Az ifjú gárda

   „Nem látom lehetőségét, hogy tovább éljek, mivel a művészetet, amelyre az életemet tettem, tönkretették egy önhitt, tudatlan párt irányítása alatt és ezt most már nem lehet rendbe hozni. Az irodalom legjobb káderei – oly mértékben, amelyről a cári önkény még csak nem is álmodott – elpusztultak, vagy elpusztították őket, köszönhetően a hatalmon lévők bűnös nemtörődömségének. (...) Az irodalmat – ezt a szentek szentjét – odavetették a bürokraták és a nép legelmaradottabb elemeinek kényére - kedvére. A „legfelsőbb” fórumokról – mint a moszkvai konferencia, vagy a XX. pártkongresszus – adták ki az új „Kapd el!” jelszót. (...) Az irodalmat – az új rendszer legfontosabb eredményét – megalázták, meghajszolták és tönkretették. A felkapaszkodottak elbizakodottsága a nagy lenini tanokkal szemben – még ha esküsznek is ezekre a tanokra –engem a teljes bizalmatlansághoz vezetett irántuk, mert tőlük még rosszabb várható, mint a zsarnok Sztálintól. Az legalább tanult volt, de ezek műveletlenek. Az életem, mint író, elveszíti minden értelmét, és én nagy örömmel, hogy megszabadulhatok ettől az utálatos léttől, távozom az életből, ahol aljasság, hazugság és rágalom zúdul az emberre. Az utolsó reményem az volt, hogy legalább elmondhatom ezt azoknak, akik az államot irányítják, de már 3 éve hiába kérem, még csak fogadni sem voltak hajlandóak. Kérem, hogy temessenek az anyám mellé.”

   1956. május 13-án vetette papírra Alekszandr Fagyejev ezeket a keserű és meglehetősen sértődött (ha ugyan használható egy búcsúlevél esetén ez a kifejezés) sorokat. Aztán elővette a polgárháborút megjárt Nagan revolverét, és szíven lőtte magát a peregyelkinoi dácsában.

Alekszandr Fagyejev

   Az író, akit ilyen hatalmas aggodalom töltött el a „szent” irodalom miatt, majd húsz évig volt a szovjet írók „vezetője”. És bár Hruscsov úgy reagált a tragikus eseményre, hogy „Fagyejev nem magát, hanem a pártot lőtte szíven”, minden bizonnyal megkönnyebbülést jelentett számára a feleslegessé vált ember önkéntes távozása. Egy gonddal kevesebb.

   Nem tudom magát Fagyejevet mennyire „magyarázhatjuk” a korral, amelyben ezt a talán nem is olyan furcsa pályát befutotta. Könnyen járhatunk úgy, mint az ifjú filmtudós, aki azt találta mondani Alekszej Ganról, aki elsősorban arról nevezetes, hogy 1922-23-ban saját kiadásában(!) többek között Vertovval, Kulesovval és Rodcsenkoval írta, tördelte és adta ki a Kino-fot című hat számot megért filmelméleti folyóiratot; szóval azt találta mondani Ganról, hogy: „Keményen ivott, de érthetetlen miért, hiszen ez még jóval a formalizmus elleni harc kezdete előtt volt.”

   Én megelégszem készülő életrajza írójának, Szergej Sagrunovnak megjegyzésével: „Fagyejevről elmondhatjuk az evangélium szavaival: – Íme, az ember.”

   Előbb volt pártmunkás mint író, és ha időnként támadt is benne konfliktus az irodalom és a „társadalmi munka” között, az bizonyosan rendre az utóbbi győzelmével végződött.

   Csillaga a 20-as évek közepén kezdett fölfelé ívelni, mikor elérte, hogy a párt Moszkvába helyezze őt a VAPP-ba (Összszövetségi Proletár Írók Szövetsége) és ott végezhesse a pártmunkát.

   A forradalom utáni Oroszország pezsgő irodalmi életében számtalan csoportosulás jött létre, írók ázsiója emelkedett hirtelen elképesztő magasságokba és hullott vissza ugyanolyan váratlanul, többnyire a változó politikai széljárásnak köszönhetően. 1920-ban, csak Moszkvában több mint 30 csoport és egyesület működött, természetesen ezek legtöbbje jött és ment anélkül, hogy bármi észrevehető nyomot hagyott volna maga után. Az 1917-ben induló munkás művelődési köröket tömörítő Proletkult mozgalom igen gyorsan számtalan áramlatra szakadt. A VAPP 1920-ban alakult meg, aztán 1925-ben, hivatalosan ennek keretein belül létrehozták a Párt sajtóosztályához kötődő RAPP-ot (Oroszországi Proletár Írók Szövetsége). (Ez azért is fontos, mert a bolsevik írók más része, maga Lunacsarszkij is, a Komintern szárnyai alatt gondolta a proletár-irodalmat „felvirágoztatni”.)

   A 20-as évek végére a RAPP az egyik legbefolyásosabb szervezetté nőtte ki magát, fokozatosan maga alá gyűrt szinte minden irodalmi folyóiratot az országban, 1928 -ban még olyan csoportot is magába olvasztott, mint amilyen az irodalom, a film és a képzőművészet igazi nagyágyúit (Majakovszkij, Ejzenstejn, Vertov, Rodcsenko) felvonultató LEF (Bal Front) volt. A tagköztársaságokban, a városokban fiókszervezetek sokaságát hozta létre. Leningrádban volt LAPP, Moszkvában MAPP, az azerbajdzsáni Nahicsevany városában még NahRAPP is. Emberek ezrei éltek ebből.

Leopold Averbah

   A RAPP vezetője Leopold Averbah volt. Ez a fiatalember tüneményes gyorsasággal lett az irodalom nagyhatalmú irányítója, és éppolyan tüneményes gyorsasággal el is búcsúzott ettől a szerepétől (majd – ami gyakran együtt járt ezzel – az életétől is). Már 17 évesen a moszkvai komszomol vezetője és a „Junosevszkaja Pravda” szerkesztője volt. Aztán némi kitérő után (Jefim Cetlinnel egy német börtönben töltötte az időt, mivel a Párt megbízásából egy illusztris csoport tagjaiként forradalom kirobbantásával próbálkoztak Németországban.) visszatért Moszkvába, ahol tagja lett az „Őrségen” szerkesztőbizottságának, majd felelős szerkesztője az „Irodalmi őrségen” c. hírhedt lapnak. A RAPP egyik alapítója volt és főtitkára is, amíg az 32-ben meg nem szűnt. Természetesen ilyen gyors sikerekhez a kétségtelenül meglévő adottságokon (azt mondják nagy demagóg volt) és ambíción kívül más is szükségeltetett. Talán közrejátszott, hogy nővére Ida Averbah az OGPU vezetőjének (hivatalosan első helyettes, de vitathatatlanul az irányító) Genrih Jagodának felesége volt. Nem mellesleg Ida Averbah volt Moszkva város helyettes főügyésze is. Ida és Lipa (ahogy gyerekkorában becézték) nagybátyja volt a még 1919-ben elhunyt, a bolsevik párt legfelső vezetéséhez tartozó Jakov Szverdlov.

Genrih Jagoda és Ida Averbah

   Averbah politikai befolyását növelhette, hogy Sztálin szerepet szánt neki Gorkij hazacsábításában, amit ő sikeresen el is játszott. (Gorkij fiatal korától jó kapcsolatokat ápolt a Szverdlov családdal.)

Averbah és harcostársai tehát szabadon (vagy látszólag szabadon) döntöttek kinek vagy minek van létjogosultsága a szovjet irodalomban. Az írók meg – miközben csendben átkozták a nevét – olyan eszközökkel álltak bosszút az „irodalom törzsőrmesterén”, amilyenekkel rendelkeztek. Bulgakov regénye „A Mester és Margarita” lapjain mint Mihail Alekszandrovics Berlioz a TÖMEGIR (MASSZOLIT) elnöke elevenedik meg Leopold Averbah.

   Alekszandr Fagyejev a 20-as évek végén csatlakozott a RAPP -hoz és lett a vezetőség tagja, mint szervezőtitkár.

A RAPP vezetői: balról a harmadik Illés Béla, középen Averbah, jobbról a második Fagyejev

   A többi vezető, az újgazdagnak nevezett Averbah vagy Vlagyimir Kirson szembeszökő jólétével ellentétben eleinte kifejezetten szerény viszonyok között élt. Sokáig a délen viselt ruhákban járt: fekete, magas gallérú kaukázusi ing, katonai csizma. Első feleségével Valerija Geraszimova írónővel (a rendező Szergej Geraszimov nővére) lakott szobájukban nemigen volt más egy összecsukható ágyon, az asztalon és széken kívül. Ez persze nem akadályozta, hogy éppoly engesztelhetetlenséggel, mint vezetőtársai vegyen részt a „proletár irodalom ellenségei” elleni harcban. Ekkor még kevéssé zavarta az akkortájt a RAPP által is sűrűn kiadott, de búcsúlevelében már annyira sérelmezett „Kapd el!” jelszó. Bőszen ostorozta az éppen aktuális „árulókat”, Plinyakot, Zamjatyint, Platonovot.

Fagyejev egy gyűlésen

   Aztán a 30-as évek elején fordult a szél.

   Sztálin úgy döntött megérett az idő a RAPP felszámolására. Törekvéseivel egyáltalán nem volt összeegyeztethető egy szerteágazó, szinte pártként (tagság, titkárság, főtitkár, plenáris ülések stb.) felépített, nehezen ellenőrizhető szervezet. Persze nem egyszerűen csak feloszlatni akarta, inkább felszámolni, mint a kulákságot.

Fagyejev roppant ügyesen lavírozott. 1932. október 26-án részt vehetett az éppen hazatért Gorkij lakásán az írók és a pártvezetők (Sztálin, Kaganovics, Molotov, Vorosilov, Buharin) közötti találkozón, sőt egyik tagja lett az alakuló Írószövetség szervező bizottságának. Novemberben „Régi és új” címmel megjelent egy cikksorozata a „Lityeraturnaja Gazetában”, amelyben alaposan leszedte a keresztvizet a RAPP vezetőiről, elmondva róluk minden akkoriban szokásosat a szektásságtól a vulgarizáláson keresztül a bürokratizmusig.

   „– Szása, elárultad a barátaidat! De majd meglátjuk, ki nyer a végén!” – üzent Alekszej Szurkov a RAPP moszkvai vezetője.

   De Fagyejev nyert.

A Szovjet Írók Szövetsége megalakulásával megszűnt a RAPP és minden más szervezet. Az egykori vezetőket szétszórták. Averbah például pártvezető lett Uralmasban, amíg 1937-ben le nem tartóztatták és ki nem végezték. De erre a sorsra jutott Kirson és a RAPP több vezetője is. (Szurkov megúszta.)

(Bulgakov Berliozának levágta a fejét a villamos, Averbahról pedig az terjedt el, hogy nyakát szegte miután levetette magát a Lubjanka lépcsőházának magasából. Mások szerint ez kizárt dolog, sokkal profibb hóhérai voltak akkor Jezsovnak.)

   Lev Ovalov – aki egy fiktív személy, bizonyos Pronyin őrnagy kalandjairól írt elbeszéléseiről és regényeiről ismert, na meg hogy ezért le is csukták, de ez egy másik történet – azt írja, hogy Fagyejev Jagoda tanácsadója volt (kvázi besúgó) és ezt állítólag maga Averbah mesélte el neki, mikor meglátogatta Uralmasban. Ovalov egy szerelmi ügyről is említést tesz, mi szerint Fagyejev elcsábította a „Vörös szűzföld” című lap fiatal, csinos titkárnőjét Olga Ljaskot, aki öngyilkos lett miután az író ráunt. (Ráadásul egy belé – mármint Olga Ljaskoba – szerelmes ifjú íróval Viktor Dmitrijevvel közösen végeztek magukkal.) Az ügy jegyzőkönyve állítólag Averbahnál –akinek a felesége ugye, a főügyész volt – hevert az asztalon és itt olvasta volna el Ovalov. A dolognak nem lett folytatása, mondja, Jagoda mindent elsimított. (Úgy látszik, ezeket a történeteket a jóképű mozgalmi emberek nem kerülhetik el. Nekem Balázs Béla és Lukács György Seidler Irmája jut eszembe)

   1934-től Fagyejev már folyamatosan vezető szerepet töltött be az Írószövetségben.

Averbahékkal ellentétben úgy látszik mindig pontosan tudta meddig ér a takarója, hogy nem ő osztja a lapokat, legfeljebb igyekezhet a lehető legtöbbet kihozni azokból. Az utolsók között indult és mégis ő lett a befutó.

   Talán meglepő, hogy a betegesen gyanakvó, kegyeltjein és átmeneti szövetségesein tétovázás nélkül túllépő, szentimentalizmussal igazán nem vádolható Sztálin élete végéig kitartott Fagyejev mellett. 1938-ban maga javasolta őt az Írószövetség titkári posztjára.

   Grigorij Fuksz „Ketten a dobban” című Sztálin és Fagyejev kapcsolatát tárgyaló könyvében ezt írja:

   „Sztálin, mindenki másnál inkább tudatában volt, hogy ezt az egész felhajtást távoli célokért csapták, amelyek túlnőnek saját élete keretein. Amit a jövőről a legfontosabbnak gondolt: a párt szerepének megerősítése és a holnap kommunista emberének kinevelése. Azon nem kellett töprengenie, milyen legyen ez az ember. Ő már akkor is ismert ilyeneket. Voltak ezerszám. Egyeseket név szerint meg tudott nevezni. Ezen a listán az elsők egyike az író Fagyejev lett volna. Ő teljesen megfelelt Csehov és Sztálin elvtárs elképzelésének arról az emberről, akinél mindennek gyönyörűnek kellett lennie: az arcnak, a ruházatnak, a léleknek, a gondolatoknak, magától értetődően némi korrekcióval a gondolatot és a lelket illetően. Az ő szépségüket az osztályérdek határozta meg. Fagyejev arca és ruházata egy jottányit sem tért el a „Cirkusz” c filmben szereplő, a korszakot szimbolizáló Szergej Sztoljarov plakátkülsejétől.”

Fagyejev 1935-ben

   A főtitkár még azt is elnézte neki, hogy az író időnként szót emelt egykori letartóztatott, elítélt barátaiért vagy, hogy komoly konfliktusba keveredett a tisztogatásokban Sztálin jobbkezévé váló Lavrentyij Berijával.

„– Szóval ön nem bízik a mi NKVD-nkban, hogy kétségeit hangoztatja Kolcov letartóztatását illetően? – kérdezte Sztálin Fagyejevet, amikor az próbálta menteni egyik letartóztatott írótársát.

– Csak szeretnék tisztán látni, Joszif Visszarionovics – állt vigyázzba a főtitkár előtt Fagyejev. – Sok éve ismerem Mihail Kolcovot, és soha nem merült föl bennem, hogy a nép ellensége lenne.

– Ne bízzon túlságosan az érzéseiben, Fagyejev elvtárs. Ismerkedjen meg jobban ezzel itt, – és Sztálin átnyújtott egy szürke mappát Kolcov beismerő vallomásával.”

   Fagyejev elhitte, vagy jobbnak látta elhinni. (Kolcovot kivégezték.)

   Bátor, de fegyelmezett katona volt, soha nem feledkezett meg a felsőbb parancsnokság előjogairól. – írta róla Ilja Ehrenburg.

   A lelkiismeretét azért igyekezett megnyugtatni.

   Azzal, hogy pénzt utaltatott ki a kegyvesztett Zoscsenkonak, azzal, hogy támogatta Paszternakot és Zabolockijt, azzal, hogy többször titokban pénzt adott Andrej Platonov gyógykezelésére a feleségének, hogy megmentette a börtöntől Ahmatova fiát, Lev Gumiljovot.

   Na, meg azzal, hogy ivott.

   Néha eltűnt, senki sem tudta hol van, merre jár, csak napok múlva került elő szörnyű állapotban. Lepusztult alkoholisták, csavargók, bűnözők voltak az ivócimborái. Aztán megint „ült az emelvényen, szépen, mint egy antik isten”.

   Egyszer valahogy Sztálin nem tudta elérni Fagyejevet – szól az egyik anekdota – nem volt a munkahelyén. Mikor az írószövetség főtitkára végre megjelent, Sztálin megkérdezte: „Hová tűnt, Fagyejev elvtárs?” – „Italoztam” – válaszolta az bolsevik nyíltsággal. „És hány napig szokott ez magánál tartani?” – „10-12 napig, Sztálin elvtárs.” – „És nem tudná ön, mint kommunista, ezt az intézkedést három vagy négy nap alatt foganatosítani?”

   És közben imádta Sztálint. Egyszer azt mondta: „Két embertől félek, az anyámtól és Sztálintól. Félek és szeretem őket.” Első felesége mesélte, hogy évekkel válásuk után, már a 30-as években egy találkozásuk során, meglepődve tapasztalta, hogy volt férje milyen őszintén szereti még mindig a „vezért”.

   Fagyejev előtt minden ajtó nyitva állt, kiadók, újságok, színházak. Mégsem írt szinte semmit. Az 1926-ban megjelent „Földindulás” után húsz éven keresztül írta a soha el nem készülő „Utolsó Udegét”, aztán jött a háború. A „Pravda” haditudósítója volt, elrepült a körülzárt Leningrádba, cikkeket, tudósításokat írt.

Ha a háború végén nem az ő feladata lett volna regényt írni a krasznodoni fiatalok illegális szervezetéről, ma már talán senki sem emlékezne a nevére.

A haditudósító

   De a feladatot ő kapta.

   1943. február közepén Krasznodon bányavárost visszafoglalták a szovjet csapatok. A város közelében található 5-ös tárna egyik aknájából, kiemelték több tucat fiatal megkínzott holttestét, akik a megszállás idején az „Ifjú gárda” földalatti szervezet tagjai voltak.

A visszatérő szovjet hatóságok szinte „forró nyomon” kezdtek az események kivizsgálásába, melyet követően még annak az évnek nyarán, mintegy 50 fiatal kapott magas kitüntetést, öten posztumusz megkapták a Szovjetunió Hőse címet. Szeptemberben megjelent a „Pravdában” Fagyejevnek az eseményekkel foglalkozó „Halhatatlanság” c. írása, mely után az író szerint a Komszomol kérte fel, hogy írjon erről egy regényt.

Elutazott hát az év vége felé Krasznodonba anyagot gyűjteni. Beszélt a szemtanúkkal, az áldozatok ismerőseivel, szüleivel. Talán megismerte a lezajlott vizsgálat jegyzőkönyveit, eredményét is.

   A későbbiekben aztán ez a regény vált az ismeretek forrásává a szovjet emberek túlnyomó többsége számára a megszállás idejének krasznodoni eseményeiről. Olyannyira így volt ez, hogy néhány évvel később már az igazi szemtanúk is a regényben olvasott eseményeket, adatokat, neveket idézték visszaemlékezéseikben. A 80-as évek végéig Fagyejev regényére úgy tekintettek, mint a szervezet kanonizált történetére, és minden más értelmezését az eseményeknek elutasították. Ez később, már a 90-es években rendkívül megnehezítette az „Ifjú gárda” valódi történetének megismerését. De erről majd később...

Egyelőre ott tartunk, hogy 1946-ban napvilágot látott az első kiadás. Milliós példányszámban adták ki, lelkes cikkek, közös felolvasások, viták követték. Osztrovszkijjal emlegették együtt („Az acélt megedzik”).

A Sztálin-díj Bizottság ülésén Sztálin, hogy feloldja a javaslattevő – aki ezeken az üléseken mindig Fagyejev volt – zavarát, maga javasolta, hogy ítéljék oda "Az ifjú gárda" regényért a saját nevét viselő díj első fokozatát. Az egyhangú szavazás után melegen gratulált a szerzőnek.(Maga Sztálin soha nem szavazott.)

Fagyejev már talán a könyvéért kapott honoráriumot és a díjjal járó összeget (az akkor 100 ezer rubel volt) is elköltötte, mikor egy évvel később kitört a botrány.

   (Mellékesen megjegyezve a pénzt nem herdálta el. Az állami dácsához – ahol egykor egy 37-ben kivégzett író Vlagyimir Zazubrin lakott – hozzátoldott egy emeletes szárnyat, és épített még a telekre a gyerekeknek is egy nyaralót. Mindezt a rossznyelvek szerint az Irodalmi Alapon keresztül kedvezményesen vásárolt anyagból. Városi lakását átadta idősebbik fiának, maga és felesége pedig kapott egy új ötszobásat.)

   Szóval a botrány csak egy évvel később tört ki, ugyanis az író barátja és volt sógora, Szergej Apollinarievics Geraszimov filmet forgatott a regényből. Nem egészen azt, amit itt láthatunk, de erről is később...

Szergej Geraszimov

   Fagyejev, akit régi barátság fűzött Geraszimovhoz, megmutatta neki készülő könyve kéziratát. A könyvön még dolgozott, mikor Geraszimov már elkért és be-bevitt egyes fejezeteket filmrendező szakos növendékeinek, hogy dolgozzanak rajta. Ők a munkába bevonták a színészhallgatókat, így apránként formát öltött egy jövőbeni előadás gerince. A regény megjelenése után intenzívebben kezdtek dolgozni rajta és az ősszel elkezdett próbák után 1947 februárjában a VGIK színházának kisszínpadán be is mutatták. Sikere volt. A kis teremben, persze, nem fért el sok ember, a közönséget többnyire jól ismert színészek, írók, rendezők és más értelmiségiek alkották, de érezhető volt, hogy szükség lenne egy filmre is mely jóval szélesebb réteghez jut el.

A film felvételei április elején még a Szojuzgyetfilm műtermeiben kezdődtek meg, de a kész mű már a Gorkij filmstúdió (1948-tól) első alkotása volt. A színdarabot csak a film elkészülte után kezdték újra játszani, akkor már a nagyszínpadon.

   Geraszimov jobbára növendékei, a színpadi mű szereplői közül válogatta a színészeket.

A szovjet filmművészet később meghatározóvá váló alakjai kezdték pályafutásukat éppen ebben a filmben. Olyan színművészek, mint Inna Makarova, Nonna Morgyukova, Ljudmila Sagalova, Klara Lucsko, Vjacseszlav Tyihonov vagy Szergej Bondarcsuk, de a rendező és operatőr szakosok között is olyanokat találunk, mint Szamszon Szamszonov, Tatjana Lioznova és Valerij Ginzburg.

Inna Makarova és a ruha

A szereposztásban volt némi bizonytalankodás, szerepcserék az eredeti elképzelésekhez képest. Sagalova helyett például Inna Makarova játszotta Ljuba szerepét, mert Sagalova nem tudott táncolni és énekelni, így ő Válja szerepét kapta. A főiskolán Sagalova és Bondarcsuk fel volt mentve az ének és táncképzés alól, Makarova viszont remekül énekelt, a főiskolán gyakran pusztán a diáktársak és a tanárok szórakoztatására is. Egy beszélgetésben elmondta, hogy a film színpadi jelenetében Rökk Marika ruhájában szerepelt, amit a "DEFA" stúdióból hoztak Berlinből (hadizsákmány?). „Nagy volt nekem, be kellett venni belőle”

Ulja szerepére eredetileg Klara Lucsko volt kiszemelve, végül Nonna Morgyukova játszotta. (Morgyukova egyébként nem Geraszimov tanítványa volt, de a rendező valahol látta játszani és rögvest beleszeretett.)

   Nyáron az egész stáb Krasznodonba költözött, hogy a külsőket az eredeti helyszínen forgassák le. Geraszimov ragaszkodott, hogy mindent egy dokumentumfilm hitelességével ábrázoljon. Az utcák, a terek, az épületek pontosan azok legyenek, ahol az eredeti események játszódtak, a szereplők ismerkedjenek meg az általuk alakított figurák szüleivel, barátaival, igyekezzenek beilleszkedi ebbe a környezetbe.

A forgatás résztvevői és a helybeliek

   Akkor még mindössze négy év telt el a tragikus események óta. A háború épphogy véget ért, még sokan reménykedtek hozzátartozóik visszatértében. Ez számtalan megható vagy tragikus helyzethez vezetett. De nem csak a szülőket, ismerősöket rázta meg az események felidézése, a színészekben is mély nyomokat hagyott ez a helyzet. A résztvevő művészek 50-60 évvel későbbi visszaemlékezéseiben is ezek azok a pillanatok, amelyekre mindegyikük emlékszik, amelyeket kivétel nélkül mindegyikük megemlít.

   Inna Makarova, aki 1998-ban „Hála” címmel megjelentetett egy nagyon érdekes könyvet Novoszibirszkben élő újságíró édesanyjával folytatott levelezéséről, egyik levelében írja:

   „A legelső nap mikor megérkeztünk Krasznodonba, a rendezőhallgatók kíséretében elmentem Jefroszina Mironovna Sevcovához – Ljuba anyjához. Nagyon izgatott voltam, és amikor Jefroszina Mironovna megölelt és megcsókolt, elsírtam magam.

Az, hogy Jefroszina Mironovna olyan melegen üdvözölt, szárnyakat adott. ( … ) Mesélte, hogy az orosz asszonyok látták, amikor kihozták Ljubát a börtön falai közül, ő levette magáról a kabátját, odadobta az asszonyoknak, így kiabálva: "Ti még hasznát vehetitek, hordjátok el, nekem már nem kell" – az utolsó szavak, amiket az itteniek hallottak Ljuba Sevcovától ...”

   Nonna Morgyukova, Ulja Gromova alakítója:

   „Míg terítették az asztalt, megkértem, hogy bemehessek Ulja szobájába. Első pillantásra lakatlannak tűnt, minden annyira rendbe rakott és takaros, amilyen élő embereknél nem is lehet. Féltem hozzáérni – hisz ez egy szoba-múzeum. Csak a szemem járta végig a hímzést, a könyveket, mindent, amivel együtt élt. ( ... )

Leültünk ebédelni. Az anya ismét elmosolyodott, nekem úgy tűnt, elnéző mosollyal.

– Téged, kislány, jól választottak Uljasa szerepére, csak nagyon sötét bőrű vagy, Uljasa fehér volt. Szólj majd ott, hogy sminkeljenek ki.

– Persze, szólok...”

   Vlagyimir Ivanov (Oleg Kosevoj):

   „Sétáltunk Krasznodonban és a járókelők megálltak, utánunk néztek, összesúgtak egymás között.

– Egyszerűen csak nagyon hasonlítasz Olegre – magyarázta Rozancev.

Végül a csendes Szadovaja utcába értünk és az úttesten mentünk tovább. Egy távoli kaputól elvált egy feketébe öltözött nő. Azonnal felismertem a nagymamát, Vera Vasziljevnát. Tárt karokkal futott hozzám. Az arca nedves volt a könnyektől.

– Olezsok! – kiáltott. – Kisunokám, drágám!

Megcsókolta a homlokomat, a szememet és a fejemet.

– Nagymama, nem kell sírni – próbáltam vigasztalni, de a hangom remegett, és majdnem elsírtam magam.”

Lucsko, T. Makarova és Sagalova a forgatáson

   Ljudmila Sagalova az egyik életben maradt ifjúgárdistát, Válja Borcot játszotta:

   „Igen, barátok voltunk. 1996-ban halt meg. Szergej Geraszimov mutatott be egymásnak. Behozta a próbára a Filmszínészek stúdiószínházába, ahol „Az ifjú gárda” színpadi változata készült. Aznap Szergej Gurzoval próbáltunk valamilyen jelenetet, improvizáltunk, igyekeztünk kitalálni valamit. Hirtelen belépett a terembe egy lány egyenruhában, a Vörös Zászló érdemrenddel. Mi befejeztük, Geraszimov odahívott minket és azt mondta: „Ismerkedjetek meg, ő Valerija Borc.” Szörnyen zavarba jöttem. Azon gondolkodtam nem csináltam-e valami nem odavalót?”

   De voltak kellemetlen esetek is. Helybeli suhancok megverték Jevgenyij Morgunovot, aki az áruló Sztahovicsot játszotta. Utóbb azzal mentegetőztek, hogy ők az árulót verték meg. Úgy kell a színésznek, ha rendes ember lenne, nem vállalta volna az áruló szerepét.

   Néhány nappal később történt még egy eset. A náci tisztek szerepére nemcsak színészeket, hanem (mivel németül jól beszélő szereplőkre volt szükség) német nyelvtanárokat is szerződtettek. Valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy járják körbe a várost, megszokandó a szerepüket, német katonai egyenruhákban. A kettesével, hármasával sétáló „tisztek” egy csoportja aztán összefutott valami bányász kompániával, akik rájuk támadtak és alaposan helyben is hagyták őket.

Vjacseszlav Tyihonov és Oszmuhin családja

   Sok fiatal színész lakott a forgatás ideje alatt az általa megszemélyesített hős szüleinél. Szergej Gurzo Tyulenyinéknél, Vlagyimir Ivanov a Kosevoj családnál. A kapcsolat a szülőkkel, a barátokkal, a környezet, segített a fiatal színészeknek a munkában, mert sokat küzdöttek a figurák kidolgozatlanságával.

   Ljudmila Sagalova erre így emlékezett:

   „Válja Borc képe a regényben és a forgatókönyvben teljesen megíratlan, arctalan. Úgy döntöttem, eljátszom, hogy szerelmes vagyok Szergej Tyulenyinbe. Létre kellett hozni a karaktert, valamivel igazolni jelenlétét a vásznon. Például lekapom róla az asztalnál a sapkát, meg még kitaláltam néhány hétköznapi apróságot. Egy teljes epizódot is én javasoltam. Azt mondtam, hogy amikor Tyulenyin kitűzi a szovjet zászlót, Válja Borcnak vele kell lennie. Geraszimov meg egyetértett ezekkel. ( ... ) Ő (mármint az igazi Válja Borc) nem ellenezte a javaslataimat, nem vitatkozott. Tökéletesen megértette, hogy a film így jobb lesz.

   Szergej Tyulenyin anyja ellenben nagyon elégedetlen volt. Nagyon nem szerette Borcot és a családját. Tyulenyinának egyébként is megvoltak a nézetei az életről, megkérdőjelezhetetlen fogalmai a hagyományokról, az életmódról. Például egyszer, hirtelen felkiáltott: – Miért jár az én Szerjozskám a filmben mindig mezítláb? Mindig jó cipője volt neki.”

Válja Borc, a háború után

   Klara Lucsko mesélte, hogy a fiatalok kivégzésének jelenetét is pontosan annál az aknánál forgatták, ahová a németek 1943-ban a holttesteket dobálták. A forgatást több száz helybeli nézte végig. Az emberek zokogtak, a meggyilkolt ifjúgárdisták szülei közül nem egy rosszul lett.

   1947-ben készült el a film első része. Általában Ivan Bolsakov (1946-tól filmművészeti miniszter) ajánlotta a filmeket Sztálinnak, próbálva előre kipuhatolni, hogy megfelelő-e a hangulata ehhez vagy ahhoz a filmhez. „Az ifjú gárda” esetében semmiféle problémától nem tartott.

   „A Kreml mozitermében az összes jelenlévő nem is annyira a vásznat nézte, mint inkább – ahogy Sztálin szerette magát nevezni – a „hétköznapi néző” reakcióit figyelte” – írja Grigorij Fuksz már említett művében.

   „Ha a film nem tetszett, elkezdett hümmögni, köhécselni, megjegyzéseket tenni, de néha egyszerűen felállt és kiment a teremből, mint például „A vonat keletre megy” vetítésén. „Az Ifjú gárda” első részét csendben ülte végig, érdeklődve figyelte a vásznat. Tetszett neki, ami először fordult elő szovjet filmben, hogy a németek németül beszélnek a vásznon, ahogy az életben. Aztán az események előrehaladtával egyre nyugtalanabbá vált. Nem tudta, és nem is próbálta elrejteni ingerültségét. Még a világítást sem volt idő felgyújtani, máris mennydörögve csattant fel. Felállt a helyéről, nem fordulva konkrétan senkihez, szinte saját magán számon kérve: Hol a városi komszomol szervezet? Hol a pártvezetés?”

   (Mesélik, hogy egyszer megnézett egy történelmi-forradalmi filmet, majd rögtön rátért a régi politikai kényszermunkára ítéltek ábrázolásának háttérbe szorítására, és elég élesen megmondta, hogy ő az ilyen embereket nem csak hallomásból ismeri és azok bizony a valóságban egészen mások. Aztán teljesen megváltozott hangon elkezdte sorolni a film előnyeit és a végén oda lyukadt ki, hogy a film jó és hasznos. Végezetül meg akarta köszönni a rendezőnek. Mindenkinek járt a feje hol a rendező, hisz őt is meghívták a vetítésre. De a rendező nem volt sehol, legalábbis a teremben nem látták. Eltűnt, pedig vetítés közben senki sem ment se ki, se be. Keresni kezdték, végül a sorok között a pad alatt találtak rá ájultan. Még akkor elveszítette az eszméletét, mikor Sztálin szkeptikusan kezdett beszélni a politikai kényszermunkások ábrázolásáról és a többit már nem is hallotta. Sztálin ezen annyira felbosszankodott, hogy állítólag ettől kezdve a rendezőket nem hívták meg filmjük vetítésére. Geraszimov minden esetre nem volt ott „Az ifjú gárda” vetítésén)

   Bár van, aki kizártnak tartja, mert Sztálin nagyon sokat olvasott, Ilja Ehrenburg szerint „Az ifjú gárdát” nem olvasta el. Mikor meghozták neki a könyvet, csak átlapozta, végigfuttatva szemét az oldalakon. Tudta miről van szó, eleget írtak róla az újságokban, a hősök posztumusz kitüntetését ő írta alá, a regényben semmi problémás nem lehet.

   Ha így történt, ez megmagyarázza miért csak a film láttán tört ki haragja.

   Feldühítette a dolog.

   Az egyik legenda szerint, egy nap magához rendelte Fagyejevet a dácsájába. Amikor az belépett a főtitkár dolgozószobájába, Sztálin az asztalnál ült és valamit olvasott. Végül a vendégre emelte tekintetét, szúrós szemmel végigmérte és váratlanul megkérdezte:

– Maga micsoda, Fagyejev elvtárs?

Fagyejev elhűlt. Világosan megérezte, hogy ebben a kérdésben valamilyen gonoszság van, de hogy pontosan milyen, nem tudott rájönni. Eközben a szünet egyre hosszabb lett és megértette, hogy a csend csak súlyosbítja a helyzetét. Végül azt mondta:

– Író vagyok, Sztálin elvtárs.

Mint kiderült, a „gazda” éppen ezt a választ várta, mert megvető pillantást vetve rá azt mondta:

– Maga egy szar Fagyejev elvtárs, nem író. Az író az Csehov, Anton Pavlovics – és rácsapott a nyitott könyvre, amely előtte hevert az asztalon. – Maga nem csak egy gyenge könyvet írt, hanem egy ideológiailag káros könyvet. Az ifjúgárdistákat majdhogynem mahnoistáknak ábrázolta. Vajon létezhetett és képes volt hatékonyan harcolni a megszállt területen egy szervezet pártirányítás nélkül? Az ön könyvéből ítélve – képes volt.

Sztálin szünetet tartott, nyilvánvalóan arra várva, hogy Fagyejev megpróbál védekezni, de az hallgatott, összeszorított fogakkal és ökölbeszorított kézzel. Akkor Sztálin dühösen legyintett, és azt mondta:

– Menjen és gondolkozzon el rajta, Fagyejev elvtárs.

Fagyejev, egy író-olvasó találkozón

   Furcsa, de mintha a könyv írása közben Fagyejevet cserbenhagyta volna az addig remekül működő szimata. Mintha nem vette volna észre, hogy a háború véget ért. Már nem 1941-et írtak, mikor Sztálin „Elvtársak, polgárok, fivéreim és nővéreim, hadseregünk és flottánk katonái! Hozzátok fordulok, barátaim!” megszólítással, patetikus szózattal fordult az emberekhez, segítségüket kérve, felszólítva őket a kezdeményezésre. Hogy hozzanak létre a megszállt területeken partizán egységeket és földalatti szervezeteket, hogy robbantsák fel a hidakat és utakat, tegyék tönkre a telefon- és távíróvonalakat, gyújtsák fel a raktárakat és a szállítmányokat, teremtsenek elviselhetetlen feltételeket az ellenség számára.

1946 volt, a mérleget már megvonták. Sztálin és a Párt szempontjából már kifejezetten hátrányos volt elismerni vagy egyáltalán felemlíteni a megszállók ellen folytatott spontán földalatti harcot. Az elsőtitkártól az utolsó pártbizottsági munkatársig mindenki igyekezett (ha egyesek kényszerűségből is) szépíteni, idealizálni a képet, megmutatni, hogy a partizán- és illegális mozgalom az a párt által szervezett, irányított dolog volt.

   Maga Geraszimov tehát nem volt ott Sztálinnál mikor az megnézte az első részt, de gyorsan értesült a kiváltott hatásról.

   A további eseményekre sokan sokféleképp emlékeznek, maga Geraszimov is többször elmesélte baráti társaságban, hol részletesebben, hol szűkszavúbban. Larisza Jagunkova „Szergej Geraszimov és Tamara Makarova” című 2005-ben megjelent könyvében így írja le az 1977. júliusi beszélgetést:

   «A továbbiakról egyszer maga Szergej Apollinarievics mesélt nekem, Ljudmila Fjodorovna Makarova (a rendező sógornője) jelenlétében.

„Behívatott Bolsakov.

– Úgy gondoljuk, hogy ... megbukott. A filmet nem fogadták el.

– Ki nem fogadta el?

– Ő maga. Szóval, Sztálin.

– Utál mindent, ahol a halálról van szó, nálad meg az első rész a bányászok kivégzésével végződik.

– Miért mutatták meg az első részt? Hisz kértem, hogy ne ... Miért nem magyarázták meg, hogy a munka még nem fejeződött be?

– Nos, csináld, magyarázd meg te. Itt a telefon, hívd fel.

És akkor – fekete mágia! – megszólalt a telefon: Poszkrebisev (Sztálin titkára).

– Hol van Fagyejev?

Odasúgtam: Leningrádban.

– Hol van Geraszimov?

– Itt.

– Mára tűzte ki a film megvitatását a PB. Jöjjön ide este tízre.”

A beszélgetésbe bekapcsolódott Ljudmila Fjodorovna: „Megjött Szerjozsa, csendesen, nyugodtan:

– Luszja, hívatott Sztálin.

Elájultam. És Tamara nincs Moszkvában.

– Szerjozsenyka, most mi lesz?

– Semmi, Luszja, semmi.

Megöleltem, keresztet vetettem rá. Nem is evett. Felvette az asztalról "Az ifjú gárdát" és ment a buszhoz. A fejét így félrebillentette és elment. Az erkélyről néztem.”

És ismét Geraszimov:

„Az egész Sztálin dolgozószobájában történt, ahonnan át lehetett menni Sztálin lakásába. Itt tartották néha a PB ülését a legszűkebb körben.

Sztálin maga mellett kínált helyet, a másik oldalán Berija ült: Szemben Molotov, mint mindig jóindulatúan.

Sztálin kezdte:

– Mi mindig olyan embernek ismertük Geraszimovot akiben van pártérzés és mértéktartás. Ezúttal a mértéktartás elpártolt tőle.

Aztán előadott egy sor követelést. Ezek a következők voltak. Először is, a kommunisták mint legyőzöttek és tehetetlenek vannak ábrázolva.

– Miről beszélnek? "Ha nem lenne Sztálin, hol lennénk mi?" De valójában hol vannak – a börtönben! És tovább: "Nálunk úgy kéne lennie, mint Kínában." De Kínában – felszabadító háború van. Minek tanítanak ilyet a kommunisták?

Másodszor, tévesen mutatja be az evakuálást:

– Mi ez a futás? A gyárainkat, az embereinket szervezetten és tervszerűen evakuálták. Honnan szedték ezeket a tényeket? Ez egy történelmi hazugság.

Harmadszor, a film elnyújtott. Itt közbevágtam:

– Ez a regény kedvelt és olvasott, szinte kézikönyvvé vált. Követni kell a regényt, tehát szükség van második részre.

Sztálin kételkedett a regény népszerűségében. Közömbös maradt a regénnyel szemben, kis iróniával nyilatkozott róla:

– Félő, hogy azt fogják mondani, ez Sztálin kedvenc regénye.

(Tényleg ezt mondták, amikor a regény megkapta a Sztálin–díjat.)

– Nem kell abszolutizálni Fagyejev regényét. A filmművésznek önálló alkotást kell létrehoznia – fejezte be Sztálin.

Az összefoglalót Molotov tartotta:

– Az általános vélemény: nem emeli ki a pártszervek szerepét a megszállók elleni küzdelemben. Ehelyett rendkívül részletesen mutatja be a pánikot és a szervezetlenséget a németek érkezését megelőzően. Egy ilyen film nem jelenhet meg.

Valójában itt fogalmazták meg először azokat a kifogásokat, amelyek hamarosan magával a regénnyel kapcsolatban jelentek meg. Lejárattam Fagyejevet! ( ... )

Molotov a PB nevében javasolta a film lerövidítését, legyen csak egy rész. Meg kell írni és le kell forgatni a szükséges epizódokat, amelyek rámutatnak a pártszervek vezető szerepére. Nem illett ellenvetést tenni. De én azt mondtam:

– Egy részben nem lehet. Én azt nem vállalom.

Sztálin felállt, hogy megtömje a pipát – egy kis asztalon ott hevert a doboz "Hercegovina Flor".

– Idióta, kivel vitatkozol te? – súgta Berija.

– Hát akkor – mondta Sztálin – hallgassuk meg Geraszimovot.

Beszélni kezdtem. A mondandó meglepően hosszú és heves volt, kinyitottam a könyvet, valamit idéztem annak bizonyítására, hogy előttünk tulajdonképp egy eposz áll és nem szabad kidobni a filmből a tömegjelenetet az evakuálásról és a visszavonulásról, különben nem domborodik ki az ellenállás témája. És egyébként sem szabad a két részt egyre csökkenteni, mi több, hozzá kell még forgatni. Végül már úgy kiszáradt a torkom, hogy abbahagytam.

Sztálin érdeklődve nézett – ki ez, aki ellenkezik vele? Nem féltem, volt egy olyan érzésem, hogy minden jól végződik.

Az idő éjfél után járt. Mindenki elfáradt. Molotov javasolta:

– Hagy csináljon két részt.

Valaki egyetértett vele. Sztálin azt mondta:

– Micsoda egy makacs ember. Hát akkor engedjük neki megcsinálni a két részt? Dolgozzon. Fontos, hogy idejében helyre tettük őt. Jobb itt megbeszélni szűk körben, megóvni a hibáktól, mint addig várni, amíg ezek a hibák általános viták tárgyává válnak.»

   A filmet 1948-ban mutatták be, az első részt október 18-án, a másodikat október 25-én.

Abban az évben ezt látták a legtöbben, 42,4 millióan. Ezzel az 1940 és 1989 között rangsorolt 784 szovjet film listáján a 97. helyen áll.

   Geraszimov és felesége az Oleg Kosevoj anyját alakító Tamara Makarova nem vett részt Moszkvában a premieren, ami egyébként az összes moszkvai moziban zajlott. Ez szokás volt akkortájt egy új szovjet film bemutatásakor, ami a „malokartyina” időszakában ritka eseménynek számított. Ezeken a ritka eseményeken se nagyon futott össze fél Moszkva, most viszont kígyóztak a sorok a pénztárak előtt. Utoljára talán a „Csapajevnek” volt ekkora sikere.

A fiatal színészek gyerekek között

   A filmszínészhallgatók egycsapásra híressé váltak.

   Nemcsak a közönség, a kritikusok is meg voltak elégedve. Különösen a fiatalokat, Inna Makarovát, Morgyukovát, Sagalovát, Gurzot dícsérték. Vologya Ivanov volt talán az egyetlen kivétel, Kosevoj a vásznon hisztérikus, írták róla (amivel a magam részéről mélyen egyet értek).

   De meg volt elégedve végül a politika is. Az alkotókat Sztálin-díjra terjesztették fel és nyolcan kapták megosztva a díj első fokozatát. Geraszimovon és az operatőr Vlagyimir Rappoporton kívül öt hallható, Ivanov, Morgyukova, Makarova, Gurzo és Sagalova. A „felnőtt” színészek közül csak Viktor Hohrjakov kapta meg a díjat. Ljudmila Sagalova szerint a rendező feleségét Tamara Makarovát maga Fagyejev húzta ki a listáról, nem tetszett neki az alakítása.

   „A nyertesek nevét április 6-án jelentették be a rádióban, a születésnapomon – fűzte hozzá Sagalova – Vettem egy bundát. Az volt az álmom. Én árva voltam, anyám meghalt két és fél éves koromban. Apám, egy harckocsi gyár igazgató helyettese, nem távozott ennyire messzire tőlem. Katonai érdemei ellenére letartóztatták, és egy táborba küldték a bányákhoz. ( ... ) Az élet hihetetlen! Megkapom a Sztálin-díjat, apa ül egy sztálinista táborban, oda elviszik a filmet és meglát engem a vásznon! 1954-ben jött haza.”

   Maga Fagyejev, természetesen figyelembe vette a vezér kívánságait és 1951-ben a regény második kiadásában már jó néhány oldalt szentelt annak, milyen hozzáértően vezette a pártszervezet Krasznodon népi ellenállóit Ljutyikov és Barakov elvtársak irányításával.

   (Filipp Petrovics Ljutyikov egyébként tényleg pártaktivista volt, és részt vett a földalatti harcban, de az "Ifjú gárdához" semmi köze nem volt, azon kívül, hogy kivégzése után holtteste ugyanoda került, ahová az ifjúgárdistáké. A területi illegális pártszervezet vezetőjének már 45-ben a halála után kiáltották ki a felsőbb pártszervek döntésére.)

   A regényt más művészeti ágak is „hasznosították”. 1947-ben, már egy évvel a film megjelenése előtt bemutatták Kijevben Jurij Szergejevics Mejtusz 4 felvonásos „ Az ifjú gárda” című operáját. (Moszkvába 1950-ben jutott el.)

Házy, Simándy a fináléban

   Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy 1953. december 20-án a budapesti Operaházban is bemutatták a művet. A rendező Nádasdy Kálmán volt, a díszleteket Oláh Gusztáv tervezte. Oleg Kosevoj szerepében Simándy József énekelt, de szerepelt Házy Erzsébet (Kláva Kovaljova), Melis György (Jevgenyij Sztahovics), Radnay György (Bruckner gestapó őrmester) sőt Sárdy János (Kajutkin) is. Szívesen meghallgattam volna a művet, de a neten csak a nyitány egy kb. öt perces részlete érhető el. A magyar változatnak létezik, vagy létezett rádiófelvétele.

   Ezzel akár be is fejezhetnénk a regény és a film helyenként összefonódó kissé szövevényes történetét. Az író és a rendező kijavította hibáit, mindenki megkapta jutalmát, a film múlt idővé vált. 1953-ban meghalt Sztálin, rá három évre Fagyejev. Geraszimov filmeket rendezett, – „A falusi orvost”, a „Csendes Dont” – minden ment a maga útján.

   Aztán 1959-ben valaki felismerte és letartóztatták Vaszilij Podtinnijt aki a krasznodoni rendőrség nyomozója és az ifjúgárdisták elleni megtorlás egyik résztvevője volt a háború alatt. Vallomásával megváltoztatta a háború után kialakított hivatalos verziót.

   Fagyejev ugyanis elkövetett még egy komoly hibát. Bár maga később az ellene felhozott vádakra gyakran hangoztatta, hogy nem történelemkönyvet írt, hanem regényt, amely nemcsak megengedi, de igényli is az írói kitalációt, ennek ellenére a szereplők többségét valódi nevén szerepeltette. Kivételt jelentett az áruló, Jevgenyij Sztahovics alakja, aki az író szerint „gyüjtőábrázolás”.

Oleg Kosevoj

   Csakhogy könyvében az ellenállók komisszárjának Oleg Kosevojt tette meg igazi vezetője Viktor Tretyakevics helyett, és ez számos spekuláció megjelenésének és terjedésének vált táptalajává.

   De miért épp Tretyakevics lett az áruló és Kosevoj a vezető? Jurij Rubcov a Hadtudományi Egyetem történészprofesszora a „Főváros” tv csatorna „Titkos háború” című adásában ezt mondta erről:

   „Úgy történt, hogy a rögtön azon melegében, 43 telén - tavaszán lefolytatott vizsgálat során, azaz közvetlenül Krasznodon felszabadulása után, a német rendőrség egy Kulesov nevű letartóztatott nyomozója azt vallotta, hogy éppen Tretyakevics árulta el a szervezetet, vagyis lényegében hazaárulónak kiáltották ki, annak minden következményével együtt.

Bár az ellenállás három megmaradt résztvevője Vaszilij Levasov, Georgij Arutyunjanc és Ragyik Jurkin makacsul Tretyakevicset nevezte az illegális szervezet komisszárjának és kitartott annak ártatlansága mellett, nem nekik hittek, hanem Kulesovnak.

A propaganda szabályai szerint viszont a komisszár semmilyen körülmények között nem lehet áruló, tehát ezt a megtisztelő feladatot valaki másnak kellett betöltenie. Így megteremtették Oleg Kosevojnak mint az „Ifjú gárda” komisszárjának mítoszát. Ehhez Kosevoj anyja is hozzátette a magáét, megjelentetve az "Elbeszélés a fiamról" c. könyvet.

Pedig kevéssé valószínű, hogy az 1942-ben éppen 16 éves Kosevoj (abban az évben lépett be a komszomolba) minden szervezési tapasztalat nélkül, megszállt területen, ilyen hihetetlen rövid idő alatt létre tud hozni egy illegális szervezetet.

Viktor Tretyakevics

Viktor Tretyakevics viszont – folytatta Jurij Rubcov a fentebb már említett televíziós műsorban – nagyon ismerte a krasznodoni fiatalokat, ugyanis a háborúig két iskola komszomol szervezetét is vezette, tagja volt a komszomol területi bizottságának, résztvevője volt azoknak az időknek a különféle komszomol akcióinak, beleértve az MHK mozgalmat is. Ami nagyon fontos, ismerte a fiatalokat. Tudta, hogy ki miért lelkesedik, tudott kihez fordulni, amikor eljött a megpróbáltatások ideje.”

   Vaszilij Levasov röviddel halála előtt (2001-ben), interjút adott a "Komszomolszkaja Pravdának", amelyben a következőket mondta: „Apámat háromszor tartóztatták le, hogy elmondja, hol rejtőzködöm (sikerült elmenekülnöm a donyecki területre). Nos, apám egy cellában ült Tretyakeviccsel és látta, ahogy elvitték a kihallgatásra, de visszafelé már a lábánál fogva vonszolták, úgy megverték alig élt. Azokkal, akik a kihallgatásokon beszéltek, nem így bántak.”

   1959-ben Viktor Tretyakevicset teljesen rehabilitálták, és 1960-ban posztumusz megkapta a Honvédő háború rend I. fokozatát. Neve felkerült az ifjúgárdisták krasznodoni emlékművére, bár az „Ifjú gárda” komisszárja rangot nem kapta vissza.

   Így hát a 60-as évek elején sor került a film átalakítására, mellyel igyekeztek tükrözni az új ismereteket és eltüntetni Sztálin személyi kultuszának nyomait. Egyes jeleneteket eltávolítottak, másokat új hanggal láttak el. A Jevgenyij Morgunov alakította árulót, Sztahovicsot átnevezték Pocsepcovra akit az igazi árulónak tartottak, de a figurából így is alig maradt valami a filmben. Az átalakítás olyan alaposra sikeredett, hogy helyenként borul a film logikája, utalás történik például olyan lényeges eseményre, amelyről a néző csak a regény elolvasásával szerezhet tudomást. Az átalakított filmet 1964-ben vetítették először, a szovjet televízióban. Ezt a változatot láthatjuk most.

   Bár továbbra is voltak, akik kitartottak a hagyományos változat mellett és voltak, akik próbálkoztak a tények és a regényíró kitalációjának szétválasztására, a vita lassan elhalt és a brezsnyevi időszakban nem is igazán érdekelt ez senkit.

   1985-ben meghalt maga a rendező Szergej Geraszimov is. (Mondják, mikor halála után felnyitották irodai széfjét, csak két dolgot találtak benne. A párttagkönyvét és Aszkoldov „A komisszár” című viharos sorsú filmjének negatívját.)

   Az „ifjú gárda” a peresztrojka idején – amikor a sajtó alapos mítoszrombolásba kezdett – került újra reflektorfénybe. Egyesek még az illegális szervezet létezését is kétségbe vonták.

   1991-ben végül felállítottak egy bizottságot, hogy áttanulmányozva a még fellelhető dokumentumokat és meghallgatva a még élő tanúkat, hozzátartozókat, tárja fel a bizonyítható tényeket.

   Két évvel később Luganszkban ez a bizottság sajtótájékoztatót tartott és értékelte a különböző változatokat. Összegzésük szerint 1942. július-augusztusában, azt követően, hogy a fasiszták bevonultak a luganszki területre, Krasznodon bányavárosban és a környező falvakban spontán számos illegális ifjúsági csoport alakult. Ezeket a kortársak visszaemlékezései szerint, „Csillagnak”, „Sarlónak”, „Kalapácsnak” nevezték, azonban velük kapcsolatban semmiféle pártvezetésről nem találtak adatot. 1942 októberében, az antifasiszta fiatalok földalatti csoportjai egyesültek az "Ifjú gárda" szervezetbe. A híres ifjúgárdista esküt Viktor Tretyakevics írta.

Uljana Gromova

   A bizottság következtetése szerint, a különböző csoportokat Viktor Tretyakevics vonta össze egy szervezetbe. Így ő, és nem Oleg Kosevoj volt az " Ifjú gárda” komisszárja. Ez kézenfekvő volt, hiszen Viktor Tretyakevics idősebb volt a többieknél és a Levasov fivérekkel, Ljubov Sevcovával és Vlagyimir Zagorujkoval együtt már korábban elvégezte a különleges rendeltetésű vorosilovgrádi partizán iskolát.

   Vaszilij Levasov a már fentebb említett interjúban kijelentette, hogy valójában semmiféle áruló nem volt, és „a szervezet az ostobaság miatt bukott el”.

„Érkezett Krasznodonba egy teherautó, a németek karácsonyi csomagjaival, és úgy döntöttünk, hogy megszerezzük azokat. Az akcióban résztvevők még aznap éjjel elcipeltek mindent az egyik közénk tartozó sráchoz, a pajtába. A következő reggel szakadt zsákokban áthordták az egészet a klubba. Útközben kihullott egy doboz cigaretta. Egy a közelben ténfergő tizenkét éves kisfiú szedte fel és Tretyakevics, hogy ne járjon el a szája, nekiadta a cigarettát. Egy nappal később a németek elkapták a fiút miközben az a piacon igyekezett eladni a cigarettát.”

   Levasov szerint Tretyakevicset a rendőrségen, a kihallgatásokon tanúsított állhatatossága miatt rágalmazták meg később. Az ellenállók nevét emlékei szerint, a fasiszták, a munkásklub listáiról tudták meg, amelynek vezetője az ifjúgárdista Moskov volt és ezeket a listákat a munkaközvetítő számára állította össze. A fiatalokat ugyanis százszámra hurcolták dolgozni Németországba, a klub dolgozói számára viszont „felmentést” lehetett kérni. Ehhez kellett a dolgozók adatait tartalmazó lista. Amellett a klub kényelmes fedezéket nyújtott a földalatti munka számára.

Ljubov Sevcova

   „A diskurzus az „Ifjú gárda” elárulásáról ma is folyik – idézzük ismét Jurij Rubcovot, – de azt hiszem a szervezet bukásának fő oka a fiatalság és a tapasztalatlanság volt, a speciális ismeretek hiánya a konspirációról az illegális tevékenységben. De hogyan is lehetett volna szó különleges ismeretekről akkor, mikor például Ragyik Jurkin, mindössze 14 éves volt?

A legkézenfekvőbb példa, ahogyan letartóztatták Oleg Kosevojt. Hiszen ő elkerülte az azonnali letartóztatást Krasznodonban, de fennakadt egy szokásos, mostani kifejezéssel, ellenőrző ponton, ahol megvizsgálták az iratait. És az iratokkal minden rendben volt, csak miközben megmotozták, a kabátja bélésében megtalálták a komszomol tagkönyvét. Létezik, hogy az az ember, aki tisztában van a konspirálás alapvető szabályaival, így semmibe veszi azokat?”

   A vita arról, hogy kik, mit, hogyan és miért tettek 1942 nyara és 1943 eleje között Krasznodonban és környékén, valószínűleg soha nem fog nyugvópontra jutni.

   Sőt, Ukrajna függetlenné válásával tovább gazdagodott a változatok száma. Mivel az előző rendszer azt állította, hogy a fiatal krasznodoni ellenállók komszomolisták voltak (amiben a jelenlegi adatok alapján van némi igazság), most az ukrán nacionalisták szerint az ifjúgárdisták Ukrajna függetlenségéért harcoltak, hazafiak voltak és antikommunisták.

Szergej Tyulenyin

   Segített a mítosz kialakulásában Jevgenyij Sztahiv, aki 1944-ben a fasisztákkal együtt elmenekült Ukrajnából. Egy ideig az amerikaiak menekülttáboraiban volt aztán átköltözött az Egyesült Államokba, ahol most is él. Az ő felbukkanása „ifjúgárda-ügyben” teljesen indokolt volt. Neve hajaz Sztahovicséra (Fagyejev regényében az áruló), ellenálló volt, elmenekült a fasisztákkal, a bolsevikok árulónak tartják, és mind a mai napig nem rehabilitálták. A legújabb verzió szerint ő volt az ukrán nacionalisták, a szovjet ellenállásnál sokkal erősebb szervezetének Don medencei vezetője.

   Az OUN (Organizacija Ukrainszkih Nacionalisztiv) és katonai szárnya az UPA (Ukrainszka Povsztanszka Armija) tevékenysége meglehetősen zavaros volt a háború alatt. A fegyveres szárny, az UPA is gyorsan szétvált egy radikális és egy mérsékelt szárnyra, a németekkel hol szövetségesek voltak, hol összekaptak, de lényegében tőlük várták a segítséget a független Ukrajna megteremtéséhez. Ha voltak is néhányan, akik a németeket és a szovjeteket közös ellenségként kezelve egyszerre harcoltak mindkét fél ellen, ez meglehetősen elszigetelt jelenség lehetett. Az ukrán nacionalisták nagy számban harcoltak a német hadseregben, a Wehrmachtnak volt „Nachtigall” és „Roland” elnevezésű ukrán zászlóalja és a „Galícia” SS-hadosztály tagjait is ukrán önkéntesek alkották. (Ezeket az elnevezéseket manapság ukránra cserélték. A Wehrmacht „Nachtigall” hadosztálya ma hivatalosan „DUN” (Druzsini ukrainszkih nacionalisztiv) néven, a „Galícia” SS-hadosztály pedig mint „Ukrainszka Divizija Galicsina” szerepel.

   Mindenesetre napjaink egyik nacionalista kiadványának szemrehányó mondatait olvasva, miszerint – „A kommunista uralom hosszú évtizedei és az ukránellenes propaganda felbecsülhetetlen károkat okozott atekintetben, hogy az ukrán nép jelentős része egyoldalú véleményt alakított ki Nyugat-Ukrajnában, a második világháború idején és az azt követő időszakban történt felszabadítási kísérletről” – számomra úgy tűnik az „ukrán nép jelentős része” nem úgy emlékszik erre a mozgalomra, mint felszabadítási kísérletre.

Maga Sztahiv egyébként a függetlenség kikiáltása után szinte évente hazalátogatott és végigturnézta egész Ukrajnát, előadásokat tartva a fiatalabb generációnak: nem is létezett semmiféle "Ifjú gárda". Helyette az OUN-UPA működött, amelyet ott ő vezetett, ugyanis ennek a szervezetnek nem csak Nyugat-Ukrajnában, hanem a Don-medencében is volt hálózata. Golyók fütyültek körötte, meg akarták ölni a fasiszták is és a kommunisták is, de ő mindegyiküknek túljárt az eszén.

   Ha megkíséreljük a filmet nem mai szemmel nézni (ami lehet, hogy lehetetlen), talán kevéssé zavar helyenként túlzó patetizmusa, propagandisztikus felhangjai.

   Ám tény, hogy közvetlenül a háború után, kétségtelenül a legszélesebb körben olvasott könyv lett az országban, és a filmet is látni akarta mindenki.

   A miértre a választ Inna Makarova így fogalmazta meg:

   „Hogyan lehetett volna másképp? A háború véget ért, de még mindenkinek fájt a szíve, még annyira frissek voltak az emlékek. A mi fiaink a stúdióból mindannyian a fronton harcoltak. Nem volt olyan ember, akit a háború ne érintett volna. Mindenki, aki látta az előadást, a filmet, vagy olvasta a könyvet, gondolatban a maga sorsához mérte a fiatalok életét. Emlékszem egy próbára, mikor a novoszibirszki színházi stúdió vezetője a hideg teremben olvasta a fiaink levelét a frontról. Biztosak voltak a győzelemben, és a színházról álmodtak. De szinte senki nem jött vissza. Szóval az "Ifjú gárda" rólunk szólt.”

   Hogy volt-e "Ifjú gárda" vagy több kis ellenálló csoport létezett, igazán lényegtelen. Voltak fiatalok, akik egy adott pillanatban azt tették, amit a legjobbnak tartottak. Arról, hogy eszközzé váltak a hatalom kezében és mintha még ma is azok lennének, már igazán nem ők tehetnek.

Az Ifjú gárda (Молодая гвардия)

szovjet, ff., feliratos, 84 p. + 77 p.

Gorkij Filmstúdió, 1948.

Bemutató:

1948. október 18. (az első rész)

1948. október 25. (a második rész)

Rendezte – Szergej Geraszimov

Forgatókönyv – Szergej Geraszimov (A. Fagyejev regényéből)

Fényképezte – Vlagyimir Rappoport

Zene – Dmitrij Sosztakovics

Főszereplők:

Tamara Makarova – Jelena Kosevaja

Viktor Hohrjakov – Procenko

Jelena Anufrijeva – Vera nagymama

A főiskolai hallgatók:

Vlagyimir Ivanov – Oleg Kosevoj

Inna Makarova – Ljubov Sevcova

Szergej Gurzo – Szergej Tyulenyin

Nonna Morgyukova – Uljana Gromova

Borisz Bityukov – Ivan Zemnuhov

Szergej Bondarcsuk – Andrej Valko

Gleb Romanov – Ivan Turkenyics

Ljudmila Sagalova – Valerija Borc

Vjacseszlav Tyihonov – Vlagyimir Oszmuhin

Jevgenyij Morgunov – Gennagyij Pocsepcov

Klara Lucsko – Marina nagynéni

1998-ban, a Gorkij Filmstúdió bejelentette, hogy a Goszfilmofonddal és az Állami Filmbizottsággal közösen elkezdik a film 1947-es eredeti változatának helyreállítási munkáit. Hogy ez a munka jelenleg zajlik-e egyáltalán és ha igen, hol tart, arról semmiféle információt nem sikerült találnom.

Linkek:

I.rész

http://www.embedupload.com/?d=3DCWSQF5ZW 

http://www.embedupload.com/?d=22NGFHZSGY

http://www.embedupload.com/?d=8PUIRNF3R2

http://www.embedupload.com/?d=1XIYMHUXA3

http://www.embedupload.com/?d=4DRQMSSYAY

II.rész

http://www.embedupload.com/?d=8GHYYDFWCY

http://www.embedupload.com/?d=5VHZQFFGVT

http://www.embedupload.com/?d=2HRREMHRHO

http://www.embedupload.com/?d=7MQYEXEZIB

http://www.embedupload.com/?d=1XEGGFLGUQ

Csuk és Gek

    Néhány hónapja megkaptam Gajdar „téli meséjének” a Csuk és Geknek feliratait. Úgy gondoltam, a filmnek helye van a blogon, de én magam nem szívesen vágtam volna bele a hozzá kapcsolódó bejegyzés megírásába. Szerencsére maga a fordító, „aljona”  volt az aki vállalkozott erre. Az elmúlt napokban készült el, így most felkerülhet a blogra az első, ám reményeim szerint nem az utolsó írás, amelyet nem én írtam. Talán nemcsak nekem, de nektek/önöknek is örömet okoz.

„Az élet pedig, elvtársak… nagyszerű volt”. – Ezekkel a szavakkal végződik Arkagyij Gajdar orosz ifjúsági író és vöröskatona 1936-ban írt elbeszélése, A kék csésze. A kis olvasó, aki abban a szerencsében részesült, hogy édesanyja megvette neki a Kispajtások Mesekönyve soron következő füzetét (ára: 2 Ft), joggal érezhette így - hiszen olyan világról olvasott, ahol a gyerekeket szerető gondoskodás és figyelem veszi körül, világuk ép és tele van érdekes felfedeznivalóval, és ahol a legfontosabb – a megbocsátás és egymás őszinte szeretete. Csak jóval később, már felnőtt fejjel eshetett gondolkodóba az 1936-os évszám láttán…

A történet – a gyermeki lélek kitűnő ismerője, Gajdar más elbeszéléseinek társaságában – szerencsére sok magyar kiadást megért. A Szovjetunióban filmre vitt Gajdar-elbeszélésekből, melyek Sztálin halála, 1953 márciusa után kerültek a mozikba, és melyeken paradox módon érződött az „olvadás” atmoszférája (Csuk és Gek, 1953, Füst az erdőn,1955; A dobos története, 1955; A grófi romokon, 1958),. hozzánk is eljutott az 1939-ben íródott és 1953-ben filmre vitt Csuk és Gek.

A film hatalmas siker volt a Szovjetunióban, a kis nézők tömegei elárasztották a mozik nézőtereit. Hatása, vonzereje – bár minden jelenetében kiütközik a nevelő szándék – ma is töretlen. Ez nemcsak nosztalgia. Ma is vágyunk arra, hogy a világot - még ha csak alig egy órára, két kisfiú szemével nézve is - szépnek, jónak, szerethetőnek lássuk.

Gyerekek Moszkvában 1950 telén

Azokat, akik a háború alatt gyerekeskedtek Moszkvában, a film inkább a háború utáni évekre emlékezteti, mint a 20-as évek végére, a 30-as évek elejére. Az emlékekben megszépülnek az akkori szűkös körülmények, a zsúfolt társbérletek, a fatüzelésű kályhák, az utcai vízvezetékkút. „Éltünk és egészségesek voltunk. Az emberek türelmesek, segítőkészek voltak egymás iránt, az utcán, a kapualjakban nem kellett támadásoktól tartani, és az ország bármely részében barátságos arcok fogadták az embert...” A film jóságot, pozitív érzelmeket közvetítő képkockái a boldog gyerekkort idézik az idősebb nézőkben.

 „-Régebben Újévkor mindig vetítette a tévé, de már régen eltűnt a képernyőről. Pedig annak idején , jó húsz éve, hogy élveztük mind a két „peresztrojka utáni” kisgyerekemmel… bár láthatnák a mai gyerekek is!” – írja a film rajongóinak fórumán egy, valószínűleg az idősebb nemzedékhez tartozó néző.

A kulcsszó: a hazaszeretet mindig és mindenütt, a nap minden percében. Ez tartja vissza a geológus családapát, hogy gyakrabban lássa családját: egy kutatócsoport vezetőjeként a távoli Szibériában dolgozik. Számára első a munka.

A hétéves, már írni tudó Csuk és öccse, a hatéves Gek sokat van egyedül. A két eleven kisfiút a szép mama egyedül neveli „a távoli, óriási nagy városban, amelynél szebb tán nincs is a világon” – ez a város természetesen Moszkva, melynek „tornyai fölött éjjel-nappal ragyognak a vörös csillagok” (Szőllősy Klára fordítása). Minden szép és jó, az élet rendezett, csupa boldog várakozás.

Lakásbelső egy moszkvai folyóiratból, 1949

A hó a ház előtt el van takarítva, a lépcsőház tiszta, a polgári kényelemmel berendezett otthonban (nem társbérlet!) ott áll az elmaradhatatlan zongora, az emberek kedvesek: az ismerős postás bácsinak még arra is van ideje, hogy kicsit nevelje a zilált ruházatú csemetéket, de ugyanilyen türelmes a távirathordó kisasszony, a vonatkísérő, az álmukból felvert utasok a hálókocsiban, a szófukar, de segítőkész fuvaros – rézbe vésett arcvonásaival mintha az orosz mesék lapjairól lépett volna elő -, a mogorva, de aranyszívű telepőr…Csuk és Gek nagyon is jól tud különbséget tenni a jó és a rossz – a rosszaság – között, az apjukkal való várva-várt találkozás és az utazás izgalma mégis elfojtja a kitörni készülő vallomást: a magas hóban eltűnt az ablakon kidobott távirat, melynek tartalmát még senki nem ismerte…..

Az édasapához látogatóba érkező kis családot ezért nem várja senki sem a parányi szibériai vasúti megállóhelyen, sem a néptelen kutatóállomáson. Az apa főnöke utasítására egy hétre a tajga egy távolabbi pontjára ment munkatársaival, sürgős feladattal.

Jelenet a filmből

Az asszony és a gyerekek azonban nem maradnak teljesen magukra: ahogy a vonaton, itt is önzetlen és  áldozatkész mindenki, akivel csak találkoznak. A szokatlan körülményekkel, a fenyegető természeti erőkkel küszködve rendet, harmóniát teremtenek maguk körül, és feldíszített karácsonyfával, igazi „tajgai szépséggel” fogadják a végre-valahára hazatérő kutatókat. Az Újév első pillanatait váró ünnepi hangulatban énekli el Gek rögtönzött, híres dalocskáját, mely a hajdani nézők emlékezetében a hazaszeretet apoteózisa lett. A Kreml Szpasszkij tornyán megszólal a harangjáték, majd az óra lassan ütni kezdi a tizenkettőt…Kétségünk sem lehet afelől, hogy hőseink életében egy ugyanilyen boldog, munkával, küzdelmekkel teli, de boldog új év kezdődik.

 „- A kommunista ideológiáról, Gajdarról vitatkozhatunk, míg bele nem fáradunk – olvassuk egy néző hozzászólásában -, de hol találni manapság még egy ilyen igazán remek, gyerekeknek szóló filmet? És a film végén az a dalocska úgy magával ragadja az embert…még ma is kívülről tudom…Vagy talán baj, ha arról szól, hogy a gyerekek szeressék a hazát? Akár jó, akár mostoha….”-teszi hozzá kicsit rezignáltan.

Gajdar elbeszélésében a hazaszeretet mellett feltűnik még a lankadatlan éberség mozzanata is: a gyerekek a vonatablakból egy hatalmas, vassal borított páncélvonatot látnak, melynek parancsnoka „áll és várja, nem kap-e parancsot Vorosilovtól, hogy rohamra induljon valaki ellen”. Az elbeszélésbe beleillik, ha egy pillanatra eszünkbe jut az 1939 novemberében indított szovjet-finn „Téli háború”. A filmből ez a jelenet kimarad, helyette falvakat, füstölgő gyárakat, ipari létesítményeket látnak a gyerekek.

A Csuk és Gek már a szovjet gyermekfilmművészet felvirágzása, aranykora, az „olvadás” idején jelent meg.a filmvásznon. A gyermekirodalom, miközben fáradhatatlanul fedezett fel új meg új neveket, továbbra is bőkezűen megosztotta a filmművészettel kitűnő - régi és új -„ősforrásait” . Sok más mellett ekkor jelent meg Arkagyij Gajdar elbeszélései nyomán a Csuk és Gek (1953), a Füst az erdőn (1955), A dobos története (1955), A grófi romokon (1958).

Gyerekkönyv címlapja, 1931

A szovjethatalom első lépéseitől kezdve gyorsan és céltudatosan felállította működési mechanizmusát – ehhez hozzátartozott a gyermekekre fordított gondos figyelem is: mindennél ékesebben mutatta, hogy szándéka szilárd, tartósan akar berendezkedni. Akár színházról, kiváló szovjet írók – közülük sokan a 20-as években a gyermekirodalom berkeiben találtak menedéket – ifjúsági regényeiről vagy ifjúsági filmekről volt szó, a szovjethatalom azt sugallta a kis nézőknek: a kommunizmus ügyéért dicső és hősies a győzelem, szép a halál.

A szovjet gyermekfilm kezdettől fogva az új ember, a kommunista társadalom építője, a szovjet Haza állampolgára nevelésének hatékony eszköze volt. A hazaszeretetre nevelés nemcsak az iskola és az úttörőszervezet, hanem az irodalom és a művészet, különösképpen pedig a filmművészet legfontosabb feladata is volt.

1924-ig alig jelent meg gyerekfilm a szovjet mozivásznakon – az igényeket a nyugati kommerszfilmek elégítették ki. Az állam azonban gyorsan felismerte, hogy a tizedik múzsa kiválóan alkalmas agitációs és propagandacélokra. Az irányvonalnak megfelelő, szigorúan ellenőrzött, túlnyomórészt úttörő tematikájú gyerekfilmek érthető módon gyorsan és véglegesen feledésbe is merültek – hiszen a korabeli pedagógiai elméletek szó szerint hadat üzentek a gyermeki képzeletnek, az önfeledten játszó gyerek negatív figura volt, szemben a derék úttörőkkel, aki a társadalom számára hasznos dolgokkal foglalkoztak.

Az iskolán kívüli népművelő munka minden erőfeszítése arra irányult, hogy a szovjet gyerekek élete ne csak érdekes legyen, hanem annak minden mozzanatát hassa át az ideológia; boldognak érezzék gyerekkorukat, de tudják, hogy kinek kell ezért hálásnak lenniük.

Dicsőség szeretett hazánknak

A tartósan megszilárdult ideológia csak később, 1935 körül vezényelt „pihenj”-t a gyermekfilmművészetnek, s ettől kezdve kifinomultabb, ravaszabb módszerekkel igyekezett a gyermeki tudathoz férkőzni.Megjelentek a hazai tudományos-fantasztikus filmek és kalandfilmek, részben külföldi klasszikusok nyomán. A játékos, kalandos elem a forradalomról és a polgárháborúról szóló filmekben is érvényre jutott. A gyermekszereplők jelenléte mintegy jelképes értelmet adott a cselekménynek, a katonai összecsapások kiélezték a drámai feszültséget, a győzelem romantikája felpezsdítette a nézők szívét. Nem egy filmrendező ebben a közegben talált magára. Margarita Barszkaja új, játékos munkamódszerei jóvoltából a gyermekszínészek teljesen felszabadultan, fesztelenül játszottak.

Sokatmondó tény, hogy az 1930-as évek szovjet „felnőtt” filmjei rendkívül népszerűek lettek a gyermeknézők körében. Egyrészt a hazai mozikból szinte teljesen eltűntek a külhoni filmek, melyek részaránya a filmforgalmazásban az 1920-as években igen magas volt. Másrész a szovjet film az 1930-as évek vége felé - az erősödő totalitarizmus ideológiája által megcélzott – infantilis tudathoz szólt, és mind jobban az egyértelműségre törekedett.

Magát a „szovjet valóságot” úgy tálalták, mint valóra vált mesét – nem véletlen, hogy Alekszej Tolsztoj Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai című meséjének színpadi változatában a szereplők a bűvös ajtó mögött a „CCCP” feliratra bukkannak.

A 85 éves Vasziljeva

A mama alakítója, a ma 87 éves Vera Vasziljeva a vele készített tévéinterjúban elmondta: úgy emlékezik vissza a filmre, mint valóságos mesére, miközben a valóságban egészen másfajta események zajlottak... A forgatás is igen jó légkörben folyt – emlékezett.

A gyermekfilmek száma a háború alatt csökkent ugyan, de mivel az ideológia fontos előretolt hadállása volt, egy év sem telt el új film megjelenése nélkül. E filmek többsége, jóllehet mindenütt jelen volt az ideológia, bajtársiasságra, önfeláldozásra, kötelességtudatra, hazaszeretetre, valójában a legszebb emberi tulajdonságokra nevelte a serdülőket.

A háborús évek mesefilmjeit hazafias szellem hatotta át, melyekben a sötét erők irdatlan, gonosz hordái fölött a Jó és az Igazság vitéz erői győzedelmeskednek. A Nagy Honvédő Háború idején a gyerekek elsősorban úgy jelennek meg, mint akik a frontokon és partizánosztagokban harcolnak, önfeláldozó munkával segítik a frontot a hátországban – de itt kell megemlíteni, hogy a „háborús” gyermekfilm „a hazáért és a haza nevében” végrehajtott gyermeki hőstett és vértanúság megjelenítésével a szovjet mitológia egyik legsötétebb fejezetébe írta be nevét…

Zina Portnova, a Szovjetunió Hőse

A háború után a filmgyártás mélypontra esett vissza, csak szórványosan jelent meg egy-egy gyerekfilm is. A háborús és hazafias tematika azonban változatlan maradt (Szergej Geraszimov kétrészes filmje, Az ifjú gárda). De feltűntek már olyan nagysikerű mesefilmek és kalandfilmek is, amelyekben nem szerepelt a háború, majd Ptusko Szadko-ja 1953-ben megnyitotta a filmre vitt históriás énekek és népművészeti alkotások sorozatát. A mesefilmekre nem sajnálták a pénzt, hatalmas anyagi ráfordítással készültek, sok tízezer statisztát és hátaslovat megmozgatva. E filmek nagy része nemcsak az ifjúsági matinékon, hanem a széleskörű forgalmazásban is hatalmas siker volt.

A nosztalgiázó nézőket – legyenek idősek vagy már nem egészen fiatalok – változatlanul érdekli, hogyan alakult a két kis főszereplő további élete. Hol él, mivel foglalkozik ma a gondos, gyűjtőhajlamú Csuk és a kicsit élhetetlen Gek, aki dalokat tudott énekelni?

Gek, Andrej Csilikin

A Moszkovszkij Komszomolec c. lap 2004. január 24-i számában interjút közölt a véznácska, göndörhajú Gek alakítójával, az 1946. október 9-án született Andrej Georgijevics Csilikinnel.

Ebből idézünk:

- Gyakran gondolok a forgatásra, hiszen ez volt egyetlen filmszerepem életemben. Kisgyerek voltam, alig töltöttem be hatodik évemet.Akkoriban rendezőasszisztensek járták az iskolákat, ifjú tehetségeket kerestek. Egyszer a mi osztályunkba is benézett a Csuk és Gek c. film rendezőasszisztense, és valamilyen csoda folytán rajtam állapodott meg a tekintete. Pedig nem volt rajtam semmi feltűnő  – alacsony, jelentéktelen gyerek voltam. Mégis azonnal behívtak próbákra a Gorkij Filmstúdióba.

- Sok gyerek volt a próbákon?

- Nem fogja elhinni: a filmstudióban annyi volt a gyerek, hogy egy tűt sem lehetett leejteni.Később megtudtam, hogy több mint kétezer gyereket hallgattak meg.

- Önnek, mint egészen zsenge korú színésznek, bizonyára tetszett a filmstúdióban uralkodó légkör?

- Azt nem mondanám. Igen nehéz körülmények között dolgoztunk. Először, a filmeket akkoriban gyakorlatilag nem szinkronizálták, ezért saját szerepeinket saját magunknak kellett hangosítanunk, ez igen sok erőfeszítésbe és időbe került. Másodszor, a stúdióban rettenetes volt a hőség a nagyteljesítményű reflektorok miatt. Folyt rólunk a veríték, hiszen téli időszakot forgattunk, és Csukot meg engem úgy felöltöztettek, mintha az Északi-sarkra mennénk. Meleg kabát volt rajtam, sapka, nemezcsizma, gyapjúkesztyű.

- A hatéves kisfiút a szülei nyugodtan elengedték erre a nehéz munkára?

- A külső felvételekre mindig elkísért a mamám, ő akkoriban nem dolgozott. Különben nem kellett aggódni értünk.Minden nap a kapunk elé gördült egy autó a filmstúdióból, és a sofőr elvitt bennünket a felvételekre. Úgyhogy gyalog egy lépést se kellett tennünk. Gyakran előfordult, hogy váratlan időpontban hívtak be, de mi fel voltunk készülve erre.

- Andrej Georgijevics, hogy alakult az élete a forgatás után? Játszott még filmben?

- Hívtak, de nemet mondtam. Nem volt kedvem többet filmezni. Meg aztán őszintén szólva, nekem nem tetszett a film, elégedetlen vagyok a munkámmal.A Csuk és Gek bemutatója után néhány évig gyerekfilmeket szinkronizáltam.Ebben az időben zeneiskolába jártam. A zeneművészeti főiskola elvégzése után iskolákban tanítottam, a Gnyeszinkában (a Gnyeszini Zenei Intézetben) dolgoztam. Most közönséges állami tisztviselő vagyok, minisztériumban dolgozom. Két fiút nevelek. Úgyhogy ugyanolyan átlagember vagyok, mint bárki más.

- Tartja a kapcsolatot filmbeli kollégájával, Csuk alakítójával?

- Jurij Csucsunovval régebben gyakran hívtuk egymást, tartottuk a kapcsolatot. De tíz éve láttuk egymást utoljára. Azután ő elköltözött és az új telefonszámát nem hagyta meg.Ő maga nem hív. A film tavaly volt 50 éves, megpróbáltam felkutatni Jurkát, de nem sikerült.

Andrej Csilikin 2008. december 12-én elhunyt.

Az ő fórumán fórumán szerepel az a bejegyzés, melyben Valerija I. (Moszkva) ezt írja:

„A dalt a filmben nem a kisfiú énekelte, hanem édesanyám barátnője, Ada Kahn – akkor még egészen kicsi lány -, ma Svédországban él.”

Csuk, Jurij Csucsunov

A kövérkés, hirtelenszőke Csuk megszemélyesítője, Jurij Csucsunov – 17 éves unokája, a Sztupinóban élő Alekszandr Csucsunov közlése szerint – 63 éves. Egy 3 évvel ezelőtti fórumbejegyzés szerint a szövetségi tengeri és folyami szállítási ügynökségnél dolgozik mint mérnök. Állítólag nem szívesen beszél a filmről. Ami elmúlt, az elmúlt – mondja.

Jurij Csucsunov feltűnt még Alekszandr Dovzsenko Dal a tengerről c. filmjében, Mihajlik szerepében. A filmet a rendező halála miatt felesége, Julija Szolnceva fejezte be.

„Ez a film soha nem öregszik” – állapítja meg álmélkodva egy rajongó. Látnunk kell, hogy mi is higgyünk neki. Ideológia ide vagy oda – ez a film nem áldozatos munkát, vértanúságot kér kis hőseitől, akik kezében minden játékká válik: a cukorkás papír, a csókatoll, a töltényhüvelyből készült ceruzavédő, egy hányódó csapda rozsdás rugója – hanem „csak” feltétlen hazaszeretetet, hűséget, kötelességtudatot, őszinteséget, becsületet.

Örökzöld, valóban.

 

 

Csuk és Gek (Чук и Гек)

szovjet, fekete-fehér, feliratos, 45 perc

Gorkij Filmstúdió, 1953

Rendezte – Ivan Lukinszkij

Forgatókönyv – Viktor Sklovszkij

Fényképezte – Georgij Garibjan

Zene – Anatolij Lepin

Bemutató: 1953. június 2.

Szereplők:

Csuk – Jurij Csucsunov

Gek – Andrej Csilikin

A mama – Vera Vasziljeva

A papa – Dmitrij Pavlov

Az őr – Nyikolaj Komisszarov

A fuvaros – Mihail Trojanovszkij

A postás - Alekszandr Szasin-Nyikolszkij

A táviratkézbesítőnő –Jekatyerina Szavinova

A vonatkísérő – Alekszandr Grecsanij

Mikola Tyerentyics, utas a vonaton – Nyikolaj Szvetlovidov

Utas a vonaton – Marina Gavrilko

A geológiai expedíció tagjai:

Viktor Avgyusko

Borisz Bityukov

Oleg Golubickij

Radner Muratov

Ivan Rizsov

Narrátor:

Nyikolaj Litvinov

A megemlített filmek és elbeszélések:

A kék csésze (Голубая чашка) 1936

Füst az erdőn (Дым в лесу) 1955

A dobos története (Судьба барабанщика) 1955

A grófi romokon (На графских развалинах) 1958

Dal a tengerről (Поэма о море) 1958

A halhatatlan Kascsej (Кащей бессмертный) 1945

Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai (Золотой ключик, или Приключения Буратино) 1936

Timur és csapata (Тимур и его команда) 1940

Szadko (Садко) 1953

Linkek:

https://mega.nz/file/ol1lgQRR#HcQfsbRYk6LZjlXBlgRvIEyP5Ea8fFDflHxEN06rPfg

jelszó: kinok55

 

 

 

 

 

 

Terefere

„Még túlságosan közel van hozzánk, hogy teljes nagyságát felmérjük Vaszilij Suksinnak. Ő is valahonnan ”Közép-Ázsia pusztáiról”, az Altáj-vidékről robbant be az orosz irodalomba (és filmművészetbe) ...”

Papp Ferenc írta ezt öt évvel Suksin halála után „Könyv az orosz nyelvről” című munkájában. Vjacseszlav Pjecuh egyenesen „az orosz irodalom utolsó zsenijének” nevezte.

A 60-as 70-es évek fordulóján az orosz vidéket realista, helyenként kritikus módon ábrázolni igyekvő „falusi próza” egyik képviselője volt. Emellett filmszínész, rendező.

Valóban az Altáj lábánál született, Szrosztki településen. Korai gyermek, apja akkor a 16., anyja a 18. évében járt. Sorsa a szűkebb környezetükben helyüket nem találó, a birodalom peremvidékéről óriási hendikeppel, maguk sem tudják merre induló fiatal embereké. (Ha még emlékeznek, hasonló helyzetből hasonló módon indult harmincegynéhány évvel később Alekszej Szamorjadov is.)

1943-ban a közeli Bijszk városában elkezdte a Gépkocsiipari Technikumot, de csak egy évet végzett el.

„A gépkocsiipari technikumot azért hagytam ott, mert nem értettem hogyan működnek a dugattyúk a hengerekben. Előadás közben pedig rám tört a vágy, hogy elkiáltsam magam amúgy kakas módra. Nagyszerűen tudtam utánozni a kakasokat.” – írta később kicsit hetykén, bár a döntésben inkább a kamaszfiú honvágya és a városi élet idegensége befolyásolta.

„A városi gyerekek nem szerettek minket, falusiakat, nevettek rajtunk és megvetettek bennünket.”

Hazament a faluba és a kolhozban dolgozott

Az ifjú Vaszilij Suksin

Anyja emlékei szerint már kamasz kamasz korában verseket faragott, a háború vége felé pedig rövidebb, humoros elbeszélések írásával is kisérletezett. Sőt nem csak az írással, hanem egyik-másik megjelentetésével is:

„Elküldte Moszkvába az első, a második és a következő küldeményt. Semmi. Aztán később véletlenül megtudtam, hogy mégiscsak érkeztek válaszok. Csakhogy nem hozzánk jutottak el, hanem egy azonos nevű távoli rokonunkhoz, az egyik nagybácsihoz, aki csősz volt. (…) Az öreg pedig nemigen boldogult a betűkkel. A maga sodorta cigarettához használta fel – rosszul álltunk akkor papírral. Az egyik csomagot magam is láttam, és bár a felét már elpöfékelte az a szörnyeteg, a maradékot sikerült erőszakkal kiragadnom a kezéből.”

(Lám, mintha rá is igaz lenne, amit Renáta Litvinova Szamorjadovról mondott, nem csak írta a különös történeteket, de meg is estek vele.)

Nem bírta sokáig otthon, nyakába vette az országot.

Dolgozott, amit lehetett – volt szobafestő tanuló, a kalugai öntöde építkezésén rakodómunkás, lakatos a vlagyimiri traktorgyárban, vasúti pályamunkás, állványozó.

Kalugából, Vlagyimirből – ezek már nem estek olyan messze a fővárostól – szabadidejében bejárt Moszkvába. Egyik ilyen moszkvai csavargása során elegyedett szóba egy kissé kapatos idősebb férfival, aki egykor maga is az Altáj-vidékről származott el, s rögvest egy kis baráti borozgatásra hívta meg otthonába az épphogy megismert fiatalembert.

„Azt, hogy ez az ember Ivan Pirjev, csak később a Filmfőiskolán tudtam meg – mesélte Georgij Burkovnak aki a „Tereferében” Viktort, az egyik útitársat alakítja. Amikor láttam, nem ismertem fel azonnal. Véletlenül jöttem rá, mert már láttam a feleségét: ráismertem, amikor beléptünk a lakásba. (...) A feleségéről ismertem fel Pirjevet. Amikor később néhányszor beszélgettem vele, ezt a találkozást nem hoztam szóba, szégyelltem...”

Aztán négy év a flottánál, majd újra a szülőfalu, újra a tanulás, hogy megszerezze az érettségit és közben maga is tanított orosz nyelvet és irodalmat a dolgozók falusi iskolájában. (Ez csak most hangzik furcsán, de az ötvenes évek elején vagyunk, egy istenhátamögötti szibériai faluban.) Mi több, ennek az iskolának igazgatója is lett és a kerületi Komszomol Bizottság titkára. (A helyi Pártbizottságban fényes jövőt jósoltak neki.)

1954-ben egy eladott tehén árából Moszkvába utazott, hogy felvételizzen a VGIK-re, az Összoroszországi Állami Filmfőiskolára.

A rokonság igazából úgy tudta, hogy a Történelmi-Levéltári Főiskolára felvételizik, de Moszkvába érve a papírjait a Filmfőiskolára adta be. Ezután átment a Történelmi-Levéltári Főiskolára és előadott egy mesét arról, hogy épp most szerelt le, az iratok a messzi Altáj-vidéken vannak, azokat még el kéne küldetni idős édesanyjával, de mire azok ideérnek...

A felvételi bizottság szíve megesett rajta, felvételizhetett (sikeresen), majd visszament és a Filmfőiskolán is vizsgázott.

Suksin pontosan tudta milyennek akarják látni, hogy valami falusi suttyónak, bolond Ivanuskának a szerepét várják tőle és bár önérzetét sértette, a cél érdekében eljátszotta. A bizottságban ülő Nyikolaj Ohlopkov megkérdezte:

„- Figyelj, csak földi! Hol dolgozik most Belinszkij? Moszkvában vagy Leningrádban?

(Belinszkij filozófus, irodalomkritikus volt a 19.sz. elején)

- Az a kritikusféle?

- Igen, az a kritikusféle.

- De hiszen mintha már meghalt volna...

Erre Ohlopkov várt egy kicsit, majd egészen komolyan így szólt:

- Mit nem mondasz?

Mindenütt nevetés tört ki...”

Ennek ellenére Suksin meg volt győződve, hogy Ohlopkovnak köszönheti a felvételét.

„Ő, a földim, Isten nyugosztalja, kierőszakolta hogy felvegyenek rendezőnek.” – idézte szavait barátja és későbbi operatőre, Anatolij Zabolockij.

Mások szerint bejutása Mihail Rommnak volt köszönhető. Alekszandr Mitta – aki szintén akkor felvételizett – emlékei szerint, Romm előszeretettel érdeklődött a felvételizőknél a „Háború és békéről”. Erről a vesszőparipájáról, csak az nem tudott, aki nem akart, a pályázók is tökéletesen tisztában voltak vele. Suksin, Romm ügyeletes kérdésére: olvasta-e a „Háború és békét” egyszerűen „nem”-mel felelt, alaposan meghökkentve a rendezőt.

„- És miért nem?

- Hát, bántóan vastag könyv az – felelte Suksin, de elérte, hogy Romm átható tekintettel fürkészni kezdje.

- Ön ezek szerint vastag könyvet egyáltalán nem is olvas?

- Dehogynem! A vastagok közül a „Martin Eden” tetszik. Az igazi mű!”

Erre aztán Romm ragaszkodott, hogy vegyék fel Suksint, bár a bizottság többi tagja szerint túl keveset tudott. (A szintén ekkor felvételiző Tarkovszkij pedig túl sokat. De azért őt is felvették.)

„Suksin, akinek ismeretei pusztán hajózásiak voltak – mesélte Zabolockij – bekerült az akkoriban nagyrészt sznob, magukat kétely nélkül az intellektuális elithez tartozónak gondoló diákok közé. Ezek a rendezői fakultáson tanuló büszke fiatalok meg voltak győződve saját zsenialitásukról. El lehet képzelni milyen nehéz volt Suksinnak, mennyit dolgozott, milyen hatalmas ugrást kellett megtennie, hogy utolérje a fiatal, gazdag és nagyképű évfolyamtársakat.”

Csizma, bőrkabát

Suksin inkább hajazott egy munkásemberre, aki sötét konfekcióöltönyt és kíhajtott gallérú inget viselt, csizmát hordott és mindig ugyanazt a rövid fekete bőrkabátot.

„Akkor én a Filmfőiskolán, mintha csak víz alatt éltem volna. Feljövök a felszínre, kidugom a fejem, figyelek és elképedek: valósággal folyót lehetne rekeszteni a sok géniusszal, akik már akár holnap képesek lennének a „Mester és Margaritát” filmre vinni. S velünk ostobákkal mi legyen? – kérdezem magamtól és ismét elrejtőzöm. No, és ki lett közülük rendező? Tarkovszkij. És még? (...) Nekem ma is hányingerem támad a művészetekről folytatott mindenfajta „magasröptű” elmélkedéstől. Dolgozni kell, nem pedig eképp beszélni: én ezt meg ezt fogom csinálni, itt pedig így kellett volna, tévedett a híres mester...”

Romm igyekezett alkotói műhelyébe nagyon különböző mentalitású hallgatókat összeválogatni. Célravezetőnek tartotta, ha a rendező, színész, forgatókönyvíró jelöltek egymástól tanulnak. Úgy gondolta a műhelynek kifejezetten hasznos, ha egymás mellett dolgozik Tarkovszkij és Suksin, akik amellett, hogy szöges ellentéte volt egyik a másikának, nem is nagyon szerették egymást.

A Főiskola befejezése után az alkotói műhelyből Tarkovszkijt, Mittát és Alekszandr Gordont vette át Romm a Moszfilmbe. Suksint nem marasztalta. Talán hozzájárult döntéséhez, hogy Suksinnak akkortájt már egyre többször jelentek meg írásai, Romm szerint pedig előbb-utóbb választania kellett volna az írás és a filmrendezés között. De az is lehet, hogy a többieket egyszerűen jobbnak tartotta. (És ebben lehetett is valami.)

Az biztos, hogy Suksin nagyon nem vette jó néven.

„Eljön még az idő, mikor megírom a teljes igazságot Mihail Iljicsről (Romm) is! Micsoda fontos és mindenható ember volt ő! Csak én szálka voltam a szemében. Hát nem, jótevőm az nem volt. Nem tartoztam a kedvencei közé, nevetség tárgyának számítottam az évfolyamon, kezére jászottam, alkalmas voltam rá. Néhányszor felmerült a kizárásom....”

Később sem az őt megillető helyen kezeltnek érezte magát. Ezt özvegye is felhánytorgatja a „Terefere Ligyija Fedoszejevával” c. portréfilmben:

„Emlékszem a szomszédunkra, színész volt.

- Vászka, Vászka!

Én mondtam: nem Vászka, hanem Vaszilij Makarovics! Már 40 éves. Te meg mindig csak Vászka, Vászka! Így volt. Aztán már áttért mindenki a Makarovicsra. Na, most meg már Vaszilij Makarovics.

Őt ez valahogy bántotta. Már felnőtt ember, de még mindig csak Vászka, Vászka!

Vászka, adj 3 rubelt, adj egy ötöst! Vászka adott, neki nem adták vissza. Az már más dolog.”

Úgy tűnik végigkísérte életét ez a vélt vagy valós lenézettségből fakadó kissebrendűségi érzés és az erre reagáló dühös dac.

Tükröződik ez a magyar keresztségben jobb híján a „Terefere” címet kapott filmben is. És bár utolsó filmje a „Vörös kányafa” volt az igazi siker, (62,5 millió nézővel a szovjet korszak forgalmazási sikerlistáján, 784 alkotás közül az előkelő 18. helyen áll) ő maga a „Tereferét” szerette és mindig ezt tartotta legjobb munkájának.

Georgij Burkov és Suksin a filmben

Tulajdonképpen egy szovjet „road-movie”. Ivan Rasztorgujev traktoros útra kel feleségével Nyurával egy altáji faluból a Krímbe, egy tengerparti üdülőbe. A falujából addig szinte ki sem mozduló házaspár hol humoros, hol szomorkás odisszeáját meséli el a film.

Eredetileg nem akarta magára osztani a főhős szerepét, úgy döntött minden erejével a rendezésre fog koncentrálni. (Ezt Zabolockij állítja, mások szerint a megelőző években olyan sok rendezőnél játszott mint színész, ez volt a fő megélhetési forrása, hogy ezért nem akart megjelenni a filmben.)

Rasztorgujev szerepére Leonyid Kuravljovot szemelte ki, de mikor a szerződéskötésre került volna sor, kiderült hogy a színész már elvállalta Ogyesszában a készülő „Robinson Crusoe” címszerepét.

Végül, ha nehezen is, de beletörődött, hogy „családi film” lesz. Nyurát felesége Ligyija Fedoszejeva játsza és megjelenik két kislánya az akkor öt éves Mása és a három éves Olga is.

A család

Elutaztak az Altájba kiválasztani a külsőket. Suksin, talán mert elsősorban mégiscsak író volt, a film képi oldalával nem sokat foglalkozott. A kép csak az esemény háttereként volt érdekes számára, ő az emberekre és életkörülményeikre figyelt. A lényeg a forgatókönyv, a szavak és a színész. Zabolockij, az operatőr meg is sértődött a hozzáállása miatt.

Végül Sulgin Log falut választották, a Katuny folyó partján. Bár Suksin hajlott volna arra, hogy saját szülőfaluja legyen a helyszín, Szrosztkiban végül csak a befejező képsorokat forgatták a Biket nevű dombon.

Sulgin Log közelében volt egy kompátkelő a Katunyon. Itt ismerkedtek meg Fegya Jersov-Tilileckijjel, egy balalajkással, aki Suksinra meglehetősen nagy hatást gyakorolt és a rendező mindenképpen szerette volna megmutatni őt filmjében.

Suksin és Fegya Tilileckij

„Kérdés, hogyan mutassa be? – írja Zabolockij – Sehogy nem akarta kihagyni Fegyát, először a kompon vette fel, a háttér szinesítésére. Hamarosan úgy döntött, forgatni kell valami önálló koncertfélét: Fegya, fekete háttér előtt énekelne egy dalt a stáblista alatt.

A stáblistát úgyse olvassa senki – indokolta Vaszilij Makarics – az idő csak fölöslegesen telik, hagy hallgassák közben Fegyát.

(...) A „Terefere” feliratai az éneklő Fegyával megadták a film alaphangját, mély benyomást tettek, de az első megtekintés után Vlagyimir Jevtyihianovics Baszkakov (a Goszkino első elnökhelyettese) rögtön ahogy a vászon elsötétült, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: Azt az aszott öreg amatőrt, tüntessék el a filmből.” (Azért Fegyát mégis láthatjuk egy pillanatra az „átkelés a kompon” jelenetben.)

Mint már említettem, a film befejező képsorait a Biketen forgatták, Suksin kedvenc gyerekkori helyén, ahol manapság minden évben megtartják a Suksin napokat. Több változatban is felvették, Suksin mindegyikben rögtönzött, nem igazán tudott döntésre jutni. Végül maradt a jelenlegi változat, ám ez is csak kilenc hónappal a bemutató után került véglegesen a filmbe.

Idézzük ismét Zabolockijt:

„A szerkesztők győzködték Suksint hagyja ki az utolsó panorámát, ami szinte semmit nem tesz már hozzá ahhoz amit a filmben addig bemutatott. Suksin azonban ragaszkodott hozzá, különösen az "Ennyi srácok, vége!" megjegyzés miatt. Maga sem tudta megmondani miért, de a egyértelműen valami fontosat látott benne "az orosz Iván" számára ... A film átvételekor odaült a keverőpulthoz és levette a hangot az "Ennyi srácok, vége!" mondat előtt, mi pedig, ahogy korábban megállapodtunk hangosan köhögtünk, hogy ne hallják az éppen futó jelenetet (ilyen pillanatok előfordultak párszor a megtekintés folyamán). És a mondat bennmaradt. Ám a film sokszorosításakor mégis eltávolították és az átadás után még kilenc hónapig "csonka" maradt. Suksin alkudozott, védte azt az utolsó mondatot, kidobva helyette Ivan Rasztorgujev folklór gyöngyszemeit. Mindezek a hirtelen támadt változtatások meglehetősen megnyomorították a filmet.”

A fiatal Ligyija Fedoszejeva

A film hősnője, a rendező felesége, Ligyija Fedoszejeva. Leningrádi lány, 1957-ben kezdte el a VGIK-et Geraszimov és Makarova alkotói műhelyében. Suksinnal a „Milyen lehet a tenger?” forgatásán ismerkedtek össze 1964-ben. A rendező bevallása szerint ő már az „Egykorúak” című filmben látva felfigyelt a nagyszemű Lidára, sőt a VGIK hallgatók között már e film előtt is terjedtek hírek a lány különleges varázsáról.

Szergej Nyikonyenko színművész így beszél erről a „Terefere Ligyija Fedoszejevával” c. filmben:

„Régen volt. Akkoriban hihetetlenül fiatal voltam. Reménytelenül fiatal. Kalauzként dolgoztam Moszkvában a hatos autóbuszon, amely a Szilikátüzem és a Danyilovszkij piac között járt. A Felkelés tér közelében keresztezte a Szadovaja gyűrűt. Emlékszem ez egy aranyló őszi nap volt. Én a kalauz, tartottam a tekercset a 2 rubel 20 kopekes jegyekkel, régi-régi pénzben, letéptem és odaadtam a jegyeket. Kiérve a térre, hirtelen emelvényeket láttam, fényesen ragyogó lámpákat. Filmet forgatnak!

Feszülten figyeltem: Hát ott meg ki forgat? Megláttam három nagyon szimpatikus szép lány között egy különösen szépet. Egyszerűen megbabonáztak a szemei. Ő volt Ligyija Fedoszejeva. Akkor még nem volt Suksin felesége. Gyönyörű volt.”

Azt mondják, mintha Suksin minden kulcshősnőjét róla mintázta volna. Valójában, inkább Fedoszejevát alakította Suksin a hősnőihez (számomra kissé zsarnoki módon), megfelelő alanynak találva őt.

„Én fiatal koromban merész, kezdeményező, olyan kis huligán voltam! Engem mindenki huligánkának hívott. (...) Suksin megtanított, megformált engem mint asszonyt, mint színésznőt, mint anyát. Számára az elképzelés az anyáról, elsősorban az ő anyját, Marija Szergejevnát jelentette. Ő szintén két gyerekkel maradt. Újra férjhez ment és mindent maga végzett. És őrülten szerette ő is a gyerekeit.” – meséli Fedoszejeva a már említett portréfilmben.

Suksin filmjeit nézve a közönség meg volt győződve, hogy a színésznő tősgyökeres falusi lány és Suksin talált rá szülőfalujában. Kezdetben – hisz büszke volt pétervári származására – nem is esett jól neki. Aztán egyre inkább belakta ezt a szerepet, a szép, nőies, türelmes, mindent megbocsátó orosz asszony szerepét.

Lida és Vászka 65-ben

Olga Suksina, a kisebbik lány:

„Apa, rendezőként létrehozta a figuráját. Azt aki ismert lett az orosz filmekből. Azt mondják anyámról, mint színésznőről, hogy megtestesíti az orosz asszony alakját. És ha ez csak egy felkért színésznő lett volna! De a felesége is volt, a gyerekei anyja és hozzá közel álló ember. (...)Mama annyira beleélte magát ebbe a figurába, hogy a mai napig viseli azt. Most egyszerűen mondom: a karton-anyag, a szőnyegek, az a fából készült edény amelyik mindig megvolt, az orosz vidéki asszonyra utalnak...”

A lányok születését követően Ligyija Nyikolajevna egy ideig nem filmezett. Nevelte a lányokat, gépelte és vitte a szerkesztőségekbe az elbeszéléseket. (Suksin mindig kézzel írt, itt valószínüleg csak a fotó kedvéért ült az írógéphez.)

A rendező nem szerette, ha másokkal is forgatott. Féltette őt az új emberektől és meg volt győződve, hogy jobb szerepet nála senki más nem talál ki a számára.

„Minden elér hozzád, minden elérkezik, mindened meglesz. Te olyan gyönyörű vagy. Nagyon szép a mosolyod, de így ne mosolyogj gyakran. Nem kell sűrűn így mosolyogni.” – tanította.

Fedoszejeva pedig csüggött rajta: „Gyökeresen megváltoztatta az életemet. Az én „énemet”, az „egomat” gyökeresen megváltoztatta. Nagyon szerettem. Egyszer valahogy mondtam az apámnak: apácska én őt olyan őrülten szeretem. Ő azt mondta: nem kell őrülten szeretni. Okosan kell szeretni."

Merthogy Suksinnak elég rossz híre volt. Sokat ivott és már a 60-as évek elején zavaros nőügyei voltak. Első feleségétől, Marija Sumszkajától aki tanítónő volt a szülőfalujában, még 57-ben elvált. (Pontosabban levelet írt Moszkvából a húgának, rajta keresztül üzent Sumszkajának, hogy beleszeretett valakibe, váljanak el. Sumszkaja szerint viszont soha nem váltak el. Suksin következő házasságkötésén egyszerűen új igazolvánnyal jelent meg, a régi az előző házassági bejegyzéssel együtt elveszett.)

Marija Sumszkaja

Rövid kapcsolatai – többek között a költőnő Bella Ahmadulinával – után 63-ban az író Anatolij Szafronov lányával Viktoria Szafronovával került élettársi kapcsolatba. Aztán 1964-ben feleségül vette Ligyija Alekszandrovát a „Volt egy ilyen legény” c. filmjének egyik szereplőjét. (Ekkor persze már javában tartott kapcsolata Fedoszejevával, sőt mint későb kiderült még Szafronovával is.) A házasság 1967-ben, Alekszandrova szerint Suksin számtalan szerelmi ügye és alkoholfüggősége miatt ment tönkre.

Mindeközben 1965-ben előző élettársának Szafronovának gyermeke született tőle. (Őt Jekatyerina Suksinának hívják.) Suksin sokáig nem tudta eldönteni, melyik nővel éljen és mindkettőjükkel fenntartotta a kapcsolatot. Végül is Fedoszejevával maradt.

Jekatyerina Suksina

Azért ez a házasság sem volt felhőtlen:

„Hát igen, tessék, iszik. De mit tehetek? Néha otthagytam, csak nem tudtam hová menni. Elmentem valamelyik barátnőmhöz. Ő egész Moszkvát tűvé tette értem, aztán bocsánatot kért és azt mondta, soha többet. Aztán kezdődött elölről...

(...) Nekem nem volt barátom, mikor vele éltem. Ő általában azt sem helyeselte, ha én a szomszédba szaladgáltam. (...) Mit tudni, ott milyen beszélgetések, milyen fecsegés folyik. Őt ez idegesítette. Pedig számomra csak Suksin és a gyerekek léteztek.

(...) Gyakran beszéltünk mi erről. Milyennek kell lennie egy nőnek, milyennek kell lennie egy anyának, és mindenek előtt nem nőnek, hanem anyának, feleségnek.”

Az igazsághoz tartozik azért, hogy Ligyija Fedoszejevának is volt már egy lánya mikor megismerkedett a rendezővel.

Anasztaszijának, Vjacseszlav Voronyin színművésszel kötött házasságából született lányának, úgy tűnik nem sok jutott a hatalmas anyai szeretetből.

Fedoszejeva és első lánya

„Hogy azt mondjam "mama", nem áll rá a nyelvem, a Ligyija Nyikolajevna meg olyan cikornyás-hívatalosan hangzik. Nekem ő csak testben az anyám, lélekben nem.”

Egy beszélgetésben Suksint se kímélte:

„Az ágyban, mély álomba zuhanva aludt egy férfi (mint később kiderült, Suksin). Úgy látszik dolgozott benne az alkohol, mert kinyitotta a szemét, elkezdte kiszedni a nadrágzsebéből a tízrubeleseket, legyező alakban szórva szét azokat a padlón. Én korábban még soha nem láttam, hogy így dobálják a pénzt és a gyerekekre jellemző kíváncsisággal figyeltem a sarokból ezt a sámánizmust. Suksin meg valamiféle megmagyarázhatatlan kielégüléshez jutva a vad tánctól, mezítláb sétált a bankjegyeken, hogy azok hozzátapadtak a talpához. Végül észrevéve engem, undorodva elfintorodott...”

Suksin 1974-ben Szergej Bondarcsuk filmje, „A hazáért harcoltak” forgatása közben hunyt el. A „Dunaj” hajó fedélzetén történt, amelyet a Moszfilm forgatócsoportja szállásként használt. (Egyébként az 1959-ben az Óbudai hajógyárban épült hajót más filmek forgatásánál is bérbe vette a Moszfilm. 1991-ben a Vaszilij Suksin nevet vette fel és emlékmúzeumot terveztek berendezni a fedélzetén, de aztán inkább rendezvényhajóként működtették. 2006-ban a bjelom gorodkai hajójavítóban egy átalakítás során levágták a fedélzeti felépítményt. Tavaly nyáron még a cskalovszki hajógyárban várta, hogy átalakítsák álló-étteremhajóvá.)

Halálának oka a hivatalos jelentés szerint szívelégtelenség.

Halála után özvegye felvette a nevét, azóta Ligyija Fedoszejeva-Suksina néven szerepel.

Egy évvel később élettársa lett Mihail Agranovics operatőrnek, aki a két lány nevelésében tíz éven át, míg ez a kapcsolat tartott, fontos szerepet töltött be.

Marija Suksina

„Mikor Misa megjelent, teljesen pótolta a mamát is, a papát is. Mama gyakran volt kiküldetésben, gyakran a forgatásokon tűnt el. De Misa velünk töltött minden időt. Azért persze hiányzott a mama, mindig vártuk, hogy megjöjjön és hozzon sok ajándékot.” – meséli Marija Suksina.

Marijának, saját bevallása szerint mindig jó volt a viszonya anyjával, kicsit példaképének tekintette őt. Húga, Olga kritikusabban viszonyult hozzá, gyakran veszekedtek, időnként hosszabb időre megszakították kapcsolatukat.

„Másának nincsenek barátai. Neki én vagyok a barátnője. Olgának sincsenek barátai, de vannak hozzá lélekben közelálló emberek. Bár ezek nem barátok, inkább egygondolkodásúak. – mondja anyjuk.

Mindkét lány elvégezte az Állami Filmfőiskolát. Az idősebbik, Mása, ismert színésznő, televíziós személyiség. Négy gyereke van. Ánya, a legidősebb, ő már dolgozik a televízióban. Suksinként szerepel, felvette nagyapja nevét.

Olga Suksina

Olga, rövid színművészi munka után inkább az íráshoz érzett magában tehetséget. Néhány évvel ezelőtt fiával együtt elzárkózott a világtól. Visszavonultan élnek Szergijev Poszadban. Egyedül neveli a fiút, aki a közeli kolostorban tanul és szintén Suksin nevét viseli. Ő a legifjabb Vaszilij Suksin.

Eszembe jut a római „protestáns temető” amelynek egyik sírkövére mindössze ennyit vésetett az ott nyugvó férfiú hírneves atyja: „Goethe fia, aki atyját megelőzve 1830-ban halt meg”.

Szomorú, ha valakiről halála után úgy döntenek, a legfontosabb amit róla a világgal tudatni kell, hogy nagy ember hozzátartozója volt

Úgy tűnik, van akivel már életében ezt teszik, vagy maga dönt így.

Lassan negyven éve, hogy Vaszilij Suksin halott. Utcák, terek, hajók, főiskola, könyvtár és még ki tudja mi minden viseli nevét. Szülőfalujában minden évben Suksin napokat tartanak. Anyjának házában emlékmúzeum van, moszkvai otthonának falán emléktábla. 2009 óta szobra is áll (pontosabban ül) a VGIK előtt. (Igaz, nem egyedül, hanem Gennagyij Spalikov és Andrej Tarkovszkij társaságában, bár a szoborcsoport három figurájának, ahogy életükben, kompozícióként sincs sok köze egymáshoz.)

És mint látjuk, családja is ápolja emlékét. A maga módján. (Bár inkább mintha szabadulni nem tudna tőle.)

Neves kortársa, aki dalt is írt róla „Vaszilij Suksin emléke” címmel, a nem kevésbé ellentmondásos személyiségű művész, Vlagyimir Viszockij mondta:

„Nagy tiszteletben tartok mindent, amit Suksin csinált. Közelről ismertem, gyakran találkoztunk, beszéltünk. Nagyon bánt, hogy már nem játszhatok egyetlen filmjében sem, de egy életre megmaradok a leghűségesebb nézőjének.”

A „Terefere” tényleg jó film.

Terefere (Печки-лавочки)

1972, ff., szovjet

Gorkij studió, 96p.

Bemutató: 1973. április 2.

Rendezte – Vaszilij Suksin

Forgatókönyv – Vaszilij Suksin

Fényképezte – Anatolij Zabolockij

Zene – Pavel Csekalov

Szereplők:

Ivan Rasztorgujev – Vaszilij Suksin

Nyura Rasztorgujeva – Ligyija Fedoszejeva

Viktor Alekszandrovics – Georgij Burkov

Szergej Sztyepanov – Vszevolod Szanajev

Vonatkísérő – Ivan Rizsov

A pökhendi útitárs – Vagyim Zaharcsenko

Linkek:

http://www.embedupload.com/?d=7EKYE4MTRP
http://www.embedupload.com/?d=7WIQIQESGX
http://www.embedupload.com/?d=3IEDJMYUVR
http://www.embedupload.com/?d=9HKEZICZGN
http://www.embedupload.com/?d=7OLFFWKWWW
http://www.embedupload.com/?d=2TD2NZC4KQ
http://www.embedupload.com/?d=9CGQD4EUAH
http://www.embedupload.com/?d=1AM2IXYZUM
http://www.embedupload.com/?d=7XYKBGMTDH