Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2013. szeptember 22., vasárnap

Muhtár, hozzám!



Gyakran eszembe jutnak Moholy-Nagy kutyái.
Na jó, igazából nem Moholy-Nagy kutyái ezek, csak az ő marseille-i öregkikötőről készített nyúlfarknyi filmjének kockáin bóklásznak be a halhatatlanságba.
Egyikük a kihalt utcán keres – kicsit tétovázva – menedéket az eleredő eső elől, másikuk az utcasarkon szimatol egy termetes asszonyság háta mögött, s mielőtt kisétál a képből, egy pillanatra belenéz a kamerába.
Azt mondják, a kutya az egyetlen állat, amely kifejezetten keresi az ember tekintetét.
Mi néha még a magunkét is kerüljük a tükörben.
Ha valaki majd egyszer a nagy „kutyatörténet” megírására vetemedik, remélem, számba veszi, hogy ebben a – talán nem egyedülálló, de mindenképpen különleges – szimbiózisban, a kutya vagy az ember húzta-e a rövidebbet.
Én mindig érzek némi lelkifurdalást.
Hogy nem vagyok ezzel egyedül, azt némiképp azok az alkotások is jelzik, amiket nyugodtan nevezhetünk a „rossz lelkiismeret” emlékműveinek.
A sarkvidék "meghódítói"
Egy Koppenhágában 1912-ben fölavatott Kai Nielsen mű a sarkvidéken életüket veszett kutatók mellett, egy kicsit, az ottpusztult kutyák előtt is tiszteleg.
Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója nagyon ismerte négylábú társait. „Pillantsanak a kutyák szemébe! (…) A kutyáknál kétségkívül megvan az, amit mi léleknek nevezünk.” Ez a megállapítása azért cseppet sem zavarta abban, hogy útja során a szánhúzás mellett élő konzervként is hasznosítsa őket. És erre nem valami váratlan tragédia, vagy időjárási vészhelyzet kényszerítette. Így tervezte.
„A kaland, pusztán rossz tervezés.” Ezt is ő vetette papírra.
A cél szentesítette az eszközt az orosz fiziológus, Ivan Petrovics Pavlov számára is.
„Mikor részt veszek állatok pusztulásával járó kísérletekben, hatalmas sajnálatot érzek, hogy durva és tudatlan kézzel zúzok szét kifejezhetetlenül művészi organizmusokat, hogy élőlények hóhéra vagyok.” Ő 1935-ben érte el, hogy kutyái emléket kapjanak a leningrádi Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet udvarán, a „Hálás emberiségtől”.
A Pavlov-féle emlékmű
De, mert hát a világ mintha nem nagyon változna, az utóbbi évtizedben az „űrhajós kutyák” is megkapták emlékműveiket és jónéhány „az utolsó, még életben lévő résztvevő” osztotta meg hozzájuk kapcsolódó emlékeit különböző folyóiratok olvasóival. Mindent megtudhattunk Dezikről és Cigányról, akik elsőként jutottak fel az űr pereméig; Lajkáról, aki elsőként lépett ki a kozmoszba és nyilvánvaló volt, hogy soha nem tér vissza; és Bjelkáról meg Sztrelkáról akik elsőként tértek vissza az űrből. (Őket útjuk folyamán még Albinának és Markizának hívták, de mikor sikeres visszatérésüket jelentették Mitrofan Nyegyelin marsallnak, az felfortyant: „Hogyan viselhetnek ezek a szovjet kutyák ilyen neveket?” A kutyák már új nevükön váltak világhírűvé, Sztrelka hamarosan megszülető hat kölyke közül az egyiket maga Jacqueline Kennedy kapta. Nyegyelin marsall ezt már nem érte meg, a sors szeszélye folytán két hónappal „keresztkutyái” földet érése után egy sötét foltként végezte a bajkonuri betonon, túl közel tartózkodván a felrobbanó R-16-os hordozórakétához.)
Dezik és Cigány
A kutyák többsége persze nevet sem kapott, hisz a repülésig sem jutottak el. Elpusztultak már a kipróbálás időszakában. Nem bírták a centrifugát, a túlnyomásos kamrát, vagy épp az érzékelők elhelyezése miatt kivezetett nyaki verőerük fertőződött el. (Nem mintha vigasz lenne a kutyák számára, de az amerikaiak majmai sem voltak szerencsésebbek, kétharmaduk elpusztult az űrkísérletek során.)
Hogy miért éppen a kutyák? A döntéshozók szerint jól idomíthatóak, könnyű közöttük kitartó és türelmes egyedeket találni, képesek nyugodtan ülni akár napokon át, ráadásul a keverék, gazdátlan kutyák – úgy gondolták – szívósabbak, táplálkozásukra kevésbé igényesek.
Lajka
„Mi közönséges keverékeket választottunk – mesélte Igor Balahovszkij akkori vezető tudományos munkatárs. – Fiatalokat és nem túl nehezeket, úgy 5-6 kg súlyúakat. Természetesen „lányokat”, nekik könnyebb volt olyan öltözetet varrni, amely megfelelt a természetes igényeiknek. Külön figyelmet fordítottunk a színükre. A földdel való kapcsolattartás során, a képernyőn kontrasztosan kellett látszaniuk a kutyáknak.”
Ezek a kis gazdátlan állatok bizonyára roppant hálásak voltak, valószínűleg nem is igen értették mire ez a hirtelen gondoskodás. Alekszandr Szerjapin orvos-ezredes (mellesleg esélyes volt a föld első űrhajósa címre) feladatai közé tartozott a kutyák kiképzése. Emlékei szerint egy este a Bátor nevű kutya, akinek másnap repülnie kellett volna, kiszökött és eltűnt a sztyeppén. Az egyik katona azt javasolta, hogy az ebédlőjük körül kóválygó kóbor ebek közül fogjanak be egyet.
„Kiválasztottunk egy megfelelő súlyú kölyköt. Elhoztuk, megetettük, megitattuk, megfürdettük. Megnyírtuk ott, ahová az érzékelőket kellett helyeznünk. Kiderült, hogy csodálatos kutyára akadtunk. Teljesen nyugodt volt. Bármit csináltunk vele, ő csak nyalogatta a kezünket. Azt gondoltam, na jó, majd reggel megtudod miért foglalkoztunk ennyit veled. Reggel fellőttük.”
Bjelka és Modnyica
(Ő túlélte. Érdekes, hogy a 2009-ben az „Érvek és tények” folyóiratban megjelent Szerjapin interjút megelőzően, az összes híradásban, az elszökött kutya reggelre bűnbánó ábrázattal előkerült.)
Mint már említettem, én mindig érzek némi lelkifurdalást.
Most, hogy elnézem ezeket a „társaink a kutatásban” fotókat, rossz érzésem oka talán ugyanaz, ami miatt Izrail Metter, a „Muhtár” című történetének megírásába fogott.
„A kutya sorsában láttam valami emberit. Biztos van, aki az ilyen – mintha lenne is erre egy tudományos elnevezés – antropomorfisztikus nézőpontot helytelennek tartja, de számomra tökéletesen közömbös, hogy melyik rubrikába sorolja a tudomány az én kutyák iránti szeretetemet és tiszteletemet. A „tisztelet” szó használata, nem elszólás. Egy leningrádi biológus professzor, V.J. Alekszandrov, mondta nekem egyszer, hogy túlságosan könnyen és egyszerűen ítéletet alkotva az állatok viselkedéséről, gyakran tanúsítunk egyfajta homo-gőgöt. Úgy véljük, amennyire felsőbbrendű, összetettebben gondolkodó lény az ember, úgy a kutya pszichéje teljesen elemi, megszámlálható mennyiségű feltételes reflexre korlátozódik, amely semmiféle titkot nem rejt és tökéletesen érthető számunkra. Személy szerint nekem, sok minden érthetetlen az állatok viselkedésében, de megszoktam, hogy a számomra bonyolult és homályos jelenségekhez tisztelettel viszonyuljak.”
Izrail Metter
Izrail Mojszejevics Metter 1959-ben találkozott Szultán kutyával, akiről elbeszélésének hősét, Muhtárt mintázta. Szultán akkortájt kitömve, mint kiállítási tárgy időzött a Leningrádi Bűnügyi Múzeum egyik tárlójában. Nem volt felemelő látvány és Mettert hidegen is hagyta volna, ha távozásakor a teremőr meg nem említi a véget, a kutya nehéz, otthontalan öregségét. Ettől szorult össze az író szíve.
Felkereste a nyugalmazott őrnagyot, Pjotr Szerapionovics Busmint, Szultán egykori kutyavezetőjét.
„… semmiben nem hasonlított Glazicsov alhadnagyra, akit az elbeszélésemben és a "Muhtár, hozzám!" forgatókönyvében ábrázoltam. Semmiben, kivéve egy tulajdonságot: a szeretetet a kutyája iránt. Eleinte úgy tűnt, hogy Busmin kissé túloz a kutyák eszét, felfogóképességét illetően. Egyszer, amikor egy alkalommal enyhén kételkedtem ebben, ő összevonta a szemöldökét, a szobám sarka felé fordult, ahol egy takarón szunyókált az én kedves drótszőrű airedale-em és megkérdezte:
– Hogy hívják a kutyáját?
– Triska.
– Szereti magát?
– Szerintem, szeret.
– Próbáljon ki valamit. Minden reggel, mikor feleségével az asztalhoz ül, mondja neki: „Triskát el kell adni. Muszáj eladni Triskát.” A felesége persze azt válaszolja majd: „Szó sem lehet róla!” Öt napig beszélgessenek így, és a kutyája teljesen másképp fog viszonyulni önhöz. Pontosan meg fogja érteni, hogy ön elárulta őt.”
Metter úgy döntött, hogy neki többet ér a kutyája barátsága, mintsem egy – ha mégoly tudományos is – de kockázatos kísérlet lefolytatása.
„Muhtár” című elbeszélése 1960-ban jelent meg a Novij Mir-ben.
Hogy az eredendően színházi rendező Szemjon Tumanov miért ezt választotta harmadik mozifilmjének témájaként, nem sikerült kiderítenem. Mettert mindenesetre sikerült megnyernie a forgatókönyv megírására, és ez valószínűleg jót tett a filmnek.
Jurij Nyikulin
Ahogy az is, hogy Jurij Nyikulin kapta meg a kutyavezető szerepét. Bár előtte hat embert kipróbáltak, sőt az egyikükre már áldását is adta a „hudszovjet”, Metter Nyikulint javasolta. Akkortájt nézte meg az „Amikor a fák még nagyok voltak” című filmet, és megtetszett neki a művész.
Nyikulin így emlékszik erre:
„Egy japán turnéról térve vissza Moszkvába, megtudtam, hogy kerestek a „Moszfilmtől” a Muhtár-forgatócsoporttól.
Muhtár… Muhtár ... Ez nem az a Muhtár – a „Novij Mir”-ben megjelent Izrail Metter elbeszélés hőse?
De bizony, az. Kiderült, hogy a rendező Szemjon Tumanov elhatározta, filmre viszi a történetet, és az író Metter megírta a forgatókönyvet. Mikor találkoztunk, Tumanov megkérdezte:
– Szereti az állatokat?
– Igen, szeretem.
– Voltak kutyái?
– Voltak. – És elmeséltem az életrajzát mindegyik kutyának, amelyik nálunk élt. Elmeséltem azt is, hogy amikor Malka meghalt, mind úgy éltük meg, mintha egy rokonunk halt volna meg.
– Olvasta a „Muhtárt”?
– Olvastam.
– Remek! Akkor könnyebb lesz elmondanom. Azt szeretném, hogy Ön játssza el a rendőrt, Glazicsovot.
– Glazicsovot? – Emlékeztem, hogy az elbeszélésben Glazicsov alacsony termetű, vasgyúró, én meg épp az ellenkezője. Mondtam Tumanovnak.
– Istenem, számít ez? Ki tudja, hogy nézett ki valójában Glazicsov? Senki! Amilyenné mi formáljuk, olyannak fogadják majd el.
– De én nem játszhatok rendőrt.
– Miért, nem szereti a rendőrséget?
– Dehogynem – feleltem. – De gondoljon csak arra, hogyan lehetek rendőr, ha az utolsó két filmemben bűnözőt játszottam?
A hosszú beszélgetés végén úgy döntöttünk, hogy mégis csinálunk próbafelvételt. Megegyeztünk, ha látva magamat a vásznon úgy ítélem, hogy el tudom játszani a rendőrt, akkor beleegyezem, hogy részt veszek a filmben.”
Aztán ki kellett választani a kutyákat. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy kutyával egy ilyen filmet nem lehet leforgatni.
Nyikulin a forgatáson
A forgatás idejére kaptak két keresőkutyát a Közrendvédelmi Minisztériumtól, egyet pedig a „Moszfilm” vásárolt hirdetés útján. Ez utóbbi hallgatott is a Muhtár névre. Már hónapokkal a forgatás előtt megvásárolták, a stúdió területén lakott, gyorsan hozzászokott új nevéhez és a még félig-meddig kölykös, vidám kutya egykettőre a stáb kedvencévé vált. Különösebb színészi talentumot azonban nem mutatott, így csak néhány jelenetben forgattak vele. A film elkészülte után a stúdió gyorsan túladott rajta, de Metter egy ideig még követte sorsa alakulását:
„Egy családhoz került, ahol a házastársak válása miatt, hamarosan szintén feleslegessé vált. Így aztán Muhtárt harmadszor is eladták... Ha téged, különösen ha kutya vagy, háromszor adnak kézről kézre három év alatt – nem sok örömed telik benne. Van okod megharagudni az emberekre!.. És Muhtár harapós lett, sokszor értelmetlenül, már azokra az emberekre is rátámadt, akik teljesen ártatlanok voltak az ő szomorú sorsában. Végül is, ismerős képlet...”
A másik kettő, a moszkvai rendőrségi telep kiképzett kutyái viszont jó választásnak tűntek.
Nyikulin is készült:
„Néhány alkalommal kimentem a rendőrökkel a műveletekre, megismerkedtem sok keresőkutya-vezetővel. A rendőrség dolgozói készségesen osztották meg tapasztalataikat.
Mint tanácsadót, meghívták a filmbe az akkor rendőr százados Szergej Poduskint, aki úgy foglalkozott velem, mintha valóban a rendőrség alkalmazottjává kellett volna válnom.
Korán reggel keltem, rendőregyenruhába bújtam, bundába, és elindultam a telepre.
Ott kiengedtem a ketrecből a két kutyát. Én sétáltattam és etettem őket, hogy hozzám szokjanak. Ezután elmentem a cirkuszba (téli szünet volt az iskolákban), és letudva három előadást, ismét visszamentem a telepre. Ez így ment több mint két hétig. A kutyák ez alatt az idő alatt fokozatosan megszoktak.”
Minden rendben ment, egészen az első forgatási napig. Ezen a napon a menekülő bűnözőt a hóviharban üldöző kutya jelenetét vették volna fel, de a kutyák úgy megrémültek a havat kavaró szélgép hatalmas propellerétől és süvítő hangjától, hogy behúzva fülüket-farkukat semmiféle utasításnak nem voltak hajlandóak engedelmeskedni.
Leállt a forgatás, a gyártásvezető szentségelt, minden kieső nap háromezer rubel veszteség.
„A forgatócsoport vesztegelt – írja Nyikulin – Elmúlt a téli idő. Mit tegyünk? Jöttek a pletykák, hogy a filmünket le akarják állítani.
A sajtóban azonban már megjelentek a hírek a film forgatásáról. A „Szovjetszkij ekran” lehozta a kutyák képeit, akikkel forgatni szándékoztak.
Ekkor váratlan dolog történt.
Kijevből érkezett egy távirat a stúdióba:
„MOSZFILM; MUHTÁR FORGATÓCSOPORT; A KUTYÁM SZERETNE FORGATI AZ ÖNÖK FILMJÉBEN; DLIGACS MÉRNÖK”
Megmosolyogtuk a táviratot, deTumanov végső kétségbeesésében azt mondta:
– Ki tudja, talán épp ez az a kutya, amelyikre szükségünk van.
Poduskin százados felajánlotta, hogy elutazik, és ott helyben megnézi a kutyát. Elrepült Kijevbe és még aznap felhívta Tumanovot:
Dyck
– A kutya megfelelő. Meg kell szerezni. A legfontosabb, hogy már forgatott filmben és hozzászokott a zajhoz meg a fényekhez. A gazdája rendes – egy kedves mérnökember.
Poduskin utasítást adott, hogy azonnal vigyék Moszkvába a kutyát és a gazdáját.
Az első találkozásom velük megragadt az emlékezetemben.
A házunkhoz, a Furmanov utcában, ahol akkor laktunk, odahajtott a Moszfilm „Gazik”-ja. A kocsiból kiszállt egy nem valami nagy férfi, vékony bajusszal. Odajött hozzám, kezet nyújtott és azt mondta:
– Mihail Davidovics Dligacs vagyok. Mérnök Kijevből. És itt a kutyám is, Dyck!
A kocsi nyitott ajtaján egy egészséges kutyapofa kandikált ki. A kutya ránézett, majd rám, aztán elbújt.
Dligacs így szólt:
– Van egy nagy kérésem. Arra kérném, hogy szólítson engem egyszerűen Misának. Én meg majd önt Jurának. Ebben most mindjárt meg kell állapodnunk. Nem azért, mintha azt szeretném, hogy olyan jó barátok legyünk, neki van rá szüksége – bólintott a juhászkutya felé. És tegeződni is fogunk. A kutyának rögtön meg kell tanulnia a nevedet. Azt, hogy Jurij Vlagyimirovics, nehéz neki megjegyezni. Ha Misának fogsz szólítani, ő megérti, hogy hozzám beszélsz.
Beleegyeztem, bár azt is gondoltam, hogy a gazda kissé okoskodik.
Amikor beszálltunk a kocsiba, Dligacs figyelmeztetett:
– Csak arra kérlek, Jura, ne kínáld semmiféle étellel, és ne hívd őt, mert neked támad és megharap.
Az autó elindult. A kutya kidugta a pofáját köztem és a vezető között és figyelmesen nézett ki az autó szélvédőjén.
– Ne lepődj meg – mondta Dligacs – Dyck szereti nézni, hova megy. Néznie kell neki.
Megkérdeztem Dligacsot miért nevezték el a kutyát Dyck-nek.
– Nagyon egyszerű – felelte Misa, – ismered a festő Van Dyck-et? Elhagytam a Van-t, és maradt a Dyck.
Az ismeretség első percétől megértettem, hogy Mihail Dligacs úgy viszonyul a kutyájához, mint egy emberhez. Nem kételkedett abban, hogy a kutya megért mindent, amiről az emberek beszélnek. Ugyanakkor észrevettem, hogy a kutya valóban egy pillanat alatt teljesíti bármely utasítását, reagál a hanglejtésére.”
Dyck személyében megtalálták az ideális Muhtárt. A film minden kulcsjelenetében ő forgatott, az ő pillanatnyi kondíciójához igazodva ütemezték a felvételeket. „Ne izgulj. A film a kutyáról szól, te csak ott vagy mellette. Csak arra ügyelj, hogy ne rontsd el a jelenetet” – viccelődött egyszer Nyikulinnal Haritonov, az operatőr.
A film végül egy év alatt készült el.
Nyikulin és Dyck
Jurij Nyikulin „Majdnem komolyan” című igazán nagyszerű könyvében sokat ír a forgatás körülményeiről, a kamera előtt és mögött zajló munkáról, mulatságos vagy kesernyés emlékeiről.
Sajnos nem jelent meg magyarul, de érdemes beleolvasni. (Nagyon élvezetes, hazájában sok kiadást megért könyv.)
„A stúdióban folytatták a kutya nélküli jelenetek felvételét. Mindazonáltal, hogy Dyck fokozatosan hozzámszokjon, behozták a pavilonba. Az egyik jelenetben az asztalnál ültem, Mihail Dligacs meg odaszólt Dyck-nek:
– Ülj Jurához.
A kutya odajött hozzám, és leült mellém.
– Hagyd, hogy ott üljön melletted – mondta Dligacs. – Nem számít, hogy őt nem veszik. Mindenképp meg kell szoknotok egymást. Dyck emlékezni fog a szagodra, egyre inkább magához tartozónak fog tartani. Végtére is, sok jelenetben kell egymás mellett lennetek.
A ebédszünetben a kutya velünkjött az ebédlőbe is. Én ettem, ő meg ült mellettem.
Estére Dligacs azt mondta:
– Holnap hozz egy pár virslit.
Másnap bementem Dligaccsal a helyiségbe, ahol Dyck tartózkodott. Meglátott és morogni kezdett.
– Ül! – mondta Dligacs. – Jura, vedd elő a virslit és add ide nekem.
Átnyújtottam a virslit a gazdának. Ő odaadta a kutyának. Dyck enni kezdte.
– Látod, – mondta Mihail Dyck-hez fordulva – ez Jura, hoz neked virslit, Jura.
Másnap májat kellett hoznom. Teljesítettem a kérést. Minden megismétlődött. Először átadtam a májat a gazdának, az meg azt mondva: „Ez Jura, májat hoz neked, Jura.” – odaadta Dyck-nek. Aztán felvágottat hoztam. Újra ugyanaz a szertartás. Nem bírtam ki és megkérdeztem:
– Miért nem szabad nekem magamnak odaadni az ételt?
– Idegen kézből nem fogadja el – válaszolta nyugodtan Dligacs – neked támadhat.
Egy héttel később, mikor bementem a szobába ahol a gazda volt a kutyával, örömkiáltást hallottam:
– Nézd, nézd, Jura! – mutatott Mihail Dyck farkára. – Látod?
És láttam, hogy a kutya farka vége mozog.
– Látod? Megismert téged! Ráadásul szimpatikus vagy neki!..
– Nem rossz – jegyeztem meg, – egy hét kell hozzá, hogy a farka vége megmozduljon. Mennyi kell akkor, hogy csóválja a farkát?
– Idő, idő és minden meglesz – biztosított Dligacs.
Tényleg, két nap múlva először adhattam Dyck-nek kolbászt. A kutya zavartan nézett rám.
– Vedd el, vedd, – engedte meg Dligacs – ezt Jura neked hozta. Jurától el lehet venni.
Dyck vonakodva kezdett enni.
Aztán valahogy Dligacs rátette tenyerét a kutya fejére és megkért, hogy a tenyerem rakjam fölé. Mihail lassan kihúzta a tenyerét az enyém alól, és a kezem a kutya fejére került. Dyck rám sandított és halkan felmordult.
– Ül! Nyugalom! – szólalt meg Dligacs. – Nyugi, Dyck.
Olyan érzés volt, mintha a kezem alatt egy áramfejlesztő dolgozott volna.
(…)
Mindenkit megrázott Dyck viselkedése annak az epizódnak a forgatásakor, amikor Muhtárt a sebesülése után megoperálják.
Dyck-et felfektették a műtőasztalra, és még épp csak bekapcsolták a lámpákat, mikor hirtelen minden látható ok nélkül elkezdett zihálni – teljesen azt a benyomást keltve, hogy a kutya beteg. A megdöbbent Tumanov, halkan szólt az operatőrnek:
– Gyorsan vegye fel.
(…)
Néhány Dyck-kel kapcsolatos snitt, közvetlenül a forgatás helyszínén született.
Valamiért kinyitottam a vízcsapot, látom – Dyck odaszaladt és elkezdte inni a vizet egyenesen a csapból. Elmeséltem Tumanovnak. Neki megtetszett. Így is került be – Muhtár együtt a vezetőjével issza a vizet a csapból.
(…)
Alla Larionova
Muhtár gazdájának szerepet Alla Larionova játszotta. A történet szerint eladja a rendőrségnek a kutyát, de egy év múlva eljön meglátogatni a telepre. Muhtár ráveti magát, és eltépi a drága bundát. Szolgálati kutyává vált és Glazicsov kivételével senkit sem fogadott el.
Hogy lehet felvenni ezt a jelenetet? Dyck Larionovát nem ismeri. Hogyan lehet elérni, hogy a kutya ne harapja meg a színésznőt?
Úgy döntöttünk, hogy Larionova viseljen több műanyag védőgyűrűt a karján.
Mihail Dligacs biztos volt benne, ha a művésznő a kutya támadásának pillanatában előre tartja a kezét, akkor Dyck feltétlenül ebbe a kézbe fog belekapni.
Kezdtek felkészülni a forgatáshoz.
Amikor egy jelenet felvétele veszéllyel jár az emberekre, az ügybe feltétlenül beavatkozik a biztonságtechnikai megbízott.
– Milyen intézkedéseket tettek, hogy megvédjék a színésznőt? – kérdezte megérkezve a forgatásra a biztonságtechnikai mérnök.
Mondták neki a gyűrűt.
– Az jó – helyeselt a mérnök. – Na, de ha a kutya megragadja a színésznő lábát, vagy ne adj 'isten, a torkát?
Megmagyarázták neki, hogy ez nem fordulhat elő, mert Dyck fogásváltás nélkül dolgozik, azaz ha egyszer megragad valamit akkor tartja is, és nem ereszti addig, amíg meg nem hallja a kiképző parancsát.
– Lehet, hogy a kutyájuk nem is vált fogást – mondta a mérnök, – de fene tudja mi jár a fejében? Megtiltom a felvételt.
A csoport pánikba esett. Leginkább talán Dligacs idegeskedett. Kezdte győzködni a mérnököt, hogy engedélyezze a forgatást.
– Hogy gondolja – kérdezte az – vállalja a felelősséget a színésznő életéért?
– Igen, vállalom.
– Akkor írjon egy elismervényt.
És Dligacs leírta, hogy teljes mértékben ő felelős Larionova biztonságáért. Így aztán engedélyezték a felvételt.
Alla Larionova – hősies nő. Amikor felajánlották, hogy az epizódban dublőzzel helyettesítik, ő kereken visszautasította.
Úgy döntöttek, hogy próba nélkül veszik fel. Két kamerát állítottak be arra az esetre, ha az egyik leáll. Minden előre elkészítettek, ellenőriztek és kipróbáltak. Mihail Dligacs tartotta Dyck-et a nyakörvénél fogva. Larionova belépett a képbe.
– Felvétel! – Hangzott el nagyon halkan a rendező utasítása.
A világosítók, az asszisztensek, a gépkocsivezetők, a munkások mozdulatlanná váltak.
Larionova gyorsan lépkedett a hóban.
– Muhtár, Muhtár, Muhtáruska – kezdte hívni a kutyát.
– Kapd el! – adta ki a vezényszót Dligacs és elengedte Dyck-et.
Az nekiugrott a színésznőnek, vadul megragadta a karját, és ledöntötte a hóra.
Dligacs két ugrással mellette termett, és kiabálva: „fuj, fuj”, elvonszolta Dyck-et Larionovától.
– Állj! – kiáltotta szomorúan Tumanov. – Mit csinál? Mihail Davidovics, hisz tönkretette nekem a felvételt!
– Miért? – lepődött meg Dligacs.
– Hogy miért? Nekünk nem önt kell lefilmezni. Azt kell megmutatnunk hogyan harapja meg a kutya Larionovát, maga meg beszalad a képbe.
– De másképp nem tudom – mondta Dligacs. – Én vagyok a felelős az életéért.
– Hagyja már legalább egy kicsit, csak Dyck épp hogy megkapja, hogy belemarjon! És csak azután húzza le róla. Na, legalább két-három másodperccel később fusson be a képbe – könyörgött Tumanov.
Úgy döntöttek még egyszer felveszik. Mindenki megint mozdulatlanná vált. Dyck Dligacs parancsára újra a színésznőnek rontott, de a gazda ismét nem bírta ki és idő előtt futott be a képbe.
A második felvétel is tönkrement.
Rövid szünetet rendeltek el. Tumanov odajött hozzám.
– Kérek öntől egy nagy szívességet – mondta halkan – mikor a kutya Larionovára ront, könyörgöm, fogja meg a kabátjánál fogva Dligacsot és tartsa vissza három másodpercig. Számoljon: egy, kettő, három – és csak akkor engedje el.
Felkészültek a felvételre.
– Felvétel! – hangzott az utasítás. Dyck támadott, a színésznő előretartotta a karját és a kutya megragadta. Én ekkor hátulról megfogtam Dligacsot a kabátjánál fogva és tartottam, ahogy csak bírtam. Erre ő, bár kinézetre törékeny volt, megfordult és olyan erősen képen vágott, hogy beleestem a hóba. Így forgattuk le ezt a jelenetet.
(…)
Jelenet a filmből
Szörnyű hőség. Ülök a buszban. A csizmát, tányérsapkát, gimnasztyorkát kint hagytam, vagy húsz méterre az autóbusztól. Hirtelen hallom a megafonon az utasítást:
– Nyikulin, felvételhez!
– Na, megyek felöltözöm – mondtam.
– Minek? Öltözz itt – javasolta Dligacs.
– A ruhám kinn van.
– Dyck mindjárt idehozza. Dejnyka – mondta Dligacs – hol van Jura csizmája, a cipők?
Dyck elment és hozta a csizmát, először az egyiket, majd a másikat.
– Az inget? – mondta Dligacs.
Dyke hozta a gimnasztyorkát.
– És most a sapkát – folytatta a gazda. A kutya hozta a tányérsapkát. El voltam hűlve.
– Misa, tényleg megérti?
– Mégis, mit gondolsz – sértődött meg Dligacs, – szerinted hülye?
(…)
A forgatás utolsó szakasza nyáron zajlott, Moszkvában. A családom kiköltözött a nyaralóba. Egyedül maradtam a lakásban és megkértem Dligacsot, hogy költözzön hozzám Dyck-kel, arra gondolva, hogy vidámabb lesz együtt lakni. A stúdióba is együtt fogunk bejárni. Beleegyezett…
Egy nap hajnali öt körül félálomban Dyck mancsát hallottam kopogni a parkettán. Bejött a szobámba és kezdte lehúzni rólam a takarót. Álmos voltam, nem értettem semmit.
– Mit akarsz? – kérdeztem a kutyát.
Dyck rám nézett és pofáját az ablak felé fordította.
Megértettem, hogy a kutya sétálni akar. „Nahát – gondoltam. – a gazdája mellette alszik, de ő mégis hozzám jön.” Öröm töltött el. Felkeltem, gyorsan felöltöztem és kivittem Dyck-et az utcára.
Ettől kezdve Dyck minden reggel felébresztett és elmentünk sétálni.
Eljött az utolsó forgatási nap. Mihail Dligaccsal úgy döntöttünk, ezt az eseményt megünnepeljük. Ekkorra visszatért a családom a nyaralóból.
Ültünk mind az asztal körül, felidézve a forgatást. Mellettem a padlón Dyck feküdt. Valaki azt találta mondani, Dyck-nek most már két gazdája van. Misa ezt hallva, megsértődött.
– Bárhogy legyen is, a fő és egyetlen gazdája, az én vagyok. Dyck, hozzám! – parancsolta.
Dyck abban a pillanatban odament hozzá.
– Dyck, hozzám! Ülj – vezényeltem én.
Dyck végrehajtotta az én parancsomat is.
Ez így ment még néhányszor. Dyke teljesítette az összes utasításunkat.
– Akármennyire is hallgat rád – mondta Dligacs – a gazdája mégis én vagyok.
– Ez így van, – ismertem el. – De az elmúlt három hétben Dyck minden reggel felébresztett, és kérte, hogy menjek vele sétálni, bár te, a gazdája, a szomszéd szobában aludtál.
Dligacs elnevetette magát:
– Hát tudd meg – minden reggel felébresztett, én meg azt mondtam neki: „Eredj Jurához. Ő visz sétálni.”
Dyck három évvel a forgatás után halt meg, de maradt egy fia akit Dligacs szintén Dyck-nek nevezett el és ki is képezte, titokban abban reménykedve, hogy majd készül folytatása a filmnek.
Aztán Mihail Dligacs az Egyesült Államokba távozott. (Későbbi sorsáról nem találtam adatot, unokája egy üzenetben tudatta, hogy még él, de hogy ez az üzenet mikor íródott, nem sikerült megállapítanom.)
Tumanov nyolc évvel a bemutató után hunyt el.
Azt sem tudom, komolyan szóba került-e a film folytatásának lehetősége, vagy ez pusztán Dligacs vágyálma volt.
Nyikulin síremléke
1996-ban a történet írója Izrail Metter, rá egy évre Jurij Nyikulin is távozott az élők sorából.
A film nem döntött rekordokat. Abban az évben a maga 23 millió nézőjével, ha jól emlékszem, csak a 16. volt a bevételi rangsorban (már nem találom itt a papírok között a pontos adatot).
Mégis, sokan úgy emlékeznek rá, mint fiatal koruk fontos filmjére (persze ezek lehet, hogy mind kutyások).
Mások szerint egy „Hogyan rontsuk el a kutyánkat” tanfolyam szemléltető-anyaga is lehetne.
Nekem kicsit elszorult a szívem a végén.
Nézzék meg!
És soha ne engedjék meg, hogy a kutyájukat kilőjék a világűrbe.



Muhtár, hozzám! (Ко мне, Мухтар!)
Moszfilm, 1964
ff. szélesvásznú
bemutató: 1965. március 13.

Rendezte – Szemjon Tumanov
Forgatókönyv – Izrail Metter
Fényképezte – Alekszandr Haritonov
Zene – Vlagyimir Rubin
Kutyakiképzők – Mihail Dligacs, Vlagyimir Krukover

Jurij Nyikulin – Glazicsov
Vlagyimir Jemeljanov – a kiképző-telep vezetője
Leonyid Kmit – Dugovec
Jurij Bjelov – Larionov
Alla Larionova – Muhtár előző gazdája
Fjodor Nyikityin – az állatorvos


A linkek.
http://www.embedupload.com/?d=3FCWKJEGIG
http://www.embedupload.com/?d=4GC2LYGVRH
http://www.embedupload.com/?d=6WMHJWQUQH
http://www.embedupload.com/?d=4SCVCBRXLN
http://www.embedupload.com/?d=7YSIMBGQWI
http://www.embedupload.com/?d=9VG4SSGFAW

2013. június 16., vasárnap

A siker lovagjai



„A sikertelenség lovagja”.
Ezzel a címmel készített 2007-ben Aga Oganeszjan dokumentumfilmet a hetvenes évek egyik legkedveltebb vígjátékának rendezőjéről. Bár Alekszandr Szerijnek nem ez az egyetlen munkája, akár „egyfilmes” rendezőnek is mondhatnánk. Korábbi és későbbi próbálkozásait elfeledték, megközelíteni sem tudta velük ennek népszerűségét. „A siker lovagjait” 1971. december 13-án mutatták be a moszkvai „Rosszija” filmszínházban és a következő évben 65 millió néző látta. Azt mondják, a pénztárban 20 kopekért árusított jegyeket az üzérek 3 rubelért adták tovább.
A rendező egycsapásra ismert lett, a hétfői bemutatót követően egy egész hétig élvezhette felhőtlenül a rászakadt népszerűséget.
Aztán a rákövetkező kedden átlőtték a fejét egy szigonypuskával.
Hogy Alekszandr Szerijből miért is lett filmrendező, azt méltatói nem igazán firtatják. Szülei tudósok voltak, ő maga előbb a Moszkvai Energetikai Főiskolát majd a Moszkvai Aviatikai Főiskolát végezte el. Mérnökként dolgozott mielőtt gondolt egyet és váratlanul beiratkozott a Moszfilm felsőfokú rendezői kurzusára. Talán Viktorija Tokarjeva (aki Georgij Danyelijával és Szerijjel társírója volt a film forgatókönyvének) az egyetlen, aki egy a 90-es évek végén született, Szerijnek szentelt írásában válaszolni próbált erre.
Nem fest túlzottan hízelgő képet a rendezőről.
„... magas, szőke, árja típus. Vékony arc, kék szem, halk hang. Tárgyilagosan: gyönyörű. De nekem a szépség – írja – nem termet, nem megjelenés, hanem tehetség, ami sugárzik a szemből. Csak úgy árad a szemből. Alikból semmi sem áradt, az életerő gyenge volt, ahogy a hangja is.”
Szerij valamikor az 50-es évek derekán beleszeretett egy Marina nevű lányba, a Moszkvai Állami Egyetem fiatal előadójába (vagy hallgatójába, erre ki így, ki úgy emlékszik). Tokarjeva szerint egyszerűen imponálni akart a lánynak, ezért lett filmrendező.
„A mérnök – nem tekintélyes szakma. Eldobsz egy botot, mérnököt találsz.
A divat a szakmákat tekintve is változott a század folyamán. A harmincas években a divatos szakma – a pilóta. Mint Cskalov. A negyvenes években – a tábornok, még inkább marsall. A hatvanas években – a filmrendező.”
Alekszandr Szerij
Szerij beiratkozott hát a rendezői kurzusra, amit ugyanebben az évben kezdett el Georgij Danyelija is. Innen az ismeretségük.
Az elkövetkező években a fő elfoglaltsága az volt, hogy szerette Marinát. Valószínűleg nem véletlenül nevezte őt Ivan Pirjev (neve majd’ mindegyik filmnél szóba kerül) a „Moszfilm Otellójának”.
58-ban végzett, ám a diplomafilm helyett börtönbe került.
Nemcsak szerette, de rettenetesen féltékeny is volt barátnőjére, akit egyszer csak kerülgetni kezdett egy ifjú építész. Egy nap, mikor Szerij felhívta a lányt, annak anyja közölte vele, hogy Marina az építésznél van. A rendező, aki addig – Tokarjeva kissé rosszmájú megjegyzése szerint – mindössze annyit engedett meg magának, hogy fogta a lány kezét a sötét moziban, azonnal az építész lakására rohant. Persze, biztos ami biztos (az építész jól bokszolt), magához vett egy jégcsákányt. Amikor a fiatalember hosszas csengetés után végre ajtót nyitott neki és ő belépve megpillantotta a kanapén felhúzott lábbal ülő Marina lerúgott cipőjét, lesújtott a jégcsákánnyal. Aztán, mint ki jól végezte dolgát kézen fogta barátnőjét és kisétáltak a lakásból, fikarcnyit sem törődve a vérbe fagyva otthagyott építésszel.
Az, ennek ellenére életben maradt, a rendező pedig maradandó károsodást okozó súlyos testi sértés vádjával bíróság elé került.
Nyolc évet kapott (Danyelija úgy tudja, hatot), ebből négyet ült le. Egyesek szerint a tudós édesanya vetette be minden anyagi lehetőségét és kapcsolatait, hogy kihozza fiát.
Szabadulása után feleségül vette a rá hűségesen váró Marináját, Danyelija, az osztálytárs pedig segített megmaradnia a filmes szakmában.
És úgy tűnt elrendeződik az élete.
Georgij Danyelija
Újra kapott munkát a „Moszfilmnél”. Danyelija meggyőzte a vezetőséget, hogy engedjék meg Szerijnek a „Lövés a ködben” című meglehetősen együgyű kémfilm leforgatását. Igaz nem egyedül, hanem Anatolij Bobrovszkijjal közösen. Aztán 1965-ben egy vígjátékot a „Külföldi lányt”, ezt sem egyedül, hanem Konsztantyin Zsukkal. Egyik film sem hagyott különösebb nyomot senkiben, így aztán több lehetőséget nem kapott.
Próbálkozott, kínlódott, de semmi sem jött össze.
Ha nincs munka, nincs pénz. Időközben lányuk született, a felesége fizetésén kívül rászorultak Szerij anyjának anyagi támogatására is. De nem csak a pénz hiányzott. Ami legalább annyira fontos volt számára, veszni látszott az áhított presztízs.
Akkor megint megjelent Danyelija.
Hogy véletlenül találkoztak vagy Szerij kereste fel, az Danyelija visszaemlékezéséből sem derül ki, mindenesetre a jóbarát újra akcióba lendült.
„A "Szlova" egyesület (a filmstúdió alkotóközössége) szerkesztője Nyina Szkujbina megkért, hogy dolgozzam ki egy kezdő forgatókönyvíró Viktorija Tokarjeva, "Egy nap hazugság nélkül" című saját elbeszéléséből írott forgatókönyvét. Odaadta az elbeszélést és a forgatókönyvet, hogy olvassam el. Tehetséges elbeszélés volt, beleegyeztem, így Nyina elhozta hozzám a fiatal és csinos írónőt Viktorija Tokarjevát. (…) Körülbelül egy hónapot dolgoztunk, ütős forgatókönyv lett, az egyesület elfogadta és úgy döntött gyártásra bocsájtja. Az alkotóközösség vezetői Alov és Naumov voltak. Elmentem hozzájuk és kértem, bízzák az "Egy hazugság nélküli nap" rendezését a barátomra, Alekszandr Szerijre, aki akkoriban munka nélkül volt. Nemet mondtak, (van nálunk így is elég szürke /=szerij/ a moziban) Korenyevet, a saját barátjukat bízták meg aki akkor szintén munka nélkül volt. (…) Tudtam, ha Suriknak lesz egy "tuti" forgatókönyve, az esélyt ad, könnyebb lesz beszélni a vezetőséggel. Mikor Alov és Naumov elhajtott, felajánlottam Tokarjevának, hogy írjunk Suriknak egy forgatókönyvet. Beleegyezett, és én összeismertettem Szerijjel.”

Viktorija Tokarjeva
A munka során Danyelija és Tokarjeva meglehetősen közel kerültek egymáshoz, filmes körökben sokáig járt a szóbeszéd szerelmi románcukról.
A forgatókönyv alapjául Tokarjeva saját elbeszélését, a „Fárasztó pofát” javasolta, de Danyelija úgy gondolta nehéz belőle olyan forgatókönyvet írni, ami „fent” is tetszene. Végül Danyelija és Valentyin Jezsov ötlete mellett döntöttek, melyben egy fiatal rendőr munkára neveli a bűnözőket elhitetve velük, hogy tulajdonképpen nem is dolgoznak, hanem lopnak.
„Danyelijával elmentünk az ötlettel a Puskin térre, a rendőrkapitányságra – mesélte Tokarjeva – a legmagasabb rangú rendőrtiszthez, hogy ellenőrízzük átmegy-e egy ilyen ötlet. Hisz ha valamit nem úgy írsz meg, leállítják a filmet... Egy Goloborodko nevű ember irodájában kötöttünk ki, elmondtuk miért jöttünk. Elgondolkodott és azt mondta: "Ha mindenféle bűnözőt át lehet nevelni, akkor minek vannak, kérdem én, a bűnüldöző szervek? Nem, nem, ne is gondoljanak ilyesmire!" Mi megköszöntük a választ, elköszöntünk, elmentünk és megtettük a hőst egy óvoda nevelőjévé.”
Ilja Goloborodko akkor a Belügyminisztérium Javítómunka Intézetek Főigazgatósága (vagy valami ilyesmi magyarul) politikai osztálya vezetőjének első helyettese volt. Később, mint BM konzultáns aktívan részt vett a film szervezésében, igyekezett mindenben segíteni.
Szerij is járt nála, erről maga Goloborodko mesélt később egy újságnak:
„Az ügyeletes szólt, hogy valami makacs ember belépési engedély nélkül, feltétlenül beszélni akar velem. Engedélyeztem. Két perccel később belépett a szobába egy jó kiállású férfi talpig szürkében és bemutatkozott:
- Szerij vagyok.
- Látom. Ez az álneve? – kérdeztem ironikusan.
- Nem, nem – jött zavarba – én tényleg Szerij, Alekszandr Ivanovics vagyok, a "Moszfilm" rendezője. Egy forgatókönyv ügyében jöttem önhöz...”
Goloborodko azt javasolta Szerijnek, ha szeretné, hogy a film hiteles legyen, töltsön el egy-két hetet egy büntetés végrehajtási intézményben. Lakjon benn, nézzen körül, tapasztalja meg milyen ott az élet. Goloborodko akkor még nem tudott Szerij priuszáról, a rendező pedig nem merte szóba hozni, félt hogy elveszik tőle a filmet. Így aztán elutazott a „zónába”, egy Gorkij közeli intézménybe, igazoltatta a kiküldetési papírját, aztán mielőtt visszatért Moszkvába elüldögélt két hetet a városi szállodában.
Legalábbis Szerij így mesélte később a történetet.
Az alkotók kifejezetten a legjobb komikusokra írták a szerepeket.
A kezdeti változatban Rolan Bikov egy „Milliméter” gúnynevű pénzhamisítót, Jurij Nyikulin egy hivatásos dzsigolót, Andrej Mironov pedig egy, a lopott autókat Tbilisziben eladó csalót alakított volna.
Még el sem fogadták a tervezetet, a kiválasztott színészek már el is utasították az ajánlatokat. Nyikulin nem akart több vígjátékban szerepelni (aztán persze következő filmje mégis vígjáték volt, igaz azt Rjazanov rendezte), Mironov már foglalt volt, Bikov más fontosabb munkájára hivatkozott.
A történetet átírták, újabb hősöket találtak ki, más művészek után néztek.
Legtovább talán Vaszilij Alibabajevics alakítóját keresgélték. Az első jelölt a népszerű örmény színész Frunzik Mkrtcsjan volt, de az ő részvételéhez ragaszkodtak Örményországban, az Örmény SZSZK megalakulásának 50. évfordulójára rendezett ünnepségsorozaton. Goloborodko segítőkészen igyekezett egy kis belügyminisztériumi „ráhatással” elérni a részvételét, minek következtében Mkrtcsjan kissé hisztérikus hangon hívta fel Danyeliját, ha ez így folytatódik a közlekedésrendészet előbb-utóbb elveszi a jogosítványát.
Radner Muratov kapta a szerepet.
Persze, a kor szokása szerint(?) minden „illetékes” észrevételeket fűzött a forgatókönyvhöz: „A szerzőknek kétségtelenül sikerült a komikus szüzsét felhasználva leleplezni és nevetségessé tenni a szocialista törvényesség megsértőinek hamis romantikáját, bemutatva a tökéletes bűntények nyomán elkerülhetetlen bűnhődést. (…) Ezzel együtt nem lehet nem észrevenni a forgatókönyv néhány fogyatékosságát melyek kiküszöbölésétől, szerintem, függ a film nevelő hatása, erősítve annak társadalmi visszhangját.”
Nem tetszett a főhősök beszélte nyelv sem: „A forgatókönyv szövege át van itatva a bűnözők zsargonjával. Komoly veszélyt jelent, hogy az a film, amelyet ennek a forgatókönyvnek alapján forgatnak le, a tolvajnyelv propagandistájának bizonyul amely támogatásra talál a fiatalság körében.”
Ám nem hivatalosan mindenkinek nagyon tetszett.
„… a "Siker lovagjai" forgatókönyvét szétkapkodták, mint valami bestsellert (ez jórészt Viktorija Tokarjeva érdeme volt, amiért ő be is seperte az elismerést). A "Moszfilmnél" nyolcvan példányban nyomtatták ki a színészeknek, és a következő napon már nem volt egy se. Mindet széthordták. Még nyomtattak – megint széthordták. Aztán felhívott egy ismerős a Honvédelmi Minisztériumból, és kérte adjam oda elolvasni a forgatókönyvet.
- Melyiket?
- A lovagokat. A főnök most olvasta el és úgy nyerített, mint egy ló.
- Akkor kérd el tőle!
- Tudod milyen sor áll érte? Az összes helyettes!
- De hogy került a forgatókönyv a minisztériumba?
- Fene tudja! Hozta valaki.
Kiderült, Szerij adta oda katona szomszédjának.”
A „Moszfilm”, többek között azzal a feltétellel, hogy Danyelija lesz a film művészeti vezetője, végül beadta a derekát.
A film zöld utat kapott.
Szerij, Muratov és Papanov a forgatáson
A forgatás 1970 decemberében kezdődött, a külsőket Szamarkand közelében és Moszkvában vették fel.
Dacára, hogy Szerijnél a forgatás kezdetén leukémiát diagnosztizáltak három hónap alatt felvették az egész filmet. Többen úgy gondolják ez jórészt Danyelijának volt köszönhető, aki végig ott volt a forgatáson. Ők ma is meg vannak győződve, hogy a film Georgij Danyelija munkája. A rendező nem véletlenül tért ki erre „A jegy nélküli utas” címmel megjelent könyvében:
„A siker lovagjainak” én voltam a művészeti vezetője – ez volt a vezetőség feltétele. De „A siker lovagjai” rendezője Alekszandr Ivanovics Szerij volt. És kizárólag ő.”
A főszereplők, Jevgenyij Leonov, Szavelij Kramarov, Georgij Vicin és Radner Muratov, az utóbbi kivételével már népszerű és tapasztalt komikusok voltak. Ráadásul a film sok epizódszerepében sem újoncok, hanem olyan ismert színészek játszottak, mint Natalja Fatyejeva, Oleg Vidov, Ljubov Szokolova, Nyikolaj Oljalin, Eraszt Garin vagy Anatolij Papanov. Valószínűleg ezt is Danyelijának sikerült elérnie, hiszen többen közülük kezdetben kereken visszautasították, hogy őket epizódban foglalkoztassák.
Az akkori idők egyik legszebb és legnépszerűbb színésznőjének Natalja Fatyejevának a forgatás idején még talán két éves sem volt a lánya, Natasa, meg aztán nem is akart mellékszerepben forgatni. Danyelija győzte meg, hogy nem szabad eltűnni a vászonról, különben elfelejtik, na meg aztán a pénz is jól jön. (Fatyejeva akkori férje és a kislány apja nem volt más, mint Borisz Jegorov, aki 1964-ben az első többszemélyes űrrepülés résztvevője volt, Vlagyimir Komarovval és Konsztantyin Feoktyisztovval.)
Magáról a forgatásról ma is bőségesen lehet érdekességeket olvasni, általában a kerek évfordulókra folyamatosan jelennek meg újabb és újabb visszaemlékezések, készülnek dokumentumfilmek. A filmbeli Alibaba szülővárosaként említett egykori Dzsambulban még szobrot is kaptak a főhősök. (Igaz, számomra kideríthetetlen okból négyük közül csak hárman. Vicin kimaradt a kompozícióból.)

A dzsambuli szobor
Egyébként az Alibabát játszó Muratov kezdetben nehezen illeszkedett be ebbe a hírességeket felvonultató csapatba. A forgatási szünetekben – senkit sem ismerve – visszahúzódva üldögélt. A jég a „reggeli torna” felvételén tört meg. Mínusz 17 fok volt, a színészek megbeszélték, hogy a rendező utasítása ellenére magukon hagyják a kabátot. Muratov a „felvétel” felszólításra mégis levetkőzött és elsőként rohant ki a fagyra. Ezután már a többiek is kénytelenek voltak félmeztelenül kimenni, de Kramarov bosszúból hóval dörzsölte be az „árulót”. Vicin, fölismerve a helyzet humorát Kramarovhoz lépve őt kezdte hóval dörzsölni. A jelenet benn maradt a filmben és a főszereplők között lassan feloldódott a feszültség.
„Soha nem felejtem el – mesélte Muratov – mikor bebújtunk a cementszállítóba. A színészek olyanok, ha jó a szerep, bemásznak bárhová ahová csak kéred. Hát eljött a nap amikor mászni kellett, de kiderült ez nem olyan igazi cement. Az nem köt hozzád, leválik. Itt a tartályt közönséges kenyérkovásszal töltötték fel, amit megfestettek zöldhagyma-kivonattal. Így aztán nemcsak tapadós, de csípős is lett. (Milyen jó cement. Le se lehet mosni – hangzik el a filmben.) A forgatás Szamarkand közelében zajlott. Volt ott egy gyár, ott zuhanyoztunk, de 40-45 perc alatt is alig tudtuk ezt a masszát valahogy levakarni magunkról. Mikor a pórusaink újra levegőhöz jutottak és kezdtük visszanyerni emberi formánkat, akkor láttuk, hogy Vicin nincs sehol. Kiderült, hogy még mindig a tartályban ül, mert úgy tudta, hogy ez a massza 23 féle gyógyfüvet tartalmaz és 15 évvel is megfiatalítja az embert.”
A moszkvai ház, ahol a hősök laktak, a valóságban is bontásra volt ítélve. A lakókat már kiköltöztették, de még elég masszív volt, hogy kibírja a forgatást, na meg aztán az épület felgyújtását is engedélyezték. Állítólag, később a bontás során a munkások elrejtett „kincset” találtak. Össze is vesztek rajta, verekedni kezdtek, mire valaki kihívta a rendőrséget. A leletet elkobozták, a verekedők nem kaptak semmit.
És ha már az érdekességeknél tartunk, említsük meg a film végén feltűnő, az óvodavezetőt útbaigazító kislányt, aki Szerij 10 éves lánya; az Igor Ugolnyikov nevű kisfiút, vagyis Igorjokot akiből később ismert színművész vált; no meg természetesen az „Almaz” névre hallgató tevét, aki a 2000-es évek elején még élt és a „Sapito” cirkusz utazó állatseregletének volt a tagja.
És persze Leonyid Iljics Brezsnyevet, akinek kedvező véleménye hozzájárult, hogy a film ne maradjon dobozban. Az elsők között nézte meg a filmet a dácsáján veje, Csurbanov ezredes társaságában, aki a Belügyminisztériumban dolgozott és minden jelenetet részletesen kommentált a főtitkárnak. Ezt követően talán az sem volt véletlen, hogy a művészeti tanács mindössze olyan „lényegbevágó” kérdésben emelt kifogást, hogy a megtalált sisak túl fényes, túlságosan talmi.
A filmet 20 kópiával kezdték vetíteni, mindenki látni akarta, bár a kritika fanyalgott.
„... inkább nevetséges ostobaságok halmaza, hatástalan... A rendező nem gondolta végig azt, milyen indokkal viszi mégis filmre ezt a gondolatban nem túl gazdag vígjátékot... Jevgenyij Leonov saját magától lop, erőltetetten játszik, és ami különösen bosszantó, nagyon egyhangú. Különösen kár Vicinért akinek művészi pályája már kezd komoly aggodalomra okot adni...”
Még az országosan ismert Szergej Mihalkov (Nyikita Mihalkov apja) sem volt rest egy dörgedelmes cikkben lehúzni a filmet.
Ám a közönségsiker kézzel fogható volt, és Szerijnek a szép feleség meg a család mellett végre a presztízsre sem lehetett panasza.
Vagy ezt viselte el nehezen az egykori ifjú építész, akit évekkel korábban leterített a jégcsákánnyal, vagy talán a súlyos koponyasérülés után visszamaradt állandó gyötrő fejgörcsök sarkallták, mindenesetre elérkezettnek látta az időt a bosszúra.
Fogott egy búvárkodásnál használatos szigonypuskát, becsöngetett a rendezőhöz, az pedig ajtót nyitott.
A szigony az orra mellett hatolt be és eltörve az állkapcsát valahol a füle mögött jött ki. Talán a döntő pillanatban megremegett az építész keze és ezért volt pontatlan a lövés, minden esetre Szerij a saját lábán ment be a kórházba ahol a szigonyt kiszedték. Az orvosnak azt mondta, véletlenül lőtte meg magát a fegyver tisztítása közben.
Ettől kezdve azonban folyton az újabb támadást várta. Fegyvert szerzett, amit állandóan magánál hordott.
A támadó, mikor kiderült számára, hogy nem járt sikerrel, taktikát váltott. Rendszeres telefonálgatásba kezdett és a telefont éppen felvevő családtag – hol a felesség, hol a gyerek, hol Szerij – fülébe hörögte, hogy „megöllek, te mocsok”.
De próbálkozni nem próbálkozott többé.
Szerij 1976-ban újabb komédiát forgatott „Te nekem, én neked” címmel, ennek cselekménye némileg emlékeztetett „A siker lovagjaihoz”. Egy iker testvérpár körül zajlottak az események. A filmbe senkit sem hívott meg azok közül, akikkel előző filmjében együtt dolgozott. Danyelijával is visszafogottá vált a kapcsolata.
„Szerijjel nem túl jól alakult, kár, hogy megszakítottuk a kapcsolatot. Nem veszekedtünk, nem, egyszerűen csak egy pillanatban szükségtelenné váltam a számára, és mi elváltunk...” – emlékezett Danyelija.
Tokarjeva és Danyelija később is dolgozott együtt, többek között a sikeres „Mimino” -ban.
Szerij még egy filmet készített 1982-ben, szerény nézettségi adatokkal.
Tokarjeva és Danyelija a Mimino után
„A siker lovagjai” története nagyjából itt ér véget, Alekszandr Szerijé viszont csak 1987-ben fejeződött be.
Hogy igazából miért, a betegség, a stressz, vagy a lelkiismeret miatt, arról mindenki mást gondol. (A fenyegető telefonok elmaradtak, a bosszúra szomjazó építész már évekkel korábban meghalt, erről maga Szerij győződött meg.) Danyelija, az örök jóbarát szerint (mit is mondhatott volna?) nem akart terhére lenni betegségében a családjának. Mások úgy vélték a folyamatos fenyegetettség őrölte fel.
Tokarjevának is megvan a maga változata, némileg érintve benne saját kapcsolatát Danyelijával. (A történetében Danyelija a „Kidolgozó”, Szerij „Alik” néven szerepel.)
„A Kidolgozó visszatért Olaszországból és ajándékokat hozott nekünk. Még mindig ékkő voltam a karkötőjén, bár már elkezdtünk veszekedni. A kapcsolatok nem állnak egy helyben, azok fejlődnek. Ennek nem volt hová fejlődnie. Nekem családom volt, a Kidolgozónak családja volt. Ahogy az egyik jugoszláv ismerős mondta: „Minek mindenkit tönkre tenni?”
Otthagyni a hozzánk tartozókat – olyan, mint fejbe vágni őket egy jégcsákánnyal. Élni fognak, de hogyan?.. És te magad hogyan élsz majd azután? ..
A Kidolgozó visszatért Olaszországból és mi kimentünk Alikhoz a dácsára.
Vénasszonyok nyara volt. Tüzet raktunk és hordtuk rá a száraz gallyakat. Alik elgondolkodva nézte a tüzet, egy kicsit hunyorogva. Az emberek szeretik nézni a tüzet. Ez még az ősi időkből maradt.
A Kidolgozó fogta a gitárt, felhangolta és a fűben sétálva énekelni kezdett. A fejére szalmakalapot tett és úgy nézett ki, mint egy spanyol. Vagy mint egy cigány. Valahogy olyan festői volt.
Aztán húst sütöttünk a parázson. Alik maga elé bámult, és úgy tűnt, hallgat valamit.
Aztán mi elmentünk és Alik ottmaradt. Azt mondta, még ki kell ásnia egy árkot a vízvezetéknek.
Alik lefeküdt aludni a hideg nyaralóban. Azt álmodta, hogy áll a lapáttal egy mély, keskeny árok fenekén. Egyszer csak megjelent az Építész és nézte, ahogy dolgozik.
- Hisz te már meghaltál – lepődött meg Alik.
- Persze... Jó itt, csak unalmas.
- Miért vagy te Logya és nem Vova?
- Mi a különbség?.. Ez itt egyáltalán nem számít.
- Mi számít?
- Gyere, megtudod...
Alik felébredt. Felkelt és mezítláb kiment a konyhába. Elővette a zsák hajdinát. A hajdina közé volt eldugva a pisztoly, egy rongyba tekerve.
…A börtönben mindig beteg volt, köhögött. Az egyik elítélt azt mondta:
- Reggelente önts magadra egy vödör vizet. Megedződsz. Máskülönben meghalsz.
Alik megvárta a reggelt és fogott egy vödör vizet. Kiment a barakkból. Levetkőzött. És hirtelen úgy érezte, nem fél a hidegtől. Akarja, vágyik a víz érintésére. Feje fölé emelte a vödröt, felfordította és a boldogságtól pár másodpercre elakadt a lélegzete...
Alik kitekerte a rongyból a pisztolyt. És hirtelen úgy érezte, nem fél. Akarja, vágyik az örökkévalóság érintésére és ha kell, ezért kész elviselni egy kis átmeneti fájdalmat.
Fejéhez emelte a pisztolyt és elsütötte. A boldogságtól elakadt lélegzettel még arra gondolt: KÉSZ!
Fizetett, és többé nem tartozik senkinek.
Amikor a stúdió értesült róla, hogy Alik agyonlőtte magát, senki sem értette. Aliknak megvolt mindene, amit a táviratokban kívánnak: egészség, siker és boldog család.
Mi kell még egy embernek?”




Tavaly, 2012-ben elkészült a film remake-je. A mai közönség számára minden bizonnyal fogyaszthatóbb. (És ebben semmiféle minősítés nincs részemről.) A főhős, egy gyermekfoglalkoztató fiatal animátora, rettenetesen hasonlít egy bűnözőre, ezért a rendőrség kérésére átveszi annak szerepét. Természetesen a „Siker lovagjai” Szlavin főhadnagya, itt egy csinos rendőrhölgy, Szlavina, így ebből a változatból a szerelem sem hiányzik...
Online megnézhető az interneten.



A siker lovagjai (Джентльмены удачи)
Szovjet, sz.
Moszfilm, 1971.
Bemutató: 1971. december 13.

Rendezte – Alekszandr Szerij
Forgatókönyv – Viktorija Tokarjeva, Georgij Danyelija
Fényképezte – Georgij Kuprijanov
Zene – Gennagyij Gladkov

Főszereplők:
Jevgenyij Leonov – Docens
Georgij Vicin – Toplák
Szavelij Kramarov – Mólés
Radner Muratov – Alibaba

Linkek:

2013. május 27., hétfő

Szörnyekről és emberekről



    Ma éppen egy hete, hogy eltemették Alekszej Oktyabrinovics Balabanovot.

    Az utóbbi két évtized minden bizonnyal legvitatottabb rendezője volt hazájában.
Korai filmjei (a blogon is megtalálható „Boldog napok” szerintem egyik, ha nem a legjobb filmje) kedvező fogadtatása után a kritika és a közönség egy része egyre inkább fanyalogva fogadta munkáit, bár ezek a filmek a nézők más rétegében valóságos rajongást váltottak ki. A „Fivér”, a „Zsmurki”, a „Háború” vagy a „Bádogkoporsó” miatt vált igazán sikeres rendezővé.

    Nem voltam rajongója. Utólsó filmjei közül – ellenérzéseimmel együtt – a Bulgakov írásai nyomán készült „Morfiumot” néztem szívesen.

    Búcsúzóul – kicsit műsoron kívül – nézzük meg egy keveset emlegetett művét.

    A „Szörnyekről és emberekről” 1998-ban készített filmje. Már túl az egy évvel korábban készített „Fivéren” (az ítészek már ezt is nehezen fogadták), de még előtte van a szinte teljesen elutasított „Fivér 2.”-nek.


    Ezt tükrözik a kritikák:

    „Kilátástalan film a filmről, a szegényes lehetőségekről, a filmművészet érdeklődésének beszűküléséről. Még ha mi, utódok fel is fegyverkezünk Panavisionnel és Dolby Surrounddal - üzeni Balabanov pályatársainak – akár száz évvel ezelőtt, semmi sem fontosabb mint a közönség csupasz fenekek iránti kiváncsisága.”
Ligyija Maszlova

    „Távol áll tőlem ez a film, mind gondolataiban, mind megvalósításában, mivel nem szeretem a dekadenciát, méginkább az orosz dekadenciát, az orosz dekadencia szentpétervári változatát különösképpen.
Más dolog, hogy ebben az évadban nem volt még egy ilyen elegáns, ilyen stílusérzékkel elkészített film.”
Miron Csernyenko

    „Akiknek nem tetszett a film, azt mondják: de azért jól van megcsinálva. Én nem mondanám. Balabanov a vásznat a szimbolizmus kulturális hulladéklerakójává változtatja. A sziámi ikrek – Jekyll és Hyde; a dadus – egy fallikus anya; a vak doktorné – a „Szerelem rabjai” egyik hősnője szerepében. És mindez barnított monokrómban, mely a „stílusosság” legolcsóbb eszköze.”
Nyina Cirkun

    „Egyrészt az utóbbi évek stilisztikailag legkifogástalanabb filmje, másrészt gumicsont, rejtett mondanivaló és mögöttes értelem nélkül. Legjobb az egészet intellektuális provokációként felfogni.”
Jurij Gladilscsikov

    „Infantilis, slendrián film. Mintha Balabanov elfelejtette volna mindazt, ami az erőssége volt. Akkor már a populáris „Fivér” is jobb, mint ez az özönvíz előtti „esztétizálás.”
Tara Abdullajeva

    „Pattanásos kamaszok erotikus fantáziáinak emelnek mesterkélt celluloid emlékművet. Sajnálatos, hogy a beteges alkotói komplexusok ilyen fontosnak bizonyultak a filmmel boldogított emberiség számára. El lennék keseredve, ha Rembrandt primitiv szadomazochisztikus pornótémákat festett volna. Egyébként azok, több mint valószínű, nem primitívek, hanem jelentősek lettek volna. Adódik a következtetés: Balabanov - nem Rembrandt.”
Irina Pavlova

    „Balabanov filmje – egy történet nélküli történettel, hősök nélküli hősökkel, gondolatok nélküli gondolatokkal – mindenekelőtt arról, hogy maga a film csak celluloid, csak árnyak a fehér vásznon és semmi több.”
Leonyid Popov

Alekszej Balabanov 55 éves volt.





Szörnyekről és emberekről (Про уродов и людей)
ff. orosz film
Kinokompanyija SZTV, 1998.
Bemutató: 1998. május 20. (Franciaország)

Írta és rendezte – Alekszej Balabanov
Fényképezte – Szergej Asztahov

Szereplők:
Johan -                                    Szergej Makoveckij
Viktor Ivanovics -                    Viktor Szuhorukov
Jekatyerina Sztaszova -            Lika Nyevolina
Liza -                                      Dinara Drukarova
Kolja -                                    Aljosa Gyo
Tolja -                                     Csingiz Cigyendambajev
Putyilov –                                Vagyim Prohorov
 


Linkek

2013. február 4., hétfő

Az ifjú gárda



   „Nem látom lehetőségét, hogy tovább éljek, mivel a művészetet, amelyre az életemet tettem, tönkretették egy önhitt, tudatlan párt irányítása alatt és ezt most már nem lehet rendbe hozni. Az irodalom legjobb káderei – oly mértékben, amelyről a cári önkény még csak nem is álmodott – elpusztultak, vagy elpusztították őket, köszönhetően a hatalmon lévők bűnös nemtörődömségének. (...) Az irodalmat – ezt a szentek szentjét – odavetették a bürokraták és a nép legelmaradottabb elemeinek kényére - kedvére. A „legfelsőbb” fórumokról – mint a moszkvai konferencia, vagy a XX. pártkongresszus – adták ki az új „Kapd el!” jelszót. (...) Az irodalmat – az új rendszer legfontosabb eredményét – megalázták, meghajszolták és tönkretették. A felkapaszkodottak elbizakodottsága a nagy lenini tanokkal szemben – még ha esküsznek is ezekre a tanokra –engem a teljes bizalmatlansághoz vezetett irántuk, mert tőlük még rosszabb várható, mint a zsarnok Sztálintól. Az legalább tanult volt, de ezek műveletlenek. Az életem, mint író, elveszíti minden értelmét, és én nagy örömmel, hogy megszabadulhatok ettől az utálatos léttől, távozom az életből, ahol aljasság, hazugság és rágalom zúdul az emberre. Az utolsó reményem az volt, hogy legalább elmondhatom ezt azoknak, akik az államot irányítják, de már 3 éve hiába kérem, még csak fogadni sem voltak hajlandóak. Kérem, hogy temessenek az anyám mellé.”
   1956. május 13-án vetette papírra Alekszandr Fagyejev ezeket a keserű és meglehetősen sértődött (ha ugyan használható egy búcsúlevél esetén ez a kifejezés) sorokat. Aztán elővette a polgárháborút megjárt Nagan revolverét, és szíven lőtte magát a peregyelkinoi dácsában.
Alekszandr Fagyejev
   Az író, akit ilyen hatalmas aggodalom töltött el a „szent” irodalom miatt, majd húsz évig volt a szovjet írók „vezetője”. És bár Hruscsov úgy reagált a tragikus eseményre, hogy „Fagyejev nem magát, hanem a pártot lőtte szíven”, minden bizonnyal megkönnyebbülést jelentett számára a feleslegessé vált ember önkéntes távozása. Egy gonddal kevesebb.
   Nem tudom magát Fagyejevet mennyire „magyarázhatjuk” a korral, amelyben ezt a talán nem is olyan furcsa pályát befutotta. Könnyen járhatunk úgy, mint az ifjú filmtudós, aki azt találta mondani Alekszej Ganról, aki elsősorban arról nevezetes, hogy 1922-23-ban saját kiadásában(!) többek között Vertovval, Kulesovval és Rodcsenkoval írta, tördelte és adta ki a Kino-fot című hat számot megért filmelméleti folyóiratot; szóval azt találta mondani Ganról, hogy: „Keményen ivott, de érthetetlen miért, hiszen ez még jóval a formalizmus elleni harc kezdete előtt volt.”
   Én megelégszem készülő életrajza írójának, Szergej Sagrunovnak megjegyzésével: „Fagyejevről elmondhatjuk az evangélium szavaival: – Íme, az ember.”
   Előbb volt pártmunkás mint író, és ha időnként támadt is benne konfliktus az irodalom és a „társadalmi munka” között, az bizonyosan rendre az utóbbi győzelmével végződött.
   Csillaga a 20-as évek közepén kezdett fölfelé ívelni, mikor elérte, hogy a párt Moszkvába helyezze őt a VAPP-ba (Összszövetségi Proletár Írók Szövetsége) és ott végezhesse a pártmunkát.
   A forradalom utáni Oroszország pezsgő irodalmi életében számtalan csoportosulás jött létre, írók ázsiója emelkedett hirtelen elképesztő magasságokba és hullott vissza ugyanolyan váratlanul, többnyire a változó politikai széljárásnak köszönhetően. 1920-ban, csak Moszkvában több mint 30 csoport és egyesület működött, természetesen ezek legtöbbje jött és ment anélkül, hogy bármi észrevehető nyomot hagyott volna maga után. Az 1917-ben induló munkás művelődési köröket tömörítő Proletkult mozgalom igen gyorsan számtalan áramlatra szakadt. A VAPP 1920-ban alakult meg, aztán 1925-ben, hivatalosan ennek keretein belül létrehozták a Párt sajtóosztályához kötődő RAPP-ot (Oroszországi Proletár Írók Szövetsége). (Ez azért is fontos, mert a bolsevik írók más része, maga Lunacsarszkij is, a Komintern szárnyai alatt gondolta a proletár-irodalmat „felvirágoztatni”.)
   A 20-as évek végére a RAPP az egyik legbefolyásosabb szervezetté nőtte ki magát, fokozatosan maga alá gyűrt szinte minden irodalmi folyóiratot az országban, 1928 -ban még olyan csoportot is magába olvasztott, mint amilyen az irodalom, a film és a képzőművészet igazi nagyágyúit (Majakovszkij, Ejzenstejn, Vertov, Rodcsenko) felvonultató LEF (Bal Front) volt. A tagköztársaságokban, a városokban fiókszervezetek sokaságát hozta létre. Leningrádban volt LAPP, Moszkvában MAPP, az azerbajdzsáni Nahicsevany városában még NahRAPP is. Emberek ezrei éltek ebből.
Leopold Averbah
   A RAPP vezetője Leopold Averbah volt. Ez a fiatalember tüneményes gyorsasággal lett az irodalom nagyhatalmú irányítója, és éppolyan tüneményes gyorsasággal el is búcsúzott ettől a szerepétől (majd – ami gyakran együtt járt ezzel – az életétől is). Már 17 évesen a moszkvai komszomol vezetője és a „Junosevszkaja Pravda” szerkesztője volt. Aztán némi kitérő után (Jefim Cetlinnel egy német börtönben töltötte az időt, mivel a Párt megbízásából egy illusztris csoport tagjaiként forradalom kirobbantásával próbálkoztak Németországban.) visszatért Moszkvába, ahol tagja lett az „Őrségen” szerkesztőbizottságának, majd felelős szerkesztője az „Irodalmi őrségen” c. hírhedt lapnak. A RAPP egyik alapítója volt és főtitkára is, amíg az 32-ben meg nem szűnt. Természetesen ilyen gyors sikerekhez a kétségtelenül meglévő adottságokon (azt mondják nagy demagóg volt) és ambíción kívül más is szükségeltetett. Talán közrejátszott, hogy nővére Ida Averbah az OGPU vezetőjének (hivatalosan első helyettes, de vitathatatlanul az irányító) Genrih Jagodának felesége volt. Nem mellesleg Ida Averbah volt Moszkva város helyettes főügyésze is. Ida és Lipa (ahogy gyerekkorában becézték) nagybátyja volt a még 1919-ben elhunyt, a bolsevik párt legfelső vezetéséhez tartozó Jakov Szverdlov.
Genrih Jagoda és Ida Averbah
   Averbah politikai befolyását növelhette, hogy Sztálin szerepet szánt neki Gorkij hazacsábításában, amit ő sikeresen el is játszott. (Gorkij fiatal korától jó kapcsolatokat ápolt a Szverdlov családdal.)
Averbah és harcostársai tehát szabadon (vagy látszólag szabadon) döntöttek kinek vagy minek van létjogosultsága a szovjet irodalomban. Az írók meg – miközben csendben átkozták a nevét – olyan eszközökkel álltak bosszút az „irodalom törzsőrmesterén”, amilyenekkel rendelkeztek. Bulgakov regénye „A Mester és Margarita” lapjain mint Mihail Alekszandrovics Berlioz a TÖMEGIR (MASSZOLIT) elnöke elevenedik meg Leopold Averbah.
   Alekszandr Fagyejev a 20-as évek végén csatlakozott a RAPP -hoz és lett a vezetőség tagja, mint szervezőtitkár.
A RAPP vezetői: balról a harmadik Illés Béla, középen Averbah, jobbról a második Fagyejev
   A többi vezető, az újgazdagnak nevezett Averbah vagy Vlagyimir Kirson szembeszökő jólétével ellentétben eleinte kifejezetten szerény viszonyok között élt. Sokáig a délen viselt ruhákban járt: fekete, magas gallérú kaukázusi ing, katonai csizma. Első feleségével Valerija Geraszimova írónővel (a rendező Szergej Geraszimov nővére) lakott szobájukban nemigen volt más egy összecsukható ágyon, az asztalon és széken kívül. Ez persze nem akadályozta, hogy éppoly engesztelhetetlenséggel, mint vezetőtársai vegyen részt a „proletár irodalom ellenségei” elleni harcban. Ekkor még kevéssé zavarta az akkortájt a RAPP által is sűrűn kiadott, de búcsúlevelében már annyira sérelmezett „Kapd el!” jelszó. Bőszen ostorozta az éppen aktuális „árulókat”, Plinyakot, Zamjatyint, Platonovot.
Fagyejev egy gyűlésen
   Aztán a 30-as évek elején fordult a szél.
   Sztálin úgy döntött megérett az idő a RAPP felszámolására. Törekvéseivel egyáltalán nem volt összeegyeztethető egy szerteágazó, szinte pártként (tagság, titkárság, főtitkár, plenáris ülések stb.) felépített, nehezen ellenőrizhető szervezet. Persze nem egyszerűen csak feloszlatni akarta, inkább felszámolni, mint a kulákságot.
Fagyejev roppant ügyesen lavírozott. 1932. október 26-án részt vehetett az éppen hazatért Gorkij lakásán az írók és a pártvezetők (Sztálin, Kaganovics, Molotov, Vorosilov, Buharin) közötti találkozón, sőt egyik tagja lett az alakuló Írószövetség szervező bizottságának. Novemberben „Régi és új” címmel megjelent egy cikksorozata a „Lityeraturnaja Gazetában”, amelyben alaposan leszedte a keresztvizet a RAPP vezetőiről, elmondva róluk minden akkoriban szokásosat a szektásságtól a vulgarizáláson keresztül a bürokratizmusig.
   „– Szása, elárultad a barátaidat! De majd meglátjuk, ki nyer a végén!” – üzent Alekszej Szurkov a RAPP moszkvai vezetője.
   De Fagyejev nyert.
A Szovjet Írók Szövetsége megalakulásával megszűnt a RAPP és minden más szervezet. Az egykori vezetőket szétszórták. Averbah például pártvezető lett Uralmasban, amíg 1937-ben le nem tartóztatták és ki nem végezték. De erre a sorsra jutott Kirson és a RAPP több vezetője is. (Szurkov megúszta.)
(Bulgakov Berliozának levágta a fejét a villamos, Averbahról pedig az terjedt el, hogy nyakát szegte miután levetette magát a Lubjanka lépcsőházának magasából. Mások szerint ez kizárt dolog, sokkal profibb hóhérai voltak akkor Jezsovnak.)
   Lev Ovalov – aki egy fiktív személy, bizonyos Pronyin őrnagy kalandjairól írt elbeszéléseiről és regényeiről ismert, na meg hogy ezért le is csukták, de ez egy másik történet – azt írja, hogy Fagyejev Jagoda tanácsadója volt (kvázi besúgó) és ezt állítólag maga Averbah mesélte el neki, mikor meglátogatta Uralmasban. Ovalov egy szerelmi ügyről is említést tesz, mi szerint Fagyejev elcsábította a „Vörös szűzföld” című lap fiatal, csinos titkárnőjét Olga Ljaskot, aki öngyilkos lett miután az író ráunt. (Ráadásul egy belé – mármint Olga Ljaskoba – szerelmes ifjú íróval Viktor Dmitrijevvel közösen végeztek magukkal.) Az ügy jegyzőkönyve állítólag Averbahnál –akinek a felesége ugye, a főügyész volt – hevert az asztalon és itt olvasta volna el Ovalov. A dolognak nem lett folytatása, mondja, Jagoda mindent elsimított. (Úgy látszik, ezeket a történeteket a jóképű mozgalmi emberek nem kerülhetik el. Nekem Balázs Béla és Lukács György Seidler Irmája jut eszembe)
   1934-től Fagyejev már folyamatosan vezető szerepet töltött be az Írószövetségben.
Averbahékkal ellentétben úgy látszik mindig pontosan tudta meddig ér a takarója, hogy nem ő osztja a lapokat, legfeljebb igyekezhet a lehető legtöbbet kihozni azokból. Az utolsók között indult és mégis ő lett a befutó.
   Talán meglepő, hogy a betegesen gyanakvó, kegyeltjein és átmeneti szövetségesein tétovázás nélkül túllépő, szentimentalizmussal igazán nem vádolható Sztálin élete végéig kitartott Fagyejev mellett. 1938-ban maga javasolta őt az Írószövetség titkári posztjára.
   Grigorij Fuksz „Ketten a dobban” című Sztálin és Fagyejev kapcsolatát tárgyaló könyvében ezt írja:
   „Sztálin, mindenki másnál inkább tudatában volt, hogy ezt az egész felhajtást távoli célokért csapták, amelyek túlnőnek saját élete keretein. Amit a jövőről a legfontosabbnak gondolt: a párt szerepének megerősítése és a holnap kommunista emberének kinevelése. Azon nem kellett töprengenie, milyen legyen ez az ember. Ő már akkor is ismert ilyeneket. Voltak ezerszám. Egyeseket név szerint meg tudott nevezni. Ezen a listán az elsők egyike az író Fagyejev lett volna. Ő teljesen megfelelt Csehov és Sztálin elvtárs elképzelésének arról az emberről, akinél mindennek gyönyörűnek kellett lennie: az arcnak, a ruházatnak, a léleknek, a gondolatoknak, magától értetődően némi korrekcióval a gondolatot és a lelket illetően. Az ő szépségüket az osztályérdek határozta meg. Fagyejev arca és ruházata egy jottányit sem tért el a „Cirkusz” c filmben szereplő, a korszakot szimbolizáló Szergej Sztoljarov plakátkülsejétől.”
Fagyejev 1935-ben
   A főtitkár még azt is elnézte neki, hogy az író időnként szót emelt egykori letartóztatott, elítélt barátaiért vagy, hogy komoly konfliktusba keveredett a tisztogatásokban Sztálin jobbkezévé váló Lavrentyij Berijával.
„– Szóval ön nem bízik a mi NKVD-nkban, hogy kétségeit hangoztatja Kolcov letartóztatását illetően? – kérdezte Sztálin Fagyejevet, amikor az próbálta menteni egyik letartóztatott írótársát.
– Csak szeretnék tisztán látni, Joszif Visszarionovics – állt vigyázzba a főtitkár előtt Fagyejev. – Sok éve ismerem Mihail Kolcovot, és soha nem merült föl bennem, hogy a nép ellensége lenne.
– Ne bízzon túlságosan az érzéseiben, Fagyejev elvtárs. Ismerkedjen meg jobban ezzel itt, – és Sztálin átnyújtott egy szürke mappát Kolcov beismerő vallomásával.”
   Fagyejev elhitte, vagy jobbnak látta elhinni. (Kolcovot kivégezték.)
   Bátor, de fegyelmezett katona volt, soha nem feledkezett meg a felsőbb parancsnokság előjogairól. – írta róla Ilja Ehrenburg.
   A lelkiismeretét azért igyekezett megnyugtatni.
   Azzal, hogy pénzt utaltatott ki a kegyvesztett Zoscsenkonak, azzal, hogy támogatta Paszternakot és Zabolockijt, azzal, hogy többször titokban pénzt adott Andrej Platonov gyógykezelésére a feleségének, hogy megmentette a börtöntől Ahmatova fiát, Lev Gumiljovot.
   Na, meg azzal, hogy ivott.
   Néha eltűnt, senki sem tudta hol van, merre jár, csak napok múlva került elő szörnyű állapotban. Lepusztult alkoholisták, csavargók, bűnözők voltak az ivócimborái. Aztán megint „ült az emelvényen, szépen, mint egy antik isten”.
   Egyszer valahogy Sztálin nem tudta elérni Fagyejevet – szól az egyik anekdota – nem volt a munkahelyén. Mikor az írószövetség főtitkára végre megjelent, Sztálin megkérdezte: „Hová tűnt, Fagyejev elvtárs?” – „Italoztam” – válaszolta az bolsevik nyíltsággal. „És hány napig szokott ez magánál tartani?” – „10-12 napig, Sztálin elvtárs.” – „És nem tudná ön, mint kommunista, ezt az intézkedést három vagy négy nap alatt foganatosítani?”
   És közben imádta Sztálint. Egyszer azt mondta: „Két embertől félek, az anyámtól és Sztálintól. Félek és szeretem őket.” Első felesége mesélte, hogy évekkel válásuk után, már a 30-as években egy találkozásuk során, meglepődve tapasztalta, hogy volt férje milyen őszintén szereti még mindig a „vezért”.
   Fagyejev előtt minden ajtó nyitva állt, kiadók, újságok, színházak. Mégsem írt szinte semmit. Az 1926-ban megjelent „Földindulás” után húsz éven keresztül írta a soha el nem készülő „Utolsó Udegét”, aztán jött a háború. A „Pravda” haditudósítója volt, elrepült a körülzárt Leningrádba, cikkeket, tudósításokat írt.
Ha a háború végén nem az ő feladata lett volna regényt írni a krasznodoni fiatalok illegális szervezetéről, ma már talán senki sem emlékezne a nevére.
A haditudósító
   De a feladatot ő kapta.
   1943. február közepén Krasznodon bányavárost visszafoglalták a szovjet csapatok. A város közelében található 5-ös tárna egyik aknájából, kiemelték több tucat fiatal megkínzott holttestét, akik a megszállás idején az „Ifjú gárda” földalatti szervezet tagjai voltak.
A visszatérő szovjet hatóságok szinte „forró nyomon” kezdtek az események kivizsgálásába, melyet követően még annak az évnek nyarán, mintegy 50 fiatal kapott magas kitüntetést, öten posztumusz megkapták a Szovjetunió Hőse címet. Szeptemberben megjelent a „Pravdában” Fagyejevnek az eseményekkel foglalkozó „Halhatatlanság” c. írása, mely után az író szerint a Komszomol kérte fel, hogy írjon erről egy regényt.
Elutazott hát az év vége felé Krasznodonba anyagot gyűjteni. Beszélt a szemtanúkkal, az áldozatok ismerőseivel, szüleivel. Talán megismerte a lezajlott vizsgálat jegyzőkönyveit, eredményét is.
   A későbbiekben aztán ez a regény vált az ismeretek forrásává a szovjet emberek túlnyomó többsége számára a megszállás idejének krasznodoni eseményeiről. Olyannyira így volt ez, hogy néhány évvel később már az igazi szemtanúk is a regényben olvasott eseményeket, adatokat, neveket idézték visszaemlékezéseikben. A 80-as évek végéig Fagyejev regényére úgy tekintettek, mint a szervezet kanonizált történetére, és minden más értelmezését az eseményeknek elutasították. Ez később, már a 90-es években rendkívül megnehezítette az „Ifjú gárda” valódi történetének megismerését. De erről majd később...
Egyelőre ott tartunk, hogy 1946-ban napvilágot látott az első kiadás. Milliós példányszámban adták ki, lelkes cikkek, közös felolvasások, viták követték. Osztrovszkijjal emlegették együtt („Az acélt megedzik”).
A Sztálin-díj Bizottság ülésén Sztálin, hogy feloldja a javaslattevő – aki ezeken az üléseken mindig Fagyejev volt – zavarát, maga javasolta, hogy ítéljék oda "Az ifjú gárda" regényért a saját nevét viselő díj első fokozatát. Az egyhangú szavazás után melegen gratulált a szerzőnek.(Maga Sztálin soha nem szavazott.)
Fagyejev már talán a könyvéért kapott honoráriumot és a díjjal járó összeget (az akkor 100 ezer rubel volt) is elköltötte, mikor egy évvel később kitört a botrány.
   (Mellékesen megjegyezve a pénzt nem herdálta el. Az állami dácsához – ahol egykor egy 37-ben kivégzett író Vlagyimir Zazubrin lakott – hozzátoldott egy emeletes szárnyat, és épített még a telekre a gyerekeknek is egy nyaralót. Mindezt a rossznyelvek szerint az Irodalmi Alapon keresztül kedvezményesen vásárolt anyagból. Városi lakását átadta idősebbik fiának, maga és felesége pedig kapott egy új ötszobásat.)
   Szóval a botrány csak egy évvel később tört ki, ugyanis az író barátja és volt sógora, Szergej Apollinarievics Geraszimov filmet forgatott a regényből. Nem egészen azt, amit itt láthatunk, de erről is később...
Szergej Geraszimov
   Fagyejev, akit régi barátság fűzött Geraszimovhoz, megmutatta neki készülő könyve kéziratát. A könyvön még dolgozott, mikor Geraszimov már elkért és be-bevitt egyes fejezeteket filmrendező szakos növendékeinek, hogy dolgozzanak rajta. Ők a munkába bevonták a színészhallgatókat, így apránként formát öltött egy jövőbeni előadás gerince. A regény megjelenése után intenzívebben kezdtek dolgozni rajta és az ősszel elkezdett próbák után 1947 februárjában a VGIK színházának kisszínpadán be is mutatták. Sikere volt. A kis teremben, persze, nem fért el sok ember, a közönséget többnyire jól ismert színészek, írók, rendezők és más értelmiségiek alkották, de érezhető volt, hogy szükség lenne egy filmre is mely jóval szélesebb réteghez jut el.
A film felvételei április elején még a Szojuzgyetfilm műtermeiben kezdődtek meg, de a kész mű már a Gorkij filmstúdió (1948-tól) első alkotása volt. A színdarabot csak a film elkészülte után kezdték újra játszani, akkor már a nagyszínpadon.
   Geraszimov jobbára növendékei, a színpadi mű szereplői közül válogatta a színészeket.
A szovjet filmművészet később meghatározóvá váló alakjai kezdték pályafutásukat éppen ebben a filmben. Olyan színművészek, mint Inna Makarova, Nonna Morgyukova, Ljudmila Sagalova, Klara Lucsko, Vjacseszlav Tyihonov vagy Szergej Bondarcsuk, de a rendező és operatőr szakosok között is olyanokat találunk, mint Szamszon Szamszonov, Tatjana Lioznova és Valerij Ginzburg.
Inna Makarova és a ruha
A szereposztásban volt némi bizonytalankodás, szerepcserék az eredeti elképzelésekhez képest. Sagalova helyett például Inna Makarova játszotta Ljuba szerepét, mert Sagalova nem tudott táncolni és énekelni, így ő Válja szerepét kapta. A főiskolán Sagalova és Bondarcsuk fel volt mentve az ének és táncképzés alól, Makarova viszont remekül énekelt, a főiskolán gyakran pusztán a diáktársak és a tanárok szórakoztatására is. Egy beszélgetésben elmondta, hogy a film színpadi jelenetében Rökk Marika ruhájában szerepelt, amit a "DEFA" stúdióból hoztak Berlinből (hadizsákmány?). „Nagy volt nekem, be kellett venni belőle”
Ulja szerepére eredetileg Klara Lucsko volt kiszemelve, végül Nonna Morgyukova játszotta. (Morgyukova egyébként nem Geraszimov tanítványa volt, de a rendező valahol látta játszani és rögvest beleszeretett.)
   Nyáron az egész stáb Krasznodonba költözött, hogy a külsőket az eredeti helyszínen forgassák le. Geraszimov ragaszkodott, hogy mindent egy dokumentumfilm hitelességével ábrázoljon. Az utcák, a terek, az épületek pontosan azok legyenek, ahol az eredeti események játszódtak, a szereplők ismerkedjenek meg az általuk alakított figurák szüleivel, barátaival, igyekezzenek beilleszkedi ebbe a környezetbe.
A forgatás résztvevői és a helybeliek
   Akkor még mindössze négy év telt el a tragikus események óta. A háború épphogy véget ért, még sokan reménykedtek hozzátartozóik visszatértében. Ez számtalan megható vagy tragikus helyzethez vezetett. De nem csak a szülőket, ismerősöket rázta meg az események felidézése, a színészekben is mély nyomokat hagyott ez a helyzet. A résztvevő művészek 50-60 évvel későbbi visszaemlékezéseiben is ezek azok a pillanatok, amelyekre mindegyikük emlékszik, amelyeket kivétel nélkül mindegyikük megemlít.
   Inna Makarova, aki 1998-ban „Hála” címmel megjelentetett egy nagyon érdekes könyvet Novoszibirszkben élő újságíró édesanyjával folytatott levelezéséről, egyik levelében írja:
   „A legelső nap mikor megérkeztünk Krasznodonba, a rendezőhallgatók kíséretében elmentem Jefroszina Mironovna Sevcovához – Ljuba anyjához. Nagyon izgatott voltam, és amikor Jefroszina Mironovna megölelt és megcsókolt, elsírtam magam.
Az, hogy Jefroszina Mironovna olyan melegen üdvözölt, szárnyakat adott. ( … ) Mesélte, hogy az orosz asszonyok látták, amikor kihozták Ljubát a börtön falai közül, ő levette magáról a kabátját, odadobta az asszonyoknak, így kiabálva: "Ti még hasznát vehetitek, hordjátok el, nekem már nem kell" – az utolsó szavak, amiket az itteniek hallottak Ljuba Sevcovától ...”
   Nonna Morgyukova, Ulja Gromova alakítója:
   „Míg terítették az asztalt, megkértem, hogy bemehessek Ulja szobájába. Első pillantásra lakatlannak tűnt, minden annyira rendbe rakott és takaros, amilyen élő embereknél nem is lehet. Féltem hozzáérni – hisz ez egy szoba-múzeum. Csak a szemem járta végig a hímzést, a könyveket, mindent, amivel együtt élt. ( ... )
Leültünk ebédelni. Az anya ismét elmosolyodott, nekem úgy tűnt, elnéző mosollyal.
– Téged, kislány, jól választottak Uljasa szerepére, csak nagyon sötét bőrű vagy, Uljasa fehér volt. Szólj majd ott, hogy sminkeljenek ki.
– Persze, szólok...”
   Vlagyimir Ivanov (Oleg Kosevoj):
   „Sétáltunk Krasznodonban és a járókelők megálltak, utánunk néztek, összesúgtak egymás között.
– Egyszerűen csak nagyon hasonlítasz Olegre – magyarázta Rozancev.
Végül a csendes Szadovaja utcába értünk és az úttesten mentünk tovább. Egy távoli kaputól elvált egy feketébe öltözött nő. Azonnal felismertem a nagymamát, Vera Vasziljevnát. Tárt karokkal futott hozzám. Az arca nedves volt a könnyektől.
– Olezsok! – kiáltott. – Kisunokám, drágám!
Megcsókolta a homlokomat, a szememet és a fejemet.
– Nagymama, nem kell sírni – próbáltam vigasztalni, de a hangom remegett, és majdnem elsírtam magam.”
Lucsko, T. Makarova és Sagalova a forgatáson
   Ljudmila Sagalova az egyik életben maradt ifjúgárdistát, Válja Borcot játszotta:
   „Igen, barátok voltunk. 1996-ban halt meg. Szergej Geraszimov mutatott be egymásnak. Behozta a próbára a Filmszínészek stúdiószínházába, ahol „Az ifjú gárda” színpadi változata készült. Aznap Szergej Gurzoval próbáltunk valamilyen jelenetet, improvizáltunk, igyekeztünk kitalálni valamit. Hirtelen belépett a terembe egy lány egyenruhában, a Vörös Zászló érdemrenddel. Mi befejeztük, Geraszimov odahívott minket és azt mondta: „Ismerkedjetek meg, ő Valerija Borc.” Szörnyen zavarba jöttem. Azon gondolkodtam nem csináltam-e valami nem odavalót?”
   De voltak kellemetlen esetek is. Helybeli suhancok megverték Jevgenyij Morgunovot, aki az áruló Sztahovicsot játszotta. Utóbb azzal mentegetőztek, hogy ők az árulót verték meg. Úgy kell a színésznek, ha rendes ember lenne, nem vállalta volna az áruló szerepét.
   Néhány nappal később történt még egy eset. A náci tisztek szerepére nemcsak színészeket, hanem (mivel németül jól beszélő szereplőkre volt szükség) német nyelvtanárokat is szerződtettek. Valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy járják körbe a várost, megszokandó a szerepüket, német katonai egyenruhákban. A kettesével, hármasával sétáló „tisztek” egy csoportja aztán összefutott valami bányász kompániával, akik rájuk támadtak és alaposan helyben is hagyták őket.
Vjacseszlav Tyihonov és Oszmuhin családja
   Sok fiatal színész lakott a forgatás ideje alatt az általa megszemélyesített hős szüleinél. Szergej Gurzo Tyulenyinéknél, Vlagyimir Ivanov a Kosevoj családnál. A kapcsolat a szülőkkel, a barátokkal, a környezet, segített a fiatal színészeknek a munkában, mert sokat küzdöttek a figurák kidolgozatlanságával.
   Ljudmila Sagalova erre így emlékezett:
   „Válja Borc képe a regényben és a forgatókönyvben teljesen megíratlan, arctalan. Úgy döntöttem, eljátszom, hogy szerelmes vagyok Szergej Tyulenyinbe. Létre kellett hozni a karaktert, valamivel igazolni jelenlétét a vásznon. Például lekapom róla az asztalnál a sapkát, meg még kitaláltam néhány hétköznapi apróságot. Egy teljes epizódot is én javasoltam. Azt mondtam, hogy amikor Tyulenyin kitűzi a szovjet zászlót, Válja Borcnak vele kell lennie. Geraszimov meg egyetértett ezekkel. ( ... ) Ő (mármint az igazi Válja Borc) nem ellenezte a javaslataimat, nem vitatkozott. Tökéletesen megértette, hogy a film így jobb lesz.
   Szergej Tyulenyin anyja ellenben nagyon elégedetlen volt. Nagyon nem szerette Borcot és a családját. Tyulenyinának egyébként is megvoltak a nézetei az életről, megkérdőjelezhetetlen fogalmai a hagyományokról, az életmódról. Például egyszer, hirtelen felkiáltott: – Miért jár az én Szerjozskám a filmben mindig mezítláb? Mindig jó cipője volt neki.”
Válja Borc, a háború után
   Klara Lucsko mesélte, hogy a fiatalok kivégzésének jelenetét is pontosan annál az aknánál forgatták, ahová a németek 1943-ban a holttesteket dobálták. A forgatást több száz helybeli nézte végig. Az emberek zokogtak, a meggyilkolt ifjúgárdisták szülei közül nem egy rosszul lett.
   1947-ben készült el a film első része. Általában Ivan Bolsakov (1946-tól filmművészeti miniszter) ajánlotta a filmeket Sztálinnak, próbálva előre kipuhatolni, hogy megfelelő-e a hangulata ehhez vagy ahhoz a filmhez. „Az ifjú gárda” esetében semmiféle problémától nem tartott.
   „A Kreml mozitermében az összes jelenlévő nem is annyira a vásznat nézte, mint inkább – ahogy Sztálin szerette magát nevezni – a „hétköznapi néző” reakcióit figyelte” – írja Grigorij Fuksz már említett művében.
   „Ha a film nem tetszett, elkezdett hümmögni, köhécselni, megjegyzéseket tenni, de néha egyszerűen felállt és kiment a teremből, mint például „A vonat keletre megy” vetítésén. „Az Ifjú gárda” első részét csendben ülte végig, érdeklődve figyelte a vásznat. Tetszett neki, ami először fordult elő szovjet filmben, hogy a németek németül beszélnek a vásznon, ahogy az életben. Aztán az események előrehaladtával egyre nyugtalanabbá vált. Nem tudta, és nem is próbálta elrejteni ingerültségét. Még a világítást sem volt idő felgyújtani, máris mennydörögve csattant fel. Felállt a helyéről, nem fordulva konkrétan senkihez, szinte saját magán számon kérve: Hol a városi komszomol szervezet? Hol a pártvezetés?”
   (Mesélik, hogy egyszer megnézett egy történelmi-forradalmi filmet, majd rögtön rátért a régi politikai kényszermunkára ítéltek ábrázolásának háttérbe szorítására, és elég élesen megmondta, hogy ő az ilyen embereket nem csak hallomásból ismeri és azok bizony a valóságban egészen mások. Aztán teljesen megváltozott hangon elkezdte sorolni a film előnyeit és a végén oda lyukadt ki, hogy a film jó és hasznos. Végezetül meg akarta köszönni a rendezőnek. Mindenkinek járt a feje hol a rendező, hisz őt is meghívták a vetítésre. De a rendező nem volt sehol, legalábbis a teremben nem látták. Eltűnt, pedig vetítés közben senki sem ment se ki, se be. Keresni kezdték, végül a sorok között a pad alatt találtak rá ájultan. Még akkor elveszítette az eszméletét, mikor Sztálin szkeptikusan kezdett beszélni a politikai kényszermunkások ábrázolásáról és a többit már nem is hallotta. Sztálin ezen annyira felbosszankodott, hogy állítólag ettől kezdve a rendezőket nem hívták meg filmjük vetítésére. Geraszimov minden esetre nem volt ott „Az ifjú gárda” vetítésén)
   Bár van, aki kizártnak tartja, mert Sztálin nagyon sokat olvasott, Ilja Ehrenburg szerint „Az ifjú gárdát” nem olvasta el. Mikor meghozták neki a könyvet, csak átlapozta, végigfuttatva szemét az oldalakon. Tudta miről van szó, eleget írtak róla az újságokban, a hősök posztumusz kitüntetését ő írta alá, a regényben semmi problémás nem lehet.
   Ha így történt, ez megmagyarázza miért csak a film láttán tört ki haragja.
   Feldühítette a dolog.
   Az egyik legenda szerint, egy nap magához rendelte Fagyejevet a dácsájába. Amikor az belépett a főtitkár dolgozószobájába, Sztálin az asztalnál ült és valamit olvasott. Végül a vendégre emelte tekintetét, szúrós szemmel végigmérte és váratlanul megkérdezte:
– Maga micsoda, Fagyejev elvtárs?
Fagyejev elhűlt. Világosan megérezte, hogy ebben a kérdésben valamilyen gonoszság van, de hogy pontosan milyen, nem tudott rájönni. Eközben a szünet egyre hosszabb lett és megértette, hogy a csend csak súlyosbítja a helyzetét. Végül azt mondta:
– Író vagyok, Sztálin elvtárs.
Mint kiderült, a „gazda” éppen ezt a választ várta, mert megvető pillantást vetve rá azt mondta:
– Maga egy szar Fagyejev elvtárs, nem író. Az író az Csehov, Anton Pavlovics – és rácsapott a nyitott könyvre, amely előtte hevert az asztalon. – Maga nem csak egy gyenge könyvet írt, hanem egy ideológiailag káros könyvet. Az ifjúgárdistákat majdhogynem mahnoistáknak ábrázolta. Vajon létezhetett és képes volt hatékonyan harcolni a megszállt területen egy szervezet pártirányítás nélkül? Az ön könyvéből ítélve – képes volt.
Sztálin szünetet tartott, nyilvánvalóan arra várva, hogy Fagyejev megpróbál védekezni, de az hallgatott, összeszorított fogakkal és ökölbeszorított kézzel. Akkor Sztálin dühösen legyintett, és azt mondta:
– Menjen és gondolkozzon el rajta, Fagyejev elvtárs.
Fagyejev, egy író-olvasó találkozón
   Furcsa, de mintha a könyv írása közben Fagyejevet cserbenhagyta volna az addig remekül működő szimata. Mintha nem vette volna észre, hogy a háború véget ért. Már nem 1941-et írtak, mikor Sztálin „Elvtársak, polgárok, fivéreim és nővéreim, hadseregünk és flottánk katonái! Hozzátok fordulok, barátaim!” megszólítással, patetikus szózattal fordult az emberekhez, segítségüket kérve, felszólítva őket a kezdeményezésre. Hogy hozzanak létre a megszállt területeken partizán egységeket és földalatti szervezeteket, hogy robbantsák fel a hidakat és utakat, tegyék tönkre a telefon- és távíróvonalakat, gyújtsák fel a raktárakat és a szállítmányokat, teremtsenek elviselhetetlen feltételeket az ellenség számára.
1946 volt, a mérleget már megvonták. Sztálin és a Párt szempontjából már kifejezetten hátrányos volt elismerni vagy egyáltalán felemlíteni a megszállók ellen folytatott spontán földalatti harcot. Az elsőtitkártól az utolsó pártbizottsági munkatársig mindenki igyekezett (ha egyesek kényszerűségből is) szépíteni, idealizálni a képet, megmutatni, hogy a partizán- és illegális mozgalom az a párt által szervezett, irányított dolog volt.
   Maga Geraszimov tehát nem volt ott Sztálinnál mikor az megnézte az első részt, de gyorsan értesült a kiváltott hatásról.
   A további eseményekre sokan sokféleképp emlékeznek, maga Geraszimov is többször elmesélte baráti társaságban, hol részletesebben, hol szűkszavúbban. Larisza Jagunkova „Szergej Geraszimov és Tamara Makarova” című 2005-ben megjelent könyvében így írja le az 1977. júliusi beszélgetést:
   «A továbbiakról egyszer maga Szergej Apollinarievics mesélt nekem, Ljudmila Fjodorovna Makarova (a rendező sógornője) jelenlétében.
„Behívatott Bolsakov.
– Úgy gondoljuk, hogy ... megbukott. A filmet nem fogadták el.
– Ki nem fogadta el?
– Ő maga. Szóval, Sztálin.
– Utál mindent, ahol a halálról van szó, nálad meg az első rész a bányászok kivégzésével végződik.
– Miért mutatták meg az első részt? Hisz kértem, hogy ne ... Miért nem magyarázták meg, hogy a munka még nem fejeződött be?
– Nos, csináld, magyarázd meg te. Itt a telefon, hívd fel.
És akkor – fekete mágia! – megszólalt a telefon: Poszkrebisev (Sztálin titkára).
– Hol van Fagyejev?
Odasúgtam: Leningrádban.
– Hol van Geraszimov?
– Itt.
– Mára tűzte ki a film megvitatását a PB. Jöjjön ide este tízre.”
A beszélgetésbe bekapcsolódott Ljudmila Fjodorovna: „Megjött Szerjozsa, csendesen, nyugodtan:
– Luszja, hívatott Sztálin.
Elájultam. És Tamara nincs Moszkvában.
– Szerjozsenyka, most mi lesz?
– Semmi, Luszja, semmi.
Megöleltem, keresztet vetettem rá. Nem is evett. Felvette az asztalról "Az ifjú gárdát" és ment a buszhoz. A fejét így félrebillentette és elment. Az erkélyről néztem.”
És ismét Geraszimov:
„Az egész Sztálin dolgozószobájában történt, ahonnan át lehetett menni Sztálin lakásába. Itt tartották néha a PB ülését a legszűkebb körben.
Sztálin maga mellett kínált helyet, a másik oldalán Berija ült: Szemben Molotov, mint mindig jóindulatúan.
Sztálin kezdte:
– Mi mindig olyan embernek ismertük Geraszimovot akiben van pártérzés és mértéktartás. Ezúttal a mértéktartás elpártolt tőle.
Aztán előadott egy sor követelést. Ezek a következők voltak. Először is, a kommunisták mint legyőzöttek és tehetetlenek vannak ábrázolva.
– Miről beszélnek? "Ha nem lenne Sztálin, hol lennénk mi?" De valójában hol vannak – a börtönben! És tovább: "Nálunk úgy kéne lennie, mint Kínában." De Kínában – felszabadító háború van. Minek tanítanak ilyet a kommunisták?
Másodszor, tévesen mutatja be az evakuálást:
– Mi ez a futás? A gyárainkat, az embereinket szervezetten és tervszerűen evakuálták. Honnan szedték ezeket a tényeket? Ez egy történelmi hazugság.
Harmadszor, a film elnyújtott. Itt közbevágtam:
– Ez a regény kedvelt és olvasott, szinte kézikönyvvé vált. Követni kell a regényt, tehát szükség van második részre.
Sztálin kételkedett a regény népszerűségében. Közömbös maradt a regénnyel szemben, kis iróniával nyilatkozott róla:
– Félő, hogy azt fogják mondani, ez Sztálin kedvenc regénye.
(Tényleg ezt mondták, amikor a regény megkapta a Sztálin–díjat.)
– Nem kell abszolutizálni Fagyejev regényét. A filmművésznek önálló alkotást kell létrehoznia – fejezte be Sztálin.
Az összefoglalót Molotov tartotta:
– Az általános vélemény: nem emeli ki a pártszervek szerepét a megszállók elleni küzdelemben. Ehelyett rendkívül részletesen mutatja be a pánikot és a szervezetlenséget a németek érkezését megelőzően. Egy ilyen film nem jelenhet meg.
Valójában itt fogalmazták meg először azokat a kifogásokat, amelyek hamarosan magával a regénnyel kapcsolatban jelentek meg. Lejárattam Fagyejevet! ( ... )
Molotov a PB nevében javasolta a film lerövidítését, legyen csak egy rész. Meg kell írni és le kell forgatni a szükséges epizódokat, amelyek rámutatnak a pártszervek vezető szerepére. Nem illett ellenvetést tenni. De én azt mondtam:
– Egy részben nem lehet. Én azt nem vállalom.
Sztálin felállt, hogy megtömje a pipát – egy kis asztalon ott hevert a doboz "Hercegovina Flor".
– Idióta, kivel vitatkozol te? – súgta Berija.
– Hát akkor – mondta Sztálin – hallgassuk meg Geraszimovot.
Beszélni kezdtem. A mondandó meglepően hosszú és heves volt, kinyitottam a könyvet, valamit idéztem annak bizonyítására, hogy előttünk tulajdonképp egy eposz áll és nem szabad kidobni a filmből a tömegjelenetet az evakuálásról és a visszavonulásról, különben nem domborodik ki az ellenállás témája. És egyébként sem szabad a két részt egyre csökkenteni, mi több, hozzá kell még forgatni. Végül már úgy kiszáradt a torkom, hogy abbahagytam.
Sztálin érdeklődve nézett – ki ez, aki ellenkezik vele? Nem féltem, volt egy olyan érzésem, hogy minden jól végződik.
Az idő éjfél után járt. Mindenki elfáradt. Molotov javasolta:
– Hagy csináljon két részt.
Valaki egyetértett vele. Sztálin azt mondta:
– Micsoda egy makacs ember. Hát akkor engedjük neki megcsinálni a két részt? Dolgozzon. Fontos, hogy idejében helyre tettük őt. Jobb itt megbeszélni szűk körben, megóvni a hibáktól, mint addig várni, amíg ezek a hibák általános viták tárgyává válnak.»
   A filmet 1948-ban mutatták be, az első részt október 18-án, a másodikat október 25-én.
Abban az évben ezt látták a legtöbben, 42,4 millióan. Ezzel az 1940 és 1989 között rangsorolt 784 szovjet film listáján a 97. helyen áll.
   Geraszimov és felesége az Oleg Kosevoj anyját alakító Tamara Makarova nem vett részt Moszkvában a premieren, ami egyébként az összes moszkvai moziban zajlott. Ez szokás volt akkortájt egy új szovjet film bemutatásakor, ami a „malokartyina” időszakában ritka eseménynek számított. Ezeken a ritka eseményeken se nagyon futott össze fél Moszkva, most viszont kígyóztak a sorok a pénztárak előtt. Utoljára talán a „Csapajevnek” volt ekkora sikere.
A fiatal színészek gyerekek között
   A filmszínészhallgatók egycsapásra híressé váltak.
   Nemcsak a közönség, a kritikusok is meg voltak elégedve. Különösen a fiatalokat, Inna Makarovát, Morgyukovát, Sagalovát, Gurzot dícsérték. Vologya Ivanov volt talán az egyetlen kivétel, Kosevoj a vásznon hisztérikus, írták róla (amivel a magam részéről mélyen egyet értek).
   De meg volt elégedve végül a politika is. Az alkotókat Sztálin-díjra terjesztették fel és nyolcan kapták megosztva a díj első fokozatát. Geraszimovon és az operatőr Vlagyimir Rappoporton kívül öt hallható, Ivanov, Morgyukova, Makarova, Gurzo és Sagalova. A „felnőtt” színészek közül csak Viktor Hohrjakov kapta meg a díjat. Ljudmila Sagalova szerint a rendező feleségét Tamara Makarovát maga Fagyejev húzta ki a listáról, nem tetszett neki az alakítása.
   „A nyertesek nevét április 6-án jelentették be a rádióban, a születésnapomon – fűzte hozzá Sagalova – Vettem egy bundát. Az volt az álmom. Én árva voltam, anyám meghalt két és fél éves koromban. Apám, egy harckocsi gyár igazgató helyettese, nem távozott ennyire messzire tőlem. Katonai érdemei ellenére letartóztatták, és egy táborba küldték a bányákhoz. ( ... ) Az élet hihetetlen! Megkapom a Sztálin-díjat, apa ül egy sztálinista táborban, oda elviszik a filmet és meglát engem a vásznon! 1954-ben jött haza.”
   Maga Fagyejev, természetesen figyelembe vette a vezér kívánságait és 1951-ben a regény második kiadásában már jó néhány oldalt szentelt annak, milyen hozzáértően vezette a pártszervezet Krasznodon népi ellenállóit Ljutyikov és Barakov elvtársak irányításával.
   (Filipp Petrovics Ljutyikov egyébként tényleg pártaktivista volt, és részt vett a földalatti harcban, de az "Ifjú gárdához" semmi köze nem volt, azon kívül, hogy kivégzése után holtteste ugyanoda került, ahová az ifjúgárdistáké. A területi illegális pártszervezet vezetőjének már 45-ben a halála után kiáltották ki a felsőbb pártszervek döntésére.)
   A regényt más művészeti ágak is „hasznosították”. 1947-ben, már egy évvel a film megjelenése előtt bemutatták Kijevben Jurij Szergejevics Mejtusz 4 felvonásos „ Az ifjú gárda” című operáját. (Moszkvába 1950-ben jutott el.)
Házy, Simándy a fináléban
   Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy 1953. december 20-án a budapesti Operaházban is bemutatták a művet. A rendező Nádasdy Kálmán volt, a díszleteket Oláh Gusztáv tervezte. Oleg Kosevoj szerepében Simándy József énekelt, de szerepelt Házy Erzsébet (Kláva Kovaljova), Melis György (Jevgenyij Sztahovics), Radnay György (Bruckner gestapó őrmester) sőt Sárdy János (Kajutkin) is. Szívesen meghallgattam volna a művet, de a neten csak a nyitány egy kb. öt perces részlete érhető el. A magyar változatnak létezik, vagy létezett rádiófelvétele.
   Ezzel akár be is fejezhetnénk a regény és a film helyenként összefonódó kissé szövevényes történetét. Az író és a rendező kijavította hibáit, mindenki megkapta jutalmát, a film múlt idővé vált. 1953-ban meghalt Sztálin, rá három évre Fagyejev. Geraszimov filmeket rendezett, – „A falusi orvost”, a „Csendes Dont” – minden ment a maga útján.
   Aztán 1959-ben valaki felismerte és letartóztatták Vaszilij Podtinnijt aki a krasznodoni rendőrség nyomozója és az ifjúgárdisták elleni megtorlás egyik résztvevője volt a háború alatt. Vallomásával megváltoztatta a háború után kialakított hivatalos verziót.
   Fagyejev ugyanis elkövetett még egy komoly hibát. Bár maga később az ellene felhozott vádakra gyakran hangoztatta, hogy nem történelemkönyvet írt, hanem regényt, amely nemcsak megengedi, de igényli is az írói kitalációt, ennek ellenére a szereplők többségét valódi nevén szerepeltette. Kivételt jelentett az áruló, Jevgenyij Sztahovics alakja, aki az író szerint „gyüjtőábrázolás”.
Oleg Kosevoj
   Csakhogy könyvében az ellenállók komisszárjának Oleg Kosevojt tette meg igazi vezetője Viktor Tretyakevics helyett, és ez számos spekuláció megjelenésének és terjedésének vált táptalajává.
   De miért épp Tretyakevics lett az áruló és Kosevoj a vezető? Jurij Rubcov a Hadtudományi Egyetem történészprofesszora a „Főváros” tv csatorna „Titkos háború” című adásában ezt mondta erről:
   „Úgy történt, hogy a rögtön azon melegében, 43 telén - tavaszán lefolytatott vizsgálat során, azaz közvetlenül Krasznodon felszabadulása után, a német rendőrség egy Kulesov nevű letartóztatott nyomozója azt vallotta, hogy éppen Tretyakevics árulta el a szervezetet, vagyis lényegében hazaárulónak kiáltották ki, annak minden következményével együtt.
Bár az ellenállás három megmaradt résztvevője Vaszilij Levasov, Georgij Arutyunjanc és Ragyik Jurkin makacsul Tretyakevicset nevezte az illegális szervezet komisszárjának és kitartott annak ártatlansága mellett, nem nekik hittek, hanem Kulesovnak.
A propaganda szabályai szerint viszont a komisszár semmilyen körülmények között nem lehet áruló, tehát ezt a megtisztelő feladatot valaki másnak kellett betöltenie. Így megteremtették Oleg Kosevojnak mint az „Ifjú gárda” komisszárjának mítoszát. Ehhez Kosevoj anyja is hozzátette a magáét, megjelentetve az "Elbeszélés a fiamról" c. könyvet.
Pedig kevéssé valószínű, hogy az 1942-ben éppen 16 éves Kosevoj (abban az évben lépett be a komszomolba) minden szervezési tapasztalat nélkül, megszállt területen, ilyen hihetetlen rövid idő alatt létre tud hozni egy illegális szervezetet.
Viktor Tretyakevics
Viktor Tretyakevics viszont – folytatta Jurij Rubcov a fentebb már említett televíziós műsorban – nagyon ismerte a krasznodoni fiatalokat, ugyanis a háborúig két iskola komszomol szervezetét is vezette, tagja volt a komszomol területi bizottságának, résztvevője volt azoknak az időknek a különféle komszomol akcióinak, beleértve az MHK mozgalmat is. Ami nagyon fontos, ismerte a fiatalokat. Tudta, hogy ki miért lelkesedik, tudott kihez fordulni, amikor eljött a megpróbáltatások ideje.”
   Vaszilij Levasov röviddel halála előtt (2001-ben), interjút adott a "Komszomolszkaja Pravdának", amelyben a következőket mondta: „Apámat háromszor tartóztatták le, hogy elmondja, hol rejtőzködöm (sikerült elmenekülnöm a donyecki területre). Nos, apám egy cellában ült Tretyakeviccsel és látta, ahogy elvitték a kihallgatásra, de visszafelé már a lábánál fogva vonszolták, úgy megverték alig élt. Azokkal, akik a kihallgatásokon beszéltek, nem így bántak.”
   1959-ben Viktor Tretyakevicset teljesen rehabilitálták, és 1960-ban posztumusz megkapta a Honvédő háború rend I. fokozatát. Neve felkerült az ifjúgárdisták krasznodoni emlékművére, bár az „Ifjú gárda” komisszárja rangot nem kapta vissza.
   Így hát a 60-as évek elején sor került a film átalakítására, mellyel igyekeztek tükrözni az új ismereteket és eltüntetni Sztálin személyi kultuszának nyomait. Egyes jeleneteket eltávolítottak, másokat új hanggal láttak el. A Jevgenyij Morgunov alakította árulót, Sztahovicsot átnevezték Pocsepcovra akit az igazi árulónak tartottak, de a figurából így is alig maradt valami a filmben. Az átalakítás olyan alaposra sikeredett, hogy helyenként borul a film logikája, utalás történik például olyan lényeges eseményre, amelyről a néző csak a regény elolvasásával szerezhet tudomást. Az átalakított filmet 1964-ben vetítették először, a szovjet televízióban. Ezt a változatot láthatjuk most.
   Bár továbbra is voltak, akik kitartottak a hagyományos változat mellett és voltak, akik próbálkoztak a tények és a regényíró kitalációjának szétválasztására, a vita lassan elhalt és a brezsnyevi időszakban nem is igazán érdekelt ez senkit.
   1985-ben meghalt maga a rendező Szergej Geraszimov is. (Mondják, mikor halála után felnyitották irodai széfjét, csak két dolgot találtak benne. A párttagkönyvét és Aszkoldov „A komisszár” című viharos sorsú filmjének negatívját.)
   Az „ifjú gárda” a peresztrojka idején – amikor a sajtó alapos mítoszrombolásba kezdett – került újra reflektorfénybe. Egyesek még az illegális szervezet létezését is kétségbe vonták.
   1991-ben végül felállítottak egy bizottságot, hogy áttanulmányozva a még fellelhető dokumentumokat és meghallgatva a még élő tanúkat, hozzátartozókat, tárja fel a bizonyítható tényeket.
   Két évvel később Luganszkban ez a bizottság sajtótájékoztatót tartott és értékelte a különböző változatokat. Összegzésük szerint 1942. július-augusztusában, azt követően, hogy a fasiszták bevonultak a luganszki területre, Krasznodon bányavárosban és a környező falvakban spontán számos illegális ifjúsági csoport alakult. Ezeket a kortársak visszaemlékezései szerint, „Csillagnak”, „Sarlónak”, „Kalapácsnak” nevezték, azonban velük kapcsolatban semmiféle pártvezetésről nem találtak adatot. 1942 októberében, az antifasiszta fiatalok földalatti csoportjai egyesültek az "Ifjú gárda" szervezetbe. A híres ifjúgárdista esküt Viktor Tretyakevics írta.
Uljana Gromova
   A bizottság következtetése szerint, a különböző csoportokat Viktor Tretyakevics vonta össze egy szervezetbe. Így ő, és nem Oleg Kosevoj volt az " Ifjú gárda” komisszárja. Ez kézenfekvő volt, hiszen Viktor Tretyakevics idősebb volt a többieknél és a Levasov fivérekkel, Ljubov Sevcovával és Vlagyimir Zagorujkoval együtt már korábban elvégezte a különleges rendeltetésű vorosilovgrádi partizán iskolát.
   Vaszilij Levasov a már fentebb említett interjúban kijelentette, hogy valójában semmiféle áruló nem volt, és „a szervezet az ostobaság miatt bukott el”.
„Érkezett Krasznodonba egy teherautó, a németek karácsonyi csomagjaival, és úgy döntöttünk, hogy megszerezzük azokat. Az akcióban résztvevők még aznap éjjel elcipeltek mindent az egyik közénk tartozó sráchoz, a pajtába. A következő reggel szakadt zsákokban áthordták az egészet a klubba. Útközben kihullott egy doboz cigaretta. Egy a közelben ténfergő tizenkét éves kisfiú szedte fel és Tretyakevics, hogy ne járjon el a szája, nekiadta a cigarettát. Egy nappal később a németek elkapták a fiút miközben az a piacon igyekezett eladni a cigarettát.”
   Levasov szerint Tretyakevicset a rendőrségen, a kihallgatásokon tanúsított állhatatossága miatt rágalmazták meg később. Az ellenállók nevét emlékei szerint, a fasiszták, a munkásklub listáiról tudták meg, amelynek vezetője az ifjúgárdista Moskov volt és ezeket a listákat a munkaközvetítő számára állította össze. A fiatalokat ugyanis százszámra hurcolták dolgozni Németországba, a klub dolgozói számára viszont „felmentést” lehetett kérni. Ehhez kellett a dolgozók adatait tartalmazó lista. Amellett a klub kényelmes fedezéket nyújtott a földalatti munka számára.
Ljubov Sevcova
   „A diskurzus az „Ifjú gárda” elárulásáról ma is folyik – idézzük ismét Jurij Rubcovot, – de azt hiszem a szervezet bukásának fő oka a fiatalság és a tapasztalatlanság volt, a speciális ismeretek hiánya a konspirációról az illegális tevékenységben. De hogyan is lehetett volna szó különleges ismeretekről akkor, mikor például Ragyik Jurkin, mindössze 14 éves volt?
A legkézenfekvőbb példa, ahogyan letartóztatták Oleg Kosevojt. Hiszen ő elkerülte az azonnali letartóztatást Krasznodonban, de fennakadt egy szokásos, mostani kifejezéssel, ellenőrző ponton, ahol megvizsgálták az iratait. És az iratokkal minden rendben volt, csak miközben megmotozták, a kabátja bélésében megtalálták a komszomol tagkönyvét. Létezik, hogy az az ember, aki tisztában van a konspirálás alapvető szabályaival, így semmibe veszi azokat?”
   A vita arról, hogy kik, mit, hogyan és miért tettek 1942 nyara és 1943 eleje között Krasznodonban és környékén, valószínűleg soha nem fog nyugvópontra jutni.
   Sőt, Ukrajna függetlenné válásával tovább gazdagodott a változatok száma. Mivel az előző rendszer azt állította, hogy a fiatal krasznodoni ellenállók komszomolisták voltak (amiben a jelenlegi adatok alapján van némi igazság), most az ukrán nacionalisták szerint az ifjúgárdisták Ukrajna függetlenségéért harcoltak, hazafiak voltak és antikommunisták.
Szergej Tyulenyin
   Segített a mítosz kialakulásában Jevgenyij Sztahiv, aki 1944-ben a fasisztákkal együtt elmenekült Ukrajnából. Egy ideig az amerikaiak menekülttáboraiban volt aztán átköltözött az Egyesült Államokba, ahol most is él. Az ő felbukkanása „ifjúgárda-ügyben” teljesen indokolt volt. Neve hajaz Sztahovicséra (Fagyejev regényében az áruló), ellenálló volt, elmenekült a fasisztákkal, a bolsevikok árulónak tartják, és mind a mai napig nem rehabilitálták. A legújabb verzió szerint ő volt az ukrán nacionalisták, a szovjet ellenállásnál sokkal erősebb szervezetének Don medencei vezetője.
   Az OUN (Organizacija Ukrainszkih Nacionalisztiv) és katonai szárnya az UPA (Ukrainszka Povsztanszka Armija) tevékenysége meglehetősen zavaros volt a háború alatt. A fegyveres szárny, az UPA is gyorsan szétvált egy radikális és egy mérsékelt szárnyra, a németekkel hol szövetségesek voltak, hol összekaptak, de lényegében tőlük várták a segítséget a független Ukrajna megteremtéséhez. Ha voltak is néhányan, akik a németeket és a szovjeteket közös ellenségként kezelve egyszerre harcoltak mindkét fél ellen, ez meglehetősen elszigetelt jelenség lehetett. Az ukrán nacionalisták nagy számban harcoltak a német hadseregben, a Wehrmachtnak volt „Nachtigall” és „Roland” elnevezésű ukrán zászlóalja és a „Galícia” SS-hadosztály tagjait is ukrán önkéntesek alkották. (Ezeket az elnevezéseket manapság ukránra cserélték. A Wehrmacht „Nachtigall” hadosztálya ma hivatalosan „DUN” (Druzsini ukrainszkih nacionalisztiv) néven, a „Galícia” SS-hadosztály pedig mint „Ukrainszka Divizija Galicsina” szerepel.
   Mindenesetre napjaink egyik nacionalista kiadványának szemrehányó mondatait olvasva, miszerint – „A kommunista uralom hosszú évtizedei és az ukránellenes propaganda felbecsülhetetlen károkat okozott atekintetben, hogy az ukrán nép jelentős része egyoldalú véleményt alakított ki Nyugat-Ukrajnában, a második világháború idején és az azt követő időszakban történt felszabadítási kísérletről” – számomra úgy tűnik az „ukrán nép jelentős része” nem úgy emlékszik erre a mozgalomra, mint felszabadítási kísérletre.
Maga Sztahiv egyébként a függetlenség kikiáltása után szinte évente hazalátogatott és végigturnézta egész Ukrajnát, előadásokat tartva a fiatalabb generációnak: nem is létezett semmiféle "Ifjú gárda". Helyette az OUN-UPA működött, amelyet ott ő vezetett, ugyanis ennek a szervezetnek nem csak Nyugat-Ukrajnában, hanem a Don-medencében is volt hálózata. Golyók fütyültek körötte, meg akarták ölni a fasiszták is és a kommunisták is, de ő mindegyiküknek túljárt az eszén.
   Ha megkíséreljük a filmet nem mai szemmel nézni (ami lehet, hogy lehetetlen), talán kevéssé zavar helyenként túlzó patetizmusa, propagandisztikus felhangjai.
   Ám tény, hogy közvetlenül a háború után, kétségtelenül a legszélesebb körben olvasott könyv lett az országban, és a filmet is látni akarta mindenki.
   A miértre a választ Inna Makarova így fogalmazta meg:
   „Hogyan lehetett volna másképp? A háború véget ért, de még mindenkinek fájt a szíve, még annyira frissek voltak az emlékek. A mi fiaink a stúdióból mindannyian a fronton harcoltak. Nem volt olyan ember, akit a háború ne érintett volna. Mindenki, aki látta az előadást, a filmet, vagy olvasta a könyvet, gondolatban a maga sorsához mérte a fiatalok életét. Emlékszem egy próbára, mikor a novoszibirszki színházi stúdió vezetője a hideg teremben olvasta a fiaink levelét a frontról. Biztosak voltak a győzelemben, és a színházról álmodtak. De szinte senki nem jött vissza. Szóval az "Ifjú gárda" rólunk szólt.”
   Hogy volt-e "Ifjú gárda" vagy több kis ellenálló csoport létezett, igazán lényegtelen. Voltak fiatalok, akik egy adott pillanatban azt tették, amit a legjobbnak tartottak. Arról, hogy eszközzé váltak a hatalom kezében és mintha még ma is azok lennének, már igazán nem ők tehetnek.



Az Ifjú gárda (Молодая гвардия)

szovjet, ff., feliratos, 84 p. + 77 p.
Gorkij Filmstúdió, 1948.
Bemutató:
1948. október 18. (az első rész)
1948. október 25. (a második rész)

Rendezte – Szergej Geraszimov
Forgatókönyv – Szergej Geraszimov (A. Fagyejev regényéből)
Fényképezte – Vlagyimir Rappoport
Zene – Dmitrij Sosztakovics

Főszereplők:
Tamara Makarova – Jelena Kosevaja
Viktor Hohrjakov – Procenko
Jelena Anufrijeva – Vera nagymama
A főiskolai hallgatók:
Vlagyimir Ivanov – Oleg Kosevoj
Inna Makarova – Ljubov Sevcova
Szergej Gurzo – Szergej Tyulenyin
Nonna Morgyukova – Uljana Gromova
Borisz Bityukov – Ivan Zemnuhov
Szergej Bondarcsuk – Andrej Valko
Gleb Romanov – Ivan Turkenyics
Ljudmila Sagalova – Valerija Borc
Vjacseszlav Tyihonov – Vlagyimir Oszmuhin
Jevgenyij Morgunov – Gennagyij Pocsepcov
Klara Lucsko – Marina nagynéni


1998-ban, a Gorkij Filmstúdió bejelentette, hogy a Goszfilmofonddal és az Állami Filmbizottsággal közösen elkezdik a film 1947-es eredeti változatának helyreállítási munkáit. Hogy ez a munka jelenleg zajlik-e egyáltalán és ha igen, hol tart, arról semmiféle információt nem sikerült találnom.

Linkek:
I.rész

II.rész