Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2018. március 15., csütörtök

A forradalom angyalai



Elfogult vagyok Fjodorcsenko filmjeivel.
Itt a blogon a „Sármányok” és „A mezei marik égi asszonyai” már szerepelt.
Talán ezt is érdemes megnézni.
Okoskodásom helyett olvassátok el Szergej Szicsov 2005-ben a film bemutatása után folytatott beszélgetését a műről annak alkotójával.


Szergej Szicsov
A film a Kazim felkelés valós történetén alapul. Ön, hogyan szerzett erről tudomást, vagyis, hogyan indult a filmje?

Alekszej Fjodorcsenko
Úgy kezdődött, hogy tíz évvel ezelőtt, 2005 januárjában megérkeztem az én első filmfesztiválomra Hanti-Manszijszkba az „Elsőként a Holdon” c. filmemmel. Ott a „Jugra völgy” szálló udvarán állt egy sátor. Ebben hantik szórakoztatták a fesztivál vendégeit - szarvast, fagyott halat készítettek. Én mindegyiket nagyon szeretem és ott maradtam két napig. A vetítésekre nem is mentem, csak ültem ott, ittam a húslevest és ettem a nyers húst. Közben beszélgettem a családdal, Moldanovékkal, ők egy nagyon híres nemzetség Jugrában, és meséltek nekem a nagyapjukról, aki egyike volt a kazimi felkelés szervezőinek. Persze, ahogy az oroszok 99%-a, én sem tudtam erről semmit. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hát hogyne - a sámánok felkelése a szovjethatalom ellen! Elmentem a hanti-manszijszki Ugor Intézetbe. Eltöltöttem ott néhány napot, összeszedtem mindent ami megjelent a témában, bár nagyon keveset találtam. Elhoztam magammal pár tanulmányt, néhány cikket és két könyvet. Ez Tatyjana Moldanova a felkelés utáni időszakról szóló szörnyű könyve a „Magányos fészekben” és Jeremej Ajpin „Szűzanya a véres hóban” című könyve volt. Aztán rémületemre megtudtam, hogy ennek a könyvnek alapján már elkezdtek forgatni egy filmet „Saga a hantikról” címmel.
Ezt elolvasva aztán megnyugodtam, egyáltalán nem az volt amit én akartam csinálni. Nyolc év alatt írtunk néhány forgatókönyvet, a költőitől kezdve - amit Gyenyisz Oszokin írt – a szigorúan vett dokumentumfilmig. Néhányszor eljutottunk a forgatókönyvvel a Goszkinoig, elhajtottak minket, de igazából engem sem elégítettek ki ezek a változatok. Aztán amikor ötletként két nagy pogány civilizáció összeütközése - a szovjet avantgárd civilizációja és a samanisztikus civilizáció – merült fel, minden a helyére került.

Szergej Szicsov
Mikor találkozott azzal a nővel, aki elsőként született a kazimi Kultbázison, és a film végén előadja a "Dal a nyughatatlan ifjúságról"?

Alekszej Fjodorcsenko
A forgatókönyvben ez a jelenet egyáltalán nem szerepelt. Amikor Kazimba mentem arra gondoltam, milyen jó lenne megtalálni ezt a lányt. A születéséről a forgatókönyvben csak említés történt és én találgattam, mi lehet vele most? Kiderült, hogy életben van. Rögtön elmentünk felvételt készíteni, beteg volt, öreg... Akkorra már kapott egy három szobás lakást egy új házban. Népviseletben találkozott velünk, de feszült volt, nehezen jött létre kontaktus. Azt mondtam: lerakunk oda egy kamerát, és ön, ha akar énekel valamit. Biztos voltam benne, hogy a saját nyelvén fog énekelni, hantiul. Aztán hirtelen elindul és Pahmutovát énekel. "Na, kész, nesze nektek mozi" gondoltam. Egész életében orosz tanárként dolgozott. A dalválasztással azonnal pontot tett a két civilizáció kapcsolatára, világossá vált ki nyert ebben a konfrontációban.

Szergej Szicsov
Hogyan viszonyulnak a helyiek a Kazim felkelés történetéhez?

Alekszej Fjodorcsenko
Igyekeznek nem emlékezni rá. Kazimban van egy múzeum, de ott erről a felkelésről szinte semmi sincs. Most, úgy gondolom, a helyzet megváltozik, én otthagytam minden saját rekvizítumomat - iskolapadok, feliratok - mindent, ami volt. És most lesz ott valami „Kazimi felkelés”-sarok szerű, két teremben magáról a Kultbázisról. A felkelés résztvevőit, a kihallgatás során meghalt hercegeket és sámánokat a mai napig nem rehabilitálták. Ők nem számítanak a megtorlás áldozatainak, köztörvényes cikkely alá esnek ahogy a gyilkosok. Ez az oka, hogy a hantik mindig egy kicsit szégyellték ezt a történetet. De, persze, mindenki tud erről a felkelésről. A hantik egyébként kevesen vannak, ám mindenkinek volt valaki a családjában aki részt vett a felkelésben. Magának a felkelésnek során nem öltek meg tíznél több embert, de amikor jöttek a letartóztatások, sokkal többet, mintegy 40 embert öltek meg a kihallgatások során, őket egyszerűen elfelejtették. A Hanti nép számára 60 ember elvesztése nagyon nagy szám. Az egész hatalmas területen Jamalt is belevéve összesen másfél ezren vannak.

Szergej Szicsov
A film legelső jelenete mintha kinyilvánítaná, hogy ez Koncsalovszkij „Az első tanító”-jának, vagy Kozincev és Trauberg „Egyedül”-jének szellemében készült film. Ez tudatos főhajtás vagy csalafintaság, ráhangolás az ismert koordinátarendszerre: "civilizált" tanár, tudatlan lakosok, gyerekek?

Alekszej Fjodorcsenko
Ez bizonyára véletlen analógia. A fejben ott vannak a tények: a lökést a Kazim felkeléshez az adta, hogy a gyerekeket elvitték az internátusból. És ez volt az a jelenet, mint egy történet előtti esemény, amely után minden elkezdődött.

Szergej Szicsov
Jelentenek-e az ön számára valamit a 20-as, 30-as évek filmjei? Mondjuk, ugyanazok a Dziga Vertov vagy Eisenstein metódusok érezhetőek filmje hőseinél...

Alekszej Fjodorcsenko
Hát, nem mondanám, hogy annak a mozinak rajongója vagyok, bár persze, amikor a "Forradalom angyalain" dolgoztam, a kor rengeteg filmjét megnéztem. Sokkal fontosabb az, hogy miután kitaláltuk a történetet és a hősöket, átnéztem körülbelül négyszáz avantgárd művész életrajzát. Minden műfajban - a szobrászoktól és filmesektől kezdve az építészekig és zeneszerzőkig. És a legérdekesebb tényeket az életrajzukból odaadtam a hőseimnek. Mindegyik "angyalnak" valós prototípusa van, és minden ami történik, a valóságos események mozaikja.

Szergej Szicsov
Tényleg volt ilyen osztaga a propagandista-avantgardistáknak? Azt hittem, hogy oda rögtön büntetőosztagokat küldtek.

Alekszej Fjodorcsenko
Nem, először volt a Kultbázis hálózat. Kórházak, múzeumok, állatorvosi állomások, bentlakásos iskolák, ahová elvitték a gyerekeket, na és persze a szőrme átvevőpontok. Vagyis az egész északon felépültek ilyen szigetei a szovjet civilizációnak. És a civilizációk közti félreértés éppen ebben a szakaszban kezdődött. Például a "kul" a hanti nyelvjárások egyikében ördög és ebből következik, hogy a Kultbázis egy olyan hely, ahol ördögök élnek. A vörös sátor, egy bemutató sátor volt (itt alapvető higiéniai, az orosz rendszerben gyökerező életvezetési tanácsokról folyt a szó), de a vörös sátor a hanti és nyenyec mitológiában az a hely, ahol a halottak élnek.

Szergej Szicsov
A Vörösök erről természetesen nem tudtak.

Alekszej Fjodorcsenko
Mindez hasznos céllal történt, el kellett foglalni a területet. Az első lépések rendkívül romantikusak voltak, népfelvilágosítóak. De aztán, amikor a hantikat kezdték adókkal nyomorgatni, mert pénzre és szőrmére volt szükség, ők zúgolódni kezdtek. A felkeléshez vezető okok, végül is, gazdaságiak voltak. Az adók nagymértékben emelkedtek, és valamiért éppen a nomád népeket sújtották. Ismeretes, hogy például a zürjének kevesebbet fizettek. Aztán kezdték elvenni a gyerekeket. Kazimban összegyűltek a szülők, 40 család, és az összes gyermeket elvitték. És akkor, hogy lecsillapítsák ezt a még nem felkelést, hanem lázongást, félreértésből, elindult ez az expedíció Szverdlovszkból, Polina Schneider vezetésével. Nem elfojtani - megbeszélni. Polina Schneider egyébként a krími Közoktatási Népbiztosság vezetője volt, tanárnő.

Szergej Szicsov
Tényleg mesterlövész volt?

Alekszej Fjodorcsenko
A hősök minden előtörténete természetesen kitalált. De létezett az expedíció: Pjotr Vasziljevics Asztrahanycev - a berjozovi kerületi végrehajtó bizottság elnöke; Pjotr Markelovics Szmirnov – a kazimi Kultbázis helyettes vezetője; Nyikolaj Varlamovics Nyesztyerov - a kazimi integrációs partnerség vezetője; Zahar Nyikiforovics Poszohov –az OGPU berjozovi kerületi szervezetének munkatársa, hanti nemzetiségű; és Polina Petrovna Schneider – az ÖsszszövetségiKP(b) uráli területi bizottságának megbízottja. Róluk keveset tudunk, ami ismert, csak a foglalkozásuk. A forgatókönyvben volt egy költői vonal kapcsolódóan a népbiztosságokhoz. Gyenyisz Oszokinnak van egy azonos című könyve, az egyik kedvencem, ahol éppen a Népbiztosságok mutatkoznak varázslatossággal, fantasztikus lényeggel, nagyon szép. Először kitaláltam minden hős számára egy ilyen mesés Népbiztosságot (Narkonyebo, Narkomuzika ...), ahol ők állítólagosan dolgoznak a közös fantazmagória szerint. De mindez fölöslegesnek bizonyult és eltávolítottam. A könyv természetesen lenyűgöző - ez szolgáltatta az egyik kulcsot a forgatókönyvhöz. Minden más: Júdás emlékműve, a krematórium, Ejzenstejn mexikói története, a „Skatuve” a moszkvai lett színház kivégzése - mindez valóban megtörtént. Minden karakter számára kerestem csontvázakat a szekrényben, ezek mind egykorúak a forradalommal, mind egy vérből valóak, ezért úgy tűntek nekem, hogy ezek nagyon fontos és odaillő jelenetek. Egyébként, ami Ejzenstejnt illeti: Ő igazi embereket szerepeltetett a kivégzés jelenet felvételén. Külön érdeklődtem Naum Kleimannál erről, és azt mondta, hogy ennek a történetnek nincs hivatalos forrása, az egész a legenda szintjén mozog. Akkor végignéztem ezt az epizódot kockánként, és alapjában véve teljesen színpadias, de van egyetlen kocka amelyen világosan látható, hogy egy ember meghal, na jó, vagy súlyosan megsérül. Ez az a jelenet, amikor az egyik betemetett emberre egy ló ráesik. Azt hiszem igen valószínű, volt valamilyen baleset, sérülés vagy halál a forgatás során és így születhetett a legenda. Filmünkben tucatnyi ilyen szép legenda van.


A forradalom angyalai (Ангелы революции)

2014. 113p.
Bemutató: 2015. június (Kinotavr filmfesztivál), 2015. november (forgalmazás)

A forradalom angyalai (Ангелы революции)
2014. 113p.
Bemutató: 2015. június (Kinotavr filmfesztivál), 2015. november (forgalmazás)

Rendező                 Alekszej Fjodorcsenko
Forgatókönyv        Gyenyisz Oszokin, Alekszej Fjodorcsenko, Oleg Loevszkij
Fényképezte          Sándor Berkesi
Zene                      Andrej Karaszjov

Szereplők
Darja Jekamaszova          Polina
Georgij Iobadze               Zahar
Oleg Jagogyin                  Iván
Pavel Baszov                   Pjotr
Konsztantyin Balakirjev  Nyikolaj
Alekszej Szoloncsov       Szmirnov
Polina Aug                      Anna


https://mega.nz/#!h4cFnQRb!72QAVzu3p_UFFaZiuJwwopcg7QlRAvPRpeYwjmqK7q0
jelszó: kinok55

2015. december 24., csütörtök

Sármányok; A mezei marik mennyei asszonyai

   

   Ezzel a rendhagyó bejegyzéssel pusztán Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet szeretnék kívánni a blogot rendszeres érdeklődésükkel megtisztelő (remélem mondhatom) barátaimnak.

   
   Mindkét filmet nagyon szeretem (különösen a másodikat).
   Nem igazán illenek a blog profiljába (ha egyáltalán van neki olyan), így kivételesen csak néhány szót írok róluk:
   Az első, egy már rég beolvadt finn eredetű népcsoport, a merják (egyesek szerint az író, Oszokin által kitalált) szokásaihoz kapcsolódó (félig-meddig szerelmi háromszög) történet.
   A másikban a mari asszonyok rövid „történetei” elevenednek meg, bár a „történetek” szót jobb híján használom.
   Mari nyelven forgatták le és forgalmazzák, orosz felirattal vetítik (ha vetítik egyáltalán valahol).
Mindkettőt Alekszej Fjodorcsenko rendezte és Gyenyisz Oszokin írta. A másodiknak magyar származású az operatőre, Berkesi Sándor.
   Egyébként most november közepétől látható Oroszországban a Fjodorcsenko - Oszokin - Berkesi trojka új filmje „A forradalom angyalai”. Részben ez is „nemzetiségi” téma, a Proletkult művészei a tajgába utaznak a vogulok és osztyákok közé meggyőzni őket az új kultúra elfogadásának szükségességéről. Azt hiszem a történet 34-ben játszódik, közvetlenül előtte 1931 és 34 között zajlott a nyenyecek és a hantik kazimi (vagy kazim) felkelése. Még nem láttam, de talán ezt is sikerül idővel megosztanom veletek. (Ha ez a kettő tetszik egyáltalán.)



 Sármányok
(Овсянки)

Rendezte – Alekszej Fjodorcsenko
A forgatókönyvet írta – Gyenyisz Oszokin
Fényképezte – Mihail Kricsman
Zenéjét szerezte – Andrej Karaszjov

Bemutató: 2010. október 28. (Oroszország), 2011. május 1.

Szereplők:
Jurij Curiló
Igor Szergejev
Julija Aug
Viktor Szuhorukov

  
A mezei marik mennyei asszonyai
(Небесные жены луговых мари)
(Олык марий-влакын кавасе ватышт)

Rendezte – Alekszej Fjodorcsenko
A forgatókönyvet írta – Gyenyisz Oszokin
Fényképezte – Sándor Berkesi
Zenéjét szerezte – Andrej Karaszjov

Bemutató: 2012 november 11. (a Római Filmfesztiválon)

Szereplők:

Nagyezsda Szmirnova, Jana Jeszipovics, Olga Gyegtjareva, Jana Szekszte, Jaroszlava Pulinovics, Polina Aug, Darja Bogatova, Valentyina Oszipova, Olga Giljeva, Anna Gracsova, Darja Ekamaszova, Julija Aug, Nagyezsda Csetkarjova, Valentyina Jajceva, Olga Dobrina, Nagyezsda Nazarova, Nagyezsda Szokolova, Jekatyerina Szokolova, Jana Trojanova, Diana Ujangulova, Veronika Aktanova, Natalja Jamajeva, Anna Derkacs, Ljudmila Nyikolajeva

Sármányok (2010)

A mezei marik mennyei asszonyai (2012)

jelszó: kinok55

2015. szeptember 21., hétfő

Lányok az aknamezőn

„De mást mondok... Számomra a háborúban a legrosszabb dolog volt – férfi alsónadrágot hordani. Az rémes volt. Nekem az valahogy... nem is tudom hogy mondjam... hát, először is, nagyon nem szép... Háborúban vagy, kész meghalni a hazáért, rajtad meg férfi alsónadrág.
Tulajdonképpen nevetségesen nézel ki. Képtelenség.
Akkoriban hosszú férfi alsót viseltek. Bő volt. Szaténből varrták.
A mi fedezékünkben tíz lány volt és mind férfi alsónadrágban. Édes Istenem! Télen-nyáron. Négy éven át...
Átléptük a szovjet határt... a fenevadat – ahogy a komisszár mondta a polfoglalkozásokon – a saját barlangjában zúztuk össze. Az első lengyel falu közelében átöltöztettek. Új egyenruhát adtak, és... És! És! És! Először hoztak női bugyikat és melltartókat. Az egész háború során először. Óóóóh... na, hát... megértük a normál női fehérneműt... Miért nem nevetsz? Sírsz... De hát, miért?”

    A második világháborúban a Vörös Hadsereg soraiban több mint 800 ezer nő teljesített frontszolgálatot. Csak a Komszomol felhívására 500 ezer lány jelentkezett és ezek 70%-a harcoló alakulatnál szolgált. Bár ez, ebben a katonás, vagy inkább katonai társadalomban egyáltalán nem lett volna meglepő, harcoló női alakulatok felállítása mégsem ennek a rendszernek a találmánya volt.
    A 19.században, harcoló csapatoknál jobbára csak nemüket eltitkoló nőkkel találkozunk. A bátyja nevében katonáskodó orosz Alekszandra Tyihomirova vagy a „huszárkisasszony” Nagyezsda Durova mellett Európa más vidékein az olasz Francesca Scanagatta, a porosz Eleonore Prochaska, az ugyancsak porosz Louise Kessenich vagy a magyar(?) Lebstück Mária a legismertebbek.
    A nők tömeges megjelenését a hadseregnél, legalábbis a szakszolgálatok területén, ahogy egész Európában, úgy Oroszországban is az első világháború hozta el. 1916-ban, az orosz hivatalos listák szerint 17 436 nővért küldtek a frontra, akik a Vöröskereszt több mint kétezer tábori és hátországi intézményében szolgáltak: az állandó és mobil kórházakban, a kórház-vonatokon és kórház-hajókon, az egészségügyi szállítóegységeknél, a hadtápnál, a fertőtlenítő állomásokon stb.
Egy tábori kórház nővérei a Krímben
    Megjegyzem, ezekben a tábori és hátországi intézményekben szolgálatot teljesítő irgalmas nővérek nem számítottak katonának és a Vöröskereszt védelme alatt álltak. Katonák a csatatéri sebesülthordók, a lövészárkok mögötti kötözőhelyeken dolgozó felcserek és ápolók, az egészségügyi egységekben szolgálók voltak, annak minden következményével együtt. Szigorúan véve, a nővérek az első vonalban nem tartózkodhattak.
    A katonai vezetés álláspontja szerint nőket tilos volt harcoló alakulathoz vezényelni, ugyanis a fronton fogságba esett nő nem tekinthető hadifogolynak, így mint kémet, a háború törvényei szerint lelövik.
    Azok számára akik mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy fegyverrel a kezükben vegyenek részt a harcokban, két lehetőség kínálkozott.
    Az egyik a 19. századi recept, vagyis haját levágni, férfi ruhát ölteni és így berukkolni valamelyik egységhez, a másik, a cár külön engedélyét megszerezni, ő ugyanis kivételes esetekben lehetővé tehette a frontszolgálatot a kérelmező nők számára.
    Ez a második út (kivételek persze mindig voltak) főként a nemesi származású hölgyek előtt állt nyitva. Egyrészt, nekik általában segítettek a magas rangú katonai és udvari kapcsolatok, – a sport lady és nagy utazó Alekszandra Geraszimovna Kudaseva hercegnő (más vélekedések szerint Georgijevna és nem is hercegnő) a lovasságnál, Jevgenyija Petrovna Tol bárónő egészségügyisként szolgált a fronton – másrészt a felső körökhöz tartozó művelt és gazdag nőknek már korábban több lehetőségük nyílott bizonyos bonyolult és költséges technikai jártasságok elsajátítására.
    Jelena Pavlovna Szamszonova minden bizonnyal az első női gépjárművezető volt a seregben, Sahovszkaja grófnéról az első katonai pilótáról pedig bővebben írtam a „Cskalov” film kapcsán.
    A többiek – lelkesült gimnazista lányok, katonák családtagjai, és nem utolsó sorban a helyzetükből kitörési pontot kereső vidéki értelmiségi nők, parasztlányok, cselédek – a legfelsőbb támogatás híján, továbbra is nemüket eltitkolva próbálkoztak a frontra jutni.
    Hogy hányan lehettek arra nézve még becsléssel sem találkoztam, nevekkel viszont elég szép számban ahhoz képest, hogy kilétükre nyilvánvalóan csak súlyos sebesülésük vagy haláluk esetén derült fény.
    „Tizenkét moszkvai gimnazista haját rövidre nyírta, eljutott Lvovig, és férfi nevet felvéve belépett egy ezredbe. A Kárpátokban zajló harcok során a szökevények egyike a 15 éves Zina Morozova elesett, négy lány pedig megsebesült, akik közül Zoja Szmirnova elmondta barátnőiről, hogy a frontra szökött lányok ismert és jómódú szülők gyerekei. Egyikük, Rita Gerard, egy képviselő, másikuk Rogyionov a híres orosz birkózó lánya, a harmadik pedig, név szerint Sztefanija Ufimceva, egy gazdag gyárosé.”
Antonyina Palsina
    A varrónőként dolgozó Antonyina Tyihonovna Palsina Káma-vidéki parasztok korán elárvult gyermeke volt. Egy hónappal a háború kitörése után spórolt pénzéből lovat, felszerelést vásárolt és Anton Palsin néven a 2. kaukázusi huszárezred 9. századának katonája lett. Megsebesült, kórházba vitték, ott lepleződött le. Másik frontra próbált átszökni, de őrizetbe vették, és szülőhelyére Szarapulba toloncolták vissza. Ott elvégzett egy gyors ápolónői kurzust, és mint nővér a dél-nyugati frontra ment. A frontkórházban ismét uniformisba öltözött, és felderítőnek állt. Második sebesülése után maga Bruszilov tábornok adta át neki a György-keresztet. Az októberi forradalmat követően Bugyonnij lovashadseregében harcolt tovább.
    Klavgyija Alekszejevna Bogacsova is sokgyerekes parasztcsalád gyermeke, az ápolónőképzőbe sem vették fel. Amikor sebesülését követően lelepleződött, mégiscsak elvégezhetett egy ápolónői tanfolyamot és visszatérhetett a frontra. Később a Vörös Hadseregben szolgált.
    Az ellenkezőjére is van példa, az első világháborút végigharcoló, a György-kereszttel elismert Olga Nyikolajevna Kabanova, egy orvosprofesszor lánya, a polgárháborúban a fehérek oldalán harcolt tovább.
    Marija Zaharcsenko-Schultz, egy tiszt özvegyeként döntött úgy, hogy részt vesz a háborúban. Később, már a polgárháborúban Wrangel seregében harcolt, a krími kiürítés után nyugatra ment, de szabotázs feladatokkal többször visszatért a Szovjetunióba. 1927-ben Fehéroroszországban, miután menekülésre nem volt esélye, főbe lőtte magát.
    A nőknek arra, hogy a harcoló sereg tagjaiként legálisan kerülhessenek a frontra, a februári forradalom után nyílt lehetőségük.
Alekszandra Rascsupkina
    (Ennek ellenére még a második világháború idejéből is ismerünk egy történetet bizonyos Alekszandra Mitrofanova Rascsupkináról, aki T-34-es harckocsit vezetett, s csak 1945. februári sebesülése után tudták meg róla ezredtársai, hogy nem csupán „lányos fiú”. Rascsupkina az üzbegisztáni Szamarkandban volt traktoros, két kicsiny gyermeke halála és férje bevonulása után határozta el, hogy maga is a frontra megy. A helyi sorozóbizottság többször is elutasította, mire Alekszandr néven próbálkozott. Így már be is sorozták, Moszkvában pedig a sofőr-tanfolyam orvosa „micsoda egy lány… valóságos Jeanne D’ Arc” felkiáltással szemet hunyt a dolog felett.)
    Visszatérve az első világégésre, a februári forradalmat követően megalakult Ideiglenes Kormány folytatni óhajtotta a háborút. Hogy a vereségek miatt demoralizált, az ellenséggel fraternizáló csapatokba új erőt öntsön, a korábban már sikeres Bruszilovot nevezte ki a hadsereg főparancsnokává. Eközben a petrográdi szovjet felszólította a tengerész- és katonatanácsokat, hogy nem törődve a tisztjeik ellenkezésével vegyék át az alakulatuk irányítását. A meglehetősen zavaros helyzetben az Ideiglenes Kormány igyekezett minden eszközt megragadni, hogy tekintélyét és a csapatok harci kedvét helyreállítsa, amellett csökkentse a nyugati frontra nehezedő nyomást. 1917 áprilisában Mihail Vlagyimirovics Rodzjanko az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának elnöke agitációs útra indult a nyugati frontra, ahol a hivatalos női egységek későbbi felállításának kulcsfigurája Marija Bocskarjova is szolgált.
    Bocskarjováról az utóbbi tízegynéhány évben elég sokan és sokfélét irkáltak össze, idén tavasszal egy (szerintem) meglehetősen felejthető filmet is bemutattak róla „A zászlóalj” címmel. Az írások egy részében maga az orosz Jeanne D’Arc, másokban közönséges bűnözőként tüntetik fel.
    Novgorod helytartósági parasztlány volt aki szüleivel Szibériába költözött valamiféle jobb élet reményében. A szegénységből kitörniük nem sikerült, s a 15 éves Mariját férjhez adták a nála nyolc évvel idősebb Afanyszij Bocskarjovhoz.
Marija Bocskarjova
    Tomszkban éltek, házasságuk állítólag a szokásos okok miatt – a férj erősen ivott – ment tönkre, Bocskarjova pedig Jankel (máshol Jakov) Buk, egy hentes karjaiban vigasztalódott.
    Az talán nem is lett volna akkora baj, hogy Jankel a hentesboltját rablásból vásárolta, de az már igen, hogy továbbra sem hagyott fel ezzel a tevékenységgel. Előbb az irkutszki börtönbe csukták, aztán Jakutszkba került, a fiatalasszony pedig mindenütt ott járt a nyomában. Több forrás szerint még a jakutszki kormányzóval is ágyba bújt (micsoda regényes történet), hogy szerelmét megmentse a kolimai száműzetéstől. Ezen felbőszülve aztán Buk meg akarta volna ölni a kormányzót és a végén mindketten egy távoli jakut faluban Amgában találták magukat. Az ottani rendőri elöljáró jelentése szerint minden folytatódott, rablás, orgazdaság, a vevők becsapása és ha szóvá tették ezt, megverése.
    Hogy ezt követően mi történt Bocskarjovával, nem igazán világos számomra, de 1914-ben a háború kitörésekor már újra Tomszkban volt, ahol azzal a kéréssel fordult a 25. tartalékos zászlóalj parancsnokához, hogy sorozzák be a reguláris hadseregbe. A parancsnok az ápolónővérséget ajánlotta, ám Bocskarjova ragaszkodott a fegyveres szolgálathoz.
    A zászlóaljparancsnok az ilyenkor szóba jöhető lehetőségek közül azt javasolta, hogy próbálkozzon „feljebb”.
    A cár engedélyét megkapta (ennek miértjére nem találtam választ), így aztán beosztották egy frontra induló egységbe.
    A gúnyolódásokkal és a molesztálásokkal „Jaska” (a Jakov becézése, kérte, hogy bajtársai így szólítsák) nem sokat törődött, egy részeges férjtől elszabaduló, száműzött hentessel rablásokból élő embert valószínűleg nehéz volt bármivel is zavarba hozni vagy megijeszteni.
    A fronton aztán nagyon gyorsan kiérdemelte a tiszteletet bátorságával és kitartásával. Kihúzta sebesült bajtársait a csatatérről, szuronyrohamokban vett részt, néhányszor meg is sebesült, és elnyerte a György-keresztet, valamint három medált. 1917-re előléptették szakaszvezetővé. (Bár a cári rendfokozatok mai megfelelőiről megoszlanak a nézetek.)
    Rodzjanko agitációs körútja idején Bocskarjova már meglehetős hírnévvel bírt, így nem csoda, hogy a politikus mindenképp találkozni akart vele. Ennek során egykettőre nyilvánvalóvá vált számára, hogy az altiszt élete fő értelmét a háborúban találta meg. A körülötte végbemenő változásokat és forradalmi mozgolódásokat nem tudta és nem is akarta megérteni, a háború véget vetésére felszólító kiáltványokat, a fraternizálást az ellenséggel pedig mereven elutasította.
    Rodzjanko végül úgy döntött, hogy magával viszi Pétervárra, ahol a nő a pétervári helyőrség csapatainál és a pétervári szovjet kongresszusára delegált katona képviselők között agitált. A kongresszus küldöttei előtti felszólalásában beszélt először nyilvánosan javaslatáról, azaz a női roham „halál zászlóaljak” felállításáról. Ezután lehetőséget kapott, hogy ötletét az Ideiglenes Kormány ülésén is előadja.
    „Azt mondták, hogy az ötletem nagyszerű, de jelenteni kell a Legfelsőbb Parancsnok Bruszilovnak és megbeszélni vele. Rodzjankoval együtt elmentem Bruszilov főhadiszállására (...) Bruszilov az irodában kérdezte tőlem, hogy megbízok-e a nőkben mert hogy a világon először alakul meg egy női zászlóalj. Nem hoznak-e a nők szégyent Oroszországra? Mondtam Bruszilovnak, hogy én magam a nőkben nem vagyok biztos, de ha teljhatalmat ad nekem, garantálom, hogy az én zászlóaljam nem hoz szégyent Oroszországra.”
A bevonulás
    Miután Bruszilov áldását adta, Kerenszkij is engedélyezte az egységek szervezésének megkezdését. Számukra úgy tűnt nyilvánvalónak, hogy a nők, akik önként fegyvert fognak és harcolnak az ellenséggel, okvetlenül emelik a hadseregben a hazafias szellemet, sőt a harcot megtagadó férfiak a példától elszégyellve magukat ismét fegyvert ragadnak.
    „Amikor Kerenszkij az ajtóhoz kísért, pillantása Polovcev tábornokon állapodott meg. Arra kérte őt, hogy adjon meg nekem minden szükséges segítséget. Majd elakadt a lélegzetem a boldogságtól” – emlékezett Bocskarjova.
A zászlóalj kiképzése
    Így aztán, bár a rendelkezést „a női önkéntesekből alakult katonai egységekről” hivatalosan csak június 29-én fogadták el, az avatás már 21-én megtörtént. Az Izsák Székesegyház előtti téren, ünnepélyes keretek között átadták az új katonai egység fehér zászlaját „Marija Bocskarjova első női halálkülönítménye” felirattal.
    Az egységében szigorú fegyelem uralkodott, ébresztő reggel 5-kor, foglalkozások este tízig. Politikai vita és egyéb agitáció szigorúan tilos volt. Bocskarjova a rend megsértőit olykor személyesen verte meg.
    Annak ellenére, hogy a Pétervári Szovjet már július elején minden „női zászlóaljnak” mint „katonai szolgálattételre alkalmatlannak” feloszlatást követelte, ráadásul felállításukat a „burzsoázia titkos manővereként” értékelte a háború folytatására, az ország más városaiban is alakultak ilyen egységek. Ezek legtöbbjének felállítása azonban az állam széthullási folyamatának előrehaladta miatt már nem fejeződött be.
    Az 1917 októberében hivatalosan nyilvántartásban lévő hat női egység közül csak három fordult meg a fronton, (Pétervári Női Halálzászlóalj, Moszkvai Női Halálzászlóalj, Kubányi Női Rohamzászlóalj) harci cselekményekben pedig csak a pétervári vett részt.
    A katonák ellenségesen fogadták a „női halálzászlóaljakat” (mint minden más rohamegységet), a „prosti” még a legenyhébb kifejezés volt, amivel illették őket. Bocskarjova számos alárendeltjét sokkolták a gúnyolódások, sértések és zaklatások.
    Az egységek nem váltották valóra a politikusok vágyait, nem lelkesítették fel a férfiakat, azok nem rohantak utánuk (mint a fentebb említett „A zászlóalj” c. filmben) a tűzbe. A harcok során a pétervári zászlóalj 170 katonájából 30 vesztette életét és 70 sebesült meg. Maga Bocskarjova is kórházba került, s mire visszatérhetett volna egységéhez, az új főparancsnok, Kornyilov, minden női egységet visszarendelt a frontról.
    A Levasovoban állomásozó zászlóaljnak volt még egy szerencsétlen fellépése a Téli Palota védelmében. Október 24-én váratlanul Pétervárra rendelték őket egy katonai parádéra hivatkozva. A parancsnok Loszkov százados, látva a pétervári zavaros helyzetet, megsejtette, hogy zászlóalját a bolsevikok feltételezett támadása ellen akarják bevetni, így azt, a 2. század kivételével visszavezényelte Levasovoba.
    Ez a 2. század (137 fő) vett részt az Ideiglenes Kormány védelmében. Az ostrom korántsem volt olyan heves, mint Ejzenstejn „Október” c. filmjében, a kormányhű csapatok látva a bolsevik túlerőt gyorsan megadták magukat.
A 2. század katonái a Téli Palotánál
    A női század, bár tagjait a támadás során atrocitások érték (három nőt bizonyítottan megerőszakoltak) másnap reggel visszatértek a levasovoi állomáshelyükre.
    Az októberi forradalmat követően ezeket az egységeket feloszlatták. A katonák egy része a fehér illetve a vörös seregben harcolt tovább a polgárháború végéig.
    Maga Bocskarjova visszatért Tomszkba. Későbbi sorsának több változata is kering. Egyesek szerint a fehérek közé állt, mások szerint nem tette, bár erősen kapacitálták.
    Annyi bizonyos, hogy egyszer csak Vlagyivosztokból az Egyesült Államokba hajózott. Itt, majd ezt követően Angliában a fehéreket támogatandó pénzszerző körutakat tett, sőt Isaac Don Levin újságíró, a vele folytatott beszélgetések alapján megjelentetett egy könyvet „Jaska” címmel. („Jaska és csapata” emlegette napjainkban Gajdar Timurjára utalva egy rosszmájú újságíró.)
    Visszatérve Oroszországba Arhangelszkből eljutott Szibériába, ahol Kolcsak felajánlotta neki alakítson női katonai egészségügyi alakulatot. Beleegyezett, de Kolcsak veresége miatt ennek felállítása el sem kezdődött.
    1920 januárjában Tomszkban letartóztatták és 1920 május 15-én a frissen kinevezett CSeKa megbízott, Pavlunovszkij hozott határozatot kivégzéséről.
    Az ügy aktájának borítójára széljegy került, mely szerint az ítélet május 16-án hajtandó végre.
1992-ben azonban, amikor az orosz ügyészség foglalkozott Bocskarjova ügyének felülvizsgálatával, váratlanul kiderült, hogy bizonyíték az ítélet végrehajtásáról nem áll rendelkezésre.
    Egy változat szerint az újságíró Isaac Don Levine, el tudta érni a kiszabadulását és kivitte Harbinba, ahol Bocskarjova hozzáment egy egykori ezredtársához. A családot, vagyis Bocskarjovát, férjét, és annak első házasságából származó gyerekeit e változat szerint 1927-ben erőszakkal a Szovjetunióba (???) deportálták ahol aztán ő élete utolsó éveit töltötte.
Elég valószínűtlennek tűnik.
    A Vörös Hadseregbe beállt katonalányokról természetszerüleg több adat maradt fenn.
    A területi, városi levéltárak iratai mellett az ő alakjukat a regények és a filmszalagok is megőrizték. Őket idézi Anyka, a géppuskáslány (Furmanov: Csapajev), Marjutka (Lavrenyov: A negyvenegyedik) Vavilova (Grossman: Bergyicsev városban), vagy Visnyevszkij komisszárnőjének (Optimista tragédia) alakja. (Visnyevszkij hősnőjét egyébként a forradalmár Larisza Reisner ihlette, állítólag Paszternak is miatta adta a „Zsivágó doktor” főhősnőjének a Larisza nevet.)
    Az új hatalom hivatalosan hitet tett a nők és a férfiak társadalmi helyzetének kiegyenlítéséért. Az 1917. decemberében elfogadott dekrétumokkal biztosították a nőknek az összes polgári és szabadságjogot, egyenlővé téve őket a férfiakkal a törvény előtt.
    Na persze, ezzel egyidejűleg minden független női szervezetet is betiltottak, sikeresen létrehozva ezzel egy különös jelenséget, az „állami feminizmust” melynek során a nők érdekeinek képviseletét (ahogy minden polgár érdekeinek képviseletét) a szovjethatalom vette át.
    Az OK(b)P 1919 márciusában tartott kongresszusán elfogadott programban lefektették, hogy a párt törekszik a nők végre igazi, nem formális egyenlőségére, bevonásukra az új társadalom minden területére, megszabadítva őket a háztartás vezetésétől.
Le a konyhai rabszolgasággal!
    Ez a (legalábbis papíron) kikiáltott egyenlőség automatikusan megerősítette az új jogok és kötelezettségek között a katonai szolgálathoz való jogot is.
    Egy 1920-as adat szerint például abban az évben a hadseregben 73858 nő harcolt, közülük 1854 esett el és 53 kapta meg a Vörös Zászló érdemrendet. (A nők között ezt elsőként a 37. lovassági ezred egészségügyi katonája Darja Krzsanovszkaja kapta meg még 1919-ben).
    Sőt, azok a nők akik már korán bekapcsolódtak a forradalmi mozgalomba, vagy akár annak vezetésében is aktív szerepet játszottak, megjelentek a felső katonai irányításban. (Alekszandra Kollontaj a krími hadsereg, Rozalia Zemljacska a 8. és 13. hadsereg, Glafira Okulov a kelet front politikai osztályát vezette.)
    A polgárháború végére a Vörös Hadseregben 66 ezer nő szolgált, ami az egész személyi állomány mintegy 2 százaléka volt. 
    A legnagyobb számban természetesen továbbra is az egészségügyi szakszolgálatosok, ápolónővérek képviselték a női nemet. Nem véletlen, hogy ezen a területen vezették be először a nők számára a kötelező mozgósítást. (Természetesen máshol maradt az önkéntes belépés)
    A Honvédelmi Tanács 1919 április 14-i ülésén hagyta jóvá a rendeletet a női orvosok, a medikák és más egészségügyi dolgozók sorozásáról. A rendelet minden, az orosz föderáció területén élő szakemberre vonatkozott és az az alóli kibújást a CSeKa és a Katonai Törvényszékek szankcionálták. Az egészségügyiek katonai szolgálatának egy évesnek kellett volna lennie, de valójában a polgárháború végéig minden területen állományban maradtak.
    A nők kötelező sorozásának lehetőségét ezen a területen az 1925-ös törvény is fenntartotta, de kizárólag háború esetén. Békeidőben a törvény rendelkezései szerint kizárólag önkéntes alapon lehetett a 18 és 34 év közötti nőket katonaként alkalmazni.
    Mindazonáltal a férfiak hozzáállása a bajtársnőkhöz megmaradt gyanakvónak, lekezelőnek, sőt megvetőnek. Ezen még a nők személyes bátorságról és hősiességről tett tanúbizonysága sem tudott változtatni. Környezetük továbbra is úgy gondolta, hogy az ellentmondás a hagyományosan elfogadott női szerep és az új tevékenységek között feloldhatatlan. Elfogadhatatlannak tartva igényüket az utóbbiakra, folyamatosan arra emlékeztették őket, hogy „csak” asszonyok. Sok nő pusztán azért ragaszkodott az új „elvtárs” megszólításhoz, hogy hangsúlyozzák jogukat az egyenlő bánásmódhoz.
    Az állam vezetői azonban az új háborúra készültek és a közvélekedéssel szemben úgy gondolták, hogy ehhez „... a dolgozó nőknek felkészültnek kell lenniük nem csak az egészségügyis vagy az ápolónővér szerepére, hanem más jelentősebb kiegészítő és speciális katonai feladatok egész sorára a hadseregben és a hátországban. A női munka növekedése az imperialista háború során megfigyelhető volt a különös jelentőséggel bíró iparágak sorában. (…) Az imperialista és a mi polgárháborúnk tapasztalata ad nekünk példát a nők részvételére a hadseregben. A polgárháború története gazdag példatára a nők politikai és harci részvételének a katonai egységekben.”
    „A legszilárdabban el kell ültetnünk az Unió minden lakosának tudatába azt az elgondolást, hogy a modern háborúkat nem egy hadsereg, hanem az egész ország vívja, hogy a háború megköveteli az egész nép minden erejének és eszközeinek megterhelését, hogy a háború rettenetes lesz, életre-halálra szóló, és ezért van szükség az átfogó alapos kiképzésre békeidőben” – jelentette ki Mihail Vasziljevics Frunze 1925 májusában a Hadtudományi Társaság első találkozóján.
Asszonyt a mozdonyra!
    Persze a nők által elsajátított szakismeretek köre ettől függetlenül már a 20-as évek elejétől folyamatosan bővült (a traktoros, vasúti gépész, nehézgépkezelő, sofőr, pilóta stb. szakmák elsajátítására hívtak fel a plakátok, hirdetések) ám igazi lendületet a 30-as évek nagy kampányaitól kapott.
    Az 1927-ben létrehozott OSZOAVIAHIM (Társaság a honvédelem, a repülési és kémiai építőmunka támogatására) mely már a következő évben kétmillió tagot számlált, a Komszomol szervezetekkel és sportegyesületekkel karöltve, széles körű kampányt indított, hogy a katonai-sport tevékenységeket propagálva felkészítse a fiatalokat a katonai szolgálatra.
    Az aktivisták mindenféle katonai témáról (elsősorban lég- és gázvédelem) tartottak előadásokat a gyárakban, a hivatalokban és az oktatási intézményekben.
    A szervezet országszerte lőtereket, honvédelmi köröket, repülős klubokat és más a fegyverkezelést, gépjárművezetést, ejtőernyőzést, egészségügyi feladatokat oktató csoportokat hozott létre.
1931-ben az OSZOAVIAHIM égisze alatt indult a "Munkára és honvédelemre kész" (GTO) mozgalom. A GTO jelvény elnyeréséhez előírt szinteket kellett teljesíteni futásban, távol- és magasugrásban, úszásban, gránátvetésben stb. Létezett „Vorosilov lövésze”, „Vorosilov lovasa”, „Lég- és gázvédelemre kész” és még ki tudja hányféle jelvény.
GTO jelvény
A 30-as évek közepére az OSZOAVIAHIM egy erős félkatonai szervezetté vált.
    A "Munkára és honvédelemre kész" jelvény 1. és 2. fokozatát csak 1938-39-ben 2,5 millió ember szerezte meg. Összességében a szervezet keretei között 1939-ig 7 millió 923 ezer embert képeztek ki.
    Hogy ennek hány százaléka lehetett nő, azt csak becsülni tudom, a korabeli beszédekben, jelentésekben szereplő adatokba előszeretettel számították bele a tagdíjat fizető, de semmiféle tevékenységben részt nem vevő embereket (meg még ki tudja kiket) is.
    1928 elején a Kalugai Városi Tanács kimutatása szerint az ottani létszám 20%-a volt nő, 1932-ben pedig a Novoszibirszki Városi Tanácsot arra kötelezték, hogy minden tagozatban érje el a nők 40%-os arányát. Ezekhez képest Marija Alekszandrovna Saburova a KB agitációs osztályának vezetője 1934-ben a Párt VII. Kongresszusán már azzal büszkélkedett, hogy az OSZOAVIAHIM tagjainak közel fele nő (már ha igaz a majd nyolcmilliós szám): „Csak az OSZOAVIAHIM-ben van 3.500.000 nő, akik aktívan, nem szavakban, de ténylegesen erősítik a Szovjetunió védelmi képességét”.
Felkészülés az üdülés alatt is.
    A valósághoz talán az az adat áll a legközelebb, mely szerint a két háború között a nők taglétszáma 10 és 20% között ingadozott. Ez 1941-ben a háború kitörésekor 2-2,5 millió nőt jelenthetett.
    A kapitalista országoktól bekerített, az elkerülhetetlen honvédő háborúra készülő ország képének folyamatos sulykolása mellett, az olyan egyéni lelkesítő példák is állandó elemei voltak a kampányoknak, mint Nyina Petrovna Gyemme a világ talán első női sarkkutatója, Anna Ivanovna Scsetyinyina az első női hajóskapitány vagy a Moszkva-távol kelet távot leszállás nélkül teljesítő „Rogyina” repülőgép női legénysége, az Oszipenko – Grizodubova – Raszkova trió. A pilóták különösen népszerűek voltak, a klubok tagjai fáradhatatlanul járták az országot, bizonyítani igyekezve az aviatika elérhetőségét mindenki számára.
    A repülőgépeket nem csak megnézhették, de levegőbe is emelkedhettek velük. S lám, 1927-ben a felszállók 15-20%-a nő volt. Az sem riasztotta el az érdeklődők sokaságát, hogy a sétarepülésért gyakran fizetni is kellett. A „Cseljabinszki munkás” egész riportsorozatot szentelt „Mindenki az OSZOAVIAHIM-be!” címmel a repülőgép ottani látogatásáról. Szinesen írta le a közönség végeláthatatlan özönlését és a tömeg vöröskatonák által alig feltartóztatható nyomását. A repülés nem volt olcsó, 6 rubel, de a pilóta és a szerelő nagyvonalúan sétarepültettek három, sőt egyrubelesért is gyerekeket és cselédlányokat.
Légoltami gyakorlat Moszkvában
    Mindezt azért írom le, mert talán jobban megérthető, hogy az első világháború 20-25 ezer és a polgárháború 66 ezer női résztvevője után, alig húsz évvel később honnan került elő az a 800 ezer frontszolgálatos nő. Hogy mi vitt rá fiatal lányokat 1941-ben, hogy magukat 14 helyett 17 évesnek hazudva a frontra könyörögjék magukat.
(Sajnos nem találtam olyan írást mely a háborút, mint a hátrányos helyzetből való kitörés lehetséges eszköze vizsgálta volna, de ez lehet az én hibám.)

    „Megérkeztem, ott ült a hadbiztos. Azon gondolkoztam, hogyan szólítsam meg? Aztán kitaláltam, hogy azt mondom: Bácsi, küldjön engem a frontra!
Hozzám lépett és megkérdezte: Hány éves vagy, kislány?
A nagyobb nyomaték kedvéért nem azt válaszoltam, hogy 14 és fél, hanem 15.
Nem viszünk gyerekeket a frontra mondta.
Kirúgott, én meg kinn sírva fakadtam. Csak álltam és sírtam.
Volt ott egy asztal. Bedugtam a fejem alá és elváltoztatott hangon kiabáltam alóla: küldjenek a frontra, 17 éves vagyok!
Odajött, megfogta az államat és azt mondta: te nagyon gyorsan nősz. Reggel 15 voltál, most meg 17. Estére már 20 éves leszel.
Szinte térden állva könyörögtem: vegyen be engem, kérem!
14 éves voltam, mégis bevettek.”

    „Mi nagyon fiatalon mentünk a frontra. Kislányok voltunk. Még nőttem is a háború alatt. Anyám otthon megmérte... nőttem tíz centimétert...”

    „Egyre csak jártunk a hadbiztosságra. A hadbiztos épp csak ki nem hajított:
De hát mihez értenek? Mit fognak csinálni a háborúban?
Mi meg nem értettük. Hát, harcolni akarunk és kész.”

Bevonuló lányok
    És kimentek a frontra, ahol azzal szembesültek, hogy minden másképp történik mint a plakátokon és az OSZOAVIAHIM gyakorlatain, hogy lőni nem furnér céltáblára hanem élő emberre kell.

    „Mikor már tüzeltem, akkor gondoltam: Istenem, megöltem egy élő embert!
A kezem remegni kezdett, hidegség öntött el. Nem tudtam uralkodni rajta, így a fogam elkezdett vacogni. Valamit akartam Másának mondani, de nem tudtam beszélni annyira megrémültem attól, hogy megöltem egy eleven embert.”

    A fegyelem, a szabályzat, a rangjelzések – különösen azoknak akik nem vettek részt a klubok alaki kiképzésein – nem rögtön adta magát. Őrségben az "Állj, vagy lövök!" helyett gyakran hangzott el az "Elnézést, álljon meg, vagy lövök".

    „Jövök a konyháról két vödör forró vízzel és jön szembe két tiszt.
Egymás mellett jönnek, beszélgetnek. Gondolkodom, mit csináljak, hisz együtt vannak… Ha legalább az egyik lemaradna, a másik meg előrébb lépne… De csak jönnek együtt, én meg nem tudok rájönni hogyan tisztelegjek mindkettőjüknek.
Amikor már csak két méterre voltam tőlük még csak rám sem pillantottak letettem a vödröket magam mellé, «vigyázz»-ba vágtam magam,s ahogy odaértek mindkét kezemmel így csináltam (mutatja, hogy mindkét kezével egyszerre tiszteleg) és meghajoltam az egyikük és a másikuk felé is.”

    Ahogy az első világháborúban, a nők most is az egészségügyi szolgálatban vettek részt legnagyobb számban. Annyi változás azonban történt, hogy most már az első vonalban is ők cipelték sebesült bajtársaikat. Fiatal lányok vonszoltak meglett férfiakat, tucatszám menekítve őket golyózáporban és gránáttűzben.

    „Nem győztek minket egyenruhával, mindig véres volt. Az első sebesültem – Bjelov főhadnagy, az utolsó – Szergej Petrovics Trofimov, aknavetős szakaszvezető. A hetvenes években eljött hozzám vendégségbe és a lányaimnak megmutattam a fejét, ahol most is van egy nagy heg. Összesen 481 sebesültet vittem ki a tűz alól. Valamelyik újságíró összeszámolta, egy egész gyalogos zászlóaljat... nálunk kétszer-háromszor nehezebb férfiakat vonszoltunk ki. És sebesülten még nehezebbek. Vonszolod őt magát, a fegyverét, meg a rajta lévő kabátot és csizmát. Magadra veszel nyolcvan kilót és vonszolod. Lerakod... Mész a következőért, az megint 70-80 kg... és ezt öt-hat alkalommal egy támadás alatt. Te meg 48 kiló vagy – balettáncos súly. Ma már hihetetlen...”

    „Amíg hallja... Az utolsó pillanatig mondod neki, hogy nem-nem, nem hal meg. Megcsókolod, megöleled: mi van, mi van? Ő már halott, szeme a mennyezeten, de én még súgok neki valamit... Nyugtatom... A nevek kitörlődtek, kihulltak az emlékezetből, de az arcok maradtak...”

    Sztálin parancsára 1941. október 8-án felállítottak három női, egy vadászrepülő, egy zuhanóbombázó és egy éjszakai bombázó légiezredet. Ezeknek az egységeknek a gerincét az OSZOAVIAHIM repülőklubjainak női kiképzői alkották, akik akkortájt alig néhányszázan voltak.
Az éjszakai bombázók számára még a gépeket is a klubokból szedték össze és alakították át a feladathoz. Ezek kicsi, lassú PO-2-esek voltak, melyek majdhogynem gézzel bevont furnérból készültek és csak kis magasságban tudtak repülni. Néha még egy egyszerű leszállás is tragédiával végződött.

    „A gép mellett fekszik a barátnőm, Lilja Tormoszina. Fekszik kiterítve. Fekszik, fekszik... de úgy tűnik még él, mert a kesztyűje jól zongorázó moszkvai értelmiségi volt az egyik kesztyűje valahogy összerándul.
Szóval, még nyilván él. Mindenhol csupa kék, teljesen össze van törve.
Nágya Komagorceva meg beszorult a második kabinba. Kezdtük kicibálni, de már halott volt.
Elég volt egyetlen találat és a PO-2 kigyulladt. A földig sem érve, mint a gyufa égett el a levegőben.
Ha őszinte akarok lenni, nekem a szemem láttára égett el Zsenya Rudnyova, Tánya Makarova, Vera Bjelek. Láttam elégni ezeket a repülősöket.
Ligyija Litvjak
Négy legénységet a Krím felett.
Ismerték ott a mi ezredünket, az éjjeli boszorkányokat, ahogy a németek neveztek minket.
Ahogy mondom, tizenkét embert láttam elégni a géppel együtt.
Éjszakánként öt felszállásom volt. Előfordult, hogy tízet is csináltunk, ha jó éjszaka volt. Akkor az ilyet «maximum éjszakának» neveztük.
Még egy imát is kitaláltunk: «Ki vagy a mennyekben! Hozd el nekünk a maximumot. »
Hogy mit jelentett a maximum éjszaka? Azt, hogy nem ülünk fagyoskodva a fülkében, nem várunk bóbiskolva arra, vajon lesz-e feladat vagy sem. A maximum az, hogy ma éjjel minél több felszállást végezhetünk vagyis egyik felszállás jön a másik után.
És mi ezt akartuk...”

    Szinte nem volt olyan fegyvernem ahol ne szolgáltak volna nők, helyenként nagy létszámban.
Felderítők, mesterlövészek, géppuskások, utászok, harckocsizók. Az ország légvédelmét ellátó katonák közül minden negyedik nő volt.
Még nyelvi probléma is felmerült, hisz a harckocsizó, a gyalogos a géppisztolyos szónak addig nem volt nőnemű megfelelője, hisz ezeket a tevékenységeket addig sohasem végezték nők.

Roza Sanyina
    „Igyekeztünk... Nem akartuk, hogy azt mondják rólunk: «Ó, ezek a nők!» És jobban igyekeztünk mint a férfiak, nekünk be kellett bizonyítanunk, hogy nem vagyunk rosszabbak mint ők. De felénk sokáig nagyon lekezelő magatartást tanúsítottak."

    Mindezek ellenére sem a férfi bajtársak, sem a hátországban maradók között nem igazán változott a katonalányok megítélése.
Eleinte maguk a frontra induló lányok is úgy gondolták, hogy igyekezniük kell férfi katonává válni. Rövidre nyírták a hajukat, megváltoztatták a járásukat.
    Az elöljárók többsége is ezt várta el és csak nehezen látták be, hogy beosztottjaik a kiváló sőt gyakran hősies katonai teljesítményeik mellett nők is.
    Fenyőtobozból, rongyból csináltak maguknak hajcsavarót, konzervdobozból gyűrűt. A maradék gézdarabból gallért is varrtak a gimnasztyorkára.
A piros és fekete ceruza, amivel a pilóták a térképen az irányt jelölték ki, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kifessék magukat.

    „Kaptunk kapcát, ezekből bugyit, melltartót varrtunk. Mikor a parancsnok megtudta, lehordott bennünket.”

    „Ez Kovrovban történt. Egyszer bementünk a városba a fürdőbe és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy igazi fodrászatba. Már nagyon kellett daueroltatni, mi magunknak rongydarabokra csavarva göndörítettük a hajunkat. Csak a főhadnagy nem szerette ezt, szitkozódott, hogy «tiltja a szabályzat». De a kísértés nagy volt! Na, mi lányok ki is használtuk a lehetőséget, hullámokat is csináltattunk, a szemöldökünket és szempillánkat is kifesttettük, még manikűröztettünk is. Ki se értünk a városból, egy katonai járőr megállított minket, « Kik maguk? Hol az egységük?» Mi csak hallgattunk. Nem szabadott elárulni az egységünk elhelyezkedését. A tisztázásig őrizetbe vettek bennünket, seprűt adtak a kezünkbe, bezártak udvart seperni. De csak a kerítésig, ott a seprűt eldobtuk és megszöktünk. Egy sötét erdőben mentünk, féltünk és az is szörnyű volt, hogy tudtuk a parancsnok össze fog szidni. Elértük az egységet ahol már figyelmeztettek, hogy letartóztatás alatt vagyunk. A legrettenetesebb a főhadnagy haragja volt. Kinek borotvát, kinek kést vagy pengét adott és kényszerítette, hogy kaparja le a körömlakkot. Kapartunk és bőgtünk: elpusztítani ilyen szépséget!”

Meleg fürdőt meglehetősen ritkán készítettek (a füstöt megláthatta az ellenség), de már a folyók, tavak, patakok, víztartályok közelsége is megváltást jelentett. Rosszabb esetben még a hideg évszakokban, ősszel és tavasszal is ilyen fürdőt kellett venniük. Amikor mégis sikerült befűteni a fürdőt, hatalmas sor várakozott rá: az egész ezred.

    „Fürdésről álmodoztunk. Mindig csak azt kértük intézzék úgy, hogy az ezredünk meg tudjon mosakodni, mert víz nélkül sehogyse bírjuk.”

    „Örültünk ha adtak egy kanna vizet, hajat mosni. Ha sokat gyalogoltunk puha füvet kerestünk, letéptük és a lábunkat... hát, tudja, fűvel mostuk meg... Nekünk kislányoknak külön sajátosságunk volt, hogy... a hadsereg nem is gondolta volna ... zöld volt a lábunk… Jó ha a törzsőrmester idősebb ember volt és mindent megértett, nem kobozta el a málhazsákból a plusz fehérneműt, de ha fiatal volt, feltétlenül kidobta azokat.”

    „Vatta és géz sem volt nekünk előirányozva, ezért leginkább az elemi női higiénia hiánya gyötört bennünket.”

    „Úgy tartották, szerencsések voltak a nők az ezreddel, ha a parancsnok megengedte feltépdesni a lepedőt a kritikus napokra. De voltak olyanok is akik nem tettek ilyen engedményt, mondván, hogy «mindenki oldja meg, ahogy tudja». Akkor a lányoknak be kellett érni régi rongyokkal és ruhadarabokkal amiket valahol találtak.”

    A seregben a szerelem is szigorú tilalom alatt állt. Ha a parancsnokság tudomást szerzett a kapcsolatról az embereket rövid úton különböző egységekhez helyezték át. De mégis szerettek.
    A románcok egy része pusztán praktikus jelleget viselt. A fronton bármelyik lány céltáblájává válhatott egy nőt már régen látott katonának. A férfiak gyakran nem hagytak nyugtot, zaklattak, erőszakoskodtak. Hogy valahogy megvédje a biztonságát, a katonalányok egy része igyekezett kapcsolatot kezdeni a tiszti állománnyal: kevés olyan katona volt aki bátorkodott megérinteni tiszti pártfogóval rendelkező nőt. Őket kezdték PPZS-nek (pohodno-polevaja zsena; mozgó tábori feleség) vagy tisztibarátnőnek nevezni.
    Bár az is igaz, nem minden nőnek voltak ilyen tapasztalatai a katonatársaival.

    „A fronton a férfiak viszonya hozzám mindig csodálatos volt, vigyáztak rám. A békés életben nem is tapasztaltam, hogy így viszonyultak volna a nőkhöz. Mikor hátravontak, lefeküdtünk pihenni, a föld hideg volt, ők inkább gimnasztyorkában maradtak, de nekünk odaadták a köpenyeiket. «Lányok, lányok, be kell takarózni». Ha valahol találtak egy darab vattát, gézt: «Fogd csak, neked még jól jön».”

    „Valamikor legalább kipróbáltad már?
Mondtam ‒ mit próbáltam ki?
Nem mit, kit! Egy férfit próbáltál már?
Azt mondtam ‒ Bolond vagy te? Eredj már.
Bolond, bolond... ‒ felelte. Nem jutunk ki innen. Holnap úgyis mind meghalunk.
Még én se tudom, mi a szerelem ‒ mondtam.
Rajta – mondta ‒ próbáljuk ki.”

    Abban az esetben ha egy nő terhes lett, leszerelték. Akik ezt nem akarták, azok számára az egyetlen megoldás az abortusz volt, amelyet gyakran szörnyű körülmények között, szakember nélkül kellett elvégezni. Rengeteg volt a sikertelen műtét, jobb esetben súlyos egészségügyi problémákat, rosszabb esetben halált okozva.


    Aztán vége lett a háborúnak és a nők számára elkezdődött egy új háború.

    „Azzal a reménnyel tértünk vissza, hogy végre élhetünk, és büszkék lehetünk, hogy valamennyire mi is segítettünk közelebb hozni a győzelem napját.
De egyáltalán nem így történt. Őszintén mondom: nem így.”

    A katonatársak talán nem azokra vágytak, akiket folyton félretaposott csizmában és férfipufajkában láttak, talán csak a háborús éveket igyekeztek mielőbb elfelejteni, de ezzel elfelejtették lányaikat is. Azok a férfiak akik nem jártak a háborúban megalázónak vélték feleségül venni egy katonanőt, a „békés” nők jelentős része pedig kifejezetten ellenségesen fogadta őket. Ők voltak a prostituáltak, akik kimentek a frontra, hogy elcsábítsák mások férjét és különféle szolgáltatásokat nyújtsanak nekik.

    „Hogyan fogadott minket a szülőföld?
Nem tudok sírás nélkül visszagondolni. Hány év telt el, de a mai napig ég az arcom.
A férfiak hallgattak, az asszonyok pedig... ők kiabáltak rám:
- Tudjuk, mit csináltál ott!.. Katona szuka…
Sértegettek minden módon. Gazdag az orosz nyelv.”

    Sőt, a „gyalázat” kiterjedt az egész családra és a nem katonáskodó húg is nehéz helyzetbe került.

    „Hazatér a frontról de otthon van még három lány.
Két nap múlva az anyja kezébe adja a bőröndjét és azt mondja:
- Menj el, itt a három nővéred, nekik még férjhez kell menni. Hisz te a háborúból jöttél, végül is kurva vagy.
Így aztán ez a kislány, akinek két "Dicsőség" érdemrendje van, elmegy otthonról.”

    Sok nő széttépte az iratokat, amelyek a fronton szerzett sebesüléseket igazolták. Eltagadták a fogyatékosságot, elrejtették a sebeket. Amennyire ez lehetséges volt, beolvadtak a többiek közé.

    „Nagyon rossz szemmel néztek ránk, mi pedig igyekeztünk nem beszélni a sebeinkről, a sérüléseinkről, az összes, összes... hogy engem a légnyomás odavágott és így ki alkalmazott volna engem a gorkiji Komszomolnál?
Rögtön azt mondták volna: mit akarsz, hisz te légnyomást kaptál!
Úgy néztek ránk, mintha feketék lettünk volna, nem fehérbőrű kislányok.”

    „Eleinte titkolóztunk, még a kitüntetéseinket sem viseltük. A férfiak viselték, a nők nem. A férfiak voltak a győztesek. Őszintén mondom, tőlünk elvették a győzelmet. Nem osztották meg velünk. Ez sértő volt és érthetetlen.”

    1945 júliusában Kalinyin beszédet mondott a hadseregtől és a flottától leszerelő frontharcos nők előtt.
    „A női egyenjogúság hazánkban az októberi forradalom első napjai óta létezik. De önök kiterjesztették a nők egyenjogúságát egy másik területre is ‒ hazájuk közvetlen védelmére, fegyverrel a kézben. Elérték a női egyenjogúságot egy olyan területen, amelyen az mindeddig ennyire közvetlenül még nem létezett” – mondta.
    Mondott még sok minden mást is: mit várunk el most önöktől, micsoda mély erkölcsi alapként szolgálnak majd eljövendő munkájukhoz az elmúlt évek (amely munka talán nem lesz oly jelentős, mint a hadsereg)… és így tovább.
    Csak egyet nem mondott, azt, hogy köszönjük.
    Azért a miheztartás végett még hozzáfűzte:
    „De nekem, mint sokat tapasztalt embernek azt kell mondanom önöknek: ne legyenek eltelve maguktól az eljövendő munkájuk során. Ne beszéljenek a saját érdemeikről, beszéljenek önökről inkább az emberek ‒ az jobb.”

A „Lányok az aknamezőn” (orosz címe „Azokról, akikre emlékezem és szeretek”) forgatókönyve Pjotr Zavodcsikov és Szemjon Szamojlov „A lány különítmény” című műve alapján íródott. A félig-meddig dokumentum elbeszélés egy női kutyás tűzszerész csapat mindennapjait örökíti meg.
    A filmet Anatolij Vehotko és Natalja Troscsenko rendezték. Bár külön-külön és közösen rendezett filmjeik az átlagnál mindig kicsit magasabb színvonalat képviseltek, az igazán jelentős film elkészítéséhez szükséges plusz rendre hiányzott.
    Ez a munkájuk sem remekmű, bár én méltatlanul elfeledettnek gondolom.
    Nagyon kevés film vette a bátorságot, hogy a „nők a háborúban” témájához így nyúljon, hogy valamilyen módon helyrebillentse az igazságot akkor, mikor a háborús történetekben tragikussá váló hősök egyértelműen a férfiak voltak.
    A film sorsát minden bizonnyal befolyásolta, hogy előző évben, 1972-ben készült el a hasonló témát tárgyaló „A hajnalok itt csendesek” és Rosztockij remekműve szinte agyonnyomta.




A kurzívval szedett visszaemlékezések többségét Alekszej Kitajcev „A háború női arca. Katyusa” c. dokumentumfilmjében mondják el az emlékezők (2008).




Lányok az aknamezőn (О тех, кого помню и люблю)

Rendezte: Anatolij Vehotko és Natalja Troscsenko
Forgatókönyv: Bugyimir Metalnyikov
Fényképezte: Alekszandr Csecsulin
Zene: Szergej Szlonyimszkij

Gyártó: Lenfilm, 1973
Bemutató: 1974. február 4.

Szereplők:
Vasziljev főhadnagy -           Valerij Zolotuhin
Zina Gorjunova -                   Jekatyerina Vasziljeva
Rita Menysikova -                 Viktorija Fjodorova
Kátya Szomova -                   Jevgenyija Szabelnyikova
Nyina Bulkina -                     Violetta Zsuhimovics
Válja Tyihonova -                  Nagyezsda Karpusina
Ánya -                                    Ludmila Sztaricina
Fjodorov őrnagy -                  Artyom Inozemcev
Dagun Szaidov -                    Dagun Omajev


Link:
jelszó: kinok55



2015. január 19., hétfő

Valerij Cskalov

„A boldogság dala száll most, rád büszkén néz fel a város” – zengték a repülőnap büszkén menetelő pilótái Révész György 1954-es „2x2 néha 5” című filmjében.
Pilótáinkra emelt büszke tekintetünk ellenére a repülésnek olyan totális kultusza, mint amilyet a 20-as, 30-as évek Szovjetunójában megvalósítottak – dacára a szovjet tömegmozgalmak meghonosítására tett lankadatlan próbálkozásoknak – nálunk nem alakult ki.
Legalábbis azt hiszem.
És bár Oroszország kissé késve tapasztalta meg a pilóta-léthez fűződő, az európai kultúrában talán utolsó esetben megnyilvánuló hősi romantikát, a forradalmat követő első évtized végére már tökéletes hatékonysággal illesztette ideológiai fegyvertárába.
A „repülőgép korszaka” mely a XX. századdal köszöntött be, az első világháborúval vált visszavonhatatlanná.
A francia Roland Garros volt az első, ahogy nevezni kezdték őket, „ász” vagy „ász-pilóta”, aki egy technikai újítása segítségével 1915 április elején több egymást követő légi csatában is győzedelmeskedni tudott.
Ettől kezdve egyre gyakrabban kerültek pilóták a háború eseményeit követők figyelmének középpontjába. Sőt, romantikus alakokká váltak, akik a róluk készült alkotásokban rendre megvetik a rájuk leselkedő veszélyt, nemcsak bajtársaikért mennek tűzbe, de az ellenséggel is igazi lovagként viselkednek, és csak repülnek „míg ki nem fogy a benzin, míg szemük látja a célt, míg kezük bírja a botkormányt”.
Ezeknek az alkotásoknak váratlan sikere támadt. Németországban például az első világháborúról szóló legjobb hat bestseller közül hármat a pilótákról írtak.

Oroszország ebből a háború első két évében kimaradt. Részben, mert speciálisan felszerelt vadászgépek híján az orosz pilóták nem tudtak légi harcot folytatni, részben pedig az ország kulturális központjai – Európával ellentétben – távol voltak a légi hadműveletektől, így az ezekről kialakult képet főként az újságok, folyóiratok tudósításai formálták. Az ezekben publikáló írók, költők többsége pedig – talán az új „aeroplán korszakot” lelkesen üdvözlő futuristák kivételével – már korábban is gyanakodva fogadta az ember levegőbe emelkedését. Eleinte még az olyan író is mint Alekszej Tolsztoj – aki aztán 1923-ban „Aelita” címmel a világűrben tett utazásról írt kisregényt – az emberiség soron következő tévedését látta a repülésben.
„Közömbösséggel találkozott Oroszországban a repülés, barátságtalansággal, lelkesedés nélkül. Az orosz irodalomról beszélek.” – konstatálta sajnálattal Kornyej Csukovszkij.
Így aztán nem is csoda, hogy miután 1914 decemberében Valerij Brjuszov, mint az „Orosz Közlöny” haditudósítója felháborodott hangú tudósítást, majd verset is írt Varsó bombázásáról (Repülőgépek Varsó felett), a jelentősebb orosz költők, írók, Alekszandr Bloktól Oszip Mandelstamig egyöntetűen fordultak el a repüléstől.
A pilóta egy kegyetlen, erkölcstelen teremtmény, aki gondtalanul repül át a szent csatatér felett, és könnyű szívvel dob bombát mindenre ami él. Még a futurista Vaszilij Kamenszkij is – aki pedig már 1911-ben pilótavizsgát tett, hiszen a költőnek szükségszerűen pilótává kell válnia – így írt:
„Istenem
Irgalmazz nekem
S megbocsáss
Repültem
Egy repülőgépen”
Az elitkultúrában bekövetkezett teljes elutasítás ellenére, a háború előrehaladtával és a cári légierő izmosodásával egyre több, a szélesebb rétegekhez is eljutó újságban, kommersz és propaganda kiadványban jelentek meg másod-, harmadvonalbeli írók, költők művei a pilótákról és a háborúban betöltött szerepükről.
Nyesztyerov hőstette
A gyorsan népszerűvé váló képes kiadványok első és legfőbb hőse Pjotr Nyesztyerov volt, aki a háború első évében tulajdonképpen egyetlen orosz hadipilótaként támadott meg egy ellenséges gépet. Miután pisztolyával sikertelenül próbálta lelőni a gépben ülőket, nekik ütközve semmisítette meg azokat (és természetesen magát is).
A korszak egyébként is bővelkedett regényes figurákban.
Az én kedvencem közülük Jevgenyija Sahovszkaja hercegné. Azt hiszem, az első nő a világon aki ténylegesen katonai pilótaként szolgált egy hadseregben. Számomra rejtély, hogy kalandos sorsa miért nem ihlette meg az írókat vagy a filmkészítőket.
Jevgenyija Mihajlovna nevelését apja, a tekintélyes pétervári kereskedő nem vette félvállról, az ország első női tanintézetében az 1764-ben alapított Szmolnij Intézetben taníttatta, hogy aztán gyorsan és sikeresen férjhez adja Sahovszkoj herceghez. A házasság, bár egy forrás szerint két gyermek is született belőle, nem tartott sokáig. Hősnőnk 1910 tavaszán egy légibemutatón összeismerkedett Nyikolaj Popov pilótával. A románc rövidnek bizonyult, de hatására Jevgenyija elhatározta, ő is a magasba emelkedik. Akkoriban az orosz repülőiskolákba csak katonatiszteket vettek fel, így a németországi Johannesthalig kellett utaznia, itt szerzett 1911-ben pilóta-oklevelet. Oktatója és egyben soron következő szerelme, az akkor már ismert pilóta, Vszevolod Abramovics mellett maga is oktatóskodott a Berlin közeli repülőtéren.
Sahovszkaja és Abramovics
1913-ban visszatértek Szentpétervárra. Itt egy közös repülésük tragédiába torkollott, a kétfedelű „Wright”-ot vezető Sahovszkaja leszállás közben hibát vétett és a gép lezuhant. Szeva Abramovics meghalt, míg szerelme enyhe zúzódásokkal megúszta az esetet. „Soha többé nem szállok fel” – jelentette ki.
Egy időre Raszputyin környezetéhez csapódott. Mint a „Sztarec” viselt dolgait vizsgáló, az Ideiglenes Kormány által felállított bizottság jelentéséből valamint saját naplójából kiderül, kapcsolatuk korántsem volt plátói.
Azt mondták, Raszputyin kapatta rá a kokainra.
A háború kitörésekor sikertelenül próbálta elérni, hogy pilótaként a harcoló sereghez kerüljön, így ápolónő lett az Anasztázia Nyikolajevna nagyhercegnőről elnevezett kórházvonaton. Végül II.Miklós – talán Raszputyin közbenjárására – mégis elfogadta jelentkezését és zászlós rangban a frontra vezényelte. Többnyire felderítő, a tüzérségi célt pontosító repüléseket végzett, szabad idejében meg – a rossznyelvek szerint – bajtársaival bonyolódott szerelmi kapcsolatokba. Nem sokáig pilótáskodott, megvádolták, hogy németországi tartózkodása alatt a német hírszerzés beszervezte és a fronton fontos információkkal látta el az ellenséget. Erről többet tudni nem lehet, mert az irattár ezen része leégett a februári forradalom alatt. A hercegnét minden esetre halálra ítélték, de a cár kolostorban (van aki szerint börtönben) letöltendő életfogytig tartó elzárásra enyhítette az ítéletet. 1917 februárjában mint a „cári rendszer foglya” (mint kém nem kaphatott volna amnesztiát az Ideiglenes Kormánytól) szabadult és hamarosan ismét megjelent Péterváron. Új pártfogót is talált, Valentyin Zubov grófot.
A gróf alapította meg az orosz Művészettörténeti Intézetet, az új hatóságok pedig kinevezték I. Pál uralkodó rezidenciája, a Gatcsinai Palota és a benne őrzött gyűjtemény felügyelőjévé.
Elnyerve Anatolij Lunacsarszkij, a közoktatási népbiztos bizalmát az októberi forradalmat követően a palota-múzeum igazgatója, Sahovszkaja pedig a köztársaság vagyonát kezelő bizottság felelős titkára lett.
Jevgenyija Sahovszkaja
A hercegné ekkortájt ismerkedett meg Nyikolaj Pokrovszkijjal, a Téli Palota vezetőjével, aki szintén Lunacsarszkij bizalmát élvezte. Pokrovszkij tetteit a neten keringő különféle információk alapján még időrendbe szednem sem sikerült. Műkincsek elsíbolójaként, az ellenforradalmi szervezeteknek fegyverszállítójaként, a Cseka besúgójaként emlegetik.
Annyi bizonyos, hogy 1918 szeptemberében a Finn Pályaudvaron, mikor a Cseka az egyik ládában fegyvereket talált, az akció során Pokrovszkij és Sahovszkaja is a letartóztatottak közé került. Lunacsarszkij akkor személyesen táviratozott Gleb Bokijnak a petrográdi Cseka vezetőjének:
„Tegnap este letartóztatták Jevgenyija Mihajlovna Sahovszkaját, a köztársasági vagyont kezelő ügyosztály energikus és tevékeny munkatársát. Ő jól ismert számunkra. Ha bármely tevékenységét illetően megnyilvánulása a szovjet hatalommal szemben elítélendő, és ez alapja lehet az ő letartóztatásának, ahogyan ez előfordulhatott a jelenlegi helyzetben is, biztosítom elvtárs, hogy ez könnyen és gyorsan megelőzhető egy nekem küldött egyszerű emlékeztetővel. Elvtársi üdvözlettel, Lunacsarszkij”. Így szólt az üzenet, Bokij pedig nem ellenkezett.
Több legenda is kering arról, hogyan végezte a hercegné. A legvalószínűtlenebb változat szerint a Vörös Hadsereg pilótája lett, de miután lelőtte hibát vétő szerelőjét, a hadbíróság halálra ítélte és kivégezték.
Sahovszkaja a hadseregben
Egy másik változat szerint, Lunacsarszkij segítségével a kijevi Csekához helyezték és 1919-20-ban itt szolgált nyomozóként. Ebben az időszakban igyekezett bosszút állni azokon, akik a kémkedési ügyet indították ellene. 1920 őszén halt meg egy részeg mulatozás során, a kollégáival folytatott lövöldözésben.
A harmadik változatban a letartóztatására érkező csekistákat pisztolylövésekkel fogadta, és a velük vívott tűzharcban vesztette életét. Utolsó szavai e szerint ezek lettek volna: „Vörös golyó, de az én hercegi kacsómból.”
Visszatérve a cári légierőre, 1916 nyarától kezdtek minden orosz légiegység mellé, két (később több) vadászgépből álló alegységet szervezni. Ekkor már Oroszországban is megjelentek az öt vagy annál több ellenséges repülőgépet lelőtt pilóták, az ászok, ahogyan a háború alatt Franciaországban nevezték őket. 1917 novemberében – Oroszország ekkor fejezte be a háborúban a légi hadműveleteket – hivatalosan 18 (egyes források szerint 19) orosz ász volt.
Ugyanebben a hónapban megbukott az Ideiglenes Kormány és a bolsevikok vették át a hatalmat. A propagandisták új, osztálytartalom alapján kiválasztott, kollektív hősöket (munkás, paraszt, katona, matróz) állítottak előtérbe. A pilótákból, akik többnyire tisztek voltak és a társadalom felsőbb rétegeit képviselték – ráadásul többnyire kiváltságos helyzetben voltak a többi katonához képest – osztályellenség vált.
Ennek eredményeként az októberi forradalmat követő első hónapban a bolsevik vezetők között az a vélemény alakult ki, hogy az aviatikát, mint a cári rendszer részét okvetlenül el kell törölni. Még egy dekrétum-tervezet is készült a repülőgépgyárak átalakításáról bútorgyárakká, de aztán decemberben mégis úgy döntöttek, hogy a saját oldalukon tartott pilótákból vörös légialakulatokat szerveznek.
1918 tavaszán Trockijt nevezték ki hadügyi népbiztosnak.
Trockij az új hatalom azon kevés vezetője közé tartozott, aki tisztán látta milyen forradalmi jelentőségűnek bizonyult az első világháború a repülés fejlődésére és ez milyen távlatokat nyitott meg.
A moszkvai repülőiskola 1919-20
A polgárháború idején a bolsevik hatalom erőforrások híján nem volt képes komolyan foglalkozni a repüléssel, bár tisztában volt döntő a jelentőségével a modern hadviselésben.
Trockij 1922 őszén látta elérkezettnek az időt a Vörös Légiflotta megteremtésének és a repülés kiépítésének az országban. Úgy gondolta a cél csak az egész nemzet mozgósításával érhető el.
1923 februárjában javaslatot tett a Légiflotta Barátainak Egyesülete (ODVF, Obscsesztvo Druzej Vozdusnava Flota) létrehozására, és talán nem meglepő, hogy a javaslatot a saját maga által vezetett Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsa el is fogadta. A következő hónapban, március 8-án megalakul az ODVF a Szovjetunió első társadalmi szervezete. Az egyesület fő feladatai: a repülőgépgyártás számára szükséges eszközök össznépi összegyűjtése, valamint széles körű agitáció és propaganda kifejtése a repülés ügyében.
„Az éhes, félig romba dőlt, félanalfabéta országot felszólították, hogy hozzon hősies áldozatot a repülés megteremtése érdekében és az ehhez szükséges propaganda eszközeivel emelje a repülést egy ilyen áldozathoz méltó szellemi magasságokba” – jegyzi meg Jelena Zseltova „A repülés kulturális mítoszai Oroszországban a XX. század első harmadában” c. tanulmányában.
1923 tavaszától aztán beindult a kampány.
Az ODVF sejteket hozott létre számos régióban és az ország városaiban. Megszervezte saját havilapja a „Repülőgép” kiadását, de az egyesület helyi szervezetei is adtak ki saját folyóiratokat „Vörös pilóta”, „Vörös szárnyakat Szibériának”, „Hajrá motor!”, „Légitárs” címmel.
Agitrepüléseket szerveztek az ország távoli zugaiban, plakátok készültek, filmeket forgattak, sőt cigaretta, keksz, karamell jelent meg az ODVF felhívásaival és szimbólumaival díszítve.
„Dolgozó nép, építsd a légiflottát!”, „Proletár – repülőre!”, „Éljenek a világ közösségének szárnyai – Vörös Légiflotta!”, „A Vörös Légiflotta – Október védőbástyája!”, „Vörösrepülőgép – minden dolgozó védelmezője!”, „Diktatúra a földön után, diktatúra a levegőben!” – kiabálták a jelmondatok.
1925 április 6-án Akadémiai Nagyszínházban ünnepelték az ODVF megalakulásának második évfordulóját. Az ünnepélyes ülés végén Vlagyimir Majakovszkij felolvasta „A repülő proletár” című versének első részét:
Munkás!
     Paraszt!
          Tapasztald meg,
Hogy
       az ég is
                 tiéd!
Igyekeztek az emberek lelkébe csepegtetni a büszkeség érzését, a lelkesedést, a hódolatot a szovjethatalom szinte természetfeletti ereje iránt, amely az ellenséget immár nem csak a szárazföldön és a tengeren, hanem az égbolton is legyőzi, és elküldi követeit a világ legtávolabbi zugaiba is.
De maguk a vezetők is úgy tekintettek a repülésre, mint egy eljövendő csodálatos korszak előfutárára. Trockij, Lunacsarszkij és sok más politikus, az ODVF propagandistái és maguk a pilóták is hittek abban, hogy a repülés új korszakot nyit, és e korszak embere jobbá, csodálatosabbá válik.
"Acél forradalmárokat alkottunk, repülőgépek képében" - üdvözölte költői lélekkel Rikov a 19 repülőgépből álló „Lenin” század átadását 1924 június 1-én.
A 20-as évek végére, a 30-as évek elejére a pilóták és ejtőernyősök kultikus figurákká váltak.
Egyesítették magukban a technikai fejlődés legmagasabb eredményeit, a látványosságot, a kockázatot, az esztétikát. Szorosan kapcsolódtak az ország védelméhez és a vezető légi hatalmakkal – az Egyesült Államokkal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Németországgal – vívott versenyhez. Ráadásul egy összetartó kollektíva egymásért felelős tagjaiként kiválóan példázták a korszak igazi hősét, a közösséget, bár ez a közösség a 30-as évek közepéig viszonylag szűk körű volt.
Igazi tömegmozgalommá 1935-36-ra vált. Ennek alapjait egyfajta politikai-kulturális váltás teremtette meg, mely szerint a szocialista építés hőse már nem a kollektíva, hanem az egyén.
Az egyén aki fegyelmezetten, technikai jártassággal, általános kulturáltsággal végzi munkáját.
Jól példázza ezt a korszak másik nagy mozgalma amely Alekszej Sztahanovról kapta nevét. Sztahanov (két áccsal, akik a dúcolást végezték) 1935. augusztus 31-ről szeptember 1-re virradó éjszaka rekordot állított fel 102 tonna szenet kitermelve, amely a normának 14-szerese volt. Kezdetben a mozgalom célja valóban a pusztán fizikai erőkifejtéssel elért norma-túlteljesítés volt, de a sztahanovisták első összszövetségi konferenciáján 1935 decemberében Sztálin már mást hangsúlyoz: „A sztahanovisták, ezek a kultúrát és a technikát ismerő emberek, példáját adják a precizitásnak és a pontosságnak a munkában, képesek értékelni az időtényezőt és megtanulják számolni az időt nem csak a percekben, de másodpercekben is.”
„Szigorú fegyelem, a lazaság megszüntetése jellemzik az igazi Sztahanovistát, akinek a tisztaság, a pedánsság és a kulturáltság példájának kell lennie a munkahelyén és otthon is” – sulykolja a sajtó.
Míg a Sztahanov-mozgalom a „nagy” hősök tetteinek és hősiességének megismétlésére adott lehetőséget a „kisember” szintjén, a repülésbe bekapcsolódók esélyt kaptak maguk is „nagy” hősökké válni.
A polgári repülés a nőkre vár
1936-ban az országban már 150 repülőklub volt (1930-ban csak 4), 240 vitorlázórepülő-tér 2000 vitorlázógéppel és 1200 oktatóval. Az ejtőernyőstornyok száma 600. Becsült adatok szerint 1935-ig több mint egy millió ember ugrott ejtőernyővel. Az 1936-os évben összesen – talán túlzó becslések szerint – több mint 1,3 millió. A "Repülőgép" és a "Légiközlekedés" lapok minden számában akadtak hirdetések a pilóták, vitorlázó pilóták és ejtőernyősök képzéséről a gyárakban és gépállomásokon.
Tömegesen tervezték a vitorlázógépeket és folyamatos összszövetségi verseny zajlott a legjobb műrepülő- vagy vitorlázógép címért. Terjedt az ejtőernyős tornyok építése, részletes utasításokkal segítették azok felállítását. „Az ejtőernyős torony céljára alkalmazni lehet bármely építményt: templomok harangtornyát, minareteket, várfalak bástyáit, gyárkéményeket”.
Egy folyóiratban tudósítás található arról, hogy Kljazma városban két haranglábat átalakítottak ejtőernyős toronnyá. A Krím a távolsági vitorlázórepülő-verseny fő helyszínévé vált. A légtér meghódítása lett az egyik alapvető témája a regényeknek, filmeknek, daloknak, a képzőművészetnek és más műfajoknak.
A legjobbak pedig megkapták az őket megillető figyelmet, ők váltak a pilóta-hősök galériájának országosan ismert alakjaivá.
A "Szülőföld" legénysége
Az Északi sarkra repülő Mihail Vodopjanov, a sztratoszférát elérő Vlagyimir Kokkinaki, a távolsági repülő Mihail Gromov, vagy a „Szülőföld” nevű ANT-37-esen leszállás nélkül a Távol-keletre repülő trió, Valentyina Grizodubova, Polina Oszipenko és Marina Raszkova.
Valerij Cskalov
E társaságból Valerij Cskalov vergődött a legnagyobb hírnévre, aki két társával Georgij Bajdukovval és Alekszandr Beljakovval előbb a Sztálin-útvonal elnevezésű távot teljesítette, azaz Moszkvából 1936. július 20-án startolva 56 óra múlva landolt Udd szigetének homokján az Ohotszki-tenger partján, majd a következő évben ugyancsak Moszkvából, ugyancsak leszállás nélkül az Északi-sarkon keresztül Amerikába repült.
Az eredetileg vadászpilóta Cskalovról sok legenda kering. Bátor, sőt vakmerő pilóta hírében állt, aki gyakran kapott büntetést kockázatosnak ítélt repülései vagy részeg verekedései miatt. Egyszer mélyrepülést hajt végre a vasúti sínek fölött és a szembejövő vonatot „átugorva” az állomásépületen töri össze a gépét, máskor a Troickij híd alatt repül át, bár ezt a bravúrt egyesek szerint nem ő, hanem Jevgenyij Boriszenko hajtotta végre 1940-ben, kizárólag a „Cskalov” film forgatása kedvéért.
A 20-as évek végétől hol leszerelték, hol visszavették a hadseregbe, végül 1933-ban tesztpilóta lett a leningrádi 39-es számú (Mezsinszkijről elnevezett) repülőgépgyárban. Olyan új műrepülő figurák fűződnek nevéhez, mint az emelkedő dugóhúzó vagy a késleltetett orsó. (Legalábbis valami ilyesminek fordítom, de mivel nem értek hozzá, talán így nincs is semmi értelmük.)
Cskalov és Sztálin
Első találkozására Sztálinnal 1935. május 2-án került sor a „Frunze” repülőtéren. A pilóta műrepülését követően beszélgetett vele a parádéra kilátogató vezér.
„A találkozás után az életem tartalmasabbá vált, fegyelmezettebben kezdtem repülni mint korábban, úgy tűnt hatalmas új erők áramoltak belém, hogy szolgáljam a mi csodálatos hazánkat” – írta később erről Cskalov.
A repülősöket kitüntetett figyelemmel kísérő Sztálin („Szeretem a pilótákat. És őszintén meg kell mondanom, ki kell állnunk értük. Nekem fáj a szívem, amikor valamelyik pilótát megsértik. Akiket én mindenek előtt tisztelek, azok a polgárháború hősei, az idősebb nemzedék, és a pilóták, az új nemzedék képviselői.”) más pilóták számára is maga volt a fegyelmező erő, a bölcs iránymutatás, minden tudás forrása. Akár mulathatnánk is Beljakov emlékein amelyeket hármójuk Szocsiban, Sztálinnál tett látogatása után vetett papírra. A pedagógus családban nevelkedett, repülőakadémiát végzett navigátor, mintha az iskolákat teljesen feleslegesen végezte volna, mintha mindent most a „bölcs vezértől” tanulna meg:
„Sztálin elmagyarázta nekünk, hogy korábban itt tölgy nőtt, de mivel a fenyő kiválóan tisztítja a levegőt, úgy döntött a tölgyet fenyőre cseréli. Azt mondták a fenyő itt nem él meg, de Sztálin mégsem hallgatott rájuk és ragaszkodott a cseréhez.
– Láthatják, gyönyörűen növekszik – mosolygott Joszif Visszarionovics.
– Nyilvánvaló, Sztálin elvtárs, mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell – mondta Cskalov.
– Igen – válaszolta Sztálin – csak nem kell elcsüggedni. Ha elsőre nem sikerül, meg kell újra próbálni, ha megint nem sikerül, más oldalról kell nekifogni. A bolsevikok mindig így csinálják Erre még Lenin tanított minket!..
A beszélgetés arra terelődött, hogy éjszaka ezen a dombon melegebb van, mint közvetlenül a tengerparton. Sztálin elmagyarázta nekünk, hogy éjszaka a hegy lábánál lecsapódó hideg levegő ott nyirkosságot okoz. Ezért kell a szanatóriumot magasabban építeni, nem lenn, közvetlenül a parton. (…)
A fenyőkön kívül nőttek a kertben valamiféle ezüst levelű ismeretlen fák is. Sztálin elmondta, hogy ez az eukaliptusz. Letépett néhány levelet, összemorzsolta a kezében és megszagoltatta velünk. Sajátos, a terpentinre emlékeztető illatot árasztottak. Sztálin mesélte, hogy az eukaliptusz elűzi a maláriaszúnyogokat és hogy az amerikaiak felhasználták a malária elleni küzdelemben a Panama-csatorna építésénél. (…)
Beszélgetve mentünk a tekepályához. Sztálin megmutatta nekünk hogyan kell elgurítani a golyókat a gurítódeszkán, hogy ne menjenek félre. Fogott egy golyót és nagyon ügyes mozdulattal elgurította. A golyó simán gurult végig a keskeny deszkán és rögtön feldöntött néhány bábut. Nekünk viszont egyáltalán nem ment jól. Sztálinnak ismét meg kellett mutatnia hogyan kell játszani...”
Cskalovot különösen kedvelte.
Vagy talán csak különösen alkalmasnak tartotta a propaganda céljaira.
A hős, akivel ország-világ előtt lehet büszkélkedni, aki bizonyíték a szovjet ember felsőbbrendűségére.
A Szovjetunió Hőse
A Szovjetunió Hőse, dandárparancsnok, a Legfelsőbb Tanács Nemzetiségi tanácsának tagja, Vasziljov települést a tiszteletére Cskalovszkra keresztelik. Írásos nyoma nincs, ám felesége emlékei szerint a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egyik posztját is felajánlották neki, de ő visszautasította. Maradt annál, amihez értett.
1938 decemberében egy próbarepülés során vesztette életét.
A tragédia körülményeit két bizottság is vizsgálta 1938-ban illetve 1955-ben, de mindkét esetben a gép hibáját állapították meg. Ahogy azonban ilyenkor lenni szokott ma is tartja magát a bűncselekmény gyanúja, melynek újra és újra tápot adtak a családtagok nyilatkozatai.
„Georgij Bajdukov, a papa barátja és legénységének másodpilótája mesélte anyámnak, hogy a Kremlbeli kitüntetés átvételekor apám tegeződve fordulva Sztálinhoz, átadott neki egy pohár vodkát és javasolta igyanak pertut. Minden résztvevőnek elállt a lélegzete. Cskalov fenékig ürítette a poharat, de Sztálin csak belekortyolt. Azt hiszem, ez volt a végzetes hibája apámnak. Sztálin és Cskalov viszonyát nagyon pontosan jellemzi egy anekdota.
Sztálin Puskint olvas: „Egy sas fel az ég üde kékje felé száll, // itt fönt, ahol én vagyok, áll lebegőn.” majd felhívja Beriját és azt mondja: „Lavrentyij, tüntesse el a sast!”. Lám, a sast el is tüntették. El kellett nekik számolni bármivel is? Az egyik mindenható vezér, a másik egyszerű pilóta, aki egy időre ismertté vált.
Cskalov lezuhant gépének roncsai
Miért csukták le Tupoljevet? Bizonyára az ő szemében is önérzet látszott, hisz épp az ő gépein hajtottak végre ilyen sikeres repüléseket” – mondta egy újságírónak már halála után született lánya, Olga Cskalova.
Végül néhány szót magáról a filmről:
Természetesen a repülősök a filmesek érdeklődését is felkeltették. 1935-ben Julij Rajzman („Pilóták”), 1939-ben Eduard Penclin („Vadászrepülők”) rendezett róluk filmet. 1940-ben, Mihail Konsztantyinovics Kalatozov (a „Szállnak a darvak” későbbi rendezője) a leningrádi filmstúdióban kezdett neki egy film forgatásának a „sztálini sólyomról” ahogy akkoriban Cskalovot nevezték. A sarki pilóták emléke még nagyon frissen élt az emberekben (csak 5 év telt el az amerikai út és három a hős tragikus halála óta), így a film a közönségre lelkesítően hatott a háború előestéjén.
A főhőst Vlagyimir Bjelokurov alakította, aki a moszkvai művészeti akadémia színházának tagja volt. E szerepén kívül talán a „Vadállatok a fedélzeten” fedélzetmestere és a „Holt lelkek” Csicsikova miatt emlékeznek rá a nézők. Később rendezett is és tanított a Színházművészeti Egyetemen (GITISZ).
Az Olgát játszó Kszenyija Taraszova elsősorban a moszkvai Kis Színház művészeként volt ismert.
Mihail Gelovaniról, mint Sztálin állandó megformálójáról a „Parasztok” című Ermler film kapcsán már bőségesen írtam, így azt itt nem ismétlem el. (2011. áprilisi bejegyzés)
A 60-as évek elején természetesen ezt a filmet is átvágták, gondosan kigyomlálva belőle mindent ami Sztálinra, illetve a korszakra utal. Az 1941-es eredeti változat 2007-ben lett hozzáférhető DVD-n, amit a televízióban először csak 2014. februárjában vetítettek le.
Számomra talán a legérdekesebb egy ifjú színész villanása a film vége felé. Még a stáblistára sem került fel a szovjet színművészet későbbi zseniális alakja, az amerikai újságírót játszó Arkagyij Iszaakovics Rajkin.






Valerij Cskalov (Валерий Чкалов)

Rendezte – Mihail Kalatozov
Forgatókönyv – Georgij Bajdukov, Dmitrij Taraszov, Borisz Csirszkov
Fényképezte – Alekszandr Gincburg
Zene – Venyegyikt Puskov

ff, szovjet, 97 p.
Lenfilm, 1941
Bemutató – 1941. március 12.

Szereplők:

Cskalov – Vlagyimir Bjelokurov
Olga – Kszenyija Taraszova
Pal Palics – Vaszilij Vanyin
Aljosin – Borisz Zsukovszkij



link:
(jelszó: kinok55)