Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2019. augusztus 4., vasárnap

Kémek a Tiszánál


    „Becsületes emberek százai szenvedtek a rendszertől és a hatalom önkényességétől, amelyet én védeni próbáltam ebben a sorozatban. (…) … elárultam a teljes progresszív generációt, amely valamit akart változtatni ebben az országban.” – mondta Jurij Bikov rendező azt követően, hogy az orosz közszolgálat televízióban bemutatott „Alvók” című sorozata heves ellenérzést váltott ki az internetes közönség körében.
A 2017-18-as televíziós sorozatban a biztonsági szolgálat ezredese küzd az Oroszország ellen szőtt ármány megvalósítására reaktivált „alvó” ügynökökkel.
Úgy tűnik ellenség nemcsak volt, hanem újra van és még lesz is egy darabig.
Pedig a 80-as évek vége felé, mintha végleg elhomályosult volna a filmekben addig tükröződő ellenség képe. Az 1987-ben forgatott 130 filmből például mindössze egynek volt témája a kémkedés. Az ország kezdődő átalakulásával, a demokrácia lehetőségének felcsillanásával, a „zárt kapu” kinyitásával a filmesek elvesztették érdeklődésüket a kémtörténetek iránt. Bikov filmje az állami megrendelésnek megfelelve régi beidegződéseket elevenít fel.
Tapasztalatokért persze volt hová visszanyúlnia.
1913-ban II. Miklós még „üres, szükségtelen, ráadásul káros szórakoztatásnak” tartotta a mozit. „Csak a nemnormális ember képes ezt a vásári mutatványos ipart a művészettel egy szintre állítani. Ez mind ostobaság, és semmiféle jelentőséget tulajdonítani ezeknek a haszontalanságoknak nem szabad” – nyilatkoztatta ki a szuverén.
A hatalomra kerülő bolsevikok rögtön felismerték a filmben rejlő lehetőségeket. Lenin már 1919-ben aláírta a film- és fotógyártás államosításáról szóló rendeletet, a filmek létrehozása és bérlése állami ellenőrzés alá került, ettől kezdve Oroszországban csak az új kormány ideológiáját osztó rendezők dolgozhattak.
A 20-as években új alakok jelentek meg a vásznon - a fiatal szovjet állam ellenségei. Ellenségnek bizonyultak a fényes jövő beköszöntét akadályozó kisiparosok, kispolgárok, a harácsoló NEPMAN-figurák, a rosszindulatú és műveletlen emberek.
A  Nepman
A diverzánsokról, kémekről és szabotőrökről, a belső ideológiai ellenségről szóló filmek virágzó évtizede a szovjet moziban a 30-as évek lett, pontosan tükrözve azt a helyzetet az országban, ahol tömeges letartóztatások, száműzetések és kivégzések kezdődtek. Az „ellenséget” még a filmek műfaja sem zavarta, a diverzánsok behatoltak olyan zenei komédiákba is, mint Alekszandrov „Cirkusz” és „Fényes út” című filmjeibe.
Ezekben az években a kiemelkedő rendezők sem menekülhettek. A kémeket, diverzánsokat, földalatti terroristákat nem nélkülözhette Dovzsenko „Aerograd”, Snejderov „Dzsulbarsz”, Barnet „Szeptemberi éjszakák”, Geraszimov „A komszomolista”, Kalatozov „Bátorság” vagy Pirjev „A párttagsági könyv” című filmje sem . A kémmánia Nyikolaj Sengelaja „Szülőföld”-jében még egy grúz kolhozba is elvetett egy ismeretlen eredetű ellenséges ügynököt.

Számunkra sem tanulság nélküli legalább beleolvasni Olga Pavlovna Iljuha „A Szovjet határok a sztálini időszak oktatási-nevelési szövegeiben” című 2008-ban megjelent tanulmányába:
Egyhatod
«A szovjet emberek többségének elképzelése a Szovjetunió határairól, azok realitásai, a mozi, a folyóiratok, az irodalom és a képzőművészet valamint a dalszövegek által közvetített információk és képek alapján alakultak ki. Az 1930-as években, a sztálinista vezetés hangsúlyozottan törekszik megtalálni az alapot a szovjet társadalom egyesítéséhez. A szovjet identitás erőszakolt létrehozásában különös jelentőséget nyert a mítoszalkotási munka. Ebben az időszakban a hazáról folyó politikai diskurzusba tartósan bekerült a „nagycsalád” (a Szovjetunió népei) metaforája, élén a „népek atyjával” (Sztálinnal) élve a „nagy közös házban” (a Szovjetunió területén). A Szülőföld szíve Moszkva (a legcsodálatosabb város, amelynél jobb nincs is a világon), a haza hangja a Kreml harangjainak zúgása. A szülői házat ellenség veszi körül és olyan, mint egy ostromlott erőd, de az ő „nyugalmát” határőrök vigyázzák. A zárt kapu képe részben ideológiai konstrukció volt, az „új” Oroszország nagyszabású monologizált képe. A szocio-politikai szövegekben megerősödik az ideologéma-klisé „a lezárt határ”.
Hol rejtőzik az ellenség (diafilm)
Az 1930-as években a határ témája a gyermekek és fiatalok hazafias nevelési rendszerének szerves részévé vált. Tökéletesen beilleszkedett az iskola militarizációjának kontextusába, megnyilvánulva a katonai technikák tanulmányozásában (Oszoaviahim), a lövészet mesterségének elsajátításában (Vorosilov nyilai) stb. (…)
Az 1935-ben Moszkvában a társadalomtudományok tanárai számára kiadott módszertani segédkönyvben, az elemi iskola tantervét megelőzte egy megjegyzés arról, hogy „az ellenségről nem megfeledkezni minden iskolai dolgozó elsődleges feladata”. Az ugyanott közzétett óravázlat a szovjet hazának volt szentelve. A tanároknak előírták minden információ átadását a határokról, kezdve az ország ellenséges környezetének tézisével: „A kapitalisták gyűlölik a szovjetek országát, háborúra készülődnek. Hazánk dolgozói készek megvédeni. Hazánk kapuja szilárdan zárva van (kiemelés tőlem - O. I.)”. (…)
A képzetek az államhatárról részben az ország területére vonatkozó felfogás hivatalos modelljei voltak. Ez a modell meglehetősen merev folklór séma szerint épült: a központ - a terület többi része - határon túl. A szakrális központot az határozta meg, hogy Moszkva a világ egyetlen szocialista államának fővárosa, és az, hogy ott található Sztálin, „minden idők és népek vezetője”. Mágikus tulajdonságokkal rendelkezik és nap-epithetonok jellemzik (például: „A szovjetek országának gyermekeit a sztálini gondoskodás napsugarai melegítik”), ezért az ország területe megbízhatóan védve van a gonosz erők inváziójától.
Ők és Mi
A mitológiai modell szerint jelölődik a tér: a Szovjetunió - a fény, a haladás, a világ többi része - a sötétség. Ez a másik, a sötét világ, amely a határőr őrsön túl kezdődik - az ellenség lakóhelye. A földet és a nem földet (ellenséges terület) a térképeken külön jelöljük. Finnország térképe a „Punavartio” (Vörös őr) ifjúsági magazinban a szvasztika fekete pókhálójával fedett. Karélia térképére egy szovjet katona sziluettje piros színnel van berajzolva. Az ellenségeket úgy jellemzik, mint korcsokat, egy másik fajhoz tartozókat, egy másik sötét térből és egy másik elmúlt időből származókat. Ezek nem emberek, hanem farkasok, kutyák, patkányok, rókák, hidrák, polipok, dögevők, férgek, hollók stb. Természetesen ezek a zoomorfikus lények meg vannak fosztva az ember egyik meghatározó tulajdonságától - a beszédtől. Ők nem beszélnek, hanem „vonyítanak”, „csaholnak”, „sziszegnek” és „kárognak”. Ez a metaforika a háború utáni években alakult ki. Például az „Idegen hang” (Szojuzmultfilm, 1949) című rajzfilmben a szarka, alig hazarepülve külföldről, kijelenti, hogy a fülemüle éneke elavult és koncertet ad. Rázúdítja a meglepett közönségre a rettenetes, éles hangok zuhatagát, amelyben felismerhető egy „idegen” dzsessz-melódia.»
(A rajzfilm fenn van a YouTube-on, ha jól emlékszem angol felirattal is.)
Természetes, hogy kiemelten fontos feladattá vált a határőrizet fontosságának népszerűsítése. Az 1935-ös „Dzsulbarsz” (nálunk „Pamíri sakálok”), a 36-os „Trinadtcaty” („Sivatagi 13-ak”), a 37-es „Zasztava na zamke” („Határzár”) vagy a 38-as „Na zamke” („Mandzsu bestiák”) népszerűsége már jelezte  a propaganda sikerességét.
Játékhatárőr
Ebből a népszerűsítésből nemcsak a film, hanem az irodalom, a sajtó, a képző- de még az iparművészet is kivette részét.
Itt kell megemlíteni Nyikolaj Karacupa nevét, aki egyik megtestesítőjévé vált a hazája biztonsága felett őrködő hősnek. Korai árvasága (szülei halála után sem nővére, sem bátyja nem törődött vele), az árvaházi élet (ami elől megszökött és csavargó lett), a pásztorkodás évei (már ifjúkorában a maga képezte kutyával dolgozott) tökéletesen alkalmassá tették erre a szerepre. Persze azért a hírnévhez mégiscsak szükség volt egy jótollú újságíróra. Ahogy Zoja Kozmogyemjanszkaját Pjotr Lidov vagy Mereszjevet Borisz Polevoj, őt Jevgenyij Rjabcsikov tette ismertté.
Játékhatárőr
Rjabcsikovot a „Komszomolszkaja Pravda” küldte a távol-keletre, hogy tudósítson a határőrök munkájáról. Állítólag maga Bljuher marsall, a Távol-keleti Hadsereg parancsnoka tett elé egy négy (más forrás szerint öt) nevet tartalmazó listát, kiválasztandó kiről szeretne írni. Rjabcsikov Karacupát választotta a listáról, pusztán az érdekesen hangzó név miatt. Négy hónapig járta a határt hősével és annak kutyájával Ingusszal. Ingusz kutya neve egyébként eredetileg Indusz (Hindu) volt, de az 50-es évek közepétől, mikor a Szovjetunió baráti kapcsolatokat alakított ki Indiával az összes kiadványban az Induszt Inguszra változtatták.
Szóval Rjabcsikov visszatért Moszkvába és a „Komszomolkában” megjelent cikk után Karacupa arra ébredt, hogy szárnyára vette az országos hírnév.
Karacupa később maga is írt könyveket „Életem - a határ” és „Egy nyomolvasó feljegyzései” címmel. Ezekben már saját maga számol be rendkívüli tetteiről (egyedül fog el kilenc határsértőt vagy mezítláb követ két napig egy behatolót a tajgában). Az elfogások mellett 129 határsértőt lőtt le bár az nem lehet tudni, hogy ezek közül hányan próbáltak ellenséges szándékkal bejutni az országba és hányan voltak azok a szerencsétlenek, akik menekülni próbáltak a „dolgozók államából”. (1935 június 9-én elfogadtak egy törvényt mely a tiltott határátlépést, illetve annak kísérletét halállal bünteti.) Karacupa későbbi tetteiről Rjabcsikov már nem tudott beszámolni, mert a gulágon, ahonnan csak 1942-ben szabadult nem igazán adódott erre lehetősége.
A Karacupa történetek itthon az 50-es években a „Határőrök és belső karhatalmisták kiskönyvtára” sorozatban „A nyomolvasó” címmel jelentek meg, 1960-ban pedig a „Délmagyarország” közölte folytatásokban „A határőr” címmel Bálint István fordításában. Végtére is ezekben az években már nem csak a Szovjetunió, hanem a létrejövő keleti blokk örökös hoszpodárjai is igyekeztek alattvalóikba – mint gondos szülő a gyermekébe – belesulykolni, hogy bizony az ellenség nem alszik.
Karacupa és Ingus
fenyőfadísz
A közelgő külső veszély egyre irracionálisabb formát öltött, és bár a hidegháború szele a nyugati filmművészetet is megcsapta, olyan szintre talán mégsem sikerült emelni a tébolyt, mint a vasfüggöny innenső oldalán.
Repülőgépről szórt krumplibogarakkal, a határokon áthajtott sertéspestises disznókkal, száj- és körömfájással fertőzött tehenekkel igyekeztek kárt okozni a dolgozók államaiban:
„Feldíszítve már az ország szirommal egészen.
S vele szemben férgek raja, pusztításra készen.
(…)
Amit akkor német szóra, most jenki parancsra
roncsolnak szét. Emelkedik a fenevad mancsa.”
– írta Önkéntes határőr című elbeszélő költeményében Devecseri Gábor.
Ennek megfelelve a filmek bűnüldözői csakis kémekkel és rezidensekkel, diverzánsokkal és szabotőrökkel vehették fel a harcot, mintha pusztán a nyereségvágy, a szerelem, a féltékenység vagy egyéb szenvedély vezérelte tettek elő sem fordultak volna ezekben az épülő-szépülő társadalmakban.
E korszaknak volt egyik jellegzetes filmje a „Kémek a Tiszán”.
1958-ban készült Alekszandr Avgyejenko „A Tiszánál” című elbeszéléséből. Először 1954-ben, a „Komszomolszkaja Pravdában” jelent meg folytatásokban és állítólag igen népszerű volt a fiatalság körében. Talán ezért is döntöttek filmre vitele mellett. A forgatókönyvet maga a szerző írta, a rendező pedig Dmitrij Vasziljev volt.
A történetben Andrej Ivanovics Szmoljarcsuk (Afanaszij Kocsetkov) tözsőrmester leszerelés előtt áll és szomorúan gondol arra, hogy el kell hagynia a viszonzatlanul szeretett Terezia Szimak-ot (Tatjana Konyuhova). A lány ugyanis kikosarazta, mert a Németországi Szovjet Hadseregcsoport katonáját, a személyesen még soha nem látott Iván Belograjt (Vlagyimir Guszev) várja Berlinből. Belograj irataival azonban egy külföldi kém, bizonyos Clark érkezik Kárpátaljára…
A rendező, Dmitrij Ivanovics Vasziljev 1931 óta dolgozott, bár többnyire Ejzenstejn, Pudovkin, Rajzman és Romm mellett. Ugyan a Sztálin díjat kétszer is megkapta (1947-ben és 1951-ben), de tulajdonképpen mindkétszer azért, mert Pudovkin díjnyertes filmjeiben társ- vagy inkább segédrendezőként dolgozott.
Ez az egyetlen saját filmje, mely sikeresnek volt mondható, a bemutatót követően 45 millió néző látta. Ezzel az 50-es évek tíz legnézettebb filmje közé került.
Viszockij próbafotói
A főszereplők sem voltak a szovjet filmművészet nagyjai (most szörnyen igazságtalan vagyok), bár Konyuhova játszott Jancsó „Csillagosok, katonák-jában”, Szmoljarcsuk pedig hét filmben is alakította Gorkij szerepét. Egyedül a 30-as évek vége óta számolatlan filmben forgató Nyikolaj Krjukov volt a rendezők sokat foglalkoztatott és a közönség méltán népszerű színművésze. A sors fintora, hogy igazán legendás művésszé az a Vlagyimir Viszockij vált, akit élete első próbafelvételei kötnek ehhez a filmhez, de a szerepet végül nem ő kapta meg. (Ha igaz. Szinte minden forrás készpénznek veszi, de van, aki kétségbe vonja ezt, mert a Viszockij által a fotókon viselt egyenruha nem a korra jellemző. A főszereplő Konyuhova egy 1994-ben készült interjúban azt mondja, nem tud róla, hogy Viszockijjal próbafelvételek készültek volna, de hát ők személyesen csak 1960-ban ismerkedtek össze.)
A forgatás Kárpátalján zajlott, de hogy pontosan hol arról eléggé eltérnek a vélemények.
A képeken látható folyó egyesek szerint a Fekete-Tisza, mások a Borzsavát (Borzsa), a Fekete-Cseremost vagy a Tereblját (Talabor) tudják határozottan, vagy vélik felismerni. (Kétségtelen, hogy a régió minden folyója meglehetősen hasonló és a vízszintingadozás miatt méretük alapján is nehéz beazonosítani ezeket.) A megjelölt települések között van Csop (Csap), Szinyevir (Felsőszinevér), Kusnyicja (Kovácsrét), Rahov (Rahó). Még az is lehet, hogy mindenkinek igaza van és a forgatócsoport az összes említett helyszínen megfordult.
Biztosnak tűnik viszont a film egy érdekes betétjelenetének, a faúsztatásnak a helye.
A gát a 30-as években
A kockákon látható gát az osztrák mérnök Klause tervei alapján 1868-ban épült fel a Tereblja (Talabor) folyóba ömlő Fekete, másnéven Ozerjanka folyóra. A tutajosok a hegyekben kivágott fát itt úsztatták le a völgybe, indulva hosszú útjukra, hogy eladják azt Magyarországon. A gát az 1960-as években még működött, az utolsó tutaj 1962-ben indult lefelé. 1990 közepén az egyedülálló szerkezetet helyreállították, és a „Szinyevir” (Szinevér) Nemzeti Természetvédelmi Park részeként létrehoztak egy faúsztató múzeumot. Azt mondják csak két ilyen múzeum van a világon, az egyik Kanadában, a másik itt.  Sajnos az 1998-as és 2001-es áradások következtében szinte teljesen megsemmisült. 
1996-ban
Az útiokmányban mellyel Clark Belograjként igazolja magát, egy fiktív település, Javor van megjelölve. Bár a szovjet időkben Eszeny neve Javorove volt, valójában Csapról van szó, amely a könyvben egyértelműen határmenti vasúti csomópontként van leírva, ahol az áruk átrakodása zajlik a különböző nyomtávú pályákra.
Ennél többet nem nagyon tudtam kideríteni a filmről, talán még annyit, hogy a film címében a Tisza mint Tissza szerepel (Nad Tisszoj), ez a folyó nevének régies írásmódja az oroszban. Ma már ott is egy sz-szel írják.




Kémek a Tiszán (Над Тиссой)
Moszfilm, 1958
színes, szovjet
Bemutató: 1958. december 23.

Rendezte                       Dmitrij Vasziljev
Forgatókönyv               Alekszandr Avgyejenko
Fényképezte                 Nyikolaj Bolsakov
Zene                             Lev Svarc

Szereplők
Szmoljarcsuk               Afanaszij Kocsetkov
Terezia                         Tatjana Konyuhova
Clark                            Valentyin Zubkov
Szkiban                        Nyikolaj Krjucskov
Marja Vasziljevna        Nyina Nyikityina
Sztyepanov                  Viktor Szolomatyin
Dzjuba                         Sztyepan Kajukov
Belograj                       Vlagyimir Guszev


Letöltés:

A jelszó: kinok55