Bulgakov „Végzetes tojások” című elbeszélésének egyik
epizódjában az újságíró Alfred Bronszkij, (a Vörös Láng, a Vörös Bors, a Vörös
Fényszóró, a Vörös Esti Moszkva és nem utolsó sorban a Vörös Varjú szatirikus
GPU magazin munkatársa) az utcáról bekiabálva, „csak pár percecskét” kér
Perszikov professzortól, hogy az elmondja „mi a véleménye a tyúkokról”.
„- Mondja, kérem - szólalt meg Perszikov maga irkál azokban
az újságokban?
- Igenis - válaszolt tisztelettudóan Alfréd.
- Azt nem értem, hogyan képes írni, ha még beszélni sem tud
rendesen oroszul. Mi az, hogy pár percecskét és a tyúkokról? Talán azt akarta
kérdezni, hogy a tyúkokkal kapcsolatban.
Bronszkij tiszteletteljesen felnevetett:
- Valentyin Petrovics kijavítja.
- Ki az a Valentyin Petrovics?
- Az irodalmi rovat vezetője.
- Na, jó. Különben sem vagyok filológus. Hagyjuk a maga
Petrovicsát.”
 |
| Valentyin Petrovics Katajev |
Valentyin Petrovics Katajev már 1936-ban belépett az
örökkévalóságba, ekkor írta meg a „Távolban egy fehér vitorlát”.
A „Távolban egy fehér vitorla” ifjúsági regény.
Ifjúsági regényeket 7-12 éves kora körül érdemes olvasnia az
embernek, lehetőleg önszántából.
Később elvész a varázs. Később más szemmel olvassa ezeket „a
tudós útra tért ifjú”, aki akkor már „nem hevül szertelen Ballantyne-ért és
Kingstonért, vagy a cooperi ős honért”, ahogy Stevenson figyelmezteti
klasszikusának bevezetőjében a „habozó vevőt”.
Ám ha mégis abba a helyzetbe lavíroztuk magunkat, hogy kezünkbe
veszünk néhányat gyerekkorunk kedvencei közül – akár saját kiváncsiságunk, akár
serdületlen gyermekeink okán – meglepődve tapasztalhatjuk, hogy akad, amelyik mégsem
veszített igazán abból a bizonyos varázsból.
Azt persze nem tudnám megmondani, hogy Stevenson „Kincses
szigete” (ez talán Devecseri műfordítása miatt) vagy Dékány hajósregényei, miért
olvashatóak ma is számomra, és miért vagyok képtelen egy-két oldalnál többet
elolvasni – pedig gyerekkorom nagy kedvence volt – Verne bármelyik könyvéből.
Nálam a „Távolban egy fehér vitorla” mindenképpen az előbbi
csoportba tartozik.
Talán mert Katajev olyan tökéletesen boronálja össze saját
emlékeit a fikcióval. Úgy építi fel az Odesszában és környékén, utcáin,
épületeiben zajló történetet, hogy nemcsak az utcák nevén, de még a szereplőkén
is alig módosít.
Mint Molnár a „Pál utcai fiúk”-ban vagy Dékány a „Matrózok,
hajók, kapitányok”-ban. Kiteríted a korabeli várostérképet és végigkövetheted
rajta ujjaddal az eseményeket.
Akár még igaz is lehet.
Johann Paul Friedrich Richter, aki később – állítólag
Rousseau iránti tiszteletből – magát csak Jean Paul-nak nevezte, írta azt, hogy
„az emlékeink az egyetlen paradicsom, amelyből nem lehet kiűzetni bennünket.”
Katajev pontosan tudta, hogyan is lehet ebből a
paradicsomból egy egész életművet felépíteni, néha a tényektől sem zavartatva
magát. „Gyémántos koronám” című könyve megjelenése után, mikor szemére
vetették, hogy csak pletykál írótársairól és meglehetősen szabadon bánik
felidézésükkel, kissé cinikusan annyit mondott: „Ők meghaltak, én meg nem”.
Ellentmondásos figura volt.
Borisz Jefimov karikaturista szerint két ember egy finom író
és egy féktelen akarnok egyesül benne. Lilja Brik ki nem állhatta és könyörgött
Majakovszkijnak, hogy tartsa távol magát tőle. Oszip Mandelstam viszont
kedvelte, imponált neki Katajev „igazi gengszter eleganciája” (bangyitszkij
sikk).
Ivan Bunyin, akit mesterének tekintett, „Átkozott napok”
címmel kiadott naplójegyzeteiben írta róla: «Ott volt Katajev (fiatal író). Hihetetlen
a mai fiatalok cinizmusa. „100 ezerért bárkit megölök. Jól akarok enni, jó
kalapot, kiváló csizmát viselni” – mondta.»
Bunyin özvegye szerint a mester a száműzetésben fennhangon
olvasva a „Távolban egy fehér vitorlát” elérzékenyülve mondta: „Ki más tud még
ilyet?” Mellesleg úgy tűnik, az özvegy e megjegyzése Katajev felesége
emlékeinek paradicsomából szármaik, aki férje társaságában látogatta meg őt Párizsban.
Mindenesetre ez a sokak által emlegetett csirkefogó-sárm, az
odesszai vagányság is hozzájárulhatott (egyebek mellett), hogy Katajev később elkerülte
a közelebbi ismeretséget a szibériai gulagokkal.
„Ha félsz – ne mondd, ha mondtad – ne félj” – volt kedvenc
aforizmája.
 |
| A frontkatona |
Az értelmiségi tanárcsaládból származó fiú 1915-ben az
ogyesszai gimnázium hetedik osztályából önkéntesként egyenesen a frontra ment.
Kétszer megsebesült, egyszer pedig foszgénmérgezést kapott. Megkapta a Szent
Anna rend IV. fokozatát.
1918-ban Szkoropadszkij hetman csapataihoz csatlakozott,
majd ennek bukása után a Fehér Hadsereggel szövetséges, úgynevezett önkéntes
hadsereg „Novorosszija” könnyű páncélvonatán szolgálva az 1. torony parancsnokaként
az alhadnagyi rangig vitte. A meglehetősen zavaros ukrajnai katonai viszonyok,
a különféle, magukat a jövő letéteményeseinek vélő fegyveres csoportok miatt a
páncélvonat hol a vörösökkel, hol a Petljuristákkal (fehérek), állt harcban. Talán
ezért emlékszik úgy „Majdnem napló”-jában, hogy 1919 tavaszán a Vörös
Hadseregben harcolt.
1920 elején tifuszban megbetegedett és mire felépült a
vörösök bevették Odesszát.
Csatlakozott egy földalatti tiszti összeesküvéshez, mely a Krimből
érkező Vrangel hadsereg deszantját készült elősegíteni. A csoport feladata a
világítótorony elfoglalása lett volna. Az összeesküvés ötlete valószínüleg a
csekától származott, kezdettől ők irányították és néhány hét után le is fogták
az egész csoportot. Katajevvel együtt öccsét is letartóztatták.
A fivérek szerencsés megmeneküléséről nem sokat tudni, annyi
bizonyos, hogy Harkovból vagy Moszkvából Odesszába érkezett ellenőrzésre egy
Jakov Bjelszkij nevű csekista. Bjelszkij állítólag emlékezett Katajevre, a
frontkatonára, aki 1919-ben az egyik bolsevik gyűlésen tüzes beszédet mondott.
Bjelszkij, nem tudva, hogy Katajev a bolsevik gyűléseken mint a Gyenyikin
hadsereg ügynöke vett részt, elengedte a Katajeveket. Rajtuk, no meg az
összeesküvés a csekát informáló egyik vezetőjén kívül, minden letartóztatottat
kivégeztek.
Innen indult új, proletariánus élete, bár múltját nem igazán
rejtegette. Néha mintha szándékosan provokálni akarta volna a hatalmat.
A
„Megjegyzések a polgárháborúról” című 1924-ben megjelent önéletrajzi
elbeszélésében például demonstrálta részvételét a Fehér mozgalomban, később
kiállt a „trágár és rágalmazó” Mandelstam mellett, pénzzel támogatta, saját
lakásában szervezte meg a Moszkvába titokban visszatérő költő találkozását
Fagyejevvel.
Nem véletlenül írta műveiről Joszif Masbic-Verov kritikus 1930-ban
az "Irodalmi őrségen" című folyóiratban, hogy „a modern kor számára
lényegtelen” és „irodalmi szemét”.
 |
| Katajev, Olesa és Bulgakov |
1923-tól dolgozott a „Gudok” szerkesztőségében.
A „Távolban egy fehér vitorlát” 1936-ban írta. A címet
Mihail Lermontov „Vitorla” című verséből kölcsönözte, aki szintén szerezte azt
Alekszandr Besztuzsev, Marlinszkij álnéven író dekabrista költőtől.
Már 1926-ban írt egy elbeszélést „Rogyion Zsukov” címmel,
megalapozva ezzel a később „A Fekete tenger hullámai” névvel illetett
tetralógiát.
Ennek első darabja a „Távolban egy fehér vitorla”, melynek
cselekménye szorosan összefonódik a „Patyomkin” páncélos felkelésével és Zsukov
tengerész a közvetlen események egyik résztvevője.
A főszereplő maga Katajev és családja.
 |
| A Katajev család |
Petya Bacsej, Katajev apjának, Pjotr Vasziljevicsnek és
anyjának, Jevgenyija Ivanovna Bacsejnek nevét viseli. Az öccs, Pavlik
prototípusa a szerző fivére, Jevgenyij Petrovics Katajev. Ő ismertebb Jevgenyij
Petrov néven. Ugyanaz a Petrov, aki Ilja Ilffel társszerzőként a „Tizenkét széket”
és az „Aranyborjút” írta. (A cselekményt Katajevtől kapták, aki eleinte a saját
neve és felügyelete alatt akarta megíratni velük a történetet, aztán letett
erről. Bár Osztap Bender alakját egy közös Odesszai ismerősük Oszip Sor
ihlette, egyesek szerint maga Katajev is mintakép volt.)
A film már egy évvel a könyv megjelenését követően, 1937-ben,
az októberi forradalom huszadik évfordulójára elkészült.
A forgatókönyvet maga szerző írta és személyesen tanácsolta
Vlagyimir Legosin rendezőnek, hogy a felvéteket Odesszában készítsék.
Nem véletlenül. A Katajev gyerekkorában gyökerező cselekmény
hiteles helyszínei is fellelhetőek voltak még a film forgatásának idején.
Sőt még a kétezres évek elején is meg lehetett találni a
forgatási helyszínek egy részét. Néhány érdekes kép:
Óh, az a motorizáció!
Ha valakit jobban érdekel, itt több is található itt: https://denispolishchuk.wordpress.com/2016/01/12/белеет-парус-одинокий/
A tetralógia darabjaiból (Távolban egy fehér vitorla, Tanya
a pusztán, Téli szél, Odessza katakombáiban) egyébként többet is megfilmesítettek.
„A Szovjethatalomért” („Odessza katakombáiban”) 1956-ban,
a „Tanya a pusztán” 1970-ben,
„A Fekete tenger hullámai” (8 részes sorozat) pedig 1975-ben
készült. Ez utóbbi felöleli az egész tetralógiát.
Katajev a háború alatt haditudósító volt, a háború végén írta frontélményeiből eredő az
„Ezred fia” című (szintén megfilmesített) regényét.
1956-ban ő indította el a „Junoszty” folyóiratot, melynek
1961-ig főszerkesztője is volt.
Későbbi regényeiben is biztos kézzel és sikeresen keresgélt
„emlékei paradicsomában”.
1986-ban, kilencven évesen halt meg. Egész életében naplót
vezetett, utólsó bejegyzése volt a legrövidebb: „Élek…”
Távolban egy fehér vitorla (Белеет парус одинокий)
fekete-fehér, szovjet
Szojuzgyetfilm
Bemutató: 1937. október 25.
Petya Bacsej Borisz Runge
Gavrik
Igor But
Motya
Szvetlana Prjagyilova
Pavlik
Ira Bolsakova
Rogyion Zsukov Alekszandr Melnyikov
Terentyij
Alekszandr Csekajevszkij
Bacsej tanár
Fjodor Nyikityin
Bajuszos
Nyikolaj Plotnyikov
Nagyapó
Ivan Peltcev
madame Sztorozsenko
Olga Pizsova
A film és felirat linkje:
a jelszó természetesen kinok55
