Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2023. március 13., hétfő

Hastrman

   Úgy tartják, mikor Isten megbüntette a büszke angyalokat és letaszította őket az égből, azokból akik a vízbe potyogtak, vízi ember, vodnik lett. A nevük Csehországban „hastrman” (a német wassermanból), a lengyeleknél „topielec”, az oroszoknál „vodjanoj”, a szlovákoknál „molek”.
   Uralkodik minden felett, ami a vízben van. Kegyes azokkal, akik tisztelik, kedvez nekik a hajózásban, pénzt ad kölcsön, részt vesz az esküvőjükön, gyermekeik keresztapja, de bosszút áll a rajta esett sérelmekért, baleseteket okoz, megrontja a vizek körüli termést, lányokat rabol el, vízbe csalja az embereket, hogy beleveszejtse őket.
   Az elveszejtettek lelkét valamilyen lefedett edénykében tartja fogva, hogy az ne juthasson fel a mennybe, ne üdvözüljön. Aki a fedelet felemeli, az a lelket kiszabadítja, amely így a mennybe jut. A lélek ekkor felszólítja jótevőjét, hogy szabadítson ki más lelkeket is. Mindig hálás lesz kiszabadítójának és egész életében segíti őt.
   A természet feletti erővel felruházott lények sorában talán mégis a „legemberibb”.
   Lehet félénk és sérülékeny, csábító és barátságos, vagy épp vad és kegyetlen. Csalóka, ingatag és változékony, mint az általa megszemélyesített víz.
   Összekötő kapocs az ember és a természet között.
   Mikor az emberek még lassabban jártak, nem vágták ki az erdőket, nem csapolták le vagy mocskolták be a vizeket, gyakran találkoztak vele, és ő is szívesen időzött az emberek társaságában.
   Sokféle alakban mutatkozott.
   Gyakran látták mint vadászt, zöld hajtókás ruhában, vagy mint kis embert zöld kabátban, akinek a bal oldaláról csöpög a víz, vagy a bal oldala nedves. Néha mint kisfiú jelenik meg, zöld kalapban és zöld kabátban, vagy zöld kabátban és piros nadrágban. Máskor nem a kalapja zöld színű, hanem a haja. Szürke ruhában is látták már, amint az akasztófán vagy a zsilipen üldögél, gyöngyöket rakosgat az egyik kezéből a másikba, vagy papucsot varr, vagy a haját fésüli.
   Szívesen járt a vásárokra. Az árusok, különösen a cipészek és a fazekasok örültek, ha ő vásárolt náluk elsőként, mert utána jobban fogyott az árujuk.
   Szerette puszta szórakozásból is ijesztgetni az embereket, s a jól sikerült tréfa után kinevette őket.
   Csempésznek öltözve „feljavított” pálinkát árult, amitől könnyebben be lehetett rúgni.
   Szlatinán is rendszeresen járt a malomba egy hastrman, s az mindenféle istentelenséget művelt a molnárral. Ha mást nem, hát éjszaka mikor nem őröltek, járatni kezdte a kereket. Az üresen járó malom rettenetesen zörgött. A molnár rémülten ugrott ki az ágyból, kiabálva és átkozódva szaladt a malomba, felzavarva a ház apraja-nagyját. Döbbenten nézték, ahogy a kerék fogai egymás után törnek és potyognak ki, de nem tudták megállítani. Egy órai fáradozás után aztán lefeküdtek, dühösen és félve attól, hogyan fognak reggel mindent rendbe hozni. Alig feküdtek le, amikor a malom leállt, mintha végzett volna a munkával. A gazda felkelt, és meg akarta nézni melyik molnárnak sikerült leállítani a malmot. Alighogy belépett a malomépületbe, máris újra pörgött minden, repültek a kerékfogak, és zörgött a malom. Csak ekkor jött rá, hogy a hastrman indította be a malmot, csinált belőle és a házanépéből bolondot és nyugodtan feküdt le, mert tudta, hogy reggelre minden rendben lesz. Ettől kezdve a hastrman gyakran beindította a malmot éjszaka, de a gazda soha többé nem izgatta magát. Aztán jött egy másik tulajdonos, akinek nem tetszett a hastrman tombolása a malomban, és hogy megszabaduljon tőle, építtetett egy kis kápolnát a malom közelében. Azóta a hastrmant nem látták a malomban.
   Valamikor minden folyónak, pataknak, természetes és mesterséges tónak megvolt a maga vodnikja.
   Minden kis pocsolya eltartja a maga vízimanóját – mondták a csehek, és valóban nemcsak folyókba, patakokba, tavakba de kutakba is beköltöztek.
   Állítólag látták őt Nový Bydžovban a Klempířská utcában, amint egy kút mellett üldögélt és sütkérezett a napon. Ezért dobnak még ma is piros szalagot a kútba szenteste, hogy a „hastrman” ne telepedjen oda.
   Arra is megvoltak a praktikák, hogy megvédjék a különösen veszélyeztetett gyerekeket és a fiatal lányokat.
   Brno-Královo Pole-ban, a Rybníčeken, a Pařízek malomnál élt egy hastrman. Akkoriban a malom mellett volt egy nagy tó, a Ponávka azon keresztül folyt Lužánkyba. A hastrmant a parton ülve látták.
A gyerekeknek tilos volt oda járni úszni, a cselédlányok meg azt mondták, hogy jó ellene a kétszer sült fokhagymás kenyér - akkor nincs hatalma az ember felett.
   A régi időkben a kenyeret nagy becsben tartották - úgy hitték, hogy Isten ajándéka, amely megvéd a szellemek ellen. Amikor kiszáradt, újrasütötték, hogy egyetlen darab se vesszen kárba.
   A kétszer sütött kenyér még a kis Aničkát is megmentette, aki kiszaladt a víz melletti rétre, és látta, hogy egy hastrman nyúl utána.
   „Szerencséd van! Ha nem lett volna kétszer sült kenyér a kezedben, az enyém lettél volna!” - mondta a vízi ember és elmerült a vízben. Anička pedig hazaszaladt, és mindent elmesélt.
   A hastrman és a környéken lakók kapcsolatát furcsa kettősség jellemezte. Egyfelől nem szívelték, féltek tőle, mert gonosz tréfákat űzött velük, ha tehette elveszejtette őket, lelküket bezárta, másfelől gyakran részt vett közösségi életükben, kvaterkázott velük a kocsmában, segítette a hajósokat, árvíz előtt figyelmeztette a lakosokat, hogy mentsék értékeiket.
   Brnoban a komíni zsilipnél a vízparti fűzfán üldögélt mindig nyugodtan pipázgatva egy hastrman. Nagyon rendes fickó volt, és az arra járók gyakran beszélgettek vele.
Néha, mikor nagyon fázott a vízben, Krasenskýékhez járt aludni.
Jósolni is tudott, és mindig az történt, amit mondott. Például ha azt mondta, hogy valaki a közeljövőben megfullad, az meg is fulladt.
   Azzal csábította az embereket, hogy szép virágokat ültetett a Svratka folyó mentén, és jaj volt azoknak, akik le akarták szakajtani ezeket - a vízbe rántotta őket.
   Azoknak is vigyázniuk kellett, akik Szent Péter és Szent Pál előtt fürödtek a vízben.
   Néha eljött a zenére táncolni, és a komíni lányok szerettek vele táncolni - azt mondták, jobban táncolt, mint a helyi fiúk.
   A régi Brnoban abban az időben a Rybářská utcában is élt egy vízi ember. A malomzsilipen tanyázott, a Mitrovský pavilon mellett. Az épületet sűrűn benőtte az orgona, az ott folyó patak partján fűzfák és égerfák álltak, ő pedig ezeken üldögélt.
   A nyomdász, aki egy közeli házban lakott, gyakran látta őt éjszaka a nyomdából hazafelé tartva. Egyszer látta, amint békává változva a patakba ugrik.
   Vaverková asszony gyakran járt hozzá beszélgetni. Néha a holdfényben a korláton ült és várta az asszonyt, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok, mi újság a környéken.
   Egyszer még egy lányba is beleszeretett, aki egy Rybářská utcai házban lakott, és feleségül akarta venni.
   A lánynak megtetszett az udvarló, de a szülei hallani sem akartak róla. Nem tudtak azonban megszabadulni tőle, ezért elhatározták, hogy inkább elköltöznek.
   Mikor összepakoltak, hogy induljanak, megjelent a hastrman, és megörült, hogy olyan helyre mehet velük, amit még nem ismer. A szülők le voltak forrázva, de nem tehettek semmit, a házikót már eladták, így kénytelenek voltak útnak indulni. Mikor egy víz mellett haladtak el, a hastrman beugrott a vízbe és nem ment velük tovább. Maradt ott, ahol otthon volt.
   Még a Bauer cukorgyár munkásai is látták - meresztette rájuk a szemét.
   A prágai nép mindennapi életéhez is hozzátartoztak a Moldva vízi emberei.
   Egyikük Vyšehrad alatt lakott a folyóban. Mikor valaki vízbe fulladt, a Vyšehrad-szikla egy mély termébe vonszolta. Ott a vízbefúlt páncélt kapott, odaült a tölgyfa padra Libuše lovagjai közé, és várta, hogy a hercegnő parancsára velük együtt induljon a nép megsegítésére.
   Egy másik vízi ember Podskaliban élt. Szeretett a podskali kocsmába járni, és ott verekedést provokálni.
   A Šítkov malmok vodnikja a Moldva Szláv-szigetnél lévő holtágában lakott, és nagyon morgós volt, de mindig előre figyelmeztette a molnárokat és a becsületes embereket, ha valami rossz dolog készült a folyón.
   Szomszédja, lefelé a folyón, egy kampai hastrman, nagy tréfamester volt és huncut tréfákat űzött.
   A Libeňből Maninyba vezető fahíd felett is lakott egy.
   Szeretett a folyóparti kocsmákba járni: szegfűszeges kabátban és fekete lakkcipőben jött, leült a sarokba, és csak nézte a táncoló fiatalokat. Búcsúkor, mikor minden libeňi kocsmában zenéltek és táncoltak, mindig az U Dajčů-ba járt, ahol a legvidámabb volt a hangulat. A picérnő, bár slágfertig volt, egy szót sem mert szólni hozzá és örült, ha nem látta ott, mert a cipőjéből csöpögött a víz, és neki kellett folyton feltörölnie a padlót. Egyszer aztán mégis hozzávágta a felmosórongyot, hogy most már törölje fel ő maga a mocskot.
   A zene elhallgatott, a táncosok elsápadtak és mindenki várta, hogy mi fog történni, de a vodnik csak bólintott és még mosolygott is egy kicsit. Attól kezdve mindig kért egy rongyot, és soha nem felejtette el feltörölni a pad alatti tócsát.
   Az emberek jókívánságait jó dolgokkal viszonozta: amikor nagy víz volt, vagy jött a jég, körbejárta az összes kocsmát, és figyelmeztette a kocsmárosokat, hogy hozzák fel a sörüket a pincéből. A kocsmárosok mentették a sört, továbbadták a figyelmeztetést, az emberek pedig sietve pakolták ki a cókmókjukat a folyóparti házikókból. Néha, ha nagyon sietős volt a helyzet, a hastrman is előkerült a vizből és segített nekik.
   Az U Dajčů közelében lakott egy fiatal özvegyasszony, Adlička. Nem volt senkije, még gyerekei sem, egyedül volt a világban. Egy nap annyira elkeseredett, hogy a Fekete-pataknál beugrott a folyóba. A hullámok összecsaptak a feje fölött, és sokáig nem látta senki. Megkérdezték a hastrmant, de az csak megvonta a vállát, és megesküdött, hogy nem bántotta a lányt. Egyszer, mikor az asszonyok kimentek a folyóhoz ruhát mosni, meglátták Adličkát amint egy gyermeket vezet kézen fogva a töltésen. A kis teremtmény kissé furcsa volt: úgy billegett, mint egy kacsa, a lábujjai között sár, a szemei kerekek, a haja mint a télizöld. De ünneplőbe volt öltözve: zöld nadrág, piros kabát, piros fényes bőrből készült csizma.
   A nők mindent eldobtak, odaszaladtak, és nem győztek csodálkozni, hogy honnan került elő. Adlicka csak nevetett: „Dehogy fulladtam meg! A hastrmanhoz mentem feleségül, és ez a fiunk.”
   Az asszonyoknak először elakadt a lélegzetük, és szánakozni kezdtek, de Adlička csak legyintett:
   „Jobb nekem ott, mint itt. Nem vagyok éhes, senki sem piszkál, és a férjem a tenyerén hordoz. Csak a kisfiúval foglalkozik reggeltől estig. És gyönyörű a víz alatt, különösen, ha süt a nap vagy telihold van.”
   Csak beszélt és beszélt, a kisfiú meg sokáig szaladgált körbe, egyszercsak megcsúszott egy kövön, és belepottyant a vízbe. Csobbant egyet, az asszonyok felkiáltottak és a folyóhoz rohantak, de Adlička csak mosolygott:
   "Ne aggódjatok, otthon van!"
   A gyűrűző víz lassan kisimult, sehol semmi, az asszonyok szíve összeszorult. Aztán hirtelen egy kis zöld ujj jelent meg a felszínen, és rögtön utána a kis fickó kidugta nedves fejét, és hangosan kacagott.
Az asszonyok szívéről nagy kő esett le. Végül meghívták Adličkát, hogy jöjjön mindig, amikor a vízparton mosnak.
   Örömmel ígérte meg. Néha jött, néha nem. És mindig voltak a parton, nevetett és beszélt, az arca piros almává gömbölyödött. De sosem maradt sokáig, egy idő után kezdett hiányozni neki a vízi ember otthona, és sietve elköszönt.
   A hastrman is már csak ritkán jött a kocsmába. Megjött, leült a sarokba, egy ideig bámult, aztán sóhajtozni kezdett, fészkelődött, végül felállt, feltörölte a tócsát, és sietett a vízhez.
   Honvágya volt.
   Mára mind kikoptak a világból. Talán az emberek untak rájuk, talán ők elégelték meg az embereket, elköltöztek, s most jobb időkre várnak, mint Libuše lovagjai, hogy visszatérhessenek. Eltűntek, mint a holešovicei vízi ember.
   Ennek története pedig így szól:
   A Holešovice és Pelc-Tyrolka közötti komp közelében egykoron egy vízi ember élt. Öreg volt, a lábai már nem voltak a régiek, podagra kínozta, és a hideg víztől fájt a háta. Amikor holdfényes estéken piros cipőket varrt, közel kellett tartania a szeméhez, hogy egyáltalán lássa őket, és egy örökkévalóság volt befűznie a tűt.
   Nyáron, amikor a nap fenékig melegítette a vizet, jól volt, de ahogy közeledett a tél, hasogatni kezdett az oldala, a dereka és az ízületei. Amíg a folyó be nem fagyott, az öreg révész kunyhójába járt melegedni. Régóta ismerték egymást, és a révész örült, hogy valaki eljár hozzá. Leültek a kis kályha mellé, és arról beszélgettek, hol történt valami újdonság Holešovicében vagy Libeňben, emlékeztek a nagy árvizekre és a kemény telekre, és jól érezték magukat együtt.
De az öreg révész ideje lejárt, és egy fiatalember foglalta el a helyét a kompnál. Éppen tél felé járt az idő, hideg szellő fújt a folyó fölött, az első jégdarabok úsztak a vízen, a fagyott nádszálak zörögtek a szélben. A vízi ember kikászálódott a vízből, megborzongott, és botladozó léptekkel elindult a révészkunyhó felé. Kopogtatott, és kérte, hadd melegedjen egy kicsit. Az ifjú nem mondott se bűt, se bát, nem szólt egy szót sem, csak ellenséges pillantásokat vetett felé.
   A vízi ember lekuporodott a kályha mellé, és a régi időkről mesélt. Beszélt és beszélt, de a révész csak komoran nézett, és úgy tűnt, nem is hallja őt. A hastrman azon siránkozott, hogy öreg kora miatt már alig tud partra szállni, nem tud egy csíkot sem fogni a vízben, és a folyó fenekén álló házikója kezd szétesni. Kezét a forró kályhán melengette, és a megélhetését hiányolta.
   Amikor a révész észrevette, hogy a vízi ember olyan, mint a gőz a fazék fölött, és alig bírja tartani magát, felbátorodott, rákiáltott a zöld vendégre és kihajtotta a fagyba.
   Az még csak nem is könyörgött, csak szomorúan nézett a révészre, lehajtotta a fejét, és elvánszorgott a folyó felé. Farkasordító hideg volt, a folyó jegesedni kezdett, és a felszínén köd gomolygott. A hold úgy ragyogott, mint egy hal szeme, és még több hideget ígért. Már jócskán éjszakára járt az idő, amikor valaki kétségbeesetten kopogott a révész kunyhóján, és kiabált:
   "Révész! Révész!"
   A fiatalember morgott, hogy kit hord ide az ördög ilyen későn, de felhúzta a nadrágját, felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón. A holdfényben meglátott egy összegörnyedt alakot a kompon, és elindult a csáklyával:
   "Muszáj ezt épp ilyenkor éjjel? Még aludni sem lehet?"
   Az idegen hallgatott. A révész eloldozta a kompot, mindkét kezével megragadta a csáklyát, és betolta az áramlatba. Ahogy a felszínen recsegett-ropogott a szálkás víz, a révész arra gondolt, hogy a folyó hamarosan teljesen befagy, másnap pedig partra húzza a kompot, és megvárja a tavaszt.
   Éppen a folyó közepén jártak, amikor a kötél a csörlőn megszorult, és a komp megállt, mintha jégbe fagyott volna. A révész káromkodott, felállt a farra, és teljes erejéből a csáklyára támaszkodott, de a komp nem mozdult. Letette a csáklyát, és alaposan megnézte a kötelet. Látta, hogy a csiga beragadt. Babrálni kezdett a kötéllel és a csáklyával, de hiába, a keze gémberedni kezdett.
   A jégdarabok feltorlódtak a komp oldalán, és egyre nagyobb erővel nyomták. A kötél megfeszült, már pengett mint a húr, és ráadásul erősen jegesedett. A révész a csörlőhöz ugrott, megpróbálta engedni a kompot, de a kurbli kicsúszott a kezéből, és úgy homlokon találta, hogy összecsuklott, mint akit levágtak.
   Ahogy esett, még gurgulázást és éles nevetést hallott, de addigra a homály már elborította, és megszűnt körülötte a világ.
   Amikor magához tért, egyedül volt a kompon. Most már tudta, hogy a vízi ember csalta csapdába. Felállt, és újra megpróbálta kiszabadítani a kompot a jégszilánkok közül. Reszketett a hidegtől, a fogai vacogtak, már nem érezte sem a kezét, sem a lábát, a hideg behatolt a kabátja és az inge alá. Kiabált és kiabált, de jeges szél támadt, és a hóviharban senki sem hallotta meg.
   Leült a komp közepére és lassan búcsúzott az élettől, amikor hirtelen csobbanást hallott, és a vízi ember bukkant fel a komp peremén.
   „Jól figyelj arra, amit most mondok. Ha itt maradsz, egy-két órán belül jégcsap leszel, és senki sem tud megmenteni. Csak nézd meg hogy fénylik a víz, reggelre befagy.”
   A révész megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Könyörögni akart, de az álla olyan merev volt, hogy egy szót sem tudott kinyögni.
   „Ne ígérj semmit - folytatta a vízi ember -, úgysem hinnék neked. Itt akartalak hagyni reggelig, hogy megtudd, mi az a hideg, de a lelkiismeretem valahogy nem engedi. Ne feledd, egyszer te is megöregszel, kilencszeres betegség fog kínozni a csípődben, és a kályha melege olyan lesz számodra, mint a világ hetedik csodája. Aztán valaki kikerget téged abból a kis meleg boldogságból a hidegbe, és egy szava sem lesz a számodra, így kívül-belül fázni fogsz. Úgy fogod érezni magad, mint egy karó a sövényben a hideg és a hó közepén. Ne ígérj nekem most semmit, de próbáld meg elképzelni. Csak öregedj meg békében: talán egy nap még emlékezni fogsz az öreg vízi emberre.”
   Azzal elmerült.
   A komp fölött a kötél megpendült, mint a megfeszített húr, és a komp lassan csúszni kezdett vissza a part felé mintha valaki hátrafelé tolná. Enyhe döccenéssel csapódott a partnak. A révész a kunyhóhoz kúszott, bebugyolálta magát a báránybőrbe, és abban a pillanatban elaludt. Amikor reggel felébredt, a kályha pattogott, ahogy a vízi ember befűtötte a tűzhelyet, a kunyhó meleg volt, és az ablakon a zúzmara két ujjnyira vastagodott. Rögtön ezután teljes erővel lecsapott a fagy. A hideg olyan nagy volt, hogy ilyen télre senki sem emlékezett. Először sokáig csak fagyott, és mindenütt állandó volt a csend, hó és csípős szél nélkül; aztán jöttek a hóviharok, a jeges szelek, és annyi hó esett, hogy a völgyekben az utakat és ösvényeket úgy belepték és eltüntették, mintha azok soha nem is lettek volna.
   Végül azonban a hó olvadni kezdett, a jég felszakadt, és eljött a tavasz. A révész kereste a hastrmant, várt nappal és a telihold alatt, de a hastrman nem jött. Talán megfagyott a folyó alján, amely azokon a helyeken szinte fenékig befagyott, talán melegebb vidékekre költözött, mint a füsti- meg a sarlósfecskék.
   Attól a téltől kezdve nem mutatkozott a folyón.




A film Miloš Urban 2001-ben megjelent „zöldregénye” alapján készült. A rendező Ondřej Havelka első munkája. A 2008-ban bemutatott mű, meglehetősen vegyes kritikákat kapott.
Jó, persze nem jár az urbani magasságban, mondhatni hagyományos, váratlan értelmezések nélküli átirata a regénynek, de én hiányosságai ellenére, minden percét élveztem.
A főszereplő, Karel Dobrý Hastrman alakítása méltó párja Klaus Kinski Nosferatujának.
(Miloš Urban könyve magyarul "Hastrman, a vizek fejedelme" címmel jelent meg.)  

Hastrman

cseh, 98 p.
První Verejnoprávní
Bemutató – 2018. április 19.

Rendezte – Ondřej Havelka
Forgatókönyv – Ondřej Havelka, Petr Hudský (Miloš Urban regényéből)
Fényképezte – Diviš Marek
Zene – Petr Wajsar

Szereplők:
Johann Salmon de Caus – Karel Dobrý
Katynka Kolařova – Simona Zmrzlá
Francl – Jiří Lábus
Fidelius tiszteletes – Jan Kolařík
Voves tanító – Jiří Maryško
Jakub – Vladimír Polívka
Kolař – David Novotný

link:

2021. december 15., szerda

Boldog ifjúság (Traktorosok)

    Borisz Sumjackijnak aki 1931 és 38 között irányította a szovjet filmgyártást, 1935-ös Hollywoodi utazása során az az ötlete támadt, hogy a Szovjetunióban is fel kellene építeni egy hatalmas filmvárost, egy „szovjet Hollywoodot”, valahol az ország déli vidékén. Megszerezte Sztálin teljes támogatását is, aki szerint: „Természetesen szükség van egy városra. Az ellenzői nem látnak tovább az orruknál. Épülhet talán a mozink törpe alapokra? Nem pusztán jó filmek kellenek, de mennyiségben, példányszámban is sokkal többre van szükség. Rossz hatást kelt, ha minden moziban hónapokig ugyanaz a film megy.”
    Először Abházia került szóba, később Alusta település a Krím félszigeten.
36 februárjában el is utazott oda a GUKF (a Film- és fotóipari Főigazgatóság) bizottsága, hogy feltérképezze a körülményeket. Az építkezéseknek a következő évben kellett volna elkezdődniük.
Sumjackij Hollywoodban
    Közbeszólt azonban a világpolitika.
Márciusban Hitler megszállta a Rajna-vidéket, nyáron kitört a spanyol polgárháború.
    Sztálin meg volt győződve, hogy a fasizmus elleni háború szó szerint a küszöbön áll, ezért úgy döntött, hogy a „szovjet Hollywoodra” szánt közel 500 millió rubelt a védelmi szükségletekre használják fel (ebbe természetesen beletartozott a Vörös Hadseregről, valamint a Szovjetunióban zajló földalatti kémkedésről és szabotázsról szóló filmek létrehozása is).
    Bár ezeknek az úgynevezett „védelmi” témájú filmeknek a gyártása 1936 után indult meg igazán, de a kezdeményezés már a Szovjet filmmunkások össz-szövetségi alkotói tanácskozásán, 1935 januárjában terítékre került. Alekszandr Dovzsenko, a neves ukrán rendező mondta felszólalásában: „Nem árulok itt el semmiféle katonai titkot, ha kijelentem, hogy néhány éven belül háború lesz. Hatalmas világháború, amelynek feltétlenül résztvevői leszünk (...) Fel kell készíteni fegyvereinket a harcra (...) Mindenekelőtt szükség van idejében való kiképzésre, a háborús ismeretek belső mozgósítására, az anyagok tanulmányozására. Ezért megerősítem, kedves barátaim, hogy mindenkit arra buzdítok, hagyja jóvá a „védelmi” tematikát.”
"Ha holnap háború lesz" (1938)
    Egyszerű filmek voltak ezek, nem bonyolították túl a cselekményt és túlzottan magas művészi színvonalat sem céloztak meg. Feladatukat azonban tökéletesen betöltötték, azaz meggyőzték nézőiket hazájuk társadalmi, gazdasági és katonai sikereiről és ezek megvédésének szükségességéről.
    Akadtak azért olyanok, melyek vagy rendezőjük kvalitásai, vagy a közönség körében rendkívül népszerűvé váló zenéje és azok előadói, vagy mindkettő miatt nem vesztek bele a feledés homályába.
    Az 1938-ban forgatott „Traktorosok” című (a háború utáni magyar forgalmazásban „Boldog ifjúság”-ra keresztelt) film a kolhozéletből vett zenés vígjáték. Tulajdonképpen történelmi dokumentum, amelyben egyaránt tükröződik a szovjet bel- és külpolitika.
Sztálin, aki egyébként is nagy kedvelője volt a zenés vígjátékoknak és csalhatatlanul ismerte fel a számára „hasznos” műveket, nagyra értékelte a filmet. Még a háború után is számon tartotta. 1946 őszén a Kremlben, egy vezető filmesekkel tartott találkozón végigsétálva a sorok előtt, megállt és szemügyre vette az előtte ülőket. Aztán Molotovhoz lépett és megkérdezte: „Melyik a Traktorosok?”
„Elkezdett úgy nézegetni engem, mint valami képet. Hátborzongatóan éreztem magam. Én is ránéztem. Olyan kékes volt. Szürkés, kék erekkel átszőtt arc. Kék tábornoki posztóból készült egyenruha." – emlékezett később a rendező.
    A 30-as, 40-es évek fordulóján két rendező fújta a vígjátékok passzátszelét a szovjet moziban. Egyikük Grigorij Alekszandrov volt, másikuk a „Traktorosok” rendezője Ivan Pirjev.
Mindketten zenés vígjátékokban utaztak, filmjeikben mindketten a feleségükre/feleségeikre osztották a főszerepeket és mindketten Sztálin kedvenceivé váltak.
    Még pályájuk is együtt indult. 1919-ben Szverdlovszkban (Jekatyerinburg) ismerkedtek össze a Cseka klubban, itt szerveztek közösen egy művészeti kört. Aztán 1921 őszén együtt mentek Moszkvába, ahol számos moszkvai stúdiót és színházat végigjárva, végül úgy döntöttek, hogy belépnek az Ermitázs kertben működő Proletkult Első Munkásszínházába. (Ebben nem kevés szerepe volt annak, hogy a színháznál kollégium működött, ráadásul a diákok bár szűkösen, de ingyen ehettek.)
Az ifjú Ivan Pirjev
Persze ide is nehéz volt bejutni, a hatszáz jelentkező közül csak hatot vettek fel, köztük őket.
    „Két osztálytárs. Két barát. Mindkettő szverdlovszki. Az egyik homlokba hulló göndör hajjal. A másik szárazabb, szikár és felnyírt. Mindkettő a frontról. Mindketten köpenyben. Mindkettő hátizsákkal a hátán. Mindketten verseket olvastak fel nekem és a néhai V. Szmisljajevnek. Rögtönöztek valamit és lelkesen befogadtuk őket a csoportba Az egyik kék szemű volt, barátságos és szelíd. Később kifogástalanul egyensúlyozott egy dróton. A másik durva és kibékíthetetlen. Hajlamos Majakovszkij sorainak mennydörgő skandálására és inkább az ökölharcra, mint a bokszra az őt sajnálatosan bilincsbe verő technikai és erkölcsi szabályaival. Most már mindketten kitüntetettek és díjazottak. Az egyik Grigorij Alekszandrov, a másik Ivan Pirjev. Mindketten játszottak a legkorábbi előadásaimban.” – írta róluk Ejzenstejn, válogatott művei 1964-es kiadásában.
Ő ekkor még csak 23 éves diák volt, de Meyerhold tanítványaként már rendelkezett némi tekintéllyel.
Alekszandrov a dróton
    Hamarosan elváltak útjaik. Míg Alekszandrov a következő években Ejzenstejn munkatársa maradt, addig Pirjev folyamatosan kritizálta annak módszereit. Egyszerűen nem volt hajlandó megérteni Ejzenstejnt. Formalizmussal vádolta, „… elegünk lett a céltalan akrobatikus bukfencekből. Különcség és formai trükkök helyett elkezdtük követelni, hogy hősiesség, romantika, realizmus legyen színházunk színpadán..." – írta később. A Proletkult vezetőségéhez fordult azzal a javaslattal, hogy távolítsa el Ejzenstejnt a színház vezetéséből. Természetesen nem járt sikerrel, így távoznia kellett a Proletkultból. Érdekes, Ejzenstejn az említett „válogatott műveiben” nagyon jókat ír Pirjevről és nézeteltérésükről nem tesz említést. (Vagy csak én nem találtam benne nyomát.)
    Ezután Meyerhold színházában kezdett dolgozni. Ez sem volt zökkenőmentes, bár Meyerholdot „nagyszerű mesternek” nevezte, úgy érezte a színészek alárendelt, függő helyzete nem neki való.
    Olvasott egy cikket az újságban, hogy Jurij Tarics rendező (akit manapság a fehérorosz filmművészet megalapítójának tartanak) elkezdte forgatni „Moroka” című új filmjét. Pirjev ,Taricsot a Meyerhold Színházban végzett munkájából ismerte és ingyenes asszisztensnek ajánlkozott nála. Lelkesen vetette bele magát a munkába, minden problémát magára vállalt, statisztákat hajtott fel, díszleteket javított, cipelte a statívot, színészek szakállát ragasztotta és ebédszünetben a pékségbe szaladt kenyérért. Rövidesen a forgatócsoport el sem tudta képzelni a létezését nélküle.
    Egy-kettőre más forgatásokhoz is hívni kezdték, immár fizetésért, így aztán 1925 elején végleg otthagyta a színházat.
    Idővel asszisztensből forgatókönyvíróvá avanzsált és szerencséje volt, szinte az összes forgatókönyvét gyártásba vették. Igaz, ő maga szerette volna leforgatni őket, de rendezni még nem engedték.
    Rendezőként 1929-ben debütált „Az idegen asszony” című vígjátékkal. Ettől kezdve gyakorlatilag évente forgatott hol vígjátékot, hol társadalmi drámát, hol kémtörténetet a különböző filmstúdióknak.
1935-ben Jekatyerina Vinogradszkaja (akkoriban keresett forgatókönyvíró) „Anyka” című művéből készített filmet. Vinogradszkaja ugyan kifejezetten Mihail Romm számára írta, de Rommot még maga Sumjackij a filmfőigazgató sem tudta erre rávenni.
"A párttagsági könyv"
    A film, többek között a Moszfilmnél uralkodó folyamatos produkciós zavarok és technikai állapotok miatt, nehezen készült el. Pirjev többször összetűzésbe került a stúdió vezetőivel. A film, elkészülte után két hónapra dobozba került, mígnem a Moszfilm igazgatóhelyettese, Albert Mojszejevics Szlivkin elintézte, hogy levetítsék a Kremlben. A filmet e vetítés után politikailag korrektnek ismerték el, az „Anyka” címet „A párttagsági könyvre” változtatták és 1936. március 25-én bemutatták.
    Ennek ellenére Pirjevet, az összetűzések miatt, elbocsátották a Moszfilmtől és két évre eltanácsolták a filmrendezéstől.
    Egy szerencsés véletlen viszont összehozta a Kijevi Filmstúdió igazgatójával, Pavel Fjodorovics Nyecsjosszal, aki megtudva, hogy Pirjev munkanélküli, meghívta a stúdió 1936-os produkciós tervében szereplő „Gazdag menyasszony” megrendezésére. A „falusi vígjáték” forgatókönyvét a fiatal Jevgenyij Pomescsikov és barátja Arkagyij Dobrovolszkij, a tehetséges költő írta. Ebben a filmben szerepel először Pirjev új szerelme, később felesége és ettől kezdve egészen 1954-ig, a válásukig filmjei főszereplője Marina Alekszejevna Ladinyina.
Marina Ladinyina
    A forgatás 37 nyarán zajlott, de mint előző filmje ez sem volt botránytól mentes.
    Két központi ukrán újság, a Kommunyiszt és a Proletarszkaja Pravda, ukrán és orosz nyelvű cikkeket jelentetett meg a filmes csoport munkájáról. Szabotálással vádolták a rendezőt és a forgatókönyvírót. A kritikusok nacionalista elfogultsággal vádolták a „Gazdag menyasszonyt” és hogy Pirjev filmjében gúnyolja az ukrán nyelvet. A cikk szerzőinek fő gondolata az volt, hogy elfogadhatatlan kinevetni az ukrán kolhozparasztokat és nem szabad őket komikus formában bemutatni. Mivel a kép készítői eltorzítják a valóságot, a film forgatását a cikkek szerzői szerint azonnal le kellett volna állítani. Ebben az időben a forgatócsoport Kanyev közelében dolgozott az aratási jeleneteken. Amint a kerületi hatóságok megkapták az újságokat, azonnal reagáltak: a helyi bankfiók megtagadta a pénz kiutalását a forgatócsoportnak, az üzemanyagraktár leállította a benzinellátást és az az ukrán művészek egy része is otthagyta a forgatást. A film az összeomlás szélén állt. Végül, bár nagy nehézségek árán, a rendezőnek sikerült minden szükséges anyagot leforgatnia és a kijevi stúdióban is lehetőséget biztosítottak a vágásra, a hangosításra.
    A munka végeztével a rendező Moszkvába vitte a kész filmet. Ahogy az várható volt, az igazgatósági vetítés után Sumjackij mindenféle indoklás nélkül félretetette a filmet és sokáig teljes csend honolt körülötte.
    1937 őszén a filmgyártásban is elkezdődtek a letartóztatások. A 30-as évek elején elindult központosítási folyamat a mozit is elérte. Sumjackij feladata befejeződött. Sztálinnak a vezető posztokon már nem lelkes emberekre, hanem engedelmes utasításvégrehajtókra volt szüksége. Magát Sumjackijt 1938. január 7-én váltották le a Filmművészeti Főigazgatóság vezetői posztjáról és január 17-ről 18-ra virradó éjszaka tartóztatták le. Július 29-én lőtték le és temették el a Kommunarka gyakorlóterén.
    Furcsa módon, bár azt hiszem inkább jellemző módon, kevés filmkészítőt szomorított el a soraikban zajló tisztogatás. Túl sok sérelem halmozódott fel az előző években. Mihail Romm filmrendező így emlékezett erre: „Nos, az igazság az, hogy amikor Sumjackijt letartóztatták, nagy ünneplés volt Moszkvában. Nem igazán szerették. A „Metropolban” Boris Barnet rendező leitta magát. Mindenki vidám volt. Ennél rosszabb, mondták, úgyse lehet.”
Szemjon Dukelszkij
    Sumjackij helyére Szemjon Szemjonovics Dukelszkijt nevezték ki. Dukelszkij kinevezése előtt az NKVD Voronyezsi igazgatóságát vezette. Állítólag személyesen felügyelte Oszip Mandelstamot annak voronyezsi száműzetése alatt.
    1937 nyarán költözött Moszkvába, mert autóbalesetet szenvedett és kénytelen volt elhagyni posztját. Valami köze azért volt a filmhez, fiatal korában zongorakíséretet szolgáltatott egy némafilmmoziban.
    Munkastílusára jellemző, hogy egyszer magához rendelte Mihail Rommot, aki meg is jelent nála. Dukelszkij megkérdezte:
- Ön kicsoda?
- Romm vagyok, filmrendező, ön hívatott.
- Mikorra? – kérdezte ingerülten Dukelszkij.
- Két órára.
- És most mennyi van?
- Két óra.
- Tizennégy! Tizennégy óra van! – kezdett kiabálni Dukelszkij. – A két óra, az éjszaka van. Önök alkotómunkások nem szoktak a rendhez, de nálam majd rend lesz.
    (Ezek a behívatások az elharapódzott szokás szerint éjszaka zajlottak. Az ország teljes vezetése hajnali 3-4 óráig a munkahelyén tartózkodott, arra az esetre, ha szüksége lenne rájuk a Kreml álmatlanságban szenvedő gazdájának.)
    Dukelszkij egyébként nem dolgozott sokáig új posztján, hamarosan átvezényelték a filmművészetből a Szovjetunió Haditengerészetének vezetésébe, de Pirjev „Gazdag menyasszonyának” történetében megmentő szerepet játszott.
    Megbízatása első napjaiban megnézte Pirjev vígjátékát és elragadtatva küldte el a Kremlbe. A már kialakult rend szerint Sztálin az összes új filmet átnézte a megjelenés előtt, lényegében egymaga döntve azok sorsáról. A Vezér és az ország más magasra kapaszkodott vezetője kedvezően fogadta a filmet, így azt március 2-án be is mutatták a nagyközönségnek.
    A siker akkora volt, hogy még abban az évben Pirjev és Ladinyina megkapta a Lenin-rendet.
Természetesen a Moszfilmnél rögtön kiderült, hogy eltávolítása pusztán valami „képtelen félreértés” következménye lehetett és a filmstúdió ajtaját szélesre tárták a rendező előtt. Pirjev azonban ezúttal szívesebben dolgozott volna a kijevi filmstúdióban megismert hasonló gondolkodású és tehetséges emberekkel.
A kijevi filmstúdió 1932-ben
    Kijevben, még 1936-ban, Jevgenyij Pomescsikov és Arkagyij Dobrovolszkij írtak egy forgatókönyvet Poljuska Polje címmel. (Az én korosztályomnak talán még ismerős a dal az iskolai énekórákról.)
Illetve, azt hogy pontosan ki és mit is írt, elég nehéz kibogozni. Egyesek szerint a forgatókönyv Dobrovolszkij munkája és még 1935-ben írta, mások azt állítják együttes munka Pomescsikovval, sőt Dobrovolszkij még egy közös helyszínválasztó úton is részt vett Pirjevékkel. Ez viszont csak az előző film, a „Gazdag menyasszony” forgatása kapcsán történhetett, mivel Dobrovolszkijt 1937 január 15-én letartóztatták ellenforradalmi, nacionalista és terrorista tevékenységgel vádolva és csak 21 évvel később, 1959-ben szabadult. Egyébként is előfordul néhány írásban, hogy keverik a két film forgatása során történt eseményeket. Nem is szólva a „szerelmi szálról” melyet néhány éve szőtt bele a történetbe egy közeli barátnő Ladinyina és Dobrovolszkij kapcsolatáról. Azt mindenki tényként kezeli, hogy Dobrovolszkij, a GULAG-évek alatt valamiféle csatornán üzeneteket juttatott el Ladinyinához, aki rendszeresen könyveket küldött neki.
Arkagyij Dobrovolszkij
    Talán nem véletlenül jegyezte meg egy kommentelő az egyik e témában íródott cikk alatt: „Nem könnyű olvasni. Nincs következetesség. Zűrzavar van a személyekben, az eseményekben, a dátumokban (az események időpontjában)”.
    Persze természetes, hogy Dobrovolszkij eltüntetése után már csak Pomescsikov neve alatt futhatott a forgatókönyv, melyből az akkor igen neves Alekszandr Medvedkin is (ismert filmjei a propagandafilmek mellett a „Boldogság” és „Az új Moszkva”) szívesen forgatott volna vígjátékot. Át is dolgozták közösen a forgatókönyvet, de azon a bizottság további változtatásokat kért. Medvedkin ezen megsértődött és visszalépett, így jutott lehetőséghez Pirjev.
    A cselekmény szerint a kitüntetett kiváló traktoros Marjana Bazsan, hogy megszabaduljon lerázhatatlan csodálóitól, megegyezik a kolhoz egyik brigádvezetőjével, a féktelen és erős Nazarral, hogy az a vőlegény szerepét eljátszva elijeszti udvarlóit. Az álvőlegény gyorsan beleszokik szerepébe és maga is beleszeret a lányba.
    Ekkor jelenik meg a leszerelt harckocsizó, Klim Jarko törzsőrmester. Marjana és Klim első látásra egymásba szeretnek, de hírét véve, hogy Nazar Marjana vőlegénye, Klim ott akarja hagyni a kolhozt. A film végén természetesen Marjana és Klim egymásra találnak és még a hanyag Nazar is a munka hősévé válik.
    A film nem a háborúról szól, hanem a munkáról. Hősei az „új típusú” emberek, akik elsajátították a modern mezőgazdasági gépek kezelését, az új munkamódszereket és tapasztalataik alapján átnevelik a lemaradókat. Természetesen kiemelve, hogy a békés munkások minden pillanatban készen állnak vívmányaik és szülőföldjük védelmére.
    A közelgő háború ténye nem áttételesen, sejtetve, hanem direkt módon a szövegben jelenik meg. („Újra háború közeleg, megint a németek áhítoznak a földünkre…”; „Minden percben álljatok készen átülni a traktorról a tankra!”)
    A forgatókönyv fejlesztése és a forgatás egybeesett a 38-as szovjet-japán határháborúval, a Hasan-tónál vívott csatákkal. Pirjevnek azzal, hogy a férfi főszereplőt e távol-keleti harcokból Ukrajnába visszatérő leszerelt harckocsizó bőrébe bújtatta, sikerült a munkaverseny és a honvédelem témáját egyetlen dramaturgiai koncepcióba összekapcsolnia, így felelve meg az elvárásoknak.
A traktor a mezőn az
ami a tank a háborúban
    Érdekes a filmben megjelenő női traktorosbrigád. Ezek a brigádok ekkoriban jelentek meg először és váltak az egész országban beszédtémává.
    A hősnő, Marjana Bazsan prototípusa Praszkovja Ivanovna Kovardak volt, aki 1931 óta dolgozott traktoron a kanelovszkajai Gépállomáson (Masinno-Traktornaja Sztancija), és munkatársával az 1937-es vetési időszakban 5143 hektáros rekordjával 1. helyezést ért el a traktoros brigádok versenyében. Az alkotók többször találkoztak és konzultáltak vele a forgatókönyv írásakor. Úgy tűnik, még külsőleg is nagyon hasonlított Marina Ladinyinára. A másik modellül a híres Pása Angelina szolgált, aki 1929 óta dolgozott traktoron és 1933-ban egy női traktoros brigádot szervezett Sztaro-Besevszkaja gépállomásán. 1938-ban a „Százezer barátnőt a traktorra!” szlogennel vált híressé.
    Azt mondják, a film sikere nagy lendületet adott a női traktorosok mozgalmának fejlődéséhez.
Praszkovja Kovardak és Ladinyina
    A „Poljuska Polje” irodalmi forgatókönyvét 1938 májusában hagyták jóvá és június végén adta áldását a Filmművészeti Bizottság a rendező fejlesztésére.
    Közben Pirjev összetűzött a Filmfőigazgatóval.
Dukelszkij, elolvasva a forgatókönyvet kijelentette, hogy Ladinyina tökéletesen alkalmatlan Marjana Bazsan szerepére. Egy másik színésznő jelölését követelte, de Pirjev a feleségén kívül senkivel sem volt hajlandó forgatni. Ez a konfliktus néhány hétig elhúzódott és a rendező győzelmével végződött.
    Pirjev egyébként is mindig kiemelt figyelmet fordított filmjei szereplőire. Már az irodalmi forgatókönyv elkészítésének szakaszában igyekezett megtalálni azokat a művészeket, akikre szüksége volt. Fontos volt számára, hogy a színész pontosan illeszkedjen ahhoz a képhez, ami benne már kialakult a hősről.
    Gyakorlatilag a film teljes szereplőgárdája fiatal volt, a forgatási időszakban nem játszott párhuzamosan sehol és nem volt semmilyen színházi kötelezettsége. A színészeknek volt lehetőségük „bedolgozni magukat” az anyagba: kommunikálni hőseik prototípusaival, megtanulni a gépek kezelését, kipróbálni erejüket a munkában a kolhozföldeken. Pirjev ezt a forgatás előfeltételének tartotta: megfigyelések, benyomások és gyakorlati készségek tették meggyőzővé és igazzá a színészek játékát. Tehát Nyikolaj Krjucskov a jelenetekben mindenféle dublőr és filmes trükkök nélkül dolgozott a traktoron, vezette az autót és a motort (ahogy Marina Ladinyina is), valamint személyesen játszott a harmonikán, énekelt és táncolt. Az ilyen univerzális művészeket, mint Krjucskov, Pirjev nagyon szerette és értékelte.
    Krjucskov tanította meg Ladinyinát motorozni, aki egy PMZ-750-es motorkerékpáron száguldozik a sztyeppén. A PMZ-A-750, az első szovjet nehéz motorkerékpár volt, melyet sorozatban gyártottak a Podolszki Mechanikai Üzemben (PMZ) 1934 és 1939 között. Nagyon strapabíró, de szeszélyes és nem túl megbízható jószág volt, emiatt a PMZ rövidítést humorosan „Poprobuj Menja Zavegyi” („Próbálj engem beindítani”) jelentéssel ruházták fel a használók.
A PMZ-750
    Egy 746 köbcentis 15 lóerős négyütemű motorral felszerelt gép volt, nem lehetett könnyű a fiatal Ladinyinának irányítani a 206 kilogrammos motorkerékpárt.
    „Krjucskov mindent vezetett, ő olyan ember volt, én meg féltem. Mása, ne aggódj – mondta nekem – minden rendben lesz. Kolka megtanított, ha nem tudok megállni, le kell állítani a motort, és le kell esni róla. És megtanította, hogyan kell leesni. Egyszer le is estem így. Odahajtott, rám nézett, és azt mondta: Csak nem fekszel, Máska? – Fekszem, Kolja – válaszoltam. Ezzel el volt intézve.”
    Egy helybeli, Jevdokija Kravcsenko, aki akkor 13 éves volt, ott lábatlankodott a forgatás körül: „Emlékszem, hogyan forgatták a jelenetet a film elején, amikor Ladinyina felült a motorkerékpárra, és majdnem nekiment Krjucskovnak. Volt ott nálunk egy bolt, ő meg nagyon gyorsa hajtott elő a sarok mögül, mire a rendező kiabált: nem, mondja, nem így! Ó, hogy hajszolta szegényt...”
A motorozó Ladinyina
    A kortársak visszaemlékezései szerint Pirjev különösebb önuralommal nem rendelkezett, és nem egyszer került összetűzésbe a színészekkel. A forgatáson történt túlkapásait még a szelídségéről és békülékenységéről híres, a filmben Szavkát alakító Pjotr Alejnyikov sem tudta haláláig elfelejteni és megbocsátani.
    „A Traktorosok forgatása a végéhez közeledett, a mi rendezőnk pedig mindinkább ideges és önuralmát vesztett lett. Pirjev kapcsolata a színészekkel egyre feszültebbé vált. És őszintén szólva szívből megsajnáltam a feleségét, a kedves Marina Ladinyinát, amikor Pirjev kényszerítette, hogy egymás után több mint hússzor ismételje meg az utolsó jeleneteket. Talán ő kapta a legtöbbet. És ha nincs a mi közös segítségünk és védelmünk, nem tudom hogyan végződött volna számára az a forgatási időszak.” – mesélte Krjucskov.
    A forgatás egyébként 1938 nyarának végén, a Déli Bug partján, Gurjevka falu gépállomásán zajlott. Bár a filmes csoport július 23-tól ott tartózkodott a technikai gondok miatt az augusztusi és szeptemberi gyártási tervek alig teljesültek. A forgatás kezdetén a színészeknek nem voltak jelmezei. A világosítók, festők, akkumulátorosok egy hónapos késéssel érkeztek a helyszínre. Késtek a díszletek, a lakókocsik. A leforgatott anyagot nem lehetett a helyszínen megnézni. Pirjev megrendelte ugyan a szükséges felszerelést, de ezt az állandó áramkimaradások miatt nem tudták használni. A csoport Ogyesszába ment megnézni a felvételt. Mindezekkel Pirjev mentegette magát a Moszfilm illetékesei előtt, akik a túlforgatást, a túl sok próbafelvételt, a produkciós fegyelmezetlenséget kifogásolták.
    Néhány sikeres forgatási hét után az időjárás hirtelen elromlott és esőzések kezdődtek. A rendező úgy döntött, hogy a forgatást a kijevi filmstúdió műtermeiben fejezik be ahol hatalmas díszletek épültek erre a célra. Míg ők építettek telt az idő és a moszkvai vezetőség táviratokkal bombázta a stábot követelve, hogy forgassák le a filmet a novemberi ünnepekig. Természetesen ez lehetetlen volt.
Nyikolaj Krjucskov
    Mindenesetre elég rövid idő alatt vágták meg az anyagot és december végén benyújtották Dukelszkijnek. Pirjev számított jóváhagyására, hiszen a „Gazdag menyasszony” neki köszönhetően került a mozikba. Ezzel nem is lett volna baj, Dukelszkijnek tetszett a film, csakhogy azt megnézték a pártapparátus más rangos képviselői is. A filmfőigazgatónak nemigen volt affinitása a filmművészet finomságaihoz és mint egykori NKVD-s pártkatona a magas rangú funkcionáriusok megjegyzéseit és javaslatait parancsként értelmezte. Néhány nap elteltével behívatta Pirjevet. Szinte kívülről tudta a filmet és egyértelműen közölte mely jeleneteket és mennyire kell megvágni. A rendező rögtön átlátta, hogy a megtekintéseken olyan vélemények hangzottak el, amelyeket Dukelszkij nem mert kétségbe vonni.
    Persze semmit sem fogadott el és nem volt hajlandó változtatni a kész filmen.
    Dukelszkij beletörődéssel meghallgatta Pirjev ellenérveit és gondolkodási időt hagyott neki, reménykedve, hogy megérti a helyzetet és nem mond ellent a vezetőségnek. Néhány nappal később ismét magához hívatta a rendezőt.
    A filmet ismét megnézték, Dukelszkij ismét előadta az igényeket, Pirjev ismét elutasította a változtatásokat.
Ez így ment több mint egy hónapig. Dukelszkij minden második nap pontosan hajnali két órára behívatta a rendezőt és megpróbálta meggyőzni. Pirjev, felismerve, hogy a filmfőigazgató ki akarja fárasztani, bujkálni kezdett és kerülte a találkozást. Mindenki tudta, hogy Dukelszkijt hamarosan a Haditengerészet Népbiztosságra helyezik, helyére pedig Ivan Bolsakov kerül. Pirjev szerette volna kihúzni a vezetőváltásig, hátha az új főnök majd megvédi a filmjét. Gyorsan elutazott hát Moszkvából Kijevbe.
    A húzás nem jött be. Dukelszkij kihasználva távollétét, az asszisztensekkel elvégeztetve a kívánt változtatásokat 1939. május 29-én aláírta az „átszerkesztett” film forgalmazási engedélyét.
    Pirjev álmában sem gondolta volna, hogy mire visszatér Moszkvába a „Traktorosokat” már be is mutatták.
    De hát az emlékezet furcsa dolog, erre az „álmában sem gondolta volna” kitételre rácáfol a film operatőre Alekszandr Galperin.
    Egy írásában megemlíti, hogy a bemutatót követően megjelenő első recenzióban „… a film készítésének minden résztvevője meg van említve. Példátlanul azonban a rendező nincs megnevezve. Felháborodva a szerkesztőséghez fordulunk. Elmagyarázzák nekünk, Pirjev elutazása előtt átadott egy levelet a szerkesztőségnek, amelyben azt kérte, hogy amennyiben akarata ellenére történik vágás a filmen, a nevét nem szabad megemlíteni.”
    Végül a film nagy szakmai és közönségsikere, ráadásul a Sztálin-díj nekiítélése után mégiscsak elismerte sajátjának a filmet.
    Egyébként a hatalmas közönségsiker kivívásában oroszlánrésze volt a film zenéjének. (No meg a férfi főhősnek.)
    Pirjev filmzenéi mindig a pontosan igyekeztek kifejezni a film tematikáját. (Más sikereihez az inkább operettszerzőnek mondható Dunajevszkij illetve Hrennyikov írta a zenét.) Ezúttal választása a Pokrassz fivérekre esett, akik a kor népszerű dal és főként induló-írói voltak. A két induló: a „Három tankos” és a „Szovjet páncélosok indulója” pillanatok alatt országos népszerűségre tett szert és a mai napig közkedvelt, gyakran előadott dalok.
Sam Pokrass
    A fivérek legidősebbike Szemjon Pokrassz 19-ben megírta a Vörös Hadsereg megrendelésére a „Fehér hadsereg, fekete báró” című híres dalt (Nálunk „Munka hadának a lépte dobog…” kezdettel „Bécsi munkásinduló” címen vált ismerté), később az Egyesült Államokba távozott, ahol Sam Pokrass néven filmzene íróvá vált Hollywoodban. Ő írta „A három testőr” 1939-es amerikai változatának zenéjét (vagy annak egy részét). Vorosilov imádta a filmet, egyszer meg is jegyezte Pokrassz öccseinek címezve: „Jobb lett volna, srácok, ha ti mentek Amerikába és Szemjon marad.” (Ez is egy érdekes történet. Szemjon Pokrassz 24- ben először Berlinbe ment, aztán1925-1927-ben Moulay Yusuf marokkói szultán udvarában szolgált zenészként. Innen, állítólag a hárem őrével való konfliktusa miatt, Franciaországba kellett távoznia. 1927-28-ban Párizsban élt, ezt követően ment az Egyesült Államokba. Filmekhez írt zenét, egy operettet a Cyrano de Bergerac-ból. 1939-ben ennek bemutatójáról akart tárgyalni New York-ban, ahol június 15-én egy étteremben hirtelen összeesett és még aznap a kórházban meghalt. A halál oka megfázásból visszamaradt szívelégtelenség. Mások szerint ételmérgezés. Megint mások szerint Sztálin utasítására mérgezték meg kálium-cianiddal. Itt aztán az elméletek széles tárházát találjuk a bosszúszomjas emigráns fehér tiszteket, a Schellenberg féle Sicherheitsdienst-et, az NKVD-t vagy épp közösen mindhármat jelölve meg tettesként. A Vorosilov anekdotát, a „Jobb lett volna, srácok, ha ti mentek Amerikába…” más forrás Sztálin nevéhez kapcsolja.)
Az otthon maradt fivérek
    Az otthon maradtak, Danyiil és Dmitrij Pokrassz is népszerű darabokat írtak, a „Bugyonnij indulót”, a „Májusi Moszkvát” vagy a „Vörös lovasságot”. (A rossznyelvek szerint Szemjon, távozásakor rengeteg dallamot hagyott ajándékba testvéreinek.)
    A forgatókönyv egy korábbi változatában a film a Távol-Keleten kezdődik, egy páncélos egységben. Az ezredparancsnok kedves szavakkal búcsúzik a szolgálatot befejező, távozó katonákhoz. A szerzők a forgatókönyv fejlesztése során úgy döntöttek, hogy nem ezzel a jelenettel, hanem egy dallal indítják a filmet.
    De nem volt dal.
    Pirjev magához rendelte Borisz Laszkin költőt és elmondta neki, hogy szüksége van egy dalra, amely bemutatja a határok védelmét, a hős tankosok bravúrját, a hasan-i csaták résztvevőit.
    Hozzátette, hogy a dalnak másnap délután egy órára készen kell lennie.
    „Azt mondtam, hogy gondolkodni fogok rajta – emlékezett vissza Laszkin – és kissé zavartan hagytam ott a rendezőt. Soha nem kellett a határon járnom, nem láttam a páncélosok hadműveleteit, de addigra már szolgáltam a hadseregben és ezért volt bizonyos elképzelésem erről a félelmetes csapattípusról. A távol-keleti eseményeket abban az időben minden szovjet ember nagyon élesen megtapasztalta. Rám is hatással voltak.”
    Az elkészült szöveggel Laszkin a Pokrassz fivérekhez sietett.
    „Nehéz elhinni – mondta később –, de a dal 30-40 perc alatt elkészült. Ez volt az a szerencsés eset, amikor a szavak és a dallam azonnal egymásra találtak.”
    Pirjev miután a szerzők előadásában meghallgatta a dalt, kérte játsszák el újra. Aztán megkérdezte: használják-e a harckocsizóknál a „legénység” (ekipazs) kifejezést? Igenlő választ kapva csak annyit mondott, hogy „megfelel”.
    Másnap a „Moszfilm” stúdiójában már fel is vették a „Három tankos” című dalt Nyikolaj Krjucskov, Pjotr Szavin és Arto Kefcsijan.
    Pirjev nem szerette hivatásos énekesekkel felvenni a dalokat, mert úgy tartotta, mindig észrevehető marad a különbség az énekesek és a színészek hangja között. Ráadásul az énekes nem képes úgy énekelni, ahogy a film hőse tenné. Abban az előadásban nincs benne a nélkülözhetetlen szív és őszinteség. Ritka kivételektől eltekintve, filmjeiben az összes énekszámot ugyanazok a színészek adták elő, akik a szerepeket is játszották.
A fiatal Krjucskov
    A „Traktorosok” esetében különösen nagy szerencséje volt a főszereplő Nyikolaj Krjucskovval. Krjucskov kiválóan énekelt, harmonikázott, sokoldalú és természetes volt, mint egy igazi hollywoodi profi.
    Ha valaki egyszer könyvet ír a hollywoodi és a sztálini mozi rokonságáról, valószínűleg külön fejezetet szentel majd Nyikolaj Krjucskovnak. Senki sem tudta volna meggyőzni az országot a jelenlegi és jövőbeli katonai sikerekről úgy, mint Krjucskov mosolya.
    Vaszilij Akszjonov írja: „Krjucskov, Borisz Barnet rendező kolosszális felfedezése, amely csak ahhoz hasonlítható, amit Elia Kazan tett két évtizeddel később, mikor felfedezte Marlon Brandót.”
    Marina Ladinyina, aki egyáltalán nem volt szentimentális típus, ezt mondta róla: „a napsugárember”. (Remélem egy másik film kapcsán írhatok majd többet Nyikolaj Krjucskovról.)
    1964-ben, amikor nagyszabású projekt indult be a régi szovjet filmek helyreállítására, a „Traktorosokat” is átszerkesztették.
    Eltüntették Sztálin és Kaganovics portréit és átírták a dalok azon strófáit ahol a vezér és az első marsall, Vorosilov neve szerepelt. A javuló szovjet-japán kapcsolatok érdekében száműzték a szövegből a „támadó szamurájokat”.
    Még a legendás CsTZ Sz-65-ös (Sztalinyec-65) traktorokról is eltüntették a feliratokat.
 

    A Sztalinyec 65-ös az első sorozatban gyártott dízeltraktor volt. Az amerikai Albert Kahn által tervezett cseljabinszki traktorgyárban gyártották 1937 és 41 között. Mezőgazdasági gépek vontatására és álló gépek meghajtására tervezték. A Nagy Honvédő Háború alatt az első időszak veszteségei miatt a traktorok nagy részét kivonták a mezőgazdaságból és fegyverek vontatására használták azokat.
    Pirjev meg volt győződve, hogy az ő változata sokkal jobb, nagyon sikeres színészi jeleneteket dobtak ki és jó rendezői döntéseket anulláltak. Az 1939-ben eredetileg bemutatott változatot, hosszú szünet után, 2005 februárjában a „Kultúra” csatorna vetítette le. Azóta DVD-n is megjelent.
    A Pirjev által összeállított változatot sajnos már senki sem fogja látni.



Két megjegyzés a végére:
–Valakiben esetleg felmerülhet, hogy a film utolsó jelenetében ki is az a szálas fiatalember aki a menyasszony balján áll, de addig a pillanatig egyszer sem jelenik meg a filmben. Ő nem szerepel a stáblistán, Pjotr Maszohának hívják és a menyasszony öccsét, Pantyusa Bazsant alakítja.
–1992-ben „Traktorosok 2.” címmel az Alejnyikov testvérek forgattak filmet. Az „ironikus újragondolás” forgatókönyvét Renata Litvinova írta.



Boldog ifjúság (Трактористы)

ff., szovjet, 83 p.
Moszfilm, Kijevi Filmstúdió
Bemutató – 1939. július 3.

Rendezte – Ivan Pirjev
Forgatókönyv – Jevgenyij Pomesnyikov (Arkagyij Dobrovolszkij)
Fényképezte – Alekszandr Galperin
Zene – Danyiil és Dmitrij Pokrassz
Dalszövegek – Borisz Laszkin

Szereplők:

Marjana Bazsan – Maria Ladinyina
Klim Jarko – Nyikolaj Krjucskov
Nazar Duma – Borisz Andrejev
Szavka – Pjotr Alejnyikov
Haritosa – Vlagyimir Kolcsin
Franya – Olga Borovikova
Tatjana Markovna – Raisza Dnyeprova

Link:

jelszó: kinok55

2021. szeptember 25., szombat

Santini nyelve



 








„A félig kávéház, félig könyvesbolt Samsa Caféban, amely most szinte teljesen üres volt, sosem jártam azelőtt. Beléptem az üvegezett ajtón, és rögtön az üvegfalnál álló kis asztalnál megpillantottam egy fekete nadrágos, fekete inges, fekete hajú férfit. A Műterem című lapot olvasta. A vékony pohár és az alján lévő pár csepp sötétbarna folyadék láttán nyomban kitaláltam, hogy Fernetet iszik. Kissé bánatos arcot vágott. Ha nem sejtem, hogy ő Roman Rops, sikertelen színésznek néztem volna, aki az utolsó kortyot felhajtván előhúzza revolverét, és főbe lövi magát.
– Doktor Rops? – akartam bizonyosságot szerezni. A színész felnézett, és cseppet sem csodálkozott, hogy megismerem. Valószínűleg nem volt semmi, amin csodálkozni tudott volna.”

Miloš Urban napjaink talán legismertebb vagy legalábbis legtöbbet fordított cseh írója. Prózaíró, műfordító, szerkesztő, színműíró. Magyarul négy regénye jelent meg, a „Héttemplom”, aHastrman, a vizek fejedelme”, „A katedrális árnya” és a „Santini nyelve”.
A „Santini nyelve” mint minden Urban regény nehezen szuszakolható műfaji kategoriákba.
Martin Urmann egy reklámcég munkatársa, akinek meg kell találnia azt a szlogent, azt az egyetemes mondatot, amellyel az égvilágon minden eladható. Ezzel kezdetét veszi egy különös vadászat az után a kód után, mellyel megfejthető a híres cseh építész Jan Blažej Santini üzenete.

Urban, Strach és Švehlík

Jiří Strach 2011-ben készített filmet a regényből. Urban nemcsak a forgatókönyv létrehozásában vett részt, de egy pillanatra maga is feltűnik a filmben, amint a könyvtárban saját regényét a  „Héttemplomot” olvassa.
A filmet meglehetősen vegyes kritikákkal fogadták, nevezték „művészettörténeti horrornak”, „intellektuális thrillernek” vagy „Santini road movie-jának”.
Valójában egy kalandos utazás Jan Blažej Santini és Nepomuki Szent János nyomában, a nyelvről, a szó szoros és átvitt értelmében, az érzékelés és a hallgatás képességéről.
(Talán ezért is van róla elég kedvezőtlen véleménye a fecsegéshez szokott netes kommentelőknek.)
Még talán a regény elolvasásához és/vagy ezeknek a tőlünk igazán elérhető távolságban lévő nagyszerű épületek felkeresésére is kedve támad valakinek.

A forgatás 2010. március 23 -án kezdődött és elsősorban Prágában zajlott. A Szent Vitus székesegyházban Dominik Duka érsek is meglátogatta a stábot. Természetesen forgattak a Santini-épületekben: Kladrubyban, Plasyban, Zöld-hegyen, Rajhradon, Křtinyben és Sedlecben is. A křtiny -i templom pincéjének jelenetét valójában a Znojmo melletti premontrei kolostor román stílusú kriptájában vették fel.





Santini nyelve (Santiniho jazyk)
cseh, 2011. 90perc
tv film, HD (1920x1080p)

Rendező - Jiří Strach
Forgatókönyv - Tomáš Končinský
Fényképezte - Martin Šec
Zene - Jan Jirásek

Szereplők:
Martin Urmann - David Švehlík
Roman Rops - Martin Stropnický
Tereza - Monika Timková
Viktorie - Lucie Molnárová
Aurelie – Petra Molnárvá
Knour - Marek Taclík
Max Unterwasser - Viktor Preiss

Letöltés:



2020. december 22., kedd

Váljunk el! ; A túlélés nehézségei




Itt a karácsony.
És ha már karácsony, a következő hosszabb lélegzetű poszt elkészültéig se maradjunk mozi nélkül.
Ezek most nem „elfelejtett” filmek, mindkettőt az elmúlt év második felében mutatták be.
Engem szórakoztattak.
„Romkom”.
Manapság azt hiszem így nevezik ezt a zsánert. Tulajdonképpen ugyanaz, mint amit valamikor „lírai komédiának” hívtak (ha jól emlékszem Georgij Danyelija találta ki ezt az elnevezést, szükségből, valamelyik filmje, talán a „Moszkvai séta” engedélyezése érdekében). 
A 20.század közepének mozijában még csalhatatlan biztonsággal ismerhette fel a néző, hogy az úgynevezett „szórakoztató műfajokba” sorolt filmek amerika vagy európa mely fertályában készültek.
Mára azonban a „lírai komédiák” is átalakultak, nyugati, főként amerikai rokonaik meséi, fordulatai, képi panelei köszönnek vissza a vászonról.
Mégis érdemes időnként megnézni egy-egy mai orosz komédiát és ha szerencsénk van, az univerzálódó külső mögött mégiscsak ott bújik az a másfajta iskola, a másfajta gondolkodás, másfajta levegő.
Ami persze van akinek illat, van akinek bűz.

Váljunk el! (Давай разведёмся)
orosz komédia

Bemutató: 2019. november 21.

Kinokompanija SZTV

Rendezte – Anna Parmasz
Forgatókönyv – Anna Parmasz, Marija Sulgina, Jelizaveta Tyihonova
Fényképezte – Levan Kapanadze
Zene – Igor Vdovin

Szereplők:
Mása - Anna Mihalkova
Misa - Anton Filipenko
Okszána - Anna Ricarjeva
Szánya - Makszim Lagaskin
Aljona - Szvetlana Kaminyina
Fjodor - Fjodor Lavrov
Mása anyja - Nagyezsda Markina

A nőgyógyász Mását, akit teljesen leköt a munkája, férje elhagyja. Hirtelen nyakába szakad minden, amiről eddig tudomást sem vett. Mása azonban semmit sem hajlandó feladni…

https://mega.nz/file/0olUWL7Q#ASoUBmqJ4V5aGy6AqaQsGOrz7BLiRqiXGU9GDHPnFkE


A túlélés nehézségei (Трудности выживания)
orosz komédia

Bemutató: 2019. augusztus 22.

2D Celluloid; KiT film; Okko Studios

Rendezte – Jevgenyij Torresz
Forgatókönyv – Pavel Uszacsov, Anton Rival, Roman Ripko, Jevgenyij Ribov, Alekszandra Moskova,                            Vlagyiszlav Malahov
Fényképezte – Jevgenyija Abdel-Fattah
Zene – Dmitrij Lanszkoj, Dmitrij Jemeljanov, Jurij Abbakumov

Szereplők:
Andrej - Vaszilij Bricsenko
Nyina - Jelizaveta Kononova
Scsukin - Jan Capnyik
Mitrics - Alekszandr Szamojlenko
Producer - Nyikolaj Fomenko
Szveta - Anna Ardova
Léna - Nagyezsda Sziszojeva
Kolja - Artyom Markarjan

Nyina törekvő újságíró, szenzációra vadászva egy lakatlan szigetre kerül, semmit sem tudva arról, hogy a szenzációt, egy ugyancsak szenzációra éhes kolléga találta ki. Sőt, a túlélésről sem tud semmit...

https://mega.nz/file/Bk0S0CxI#bctT8tRC5ot8sGzB2r-z4SnjExgtBmAp9iQNySMEATc

a jelszó (mindkét link esetében):
kinok55



2020. október 10., szombat

Az Aranytó; Pamíri sakálok (Dzsulbarsz)

„Azt kell mondanom, hogy a "Dzsulbarsz” forgatókönyvének olvasása közben meglepett a film rendkívüli naivitása, nélkülöz bármilyen irodalmi vagy dramaturgiai értéket. (…)

A film, mint szcenikai alkotás – világos volt – nem bír semmiféle értékkel. Sőt, a film témájának egészséges propagandaszándékát meg lehetett volna valósítani művészi eszközökkel egészen másképp, és akkor a film művészeti alkotás lehetett volna. Aztán biztos lettem a véleményemben: a "Dzsulbarsz” -ban, az operatőr kiváló munkáján kívül (az igazi művészet), nincs semmi. Az agitációs szándék meghiúsult, köszönhetően a rendező alkalmatlanságának, aki rendkívül egyszerűen értelmezte a feladatát.” – írta egy levelében Andrej Platonov.

Azért azt hozzátenném az igazsághoz, hogy a 20.sz egyik legjelentősebb orosz prózaírója bár jogos, de mégiscsak dühében vetette papírra ezeket a sorokat. Szegény úgy csöppent a történetbe mint Pilátus a krédóba, és még rajta is vesztett.

A film forgatókönyvét egy bizonyos Gabriel El-Regisztan írta meg (róla majd később), aki fel is vett ezért 8000 rubel honoráriumot (akkoriban havi 250 rubelt keresett egy kvalifikált szakmunkás). Rendezőnek Vlagyimir Snejderovot jelölték ki, aki úgy látta, hogy ez a forgatókönyv így nem jó, át kell dolgozni, ám az író időközben elrepült az Északi-sarkra. Távollétében a rendező bemutatta a „Mezsrabpomfilm” (a filmstúdió) vezetőségének a film munkatervét, akik úgy döntöttek, hogy az El-Regisztannal kötött szerződést semmisnek tekintik és új forgatókönyvíróval kötnek megállapodást. Ez, érdekes módon maga Snejderov és annak asszisztense volt, a honorárium pedig10000 rubelre emelkedett. Időközben El-Regisztan visszatért az Északi-sarkról és patáliát csapott, hogy a rendező megsértette az ő szerzői jogait. Végül a filmstúdió (és valószínűleg személyesen Snejderov is) megbízta Platonovot, hogy írja újra a film párbeszédeit, bár szerződést vele már nem kötöttek. („Talán nem bízol meg bennünk?”) Az írónak, mivel a filmet természetesen közben leforgatták, meglehetősen szűk játéktere maradt. „… megpróbáltam az "ostoba" dialógusokon keresztül a holt szerepeket amennyire lehet élővé tenni.”

Az írónak a filmgyár később felajánlott 1000 rubelt, de végül ezt sem fizették ki. Cserében viszont Snejderov (Platonov szerint) úton-útfélen becsmérelte az írót.

„Snejderov, megkapva munkámat, egyszer sem beszélt velem róla, csak arra szorítkozott, hogy nagyon negatívan értékelje azt, mások jelenlétében. Nem idézem az értékelését, mert magam is csak harmadik felektől hallottam. Csak annyit mondok, hogy ez az értékelés durva volt, inkorrekt, és megértettem, hogy olyan emberrel van dolgom, aki úgy a művészet, mint az emberi kapcsolatok terén csupán alacsony képzettséggel rendelkezik.”

Vlagyimir Snejderov

Ha saját mércéjével mérve igaza is lehet az írónak a film kvalitásait illetőleg, azért ez a film semmivel sem marad alatta az ezekben az években készült amerikai westerneknek. A rendező Vlagyimir Snejderov pedig – ha nem is ebben a műfajban – nem jelentéktelen alakja a szovjet mozinak. Talán soha nem is adja játékfilm készítésre a fejét, ha a 30-as évek közepére nem kezdik rehabilitálni a Szovjetunióban a kalandfilm műfaját. A Sztálintól kiinduló ötlet végrehajtója, a Szovkino elnöke, Borisz Sumjackij volt, aki 1930-tól irányította a szovjet filmipart. (Amig persze 1938-ban le nem tartóztatták és agyon nem lőtték a kommunarkai lőtéren.)

Snejderovot, talán extrém körülmények között forgatott dokumentumfilmjei miatt gondolták különösen alkalmasnak egy kalandfilm leforgatására, hiszen ő már hegyen-völgyön, sivatagban, őserdőben egyaránt bizonyított. (A másik kiszemelt Mihail Romm volt, rá a „Sivatagi tizenhármak”-at bízták.)

A teljes nevén Vlagyimir Adolfovics Snejderov, eloroszosodott német családból származott. Apját Adolf Matvejevics Snejderovot egyszerű matrózként említik, és ezzel, illetve a világot látott apától gyerekkorában hallott regényes történetekkel magyarázzák a fiú különleges vonzódását az egzotikus tájak és az utazás iránt. Hogy ezek az egyszerű matrózok mire vitték a forradalom előtti Oroszországban, nem tudom, de Adolf papa az 1900-as évek elején és a NEP korszakban, egy emlékező szerint, már valamiféle kereskedelmi tevékenységet folytatott (állítólag az orosz reklámipar megteremtőinek egyike) és a Sztrelkán lévő Yacht Club prominens képviselői közé tartozott. „… nem volt gazdag ember, de "jólétben" élt.”

Juli mama és Adolf papa
Az emlékező, Tatjana Pravdina, aki 2016-ban megjelent „Beszélgetés az enyéimmel” című könyvében a Snejderov családról is ejt néhány szót:

„A Malaja Nyikitszkaján laktak, egy akkor tágasnak számító lakásban a földszinten, ahová minden munkaszünet előtti nap, később pedig szombaton, meghívás nélkül érkeztek a terített asztalhoz, az idősebbek – Adolf papa és Juli mama – valamint a következő generáció barátai, a fiúk akkori és előző feleségekkel( mind barátok voltak), illetve az ő generációjuk megfelelő barátai, és a gyerekek, a gyerekek mind.

Ez a ház gyermekkorom egyik legfényesebb emléke. Sunya (Pravdina anyja) 35-től (hét éves koromtól) a háború kezdetéig hordott oda. A felnőttek megkövetelték, hogy nevükön szólítsák őket ("néni", "bácsi" nélkül) és per "te". Vologya Snejderov odahozta a színészeket is, akik nála forgattak. A legerősebb benyomást egy apró koreai nő tette (a "Dzsulbarsz" -ból) aki leeresztette a haját és az a padlóig ért...”

Vlagyimir Snejderov ikertestvére Viktor, a polgári család ellenére lelkes komszomol-tag lett, később belépett a Csekába. Aztán letartóztatták, félig nyomorékká verték, majd 38-ban Berija színre lépésével kiszabadult és rögtön vissza is lépett az NKVD-be. (1962-ben halt meg.)

Visszatérve Vlagyimir Snejderovra, mint annyian ebben az időben, a Vörös Hadseregben kezdett, majd onnan polgári szolgálatra vezényelték és a Mezőgazdasági Népbiztosság megbízásából megszervezte, majd vezette az ország első traktoros iskoláinak egyikét.

Hogy ebből a pozícióból, hogyan lett a 20-as évek elejére az egykori Hanzsonkov (később „Rusz”) filmstúdió vágóműhelyének vezetője, azt a számomra elérhető irodalomból nem sikerült kibogarásznom. Annyi bizonyos, hogy Vera Dmitrijevna Popova ajánlotta fel neki a pozíciót, aki Hanzsonkov (az orosz filmgyártás egyik úttörője) emigrációból való hazatérte után annak második felesége lett.

Mire Hanzsonkov 1923-ban hazatért, a „Rusz” stúdióból „Mezsrabpom-Rusz” lett. Hanzsonkovot a szakszervezetek kezdeményezésére létrejött, oktatófilmek kiadásával és terjesztésével foglalkozó „Proletkino” vezetőjévé tették. Snejderov, továbbra is a vágószobában dolgozva rövidfilmeket szerkesztett, elsősorban Közép-Ázsiáról, sőt 24-ben már maga is forgatott Üzbegisztánban. 1925 nyarán, miután a súdió vezetése, túl tapasztalatlannak tartva őt, nem támogatta részvételét a Moszkva-Mongólia-Kína repülős expedícióban, az operatőr Georgij Bljummal a lakásukat elzálogosítva közösen filmkamerát és filmet vásároltak, és rávették az expedíció vezetőjét, hogy vigye el őket a repülésre.

A Pamír-expedíció
1928 nyarán már a „Mezsrabpomfilm” stúdiót képviselve került be, egy a Pamirra induló szovjet-német expedícióba. Erről az útról készítette Ilja Tolcsan operatőrrel a „Halál lába” című filmet. Ettől kezdve folyamatosan készítette a dokumentum és riportfilmeket. 1929-ben Jemenben forgatott („El-Jemen”), 1931-ben a Tien-San hegységben („4500 m magasan”), 1931-ben Japánban („Nagy Tokió), 1932 végére pedig elkészült az „Alekszandr Szibirjakov” jégtörő északi-sarki útjáról készült film („Két óceán”), mely után a rendező és a két operatőr Mark Trojanovszkij és Jakov Kuper a szovjet mozi történetében először megkapták a Munka Vörös Zászlójának érdemrendjét.

A "Szibirjakov" forgatócsoportja

Már 31-ben, a Tien-Sanon forgatott filmjében használt játékfilmes elemeket, felvett néhány megrendezett epizódot helyi lakosokkal is. Az itt szerzett tapasztalatokat igyekezett hasznosítani a 35-től kezdődő időszakban készített néhány játékfilmjében.

Ezek az inkább oktrojált, mint választott feladatok azonban nem Snejderovra voltak szabva. Ő nem játékfilmes rendező volt. Ha összehasonlítjuk az egy évvel később, 1936-ban forgatott Romm filmmel, a „Sivatagi tizenhármakkal” nyilvánvaló a különbség. (Pedig Snejderov filmjével ellentétben a kritika – és csak a kritika – Mihail Romm „Tizenhármak”-ját rosszabban fogadta, túlzott amerikanizmussal vádolták.)

Az „Aranytó” és a „Pamíri sakálok” inkább a fiatalabb generáció körében aratott hatalmas sikert, igaz ők addig nem nagyon voltak elkényeztetve a műfajt illetően.

Állítólag Gorkij lelkes nézője volt (mármint az „Aranytónak”), és kétszer is megnézték Ramain Roland-al.

Az „Aranytó” történetében egy aranykutató expedíció, bár egy rablóbanda és egy ellenséges sámán igyekeznek megakadályozni ebben, ráakad az altáji tajgában a nemesfém lelőhelyére.

A rendező maga játszotta el az expedíció vezetőjének szerepét.

A rendezőből és az operatőrből kibújt a dokumentum- illetve természetfilmes. Azt hiszem, a felvételek jórésze egy mai természetfilmben is megállná a helyét.

A Tyeleckoje tó napjainkban
A forgatásra Ojrotija (Ojrot Autonom Terület) egy távoli zugában a Tyeleckoje tónál került sor. (Ma: Altáj Köztársaság, Gorno-Altaji Autonom terület).

A következő évben, 35-ben forgatott „Dzsulbarsz”, a magyar forgalmazásban a „Pamíri sakálok” címet kapta.

A film alapjául Gabriel El-Regisztan azonos című regénye szolgált, ebben egy juhászkutya segítségével elkapnak egy baszmacs bandát, amely megtámadta az élelmet szállító karavánt.

A filmet a Pamírban forgatták, a kirgizisztáni Ostól 150 km-re fekvő Szufi-Kurgan falu határőr őrsén.

Andrej Fajt
A szereplők közül – „nem számítva a kutyát” és a szép hősnőt (tényleg szép) – talán Andrej Fajt az egyetlen, akit érdemes megemlíteni. Ő a szovjet mozi örökös „rosszfiúja”. Nemcsak ebben a két filmben játszott gonosztevőt, de ő volt Mihail Romm „Sivatagi tizenhármak”-jában a fehérgárdista alezredes, a baszmacs csapat élén. A háború előtt, alatt és után is német katonákat és tiszteket alakított, többek között a „Bojevoj kinoszbornyik” sorozatban, vagy az „Ifjú gárdában”. Még az ötvenes-hatvanas években is előszeretettel osztottak rá ilyen szerepeket.

Jómódú családból származott, előbb a Vörös Légierő Mérnöki Főiskolájára járt, de elúnta az egzakt tudományokat és Olga Preobrazsenszkaja koreográfiai stúdiójában folytatta. A Filmművészet Főiskolára tanév közben vették fel, itt Lev Kulesov osztályába járt.

A Kulesov műhelyben biomechanikával és sporttal, színjátszási technikákkal foglalkoztak. A hallgatók spontán kialakuló kis csoportokban dolgoztak, egy-egy csoporthoz néhány színész, operatőr és rendező tartozott. Egy ilyen csoportot alkotott Jurij Leontyev rendező, Jevgenyij Cservjakov, Andrej Fajt és Galina Kravcsenko színészek. A színészhármast hamarosan a „Kravcserfajt” néven kezdték emlegetni. Együtt tanultak, koncerteken léptek fel és filmeztek, ha alkalmuk nyílott rá. Ők kezdtek el a Főiskola történetében először a „revü” műfajával foglalkozni.

Pályafutása során Fajt, nemigen kapott két-háromnál több pozitiv szerepet. Egy interjúban nevetve jegyezte meg: „Az még mindig kevés ahhoz, hogy jóvátegyek minden rosszat, amit a filmvásznon elkövettem.”

A szép hősnő, Natalja Gicerot,
1972-ben
A „Pamíri sakálok” értékeivel, akárcsak Platonov, ő is tisztában volt. „A filmben nem voltak kivételes színészi teljesítmények vagy különleges rendezői lelemények. Ennek ellenére elképesztő népszerűségre tett szert, különösen a fiatal nézők körében” – mondta.

A film igazi sztárja Dzsulbarsz, a kutya volt. Vagyis Lux.

Róla, a forgatás kapcsán, két eseményt idéz fel Margareta Nyekajeva, Vlagyimir Snejderovról írott 1964-es könyvében:

„... Az epizódokba rendezett anyagot nézzük a vásznon. Az egyik soron következő vetítésen jelen van Lux, a film hőse, a bátor határőrkutya, Dzsulbarsz szerepének alakítója. Ő, ahogy egy jól nevelt szolgálati kutyához illik, nem reagál sem saját magára, akit láthatóan elfogad egy másik kutyának, sem a lovakra, sem a színészekre. De amikor a vásznon megjelenik barátja, a színész Makarenko, az őrsparancsnok helyettese jelmezében, a kutyaszív nem bírja tovább. Felismerve barátját, csendesen nyafogni kezd, csóválja a farkát, és minden lehetséges módon, hangos, lelkes ugatással fejezi ki érzelmeit...”

Lux
A második a forgatás utolsó napjának eseménye volt, melynek során a rendező Snejderov megpróbált elbúcsúzni négylábú művészétől, Lux pedig, a jólnevelt szolgálat kutya, leharapta a rendező mutatóujjának ujjpercét.

Talán igy mondott véleményt a filmről.

A „Dzsulbarszt” követően Snejderov még készített néhány játékfilmet, ezeket már a megszűnő „Mezsrabpomfilm” alapjain létrehozott „Szojuzgyetfilm” stúdióban. 1939-től a „Mosznaucsfilm”-nél forgatott, a háború évei alatt oktatófilmeket és „agitkákat”, vagyis propaganda-filmeket. („Pusztítsd el az ellenséges harckocsikat!”; „A német védelmi rendszer”; „Megerősített tüzelőállás megrohamozása”; „Aknamentesítés”; „Út nyugatra” és mások.)

A háború után „Utazások a Szovjetunióban” címmel egy filmciklust indított el, amelyben a természetet és az emberek életét mutatta be a Szovjetunió különböző vidékein.

1960-tól a televízió rendkívül népszerűvé váló „Filmutazók klubja” műsor-sorozatának házigazdája lett, itt dolgozott haláláig.

Egy hétköznapi szovjet embernek rendkívül nehéz volt külföldre utaznia. Senki sem tudott semmit arról, ami az országon kívül történik. Snejderov „Filmutazók klubja” igyekezett pótolni ezt az információhiányt, talán ezért válhatott az első adásoktól kezdve az ország egyik legnépszerűbb műsorává.

El-Regisztan
Adós vagyok még El-Regisztan történetével, akinek regényéből a „Pamíri sakálok” megszületett. Az örmény író valódi neve Gabriel Arsakovics vagy Arkagyjevics Urekljanc vagy Urekljan és Szamarkandban vagy Tbilisziben született. Ennyi bizonytalanság után annyi biztos, hogy irodalmi álnevét a Gabriel rövidítéséből (El) és Szamarkand építészeti együttese a Regisztan tér nevéből rakta össze.

Az 1930-as évek elején költözött Moszkvába, és az „Izvesztyija” tudósítójaként, mint afféle „száguldó riporter” részt vett a Karakum autóversenyen, sarkvidéki távrepüléseken, megmászta a Tien-Sant, végiglátogatta a nagy projekteket (Bjelomorkanal, Balhas, Karaganda, Kuzbassz, Magnyitka, Sztálingrádi Traktorgyár, Uralmas, Sibmas). A Nagy Honvédő Háború idején a légierő újságjának fronttudósítója volt.

1943-ban Szergej Mihalkovval és Alekszandr Alekszandrovval együtt megírta a Szovjetunió himnuszát. Özvegye szerint az első négy sor az ő leleménye.

„Lobbanékony ember volt, túlságosan szerette a jó dohányt, a jó bort és a szép nőket...” – mondta róla az özvegy, Valentyina Grigorjevna Galanyina akivel 2003-ban beszélgetett a Moszkovszkij Komszomolec újságírónője:

„… hirtelen halt meg, alig néhány hónappal a Győzelem után. Elutazott egy vadászatra Magyarországra, ragyogóan érezte magát, de nagyon betegen tért vissza. Saját betegségét eltitkolta a „fecske”, a „lányka” elől, ahogy Válját (feleségét) nevezte. Hozott neki az utazásból néhány bőrönd ruhát, brüsszeli csipkét és brokátot. De az új holmi nem okozott örömet. Gabrielt szó szerint néhány nap alatt vitte el a Kreml klinikáján a második kiterjedtebb szívroham.”

A végén talán érdemes néhány szót ejteni a „Mezsrabpomfilm” stúdióról is, ami egy német-orosz közös vállalkozás volt. A név a Nemzetközi Munkássegély nevéből alkotott mozaikszó (Mezsdunarodnaja Rabocsnaja Pomoscs). Ezt a szervezetet még 21-ben Berlinben Lenin kezdeményezésére hozta létre a Német Kommunista Párt egyik alapítója és vezetője, Willi Münzenberg, hogy a Volga-vidéki éhínség tetőpontján ellensúlyozza az ARA (Amerikai Segélyezési Hivatal) tevékenységét, akiket a bolsevikok felforgatással vádoltak.

1922- ben Németország és a Szovjetunió megkötötték a Rapallói egyezményt, igyekezvén kitörni a rájuk kényszerített politikai karanténból. Moszkva érdeklődése jobbára kimerült a kulturális blokád áttörésében, a szovjet eredmények propagálásában és természetesen – végülis NEP van – némi pénzkeresésben. A szovjet avantgárd filmjeinek külföldi premierjeire általában Németországban került sor, igazi „orosz hullám” söpört végig a német mozikban. Münzenberg, a „vörös milliomos”, aki fáradhatatlan és találékony szervező volt, akit kommunista elvtársai is csak „Münzenberg Tröszt” néven emlegettek (újságok tucatjait irányította, kiadókat, színházakat, nemzetközi szervezeteket hozott létre), német tőkével a „Mezsrabpom” német filmirodája és Mojszej Alejnyikov „Rusz” filmstúdiójának összeolvasztásával létrehozta a „Mezsrabpom-Rusz” filmstúdiót. Egyesek szerint 1922-ben, mások szerint 1924-ben. A stúdió Moszkvában volt, a központ Berlinben.

A stúdió német ága „Prometheus-film” néven forgalmazta a műveket. A „Mezsrabpom-Rusz”-t 1928-ban (a NEP felszámolásakor) államosították ettől kezdve lett a neve „Mezsrabpomfilm”.

A szovjet ág produkciói olyan ismert filmek voltak mint az „Aelita” (Jakov Protanazov), a „Szent-Pétervár végnapjai” (Pudovkin), vagy az „Út az életbe” (Nyikolaj Ekk).

Willi Münzenberg
A német „Prometheus-film” ágon, Münzenberg igyekezett mozgósítani mindenkit aki számított. A holland Joris Ivens Magnyitogorszk építkezésén forgatta a „Dal a hősökről”-t (1933), Erwin Piscator pedig elkészítette egyetlen filmjét, a „Halászok felkelését” (1934). Bertolt Brecht írta a forgatókönyvét, Hanns Eisler szerezte a zenéjét a bolgár Zlatan Dudov „Kuhle Wampe” (1932) című filmjének, Phil Jutzi „Krause anyó útja a boldogságért” (1929) címmel rendezett filmet.

Mint említettem a „Mezsrabpomfilmet” 1928-ban államosították, két évvel később megtisztították a burzsoá elemektől, melynek során Mojszej Alejnyikovot letartóztatták. (Persze túl jó szakember volt ahhoz, hogy nélkülözni tudják, még a börtönben volt mikor már részt vett a „Moszfilm” szervezésében, aminek aztán 36-tól 44-ig szerkesztője volt.)

A német-szovjet kooperáció Hitler hatalomra jutásával megszűnt. A „Mezsrabpomfilm” 1936-tól „Szojuzgyetfilm” néven mint gyermekfilmstúdió működött, ebből lett 1948-ban a „Gorkij” filmstúdió.

1936-ban Münzenberg Németországból nem Moszkvába, hanem Franciaországba ment, ahol létrehozta a „Die Zukunft” (A jövő) című antisztálinista kommunista újságot. Ettől kezdve a Kremlben veszélyes ellenségnek számított, a pártból kizárták. 1940 májusában az előretörő Wehrmacht csapatok elől Dél-Franciaországba menekült, ahol a Daladier-kormány internálta.

A fegyverszünet káoszában a tábor foglyai elmenekültek, Willi Münzenberg felakasztott holttestét október 21-én találták meg egy dél-francia erdőben. Ráutaló jelek, valószínűsítő adatok mind az öngyilkosságára, mind az NKVD illetve a Gestapo általi meggyilkolására akadnak.

 

 

 

Az aranytó (Золотое озеро)

 fekete-fehér, szovjet

Mezsrabpomfilm

Bemutató: 1935. június 5.

 Rendezte – Vlagyimir Snejderov

Forgatókönyv – Vlagyimir Snejderov, Alekszandr Peregudov

Fényképezte – Alekszandr Selenkov

Zene – Szergej Vaszilenko

 Szereplők

Sztyepanov geológus – Ivan Novoszelcev

Marina – V. Tolsztova

Urnaj – Andrej Fajt

Bandavezér – Mihail Grodszkij

 

 Pamíri sakálok (Джульбарс)

 fekete-fehér, szovjet

Mezsrabpomfilm

Bemutató: 1936. február 1.

 Rendezte – Vlagyimir Snejderov

Forgatókönyv – Gabriel Urekljan, Vlagyimir Snejderov

Fényképezte – Alekszandr Selenkov

Zene – Szergej Vaszilenko

 Szereplők

Tkacsenko – Nyikolaj Makarenko

Peri – Natalja Gicerot

So-Murad – Nyikolaj Cserkaszov

Abdullah – Ivan Bobrov

Kerim – Andrej Fajt

 

jelszó: kinok55

Az aranytó

https://mega.nz/file/5sEWVZCT#Zv9b1sV1Mj6fNxgD6ujL-pnNMZcf6OZTGIZ1VW2N-UQ

 Pamíri sakálok

https://mega.nz/file/54MAyJwD#CBtmYfEOwPPVsWwzb6Q6UX2vNs7DU85SyXHrMrQCieM