Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2013. február 4., hétfő

Az ifjú gárda



   „Nem látom lehetőségét, hogy tovább éljek, mivel a művészetet, amelyre az életemet tettem, tönkretették egy önhitt, tudatlan párt irányítása alatt és ezt most már nem lehet rendbe hozni. Az irodalom legjobb káderei – oly mértékben, amelyről a cári önkény még csak nem is álmodott – elpusztultak, vagy elpusztították őket, köszönhetően a hatalmon lévők bűnös nemtörődömségének. (...) Az irodalmat – ezt a szentek szentjét – odavetették a bürokraták és a nép legelmaradottabb elemeinek kényére - kedvére. A „legfelsőbb” fórumokról – mint a moszkvai konferencia, vagy a XX. pártkongresszus – adták ki az új „Kapd el!” jelszót. (...) Az irodalmat – az új rendszer legfontosabb eredményét – megalázták, meghajszolták és tönkretették. A felkapaszkodottak elbizakodottsága a nagy lenini tanokkal szemben – még ha esküsznek is ezekre a tanokra –engem a teljes bizalmatlansághoz vezetett irántuk, mert tőlük még rosszabb várható, mint a zsarnok Sztálintól. Az legalább tanult volt, de ezek műveletlenek. Az életem, mint író, elveszíti minden értelmét, és én nagy örömmel, hogy megszabadulhatok ettől az utálatos léttől, távozom az életből, ahol aljasság, hazugság és rágalom zúdul az emberre. Az utolsó reményem az volt, hogy legalább elmondhatom ezt azoknak, akik az államot irányítják, de már 3 éve hiába kérem, még csak fogadni sem voltak hajlandóak. Kérem, hogy temessenek az anyám mellé.”
   1956. május 13-án vetette papírra Alekszandr Fagyejev ezeket a keserű és meglehetősen sértődött (ha ugyan használható egy búcsúlevél esetén ez a kifejezés) sorokat. Aztán elővette a polgárháborút megjárt Nagan revolverét, és szíven lőtte magát a peregyelkinoi dácsában.
Alekszandr Fagyejev
   Az író, akit ilyen hatalmas aggodalom töltött el a „szent” irodalom miatt, majd húsz évig volt a szovjet írók „vezetője”. És bár Hruscsov úgy reagált a tragikus eseményre, hogy „Fagyejev nem magát, hanem a pártot lőtte szíven”, minden bizonnyal megkönnyebbülést jelentett számára a feleslegessé vált ember önkéntes távozása. Egy gonddal kevesebb.
   Nem tudom magát Fagyejevet mennyire „magyarázhatjuk” a korral, amelyben ezt a talán nem is olyan furcsa pályát befutotta. Könnyen járhatunk úgy, mint az ifjú filmtudós, aki azt találta mondani Alekszej Ganról, aki elsősorban arról nevezetes, hogy 1922-23-ban saját kiadásában(!) többek között Vertovval, Kulesovval és Rodcsenkoval írta, tördelte és adta ki a Kino-fot című hat számot megért filmelméleti folyóiratot; szóval azt találta mondani Ganról, hogy: „Keményen ivott, de érthetetlen miért, hiszen ez még jóval a formalizmus elleni harc kezdete előtt volt.”
   Én megelégszem készülő életrajza írójának, Szergej Sagrunovnak megjegyzésével: „Fagyejevről elmondhatjuk az evangélium szavaival: – Íme, az ember.”
   Előbb volt pártmunkás mint író, és ha időnként támadt is benne konfliktus az irodalom és a „társadalmi munka” között, az bizonyosan rendre az utóbbi győzelmével végződött.
   Csillaga a 20-as évek közepén kezdett fölfelé ívelni, mikor elérte, hogy a párt Moszkvába helyezze őt a VAPP-ba (Összszövetségi Proletár Írók Szövetsége) és ott végezhesse a pártmunkát.
   A forradalom utáni Oroszország pezsgő irodalmi életében számtalan csoportosulás jött létre, írók ázsiója emelkedett hirtelen elképesztő magasságokba és hullott vissza ugyanolyan váratlanul, többnyire a változó politikai széljárásnak köszönhetően. 1920-ban, csak Moszkvában több mint 30 csoport és egyesület működött, természetesen ezek legtöbbje jött és ment anélkül, hogy bármi észrevehető nyomot hagyott volna maga után. Az 1917-ben induló munkás művelődési köröket tömörítő Proletkult mozgalom igen gyorsan számtalan áramlatra szakadt. A VAPP 1920-ban alakult meg, aztán 1925-ben, hivatalosan ennek keretein belül létrehozták a Párt sajtóosztályához kötődő RAPP-ot (Oroszországi Proletár Írók Szövetsége). (Ez azért is fontos, mert a bolsevik írók más része, maga Lunacsarszkij is, a Komintern szárnyai alatt gondolta a proletár-irodalmat „felvirágoztatni”.)
   A 20-as évek végére a RAPP az egyik legbefolyásosabb szervezetté nőtte ki magát, fokozatosan maga alá gyűrt szinte minden irodalmi folyóiratot az országban, 1928 -ban még olyan csoportot is magába olvasztott, mint amilyen az irodalom, a film és a képzőművészet igazi nagyágyúit (Majakovszkij, Ejzenstejn, Vertov, Rodcsenko) felvonultató LEF (Bal Front) volt. A tagköztársaságokban, a városokban fiókszervezetek sokaságát hozta létre. Leningrádban volt LAPP, Moszkvában MAPP, az azerbajdzsáni Nahicsevany városában még NahRAPP is. Emberek ezrei éltek ebből.
Leopold Averbah
   A RAPP vezetője Leopold Averbah volt. Ez a fiatalember tüneményes gyorsasággal lett az irodalom nagyhatalmú irányítója, és éppolyan tüneményes gyorsasággal el is búcsúzott ettől a szerepétől (majd – ami gyakran együtt járt ezzel – az életétől is). Már 17 évesen a moszkvai komszomol vezetője és a „Junosevszkaja Pravda” szerkesztője volt. Aztán némi kitérő után (Jefim Cetlinnel egy német börtönben töltötte az időt, mivel a Párt megbízásából egy illusztris csoport tagjaiként forradalom kirobbantásával próbálkoztak Németországban.) visszatért Moszkvába, ahol tagja lett az „Őrségen” szerkesztőbizottságának, majd felelős szerkesztője az „Irodalmi őrségen” c. hírhedt lapnak. A RAPP egyik alapítója volt és főtitkára is, amíg az 32-ben meg nem szűnt. Természetesen ilyen gyors sikerekhez a kétségtelenül meglévő adottságokon (azt mondják nagy demagóg volt) és ambíción kívül más is szükségeltetett. Talán közrejátszott, hogy nővére Ida Averbah az OGPU vezetőjének (hivatalosan első helyettes, de vitathatatlanul az irányító) Genrih Jagodának felesége volt. Nem mellesleg Ida Averbah volt Moszkva város helyettes főügyésze is. Ida és Lipa (ahogy gyerekkorában becézték) nagybátyja volt a még 1919-ben elhunyt, a bolsevik párt legfelső vezetéséhez tartozó Jakov Szverdlov.
Genrih Jagoda és Ida Averbah
   Averbah politikai befolyását növelhette, hogy Sztálin szerepet szánt neki Gorkij hazacsábításában, amit ő sikeresen el is játszott. (Gorkij fiatal korától jó kapcsolatokat ápolt a Szverdlov családdal.)
Averbah és harcostársai tehát szabadon (vagy látszólag szabadon) döntöttek kinek vagy minek van létjogosultsága a szovjet irodalomban. Az írók meg – miközben csendben átkozták a nevét – olyan eszközökkel álltak bosszút az „irodalom törzsőrmesterén”, amilyenekkel rendelkeztek. Bulgakov regénye „A Mester és Margarita” lapjain mint Mihail Alekszandrovics Berlioz a TÖMEGIR (MASSZOLIT) elnöke elevenedik meg Leopold Averbah.
   Alekszandr Fagyejev a 20-as évek végén csatlakozott a RAPP -hoz és lett a vezetőség tagja, mint szervezőtitkár.
A RAPP vezetői: balról a harmadik Illés Béla, középen Averbah, jobbról a második Fagyejev
   A többi vezető, az újgazdagnak nevezett Averbah vagy Vlagyimir Kirson szembeszökő jólétével ellentétben eleinte kifejezetten szerény viszonyok között élt. Sokáig a délen viselt ruhákban járt: fekete, magas gallérú kaukázusi ing, katonai csizma. Első feleségével Valerija Geraszimova írónővel (a rendező Szergej Geraszimov nővére) lakott szobájukban nemigen volt más egy összecsukható ágyon, az asztalon és széken kívül. Ez persze nem akadályozta, hogy éppoly engesztelhetetlenséggel, mint vezetőtársai vegyen részt a „proletár irodalom ellenségei” elleni harcban. Ekkor még kevéssé zavarta az akkortájt a RAPP által is sűrűn kiadott, de búcsúlevelében már annyira sérelmezett „Kapd el!” jelszó. Bőszen ostorozta az éppen aktuális „árulókat”, Plinyakot, Zamjatyint, Platonovot.
Fagyejev egy gyűlésen
   Aztán a 30-as évek elején fordult a szél.
   Sztálin úgy döntött megérett az idő a RAPP felszámolására. Törekvéseivel egyáltalán nem volt összeegyeztethető egy szerteágazó, szinte pártként (tagság, titkárság, főtitkár, plenáris ülések stb.) felépített, nehezen ellenőrizhető szervezet. Persze nem egyszerűen csak feloszlatni akarta, inkább felszámolni, mint a kulákságot.
Fagyejev roppant ügyesen lavírozott. 1932. október 26-án részt vehetett az éppen hazatért Gorkij lakásán az írók és a pártvezetők (Sztálin, Kaganovics, Molotov, Vorosilov, Buharin) közötti találkozón, sőt egyik tagja lett az alakuló Írószövetség szervező bizottságának. Novemberben „Régi és új” címmel megjelent egy cikksorozata a „Lityeraturnaja Gazetában”, amelyben alaposan leszedte a keresztvizet a RAPP vezetőiről, elmondva róluk minden akkoriban szokásosat a szektásságtól a vulgarizáláson keresztül a bürokratizmusig.
   „– Szása, elárultad a barátaidat! De majd meglátjuk, ki nyer a végén!” – üzent Alekszej Szurkov a RAPP moszkvai vezetője.
   De Fagyejev nyert.
A Szovjet Írók Szövetsége megalakulásával megszűnt a RAPP és minden más szervezet. Az egykori vezetőket szétszórták. Averbah például pártvezető lett Uralmasban, amíg 1937-ben le nem tartóztatták és ki nem végezték. De erre a sorsra jutott Kirson és a RAPP több vezetője is. (Szurkov megúszta.)
(Bulgakov Berliozának levágta a fejét a villamos, Averbahról pedig az terjedt el, hogy nyakát szegte miután levetette magát a Lubjanka lépcsőházának magasából. Mások szerint ez kizárt dolog, sokkal profibb hóhérai voltak akkor Jezsovnak.)
   Lev Ovalov – aki egy fiktív személy, bizonyos Pronyin őrnagy kalandjairól írt elbeszéléseiről és regényeiről ismert, na meg hogy ezért le is csukták, de ez egy másik történet – azt írja, hogy Fagyejev Jagoda tanácsadója volt (kvázi besúgó) és ezt állítólag maga Averbah mesélte el neki, mikor meglátogatta Uralmasban. Ovalov egy szerelmi ügyről is említést tesz, mi szerint Fagyejev elcsábította a „Vörös szűzföld” című lap fiatal, csinos titkárnőjét Olga Ljaskot, aki öngyilkos lett miután az író ráunt. (Ráadásul egy belé – mármint Olga Ljaskoba – szerelmes ifjú íróval Viktor Dmitrijevvel közösen végeztek magukkal.) Az ügy jegyzőkönyve állítólag Averbahnál –akinek a felesége ugye, a főügyész volt – hevert az asztalon és itt olvasta volna el Ovalov. A dolognak nem lett folytatása, mondja, Jagoda mindent elsimított. (Úgy látszik, ezeket a történeteket a jóképű mozgalmi emberek nem kerülhetik el. Nekem Balázs Béla és Lukács György Seidler Irmája jut eszembe)
   1934-től Fagyejev már folyamatosan vezető szerepet töltött be az Írószövetségben.
Averbahékkal ellentétben úgy látszik mindig pontosan tudta meddig ér a takarója, hogy nem ő osztja a lapokat, legfeljebb igyekezhet a lehető legtöbbet kihozni azokból. Az utolsók között indult és mégis ő lett a befutó.
   Talán meglepő, hogy a betegesen gyanakvó, kegyeltjein és átmeneti szövetségesein tétovázás nélkül túllépő, szentimentalizmussal igazán nem vádolható Sztálin élete végéig kitartott Fagyejev mellett. 1938-ban maga javasolta őt az Írószövetség titkári posztjára.
   Grigorij Fuksz „Ketten a dobban” című Sztálin és Fagyejev kapcsolatát tárgyaló könyvében ezt írja:
   „Sztálin, mindenki másnál inkább tudatában volt, hogy ezt az egész felhajtást távoli célokért csapták, amelyek túlnőnek saját élete keretein. Amit a jövőről a legfontosabbnak gondolt: a párt szerepének megerősítése és a holnap kommunista emberének kinevelése. Azon nem kellett töprengenie, milyen legyen ez az ember. Ő már akkor is ismert ilyeneket. Voltak ezerszám. Egyeseket név szerint meg tudott nevezni. Ezen a listán az elsők egyike az író Fagyejev lett volna. Ő teljesen megfelelt Csehov és Sztálin elvtárs elképzelésének arról az emberről, akinél mindennek gyönyörűnek kellett lennie: az arcnak, a ruházatnak, a léleknek, a gondolatoknak, magától értetődően némi korrekcióval a gondolatot és a lelket illetően. Az ő szépségüket az osztályérdek határozta meg. Fagyejev arca és ruházata egy jottányit sem tért el a „Cirkusz” c filmben szereplő, a korszakot szimbolizáló Szergej Sztoljarov plakátkülsejétől.”
Fagyejev 1935-ben
   A főtitkár még azt is elnézte neki, hogy az író időnként szót emelt egykori letartóztatott, elítélt barátaiért vagy, hogy komoly konfliktusba keveredett a tisztogatásokban Sztálin jobbkezévé váló Lavrentyij Berijával.
„– Szóval ön nem bízik a mi NKVD-nkban, hogy kétségeit hangoztatja Kolcov letartóztatását illetően? – kérdezte Sztálin Fagyejevet, amikor az próbálta menteni egyik letartóztatott írótársát.
– Csak szeretnék tisztán látni, Joszif Visszarionovics – állt vigyázzba a főtitkár előtt Fagyejev. – Sok éve ismerem Mihail Kolcovot, és soha nem merült föl bennem, hogy a nép ellensége lenne.
– Ne bízzon túlságosan az érzéseiben, Fagyejev elvtárs. Ismerkedjen meg jobban ezzel itt, – és Sztálin átnyújtott egy szürke mappát Kolcov beismerő vallomásával.”
   Fagyejev elhitte, vagy jobbnak látta elhinni. (Kolcovot kivégezték.)
   Bátor, de fegyelmezett katona volt, soha nem feledkezett meg a felsőbb parancsnokság előjogairól. – írta róla Ilja Ehrenburg.
   A lelkiismeretét azért igyekezett megnyugtatni.
   Azzal, hogy pénzt utaltatott ki a kegyvesztett Zoscsenkonak, azzal, hogy támogatta Paszternakot és Zabolockijt, azzal, hogy többször titokban pénzt adott Andrej Platonov gyógykezelésére a feleségének, hogy megmentette a börtöntől Ahmatova fiát, Lev Gumiljovot.
   Na, meg azzal, hogy ivott.
   Néha eltűnt, senki sem tudta hol van, merre jár, csak napok múlva került elő szörnyű állapotban. Lepusztult alkoholisták, csavargók, bűnözők voltak az ivócimborái. Aztán megint „ült az emelvényen, szépen, mint egy antik isten”.
   Egyszer valahogy Sztálin nem tudta elérni Fagyejevet – szól az egyik anekdota – nem volt a munkahelyén. Mikor az írószövetség főtitkára végre megjelent, Sztálin megkérdezte: „Hová tűnt, Fagyejev elvtárs?” – „Italoztam” – válaszolta az bolsevik nyíltsággal. „És hány napig szokott ez magánál tartani?” – „10-12 napig, Sztálin elvtárs.” – „És nem tudná ön, mint kommunista, ezt az intézkedést három vagy négy nap alatt foganatosítani?”
   És közben imádta Sztálint. Egyszer azt mondta: „Két embertől félek, az anyámtól és Sztálintól. Félek és szeretem őket.” Első felesége mesélte, hogy évekkel válásuk után, már a 30-as években egy találkozásuk során, meglepődve tapasztalta, hogy volt férje milyen őszintén szereti még mindig a „vezért”.
   Fagyejev előtt minden ajtó nyitva állt, kiadók, újságok, színházak. Mégsem írt szinte semmit. Az 1926-ban megjelent „Földindulás” után húsz éven keresztül írta a soha el nem készülő „Utolsó Udegét”, aztán jött a háború. A „Pravda” haditudósítója volt, elrepült a körülzárt Leningrádba, cikkeket, tudósításokat írt.
Ha a háború végén nem az ő feladata lett volna regényt írni a krasznodoni fiatalok illegális szervezetéről, ma már talán senki sem emlékezne a nevére.
A haditudósító
   De a feladatot ő kapta.
   1943. február közepén Krasznodon bányavárost visszafoglalták a szovjet csapatok. A város közelében található 5-ös tárna egyik aknájából, kiemelték több tucat fiatal megkínzott holttestét, akik a megszállás idején az „Ifjú gárda” földalatti szervezet tagjai voltak.
A visszatérő szovjet hatóságok szinte „forró nyomon” kezdtek az események kivizsgálásába, melyet követően még annak az évnek nyarán, mintegy 50 fiatal kapott magas kitüntetést, öten posztumusz megkapták a Szovjetunió Hőse címet. Szeptemberben megjelent a „Pravdában” Fagyejevnek az eseményekkel foglalkozó „Halhatatlanság” c. írása, mely után az író szerint a Komszomol kérte fel, hogy írjon erről egy regényt.
Elutazott hát az év vége felé Krasznodonba anyagot gyűjteni. Beszélt a szemtanúkkal, az áldozatok ismerőseivel, szüleivel. Talán megismerte a lezajlott vizsgálat jegyzőkönyveit, eredményét is.
   A későbbiekben aztán ez a regény vált az ismeretek forrásává a szovjet emberek túlnyomó többsége számára a megszállás idejének krasznodoni eseményeiről. Olyannyira így volt ez, hogy néhány évvel később már az igazi szemtanúk is a regényben olvasott eseményeket, adatokat, neveket idézték visszaemlékezéseikben. A 80-as évek végéig Fagyejev regényére úgy tekintettek, mint a szervezet kanonizált történetére, és minden más értelmezését az eseményeknek elutasították. Ez később, már a 90-es években rendkívül megnehezítette az „Ifjú gárda” valódi történetének megismerését. De erről majd később...
Egyelőre ott tartunk, hogy 1946-ban napvilágot látott az első kiadás. Milliós példányszámban adták ki, lelkes cikkek, közös felolvasások, viták követték. Osztrovszkijjal emlegették együtt („Az acélt megedzik”).
A Sztálin-díj Bizottság ülésén Sztálin, hogy feloldja a javaslattevő – aki ezeken az üléseken mindig Fagyejev volt – zavarát, maga javasolta, hogy ítéljék oda "Az ifjú gárda" regényért a saját nevét viselő díj első fokozatát. Az egyhangú szavazás után melegen gratulált a szerzőnek.(Maga Sztálin soha nem szavazott.)
Fagyejev már talán a könyvéért kapott honoráriumot és a díjjal járó összeget (az akkor 100 ezer rubel volt) is elköltötte, mikor egy évvel később kitört a botrány.
   (Mellékesen megjegyezve a pénzt nem herdálta el. Az állami dácsához – ahol egykor egy 37-ben kivégzett író Vlagyimir Zazubrin lakott – hozzátoldott egy emeletes szárnyat, és épített még a telekre a gyerekeknek is egy nyaralót. Mindezt a rossznyelvek szerint az Irodalmi Alapon keresztül kedvezményesen vásárolt anyagból. Városi lakását átadta idősebbik fiának, maga és felesége pedig kapott egy új ötszobásat.)
   Szóval a botrány csak egy évvel később tört ki, ugyanis az író barátja és volt sógora, Szergej Apollinarievics Geraszimov filmet forgatott a regényből. Nem egészen azt, amit itt láthatunk, de erről is később...
Szergej Geraszimov
   Fagyejev, akit régi barátság fűzött Geraszimovhoz, megmutatta neki készülő könyve kéziratát. A könyvön még dolgozott, mikor Geraszimov már elkért és be-bevitt egyes fejezeteket filmrendező szakos növendékeinek, hogy dolgozzanak rajta. Ők a munkába bevonták a színészhallgatókat, így apránként formát öltött egy jövőbeni előadás gerince. A regény megjelenése után intenzívebben kezdtek dolgozni rajta és az ősszel elkezdett próbák után 1947 februárjában a VGIK színházának kisszínpadán be is mutatták. Sikere volt. A kis teremben, persze, nem fért el sok ember, a közönséget többnyire jól ismert színészek, írók, rendezők és más értelmiségiek alkották, de érezhető volt, hogy szükség lenne egy filmre is mely jóval szélesebb réteghez jut el.
A film felvételei április elején még a Szojuzgyetfilm műtermeiben kezdődtek meg, de a kész mű már a Gorkij filmstúdió (1948-tól) első alkotása volt. A színdarabot csak a film elkészülte után kezdték újra játszani, akkor már a nagyszínpadon.
   Geraszimov jobbára növendékei, a színpadi mű szereplői közül válogatta a színészeket.
A szovjet filmművészet később meghatározóvá váló alakjai kezdték pályafutásukat éppen ebben a filmben. Olyan színművészek, mint Inna Makarova, Nonna Morgyukova, Ljudmila Sagalova, Klara Lucsko, Vjacseszlav Tyihonov vagy Szergej Bondarcsuk, de a rendező és operatőr szakosok között is olyanokat találunk, mint Szamszon Szamszonov, Tatjana Lioznova és Valerij Ginzburg.
Inna Makarova és a ruha
A szereposztásban volt némi bizonytalankodás, szerepcserék az eredeti elképzelésekhez képest. Sagalova helyett például Inna Makarova játszotta Ljuba szerepét, mert Sagalova nem tudott táncolni és énekelni, így ő Válja szerepét kapta. A főiskolán Sagalova és Bondarcsuk fel volt mentve az ének és táncképzés alól, Makarova viszont remekül énekelt, a főiskolán gyakran pusztán a diáktársak és a tanárok szórakoztatására is. Egy beszélgetésben elmondta, hogy a film színpadi jelenetében Rökk Marika ruhájában szerepelt, amit a "DEFA" stúdióból hoztak Berlinből (hadizsákmány?). „Nagy volt nekem, be kellett venni belőle”
Ulja szerepére eredetileg Klara Lucsko volt kiszemelve, végül Nonna Morgyukova játszotta. (Morgyukova egyébként nem Geraszimov tanítványa volt, de a rendező valahol látta játszani és rögvest beleszeretett.)
   Nyáron az egész stáb Krasznodonba költözött, hogy a külsőket az eredeti helyszínen forgassák le. Geraszimov ragaszkodott, hogy mindent egy dokumentumfilm hitelességével ábrázoljon. Az utcák, a terek, az épületek pontosan azok legyenek, ahol az eredeti események játszódtak, a szereplők ismerkedjenek meg az általuk alakított figurák szüleivel, barátaival, igyekezzenek beilleszkedi ebbe a környezetbe.
A forgatás résztvevői és a helybeliek
   Akkor még mindössze négy év telt el a tragikus események óta. A háború épphogy véget ért, még sokan reménykedtek hozzátartozóik visszatértében. Ez számtalan megható vagy tragikus helyzethez vezetett. De nem csak a szülőket, ismerősöket rázta meg az események felidézése, a színészekben is mély nyomokat hagyott ez a helyzet. A résztvevő művészek 50-60 évvel későbbi visszaemlékezéseiben is ezek azok a pillanatok, amelyekre mindegyikük emlékszik, amelyeket kivétel nélkül mindegyikük megemlít.
   Inna Makarova, aki 1998-ban „Hála” címmel megjelentetett egy nagyon érdekes könyvet Novoszibirszkben élő újságíró édesanyjával folytatott levelezéséről, egyik levelében írja:
   „A legelső nap mikor megérkeztünk Krasznodonba, a rendezőhallgatók kíséretében elmentem Jefroszina Mironovna Sevcovához – Ljuba anyjához. Nagyon izgatott voltam, és amikor Jefroszina Mironovna megölelt és megcsókolt, elsírtam magam.
Az, hogy Jefroszina Mironovna olyan melegen üdvözölt, szárnyakat adott. ( … ) Mesélte, hogy az orosz asszonyok látták, amikor kihozták Ljubát a börtön falai közül, ő levette magáról a kabátját, odadobta az asszonyoknak, így kiabálva: "Ti még hasznát vehetitek, hordjátok el, nekem már nem kell" – az utolsó szavak, amiket az itteniek hallottak Ljuba Sevcovától ...”
   Nonna Morgyukova, Ulja Gromova alakítója:
   „Míg terítették az asztalt, megkértem, hogy bemehessek Ulja szobájába. Első pillantásra lakatlannak tűnt, minden annyira rendbe rakott és takaros, amilyen élő embereknél nem is lehet. Féltem hozzáérni – hisz ez egy szoba-múzeum. Csak a szemem járta végig a hímzést, a könyveket, mindent, amivel együtt élt. ( ... )
Leültünk ebédelni. Az anya ismét elmosolyodott, nekem úgy tűnt, elnéző mosollyal.
– Téged, kislány, jól választottak Uljasa szerepére, csak nagyon sötét bőrű vagy, Uljasa fehér volt. Szólj majd ott, hogy sminkeljenek ki.
– Persze, szólok...”
   Vlagyimir Ivanov (Oleg Kosevoj):
   „Sétáltunk Krasznodonban és a járókelők megálltak, utánunk néztek, összesúgtak egymás között.
– Egyszerűen csak nagyon hasonlítasz Olegre – magyarázta Rozancev.
Végül a csendes Szadovaja utcába értünk és az úttesten mentünk tovább. Egy távoli kaputól elvált egy feketébe öltözött nő. Azonnal felismertem a nagymamát, Vera Vasziljevnát. Tárt karokkal futott hozzám. Az arca nedves volt a könnyektől.
– Olezsok! – kiáltott. – Kisunokám, drágám!
Megcsókolta a homlokomat, a szememet és a fejemet.
– Nagymama, nem kell sírni – próbáltam vigasztalni, de a hangom remegett, és majdnem elsírtam magam.”
Lucsko, T. Makarova és Sagalova a forgatáson
   Ljudmila Sagalova az egyik életben maradt ifjúgárdistát, Válja Borcot játszotta:
   „Igen, barátok voltunk. 1996-ban halt meg. Szergej Geraszimov mutatott be egymásnak. Behozta a próbára a Filmszínészek stúdiószínházába, ahol „Az ifjú gárda” színpadi változata készült. Aznap Szergej Gurzoval próbáltunk valamilyen jelenetet, improvizáltunk, igyekeztünk kitalálni valamit. Hirtelen belépett a terembe egy lány egyenruhában, a Vörös Zászló érdemrenddel. Mi befejeztük, Geraszimov odahívott minket és azt mondta: „Ismerkedjetek meg, ő Valerija Borc.” Szörnyen zavarba jöttem. Azon gondolkodtam nem csináltam-e valami nem odavalót?”
   De voltak kellemetlen esetek is. Helybeli suhancok megverték Jevgenyij Morgunovot, aki az áruló Sztahovicsot játszotta. Utóbb azzal mentegetőztek, hogy ők az árulót verték meg. Úgy kell a színésznek, ha rendes ember lenne, nem vállalta volna az áruló szerepét.
   Néhány nappal később történt még egy eset. A náci tisztek szerepére nemcsak színészeket, hanem (mivel németül jól beszélő szereplőkre volt szükség) német nyelvtanárokat is szerződtettek. Valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy járják körbe a várost, megszokandó a szerepüket, német katonai egyenruhákban. A kettesével, hármasával sétáló „tisztek” egy csoportja aztán összefutott valami bányász kompániával, akik rájuk támadtak és alaposan helyben is hagyták őket.
Vjacseszlav Tyihonov és Oszmuhin családja
   Sok fiatal színész lakott a forgatás ideje alatt az általa megszemélyesített hős szüleinél. Szergej Gurzo Tyulenyinéknél, Vlagyimir Ivanov a Kosevoj családnál. A kapcsolat a szülőkkel, a barátokkal, a környezet, segített a fiatal színészeknek a munkában, mert sokat küzdöttek a figurák kidolgozatlanságával.
   Ljudmila Sagalova erre így emlékezett:
   „Válja Borc képe a regényben és a forgatókönyvben teljesen megíratlan, arctalan. Úgy döntöttem, eljátszom, hogy szerelmes vagyok Szergej Tyulenyinbe. Létre kellett hozni a karaktert, valamivel igazolni jelenlétét a vásznon. Például lekapom róla az asztalnál a sapkát, meg még kitaláltam néhány hétköznapi apróságot. Egy teljes epizódot is én javasoltam. Azt mondtam, hogy amikor Tyulenyin kitűzi a szovjet zászlót, Válja Borcnak vele kell lennie. Geraszimov meg egyetértett ezekkel. ( ... ) Ő (mármint az igazi Válja Borc) nem ellenezte a javaslataimat, nem vitatkozott. Tökéletesen megértette, hogy a film így jobb lesz.
   Szergej Tyulenyin anyja ellenben nagyon elégedetlen volt. Nagyon nem szerette Borcot és a családját. Tyulenyinának egyébként is megvoltak a nézetei az életről, megkérdőjelezhetetlen fogalmai a hagyományokról, az életmódról. Például egyszer, hirtelen felkiáltott: – Miért jár az én Szerjozskám a filmben mindig mezítláb? Mindig jó cipője volt neki.”
Válja Borc, a háború után
   Klara Lucsko mesélte, hogy a fiatalok kivégzésének jelenetét is pontosan annál az aknánál forgatták, ahová a németek 1943-ban a holttesteket dobálták. A forgatást több száz helybeli nézte végig. Az emberek zokogtak, a meggyilkolt ifjúgárdisták szülei közül nem egy rosszul lett.
   1947-ben készült el a film első része. Általában Ivan Bolsakov (1946-tól filmművészeti miniszter) ajánlotta a filmeket Sztálinnak, próbálva előre kipuhatolni, hogy megfelelő-e a hangulata ehhez vagy ahhoz a filmhez. „Az ifjú gárda” esetében semmiféle problémától nem tartott.
   „A Kreml mozitermében az összes jelenlévő nem is annyira a vásznat nézte, mint inkább – ahogy Sztálin szerette magát nevezni – a „hétköznapi néző” reakcióit figyelte” – írja Grigorij Fuksz már említett művében.
   „Ha a film nem tetszett, elkezdett hümmögni, köhécselni, megjegyzéseket tenni, de néha egyszerűen felállt és kiment a teremből, mint például „A vonat keletre megy” vetítésén. „Az Ifjú gárda” első részét csendben ülte végig, érdeklődve figyelte a vásznat. Tetszett neki, ami először fordult elő szovjet filmben, hogy a németek németül beszélnek a vásznon, ahogy az életben. Aztán az események előrehaladtával egyre nyugtalanabbá vált. Nem tudta, és nem is próbálta elrejteni ingerültségét. Még a világítást sem volt idő felgyújtani, máris mennydörögve csattant fel. Felállt a helyéről, nem fordulva konkrétan senkihez, szinte saját magán számon kérve: Hol a városi komszomol szervezet? Hol a pártvezetés?”
   (Mesélik, hogy egyszer megnézett egy történelmi-forradalmi filmet, majd rögtön rátért a régi politikai kényszermunkára ítéltek ábrázolásának háttérbe szorítására, és elég élesen megmondta, hogy ő az ilyen embereket nem csak hallomásból ismeri és azok bizony a valóságban egészen mások. Aztán teljesen megváltozott hangon elkezdte sorolni a film előnyeit és a végén oda lyukadt ki, hogy a film jó és hasznos. Végezetül meg akarta köszönni a rendezőnek. Mindenkinek járt a feje hol a rendező, hisz őt is meghívták a vetítésre. De a rendező nem volt sehol, legalábbis a teremben nem látták. Eltűnt, pedig vetítés közben senki sem ment se ki, se be. Keresni kezdték, végül a sorok között a pad alatt találtak rá ájultan. Még akkor elveszítette az eszméletét, mikor Sztálin szkeptikusan kezdett beszélni a politikai kényszermunkások ábrázolásáról és a többit már nem is hallotta. Sztálin ezen annyira felbosszankodott, hogy állítólag ettől kezdve a rendezőket nem hívták meg filmjük vetítésére. Geraszimov minden esetre nem volt ott „Az ifjú gárda” vetítésén)
   Bár van, aki kizártnak tartja, mert Sztálin nagyon sokat olvasott, Ilja Ehrenburg szerint „Az ifjú gárdát” nem olvasta el. Mikor meghozták neki a könyvet, csak átlapozta, végigfuttatva szemét az oldalakon. Tudta miről van szó, eleget írtak róla az újságokban, a hősök posztumusz kitüntetését ő írta alá, a regényben semmi problémás nem lehet.
   Ha így történt, ez megmagyarázza miért csak a film láttán tört ki haragja.
   Feldühítette a dolog.
   Az egyik legenda szerint, egy nap magához rendelte Fagyejevet a dácsájába. Amikor az belépett a főtitkár dolgozószobájába, Sztálin az asztalnál ült és valamit olvasott. Végül a vendégre emelte tekintetét, szúrós szemmel végigmérte és váratlanul megkérdezte:
– Maga micsoda, Fagyejev elvtárs?
Fagyejev elhűlt. Világosan megérezte, hogy ebben a kérdésben valamilyen gonoszság van, de hogy pontosan milyen, nem tudott rájönni. Eközben a szünet egyre hosszabb lett és megértette, hogy a csend csak súlyosbítja a helyzetét. Végül azt mondta:
– Író vagyok, Sztálin elvtárs.
Mint kiderült, a „gazda” éppen ezt a választ várta, mert megvető pillantást vetve rá azt mondta:
– Maga egy szar Fagyejev elvtárs, nem író. Az író az Csehov, Anton Pavlovics – és rácsapott a nyitott könyvre, amely előtte hevert az asztalon. – Maga nem csak egy gyenge könyvet írt, hanem egy ideológiailag káros könyvet. Az ifjúgárdistákat majdhogynem mahnoistáknak ábrázolta. Vajon létezhetett és képes volt hatékonyan harcolni a megszállt területen egy szervezet pártirányítás nélkül? Az ön könyvéből ítélve – képes volt.
Sztálin szünetet tartott, nyilvánvalóan arra várva, hogy Fagyejev megpróbál védekezni, de az hallgatott, összeszorított fogakkal és ökölbeszorított kézzel. Akkor Sztálin dühösen legyintett, és azt mondta:
– Menjen és gondolkozzon el rajta, Fagyejev elvtárs.
Fagyejev, egy író-olvasó találkozón
   Furcsa, de mintha a könyv írása közben Fagyejevet cserbenhagyta volna az addig remekül működő szimata. Mintha nem vette volna észre, hogy a háború véget ért. Már nem 1941-et írtak, mikor Sztálin „Elvtársak, polgárok, fivéreim és nővéreim, hadseregünk és flottánk katonái! Hozzátok fordulok, barátaim!” megszólítással, patetikus szózattal fordult az emberekhez, segítségüket kérve, felszólítva őket a kezdeményezésre. Hogy hozzanak létre a megszállt területeken partizán egységeket és földalatti szervezeteket, hogy robbantsák fel a hidakat és utakat, tegyék tönkre a telefon- és távíróvonalakat, gyújtsák fel a raktárakat és a szállítmányokat, teremtsenek elviselhetetlen feltételeket az ellenség számára.
1946 volt, a mérleget már megvonták. Sztálin és a Párt szempontjából már kifejezetten hátrányos volt elismerni vagy egyáltalán felemlíteni a megszállók ellen folytatott spontán földalatti harcot. Az elsőtitkártól az utolsó pártbizottsági munkatársig mindenki igyekezett (ha egyesek kényszerűségből is) szépíteni, idealizálni a képet, megmutatni, hogy a partizán- és illegális mozgalom az a párt által szervezett, irányított dolog volt.
   Maga Geraszimov tehát nem volt ott Sztálinnál mikor az megnézte az első részt, de gyorsan értesült a kiváltott hatásról.
   A további eseményekre sokan sokféleképp emlékeznek, maga Geraszimov is többször elmesélte baráti társaságban, hol részletesebben, hol szűkszavúbban. Larisza Jagunkova „Szergej Geraszimov és Tamara Makarova” című 2005-ben megjelent könyvében így írja le az 1977. júliusi beszélgetést:
   «A továbbiakról egyszer maga Szergej Apollinarievics mesélt nekem, Ljudmila Fjodorovna Makarova (a rendező sógornője) jelenlétében.
„Behívatott Bolsakov.
– Úgy gondoljuk, hogy ... megbukott. A filmet nem fogadták el.
– Ki nem fogadta el?
– Ő maga. Szóval, Sztálin.
– Utál mindent, ahol a halálról van szó, nálad meg az első rész a bányászok kivégzésével végződik.
– Miért mutatták meg az első részt? Hisz kértem, hogy ne ... Miért nem magyarázták meg, hogy a munka még nem fejeződött be?
– Nos, csináld, magyarázd meg te. Itt a telefon, hívd fel.
És akkor – fekete mágia! – megszólalt a telefon: Poszkrebisev (Sztálin titkára).
– Hol van Fagyejev?
Odasúgtam: Leningrádban.
– Hol van Geraszimov?
– Itt.
– Mára tűzte ki a film megvitatását a PB. Jöjjön ide este tízre.”
A beszélgetésbe bekapcsolódott Ljudmila Fjodorovna: „Megjött Szerjozsa, csendesen, nyugodtan:
– Luszja, hívatott Sztálin.
Elájultam. És Tamara nincs Moszkvában.
– Szerjozsenyka, most mi lesz?
– Semmi, Luszja, semmi.
Megöleltem, keresztet vetettem rá. Nem is evett. Felvette az asztalról "Az ifjú gárdát" és ment a buszhoz. A fejét így félrebillentette és elment. Az erkélyről néztem.”
És ismét Geraszimov:
„Az egész Sztálin dolgozószobájában történt, ahonnan át lehetett menni Sztálin lakásába. Itt tartották néha a PB ülését a legszűkebb körben.
Sztálin maga mellett kínált helyet, a másik oldalán Berija ült: Szemben Molotov, mint mindig jóindulatúan.
Sztálin kezdte:
– Mi mindig olyan embernek ismertük Geraszimovot akiben van pártérzés és mértéktartás. Ezúttal a mértéktartás elpártolt tőle.
Aztán előadott egy sor követelést. Ezek a következők voltak. Először is, a kommunisták mint legyőzöttek és tehetetlenek vannak ábrázolva.
– Miről beszélnek? "Ha nem lenne Sztálin, hol lennénk mi?" De valójában hol vannak – a börtönben! És tovább: "Nálunk úgy kéne lennie, mint Kínában." De Kínában – felszabadító háború van. Minek tanítanak ilyet a kommunisták?
Másodszor, tévesen mutatja be az evakuálást:
– Mi ez a futás? A gyárainkat, az embereinket szervezetten és tervszerűen evakuálták. Honnan szedték ezeket a tényeket? Ez egy történelmi hazugság.
Harmadszor, a film elnyújtott. Itt közbevágtam:
– Ez a regény kedvelt és olvasott, szinte kézikönyvvé vált. Követni kell a regényt, tehát szükség van második részre.
Sztálin kételkedett a regény népszerűségében. Közömbös maradt a regénnyel szemben, kis iróniával nyilatkozott róla:
– Félő, hogy azt fogják mondani, ez Sztálin kedvenc regénye.
(Tényleg ezt mondták, amikor a regény megkapta a Sztálin–díjat.)
– Nem kell abszolutizálni Fagyejev regényét. A filmművésznek önálló alkotást kell létrehoznia – fejezte be Sztálin.
Az összefoglalót Molotov tartotta:
– Az általános vélemény: nem emeli ki a pártszervek szerepét a megszállók elleni küzdelemben. Ehelyett rendkívül részletesen mutatja be a pánikot és a szervezetlenséget a németek érkezését megelőzően. Egy ilyen film nem jelenhet meg.
Valójában itt fogalmazták meg először azokat a kifogásokat, amelyek hamarosan magával a regénnyel kapcsolatban jelentek meg. Lejárattam Fagyejevet! ( ... )
Molotov a PB nevében javasolta a film lerövidítését, legyen csak egy rész. Meg kell írni és le kell forgatni a szükséges epizódokat, amelyek rámutatnak a pártszervek vezető szerepére. Nem illett ellenvetést tenni. De én azt mondtam:
– Egy részben nem lehet. Én azt nem vállalom.
Sztálin felállt, hogy megtömje a pipát – egy kis asztalon ott hevert a doboz "Hercegovina Flor".
– Idióta, kivel vitatkozol te? – súgta Berija.
– Hát akkor – mondta Sztálin – hallgassuk meg Geraszimovot.
Beszélni kezdtem. A mondandó meglepően hosszú és heves volt, kinyitottam a könyvet, valamit idéztem annak bizonyítására, hogy előttünk tulajdonképp egy eposz áll és nem szabad kidobni a filmből a tömegjelenetet az evakuálásról és a visszavonulásról, különben nem domborodik ki az ellenállás témája. És egyébként sem szabad a két részt egyre csökkenteni, mi több, hozzá kell még forgatni. Végül már úgy kiszáradt a torkom, hogy abbahagytam.
Sztálin érdeklődve nézett – ki ez, aki ellenkezik vele? Nem féltem, volt egy olyan érzésem, hogy minden jól végződik.
Az idő éjfél után járt. Mindenki elfáradt. Molotov javasolta:
– Hagy csináljon két részt.
Valaki egyetértett vele. Sztálin azt mondta:
– Micsoda egy makacs ember. Hát akkor engedjük neki megcsinálni a két részt? Dolgozzon. Fontos, hogy idejében helyre tettük őt. Jobb itt megbeszélni szűk körben, megóvni a hibáktól, mint addig várni, amíg ezek a hibák általános viták tárgyává válnak.»
   A filmet 1948-ban mutatták be, az első részt október 18-án, a másodikat október 25-én.
Abban az évben ezt látták a legtöbben, 42,4 millióan. Ezzel az 1940 és 1989 között rangsorolt 784 szovjet film listáján a 97. helyen áll.
   Geraszimov és felesége az Oleg Kosevoj anyját alakító Tamara Makarova nem vett részt Moszkvában a premieren, ami egyébként az összes moszkvai moziban zajlott. Ez szokás volt akkortájt egy új szovjet film bemutatásakor, ami a „malokartyina” időszakában ritka eseménynek számított. Ezeken a ritka eseményeken se nagyon futott össze fél Moszkva, most viszont kígyóztak a sorok a pénztárak előtt. Utoljára talán a „Csapajevnek” volt ekkora sikere.
A fiatal színészek gyerekek között
   A filmszínészhallgatók egycsapásra híressé váltak.
   Nemcsak a közönség, a kritikusok is meg voltak elégedve. Különösen a fiatalokat, Inna Makarovát, Morgyukovát, Sagalovát, Gurzot dícsérték. Vologya Ivanov volt talán az egyetlen kivétel, Kosevoj a vásznon hisztérikus, írták róla (amivel a magam részéről mélyen egyet értek).
   De meg volt elégedve végül a politika is. Az alkotókat Sztálin-díjra terjesztették fel és nyolcan kapták megosztva a díj első fokozatát. Geraszimovon és az operatőr Vlagyimir Rappoporton kívül öt hallható, Ivanov, Morgyukova, Makarova, Gurzo és Sagalova. A „felnőtt” színészek közül csak Viktor Hohrjakov kapta meg a díjat. Ljudmila Sagalova szerint a rendező feleségét Tamara Makarovát maga Fagyejev húzta ki a listáról, nem tetszett neki az alakítása.
   „A nyertesek nevét április 6-án jelentették be a rádióban, a születésnapomon – fűzte hozzá Sagalova – Vettem egy bundát. Az volt az álmom. Én árva voltam, anyám meghalt két és fél éves koromban. Apám, egy harckocsi gyár igazgató helyettese, nem távozott ennyire messzire tőlem. Katonai érdemei ellenére letartóztatták, és egy táborba küldték a bányákhoz. ( ... ) Az élet hihetetlen! Megkapom a Sztálin-díjat, apa ül egy sztálinista táborban, oda elviszik a filmet és meglát engem a vásznon! 1954-ben jött haza.”
   Maga Fagyejev, természetesen figyelembe vette a vezér kívánságait és 1951-ben a regény második kiadásában már jó néhány oldalt szentelt annak, milyen hozzáértően vezette a pártszervezet Krasznodon népi ellenállóit Ljutyikov és Barakov elvtársak irányításával.
   (Filipp Petrovics Ljutyikov egyébként tényleg pártaktivista volt, és részt vett a földalatti harcban, de az "Ifjú gárdához" semmi köze nem volt, azon kívül, hogy kivégzése után holtteste ugyanoda került, ahová az ifjúgárdistáké. A területi illegális pártszervezet vezetőjének már 45-ben a halála után kiáltották ki a felsőbb pártszervek döntésére.)
   A regényt más művészeti ágak is „hasznosították”. 1947-ben, már egy évvel a film megjelenése előtt bemutatták Kijevben Jurij Szergejevics Mejtusz 4 felvonásos „ Az ifjú gárda” című operáját. (Moszkvába 1950-ben jutott el.)
Házy, Simándy a fináléban
   Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy 1953. december 20-án a budapesti Operaházban is bemutatták a művet. A rendező Nádasdy Kálmán volt, a díszleteket Oláh Gusztáv tervezte. Oleg Kosevoj szerepében Simándy József énekelt, de szerepelt Házy Erzsébet (Kláva Kovaljova), Melis György (Jevgenyij Sztahovics), Radnay György (Bruckner gestapó őrmester) sőt Sárdy János (Kajutkin) is. Szívesen meghallgattam volna a művet, de a neten csak a nyitány egy kb. öt perces részlete érhető el. A magyar változatnak létezik, vagy létezett rádiófelvétele.
   Ezzel akár be is fejezhetnénk a regény és a film helyenként összefonódó kissé szövevényes történetét. Az író és a rendező kijavította hibáit, mindenki megkapta jutalmát, a film múlt idővé vált. 1953-ban meghalt Sztálin, rá három évre Fagyejev. Geraszimov filmeket rendezett, – „A falusi orvost”, a „Csendes Dont” – minden ment a maga útján.
   Aztán 1959-ben valaki felismerte és letartóztatták Vaszilij Podtinnijt aki a krasznodoni rendőrség nyomozója és az ifjúgárdisták elleni megtorlás egyik résztvevője volt a háború alatt. Vallomásával megváltoztatta a háború után kialakított hivatalos verziót.
   Fagyejev ugyanis elkövetett még egy komoly hibát. Bár maga később az ellene felhozott vádakra gyakran hangoztatta, hogy nem történelemkönyvet írt, hanem regényt, amely nemcsak megengedi, de igényli is az írói kitalációt, ennek ellenére a szereplők többségét valódi nevén szerepeltette. Kivételt jelentett az áruló, Jevgenyij Sztahovics alakja, aki az író szerint „gyüjtőábrázolás”.
Oleg Kosevoj
   Csakhogy könyvében az ellenállók komisszárjának Oleg Kosevojt tette meg igazi vezetője Viktor Tretyakevics helyett, és ez számos spekuláció megjelenésének és terjedésének vált táptalajává.
   De miért épp Tretyakevics lett az áruló és Kosevoj a vezető? Jurij Rubcov a Hadtudományi Egyetem történészprofesszora a „Főváros” tv csatorna „Titkos háború” című adásában ezt mondta erről:
   „Úgy történt, hogy a rögtön azon melegében, 43 telén - tavaszán lefolytatott vizsgálat során, azaz közvetlenül Krasznodon felszabadulása után, a német rendőrség egy Kulesov nevű letartóztatott nyomozója azt vallotta, hogy éppen Tretyakevics árulta el a szervezetet, vagyis lényegében hazaárulónak kiáltották ki, annak minden következményével együtt.
Bár az ellenállás három megmaradt résztvevője Vaszilij Levasov, Georgij Arutyunjanc és Ragyik Jurkin makacsul Tretyakevicset nevezte az illegális szervezet komisszárjának és kitartott annak ártatlansága mellett, nem nekik hittek, hanem Kulesovnak.
A propaganda szabályai szerint viszont a komisszár semmilyen körülmények között nem lehet áruló, tehát ezt a megtisztelő feladatot valaki másnak kellett betöltenie. Így megteremtették Oleg Kosevojnak mint az „Ifjú gárda” komisszárjának mítoszát. Ehhez Kosevoj anyja is hozzátette a magáét, megjelentetve az "Elbeszélés a fiamról" c. könyvet.
Pedig kevéssé valószínű, hogy az 1942-ben éppen 16 éves Kosevoj (abban az évben lépett be a komszomolba) minden szervezési tapasztalat nélkül, megszállt területen, ilyen hihetetlen rövid idő alatt létre tud hozni egy illegális szervezetet.
Viktor Tretyakevics
Viktor Tretyakevics viszont – folytatta Jurij Rubcov a fentebb már említett televíziós műsorban – nagyon ismerte a krasznodoni fiatalokat, ugyanis a háborúig két iskola komszomol szervezetét is vezette, tagja volt a komszomol területi bizottságának, résztvevője volt azoknak az időknek a különféle komszomol akcióinak, beleértve az MHK mozgalmat is. Ami nagyon fontos, ismerte a fiatalokat. Tudta, hogy ki miért lelkesedik, tudott kihez fordulni, amikor eljött a megpróbáltatások ideje.”
   Vaszilij Levasov röviddel halála előtt (2001-ben), interjút adott a "Komszomolszkaja Pravdának", amelyben a következőket mondta: „Apámat háromszor tartóztatták le, hogy elmondja, hol rejtőzködöm (sikerült elmenekülnöm a donyecki területre). Nos, apám egy cellában ült Tretyakeviccsel és látta, ahogy elvitték a kihallgatásra, de visszafelé már a lábánál fogva vonszolták, úgy megverték alig élt. Azokkal, akik a kihallgatásokon beszéltek, nem így bántak.”
   1959-ben Viktor Tretyakevicset teljesen rehabilitálták, és 1960-ban posztumusz megkapta a Honvédő háború rend I. fokozatát. Neve felkerült az ifjúgárdisták krasznodoni emlékművére, bár az „Ifjú gárda” komisszárja rangot nem kapta vissza.
   Így hát a 60-as évek elején sor került a film átalakítására, mellyel igyekeztek tükrözni az új ismereteket és eltüntetni Sztálin személyi kultuszának nyomait. Egyes jeleneteket eltávolítottak, másokat új hanggal láttak el. A Jevgenyij Morgunov alakította árulót, Sztahovicsot átnevezték Pocsepcovra akit az igazi árulónak tartottak, de a figurából így is alig maradt valami a filmben. Az átalakítás olyan alaposra sikeredett, hogy helyenként borul a film logikája, utalás történik például olyan lényeges eseményre, amelyről a néző csak a regény elolvasásával szerezhet tudomást. Az átalakított filmet 1964-ben vetítették először, a szovjet televízióban. Ezt a változatot láthatjuk most.
   Bár továbbra is voltak, akik kitartottak a hagyományos változat mellett és voltak, akik próbálkoztak a tények és a regényíró kitalációjának szétválasztására, a vita lassan elhalt és a brezsnyevi időszakban nem is igazán érdekelt ez senkit.
   1985-ben meghalt maga a rendező Szergej Geraszimov is. (Mondják, mikor halála után felnyitották irodai széfjét, csak két dolgot találtak benne. A párttagkönyvét és Aszkoldov „A komisszár” című viharos sorsú filmjének negatívját.)
   Az „ifjú gárda” a peresztrojka idején – amikor a sajtó alapos mítoszrombolásba kezdett – került újra reflektorfénybe. Egyesek még az illegális szervezet létezését is kétségbe vonták.
   1991-ben végül felállítottak egy bizottságot, hogy áttanulmányozva a még fellelhető dokumentumokat és meghallgatva a még élő tanúkat, hozzátartozókat, tárja fel a bizonyítható tényeket.
   Két évvel később Luganszkban ez a bizottság sajtótájékoztatót tartott és értékelte a különböző változatokat. Összegzésük szerint 1942. július-augusztusában, azt követően, hogy a fasiszták bevonultak a luganszki területre, Krasznodon bányavárosban és a környező falvakban spontán számos illegális ifjúsági csoport alakult. Ezeket a kortársak visszaemlékezései szerint, „Csillagnak”, „Sarlónak”, „Kalapácsnak” nevezték, azonban velük kapcsolatban semmiféle pártvezetésről nem találtak adatot. 1942 októberében, az antifasiszta fiatalok földalatti csoportjai egyesültek az "Ifjú gárda" szervezetbe. A híres ifjúgárdista esküt Viktor Tretyakevics írta.
Uljana Gromova
   A bizottság következtetése szerint, a különböző csoportokat Viktor Tretyakevics vonta össze egy szervezetbe. Így ő, és nem Oleg Kosevoj volt az " Ifjú gárda” komisszárja. Ez kézenfekvő volt, hiszen Viktor Tretyakevics idősebb volt a többieknél és a Levasov fivérekkel, Ljubov Sevcovával és Vlagyimir Zagorujkoval együtt már korábban elvégezte a különleges rendeltetésű vorosilovgrádi partizán iskolát.
   Vaszilij Levasov a már fentebb említett interjúban kijelentette, hogy valójában semmiféle áruló nem volt, és „a szervezet az ostobaság miatt bukott el”.
„Érkezett Krasznodonba egy teherautó, a németek karácsonyi csomagjaival, és úgy döntöttünk, hogy megszerezzük azokat. Az akcióban résztvevők még aznap éjjel elcipeltek mindent az egyik közénk tartozó sráchoz, a pajtába. A következő reggel szakadt zsákokban áthordták az egészet a klubba. Útközben kihullott egy doboz cigaretta. Egy a közelben ténfergő tizenkét éves kisfiú szedte fel és Tretyakevics, hogy ne járjon el a szája, nekiadta a cigarettát. Egy nappal később a németek elkapták a fiút miközben az a piacon igyekezett eladni a cigarettát.”
   Levasov szerint Tretyakevicset a rendőrségen, a kihallgatásokon tanúsított állhatatossága miatt rágalmazták meg később. Az ellenállók nevét emlékei szerint, a fasiszták, a munkásklub listáiról tudták meg, amelynek vezetője az ifjúgárdista Moskov volt és ezeket a listákat a munkaközvetítő számára állította össze. A fiatalokat ugyanis százszámra hurcolták dolgozni Németországba, a klub dolgozói számára viszont „felmentést” lehetett kérni. Ehhez kellett a dolgozók adatait tartalmazó lista. Amellett a klub kényelmes fedezéket nyújtott a földalatti munka számára.
Ljubov Sevcova
   „A diskurzus az „Ifjú gárda” elárulásáról ma is folyik – idézzük ismét Jurij Rubcovot, – de azt hiszem a szervezet bukásának fő oka a fiatalság és a tapasztalatlanság volt, a speciális ismeretek hiánya a konspirációról az illegális tevékenységben. De hogyan is lehetett volna szó különleges ismeretekről akkor, mikor például Ragyik Jurkin, mindössze 14 éves volt?
A legkézenfekvőbb példa, ahogyan letartóztatták Oleg Kosevojt. Hiszen ő elkerülte az azonnali letartóztatást Krasznodonban, de fennakadt egy szokásos, mostani kifejezéssel, ellenőrző ponton, ahol megvizsgálták az iratait. És az iratokkal minden rendben volt, csak miközben megmotozták, a kabátja bélésében megtalálták a komszomol tagkönyvét. Létezik, hogy az az ember, aki tisztában van a konspirálás alapvető szabályaival, így semmibe veszi azokat?”
   A vita arról, hogy kik, mit, hogyan és miért tettek 1942 nyara és 1943 eleje között Krasznodonban és környékén, valószínűleg soha nem fog nyugvópontra jutni.
   Sőt, Ukrajna függetlenné válásával tovább gazdagodott a változatok száma. Mivel az előző rendszer azt állította, hogy a fiatal krasznodoni ellenállók komszomolisták voltak (amiben a jelenlegi adatok alapján van némi igazság), most az ukrán nacionalisták szerint az ifjúgárdisták Ukrajna függetlenségéért harcoltak, hazafiak voltak és antikommunisták.
Szergej Tyulenyin
   Segített a mítosz kialakulásában Jevgenyij Sztahiv, aki 1944-ben a fasisztákkal együtt elmenekült Ukrajnából. Egy ideig az amerikaiak menekülttáboraiban volt aztán átköltözött az Egyesült Államokba, ahol most is él. Az ő felbukkanása „ifjúgárda-ügyben” teljesen indokolt volt. Neve hajaz Sztahovicséra (Fagyejev regényében az áruló), ellenálló volt, elmenekült a fasisztákkal, a bolsevikok árulónak tartják, és mind a mai napig nem rehabilitálták. A legújabb verzió szerint ő volt az ukrán nacionalisták, a szovjet ellenállásnál sokkal erősebb szervezetének Don medencei vezetője.
   Az OUN (Organizacija Ukrainszkih Nacionalisztiv) és katonai szárnya az UPA (Ukrainszka Povsztanszka Armija) tevékenysége meglehetősen zavaros volt a háború alatt. A fegyveres szárny, az UPA is gyorsan szétvált egy radikális és egy mérsékelt szárnyra, a németekkel hol szövetségesek voltak, hol összekaptak, de lényegében tőlük várták a segítséget a független Ukrajna megteremtéséhez. Ha voltak is néhányan, akik a németeket és a szovjeteket közös ellenségként kezelve egyszerre harcoltak mindkét fél ellen, ez meglehetősen elszigetelt jelenség lehetett. Az ukrán nacionalisták nagy számban harcoltak a német hadseregben, a Wehrmachtnak volt „Nachtigall” és „Roland” elnevezésű ukrán zászlóalja és a „Galícia” SS-hadosztály tagjait is ukrán önkéntesek alkották. (Ezeket az elnevezéseket manapság ukránra cserélték. A Wehrmacht „Nachtigall” hadosztálya ma hivatalosan „DUN” (Druzsini ukrainszkih nacionalisztiv) néven, a „Galícia” SS-hadosztály pedig mint „Ukrainszka Divizija Galicsina” szerepel.
   Mindenesetre napjaink egyik nacionalista kiadványának szemrehányó mondatait olvasva, miszerint – „A kommunista uralom hosszú évtizedei és az ukránellenes propaganda felbecsülhetetlen károkat okozott atekintetben, hogy az ukrán nép jelentős része egyoldalú véleményt alakított ki Nyugat-Ukrajnában, a második világháború idején és az azt követő időszakban történt felszabadítási kísérletről” – számomra úgy tűnik az „ukrán nép jelentős része” nem úgy emlékszik erre a mozgalomra, mint felszabadítási kísérletre.
Maga Sztahiv egyébként a függetlenség kikiáltása után szinte évente hazalátogatott és végigturnézta egész Ukrajnát, előadásokat tartva a fiatalabb generációnak: nem is létezett semmiféle "Ifjú gárda". Helyette az OUN-UPA működött, amelyet ott ő vezetett, ugyanis ennek a szervezetnek nem csak Nyugat-Ukrajnában, hanem a Don-medencében is volt hálózata. Golyók fütyültek körötte, meg akarták ölni a fasiszták is és a kommunisták is, de ő mindegyiküknek túljárt az eszén.
   Ha megkíséreljük a filmet nem mai szemmel nézni (ami lehet, hogy lehetetlen), talán kevéssé zavar helyenként túlzó patetizmusa, propagandisztikus felhangjai.
   Ám tény, hogy közvetlenül a háború után, kétségtelenül a legszélesebb körben olvasott könyv lett az országban, és a filmet is látni akarta mindenki.
   A miértre a választ Inna Makarova így fogalmazta meg:
   „Hogyan lehetett volna másképp? A háború véget ért, de még mindenkinek fájt a szíve, még annyira frissek voltak az emlékek. A mi fiaink a stúdióból mindannyian a fronton harcoltak. Nem volt olyan ember, akit a háború ne érintett volna. Mindenki, aki látta az előadást, a filmet, vagy olvasta a könyvet, gondolatban a maga sorsához mérte a fiatalok életét. Emlékszem egy próbára, mikor a novoszibirszki színházi stúdió vezetője a hideg teremben olvasta a fiaink levelét a frontról. Biztosak voltak a győzelemben, és a színházról álmodtak. De szinte senki nem jött vissza. Szóval az "Ifjú gárda" rólunk szólt.”
   Hogy volt-e "Ifjú gárda" vagy több kis ellenálló csoport létezett, igazán lényegtelen. Voltak fiatalok, akik egy adott pillanatban azt tették, amit a legjobbnak tartottak. Arról, hogy eszközzé váltak a hatalom kezében és mintha még ma is azok lennének, már igazán nem ők tehetnek.



Az Ifjú gárda (Молодая гвардия)

szovjet, ff., feliratos, 84 p. + 77 p.
Gorkij Filmstúdió, 1948.
Bemutató:
1948. október 18. (az első rész)
1948. október 25. (a második rész)

Rendezte – Szergej Geraszimov
Forgatókönyv – Szergej Geraszimov (A. Fagyejev regényéből)
Fényképezte – Vlagyimir Rappoport
Zene – Dmitrij Sosztakovics

Főszereplők:
Tamara Makarova – Jelena Kosevaja
Viktor Hohrjakov – Procenko
Jelena Anufrijeva – Vera nagymama
A főiskolai hallgatók:
Vlagyimir Ivanov – Oleg Kosevoj
Inna Makarova – Ljubov Sevcova
Szergej Gurzo – Szergej Tyulenyin
Nonna Morgyukova – Uljana Gromova
Borisz Bityukov – Ivan Zemnuhov
Szergej Bondarcsuk – Andrej Valko
Gleb Romanov – Ivan Turkenyics
Ljudmila Sagalova – Valerija Borc
Vjacseszlav Tyihonov – Vlagyimir Oszmuhin
Jevgenyij Morgunov – Gennagyij Pocsepcov
Klara Lucsko – Marina nagynéni


1998-ban, a Gorkij Filmstúdió bejelentette, hogy a Goszfilmofonddal és az Állami Filmbizottsággal közösen elkezdik a film 1947-es eredeti változatának helyreállítási munkáit. Hogy ez a munka jelenleg zajlik-e egyáltalán és ha igen, hol tart, arról semmiféle információt nem sikerült találnom.

Linkek:
I.rész

II.rész

8 megjegyzés:

  1. Ismét gratulálok! És persze köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is köszönöm!
      A következő azt hiszem egy vígjáték lesz.
      üdv

      Törlés
    2. Köszönöm a filmet és a remek fordítást! Jó volt újra látni (a 60-as évek közepe óta...). A kivágott jelenetek hiánya erősen érződik, ezek nyilván erősen bántották az illetékes párszervek érzékenységét, mert túl közel jártak az igazsághoz...szerencsére a nagyon alapos és érdekes blogbejegyzést olvasva képzeletben kiegészíthetjük a hiányzó részeket, például az evakuálás jeleneteit, vagy az ajándékok ellopásának körülményeit, az árulást....Jó dolog, hogy a blog jóvoltából ebből a filmből talán már nem lesz "elfelejtett mozi". És a mindenre elszánt fiatal hazafiak megszemélyesítői között milyen jó volt látni a fiatal, szép Nonna Morgyukovát, Klara Lucskót, Vjacseszlav Tyihonovot és a Csendes Don-ból, a Csuk és Gek-ből és máshonnan ismerős arcokat....

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mielőtt még valaki arra gondolna, hogy nem tetszett Névtelen hozzászólása;
      A megjegyzést az írója kérésére töröltem.

      Törlés
  3. Szia, A legszebb régi orosz karácsonyi filmekből mesékből is lesz összeállítás mostanában?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát erre nem gondoltam, de most, hogy kérded, talán lehetne csinálni egy rajzfilm összeállítást az ötvenes-hatvanas évekből.
      Elég jellegzetes volt ez a szovjet animációs stílus, és talán többen is szívesen megnéznék.
      Nekem tetszik az ötlet (ha nem is csak karácsonyi témájú rajzfilmekből.)
      De ha másra gondoltál, írd meg.
      üdv
      pasanyov

      Törlés
  4. Igen az orosz mesék nagyon szépen meg voltak rajzolva biztos van sok téli karácsonyi meséjük te ebben jobban otthon vagy. A youtubeon is van sok mese szívesen olvasnék erről egy válogatást.

    VálaszTörlés