Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2011. december 17., szombat

Vörös ördögfiókák

 
1923-ban az ivano-voznyeszenszki „Kommunista élcsapat” szövőgyár munkásai vörös zászlót adományoztak a grúz Goszkinpromnak. Azért a filmért adták, amely szerte az országban feltétlen elismerést aratott, mint „az első valóban szovjet film”. Az alkotók kis jelvényt is kaptak emlékül „Az ivanovoi szövőmunkások zászlajáért” felirattal.
Nem véletlen, hogy épp az ivanovói munkások érezték ennyire közelállónak magukhoz a filmet, de menjünk sorjában.

A történet ugyanis még 1921-ben kezdődött, mikor Pavel Andrejevics Bljahint áthelyezték.
Pontosabban a szovjethatalom más fontos őrhelyére állították, lévén Pavel Andrejevics hívatásos forradalmár. A forradalmárság mellett azonban – és történetünk szempontjából ez a lényeges - író is volt. Hogy az írói hívatás felé az a szűk két év terelgette-e melyet mozgalmi munkája hajnalán szedő- majd könyvkötőinasként töltött, nem tudom, de tény, hogy 1917-ben az „Északi munkás” című újságban már jelentek meg háború ellenes írásai.
Vonatra ült hát, hogy Kosztromából, ahol a kommunista párt tartományi titkára volt Bakuba utazzon és ott a gyönyörű nevű GlavPolitProszvet (a Művelődési Népbiztosság Művelődéspolitikai Főosztálya) vezetője, mások szerint helyettes vezetője legyen.
A polgárháborúból éppen kilábaló országban nem volt egyszerű a közlekedés (sem). A vonatok sokat vesztegeltek, hol banditák támadtak rájuk, hol a fűtőanyag fogyott el, aminek megszerzésében gyakran az utasoknak is részt kellett venniük.
Az egy hónapig tartó háromnapnyi úton, hogy múlassa az időt, a „tyeplúskában”, azaz a fűthető, kissé átalakított marhavagonban, nekifogott egy elbeszélés megírásának.

A tyeplúska

De azért - ahogy a könyve előszavában írja - „... egy magam fabrikálta alkalmi asztalon, minden eshetőségre készen ott feküdt a mauser...” (de milyen ismerős! – „Fejem a nyergen, kezem a puskán, / Hanem a szemem a csillagos égen.)
Mire Bakuba ért, elkészült a „Vörös ördögfiókák”. Az Ifjú komszomolisták klubjában tartottak egy felolvasást, ahol a közönség - a szerző szerint - kedvezően fogadta azt, így 1922-ben kiadták az elbeszélést. Valaki azt tanácsolta az írónak, mutassa meg a könyvet a filmrendező Ivan Peresztianinak.

Ivan Nyikolajevics Peresztiani életének első 46 évét tökéletesen kitöltötte a színház. Taganrogban (vagy a Don melletti Rosztovban) született és mivel anyja Anna Ivanovna Szoloduhina a taganrogi Valjano társulat színésznője volt, ahogy mondani szokás a színfalak mögött nőtt fel. Először 16 évesen lépett színpadra és attól kezdve három évtizeden keresztül különböző, főként utazó színházaknál dolgozott mint színész és rendező.
1915-ben a moszkvai „Omon” színházhoz került, ahol egyszer valami ismerőse meghívta, nézze meg hogyan készül egy film. Az orosz filmipar egyik megalapítója, Alekszandr Hanzsonkov filmgyárában szóba elegyedett az épp ott forgató Jevgenyij Bauerral, aki próbafelvételt készített vele és hamarosan már forgatott is.

Ivan Peresztiani
 „1916. február 6. – életem emlékezetes napja. Ezen a napon léptem először a felvevőgép elé mint filmszínész. Homályosan emlékszem az izgalomra és a félelemre, amely elkapott ennek az emlékezetes napnak a reggelén…” – írta könyvében. Hamarosan kipróbálhatta magát forgatókönyvíróként és filmrendezőként is, aztán végleg elcsábította a mozi.
1917-től 12 filmet forgatott különféle magánstúdiók számára, meghívta a svéd „Efa” stúdió, de a forradalomtól fellelkesülve maradt Oroszországban és agitációs filmeket kezdett csinálni a Vörös Hadseregnek.
1920-ban hívták Grúziába, ahol leforgatta a grúz filmgyártás első játékfilmjét az „Arszen Dzsordzsiasvilit” (a címszerepet a fiatal Mihail Csiaureli játszotta). Tanított a fiatal művészek képzésére létrehozott filmstúdióban, filmeket forgatott, összességében meglehetősen meghatározó szerepet játszott a grúz filmművészet kialakulásában.
Állítólag lakása ajtajában érte utol Bljahin telefonhívása a „Vörös ördögfiókák” adaptációjának ügyében. A rendezőnek tetszett az elbeszélés, de aggasztotta a feltételek hiánya. Honnan szerezzen lovakat, fegyvereket (nagyjából ekkor ért véget a polgárháború) és főként fiatal színészeket akik el tudják játszani a helyenként akrobatikus képességeket igénylő jeleneteket. Végül úgy döntött filmre viszi a történetet, de hogy ebben mennyi szerepe volt Bljahin meglehetősen magas beosztásának a kulturális ügyekben, nem térnek ki a visszaemlékezések (vagy legalábbis azok, amelyekhez én hozzáfértem).

A filmet manapság gyerek-, vagy inkább ifjúsági filmként tartják számon, de ezt azért nem kell túlzottan komolyan venni. Kifejezetten gyerekek számára készült film 1924-ig rendkívül ritkán jelent meg a vásznon. Ezt persze az ifjú nézők egyáltalán nem bánták, az akkori kínálat - a Tarzan-filmek, a „Zorro jele” vagy a „Három testőr” - tökéletesen megfelelt számukra. A Művelődési Népbiztosság azonban a 20-as évek közepétől egyre erőteljesebben szorgalmazta a gyerekeknek szóló, ideológiailag helyes, ellenőrzött, főként úttörő témájú filmek készítését. Közöttük az egyik legkorábbi a „Hogyan utazott Petyunka Iljicshez” (Mihail Doronyin, 1925) volt, megnyitva a címeikben sem nagyon különböző filmek egész sorát. A „Ványka, az ifjú úttörő”, „Az ifjú úttörők szigete”, vagy „A legfiatalabb úttörő” c. filmekkel szemben a gyerekközönség mégis a „Vörös ördögfiókákat” részesítette előnyben, alátámasztva ezzel azt a megállapítást, hogy azok a filmek amelyeket a gyerekeknek szánnak és azok amelyeket ők magukénak fogadnak el, a lehető legritkábban fedik egymást. Azt gondolom, egy ilyen „kisajátított” felnőtt film a „Vörös ördögfiókák” is.

Szofija Zsozeffi
Peresztiani a főszereplőkre a tbiliszi (akkor még tifliszi) cirkuszban bukkant rá. Ott lépett föl Pavel Jeszikovszkij, Szofija Zsozeffi és Kador Ben Szaib. A rendező szeme megakadt a fiatalokon, felesége Lucy Alekszejevna ezt észrevéve, csak annyit mondott férjének a szünetben: „Ők el tudják neked játszani.”
Van persze egy másik történet is mely szerint Peresztiani a cirkuszban, meglátva a kötélen kecsesen táncoló, szaltózó, 12-13 évesnek tűnő kislányt, helyéről felugorva így kiáltott: „Megtaláltam! Megtaláltam!”
Már az első változatra se vennék mérget, de Peresztiani-Arhimédész „Heurékája” végképp valószínűtlennek tűnik.
A „Huszárkisasszony” kapcsán is idézett „Szovjet Cirkusz” 1962 áprilisi száma így ír a szereplőkről:
„Pavel Jeszikovszkij, Szofija Zsozeffi és Kador Ben Szaib nem tartozott a kivételes emberek közé. Ők a cirkusz gyermekei és munkásai voltak. A tizenhét éves Szofija Zsozeffi - cirkuszdinasztia tagja, három éves kora óta a manézsban dolgozott. Kötéltáncos és egy családi artistaszám résztvevője volt, amelyben apjával, öccsével és négy leánytestvérével lépett fel. Ezen kívül a balettkarban is szerepelt és együtt dolgozott a „Létra” számban Ivan Lerrivel.
Pavel Jeszikovszkij 22 éves volt, ő is gyerekkora óta cirkuszos, szintén sokoldalú művész. Dzsigit, ekszcentrikus akrobata, légtornász és a híres bohóc, Le Pomme partnere.
Kador Ben Szaib ugróakrobata, bokszoló és illúzionista. Gazdag a cirkuszi életrajza; egy Mulaj Szaid által vezetett marokkói ugrócsoporttal bejárva Európa minden országát, 1912-ben érkezett Oroszországba.”

A forgatáson

A forgatás 1923 február 27-én indult, elég nehezen. Az első forgatási napon elveszett az autó, benne a forgatókönyvvel. A három kezdő színésszel mindössze 92 métert nyersanyagot sikerült forgatni. (Azt is mondják, azért nem szerepelt Bljahin neve a stáblistán, mert Peresztiani meglehetősen „hézagosan” emlékezett a forgatókönyvre.)
Aztán a főszereplőkről gyorsan kiderült, hogy mindhárman tökéletesen megfelelnek a film kalandos forgatókönyve és minden felmerülő „látványos” jelenete számára. Akkortájt nem alkalmaztak trükkfelvételeket, a színészeknek ténylegesen el kellett játszaniuk a veszélyes jeleneteket. Ugráltak a robogó vonat tetején, kötélen másztak át a mély szakadék fölött, magas szikláról ugrottak a tengerbe.
„Közülük Jeszikovszkij - a társalgás művésze, elég okos ahhoz, hogy szórakoztatóan tettesse a bolondot. Azután Szonya Zsozeffi - félénk lány, ami többlettel rendelkezik az csak a külleme - vagyis, hogy jól néz ki, noha nekem nem jutott rá időm kideríteni mi rejtőzik ez alatt a külső alatt. És végül, Ben Szaib - áthatolhatatlan rejtély, egy másik világ embere. Látszólag mindig közömbös, de engem nagyon érdekelt a maga fürkésző tekintetével és barátságos mosolyával. Ezek körül az emberek körül forog a film.” – emlékezett vissza rájuk Peresztiani „75 év élet a művészetben” című, halála után három évvel 1962-ben megjelent emlékirataiban.

Az elkészült film 1923. november 30-án jelent meg a mozikban. (Tifliszben már szeptember 25-én bemutatták.) A „Szovjet cirkusz” szerint egyike az utolsó filmeknek amelyeket levetítettek Leninnek Gorkiban, nem sokkal a halála előtt. A művelődési népbiztos Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij a fiatal szovjet filmművészet nagy sikerének nevezte, még a főhősöket is fogadta: „ Az ördögfiókáknak - Zsozeffinak, Jeszikovszkijnak és Ben Szaibnak - kifejezem hálámat többezer orosz proletár nevében, akik figyelemmel kísérik szédítő művészetüket.”
Majakovszkij az utcán összefutva(!) Peresztianival, arra kérte: „folytassa, ebben a szellemben.”
A film, bejárva a Szovjetunió összes moziját, különösen a munkáskerületekben volt hosszú ideig műsoron. Sikerére jellemző, hogy a Nagy Honvédő Háború idején hangot kevertek hozzá és ismét vetíteni kezdték.

Jeszikovszkij, Lunacsarszkij, Zsozeffi
A maga idejében rendkívüli népszerűségnek örvendő Zsozeffi cirkuszos család (a családfő valódi neve Lev Iszaákovics Lipkin) leánya, soha nem tért vissza a cirkuszhoz. A siker után sok rendező hívta filmezni, 1924-ben ő játszotta Gulnart „A leány-bástya legendája” c.filmben, szerepelt Bek-Nazarov háromrészes filmjében az „Elveszett kincsekben”. És természetesen a „Vörös ördögfiókák” három folytatásában a „Szavur-sír”-ban, a „Sirvani hercegnő bűne” és a „Sirvani hercegnő bűnhődésé”-ben is, az eredeti partnerekkel.
1923 és 1934 között a „Goszkinprom” studió tíz filmjében játszott, de az emlékezetbe mégis mint a „Vörös ördögfiókák” csillaga került be. Az újságok annak idején azt írták róla, hogy a bátor és feltűnően szép Dunyasát úgy azonosította a közönség, mint a forradalom múzsáját, a népharag és a büntetés angyalát.
Érdekes hogy a legutóbbi évekig a Zsozeffit említő kiadványok döntő többsége úgy tudta, hogy a színésznő még a 30-as években férjével kivándorolt amerikába és ott hunyt el 1982-ben. Ez szerepelt a filmlexikonokban és enciklopédiákban és ez szerepel ma is az online források szinte mindegyikében. Pedig a „Szovjet cirkusz” folyóiratból (lám, jó kis újság ez) kiderül, hogy Zsozeffi legalábbis 1961-ben a Szovjetunióban élt:

Szofija Zsozeffi 1962-ben
„... Jelenleg, Szofja Lvovna Zsozeffi-Vahnyanszkaja nyugdíjat kap a hazai filmművészetben szerzett érdemeiért. 1961 májusában, a tbiliszi „Viharmadár” stadionban Szovjet Grúzia negyven éves fennállásának tiszteletére megtartott ünnepségen, Zsozeffi láthatta és átélhette a jelenetet amely előhívta emlékeit a fiatal koráról. A stadion salakpályáján váratlanul megjelent egy vörös zászlóval három lovas - egy kisfiú, egy kislány és egy néger. Ezen a nem szokványos módon, első filmjének hőseivel nyitotta meg a felvonulók sorát a „Grúzia-film”. És látványukra az egész stadion egyszerre pattant fel és üdvözölte hatalmas ovációval a hetykén vágtató bugyonovkás lovasokat.”

Sőt, E. Markov a „Szovjetszkij Ekran” 1964-es 4.számában arról ír, hogy Zsozeffit 1935-ben koholt vádak alapján letartóztatták.”
Aztán mikor az egyik internetes írásban újra ezek a mondatok szerepeltek - „A 30-as évek megtorlásait megelőzően Szofija Lipkin-Zsozeffi férjhez ment az őt egyik filmjében rendező Vahnyanszkijhoz és férjével együtt kivándorolt az Egyesült Államokba. További művészi karrierje nem ismert. Szofija 1982-ben hunyt el és lánya most is amerikában él, de unokája Németországba költözött.” –  a cikkre 2009-ben valaki reagált. „A nagymamám Szofija Zsozeffi nem emigrált férjével az USA-ba. Nagyapám, Mojszej Vahnyanszkij, sztálin börtöneiben ült, 1945-ben szabadult és 1964-ben halt meg. Nagymamám valóban emigrált az USA-ba, de csak 1992-ben, lányával és unokáival. 1997-ben halt meg, Hustonban (Texas) van eltemetve. Családja soha nem élt Németországban.”
Hát, nem mindegy. 

Jeszikovszkij saját plakátja előtt
Pavel Jeszikovszkij négy év filmes munka után visszatért a cirkuszba. 1927-ben külföldre utazott, több mint öt évig lépett fel mint dzsigit és mint bohóc a Barum és a Sarrazani cirkuszokban. Hazatérése után a manézsban dolgozott mint bohóc, Pacs-Pacs néven.
Időnként forgatott, de kedvenc szerepe egész életében az „ördögfióka” Miska maradt. Az 1937-1940-es években megjelent még a manézsban. Amikor csökkent valamelyik cirkuszban a bevétel, vendégszereplést szerveztek a „Vörös Ördögfiókák” hősének. Jeszikovszkij megjelent a porondon egyenruhában, elmondta Miska verses monológját, majd bemutatta a közönségnek a dzsigitovkát. Azt mondják, állandóan viselte az ivanovoi szövőmunkások jelvényét. 1961. februárjában halt meg.

Bljahin regényében a harmadik „ördögfióka” egy kínai fiú, akinek szerepére azonban nem találtak megfelelő megjelenésű színészt. Talán nem sok kínai téblábolt akkortájt Tifliszben, bár a polgárháborúban szép számmal vettek részt kínai önkéntesek. Fekete azonban - legalábbis egy - akadt, ezért Peresztiani ebben sem ragaszkodott Bljahin amúgy is elvesztett forgatókönyvéhez.
És hogyan csöppen egy fekete bőrű fiatalember Szenegálból egyenesen a szovjet filmtörténetbe?
Kador Ben Szaib fiatal korában Marokkóban dolgozott mint matróz, majd utcai akrobata. Később bejutott a marokkói cirkuszba és kollégáival részt vett egy európai cirkuszi turnén. A talajakrobatikát és ember-gúlát bemutató csoport 1916-ben érkezett Moszkvába. A forradalom idején a társaság feloszlott és két művész, az arab Csivo és a fekete Kador Vernijbe (a későbbi Alma Ata) került a Szoszin cirkuszba. Az „Argentin tango” számot kellett volna begyakorolnia, de az átállás az új szerepkörre nehezen ment. Egyszer aztán kijelentette, hogy inkább „megyek a frontra, ott az orosz bolsevikok a szabadságért harcolnak, az elnyomottakért és a négerekért...” - legalábbis így emlékszik erre néhány évtizeddel később az igazgató, Alekszandr Joszifovics Szoszin.
Leszerelése után visszatért a cirkuszba. Baráti társaságban mesélte a fehérek elleni harcokban megesett kalandjait.

Kador Ben-Szaib
 Egyszer a századának vissza kellett vonulnia, de Kadornak kificamodott a bokája, nem tudott elmenekülni. A fehérek már közeledtek, ő meg halottnak tettette magát egy szétlőtt lőszeres kocsi mellett. A kozákok váratlanul, hozzá egészen közel álltak meg.
- Ez biztos régóta itt fekszik. Nézd, egészen megfeketedett! - mondta az egyik a másiknak.
- Már meg is rohadt! - morogta a társa.
Kador nem fogva föl, hogy a kozákok róla beszélgetnek, felemelkedett, hogy megnézze a rothadó holttestet. A fehérek döbbenten látták hogy a „fekete test” megmozdul, majd felkönyököl, mintha készülne lábraállni. Vadul felkiáltottak és futásnak eredtek. Kador, még mindig nem értve mi történik, bicegett utánuk. A fehérek visszapillantottak és meghűlt bennük a vér a rémülettől: a „fekete test” utánuk indult. A törzsnél aztán jelentették, hogy láttak a csatatéren egy holtából feltámadtat.
A parancsnok elrendelte az „elhunyt” megkeresését akiről kiderült, hogy folyékonyan beszél franciául és angolul, szerfelett értelmes és talpraesett. Úgy döntöttek, hogy a törzsnél marad mint parancsőrtiszt. Néhány nap múlva a vörösök ellentámadásba mentek át és most a fehérek menekültek.
- Gyere utánunk! - hallotta a törzsfőnök szavait, de őt a lova visszavitte bajtársaihoz, az ivanovo-voznyeszenszki szövőmunkásokhoz, akikkel egy hadosztályban szolgált a polgárháborúban (hogy végre az is kiderüljön miért éppen ők ajánlották fel néhány év múlva zászlajukat a film készítőinek).

Ezt a történetet is Alekszandr Joszifovicsnak köszönhetjük, akihez Kador visszatért mint cirkuszi bokszoló. A 20-as évek elején aztán átment a tifliszi cirkuszba, ahol Tom Jackson néven lépett fel. Itt talált rá Peresztiani és adott neki két kollégájával együtt filmszerepet. Később szerepelt még néhány másik filmben, közülük legismertebbé a „Fekete bőr” (1931) vált. Hamarosan azonban visszatért a cirkuszba, és folytatta művészi pályáját. További sorsa ismeretlen - egyes források szerint külföldre távozott, mások úgy tudják letelepedett valahol Taskent környékén.

Bljahin
Sem Peresztiani, sem a továbbra is az író-pártfunkcionárius kettős szerepét játszó Bljahin nem tudta megismételni a „Vörös ördögfiókák” sikerét. Bljahin, hisz neki már megfilmesített regénye is volt (nem sok magas rangú funkcionárius mondhatta ezt el magáról), filmügyekben a Párt komoly szaktekintélyévé lépett elő. 1927-ben mint a OSZSZK GlavPolitProszvet Filmművészeti Tanácsának vezetője fontos de meglehetősen dicstelen szerepet játszott a Kozincev-Trauber páros „Óriáskerék” című flmjének forgalmazásával kapcsolatban. A KB Agitprop osztálya úgy vélte ennek a filmnek a forgalmazása külföldön, különösen a keleti országokban, nem célszerű és nem kívánatos.
A tilalom kezdeményezője Bljahin volt, kialakítva a KB-ben egy nagyon negatív véleményt a filmről: „A filmet személyesen láttam (és sok felelős elvtárs véleménye alapján) úgy vélem külföldre küldése, különösen Kínába és Japánba, teljességgel megengedhetetlen. Rendelkezve egy sor tisztán filmes értelemben vett eredménnyel, tartalmilag a film nemcsak ostoba (az lenne a kisebbik baj), hanem káros is. Ha a néző aki még soha nem volt a Szovjetunióban, majd a „Óriáskerék” alapján ismerkedik meg a szovjetek országával, akkor biztosan hamis és zavaros képzete lesz róla.” 

A „Vörös ördögfiókákban” két valóságos történelmi személy is megelevenedik, Nyesztor Ivanovics Mahno és Szemjon Mihajlovics Bugyonnij.
Mahno, (hívei nemes egyszerűséggel „apának” nevezték) ukrán anarchista forradalmár aki életfogytiglani büntetéséből a 17-es forradalommal szabadult. Ukrajnában a földet kapott szegényparasztokat szervezte, később katonai egységeivel harcolt a központi hatalmak, a fehérek, majd a bolsevikok ellen. 1919-ben átmenetileg együtt harcolt a vörösökkel (jelentős szerepet játszott Gyenyikin és Wrangel legyőzésében). Amit ifjú legyőzői csak a filmben - a Vörös Zászlórendet – ő a valóságban is megkapta, mint a Vörös Hadsereg Dnyeperentúli I. hadosztálya 3. dandárjának parancsnoka.

 Mahno egy korabeli híradófelvételen (fehér kucsmában)

1919 nyarán ismét szembe fordult a bolsevikokkal és Trockij június 6-án „parancsmegtagadás” miatt törvényen kívül helyezte. Bljahin, ahogy azt a párt irányvonala megkívánta, alaposan elbánt vele elbeszélésében. Az ellene meginduló szovjet propagandának talán ez az első, bár meglehetősen primitiv (mondjuk Alekszej Tolsztojhoz képest) megnyilvánulása. A kortársak (pl. Jeszenyin) szerint eszméi meglehetősen népszerűek voltak a parasztok körében, de a nevéhez kapcsolt anekdotákban inkább negativ jegyek tükröződnek vissza.
„Csata után az elfogott vöröskatonákat sorban viszik az „apa” elé. Mahno, miközben gyémántos reszelőjével körmét reszelgeti, utasítja legényeit:
- Lelőni! (Kiviszik, lövés, sikoly, zuhanó test zaja.)
Hozzák a következőt.
- Ezt is lelőni! (Kiviszik, lövés...)
- Felakasztani!
- Lelőni!
A következő, meghallva az ítéletet földre veti magát és kiabálni kezd:
- Nem, nem! Nem akarom!
- Hoppá! Hát ő nem akarja. Akkor őt nem kell.”
Mahnot persze csak a filmben fogták el. 1921-ben megsebesült, aztán Románián, Lengyelországon, Berlinen át Párizsba ment, ott halt meg 1934-ben.

Bugyonnij
Bugyonnij, már e kép alapján is, inkább anekdotába illő figura, született is róla jónéhány (ha számuk nem is mérhető mondjuk a Csapajev folklór-körhöz). Ezek a történetek általában egy a bugyutaságig naiv, bumfordi lovaskatonáról szólnak.
„Egy éjszaka eljön Bugyonnijért a nagy fekete autó. Szemjon Mihajlovics kivont karddal (más változatban az ablakba tett géppisztollyal fogadja őket).
- Lássuk, ki lesz az első? – kiáltja, mire az éjszakai vendégek, hanyatt-homlok menekülnek. Bugyonnij rögtön Sztálint tárcsázza:
- Joszif, ellenforradalom van. Engem már le akartak tartóztatni. Ne adjuk olcsón az életünket!
Ezután Sztálin utasítást ad, hogy hagyják békén:
- Ez a vén bolond teljesen veszélytelen.”
Annyira talán mégsem lehetett bolond, fényes karriert futott be, a Szovjetunió marsallja lett, háromszor kapta meg a Szovjetunió hőse címet, túlélte Sztálint, túlélte Hruscsovot. 1973-ban halt meg.
Három felesége volt (nem egyszerre, bár kettő majdnem). Az első szerencsétlen baleset áldozata lett. Társasággal érkezett haza, az asztalon hevert Bugyonnij ottfelejtett, kibiztosított(!) pisztolya és az asszony imponálni akarván a vendégeknek, játszani kezdett vele. A belépő Bugyonnij bár figyelmeztette feleségét a veszélyre, nem tudta megakadályozni a tragédiát. Sokak szerint azonban Bugyonnij egy veszekedést követően egyszerűen lelőtte az asszonyt, mert az számon kérte rajta miért hozza haza a szeretőjét.
Elég gyorsan (egyesek szerint két napra rá) újra nősült.
Második felesége operaénekes volt, de ez a házasság is veszekedésekbe torkollott. Felesége társasági emberként, gyakran fordult meg különböző követségeken. 1937-ben az NKVD letartóztatta kémkedés vádjával. (A kihallgatások során az asszony többször beszélt Bugyonnij erőszakosságáról, durvaságáról, így aztán a vádhoz még hozzácsapták, hogy meg akarta mérgezni a férjét.) Eltűnt a lágerek süllyesztőjében, meglepő  módon Bugyonnij úgy tudta, hogy meghalt. Volt viszont az asszonynak egy unokatestvére, elvette hát azt feleségül. (Állítólag anyósa, akivel továbbra is közös lakásban lakott, kommendálta.) Ez a házasság végre sikeresnek bizonyult, megszülettek a hőn áhított gyerekek, csakhogy Sztálin halála után előkerült az előző asszonyka. A marsall mentségére szolgáljon (ha egyáltalán), hogy ezután maga szorgalmazta szabadon bocsátását és később el is tartotta. Furcsa egy történet.
Megjegyezhetjük még Bugyonnijról, hogy nemcsak egy lófajta viseli nevét, hanem a polgárháború vöröskatonáinak jellegzetes csúcsos sapkája.
1918. május 7-én pályázatot hírdettek a Vörös Hadsereg egyenruháinak tervezésére és a december 18-án jóváhagyott új típusú egyenruházatnak ez volt a téli fejfedője. Bogatirkának hívták - az orosz hősi énekek legendás vitézei (bogatir=dalia, vitéz) viseltek erre hajazó sisakot a történeti képeken. Aztán a katonák, azokról a parancsnokokról akiknek alakulatainál először rendszeresítették, frunzevkának (Mihail Frunze) vagy bugyonovkának hívták. Végül a köznyelvben csak a bugyonovka vert gyökeret. Először egyébként régi ismerőseink az ivano-voznyeszenszki munkások alakulatai viselték.

A bugyonovka

Maga a „vörös ördögfiókák” kifejezés nem Bljahin elmeszüleménye. A Vörös Hadseregben valóban voltak olyan lovas alakulatok, amelyeket „vörös ördögök”-ként emlegettek. Ráadásul ezek magyarok, vagy mondjuk úgy az osztrák-magyar hadsereg katonái voltak. A Vörös Hadseregbe beállt magyar hadifoglyok száma állítólag százezer körül járt, Bugyonnij seregében már akkor harcoltak mikor az még lovasdandárból hadosztállyá majd hadtestté alakult.
„...Részt vettem az első világháborúban és tudom, hogy a magyar lovasság a legjobbnak számított. A tapasztalt kozák lovassággal kellett harcba szállnunk, (...) így aztán a magyar lovasok jelenléte nagy nyereség volt számunkra.” – írta a marsall.
1919-ben Ukrajnában megalakult egy Önálló Nemzetközi Lovashadosztály. A hadosztály négy századából három magyar volt, egy pedig (a felderítők) oroszokból és ukránokból állt. A hadosztályhoz rendeltek két könnyű üteget, egy géppuskás szakaszt és egy utászrajt. Kezdetben lovaik egyáltalán nem voltak, bár nyereg bőségesen, így az első szemlén a huszárok gyalogosan vonultak fel, a saját hátukon cipelve a nyergeket. Egy hónappal később a helyi parasztoktól 180 hámos lovat rekviráltak. Hamarosan felállítottak további négy századot, a Vörös Hadsereg más lovas alakulataiból átvezényelt magyarok számára. A nyolcadik századot németekkel és osztrákokkal egészítették ki.

vörös huszárok
Egyenruhájuk tarka keveréke volt az orosz és a magyar uniformisnak.
A hadosztály, majd később ezred többségét alkotó magyarok vörös tábori sapkát hordtak, jelvényén I. Ferenc Jószef császár nevének kezdőbetűivel (erre erősítették rá a csillagot) és "magyar" zsinórozású piros csizmanadrágot. Fölül ők is orosz gimnasztyorkát viseltek. Csak a hadosztály első három százada viselte a huszár csizmanadrágot, az összes többi alegység keki színű nadrágot hordott, de ők is vörös huszár tábori sapkát viseltek.
1919 nyarán ugyanis Kijevben a raktárakban jelentős mennyiségű hadifelszerelés maradt az Ukrajnát 1918-ban megszálló osztrák-magyar hadsereg csapataitól.
Garasin Rudolf emlékei szerint:
„Egyenruha kevés volt, az is osztrák-magyar hadseregbeli, felhasználásukat taktikai okokból nem engedélyezték. Találtunk azonban 1000 db vörös huszársapkát I.F.J. (I. Ferenc József) jelzésű sapkarózsával, az I. közös huszárezred jelvényével. Ezeket a vörössapkákat lovasezredünk katonái kapták meg, ebben harcolták végig a polgárháborút. Sapkánk után Ukrajnában „vörös ördögök”-nek becézett a lakosság, így ismert és gyűlölt bennünket az ellenség.”

Egy jószemű néző szerint a filmben van egy korabeli híradórészlet, amelyen ezek a vörössapkás magyar lovasok rohamoznak. Nekem nem sikerült felfedeznem ezt a részletet, pedig ugyancsak kerestem. De ennek oka persze az is lehet, hogy a viszonylag kis felbontás miatt a nagytotálok apró részletei már nem kivehetőek. Sajnos a filmet nem restaurálták, a kópia elég kopott.
A háború alatt hangosított változat sem került elő, így a film valóban néma. Ma már ez szokatlan és talán nehezíti a film élvezetét, de hát a korabeli némafilmeket a nézők döntő többsége úgy nézte végig, hogy nem volt zenei kíséret, csak a közönség érzelmi reakciói, közbekiáltásai és visszafojtott csöndjei kísérték a vetítést.

Remélem azért lesz valaki, aki veszi a fáradságot és végignézi.


Vörös ördögfiókák (Красные дьяволята)
ff., szovjet, néma
83 p.
Kinoszekcija Narkomprosza Gruzija
1923

Rendezte – Ivan Peresztiani
Forgatókönyv – Ivan presztiani, Pavel Bljahin
Fényképezte – Alekszandr Digmelov

Szereplők:
Misa – Pavel Jeszikovszkij
Dunyasa – Szofija Zsozeffi
Tom Jackson – Kador Ben-Szaib
Mahno – Vlagyimir Szutirin
Bugyonnij – Konsztantyin Davidovszkij


Linkek:
http://www.embedupload.com/?d=6JZILZAXVT
http://www.embedupload.com/?d=4DCVNLCWNK
http://www.embedupload.com/?d=4JBREQHCNO
http://www.embedupload.com/?d=9VNVA3GWWI
http://www.embedupload.com/?d=6CIJLZASWA












2011. november 6., vasárnap

SZ.SZ.D.

A "Pionyir" 1990. 2. száma
    „Egyszer július végén egy Golicin közeli úttörőtáborban megfojtva találtak egy kisfiút. Ő is úgy feküdt le aludni, ahogy a többi gyerek a huszonkét személyes hálóban. Reggel azonban nem ébredt fel, nem szaladt a reggeli tornára a többiekkel, csak feküdt a sarokban lévő ágyán csendben és élettelenűl.”
    Ezekkel a - kisiskolásoknak szánt történetnél talán szokatlan - mondatokkal kezdődik az 1990-ben a „Pionyir” 2., 3. és 4.számában folytatásokban megjelent elbeszélés.
    Az író, Eduard Uszpenszkij 1986. február 13-án, pénteken (!) a rádió „Úttörő ébresztő” (vagy talán „Úttörő pirkadat”?) elnevezésű műsorában azt kérte az iskolásoktól, hogy küldjenek általuk ismert félelmetes történeteket. Több mint 1500 levelet kapott, az ezekben megírtak alapján született az említett, „A Vörös Kéz, a Fekete Lepedő és a Zöld Ujjak” című elbeszélés.
    A szovjet gyerekek „sztrasilkának” hívták ezeket a rémes történeteket, a kifejezést a félelmetest, ijesztőt jelentő „sztrasnij” (страшный) szóból kreálva.
    Táborokban, kollégiumokban, gyermek és nevelőotthonokban, iskolai kirándulásokon, rendszerint elalvás előtt mesélték, egymás borzongatására. Előkerültek minden olyan helyen és alkalommal, mikor felnőttek nélkül töltöttek együtt éjszakákat, különböző helyekről, különböző társadalmi rétegekből összeverődött gyerekek. A történeteket általában rituális mesélésmód kísérte. Fontos volt a „síri” hang, az elnyújtott kiejtés, bizonyos esetekben - a tetőponton - ijesztő arckifejezés vagy mozdulat.
    Az ijesztőmesék, ijesztőtörténetek hagyományos folklór műfajok. Magam is emlékszem gyerekkoromból a „szerencséd, hogy becsuktad az ajtót (nem gyújtottad fel a villanyt)”, a „pedig megmondták neki, hogy ne arra menjen” vagy a „soha nem került elő (soha nem tudtuk meg ki volt) típusú „megtörtént” esetekre. Ezeket azonban, már amennyire én tudom nem a gyerekek mesélték egymásnak. Feladatuk a gyerekek (és a felnőtteket) figyelmeztetése volt bizonyos cselekmények és helyzetek elkerülésére s elmondták milyen következménye van a tilalom megszegésének.
    Talán ezek és a saját vagy mások élményeit továbbmondó ún. „igaz történetek” keveredéséből alakulhattak ki e sajátos gyermekfolklór alkotások.

    „Egy kislánynak haldoklott a mamája és azt mondta:
    - Ha meghalok, ne lakkozd vörösre a körmödet.
A mama meghalt, a kislány elfelejtkezett erről és vörösre lakkozta a körmeit. Egyszercsak megszólalt a rádió:
    - Kislány, kislány! Mosd le a körmödet. A házadhoz közeledik a gördülő koporsó.
Ő nekiállt lemosni, de az egyikről nem jött le a lakk. A rádió megint rákezdett:
    - Kislány, kislány! Mosd le a körmödet, mert a gördülő koporsó már a bejáratot keresi.
De az egyik köröm sehogyse akart tiszta lenni. Akkor utoljára szólalt meg a rádió:
    - Kislány! Kislány! Gyorsan mosd le a körmödet!
A koporsó az ajtóhoz ért és csöngetett. A kislány nem gondolta, hogy a koporsó az és kinyitotta. A koporsó felnyílt, kilépett belőle a mamája és így szólt:
    - Miért nem hallgattál rám? - és megfojtotta a kislányt.”

    „... szerettem a barátnőimet ijesztgetni. Sikítottak, de aztán kérték meséljek még.” - emlékezett valaki az egyik internetes oldalon.

    „Egyszer egy anya elküldte a lányát a boltba, ami elég messze volt. Elötte azt mondta: „Semmiképp se szállj fel fekete függönyös autóbuszra.” A kislány kiment a megállóba és várni kezdett. Beállt egy fekete függönyös autóbusz. A kislány nem szállt fel rá. Másodszor is ugyanaz az autóbusz jött. A kislány megint nem szállt fel rá. Harmadszorra azonban már felszállt a fekete függönyös autóbuszra. A sofőr azt mondta: „A szülők engedjék előre a gyerekeket a felszállásnál!” Mikor az összes gyerek felszállt, az ajtók hirtelen bezáródtak és a busz elment. A kanyarban a fekete függönyök összezárultak, az ülések támláiból félelmetes kezek nyúltak ki és az összes gyereket megfojtották. Az autóbusz megállt és a vezető kidobta a holttesteket a szemétre. A fekete függönyös autóbusz megint elindult gyerekeket ölni.”

    A történetek időnként teljesen „hitelesek”. Nálunk történt, a szomszéd kerületben, a szomszéd utcában, még a nevét is tudom.
    „Az egyik második osztályban tanított Zinajda Szemjonovna Jagina. Senki se tudta, hogy ez a tanárnő valójában egy gonosz boszorkány. Vas nyaka volt, ezért mindig magas gallért hordott...” - indul az egyik történet.
    Persze gonosz boszorkány tanárnő talán majd’ mindegyikőnk sorsát keserítette az iskolában, de azért a moziban ritkán várt ránk tortúra:

    „Az egyik Léna nevű lány moziba ment. Indulás előtt megállította a nagyanyja és azt mondta, semmiképpen ne vegyen jegyet a 12. sorba a 12. székre. A lány nem szólt rá semmit, de a moziban a 2. sorba kért jegyet. Legközelebb mikor moziba ment, a nagyanyja nem volt otthon ő meg elfelejtkezett a figyelmeztetésről. A 12.sor 12. székére kapott jegyet. Beült erre a helyre és mikor a teremben kialudtak a fények leesett valami fekete pincébe. Ott egy hatalmas húsdaráló állt, amin embereket daráltak le. A darálóból dőlt a hús, a csont meg a bőr és potyogtak bele három koporsóba. A daráló mellett Léna az anyját látta meg. Az anyja megragadta őt és beledobta a darálóba.”

    Olga Trikova egy monográfiájában a múlt század 70-es, 80-as éveire teszi a sztrasilkák népszerűségének csúcsát, bár ezt egy olyan műfajban melynek egyik fontos jellemzője a titkossága, a csoporton kívül állók be nem avatása, elég problémás lehet megbecsülni.
    Mindenesetre a kutató szerint napjainkra a műfaj fokozatosan a „konzerválódás stádiumába került”. A gyerekek még mesélik őket, de új történetek gyakorlatilag már nem jelennek meg és csökken a mesélések gyakorisága is.
    Ennek okai éppúgy kereshetőek az életmódváltozásban, a felnőttek és a gyerekek közötti kapcsolat demokratizálódásában, mint a kelet-európai országok tömegkultúrájának átrendeződésében. Számos új, a hívatalos kultúrában addig tiltott forrás jelent meg (a tömegtájékoztatásban folyamatosan közölt rémísztő hírektől kezdve a nagyszámú horrorfilmig) mely kielégíthette a titokzatos, az ijesztő utáni vágyat, a rémület-igényt.
    Lényeges lehet azonban az is, hogy elveszett a műfaj virágzásának egyik fő feltétele, létének titkossága. A sztrasilka, a gyerekek szubkultúrájának egyik legbelső rétegéből köztulajdonná vált.
Az utat talán Eduard Uszpenszkij nyitotta meg, de ma már aktívan használják fel a kortárs írók ezeket a történeteket Vlagyimir Makanyintól Ludmilla Petrusevszkajáig. Elhangzanak a rádióban, televízióban, olvashatóak nyomtatásban. Uszpenszkijnek és Uszacsovnak két sztrasilka-válogatása is megjelent.
    A „sztrasilka” szó rendkívül népszerű lett a mindennapi beszédben, nemcsak a műfaj, de ma már minden ijesztő, félelmetes dolog megjelölésére is használják.
    
A folklórból, szépirodalomból, filmből szintetizáló sztrasilka maga is a szépirodalom, a film táplálékává vált. Az egymásból építkezés láncolatát Trikova szépen illusztrálja egy példával, melynek kiindulópontja Furmanov „Csapajev” című regénye (irodalom) → ebből készül a Vasziljevek „Csapajev” filmje (film) → ennek nyomán születnek a Csapajev anekdoták (folklór) → és ezekből építkezik Viktor Pelevin kortárs prózája a „Csapajev és Pusztota” (irodalom).
    Az Sz.Sz.D. című sztrasilka változatainak egyike valóságos posztmodern gyöngyszem. Az ifjú mesélő könnyedén szintetizálja műfajok egész sorát:

    „Egy városban kezdtek eltünedezni a gyerekek. Nyomozás indult. Egyszer az egyik rendőr meglátta, amint az utcán sétáló kisfiúhoz odahajtott egy Sz.Sz.D. rendszámú fekete Volga. Kiszállt belőle egy férfi és cukorral kínálta. A kisfiú kibontotta a cukrot, amire egy csontváz volt rárajzolva. A férfi azt mondta neki:
    - Gyere velünk és még sok ilyen cukrot kapsz tőlünk.
     A kisfiú beleegyezett és beszállt a Volgába. Az nagyon gyorsan elhajtott így a rendőr nem tudta utolérni a motorjával. Elvesztette szem elöl a Volgát, de a nyomokból rájött, hogy az behajtott egy elhagyatott templomba. A templom mellett állt egy hatalmas tölgyfa. A rendőr benézett az üregébe és látta, hogy ott egy hatalmas garázs van: a tölgy nagyon vastag volt. Bemászott ebbe a garázsba és észre vette, hogy annak minden szegletében gyerekcsontvázak vannak meg hordók hússal, palackok vérrel. A falon olyan gombokat látott, mint a liftben. Megnyomta az egyiket és elkezdett leereszkedni. Az első három szinten csak halott gyerekeket látott, de mikor leért a negyedikre, meghallotta, hogy valaki sír. A sarokban meglátott egy gyereket, azt a bizonyos kisfiút, és kiszabadította. Együtt felmentek, a gyerek felült a motorra és várta, hogy a rendőr visszatérjen. A rendőr bement az elhagyatott templomba. Ott meglátta a fekete Volgát, mellette egy férfit és egy nőt. A kezükben voltak a csontvázas cukorkák. A rendőr kényszerítette őket, hogy megegyék a cukrokat és meghaltak.”

    2008-ban a vásznon is megjelentek a sztrasilkák. Vagyim Smeljov és Denisz Karisev írta a forgatókönyvét annak a filmnek (nevezzük jobb híján thrillernek), melyben aktívan felhasználták ezeket a gyerek rémtörténeteket. A Vagyim Smeljov rendezte film meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. Talán köze volt ehhez annak, hogy a beharangozó reklámok egy igazi „szeletelős” filmet sejttettek és a moziba járó serdültebb nézők csalódtak, hogy nem az orosz „Sikolyt” kapták meg. Ebben a filmben jóval kevesebb az a fajta „graphic violence” ami egy slashernél kötelező. Ez mindenképpen javára válik, nem gondolván persze azt, hogy valamiféle jelentős műalkotás jött létre. Inkább egy „Tíz kicsi indián” szerű történet született, ha valaki tudja még miről beszélek.

    A színészeket Smeljov gondosan válogatta össze, nem esett abba a hibába, hogy neves színészekkel már a film elején eláruljon mindent a karakterekről A tíz fiatalból csak néhány volt ismert a közönség, mármint a széles közönség számára.

A forgatáson
    Közéjük sorolható Dmitrij Kubaszov („Bádogkoporsó”, „A vad”), Ivan Nyikolajev („A klub”, tv-sorozat) vagy Jevgenyija Hirivszkaja („Fülöp öble”, „Gróf Montenegro”) a filmrendező Valerij Todorovszkij felesége. (Todorovszkij, akinek neve megemlítődik az első jelenetek egyikében egyébként a film egyik producere volt.)
    Dmitrij Kubaszov maga is forgatókönyveket ír és rendez. Idén a filmes hallgatók és elsőfilmesek moszkvai „Szent Anna” Fesztiválján elnyerte a fődíjat egy taxisofőrnőről forgatott rövidfilmjével a „Tánya az ötös” (Tanya pjataja) cíművel.

Anfisza Csehova az egykori úttörő, ma
   Persze a legismertebb, a sztár, Anfisza Csehova, televíziós műsorvezető, énekesnő, színésznő. 2005-től öt évig vezette az orosz TNT csatornán a „Szex Anfisza Csehovával” elnevezésű tv showt mely országos ismertséget szerzett neki. 2006-tól filmezik, 2009-ben debütált a színpadon. Nem csak Oroszországban, Ukrajnában is igen népszerű. A média napi szereplője.

    Kezdetben az Sz.Sz.D. rövidítés feloldására három magyarázatot is kínáltak az alkotók, hol az egyiket, hol a másikat adva meg különböző nyilatkozataikban.
„Szmerty Szovjetszkim Gyitjam” (Смерть Советским Детям) „Halál a szovjet gyerekekre”
„Szamij Sztrasnij Gyeny” (Самый Страшный День) „A legszörnyűbb nap”
„Sztrasilki Szovjetszkava Gyetszva” (Страшилки Советского Детсва) „A szovjet gyermekkor sztrasilkái”
    Mivel a sztrasilka gyűjteményekben csak az első variáció szerepel, a másik kettő a szerzők leleménye, a filmhez ma már csak a „Halál a szovjet gyerekekre” alcímet társítják.

    „Egyszer két kislány vidékre utazott a nagymamához. Miután megérkeztek, elmentek sétálni. Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy odagördült egy fekete „Volga” Sz.Sz.D. (halál a szovjet gyerekekre) betűkkel. Az autó megállt, kiszállt belőle egy bácsi, hozzájuk lépett és próbálta rábeszélni őket, hogy szálljanak be az autóba. Ígért nekik kölyökkutyát, cukrot, babát, de a lányok nem álltak kötélnek. Megijedtek és elszaladtak, de az autó ment utánuk. Végül sikerült elrejtőzniük egy elhagyatott házban.”

    Szerencsésen megmenekültek.
    Ha fel nem szálltak azóta a fekete függönyös buszra.



SZ.SZ.D. (С.С.Д.)
Orosz, szines, 93 p.
Ankor Stúdió, 2008.

Rendezte: Vagyim Smeljov
Forgatókönyv: Denisz Karisev, Vagyim Smeljov
Fényképezte: Oleg Kiricsenko
Zene: Dmitrij Danykov

Szereplők: Dmitrij Kubaszov, Jevgenyija Hirivszkja (Brik), Ivan Nyikolajev, Anfisza Csehova, Artyom Mazunov, Sztanyiszlav Erdlej, Karina Mindrovszkaja, Jekatyerina Kopanova, Veronika Ivascsenko, Jekatyerina Noszik, Sztanyiszlav Smeljov, Alekszandr Makogon, Igor Artasonov


Linkek:
http://www.embedupload.com/?d=44KJH5IHZH
http://www.embedupload.com/?d=63Z3RBF5GM
http://www.embedupload.com/?d=3PBKRVK4GS
http://www.embedupload.com/?d=3GBZIIAQKX
http://www.embedupload.com/?d=9XIIQJMVNW
http://www.embedupload.com/?d=6XFYRJESQR
http://www.embedupload.com/?d=0GDBJ0KTAC
http://www.embedupload.com/?d=3UEXUPGHU5
http://www.embedupload.com/?d=94AWKWJNLG



2011. szeptember 17., szombat

Barbosz kutya és a különös versenyfutás; A zug szeszfőzők; Az "I" akció; A kaukázusi fogolylány

   Az 1940 és 1989 között készült szovjet filmek nézettségi adatok alapján összeállított sikerlistáján egyetlen rendező van aki három filmmel is szerepel az első tíz között. A „Brilliáns kéz” a negyedik, „A kaukázusi fogolynő” az ötödik., „Az I akció” pedig a kilencedik helyet foglalja el a közel 800 -as listán.

Leonyid Gajdaj
„... bár a néhai Leonyid Iovics Gajdaj régesrég rászolgált egy nagy és részletes monográfiára, aligha dönt úgy valaki a közeljövőben, hogy megírja azt. Pusztán azért, mert ez a könyv két zseniális rövidfilmen, három ragyogó filmkomédán és két jó irodalmi adaptáción kívül majd kétszer annyi félig vagy egyáltalán nem sikerült, egyszerűen üres filmet tartalmazna.” – írta Szergej Dobrotvorszkij.
Ez a pár filmje azonban a szovjet folklór elválaszthatatlan részévé vált, egyes mondatait ma is szállóigeként idézik.
Az öt film átível a 60-as éveken. Az első, a „Barbosz kutya avagy a különös futóverseny” 1961-ben, az ötödik a „Brilliáns kéz” 1969-ben készült. Nemcsak magukon viselik az évtized jegyeit, de be is épültek abba, maguk is a 60-as évekké váltak.
„...a mi vizuális objektjeink azon kategóriájába tartoznak amelyekre csak akkor figyel fel az ember, ha hirtelen eltűnnek. Képzeljék el, hogy soha többé nem látják a „Brilliáns kezet” (...) Chesterton ezt postás effektusnak hívta (a levélhordó annyira meghatározó része a tájnak, hogy öltözékében a gyilkos tökéletesen észrevétlen marad.)” - jegyzi meg a fentebb már idézett Dobrotvorszkij.
Ebből az öt filmből azt a négyet választottam, amelyekben megszületett és fontos szerepet töltött be a szovjet mozi legkedveltebb triója, a „Tapasztalt”, a „Gyáva” és a „Mamlasz”. Sikerük nem csak a remek színészekre, hanem a tökéletesen megválasztott figurákra is alapozódott. Jevgenyij Morgunov, Grigorij Vicin és Jurij Nyikulin, annak ellenére, hogy csak néhány filmben szerepeltek együtt egy életre összekapcsolódtak hőseikkel.
Legendává váltak, köztéri szobraik, saját múzeumuk van.
Az egész azzal kezdődött, hogy Gajdaj olvasta a Pravdában Sztyepan Olejnyik ukrán költő - humorista verses glosszáját az orvvadászokról. Ebből aztán „Barbosz kutya és a különös versenyfutás” címmel írt egy forgatókönyvet, amit annak rendje és módja szerint pontosan 1960 december 27-én 17 óra 30 perckor jóváhagyott a Moszfilm művészeti tanácsa (a már olyan sok filmnél emlegetett „hudszovjet”). Ez tehát a „trojka” születésének hajszálpontos időpontja.
Legalábbis így mondja a „Három művész múzeumának” létrehozója, Vlagyimir Cukerman.
Gajdaj pedig keresni kezdte őket.

A Gyáva (Georgij Vicin)
A Gyáva (Trusz) azaz Georgij Vicin volt az első. Képzett színész, (elvégezte a GITISZ-t), forgatott már Gajdajjal a „Vőlegény ugyanarról a földről” c. filmben, a rendező vele biztosra ment. Tudta, Vicin azonnal felfogja javaslatait és képes is azokat megvalósítani.


A Mamlaszra (Balbesz) több komikust is kipróbáltak, végül Vicin volt az aki a cirkuszban meglátta Jurij Nyikulint és felhívta rá a rendező figyelmét. Nyikulin akkor már ismert bohóc volt. (A háború után felvételizett a VGIK-ra, de nem vették fel. Elvégezte viszont a Moszkvai Cirkusz bohóc stúdióját és az akkortájt híres Karandas bohóccal kezdett dolgozni. 1950-es szakításuk után az egészen más karakter Mihail Sujdinnal alkotott bohócpárosuk vált népszerűvé.) A próbafelvételen hosszú szempillákat ragasztottak rá, pislogott egyet-kettőt és Gajdaj azt mondta: „Ennyi! Balbeszt már nem kell keresnünk.”
A Mamlasz (Jurij Nyikulin)


A Tapasztalt (Bivalij) szerepére Ivan Ljubeznovot választották ki. Az akkor 52 éves Ljubeznov végül úgy döntött, öreg már ahhoz, hogy napokon keresztül eszét vesztve rohangáljon egy kutya elől. Ekkor javasolta Morgunovot Ivan Pirjev (Rendező, a Moszfilm akkori igazgatója, azt hiszem az eddigi filmeknél is szóba került már néhányszor a neve).

A Tapasztalt (Jevgenyij Morgunov)

A negyedik szereplőt - Barboszt - Breh kutya alakította, aki nem kevés gondot okozott a művészeknek, makacsul nem akarva végrehajtani amit Gajdaj kigondolt. Az egyik sokadszorra elrontott felvétel után, Morgunov megfogadta, hogy a forgatás végén megfojtja a kutyát. A következő ismétlésnél, az értelmes állat megkapta a színész lábát.
Érdekes módon ugyanazon a helyen kapta meg a következő filmben, a „Zug szeszfőzők”-ben szereplő kutya is. Morgunov váltig állította, hogy Breh tanította be erre az új kutyát.

Barbosz (Breh)
A „Zug szeszfőzők” volt a második rövidfilm. Dialógusok ebben sincsenek, de elhangzik egy dal a szeszfőzésről. A filmben elhangzó dal már a második változat volt. Az elsőt Jurij Nyikulin találta ki, a „Szemjonovka” népdal dallamára íródott, de a cenzorok megrettentek, maguk elé képzelve a részegeket akik majd kórusban éneklik a várhatóan gyorsan népszerűvé váló dalt: „Nem vagyunk mi futbalisták sem kerékpárosok, és művészek se vagyunk csak zug szeszfőzők! És inni fogunk és főzni fogunk és növelni fogjuk a termelést! És mindig segít nekünk a cukor, az élesztő és a víz”. Vlagyimir Lifsiccel írattak gyorsan egy „rosszabbat”, a „jól kifundált készülékről”, melynek végén felsejlik az esély a megérdemelt büntetésre. Ráadásul a második változat dallama már nem volt olyan alkalmas a csoportos éneklésre.
A két rövid némafilm a közönség körében, túlzás nélkül, tomboló sikert aratott.
A trükkök és a zene, a gyors ritmus, a finom vágások, és főként, az új hősök, gyorsan népszerűvé tették a börleszk hagyományait idéző filmeket. A szereplők egy pillanat alatt váltak a folklór, a mesék és anekdoták alakjaivá. (Nyikulin a „Zug szeszfőzőkben” mintha egy szovjet rajzfilm prototipusa lenne.)
A fenomenális siker még a megváltoztathatatlan szovjet tervgazdálkodás törvényeit is kikezdte. A könnyűipar, reagálva a potenciális keresletre, elég gyorsan állt elő a „trojkát” ábrázoló termékekkel: pólókkal, maszkokkal, játékokkal, naptárakkal. Állítólag az egyik ilyen naptáron akadt meg a Szojuzmultfilm alkotóinak szeme, mikor a Gyáva, a Mamlasz és a Tapasztalt erdei rablókként reinkarnálódtak a „ A brémai muzsikusok” c. rajzfilmben, 1969-ben.

ViNyiMor

A nézők úgy tekintettek rájuk, mint egyetlen egységre, egyfajta komikus háromfejű sárkányra, akinek még egy nevet is kitaláltak - ViNyiMor (a vezetéknevek első betűiből).
Pedig ahogy az lenni szokott nagyon különböző karakterek voltak.
Georgij Mihajlovics Vicin, a profi színész, nyugodt, intelligens, a munkában mindig megbízható. Kerülte az embereket, nagy állatbarát hírében állt. Mikor egyszer telefonon keresték a felesége azt mondta: „Most nem tud a telefonhoz jönni, mert a kutya alszik rajta és nem akarja felébreszteni.” „A két legszörnyűbb dolog, amit az emberiség kitalált a vendégség és az autó” – tartotta. És ennek hangot is adott, nem is akárhol, hanem 1948-ban a Joszif Visszarionovicsról elnevezett autógyár (ZISZ) színpadán. Soha nem volt se autója, se dácsája. Csak 50 éves korában költözött külön lakásba egy 28-as(!) társbérletből. (Ezt Cukerman állítja róla, hogy ez pozitivum vagy negativum számomra eldönthetetlen) Ne végy részt semmiféle csoportosulásban, ne kérdezz semmit, ne írj alá semmit, maradj semleges. Ez volt az irányelve.
Jevgenyij Alekszandrovics Morgunov épp az ellenkezője. Kiválóan zongorázott, az összes Csajkovszkij darabot kívülről tudta, de gyakran elfogadhatatlanul viselkedett. Nagy hangú volt, nem azt játszotta amit megbeszéltek, a rendező minden elképzelésére ellenjavaslattal állt elő. Gyakran durva, az ízléstelenség határát súroló tréfákat engedett meg magának. (Egy ismerőse sokáig környékezett egy visszahúzódó, csöndes lányt. Morgunov meglátva őket együtt, örömmel lépett oda hozzájuk: „Szerjoga! Megszereztem, amit kértél.” Azzal kivett a zsebéből két doboz Trichopolt.)
Annak adta ki magát akinek akarta. Hihetően és könnyedén. Pavlik Morozov fiának, Petljura törvénytelen gyerekének, vagy épp a Filmszínészek Színháza igazgatójának. (Még a VGIK-ra járt, mikor egyszer Kaganovics és Molotov elmentek a Filmszínészek Színházába, ő találkozott velük és a színház igazgatójának kiadva magát rávette őket, hogy emeljék a fiatal tehetségek fizetését. És hamarosan megjött az utasítás a fizetésemelésről.) De volt ő a Bundestag küldöttje, vagy Koszigin megbízottja is így szerezve egy távoli fellépésen különleges szállodai ellátást magának és két társának.
Jurij Vlagyimirovics Nyikulin, akit bár eltanácsoltak a színiiskolából, hármuk közül mégis a legmesszebb jutott. Számára Gajdaj filmje volt a filmes karrier kezdete. A rendező vele került a legközelebbi kapcsolatba („összejáró” barátokká váltak) és nem csak azért mert Nyikulin - mint később kiderült - Gajdaj feleségének padtársa volt az iskolában. Nyikulin játszotta minden idők negyedik legnézettebb szovjet filmjének a „Brilliáns kéznek” a föszerepét, de játszott drámai szerepet az „Andrej Rubljov”-ban vagy a nálunk méltatlanul elfeledett „Bocsáss meg madáríjesztő!” c. Rolan Bikov („A Komisszár” Magazannyikja) filmben. Ő az életre kelt „Bolondoska - Ivanuska”, akit mindenki szeret. Akit megállítanak az utcán és inni hívják („Srácok, csak ha megkötöztök!” vagy „ Nem mehetek, az asszony elvitte az egész kasszát.” - válaszolja.) 1982-től haláláig igazgatta a Régi Moszkvai Cirkuszt a Cvetnoj bulváron. Ma Nyikulin Cirkusz a neve.
A két rövidfilm után a trió feltünt Eldar Rjazanov, „Kérem a panaszkönyvet” c. filmjében, ahol gonosz éttermi verekedőkként váltak emlékezetessé és Vicin önjáróvá váló kifejezével: „A vezetőséget fel kell ismerni, pofáról!”.
Gajdaj 1963-ban „Üzletemberek” címmel forgatott egy filmet, három O’Henry novella felhasználásával. Ebben Nyikulin és Vicin is kapott (bár külön-külön) szerepet, Morgunov azonban, akivel már akkor sem volt felhőtlen a rendező kapcsolata, nem.
Közben szerte az országból zsákszámra érkeztek a levelek, amelyekben Gajdajtól ultimátumszerűen követelték új film forgatását a Gyáváról, a Mamlaszról és a Tapasztaltról. Ivan Pirjevnél ott feküdt „Komolytalan históriák” címmel Morisz Szlobodszkoj és Jakov Kosztyukovszkij forgatókönyve, Pirjev összehozta őket és azt mondta Gajdajnak: „Lenya, ők a te íróid.”
Az eredeti változat két történetből állt, a főhős, Vlagyik Arkov diák - egy intelligens, szemüveges férfi - aki egy sor komikus helyzetbe pottyan de mindig szerencsésen kerül ki belőlük. Az első történetben átnevel egy sötét, tudatlan alakot, a másodikban vállalkozik, hogy felkészíti a felvételire egy házaspár egyetlen fiát, a tökkelütött Iljusát.

Az "I" akció
1964. március 25-én , a Moszfilm Kettes Alkótóközösségének stúdiójában jóváhagyták a „Komolytalan históriák” irodalmi forgatókönyvét. Leonyid Gajdaj a szerzőkkel elkezdte az aprólékos munkát. Mindig aktívan részt vett a filmek írásában, szerette magát „beugró forgatókönyvírónak” nevezni. Ennek eredményeként a történet alaposan megváltozott mire a filmből ismert formát elnyerte. Az első történetben Vlagyik átneveli a „tizenötnapos” munkakerülőt, a másodikban pedig a vizsgára készülés során esik szerelembe (ezt a történetet Gajdaj a Szpilki c. lengyel lapból „merítette”). Mivel a két történet egy nagyjátékfilmhez nem volt elég, úgy döntöttek, hogy írnak egy harmadikat is. Gajdaj végül rászánta magát, hogy összehozza az ő új hősét, Vlagyikot, a „trojkával” azaz a Gyávával, a Mamlasszal és a Tapasztalttal.
1964. június 1-én kezdték a szereplőválogatást. A főszereplő, a diák Vlagyik szerepére több mint száz jelöltet próbáltak ki, akik között ott volt Oleg Vidov, Vszevolod Abdulov, Vitalij Szolomin, Ivan Bortnyik, Valerij Noszik és sokan mások. Andrej Mironovval csak a beszélgetésig jutottak. Végül a Művészeti Tanács Valerij Noszikot fogadta el, bár a rendezőnek komoly fenntartásai maradtak. Egyszer aztán mutattak neki egy fényképet a fiatal leningrádi színészről Alekszandr Gyemjanyenkoról. Gajdaj júliusban Leningrádba ment, hogy személyesen találkozzon vele és mindketten meg voltak elégedve egymással. A színész később így emlékezett vissza: „Elolvastam a forgatókönyvet és megértettem, hogy a film sikerre van ítélve. Semmi hasonló a mi mozijainkban akkoriban nem volt.” (Nosziknak csak epizódszerep jutott, ő a vizsgán a tételekkel huszonegyest játszó vizsgázó)
A második epizód női főszerepére Alla Budnyickaja volt a jelölt, de végül Natalja Szeljeznyova kapta. A próbafelvételen Szeljeznyova kifelé futott a strandról, ruhája alatt nedves fürdőruhában. Gajdaj odaszólt, hogy a filmben le kell vetni a ruhát. Szeljeznyova csak vonogatta a vállát, mire Gajdaj megjegyezte, hogy a színésznőnek "nincs is jó alakja." Szeljeznyova felfortyant: „nekem ne lenne jó az alakom?” - és tüstént ledobta magáról a ruháját. Megkapta a szerepet.
A forgatás Leningrádban és a moszkvai stúdiókban zajlott.
Gajdaj és a "trojka" a forgatáson

A Művészeti tanács kifogásai persze ezúttal sem maradtak el. A főhős Vlagyik nevét már a forgatás előtt Surikra változtatták, úgymond felmerülhetnek asszociációk Vlagyimir Iljics Leninnel. Aztán hol Morgunov, hol Vicin, hol Pugovkin (a művezető az építkezésen) játékával szemben merültek fel kifogások. Le akarták őket cserélni.
Mikor a film egyik jelenetében Surik azt mondja a munkatársának: „Muszáj, Fegya, muszáj” - a cenzorok ki akarták vágatni ezeket a szavakat, mert szovjet politikai körökben Fidel Castrót nevezték Fegyának. Végül Gajdaj saját felelősségére minden úgy maradt ahogy volt. Egyesek szerint ezért sorolták csak második kategóriába a filmet ami pl. befolyásolta a színészek bérét.(Bár a besorolásról úgy emlékszem már esett szó valamelyik film kapcsán.)
„Az I akció” 1965. legsikeresebb filmje lett, miután 69.600.000. néző látta.
A film népszerűségén felbuzdulva Kosztyukovszkij és Szlobodszkoj 1965. június 15-én benyújtották javaslatukat az új filmre, Surik kalandjainak folytatására. A forgatókönyv a „Surik a hegyekben” címet viselte és két részből állt: az első a „Kaukázusi fogoly” Nyináról a diáklányról szól, aki rokonaihoz érkezik a Kaukázusba, ahol elrabolja egy helyi vezető Ohohov; a második rész, „A havasi ember és a többiek” egy tudományos expedícióról szól, amely a havasi embert keresi a hegyekben, akinek a Gyáva, a Mamlasz és a Tapasztalt kiadta magát hogy lelépjen a rendőrség elől. Surának és Nyinának kell lelepleznie őket. Október 26-án, mikor a forgatókönyv-szerkesztő kollégium újra összegyűlt, a forgatókönyv már csak a leányrablás körül forgott. A forgatókönyvnek ezt a változatát hagyták jóvá.

Gajdaj és Nyikulin
Jurij Nyikulin nagyon nem akart forgatni a filmben, azt mondta, hogy a forgatókönyv erőltetett és maga a „trojka” is önismétlés. Morgunov sem volt megelégedve. Gajdajnak végül sikerült meggyőznie őket, hogy a forgatókönyv csak az alap, majd menet közben együtt átdolgozzák, mindenkinek lesz lehetősége saját ötleteit megvalósítani. Hogy ösztönözze a „társszerzők” fantáziáját minden ötletért két üveg pezsgőt ígért a kiagyalónak. A filmes szájhagyomány szerint, Nyikulin 24, Morgunov 18 és Vicin 1 üveget szerzett, mert ő nem szerette a pezsgőt. Mindenesetre Gajdaj megígérte Nyikulinnak, hogy ez lesz az utolsó filmje a „trojkával” és tartotta is szavát, bár sokan ennek okát a Morgunovval való összeveszésében látták.
Nyina szerepére sokáig nem tudták megtalálni a megfelelő színésznőt - több mint ötszáz próbafelvételt készítettek. Ennek eredményeként esett a választás Natalja Varlejre. Ő színésznői pályafutása előtt cirkuszban dolgozott mint kötéltáncos, így jó adottságai voltak az ügyességi jeleneteknél, de a játék jelenetekben adódtak problémák a színészi gyakorlat hiánya miatt.
Gajdaj legtöbb gondja mégis ismét a hivatalos és önkéntes cenzorokkal volt. Ráadásul változtak az idők, a hivatalnokok már nem akartak egyértelmű utasításokat adni (hátha egy felsőbb vezető másként gondolja és akkor csapdába kerülnek), hanem a felelősséget elhárítva magukról, csak „nem tanácsoltak” valamit és ezzel nehéz volt mit kezdeni. A két forgatókönyvíró még egy csasztuskát is gyártott erről „belső használatra”: „A Glavkino ülésezik,/Művészettel foglalkozik,/Bármi legyen, meg nem tiltják,/Pusztán csak nem tanácsolják.”
Időnként kénytelen volt engedni.
A film végén Vicin így kiált fel: „Éljen a mi bíróságunk, a leghumánusabb bíróság a világon!” Az első változatban a „szovjet bíróság” kifejezés hangzott volna el, de a hivatalt úgy látszik zavarta, hogy a szovjet bíróság a leghumánusabb a világon.
A film Szaahov elvtársának neve az eredeti forgatókönyvben Ohohov volt, de Gajdajnak valamiért nem tetszett. A forgatókönyvíróknak mindegy volt, lényeg, hogy a közönség ne tudja beazonosítani a nemzetiségét - grúz, tadzsik vagy üzbég... A rendezőre bízták a döntést aki nagynehezen a Szaahov név mellett döntött. Mindenki egyetértett, folyt a forgatás. Egyszer azonban kiderült, hogy a Moszfilmnél van valaki akit szintén Szaahovnak hívnak, Ez még nem lett volna nagy baj, ha történetesen az illető nem a Moszfilm párttitkára lett volna. Kitört a botrány. Végül úgy döntöttek, hogy Nyikulint (aki tudvalevőleg az istenek kegyeltje) alaposan felkészítve beküldik az akkori kulturális miniszterhez Furceva asszonyhoz. Furceva fogadta Nyikulint, aki elpanaszolta, hogy már éppen befejeznének egy filmet és most a népgazdaságnak komoly veszteséget okozva új felvételeket kell készíteni. Mindezt egy ostoba apróság, egy név miatt. Furceva segített. Felhívta a stúdiót és közölte, hogy a név nem változik meg, „de ha mindenképpen ragaszkodnak hozzá és elvégzik a változtatásokat annak a költségeit a Moszfilm viseli.” Senki sem ragaszkodott a név megváltoztatásához.
Nyikulin máskor is segített. A nagybácsit játszó Frunzik Mkrtcsjan „a szomszéd járásban a vőlegény egy párttagot rabolt el” mondatot nem merte elmondani. Nyikulin ezt látva így szólt „majd én elmondom, én bohóc vagyok, nekem megbocsájtják.”
A rendszerváltás után sem tartott a politikától. Közös fényképpel támogatta Jelcint választási kampányában. A fénykép késöbb egy aukción ezzel a címmel tűnt fel: „Az elnök és a bohóc (az elnök jobbra).”
A kész filmet levetítették Alekszej Romanovnak a Goszkino vezetőjének. Az ezt követő eseményekre Jakov Kosztyukovszkij az egyik forgatókönyvíró így emlékszik:
„Megnézve filmünket és egyszer sem elmosolyodva, meghozta az ítéletet:
- Ez a szovjetellenes film, csak a holtestemen át juthat el a nézőkhöz.
- Ez is egy megoldás – súgtam oda Szlobodszkojnak, de Romanov meghallotta.
- De hát ez már mégiscsak huligánság! – háborodott fel.
Hamarosan kitüztek egy megbeszélést Gajdaj szovjetellenességéről. A Goszkinonál dolgozó, magukat Leonyid Iovics barátainak mondó emberek azonnal felhagytak a velünk való érintkezéssel. Víselkedésükből ítélve semmi jó nem várt a filmre. Aztán az ülés után váratlanul kisietett hozzánk Romanov, kipirulva átkarolta Gajdajt és... gratulált a sikerült filmhez. Később az ismerősöktől tudtuk meg mi történt. Brezsnyev látni akart valamilyen új vígjátékot. Választék híján levetítették neki Gajdaj filmjét. Azt mondják, a főtitkát úgy nevetett, hogy a falak is beleremegtek. A hétvégén többször is megnézte a filmet és mikor megtudta, hogy be akarják tiltani, elrendelte a moziforgalmazást. Brezsnyev nagyon szerette ezt a filmet, különösen mikor Nyikulin azt mondja: - A szomszéd járásban a vőlegény egy párttagot rabolt el.”



Gajdaj nem forgatott többet a három „lókötővel”. Morgunovval már a forgatáson súlyos konfliktusuk támadt. Kosztyukovszkij szerint az egyik forgatásról sokat késett, majd részegen jelent meg egy üveg vodka és két lány társaságában. Gajdaj azonnal hazaküldte és a még hátralévő jeleneteit törölte a forgatókönyvből. Egy másik változat szerint, a napközben felvett jeleneteket este visszanézték és ezen külső személy nem vehetett részt. Morgunov egy lánnyal jelent meg és ragaszkodott, hogy az is a helyiségben maradjon. E vita miatt az esti vetítés elmaradt és Gajdaj kizárta Morgunovot filmből.
Bárhogyan is történt, Gajdaj már korábban sem akarta a sorozatot folytatni. Kosztyukovszkijjal és Szlobodszkojjal még megírta a „Brilliáns kéz” forgatókönyvét, de ebben már csak Nyikulin szerepelt, kimaradt nemcsak Morgunov, hanem Vicin is.
Tulajdonképpen e miatt szakadt meg a kapcsolata a két forgatókönyvíróval. Azt mondta nekik, hogy Nyikulin után majd Vicinnel is csinál egy filmet, amit a két szerző meg is írt. Azonban nem tartotta meg ígéretét, a szerzőpáros a forgatókönyvet másnak adta oda. („Javíthatatlan hazudozó”,Tyutyurin, 1973)
Ismét Kosztyukovszkij: „Ha összefutottunk, mindig szemrehányást tett, hogy én és Szlobodszkoj otthagytuk őt.
- Otthagytak engem és látja, utána már semmi jót nem forgattam.
- Miket beszél, hisz utánunk forgatta a remek „Ivan Vasziljevics foglalkozást vált”-ot. (Magyarul: Halló, itt Iván cár!)
- Nem, az már messze nem az volt – felelte.”
És valóban, az Ilf és Petrov („12 szék”) és a Bulgakov adaptáció sikere már meg sem közelítette az előzőekét. Bár azon a bizonyos sikerlistán az „Ivan Vasziljevics...” még így is a 22. helyen áll.
Más kérdés, hogy a szerzőpárosnak sem volt utána emlékezetes sikere.

Szobruk Permben
A művészek a  „Hét öreg és egy lány” c. filmben szerepeltek utoljára együtt, egy kurta epizód erejéig.
Később történtek kísérletek „feltámasztásukra”, Vicin és Morgunov többször felléptek közösen, de Nyikulin többé nem tartott velük. „Az elképesztő zenészek, avagy Surik újabb látomásai” (1977), „A régmúlt napok komédiája” (1980) vagy utoljára a „Derék legények” (1993) című filmekben már csak a Gyáva és a Tapasztalt próbálta szórakoztatni a nézőket. Nem sok sikerrel.

Vlagyimir Cukerman már 12 éves kora óta gyűjtötte a „trojkához” kötődő tárgyakat, később munkája révén (konferanszié volt) szoros kapcsolatot alakított ki velük. 1979-ben egy lakásban nyitotta meg a „Három színész múzeumát”.

Vicin, Cukerman, Nyikulin és Morgunov a megnyitón
A szalagot maga Nyikulin vágta át. „Megdöbbenve megyek el” – írta búcsúzóul a vendégkönyvbe.
„Még életükben múzeumot létrehozni, hogy az emberek elmehessenek a saját múzeumukba - ez nonszensz.” Ezt már Gajdaj mondta, amikor 1993 májusában megnyitotta a gyűjtemény nyilvános kiállítását a moszkvai filmbarátok klubjában.
A „négy muskétás” (ez a múzeum Gajdajé is – mondta Nyikulin) ekkor találkozott utoljára. Még abban az évben, októberben meghalt Gajdaj. Az elkövetkező néhány évben követték „teremtményei” is, utolsóként Vicin, 2001-ben.
„Az I akció” második epizódjának elején a Műszaki Főiskola kapuján kifelé igyekvő statiszták között keressünk meg egy vékony szemüveges fiatalembert. Ő volt Leonyid Gajdaj.




Barbosz kutya és a különös versenyfutás (Пёс Барбос и необычный кросс)

1961, szines, szovjet
Moszfilm, 11p.

Rendezte – Leonyid Gajdaj
Forgatókönyv – Leonyid Gajdaj
Fényképezte – Konsztantyin Brovin
Zene – Nyikita Bogoszlovszkij
Szereplők - Jurij Nyikulin, Georgij Vicin, Jevgenyij Morgunov

A zug szeszfőzők (Самогонщики)

1961, szines, szovjet
Moszfilm, 18p.

Rendezte – Leonyid Gajdaj
Forgatókönyv – Leonyid Gajdaj
Fényképezte – Konsztantyin Brovin
Zene – Nyikita Bogoszlovszkij
Szereplők - Jurij Nyikulin, Georgij Vicin, Jevgenyij Morgunov

Az „I” akció és Surik más kalandjai (Операция «Ы» и другие приключения Шурика)

1965, szines, szovjet
Moszfilm, 90p.

Rendezte – Leonyid Gajdaj
Forgatókönyv – Jakov Kosztyukovszkij, Morisz Szlobodszkoj, Leonyid Gajdaj
Fényképezte – Konsztantyin Brovin
Zene – Alekszandr Zacepin
Szereplők – Alekszandr Gyemjanyenko, Alekszej Szmirnov, Natalja Szeljeznyova, Jurij Nyikulin, Georgij Vicin, Jevgenyij Morgunov

A kaukázusi fogolylány avagy Surik újabb kalandjai (Кавказская пленница, или Новые приключения Шурика)

1969, szines, szovjet
Moszfilm, 77p.

Rendezte – Leonyid Gajdaj
Forgatókönyv – Jakov Kosztyukovszkij, Morisz Szlobodszkoj, Leonyid Gajdaj
Fényképezte – Konsztantyin Brovin
Zene – Alekszandr Zacepin
Szereplők – Alekszandr Gyemjanyenko, Natalja Varlej, Frunzik Mkrtcsjan, Vlagyimir Etus, Jurij Nyikulin, Georgij Vicin, Jevgenyij Morgunov
(Magyarországon „Menyasszony a zsákban” címmel mutatták be.)


Linkek:

jelszó: kinok55

Barbosz kutya és a különös versenyfutás

A zug szeszfőzők
Az „I” akció és Surik más kalandjai
A kaukázusi fogolylány avagy Surik újabb kalandjai

https://mega.nz/#!o5N0XLgR!1pHA2McmQZqPsfAZFZVu_ji2OQVFb7slHkXPfZus5t8