Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2011. január 30., vasárnap

Ébresszétek fel Lenocskát!

„Nem vettük észre az orosz Giulietta Masinát ...” írta egy visszaemlékező annak a filmnek főszereplőjéről, mely egyike volt a ritka kis szárazulatoknak a 30-as évek totális realizmusának tengerében.
A színésznőt úgy hívták, Janina Zsejmo.
Janina Zsejmo
A film, mely a kor avantgard művészeinek kézjegyét viseli, tulajdonképpen egy elegáns bohóctréfa. Börleszk, amit alkotói egy sorozat induló darabjának szántak. „Azt hittük, hogy sikerül csinálni egy sorozatot, amelynek mint Harold Lloyd vagy Buster Keaton, Janina lenne az állandó hőse, és amiben megmutathatná magát teljes ragyogásában.” – emlékezett vissza a forgatókönyv egyik írója Jevgenyij Svarc. (Az a bizonyos Jevgenyij Svarc. Nagyon bemutatni talán nem kell, kiemelkedő jelentőségű szovjet drámaíró. Darabjait – "Az árnyék", a "Hétköznapi csoda" vagy "A sárkány" -  ma is műsoron tartják a színházak.)
A 20-as években jónéhány úgynevezett excentrikus filmet forgattak a Szovjetunióban. Ezek nem csak csekélyebb érdeklődést kiváltó művészi kísérletek, mint Klimentyij Minc montázsfilmje az 1927-es „Húsdaráló” vagy az 1929-es „Az ön szeme”, hanem játékfilmek, komédiák, animációs filmek is. Ilyen a Kozincev-Trauberg páros néhány korai filmje, mint az „Oktyabrina kalandjai”, vagy Mihail Cehanovszkij rajzfilmje, ami Sosztakovics zenéjére egy Puskin meséből (Mese a pópáról és az ő Balda nevű szolgájáról) készült volna, ha elkészült volna. Egy rövid 3 perces részlet föllelhető az interneten, érdemes megnézni.
Aztán a virágzó orosz avantgard az évtized végére légüres térbe került.
A 30-as évekre az excentrizmussal, vagy ahogyan nevezték a „formalizmussal”, kezdtek könyörtelenül leszámolni, egészen a táborokig és a kivégzésekig. Az avantgard irányzatok felbomlottak, a perifériára szorult írók (pl. az oberista Harmsz és Vvegyenszkij), hála Szamuil Marsaknak, rövid ideig a gyermekirodalomban találtak „menedéket”.
A „Lenocska” másik írója Nyikolaj Olejnyikov is gyemekkönyveket írt, gyermek-magazinokat szerkesztett. 1926-1928 között aktív munkatársa volt különféle leningrádi és fővárosi lapoknak, rádióműsorokat szervezett a gyermekek számára. 1928-ban, szerkesztője lett egy újonnan alakuló havi gyerekmagazinnak („A sün”), ahol állandó szerzőkkel dolgozott. Közéjük tartozott Kornyej Csukovszkij, Borisz Zsitkov (Talán rémlik valakinek Marsak „Posta” c. versének Zsitkov elvtársaként), Vitalij Bianki, Mihail Prisvin, Jevgenyij Svarc, valamint az „OBERIU” (Objegyinyenyie realnava iszkussztva) dadaista csoport költői Danyiil Harmsz, Alekszandr Vvegyenszkij, Nyikolaj Zabolockij – velük Olejnyikovnál egy különleges alkotóközösség jött létre.

Balról: Olejnyikov, Lebegyev, Lilina, Marsak, Svarc, Zsitkov
Az előtt a háttér előtt persze, amit a 30-as évek realizmusa uralt, az „Ébresszétek fel Lenocskát” valósággal kihívónak, sőt provokatívnak tünhetett. „Hogyan képesek viccelődni az ország újjáépítésének idején!” – húzták ki a talajt a humoristák talpa alól a hivatalos emberek. Ám a gyerekek és a felnőttek – nem utolsó sorban a fantasztikus Janina Zsejmonak köszönhetően - szerették a filmet.
1936-ban még elkészült a folytatás, a „Lenocska és a szőlő” - ez már hangosfilm volt -, de a harmadikra, ami a „Lenocska foglalkozást választ” címet viselte volna, már nem került sor.
Jött az 1937-es év.
A Kirov-gyilkosságot követő leszámolási hullámok ekkor érték el a gyermekirodalomban dolgozó írókat, szerkesztőket. Olejnyikovot 1937. július 3-án tartóztatták le, és még ugyanabban a hónapban, az NKVD szétverte a gyermek- és ifjúsági irodalom összes szerkesztőségét. A kollégák, - már akik megtehették - elhatárolódtak Olejnyikovtól, a „nép ellenségétől” és cinkosaitól, „az ellenforradalmi szabotőr bandától, akik tudatosan kezdtek rombolásba a gyermek- és ifjúsági irodalomban.” 1937. november 24-én, Nyikolaj Olejnyikovot a börtönben kivégezték. (Halála hivatalos ideje és oka sokáig 1942. május 5., tifusz.)
Svarc hosszú időre kegyvesztett lett, darabjai először csak 1956-ban, két évvel halála előtt jelentek meg nyomtatásban.
A sorozat megszakadt.
Furcsa módon Antonyina Kudrjavceváról, aki mindkét „Lenocska” filmet rendezte, nem sokat szól a fáma. 1902-es tulai születésű színésznő, aki Moszkvában végezte a színitanulmányait, de 1930-tól már rendezőasszisztenskedett. A lexikonok csak ezt a két rendezését tartják számon. Később a Lenfilm ogyesszai stúdióját vezette. 1955-ben halt meg.
Az „Ébresszétek fel Lenocskát” nagyszerű lehetőséget nyújtott a főszereplő Janina Zsejmonak, hogy kamatoztassa gyermekkorában szerzett cirkuszi és varieté tapasztalatait. A színésznő a film forgatása idején már végzett színművész, 25 évesen játsza el a kisdiákot. Elképesztően.
Lánya azt mesélte, hogy a film forgatása előtt, felvette a 12 éves huga ruháit, és lement a parkba labdázni a fiúkkal. A srácok nem csak elhitték, hogy egy kortársukkal állnak szemben, de a végén még el is páholták több sikertelen adogatás miatt.
 „Senki, még a legügyesebb parodista sem képes felvenni a versenyt a vásznon egy igazi kisfiúval vagy kislánnyal. Kivéve talán az olyan jelenséget, mint amilyen a maga idejében Janina Zsejmo volt.” – írta a kortárs Jelena Jegorovna (őt a Boldogság c. Medvegykin filmből ismerhetjük, Anna szerepében).
1909. május 29-én született az akkor lengyel, ma belorusz városban Volkoviszkban, cirkuszos családban. Gyermekkora az „egyszer hopp, máskor kopp” jegyében telt. Ebben a világban a gyerekek már korán dolgozni kezdtek. Még nem töltötte be a hármat, mikor először a manézsba lépett a „6 - Zsejmo – 6” című számban. A szám végén a családtagok átvonultak a porondon – apja, nagyapja, anyja, nagybátya, a négyéves nővére Ella – a sor végén maga a pöttöm Janicska egy dobot püfölve.
Janecska és Ella
Később műlovar, tornász és balerinaként is fellépett. Balettórákat adott, nála sokkal idősebb tanítványoknak.
Apja halála után, anyja Pétervárott maradt a négy lánnyal. Az esztrádból éltek, menetközben számokat találtak ki, ha szükséges volt, csináltak olyat is, amit korábban nem, például, megtanultak xilofonon játszani. Nővérével, Ellával legsikeresebb számuk, a „Zenebohócok” volt. Később ezzel magyarázta fizikai adottságait: „Furcsa, de tizennégy éves koromig normálisan nőttem, de aztán ... Biztos voltam benne, hogy a növekedés azért állt meg, mert a fejemen kellett vinnem a súlyos xilofont, amit azért tettem, hogy ne fáradjon el a kezem.”
Ő maga nem igazán aggódott e miatt, hisz később ez tette lehetővé, hogy férjes asszony és anyaként is fiatal lányokat játsszon a filmekben, bár ez egyszersmind befolyásolta is a betölthető szerepek körét.
A tizenöt éves Janina miközben pénzt keresett az esztrádban, családja elöl is eltitkolva felvételizett a FEKSZ-be (Fabrika ekszcentricseszkava kinoaktyora) a Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg által vezetett leningrádi filmszínész stúdióba. A 20-as évek közepén Moszkvában és Pétervárott sok filmes iskola nyílt, de igazán fontos csak 2-3 volt. Közéjük tartozott a FEKSZ is.
„ ...- Ki a kedvenc filmszínésze? - Kérdezték tőle a felvételin.
Azokat sorolta fel, akik a vásznon virtuóz cirkuszi trükköket adtak elő:
- Harry Piel és Pearl White!
A bizottság tagjai mosolyogtak:
- És Chaplin?
- Chaplin? Ő nem, - felelte Zsejmo – ugyanazt csinálja, mint a mi cirkuszi bohócaink, csak sokkal gyengébben!
A bizottság nevetésre fakadt, de felvették.”
Később gyakran okozott feszültséget, hogy a tizenöt éves kislánynak 12 évi színpadi gyakorlata volt, talán több mint a vizsgáztatóinak együttvéve, ám ő makacsul kitartott.
A moziban 1925-ben debütált. Egy kisfiú szerepét játszotta, a „Miska Jugyenyics ellen” c. Kozincev-Trauberg filmben, mely egy Jugyenyics vezérkarába csöppent rikkancs kalandjairól szólt.
Ezt követően évente több filmben is játszott, az első főszerepre azonban 1934-ig kellett várnia. Ez volt a „Lenocska”. Hősnője, a szórakozott kislány, akit magával ragad a kalandos irodalom, és mindig későn ér az iskolába. A történet sok lehetőséget adott a színésznőnek az önkifejezésre, amit ő fényesen meg is valósított. Az excentrikus hajszák gyorsan váltják egymást, és Janina vásott lelkesedéssel megy egyik kalandból a másikba, bőkezűen használva a cirkuszban és a FEKSZ tantermeiben elsajátított tudását.
Nyikolaj Cserkaszovval
1935-ben két filmet is forgatott, a „Forró napok”-ban egy Kika nevű technikumi tanulót játszott. Először szerepeltek együtt a hórihorgas Nyikolaj Cserkaszovval (Ejzenstejn: Rettegett Iván), akivel az alacsony Janina Zsejmo, a közönség nagy örömére, mulatságos párost alkotott.
„A barátnők”-ben a három hősnő egyike: Ászja - A pisze. Az elején itt is egy kislányt alakít, aki aztán a film végére, már mint felnőtt lány menti meg a várost a fehérgárdistáktól.
A „Doktor Kaljuzsnij” c. filmben partnere a fiatal Arkagyij Rajkin. (Ha még mond valakinek valamit ez a nálunk főként humoristaként ismert 1987-ben elhunyt művész neve. Fia, Konsztantyin Rajkin szintén ismert színész, rendező, szinházigazgató, legendásként emlegetett színpadi szerepe volt 1995-ben Gregor Samsa Kafka művében „Az átváltozás”-ban.)

Arkagyij Rajkinnal
Visszatérve Zsejmohoz, 41-ben újabb vidám rövidfilm következett, a „Korzinkina kalandjai”. Rendezője és forgatókönyvírója az a Klimentyij Minc, aki 27-ben a már említett montázsfilmet, a „Húsdarálót” rendezte, amit akkor le is vetítettek az „OBERIU” egyik előadásán.
A film őtlete 1941 tavaszán merült föl, első darabjaként egy rövidfilm-sorozatnak, azonos központi figurával, akinek minden történetben más és más a foglalkozása - anyakönyvvezető, állatkerti dolgozó, hívatásos kóstoló, karmester ... Ez a központi figura Zsejmo lett volna.
Csak ez az egy film készült el, azt is már a háború első hónapjaiban fejezték be.
Egy kis vasútállomás fiatal pénztárosnője megszállott jótevő, ez elkerülhetetlenül komikus helyzeteket idéz elő, vezet túlzásokhoz. Ám a néha abszurd és logikátlan történetek, melyekbe Korzinkina, meglehetősen életszerűtlenül, folyamatosan belecsöppen, Zsejmo alakításában teljesen hitelessé válnak
Ez az 1941-ig tartó időszak volt népszerűségének csúcspontja. Azt mesélték, hogy tömegesen jártak nyomában a rajongói, néha még a lakásán is megjelentek a színésszé válásról álmodozó fiúk és lányok.
Persze most bárki tamáskodhat, hisz a filmek, melyeknek népszerüségét köszönhette, gyakorlatilag elfelejtődtek.
A háborúban egy ideig a blokád alatt álló Leningrádban maradt. Napközben forgatott vagy a Lenfilm egyik koncertbrigádja tagjaként kórházakban lépett fel, éjszakánként meg a stúdió tetején ügyelt a gyujtóbombákra. Állítólag összeismerkedett Zoscsenkoval aki megtanította kártyát vetni.

Gyermekeivel a 40-es évek elején
Családját (első házasságában született lányát, második férjét és közös fiukat) ekkorra már evakuálták. Végül a Lenfilm dolgozóinak egy nagyobb csoportjával maga is elindult Alma-Atába a család után. Egy ilyen út a háborús viszonyok közepette néhány hónapot is igénybe vehetett. Ez alatt Alma-Atában elterjedt a hír, hogy egy leningrádi színészeket szállító szerelvényt bombatámadás ért. A férj, Joszif Hejfic, aki ismert filmrendező volt (Viharos alkonyat, Szuhe-Bator, Ászja) ennek hallatára valamiért úgy gondolta, hogy ő most már szabad ember, és rögtön új feleségre tett szert.
A megérkező Zsejmo szakított férjével, de belebetegedett. Nem ismert fel senkit, nem tudta hol van, elfelejtette a betűket. Aztán került egy orvos, aki meggyőzte, hogy a tőle kapott cseppek napi rendszeres szedése után meggyógyul. A specialista később bevallotta, hogy csapvizet adott. A módszer bevált, ám a depresszió még sokáig elkísérte.
A kilábalásban egy új házasság volt segítségére, (a lengyel filmrendezővel Leon Jeannot-val) meg tehetségének hűséges rajongója, a régi barát Jevgenyij Svarc.
Svarc forgatókönyvet írt a Hamupipőkéből és azt kérte, hogy a főszerepet feltétlenül Janina játssza.
Zsejmo akkor 37 évesen (pedig a szerepre a tizenhat esztendős balerina Maria Mazunt is kipróbálták), idősebb volt, mint két filmbéli nővére, és csak esténként forgattak, mert a reggeli arca már „nem volt olyan fiatal”. A herceget játszó Alekszej Konszovszkij három évvel volt nála fiatalabb.
„A film 47-ben került a mozikba, és óriási siker volt. Ugyanannak az évnek júniusában megláttam a Nyevszkij árnyékos oldalán egy halas üzlet előtt Janicskát a férjével. A meleg, poros Nyevszkij hat körül tele volt járókelőkkel. A kicsi Janicska, fején egy nagy szalmakalappal, áttetszően, fehér csipkés ruhában. A beszélgetésünk közepén, hirtelen zavartan körültekintett. Szent borzadállyal vettem észre, hogy tömeg vesz körül bennünket. És milyen csendesen és kedvesen. Még talán áhítatosan is. Egy jelenség, egy másféle, emelkedett világból - Hamupipőke! - hirtelen ott termett az utcán. „Lábak, micsoda lábak!”- nyögött fel egy tankönyveket cipelő tizedikes lány, barátnője pedig megbabonázottan rábólintott...” – emlékezett vissza Jevgenyij Svarc.

Hamupipőke
Nagyjából ekkor kezdődött a Szovjetunióban a „malokartyina” időszaka. Állami szinten korlátozták a gyártott filmek számát. 1951-ben csak 8 film készült. Talán úgy gondolták, kevesebb filmre jobban lehet összpontosítani. De ezzel a minőség nem emelkedett, az új kezdeményezések támogatás nélkül maradtak, jött a kitaposott út didaktikus szárazsága, a hivatalos pompa. A Lenfilm dolgozóinak egyszerre „leszállított” pénzből kellett megélni. Zsejmo családja úgy döntött, hogy Moszkvába megy, ahol a filmes viszonyok egy kicsit jobbak voltak.
A főváros nem fogadta be „Hamupipőkét”. Zsejmo férjével és a gyermekekkel ide-oda hányódott, fél évig Eraszt Garin (Hamupipőke, Hétköznapi csoda, Dzsentlemen udacsi) lakásában éltek. Csak nagysokára sikerült berendezkedni egy garázsban Moszkva közepén.
Szinkronizálásból éltek (vagy legalábbis próbáltak). Zsejmo 1954-ben még forgatott egy utolsó filmet a „Két barát”-ot. Ekkor volt 45 éves.
És ennyi.
1957-ben férjének állást kínáltak Lengyelországban (meg jobb lakhatási körülményeket). Felnőtt lánya Moszkvában maradt, ő fiával és férjével Varsóba költözött. Maradt még néhány szerepajánlat, amit különböző okok miatt visszautasított, meg az esti beszélgetések az arra vetődő orosz színészekkel, Mihail Pugovkinnal, Vjacseszlav Tyihonovval.
Meg üldögélni óraszám a varsói „Válaszúton” kávézóban, szívni egyik cigarettát a másik után és írni a szalvétára az emlékeket.
1988-ban halt meg.
Jevgenyij Svarc írta róla a naplójában: „Meglepő, hogy a vonzó teremtés Zsejmo tizedét tette annak, amire képes lett volna. Amit tennie kellett volna. Egész lénye – akár a megfeszített húr. És mindig igaz érzületű. És mindig játékra kész.”
Nyikolaj Olejnyikov a 39 évesen kivégzett és szintén mindig játékra kész író így tréfálkozott vele, talán 34-ben:

От Нью-Йорка и до Клина
На устах у всех клеймо
Под названием Янина
Болеславовна Жеймо.
Valami ilyesmi, hogy:
 New Yorktól Klinig nincs vita
Ha minőségről van szó
E név fölött, hogy Janina
Boleszlavovna Zsejmo.






A megemlített filmek:
Húsdaráló (Мясорубка), 1927, Klimentyij Minc
Az ön szeme (Ваши глаза), 1929, Klimentyij Minc
Oktyabrina kalandjai (Похождения Октябрины), 1924, Grigorij Kozincev – Leonyid Trauberg

Mese a pópáról és az ő Balda nevű szolgájáról (Сказка о попе и его работнике Балде), Mihail Cehanovszkij

Lenocska és a szőlő (Леночка и виноград), 1936, Antonyina Kudrjavceva

Miska Jugyenyics ellen (Мишки против Юденича), 1925, Grigorij Kozincev – Leonyid Trauberg

Forró napok (Горячие денёчки), 1935, Alekszandr Zarhi – Joszif Hejfic

A barátnők (Подруги), 1935, Leo Arnstam

Doktor Kaljuzsnij (Доктор Калюжный), 1939, Eraszt Garin – Heszja Loksina

Korzinkina kalandjai (Приключения Корзинкиной), 1941, Klimentyij Minc

Viharos alkonyat (Депутат Балтики), 1936, Alekszandr Zarhi – Joszif Hejfic
Szuhe-Bator (Его зовут Сухэ-Батор), 1942, Alekszandr Zarhi – Joszif Hejfic
Ászja (Ася), 1978, Joszif Hejfic

Hamupipőke (Золушка), 1947, Nagyezsda Koseverova – Mihail Sapiro

Hétköznapi csoda (Обыкновенное чудо), 1978, Mark Zaharov
Dzsentlemen udacsi (Джентльмены удачи), 1971, Alekszandr Szerij

Két barát (Два друга), 1954, Viktor Ejszimont

 

 

Ébresszétek fel Lenocskát! (Разбудите Леночку!)

szovjet némafilm, fekete-fehér

25 perc, Lenfilm (1934)

 

Rendezte: Antonyina Kudrjavceva

Írta: Nyikolaj Olejnyikov és Jevgenyij Svarc

Fényképezte: Georgij Filatov

Zene: Konsztantyin Vasziljev

 

Szereplők: Janina Zsejmo

Szergej Geraszimov

 

Letöltés:

http://www.embedupload.com/?d=63GGJRBJIY

http://www.embedupload.com/?d=6HMWQXUZM3

http://www.embedupload.com/?d=31WZY1EJRC 

http://www.embedupload.com/?d=6SKVRZR2NH 

http://www.embedupload.com/?d=9HLCAHISUH 

http://www.embedupload.com/?d=0XJSCXEGLY 

http://www.embedupload.com/?d=02GBCWERQO 

2011. január 4., kedd

A komisszár


Aszkoldov 1967-ben


Nem is olyan régen, 2007-ben jelentek meg nálunk Vaszilij Groszmann haditudósítóként lejegyzett fronttudósításai és feljegyzései „Író a háborúban” címmel. Az ő „Bergyicsev városban” c. elbeszélésének felhasználásával készült a 60-as évek talán legtovább dobozban tartott és leghányatottabb sorsú szovjet filmje, „A komisszár”.
Mivel a rendező, Alekszandr Aszkoldov nem nyugodott bele filmje betiltásába és igyekezett azt megvédeni minden fórumon, a hatalom nemcsak a filmtől, ő magától is próbált megszabadulni.
A filmet – peresztrojka ide, glasznoszty oda – csak 1987-ben sikerült bemutatni, akkor is meglehetősen kalandos körülmények között.
A rendező igazi tragédiája azonban, hogy ezt a filmet nemcsak a hivatal, hanem a szakma sem tudta megbocsátani neki.
„ ... az én filmemet a kollégáim ölték meg, nem a hatalom. Ha lett volna a művészetben szolidaritás, senki sem ölt volna meg bennünket. Igen, belénk martak volna, marcangoltak volna, de sorsokat tönkretenni nem lettek volna képesek. Sajnos, eltűnt az a szakmai szolidaritás, ami nem csak a 20-as, a nagyon nehéz 30-as, de még a reménytelen 40-es években is megmentette az orosz filmet. Mert mikor kezdtek kellemesen élni ( ... )mindenről megfeledkeztek.”
Különös történet.
Alekszandr Jakovlevics Aszkoldov 1932-ben született, Kijevben. Apja egy nagyüzemet igazgatott, anyja orvos volt. Aztán apját 1937 tavaszán letartóztatták. A rákövetkező nap eljöttek az anyjáért is, a gyerek a paplan alól kukucskálva nézte végig anyja letartóztatását. Kifelé menet, az egyik NKVD-s odaszólt társának: „A gyerekért majd gyere vissza, ha a nőt bevitted.” Az ötéves Aszkoldov nem várta meg őket, nekivágott a kijevi éjszakának. Szülei barátainál, egy sokgyerekes zsidó családnál talált menedéket, ők bújtatták addig, míg el nem tudták juttatni a nagyanyjához.
„A háború után, már felnőttként, kerestem ezeket az embereket, de a Babi Jar-ba lőtték őket több ezer más kijevi zsidóval együtt ...”
Moszkvában, az egyetemen filológiát hallgatott, diplomát végül a Gorkij Irodalmi Főiskolán szerzett. Mihail Bulgakov műveinek kutatásával foglalkozott (Már akkor makacs ember volt. Miután nem álltak rendelke-zésére dokumentumok - azt mondják - kigyűjtötte a telefonkönyvből az összes Bulgakovot és sorra hívta őket, érdeklődve van-e közük az író Bulgakovhoz. Sziszifuszi munka volt, mire végre, ezt hallotta a vonal túlsó végéről: „Igen, az özvegye vagyok.”)
Dolgozott tisztviselőként a Kulturális Minisztériumban, a Filmművészeti Minisztériumban, tagja volt a Goszkino értékelő bizottságának. Aztán elvégezte a rendező szakot, és diplomamunkaként leforgatta „A komisszárt”.
Persze először nem  erre a történetre gondolt, de szerette volna kifejezni az érzéseit azok iránt, akikre csak homályosan emlékezett, akik önfeláldozásának a megmenekülését köszönhette. Ám a 60-as években a „zsidó” szót nem volt kívánatos említeni semmiféle összefüggésben, különösen abban nem amelyben ő készült ezt tenni. „Te egy jó srác vagy, miért érdekelnek téged  ezek a zsidók?” – mondták mindenhol. Érezte, hogy egy ilyen forgatókönyvvel komoly problémák lesznek, ezért letett róla, készített inkább egy másikat. Annak két hőse lett volna, már a szereplőket is kiválasztották - Nyikolaj Cserkaszov (Ejzenstejn Rettegett Ivánjának címszereplője, akkor már valóságos legenda) és Borisz Csirkov. Aztán egy baráti társaságban egy hölgy elmondta, hogy előző nap olvasta Grosszman „Bergyicsev városban” c. elbeszélését és elmesélte a cselekményt. Aszkoldov másnap bement a könyvtárba, elolvasta a mindössze hétoldalnyi művet és megírta a forgatókönyvet.
Úgy döntött, megmutatja a forgatókönyvet Szergej Apollinarjevics Geraszimovnak, akivel Aszkoldov szerint nem voltak ugyan barátok, de azért úgy érezte bízhatnak egymásban. Geraszimov (egyébként az Ifjú Gárda rendezője) éppen akkor egy Cseljabinszk közeli kisvárosban, Miassz-ban forgatta az „Újságíró”-t. Pár nap alatt elolvasta a forgatókönyvet és jótanácsokkal látta el: ha meg akarja ezt a filmet csinálni, menjen be a stúdióba, kezdjen neki és bárki bármit is mond, csak hallgasson.
Elkezdődött a forgatás, a külső felvételeket nagyobbrészt Kamenyec-Podolszkban, másrészt Cjurupinszkben Herszon (város a Dnyeper torkolatánál) közelében forgatták.
Már a szereplőválogatásnál problémák adódtak: « ... Például, szükség volt zsidó gyermekekre. De hogyan kell ezt csinálni? Hírdetni az újságokban és a rádióban? Próbálta volna csak valaki leírni 1966-ban: „zsidó gyerekek”! (...) Megérkeztünk Ogyesszába, ahol meghirdettük a válogatást, és elkezdtem nézni a jelölteket. Tömegesen jöttek az ogyesszai anyák gyermekeikkel, aztán ezek az anyák megjelentek a szállodában, valami olyasmit mondva, hogy: „Hát jó, nem tetszik a gyerekem. De mit szól hozzám?” ... »

«…Volt a filmben egy epizód, ahol a zsidók vonultak a halál felé. Mi ezt úgy hívtuk, a „kárhozatra ítéltek menete” Számomra ez a jelenet azért volt alapvető fontosságú, mert úgy gondoltam, ez metaforája az ő katasztrófájuknak, amelyről a mi filmjeinkben akkor egyetlen szó sem esett... »
Az epizódot1966 novemberében Kamenyec-Podolszkban forgatták. Ukrajnán akkoriban egy enyhe pogromhullám gördült át (1966!), felgyújtották például a helyi zsinagógát. Az ottani zsidók, kereken megtagadták a részvételt a forgatáson. A rabbi azt mondta: „Tudja, Aszkoldov elvtárs, ez lehetetlen. Az emberek annyira meg vannak sértve, nem hiszik, hogy egy ilyen filmet egyáltalán meg lehet csinálni. Nem jönnek.”
Aszkoldov kétségbeesésében távíratott küldött az Ukrán KB titkárának, Andrej Szkabának (más helyen Ivan Lutakot említi): „Szkaba elvtárs, filmet forgatunk a forradalomról és nem csak az egyszerű emberek szenvedését akarjuk megmutatni, hanem hogy a zsidó szegények is csatlakoztak a felkelt orosz néphez. Segítsen nekünk!”. Fentről kiadták az utasítást a tömeg megszervezéséről az állami gazdaságoknak, a kolhozoknak és a szövetkezeteknek, válasszanak ki zsidókat a „történelmi-forradalmi” film forgatására, nem csak felnőtteket, hanem gyerekeket is. Ám az összegyűjtött emberek még mindig nem akartak semmit csinálni.
„… Elkezdünk körbefüstölni mindent, a tömeget a dávid-csillagos bejárathoz állítjuk, bekapcsoljuk az én kedvenc tragikus Ötödik szimfóniámat (…) és látjuk, hogy a hatalmas tömeg zsidó elkezd sírni, ellenkezni és nem akar megindulni a kamera előtt. Nem értettem semmit. Aztán a helyzet hirtelen tisztázódik - kiderül, hogy 1943-ban a visszavonuló németek pont ezen a helyen lőtték agyon a Kamenyec-Podolszki zsidókat. Sokáig győzködtük az embereket. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy letérdeltem eléjük...”
Végül a komisszárt alakító Nonna Morgyukova oldotta meg a helyzetet. A tömeg elé állt és azt mondta „a nép által jobban érthető nyelven”: „Zsidó elvtársak! Nem szégyellik magukat? Mi egy nagyon jó filmet csinálunk és  biztos, hogy le is fogják vetíteni! Egyébként is kötelesek forgatni!”

Nonna Morgyukova

De nem csak a statisztákkal adódtak problémák. Aszkoldov már a forgatókönyv írása közben eldöntötte, hogy a komisszár ill. Maga-zannyik szerepét Morgyukovára és Rolan Bikovra bízza. Magazannyik feleségére, Mariára azonban nem talált senkit. Volt ugyan jelölt a szerepre, de a rendezőnek nem tetszett. Végül egy barátja (Georgij Jungvald-Hilkevics) akkor készülő első filmjében „A szivárvány képlete” címűben bukkant rá Raisza Nyedaskovszkajára. A két tapasztalt „nagyágyúnak” azonban nem tetszett a fiatal színésznő, próbálták rávenni Aszkoldovot, mondjon le róla. Bikov egy este még azt is javasolta  a rendezőnek, hogy miután a színésznő nem tud beszélni, nem elég kifejező, vegye el tőle az összes szövegét. Ami fontos majd elmondja maga Bikov, Nyedaskovszkaja pedig néma lenne. „És ez még jó is. Az ő némasága metaforája lesz a zsidó nép némaságának.” – tanácsolta. Szerencsére, minden maradt ahogy volt, és Raisza nem „némult meg”.
Raisza Nyedaskovszkaja

Rolan Bikov
Vég nélkül érkeztek a különböző bizottságok. Fenyegető táviratok érkeztek a központtól, melyeket már akkor ismert az egész csapat mielőtt a rendező kézhez kapta volna azokat.
A forgatás befejeztével aztán, az utómunkálatok és az átvétel különböző szakaszaiban, jöttek a módosító javaslatok. Többek között el kell távolítani „a kárhozatra ítéltek menete” jelenetet.
A zeneszerző Alfred Snitke neve valahogy „finomítva” szerepeljen, mint például, A.Snitke. Valaki egyenesen azt javasolta, hogy a zsidókat meg kell változtatni tatárokra. Nem változtatott semmit, mert biztos volt benne, ha egyszer megteszi, meg kell tennie másodszor, harmadszor, negyedszer is ... És akkor a filmnek annyi.
„A komisszárt” egyetlen egyszer mutatták be, 1967 szeptemberében a Gorkij stúdióban, a stúdió kollektívája és művészeti tanácsa előtt. Valóságos „Hernani csatája” volt. Az egész vetítést füttyszó, zörgés és gúnyos bekiabálások kísérték.
« … A vetítés után az emberek elhúzódtak a közelemből. Másnap már, a stúdió alkalmazottainak háromnegyede, köztük valamiért kivétel nélkül az összes zsidó, nem fogadták a köszönésemet. (…) És engem hamarosan kezdtek beidézni a párt különböző ellenőrzőbizottságai elé, ahol a kollégáim feljelentéseit vizsgálták. Olyan sokan voltak ... A filmművészeti bizottság elnöke Romanov azt mondta: „Nehezen tudom támogatni ezt a filmet, mert a zsidó elvtársak a Gorkij stúdióból antiszemitának tartják.” Ezek a dokumentumok ma is megvannak... »
Nem sokkal később kirúgták a stúdióból „szakmai alkalmatlanság” miatt. Aztán különösen nagy értékű állami vagyon elsikkasztásával vádolták, amelyet a film leforgatásával követett el. Cionistának nyilvánították, aki ráadásul a cseh ellenforradalom malmára hajtja a vizet, ugyanis ebben az időben vonultak be a tankok Prágába.
A filmet is igyekeztek megsemmisíteni:
« … Egyik éjjel felhívott Iszajev, a film vágója és szinte sírva mondta, hogy a filmemet elégetik a stúdió udvarán. A párt Központi Bizottságához fordultam, mert úgy gondoltam, ha már fordulok valakihez, akkor egyenesen Szuszlovhoz. Különböző emberek voltak akkor hatalomközelben. Nekem sikerült elegendő számú tisztességes emberrel összeakadnom a Központi Bizottságban. Ezek egyike volt Szuszlov asszisztense, az azóta már elhunyt Sztyepan Petrovics Gavrilov. Felhívtam és azt mondtam neki:
- Volt már ország, ahol könyveket égettek. Mi oda jutottunk, hogy nálunk  filmeket égetnek!
- Lehetetlen! Írjon Mihail Andrejevicsnek!
Egész éjjel a levelet írtam. Reggel átvette tőlem és azt mondta:
- Hívjon fel egy óra múlva.
Szuszlov a levélre írta rá a döntést: „ Romanov elvtársnak! (a Goszkino elnöke) Állítsák le a gyalázatos eljárást Aszkoldovval!” A „szürke eminenciás”  határozata megakadályozta „A Komisszár” elégetését … »

Miután kizárták a pártból és nem kapott munkát, egy rendelet pedig épp akkor jelent meg a munkakerülésről, kitiltották Moszkvából. Tatárföldön, a Kamaz gyár építésén vállalt munkát, ott dolgozott 1974-ig a Szocialista Munka Hőse, Borisz Navolockij ács és betonozó brigádjában. Egy barátjával azért leforgatott  közben két dokumentumfilmet. Mikor kiderült, hogy ő is részt vett a forgatásban, a két filmet eltüntették, nyomuk veszett. Legalábbis Aszkoldov ezt így gondolja. Az egyiket azonban „KAMAZ elvtárs” címmel - talán egy éve - levetítették néhány orosz csatornán. (Engem Mihail Romm kései dokumentumfilmjeire emlékeztet.)
1974-ben visszakerült Moszkvába, ahol a „Rosszija” hangversenyterem művészeti vezetője lett Alla Pugacsova, az ismert énekesnő igazgatása alatt.
Közben nem hagyott fel a kísérletezéssel, hogy elfogadtassa a filmet.
Levelet írt Andropovnak, Jelcinnek, beszélt Gorbacsovval. Andropov (Aszkoldov szerint) nagyon jóindulatúan reagált, Gorbacsov viszont mereven elzárkózott a film engedélyezésétől. Borisz Jelcin úgy gondolta, a film megsérti az élet lenini normáit, másodszor is kizárta a rendezőt a pártból és újraindíttatta a büntetőeljárást a sikkasztási váddal. Ekkor már 1986 novemberét írták.
1987 májusában tartották a szovjet filmesek V. Kongresszusát, ahol nagy lelkesedéssel „kiszabadították” a dobozba zárt filmeket. „A komisszár” természetesen  maradt.
Úgy tűnt a film soha nem jelenik meg a vásznon.
1987 júniusában volt a híres moszkvai filmfesztivál, melyre hosszú szünet után igazi csillagok jöttek el. De Santis, Vanessa Redgrave, Stanley Kramer, az író Gabriel Garcia Marquez, a zsűri elnöke Robert De Niro volt.
« …váratlanul megtudtam, hogy a filmes szövetségben sajtótájékoztató lesz. Azt gondoltam: elmegyek, és végre mindent elmondok nekik. (…) Zárt rendezvény volt, de a rendőr a bejáratnál, valamilyen oknál fogva nem kérte a meghívót, így szabadon bejutottam a terembe (…) Ültem valamiféle televíziós kellékeken, el is bóbiskoltam a reflektorok alatt és hirtelen azt hallom, hogy egy külföldi újságíró megkérdezi Elem Klimovot, a szovjet filmesek szövetségének akkori első titkárát: „Mondja. Klimov úr, tényleg minden dobozba zárt filmet bemutattak?” Amikor hallottam, hogy Klimov biztosítja az újságírókat, hogy felhagytak a rossz gyakorlattal és így tovább és így tovább, felbosszantott. Felálltam, és odaballagtam az elnökséghez. Ma is előttem van ahogy elfehéredett a szövetség titkárának arca. „Elem - mondtam Klimovnak – adja meg nekem a szót.” Ebben a pillanatban megjelent egy gyönyörű hölgy, akiről később kiderült, hogy ő Vanessa Redgrave. Honnan tudtam volna? Semmit sem értve próbáltam kihúzni a kezéből a mikrofont, ő meg nem adta, hisz ő lett volna a soros felszólaló ... Vannak felvételek erről a pillanatról – bele is kerültek egy „A komisszárról” szóló német filmbe.
Aztán mondtam egy beszédet, valami olyasmit, hogy 20 évvel ezelőtt, tisztességesen leforgattam egy filmet az emberi fájdalomról, a toleranciáról. A film főszereplői nagy színészek. Szeretném ha megnéznék és értékelnék. A folyosón Klimov hozzámlépett, és odasúgta: „Ugye tudja, hogy Gorbacsov ellene van a filmjének  és azt mondta hogy soha nem kerül bemutatásra.” Nem szeretem a nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket, de valahogy kibukott belőlem: „... én a maga Gorbacsovjára”. A következő napon, Gorbacsov találkozott Marquez-zel, aki ott azt mondta - ahogy nekem mesélték - hogy De Niro, De Santis és a többiek nevében kéri, mutassák be Aszkoldov filmjét.
És 1987. július 11-én ugyanabban a teremben, ahol 20 évvel azelőtt a Goszkino párttaggyűlésén kizárták a pártból, sok hazai és külföldi híresség jelenlétében, ugyan fordítás nélkül, darabokban, de bemutatták „A komisszárt”.
Hurrá, győzött az igazság! – kiálthatnánk fel meglehetősen baljósan induló, de váratlanul a megnyugtató végkifejlet révébe hajózó történetünk végén.
A film körül azonban az elmúlt 20 évben sem csitultak a kedélyek, amely azt jelzi, hogy e történetben
- melyben úgy tűnik pusztán csak a film fekete-fehér - a szakmát sem igazán a film szakmai kvalitásai érdekelték.
Az indulatok időnként olyan nemtelennek tűnő állításokba csaptak, mint például Andrej Szmirnové. A nálunk talán a „Belorusz pályaudvar” rendezőjeként ismert művész azt állította, hogy Aszkoldov csak azért kapta meg Berlinben az „Arany Medvét”, mert ő (mármint Szmirnov) kaviárral etetve és vodkával leitatva a zsűrit kikönyörögte azt. Persze Aszkoldov is igyekezett mindig hangot adni Szmirnov jelleméről alkotott nézeteinek.
És ott van Elem Klimov, aki mögött e történetben betöltött, nem túl hízelgő szerepe ellenére mégiscsak vannak más történetek is: a „Hurrá nyaralunk!”, az „Agónia”, „A búcsúzás” vagy a „Jöjj és lásd!” Ahogy Aszkoldov sem tünik teljesen makulátlannak például a róla készült 2008-as dokumentumfilm oroszországi botránya kapcsán.
Így aztán talán már azon sem kell meglepődnünk, hogy a film stáblistájának egyik inzertjével ellentétben a film megmaradása (ha hihetünk Aszkoldovnak) inkább volt köszönhető a „szürke eminenciás” Mihail Szuszlovnak, mint a Goszkino dolgozóinak.
A filmet azóta is kiemelkedő műnek tartják nyugaton, „jelentősen túlértékeltnek” Oroszországban.
Hogy valójában milyen is „A komisszár” majd mindenki eldönti magának, ha megnézte a filmet.



A megemlített filmek és könyvek:
Író a háborúban (A writer at war) 2007
Rettegett Iván (Иван Грозный) 1944
Bergyicsev városban (В городе Бердичеве) 1934
Az ifjú gárda (Молодая гвардия) 1948
Az újságíró (Журналист) 1967
A szivárvány képlete (Формула радуги) 1966
KAMAZ elvtárs (Товарищ КамАЗ) 1972 
Belorusz pályaudvar (Белорусский вокзал) 1970
Hurrá, nyaralunk! (Добро  пожаловать , или  посторонним  вход  воспрещён) 1964
Agónia (Агония) 1981
Búcsúzás (Прощание) 1984
Jöjj és lásd! (Иди и смотри!) 1985



A komisszár (Комиссар)
szovjet, fekete-fehér, feliratos, 104p.
Gorkij filmstúdió, 1967

Rendezte – Alekszandr Aszkoldov
Fényképezte – Valerij Ginzburg
Zene – Alfred Snitke
Forgatókönyv – Alekszandr Aszkoldov (Vaszilij Grosszman nyomán)

Szereplők:
Vavilova – Nonna Morgyukova
Jefim – Rolan Bikov
Maria – Raisza Nyedaskovszkaja
A nagymama – Ludmilla Volinszkaja
A parancsnok – Vaszilij Suksin