Kémek a Tiszánál

    „Becsületes emberek százai szenvedtek a rendszertől és a hatalom önkényességétől, amelyet én védeni próbáltam ebben a sorozatban. (…) … elárultam a teljes progresszív generációt, amely valamit akart változtatni ebben az országban.” – mondta Jurij Bikov rendező azt követően, hogy az orosz közszolgálat televízióban bemutatott „Alvók” című sorozata heves ellenérzést váltott ki az internetes közönség körében.

A 2017-18-as televíziós sorozatban a biztonsági szolgálat ezredese küzd az Oroszország ellen szőtt ármány megvalósítására reaktivált „alvó” ügynökökkel.

Úgy tűnik ellenség nemcsak volt, hanem újra van és még lesz is egy darabig.

Pedig a 80-as évek vége felé, mintha végleg elhomályosult volna a filmekben addig tükröződő ellenség képe. Az 1987-ben forgatott 130 filmből például mindössze egynek volt témája a kémkedés. Az ország kezdődő átalakulásával, a demokrácia lehetőségének felcsillanásával, a „zárt kapu” kinyitásával a filmesek elvesztették érdeklődésüket a kémtörténetek iránt. Bikov filmje az állami megrendelésnek megfelelve régi beidegződéseket elevenít fel.

Tapasztalatokért persze volt hová visszanyúlnia.

1913-ban II. Miklós még „üres, szükségtelen, ráadásul káros szórakoztatásnak” tartotta a mozit. „Csak a nemnormális ember képes ezt a vásári mutatványos ipart a művészettel egy szintre állítani. Ez mind ostobaság, és semmiféle jelentőséget tulajdonítani ezeknek a haszontalanságoknak nem szabad” – nyilatkoztatta ki a szuverén.

A hatalomra kerülő bolsevikok rögtön felismerték a filmben rejlő lehetőségeket. Lenin már 1919-ben aláírta a film- és fotógyártás államosításáról szóló rendeletet, a filmek létrehozása és bérlése állami ellenőrzés alá került, ettől kezdve Oroszországban csak az új kormány ideológiáját osztó rendezők dolgozhattak.

A 20-as években új alakok jelentek meg a vásznon - a fiatal szovjet állam ellenségei. Ellenségnek bizonyultak a fényes jövő beköszöntét akadályozó kisiparosok, kispolgárok, a harácsoló NEPMAN-figurák, a rosszindulatú és műveletlen emberek.

A  Nepman

A diverzánsokról, kémekről és szabotőrökről, a belső ideológiai ellenségről szóló filmek virágzó évtizede a szovjet moziban a 30-as évek lett, pontosan tükrözve azt a helyzetet az országban, ahol tömeges letartóztatások, száműzetések és kivégzések kezdődtek. Az „ellenséget” még a filmek műfaja sem zavarta, a diverzánsok behatoltak olyan zenei komédiákba is, mint Alekszandrov „Cirkusz” és „Fényes út” című filmjeibe.

Ezekben az években a kiemelkedő rendezők sem menekülhettek. A kémeket, diverzánsokat, földalatti terroristákat nem nélkülözhette Dovzsenko „Aerograd”, Snejderov „Dzsulbarsz”, Barnet „Szeptemberi éjszakák”, Geraszimov „A komszomolista”, Kalatozov „Bátorság” vagy Pirjev „A párttagsági könyv” című filmje sem . A kémmánia Nyikolaj Sengelaja „Szülőföld”-jében még egy grúz kolhozba is elvetett egy ismeretlen eredetű ellenséges ügynököt.

Ezek a filmek fontos elemei voltak annak a tudatformálásnak mely megalapozta egy folyamatosan fenyegetettségben tartott társadalom kialakítását.

Számunkra sem tanulság nélküli legalább beleolvasni Olga Pavlovna Iljuha „A Szovjet határok a sztálini időszak oktatási-nevelési szövegeiben” című 2008-ban megjelent tanulmányába:

Egyhatod

«A szovjet emberek többségének elképzelése a Szovjetunió határairól, azok realitásai, a mozi, a folyóiratok, az irodalom és a képzőművészet valamint a dalszövegek által közvetített információk és képek alapján alakultak ki. Az 1930-as években, a sztálinista vezetés hangsúlyozottan törekszik megtalálni az alapot a szovjet társadalom egyesítéséhez. A szovjet identitás erőszakolt létrehozásában különös jelentőséget nyert a mítoszalkotási munka. Ebben az időszakban a hazáról folyó politikai diskurzusba tartósan bekerült a „nagycsalád” (a Szovjetunió népei) metaforája, élén a „népek atyjával” (Sztálinnal) élve a „nagy közös házban” (a Szovjetunió területén). A Szülőföld szíve Moszkva (a legcsodálatosabb város, amelynél jobb nincs is a világon), a haza hangja a Kreml harangjainak zúgása. A szülői házat ellenség veszi körül és olyan, mint egy ostromlott erőd, de az ő „nyugalmát” határőrök vigyázzák. A zárt kapu képe részben ideológiai konstrukció volt, az „új” Oroszország nagyszabású monologizált képe. A szocio-politikai szövegekben megerősödik az ideologéma-klisé „a lezárt határ”.

Hol rejtőzik az ellenség (diafilm)

Az 1930-as években a határ témája a gyermekek és fiatalok hazafias nevelési rendszerének szerves részévé vált. Tökéletesen beilleszkedett az iskola militarizációjának kontextusába, megnyilvánulva a katonai technikák tanulmányozásában (Oszoaviahim), a lövészet mesterségének elsajátításában (Vorosilov nyilai) stb. (…)

Az 1935-ben Moszkvában a társadalomtudományok tanárai számára kiadott módszertani segédkönyvben, az elemi iskola tantervét megelőzte egy megjegyzés arról, hogy „az ellenségről nem megfeledkezni minden iskolai dolgozó elsődleges feladata”. Az ugyanott közzétett óravázlat a szovjet hazának volt szentelve. A tanároknak előírták minden információ átadását a határokról, kezdve az ország ellenséges környezetének tézisével: „A kapitalisták gyűlölik a szovjetek országát, háborúra készülődnek. Hazánk dolgozói készek megvédeni. Hazánk kapuja szilárdan zárva van (kiemelés tőlem - O. I.)”. (…)

A képzetek az államhatárról részben az ország területére vonatkozó felfogás hivatalos modelljei voltak. Ez a modell meglehetősen merev folklór séma szerint épült: a központ - a terület többi része - határon túl. A szakrális központot az határozta meg, hogy Moszkva a világ egyetlen szocialista államának fővárosa, és az, hogy ott található Sztálin, „minden idők és népek vezetője”. Mágikus tulajdonságokkal rendelkezik és nap-epithetonok jellemzik (például: „A szovjetek országának gyermekeit a sztálini gondoskodás napsugarai melegítik”), ezért az ország területe megbízhatóan védve van a gonosz erők inváziójától.

Ők és Mi

A mitológiai modell szerint jelölődik a tér: a Szovjetunió - a fény, a haladás, a világ többi része - a sötétség. Ez a másik, a sötét világ, amely a határőr őrsön túl kezdődik - az ellenség lakóhelye. A földet és a nem földet (ellenséges terület) a térképeken külön jelöljük. Finnország térképe a „Punavartio” (Vörös őr) ifjúsági magazinban a szvasztika fekete pókhálójával fedett. Karélia térképére egy szovjet katona sziluettje piros színnel van berajzolva. Az ellenségeket úgy jellemzik, mint korcsokat, egy másik fajhoz tartozókat, egy másik sötét térből és egy másik elmúlt időből származókat. Ezek nem emberek, hanem farkasok, kutyák, patkányok, rókák, hidrák, polipok, dögevők, férgek, hollók stb. Természetesen ezek a zoomorfikus lények meg vannak fosztva az ember egyik meghatározó tulajdonságától - a beszédtől. Ők nem beszélnek, hanem „vonyítanak”, „csaholnak”, „sziszegnek” és „kárognak”. Ez a metaforika a háború utáni években alakult ki. Például az „Idegen hang” (Szojuzmultfilm, 1949) című rajzfilmben a szarka, alig hazarepülve külföldről, kijelenti, hogy a fülemüle éneke elavult és koncertet ad. Rázúdítja a meglepett közönségre a rettenetes, éles hangok zuhatagát, amelyben felismerhető egy „idegen” dzsessz-melódia.»

(A rajzfilm fenn van a YouTube-on, ha jól emlékszem angol felirattal is.)

Természetes, hogy kiemelten fontos feladattá vált a határőrizet fontosságának népszerűsítése. Az 1935-ös „Dzsulbarsz” (nálunk „Pamíri sakálok”), a 36-os „Trinadtcaty” („Sivatagi 13-ak”), a 37-es „Zasztava na zamke” („Határzár”) vagy a 38-as „Na zamke” („Mandzsu bestiák”) népszerűsége már jelezte  a propaganda sikerességét.

Játékhatárőr

Ebből a népszerűsítésből nemcsak a film, hanem az irodalom, a sajtó, a képző- de még az iparművészet is kivette részét.

Itt kell megemlíteni Nyikolaj Karacupa nevét, aki egyik megtestesítőjévé vált a hazája biztonsága felett őrködő hősnek. Korai árvasága (szülei halála után sem nővére, sem bátyja nem törődött vele), az árvaházi élet (ami elől megszökött és csavargó lett), a pásztorkodás évei (már ifjúkorában a maga képezte kutyával dolgozott) tökéletesen alkalmassá tették erre a szerepre. Persze azért a hírnévhez mégiscsak szükség volt egy jótollú újságíróra. Ahogy Zoja Kozmogyemjanszkaját Pjotr Lidov vagy Mereszjevet Borisz Polevoj, őt Jevgenyij Rjabcsikov tette ismertté.

Játékhatárőr

Rjabcsikovot a „Komszomolszkaja Pravda” küldte a távol-keletre, hogy tudósítson a határőrök munkájáról. Állítólag maga Bljuher marsall, a Távol-keleti Hadsereg parancsnoka tett elé egy négy (más forrás szerint öt) nevet tartalmazó listát, kiválasztandó kiről szeretne írni. Rjabcsikov Karacupát választotta a listáról, pusztán az érdekesen hangzó név miatt. Négy hónapig járta a határt hősével és annak kutyájával Ingusszal. Ingusz kutya neve egyébként eredetileg Indusz (Hindu) volt, de az 50-es évek közepétől, mikor a Szovjetunió baráti kapcsolatokat alakított ki Indiával az összes kiadványban az Induszt Inguszra változtatták.

Szóval Rjabcsikov visszatért Moszkvába és a „Komszomolkában” megjelent cikk után Karacupa arra ébredt, hogy szárnyára vette az országos hírnév.

Karacupa később maga is írt könyveket „Életem - a határ” és „Egy nyomolvasó feljegyzései” címmel. Ezekben már saját maga számol be rendkívüli tetteiről (egyedül fog el kilenc határsértőt vagy mezítláb követ két napig egy behatolót a tajgában). Az elfogások mellett 129 határsértőt lőtt le bár az nem lehet tudni, hogy ezek közül hányan próbáltak ellenséges szándékkal bejutni az országba és hányan voltak azok a szerencsétlenek, akik menekülni próbáltak a „dolgozók államából”. (1935 június 9-én elfogadtak egy törvényt mely a tiltott határátlépést, illetve annak kísérletét halállal bünteti.) Karacupa későbbi tetteiről Rjabcsikov már nem tudott beszámolni, mert a gulágon, ahonnan csak 1942-ben szabadult nem igazán adódott erre lehetősége.

A Karacupa történetek itthon az 50-es években a „Határőrök és belső karhatalmisták kiskönyvtára” sorozatban „A nyomolvasó” címmel jelentek meg, 1960-ban pedig a „Délmagyarország” közölte folytatásokban „A határőr” címmel Bálint István fordításában. Végtére is ezekben az években már nem csak a Szovjetunió, hanem a létrejövő keleti blokk örökös hoszpodárjai is igyekeztek alattvalóikba – mint gondos szülő a gyermekébe – belesulykolni, hogy bizony az ellenség nem alszik.

Karacupa és Ingus
fenyőfadísz

A közelgő külső veszély egyre irracionálisabb formát öltött, és bár a hidegháború szele a nyugati filmművészetet is megcsapta, olyan szintre talán mégsem sikerült emelni a tébolyt, mint a vasfüggöny innenső oldalán.

Repülőgépről szórt krumplibogarakkal, a határokon áthajtott sertéspestises disznókkal, száj- és körömfájással fertőzött tehenekkel igyekeztek kárt okozni a dolgozók államaiban:

„Feldíszítve már az ország szirommal egészen.

S vele szemben férgek raja, pusztításra készen.

(…)

Amit akkor német szóra, most jenki parancsra

roncsolnak szét. Emelkedik a fenevad mancsa.”

– írta „Önkéntes határőr” című elbeszélő költeményében Devecseri Gábor.

Ennek megfelelve a filmek bűnüldözői csakis kémekkel és rezidensekkel, diverzánsokkal és szabotőrökkel vehették fel a harcot, mintha pusztán a nyereségvágy, a szerelem, a féltékenység vagy egyéb szenvedély vezérelte tettek elő sem fordultak volna ezekben az épülő-szépülő társadalmakban.

E korszaknak volt egyik jellegzetes filmje a „Kémek a Tiszán”.

1958-ban készült Alekszandr Avgyejenko „A Tiszánál” című elbeszéléséből. Először 1954-ben, a „Komszomolszkaja Pravdában” jelent meg folytatásokban és állítólag igen népszerű volt a fiatalság körében. Talán ezért is döntöttek filmre vitele mellett. A forgatókönyvet maga a szerző írta, a rendező pedig Dmitrij Vasziljev volt.

A történetben Andrej Ivanovics Szmoljarcsuk (Afanaszij Kocsetkov) tözsőrmester leszerelés előtt áll és szomorúan gondol arra, hogy el kell hagynia a viszonzatlanul szeretett Terezia Szimak-ot (Tatjana Konyuhova). A lány ugyanis kikosarazta, mert a Németországi Szovjet Hadseregcsoport katonáját, a személyesen még soha nem látott Iván Belograjt (Vlagyimir Guszev) várja Berlinből. Belograj irataival azonban egy külföldi kém, bizonyos Clark érkezik Kárpátaljára…

A rendező, Dmitrij Ivanovics Vasziljev 1931 óta dolgozott, bár többnyire Ejzenstejn, Pudovkin, Rajzman és Romm mellett. Ugyan a Sztálin díjat kétszer is megkapta (1947-ben és 1951-ben), de tulajdonképpen mindkétszer azért, mert Pudovkin díjnyertes filmjeiben társ- vagy inkább segédrendezőként dolgozott.

Ez az egyetlen saját filmje, mely sikeresnek volt mondható, a bemutatót követően 45 millió néző látta. Ezzel az 50-es évek tíz legnézettebb filmje közé került.

Viszockij próbafotói

A főszereplők sem voltak a szovjet filmművészet nagyjai (most szörnyen igazságtalan vagyok), bár Konyuhova játszott Jancsó „Csillagosok, katonák-jában”, Szmoljarcsuk pedig hét filmben is alakította Gorkij szerepét. Egyedül a 30-as évek vége óta számolatlan filmben forgató Nyikolaj Krjukov volt a rendezők sokat foglalkoztatott és a közönség méltán népszerű színművésze. A sors fintora, hogy igazán legendás művésszé az a Vlagyimir Viszockij vált, akit élete első próbafelvételei kötnek ehhez a filmhez, de a szerepet végül nem ő kapta meg. (Ha igaz. Szinte minden forrás készpénznek veszi, de van, aki kétségbe vonja ezt, mert a Viszockij által a fotókon viselt egyenruha nem a korra jellemző. A főszereplő Konyuhova egy 1994-ben készült interjúban azt mondja, nem tud róla, hogy Viszockijjal próbafelvételek készültek volna, de hát ők személyesen csak 1960-ban ismerkedtek össze.)

A forgatás Kárpátalján zajlott, de hogy pontosan hol arról eléggé eltérnek a vélemények.

A képeken látható folyó egyesek szerint a Fekete-Tisza, mások a Borzsavát (Borzsa), a Fekete-Cseremost vagy a Tereblját (Talabor) tudják határozottan, vagy vélik felismerni. (Kétségtelen, hogy a régió minden folyója meglehetősen hasonló és a vízszintingadozás miatt méretük alapján is nehéz beazonosítani ezeket.) A megjelölt települések között van Csop (Csap), Szinyevir (Felsőszinevér), Kusnyicja (Kovácsrét), Rahov (Rahó). Még az is lehet, hogy mindenkinek igaza van és a forgatócsoport az összes említett helyszínen megfordult.

Biztosnak tűnik viszont a film egy érdekes betétjelenetének, a faúsztatásnak a helye.

A gát a 30-as években

A kockákon látható gát az osztrák mérnök Klause tervei alapján 1868-ban épült fel a Tereblja (Talabor) folyóba ömlő Fekete, másnéven Ozerjanka folyóra. A tutajosok a hegyekben kivágott fát itt úsztatták le a völgybe, indulva hosszú útjukra, hogy eladják azt Magyarországon. A gát az 1960-as években még működött, az utolsó tutaj 1962-ben indult lefelé. 1990 közepén az egyedülálló szerkezetet helyreállították, és a „Szinyevir” (Szinevér) Nemzeti Természetvédelmi Park részeként létrehoztak egy faúsztató múzeumot. Azt mondják csak két ilyen múzeum van a világon, az egyik Kanadában, a másik itt.  Sajnos az 1998-as és 2001-es áradások következtében szinte teljesen megsemmisült. 

1996-ban

Az útiokmányban mellyel Clark Belograjként igazolja magát, egy fiktív település, Javor van megjelölve. Bár a szovjet időkben Eszeny neve Javorove volt, valójában Csapról van szó, amely a könyvben egyértelműen határmenti vasúti csomópontként van leírva, ahol az áruk átrakodása zajlik a különböző nyomtávú pályákra.

Ennél többet nem nagyon tudtam kideríteni a filmről, talán még annyit, hogy a film címében a Tisza mint Tissza szerepel (Nad Tisszoj), ez a folyó nevének régies írásmódja az oroszban. Ma már ott is egy sz-szel írják.

Kémek a Tiszán (Над Тиссой)

Moszfilm, 1958

színes, szovjet

Bemutató: 1958. december 23.

Rendezte                       Dmitrij Vasziljev

Forgatókönyv               Alekszandr Avgyejenko

Fényképezte                 Nyikolaj Bolsakov

Zene                             Lev Svarc

Szereplők

Szmoljarcsuk               Afanaszij Kocsetkov

Terezia                         Tatjana Konyuhova

Clark                            Valentyin Zubkov

Szkiban                        Nyikolaj Krjucskov

Marja Vasziljevna        Nyina Nyikityina

Sztyepanov                  Viktor Szolomatyin

Dzjuba                         Sztyepan Kajukov

Belograj                       Vlagyimir Guszev

Letöltés:

https://mega.nz/#!p81UGQZQ!QklXrjzMyuYEZ7VSEa0CuMb0mbP2EAkVej-OugOsbls

A jelszó: kinok55

Csukotka főnöke

    A bemutató impozáns volt, mondhatnánk akár teátrálisnak is.

A bejáratnál és beljebb a jegyszedőhelynél, vöröskatonák álltak. Lábhoz tett puskájukra feltűzve a szurony, ezekre szúrták rá a vendégek meghívóit azok ellenőrzését követően. Ezek a meghívók sem voltak hétköznapiak. A „Megbízólevél a filmpremierre” szöveg és alatta a figyelmeztetések: „Mahorkára ne gyújts! Ne köpj a padlóra! Ne szotyolázz!” mind a filmre és a korszakra utaltak.

    A nézőtér tele, a siker zajos.

    Mindenki elégedett volt. Elégedett a rendező, Vitalij Melnyikov, elégedettek a színészek, a stáb, még Kiszeljov a Lenfilm igazgatója is, hiszen az 1967-es jubileumi év volt, az októberi forradalom 50. évfordulója és minden kulturális eseményre fozott figyelem irányult.

    Talán csak Alekszej Petrenko nem volt elégedett, akinek jelenetét kivágatta a filmből a KB egyik illetékese és ez csak a nézőtéren derült ki a művész és kollégái, a Lenszovjet színházának odacsődített művészei számára

    Meg bizonyára elégedetlenek voltak azok a tudósok is, akik még az áprilisi bemutató előtt igyekeztek megfúrni a filmet.

    A „hetek levele” – ezen a néven híresült el – 1967. március 14-én látott napvilágot. Pontosabban a levelet Nyikolaj Nyikolajevics Gyikov régész, a történettudományok kandidátusa az Észak-Keleti Együttes Tudományos Kutatóintézet történeti munkacsoportjának vezetője maga írta, a másik hat tudós, név szerint Nyefjodova, Muhacsov, Garuszov, Roscsupkin, Leontyev és Popova, szintén a történettudományok kandidátusai, csak aláírásukkal biztosították egyetértésükről. A levél három példányából egyet kapott a Filmforgalmazási Főigazgatóság vezetője, egyet az SZKP Magadani Területi Bizottságának titkára, egyet pedig a film rendezője.

    «Kedves elvtársak! – kezdődik a levél.

    A Magadanszkaja Pravdában, a Kamcsatszkaja Pravdában, a Szovjetszkaja Csukotkában és végül a Pravdában folyó év február 24. óta folyamatosan jelennek meg tudósítások a „Csukotka főnöke” című filmről, ismertetve annak tartalmát.

    Ezek a tudósítások megvitatásra kerültek a Szovjet Tudományos Akadémia Észak-Keleti Együttes Tudományos Kutató Intézetének Szibériai Osztálya történeti munkacsoportjának ülésén.

Szükségesnek tartjuk közölni Önökkel a következőket:

Az intézet történészeinek általános véleménye a film tartalmáról:

    1) A film durván torzítja a történelmi igazságot a szovjethatalom Csukotkán való létrejöttével kapcsolatban. A szovjethatalmat Csukotkán nem egy az életet nem ismerő, a forradalmi harcban semmiféle tapasztalattal nem rendelkező kamasz hozta létre. A szovjethatalom első képviselői a Csukotkán két évig dolgozó bolsevik A. M. Bicskov és G. G. Rudih a kamcsatkai területi végrehajtó bizottság megbízottjai voltak. A. M. Bicskovról mintázták a film főszereplőjét. A valóságban semmi köze a későbbi történet alakjához.

    A film alkotói jártak intézetünkben magadani tartózkodásunk idején. Megismertettük őket a kamcsatkai területi végrehajtó bizottság megbízottjainak Csukotkán végzett, történelmi dokumentumokon alapuló valós munkájával. A forgatókönyvírók azonban jobbnak látták ha a film történetéül egy saját, kitalált változatot választanak, amelyben nem látható a kommunista párt vezető szerepe a szovjethatalomért vívott osztályharcban Csukotkán.

    „Csukotka főnökének” cselekedetei gyakran egy kisfiú gondatlanságát súrolják.

Különös figyelmet kell erre fordítanunk, mert a forgatókönyv lényegében – ahogy az újsághírek közlik – „A. M. Bicskovnak a Szovjethatalom egyik első csukotkai képviselőjének életrajzában leírt valós tényeken alapszik” (lásd: Pravda, 55. szám, 1967. február 24.).

    2) A film készítői úgy döntöttek, hogy bemutatják a szovjethatalom létrehozását Csukotkán, ám beleszeretve a komikus helyzetekbe, úgy látjuk, nem érték el céljukat. Az észak-keleti sajátos körülmények között zajló forradalmi küzdelem minden sokrétű kérdése a filmben leegyszerűsödik és gyakran durván torzítja a valóságot. „Csukotka főnökének” a filmben minden nagyon könnyen sikerül. Egy élettapasztalattal nem rendelkező kisfiú tanítja az itt felnőtt és a kemény északi természethez alkalmazkodott csukcsokat, akiket rendkívül naivnak ábrázolnak.

Ellenségeinket – a kolcsakistákat, az amerikai kapitalistákat – jóindulatú embereknek ábrázolják a filmben, akik zokszó nélkül engedelmeskednek egy kamasz utasításainak. Az amerikaiak kifizetik neki a területi végrehajtó bizottság által megállapított szőrmeadó négyszeresét is (40%-ot a 10% helyett). Mellesleg, a kolcsakisták tanácskozásán nem volt miért konzultálni a külföldiektől szedett adó behajtásával kapcsolatban: a kolcsakisták ugyanis általánosan megszüntettek minden külföldieket sújtó adót észak-keleten.

    A valóságos történelmi figurák, A. M. Bicskov és G. G. Rudih, 1920 és 1922 között tevékenykedtek Csukotkán. A film alkotói valamiért úgy tartották szükségesnek, hogy csak egyiküket küldik Csukotkára és csak 1922 néhány hónapjára.

    A „Csukotka főnöke” által a kereskedőktől összegyűjtött állítólagos 1 millió dollár valójában csillagászati összeg. A levéltári dokumentumok tanúsága szerint összesen 6000 dollár gyűlt össze, melyből 3000 dollárt Petropavlovszkba küldtek és mintegy 2500 dollárt, aranyban, Bicskov Moszkvába vitt.

    A film komikus helyzetei néha a képtelenségig erőltetettek. A kakas, a tyúkól azon évek Csukotkájában, egy olyan ember képzeletének játéka, aki egyáltalán nincs tisztában a helyi viszonyokkal.

    Ily módon a film, amely fontos események történelmi megjelenítésének igényével lép fel és a szovjethatalom 50. évfordulójának ajánlják, nemhogy a valósághoz közel álló képet nem ad, de szélsőségesen torzítja is azt. Ez csökkenti szerepét a szovjet emberek mai, Október forradalmi hagyományain nyugvó nevelésében. Ráadásul, ha ezt a filmet egy külföldi néző nézi meg, a naivitást a szovjethatalomért észak-keleten zajló harc bemutatásában nem a mi előnyünkre fogja értelmezni.

    Ezért javasoljuk:

    1) Vonják vissza film ajánlását a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójára.

    2) Ne hangsúlyozzák, hogy a film Csukotkán a polgárháború idején bekövetkezett tényleges eseményeken alapul, és valós személyekhez kötődik. A „Csukotka főnöke” c. vígjáték nem több, mint egy egyszerű szórakoztató film, amely nem érdemes arra, hogy a jubileumot köszöntők között legyen.

    Magadan régió dolgozói, számos publikáció alapján, tisztában vannak a szovjethatalomért Csukotkán vívott valós történelmi harccal, így a „Csukotka főnöke” megjelenése a régió filmvásznain csupán bosszúságot és értetlenséget válthat ki.»

Vitalij Melnyikov

Vitalij Melnyikov március 25-én válaszolt a levélre:

    «Megkaptam a levél egy példányát, melyet Önök a filmforgalmazásnak és az SZKP Magadani Területi Bizottságának küldtek. Őszintén szólva, ez az első ilyen eset az én és valószínűleg általában a filmesek gyakorlatában. Önök képesek voltak arra, hogy megítéljenek, sőt elítéljenek egy olyan filmet, amelyet még nem is láttak...

    A film eseményeit áthelyezhetnénk bármely földrajzi szélességre, mert benne nem ezek a történelmi események a fontosak, hanem a hős karaktere, önzetlensége, tiszta hite a kommunista ideálokban. A hős mintájául nem csak Bicskov, hanem Lazo, Gajdar és más sokezer, a forradalom ismeretlenül maradó fiatal katonája is szolgált. Bicskov története csak ürügye, nem pedig „alapja” filmelbeszélésünknek.

    És most konkrétan:

    a) „Az észak-keleti körülmények között zajló forradalmi küzdelem minden sokrétű kérdése” a filmben egyáltalán nem jelenik meg.

    b) „Csukotka főnöke” nem tanítja a csukcsokat. Éppen ellenkezőleg.

    c) Semmiféle kolcsakista nincs a filmben. Van Hramov   ̶  egykori cári tisztviselő, opportunista, minden hatalmat túlélő és mindent kiszolgáló.

    d) Idézem a film bevezető feliratát: „1922-ben írt erről az "Izvesztyijában" a csukotkai megbízott, Alekszej Bicskov, majd 1962-ben Irina Volk újságíró.” Ez a felirat egyáltalán nem azt jelenti, hogy a filmben lejátszódó események csak 1922-re vonatkoznak, és maga Bicskov a hős. Ráadásul a felirat egy vicces szerzői figyelmeztetéssel végződik: „Ránk pusztán néhány homályos részlet megvilágítása maradt.” Ismerjék el, hogy ilyen helyzetben nevetséges összehasonlítani a valós és a fiktív eseményeket, vagy kideríteni, hogy melyik évben telepedtek meg a csirkék Csukotkán. Egyébként minderről saját maguk is meggyőződhetnének, megnézve a filmet.

    És most ideje továbblépnünk az ügy etikai oldalára.

    Tisztelt tudományok kandidátusai és tudományos munkatársak! Nem hiszem, hogy önök döntöttek volna valaki tudományos munkájának megvitatásáról úgy, hogy ennek a munkának az eredményét csak egy újságban közzétett cikk által ismerik. Ez nem lehetséges, igaz? Akkor hát miért olyan könnyelműen hatolnak be egy nem kevésbé összetett és önök által kevésbé ismert területre? Tegyük fel, hogy a mozit és minden ilyesmit önök nem veszik komolyan. Lehet. De hát végül is önök levelet írnak az állami intézményeknek, amely lényegében semmi máson nem alapul mint a saját véleményükön. Ez viszont már komoly.

    Figyelemre méltó az önök érveinek hangja és jellege. A „Csukotka főnökének cselekedetei gyakran egy kisfiú gondatlanságát súrolják…” megállapítás az önök levelében ügyesen kapcsolódik a „Kommunista Párt vezető szerepének hiánya” szavakkal. Ne használjanak nagy szavakat és fogalmakat hiába, kedves elvtársak! A távoli nehéz időkben, amikor mindent újra kellett kezdeni, addig senki által sem látott szerkezeteket megépíteni, mikor munkásból lett miniszter és a 16 éves Gajdar ezredet vezényelt, azokban a nagy időkben gyakran fordultak elő olyan cselekedetek melyek „egy kisfiú gondatlanságát súrolják”. A történészeknek illik ezt tudniuk.

    Továbbá. Mit értenek a „szórakoztató film” szavak alatt? Érdekfeszítő, vagy mi? Vagy egyszerűen komédia? Akkor meg kell hogy mondjam önöknek, a komédiák nem csak szórakoztatóak. És miért nem lehet vígjáték egy jubileumi film? Furcsa. Stúdiónkban éppen befejezték az "Esküvő Malinovkában" című filmoperettet. Ajánlva a szovjet hatalom 50. évfordulójának. Fújjanak riadót amíg nem késő.

    Önöket nyugtalanítja a külföldi néző. Nem kell, ne aggódjanak. Az ellenségek ellenségesen fogadják a filmet, a barátok – ahogy kell. Ezt teljes meggyőződéssel mondom, mert velem nézték meg a filmet a lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának képviselői. A „de mit szólnak hozzá külföldön?” – rossz érv. Ennek segítségével be lehet tiltani bármilyen komédiát, szatirikus írást, bármilyen kritikus cikket és még sok minden mást.

    És legvégül. Levelüket egy rituális, mára az emelvények sajátjává vált kinyilatkoztatással zárják: „Az emberek nem értik meg. A munkások bosszankodni és értetlenkedni fognak.” Önök szerények és csak Magadan régió munkásainak nevében beszélnek. Kár. Legyenek bátrabbak, beszéljenek az egész szovjet nép nevében!

    Szomorú mindez, kedves barátaim. Nem a filmet védem. Az vagy tetszik vagy nem. Lehet róla vitatkozni írásban és szóban. Ez természetes. De az önök levelének köze nincs az ilyen vitához.

    Sajnálom.

Plakátok az utcán

A levélre természetesen a filmes felsővezetőknek is reagálniuk kellett. Nevükben Igor Csukin a forgatókönyv-szerkesztőbizottság egyik tagja válaszolt. Roppant udvarias és diplomatikus levelében közli, hogy a Szovjetunió Minisztertanácsa Filmművészeti Bizottsága megismerkedett a kutatóintézet számos alkalmazottja által aláírt levéllel, és készséggel elismeri, hogy a filmre tett megjegyzések igen komolyak, bár az alkotók feladata egy a forradalmi romantika talaján álló film készítése volt.

    Csukotka ideiglenes főnökének alakjában olyan fiatalembert kellett láttatniuk, aki „önzetlenül elkötelezett a szovjethatalom ügye iránt és nem gyerekes felelőtlenség irányítja cselekedeteit, hanem a vágy, hogy érvényt szerezzen a becsületesség és igazságosság elvének.”

    Aztán közli, hogy nem bocsátkoznak vitába a levél szerzőivel akiknek levele minden bizonnyal sok jogos kritikát tartalmaz. Ők (mármint a forgatókönyv-szerkesztőbizottság) azt javasolják, hogy a Lenfilm filmstúdióban vitassák meg a levélben felvetett problémákat és tájékoztassák a levél tudós szerzőit a filmmel kapcsolatban hozott intézkedéseikről.

    „Köszönjük Önöknek a figyelmet amit filmművészetünk iránt tanusítanak…” és a többi, és a többi – fejezi be levelét Csukin.

    Ez a vita le is zajlott a Lenfilmnél, csak hát nem a tudósok várta eredménnyel. Bizonyos, addig szentként kezelt fogalmakhoz, szokásokhoz, állandósult formákhoz már a hatvanas évek szovjet embere is egyre növekvő iróniával viszonyult. Megjelentek korábban elképzelhetetlen anekdoták „Vaszil’Vanics” Csapajevről, csasztuskákat kezdtek énekelni Berijáról, aki kicsöppent a „bizalomból”. Az emberek lassacskán kezdték elengedni magukat.

    Új szelek fújdogáltak a szovjet moziban is. A történelmi filmekben szereplő plakát-hősök ideje fokozatosan lejárt, a főhősök hétköznapi emberek , minden hibájukkal, esendőségükkel együtt. Ezt a 60-as évek közepére már gyakorlatilag minden filmes vezető elfogadta és jóváhagyta. (Persze ez a váltás nem vezetett ellenkező eredményhez, a plakáthősöket nem cserélték antihősökre. Csak az ábrázolás lágyítása történt, a középpontban ugyanúgy a forradalom iránt szenvedélyesen elkötelezett alaknak kellett állnia.)

    Szóval, a Lenfilmben egyöntetűen kiálltak a film mellett, így az zöld utat kapva az április 17-i díszbemutatót követően április 21-től moziforgalmazásba került.

Bicskov és Rudih

    Abban azért a történészeknek volt némi igaza, hogy a film meglehetősen elkanyarodott az alapjául szolgáló eseményektől. Melyek is voltak ezek:

    A távoli Csukcs félszigeten 1919-ig nem nagyon zavarta semmi a lassan csordogáló időt. Az év augusztusában azonban kolcsakisták érkeztek a Tomszk gőzhajó fedélzetén Anadirba és átvették a közigazgatás irányítását. Ugyanezen a hajón megérkezett az ÖK(b)P Vlagyivosztoki Bizottságának két képviselője Auguszt Berzin és Mihail Mandrikov is.

    Ők decemberre létrehozták az Anadiri forradalmi bizottságot, mely megdöntötte a kolcsakista hatalmat. Aztán beindult a vetésforgó. Negyven nap múlva a kolcsakisták visszaszerezték a hatalmat és az Anadir partján lelőtték a forradalmi bizottság tagjait és tizennyolc kisboltost. Berzin özvegyének és néhány bizottsági tagnak sikerült Amerikába menekülnie. Aztán a következő hajózási idényben, követve őket, ugyanoda menekültek a kolcsakisták is, mert Kamcsatkáról megérkeztek a szovjet állam teljhatalmú képviselői A. Bicskov és G. Rudih. Később a japánok elfoglalták Petropavlovszkot, az Ohotszki tenger partvidékén és a Kolima völgyében pedig kitört Bocskarjov kozákkapitány és Poljakov tábornok felkelése. Ezúttal Bicskov és Rudih volt kénytelen, elvágva sajátjaiktól, menekülni. New Yorkon keresztül vergődtek haza Oroszországba. Bicskov az alsóruhája alatt egy bőrövben hozott 1250 dollárt aranyban és 1400 dollárt ezüstben – az amerikai kereskedőkre és vadászokra kivetett illetéket. Ezt 1922. október 9-én, miután Moszkvába értek, átadta a Pénzügyi Népbiztosságnak.

    Nagyjából ez történt a 20-as évek elején Csukotkán.

    Melnyikov, aki addig csupán dokumentum illetve rövidfilmeket rendezett, a stúdióban összefutott az akkor filmművészeti főiskolás Viktor Rabinoviccsal. Rabinovics mutatta meg neki Irina Volk Alekszej Bicskovról szóló cikkét.

    Benyújtották a film tervezetét a Lenfilmhez, ahol a művészeti tanácsban lezajló hosszú vitákat követően (mindenki igyekezett saját kapcsolatait helyzetbe hozni) elfogadták azt.

    A forgatókönyv megírását Viktor Rabinovicsra (jellemzően Viktor Viktorov néven) és Vlagyimir Valuckijra (őt 1961-ben kirúgták a filmfőiskoláról mert néhány barátjával politikai paródiákat készített, melyekben Lenin, Vorosilov, Brezsnyev is szerepelt), a film rendezését pedig Vitalij Melnyikovra bízták.

Eduard Rozovszkij

    Eduard Rozovszkij lett az operatőr. Vele Melnyikov még a Lennaukfilmnél készített kisfilmeket, így jól ismerték egymást. De nem csak ezért esett rá a választás. Sokak számára, akik nem kedvelték a hideget, már a film címe is ijesztő volt, riasztotta őket a magas északon végzett külső munka. Rozovszkijt mindez nem érdekelte. Szenvedélyes horgász lévén bárhová elment ahol vizet és kifogni való halakat találhatott.

    Markszen Gauhman-Szverdlov díszlettervezővel hármasban indultak a kézenfekvő csukotkai helyszíneket feltérképezni.

    «Csukotkára abban az időben Novoszibirszken, Jakutszkon, Magadanon, Markovon és Anadiron át kellett repülni. – emlékezik a rendező „Élet. Mozi” című 2011-es könyvében. – Minden átrakodó ponton rossz időjárás, átszállások és egyéb kellemetlenségek várták az utast. Már szeptember közepe volt mire elértünk a Gondviselés-öbölbe. A Bering-szorosban romantikusan úsztak a jégtáblák, és fújtattak a bálnák. Olyan volt, mintha az Északi-sarkon lenne. A kifutópálya itt közvetlenül a tengeren nyugszik. Egy régi repülőgép hámló törzsére volt felírva: „Gondviselés Airport”. Talán még Cskalov, Bajdukov és Beljakov is ezen a repülőgépen repültek. Az egykori utasszállító farkában üdítőitalokat árusító büfét alakítottak ki. A legüdítőbb és leggyengébb italnak itt a pezsgő számított. A gyerekek és az öregek, akik saját járatukra vártak, ezzel öblítették le a tablettáikat és az úti elemózsiát. És ez Csukotkán alkoholtilalomnak számított. (…)

Markszen Gauhman-Szverdlov

    Egy nap kinyílt a szobánk ajtaja, és a nyílásban megjelent egy doboz konyak. A doboz mögül csak egy zöld velúrkalap kandikált ki. A kalap tulajdonosa csörömpölve tette az asztalra a dobozt.

   – Ismerkedjünk meg – mondta a vendég – Leonyid Iljics Cseremiszov vagyok, a Szent Lőrinc végrehajtó bizottságának elnöke.

    Látva szemünkben a meglepetést, Leonyid Iljics elmagyarázta, hogy ő a felelőse a Szent Lőrinc-öbölben található területnek. Bizonyos tengeri kartográfiai szabályok alapján nincs joguk a hely átnevezésére.

    – Nem elég, hogy a körzet, de nálunk még a pártbizottság is Szent Lőrinc – panaszkodott Cseremiszov az első palackot felbontva.

    Ledobta a velúr kalapot, a tömött vállú ratiné-kabátot és ott állt előttünk sztálini katonazubbonyban, csizmanadrágban és fehér nemezcsizmában. Itt a főnökök ruhája vagy húsz évvel volt elmaradva a divattól. Elmondtuk Leonyid Iljicsnek a forgatókönyv rövid összefoglalóját, körülírva a lehetőség szerint szóba jöhető helyszíneket. Elfogadta, de kételkedett vajon Csukotkán tudnánk-e forgatni. Nem azért mert van sarki éjszaka, hanem azért, mert sokat isznak. Így aztán az örmény konyak fogyasztása során mindenféle esetet elmondott nekünk, és felsorolta a fokozatokat amelyeken keresztül a lakosság, az ő körzetében, eljut a teljes lerészegedésig.

    A közelmúltban például egy élenjáró vadászt megölt a tulajdon fia. Ő és az apja megünnepelték a díszoklevelet, amelyet maga Cseremiszov adott át az apának. Apa és fia már az első tószt után vitatkozni kezdett: vajon az oklevél megvédené-e az apát a gonosz lelkektől, vagy sem. Az apa állította, hogy megvédi még akár a golyótól is. A modernebb felfogású fiú nem hitte. Tovább ittak.

    – Igaz, szórtak a pohárba szárított légyölő galócát – pontosított Cseremiszov. A harmadik tósztot követően az apa és fia úgy döntött, hogy a gyakorlatban is kipróbálják az oklevél golyóálló erejét. Az apa a fényre állt, a fia célzott és pontosan főbe lőtte az apát.

    – Én mondtam neki, de nem hitte! – magyarázta később a fiú.»

    Maga a helyszínkeresés is kalandos volt ezen a vidéken, ahol az alkoholon kívül egyebek is nehezítették a dolgokat.

    A rossz időjárás miatt késlekedő helikopter helyett hajóval indultak útnak. Hol a változó jégviszonyok miatt rekedtek egy hétre valami szorosban, hol a ködben tévedtek el, sőt egyszer kis híján Alaszkában kötöttek ki, ami nem csak azt bizonyította be, hogy a forgatókönyv igenis életszerű, hanem azt is, hogy Csukotkán nemigen lehet forgatni.

    Búcsúzóul még megtudták, hogy a helyi intelligencia tiszta szeszt iszik és a sarkvidéken egzotikumnak számító kefirrel öblíti le, a bekefirezett Cseremiszov pedig elmesélte, hogy őt, az egykori magadani főügyészt az intrikák és a hülye liberális druszája Leonyid Iljics Brezsnyev juttatta jelenlegi méltatlan helyzetébe.

    A forgatás helyszínét áttették a Kola félszigetre.

Miközben a Kirovszk melletti Roszvumcsor fennsíkon a Csukotkából érkezett hajtók már gyakoroltak a kutyákkal, a Lenfilm ácsai pedig építették a díszleteket, Leningrádban folyt a színészválogatás.

    A próbafelvételeket mindig a Lenfilmnél állományban lévő színészekkel kellett kezdeni. Róluk az évek során kialakult egy állandó megítélés, ki mire képes, ki kit játszhat, vagyis ki milyen szerepkörben jöhet szóba.

    A legrosszabb proletár típusú komisszárok, a legdühödtebb fehérgárdista kinézetű színészek igyekeztek szerephez jutni. Adták a tippeket a rendezőnek, elkezdődtek a sértődések, pletykák indultak, hogy ez a dokufilm-rendező fordítva ül a lovon.

    De ötletei neki is voltak.

    A főszerepre Szemjon Morozov volt a jelölt, akinek játéka nagyon megtetszett neki Rolan Bikov „Hét dada” című filmjében.

Alekszej Gribov

    Hramov szerepére Alekszej Nyikolajevics Gribovot szemelte ki, de kezdetben nem merte felkérni. Úgy gondolta, a Moszkvai Művész Színház népszerű tagja úgysem vállalná el a szerepet, meg aztán a nagy reputációval rendelkező művész már benne van a korban (akkor volt 64 éves), nem neki való a filmezés a hideg északon.

    A rendező félelmeivel ellentétben Gribov lelkesen vállalta a szerepet, Morozovval azonban probléma akadt, az ő nyers vagánysága valahogy nem jött össze a főhős időnként emelkedettebb mondataival. A szerzők „csukotka főnökét” kissé „intellektuálisabbnak” szánták.

    Telt az idő, a próbák húzódtak, vagy inkább Melnyikov húzta őket várva, hogy asszisztensei kapcsolatba lépjenek az újabb jelölttel, Mihail Kononovval. A próbafelvételek elkészültek vele, ez viszont zavart okozott a művészeti tanácsban. Szerintük a hős komisszár görcsösen kapálódzott, a patetikus pillanatokban nyüszögő kutyakölyökként viselkedett. „Ez a komisszár paródiája! Egy Bolondoska-Ivanuska!” – szörnyűlködtek. Megerősítést nyertek a pletykák, hogy ez a dokufilmes fordítva ül a lovon.

Mihail Kononov

    De hát közben az előkészületekre már elfolyt egy csomó pénz, közeledett a tél, a forgatás kezdete.

    „A vezetőség már kész volt forgatni bárkivel – írja Melnyikov – csak a film a lehető leghamarabb kerüljön gyártásra. Kiszeljov hívatott és panaszosan kérte, hogy tegyek valamit. Azt mondtam, én nem látok semmilyen katasztrófát, de az általános nyugalom érdekében megismétlem Kononov próbafelvételeit. Még azon a napon egész egyszerűen kiválasztottam és fölvettem egy jelenetet ahol a hősnek, szerepe szerint, komolyabbnak és visszafogottabbnak kell lennie. Ez az! Így már egész más! – örültek a szerkesztők. Attól kezdve én, ha be kellett mutatnom egy próbafelvételt a feletteseimnek, azt mindig mint valami reklámot vettem fel, megfelelő zenét vágtam alá, ám a valódi terveimet gondosan eltitkoltam. Minden főnök elsősorban néző, tehát úgy is kell velük bánni.”

    A Roszvumcsor fennsík, mint már említettem, a hegyekben volt, nem messze Kirovszk bányászvárostól. Azért esett a választás erre a helyre, mert a magashegyi fennsíkon tovább tartott a hó és az állandóan fújó szél miatt még inkább sarkvidéki táj illúzióját keltette. Amit vesztettek a forgatás nehéz körülményein, megnyerték hitelességben.

    És a körülmények igazán nehezek voltak. Még sötétben kellett kivonulni a helyszínre és a napfelkeltével megkezdeni a forgatást, a nap ugyanis vészesen rövid volt. Az is előfordult, hogy az éjszakai hóvihar szétszórta és hóval lepte be a díszleteket így napközben forgatás helyett hóeltakarítás zajlott. És tekintet nélkül mindenki lapátolt. A műszaki személyzet és a művészek is. Gribov kivételével.

Kép a forgatásról

    Gribovnak heti két alkalommal előadása volt Moszkvában. Az oda-vissza utazások nemcsak az idősödő színészt terhelték meg, de komoly szervezést is igényeltek. A színházi előadás után Gribov felült a „Vörös nyílra” és reggelre megérkezett Leningrádba. A pályaudvaron egy autó várta amely rögtön a Rzsevka repülőtérre, közvetlenül a repülőgéphez vitte. A repülőgép már a kifutópályán állt, és húsz perccel később indult mint kellett volna, csak így tudta Gribov elérni a „nyílról”. Ezután négy vagy öt óra zötykölődés következett egy IL-14-esen, és Gribov megérkezett Kirovszkba. Egy óra a "reanimációra", ahogy Alekszej Nyikolajevics nevezte, és azonnal indult a forgatócsoporthoz, a Roszvumcsorra. Két nappal később fordított sorrendben minden megismétlődött.

    A tavaszi és nyári felvételekhez, mivel akkor a fennsíkot még mindig hó borította, új helyszínre volt szükség. Furcsa módon a Krímben találtak hasonló tájat, Szudak közelében.

    A Krímet Rozovszkij agitálására választották, aki előző filmje a „Kétéltű ember” forgatása miatt jól ismerte a terepet, és hát itt úja lehetősége nyílt szenvedélyére, a horgászatra. Három ember egy csónakban (Melnyikov, Rozovszkij és Gauhman-Szverdlov) járta napokig a szudaki partvidéket, mászták a sziklákat, míg végre ráakadtak az ideális helyre. Kopár, sziklás teljesen kihalt tengerpart. Csak az volt a baj, mint kiderült, hogy a közelben egy titkos rakétatámaszpont volt és a megjelenő határőrök rögtön bevitték a három gyanúsan nézelődő idegent. Ők mentegetőztek, magyarázkodtak, jó időbe telt, mire tisztázták magukat. Ez a tisztázás végül olyan jól sikerült, hogy a meglehetősen unatkozó rakétások beleegyeztek, segítenek a stábnak, forgathatnak a közelükben. Egy feltételük volt, az egész maradjon titokban, gyorsan és csendesen végezzék a munkát.

Kononov és Melnyikov a forgatáson

    Melnyikovék mindent megígértek.

Aztán gyorsan, csendesen és nagy titokban megérkeztek a teherautók az építőanyagokkal és a felszereléssel, dübörögni kezdtek a dízelgenerátorok, az asztalosok felépítették a szálláshelyet, a csukotkai jarangákat, következő éjszaka pedig meghoztak két tucat vonyító bozontos szánhúzó kutyát. A kutyáknak melegük volt a Krímben ezért éjjel nappal vonyítottak.      És hogy a titok még teljesebb legyen, a helyi rádióban a következő felhívást olvasták be:

    – Ázsiai külsővel rendelkező nyaraló polgárok! A Lenfilm Stúdió meghívja önöket a "Csukotka főnöke" c. film felvételeire. Gyülekező a tizenhetes kilométernél, a rakétatámaszpontnál.

    A botrány csak azért maradt el, mert Gribov művészeti találkozót szervezett az összes helyi vezető számára.

    A hőségben nemcsak a kutyák, az emberek is szenvedtek. Hogy enyhítsenek ezen, a közelképeket úgy vették fel, hogy a színész prémes anorákot és sapkát viselt, de úszónadrágban és papuccsal a lábán.

    Az addig forgatást nemigen látó határőrökre mély benyomást tettek ezek a napok. Minden lehetséges módon igyekeztek segíteni, megtapasztalva mibe kerül a filmes látvány minden métere és másodperce.

Gennagyij Danzanov, Alekszej Gribov
és Mihail Kononov

    A filmben viszonylag sok csukcs nyelven elhangzó mondat szerepel, így az utószinkron munkálataiban a csukotkai szereplők is részt vettek. Melnyikovnak feltűnt, hogy bizonyos mondatok, kifejezések „szájra illesztését” követően a fiatalok hangos nevetésben törnek ki. A rendező kérdésére ezt azzal indokolták, hogy nagyon örülnek amiért a munka ilyen jól halad. Melnyikov élt a gyanúperrel és a már hangosított jeleneteket megnézette egy a csukcs nyelvet jól ismerő, kedves aspiráns lánnyal. Ő néhány olyan kifejezést, ami a csukcsokat különösen szórakoztatta, nem volt hajlandó lefordítani. Kiderült, hogy azokban a jelenetekben, ahol a csukcsok Hramovval kerülnek konfliktusba, a fiúk obszcén szavakat és kifejezéseket használtak.

    – Mindig így mondjuk, mikor dühösek vagyunk – magyarázkodtak a rendező felháborodása láttán. (Arról, hogy a trágár csukcs kifejezések benne maradtak-e a filmben, már nem írt a rendező.)

    Az első durva vágás és hangosítás után megnézte a filmet Joszif Hejfic a Lenfilm művészeti igazgatója is.

    „Egy kis vetítőben ültünk ketten. Hejfic elöl ült és nem láttam a reakcióit. Emlékezve a próbafelvételek és a forgatókönyv körüli huzavonákra, meglehetősen aggódtam. A vetítés alatt semmiféle megjegyzés nem hangzott el. A vászon elsötétedett, felgyulladt a lámpa. Hejfic még mindig a vászon előtt ült és hallgatott.

    – Azért sikerült valami? – kérdeztem.

    – Annál több – mondta Hejfic, megrázta a kezemet és kiment a teremből.”

2017. április 24-én a film bemutatásának 50. évfordulójára kiállítás nyílt a Lenfilm filmcentrumban a kapcsolódó dokumentumokból és a megmaradt relikviákból. A kiállítás megnyitóján Melnyikov is részt vett.

Az alkotók többségének már nem volt erre módja.

Rendezte

Vitalij Melnyikov

Forgatókönyv

Vlagyimir Valuckij és Viktor Rabinovics

Fényképezte

Eduard Rozovszkij

Zene

Nagyezsda Szimonjan

Díszlet

Markszen Gauhman-Szverdlov

Szereplők

Mihail Kononov, Alekszej Gribov, Gennagyij Danzanov, Nyikolaj Volkov (idősb.), Joszif Konopackij, Anatolij Abramov, Tito Romalio, Vjacseszlav Romanov  

Lenfilm, ff., 86p.

Bemutató

1967. április 17.

(moziforgalmazás: 1967. április 21.)

Link:

https://mega.nz/#!w88w1IaC!P494ocFOgADHfwtUWz6NewStxh3EkzE6FfjUBLv3Vz0

jelszó:kinok55