Váljunk el! ; A túlélés nehézségei

Itt a karácsony.

És ha már karácsony, a következő hosszabb lélegzetű poszt elkészültéig se maradjunk mozi nélkül.

Ezek most nem „elfelejtett” filmek, mindkettőt az elmúlt év második felében mutatták be.

Engem szórakoztattak.

„Romkom”.

Manapság azt hiszem így nevezik ezt a zsánert. Tulajdonképpen ugyanaz, mint amit valamikor „lírai komédiának” hívtak (ha jól emlékszem Georgij Danyelija találta ki ezt az elnevezést, szükségből, valamelyik filmje, talán a „Moszkvai séta” engedélyezése érdekében). 

A 20.század közepének mozijában még csalhatatlan biztonsággal ismerhette fel a néző, hogy az úgynevezett „szórakoztató műfajokba” sorolt filmek amerika vagy európa mely fertályában készültek.

Mára azonban a „lírai komédiák” is átalakultak, nyugati, főként amerikai rokonaik meséi, fordulatai, képi panelei köszönnek vissza a vászonról.

Mégis érdemes időnként megnézni egy-egy mai orosz komédiát és ha szerencsénk van, az univerzálódó külső mögött mégiscsak ott bújik az a másfajta iskola, a másfajta gondolkodás, másfajta levegő.

Ami persze van akinek illat, van akinek bűz.

Váljunk el! (Давай разведёмся)

orosz komédia

Bemutató: 2019. november 21.

Kinokompanija SZTV

Rendezte – Anna Parmasz

Forgatókönyv – Anna Parmasz, Marija Sulgina, Jelizaveta Tyihonova

Fényképezte – Levan Kapanadze

Zene – Igor Vdovin

Szereplők:

Mása - Anna Mihalkova

Misa - Anton Filipenko

Okszána - Anna Ricarjeva

Szánya - Makszim Lagaskin

Aljona - Szvetlana Kaminyina

Fjodor - Fjodor Lavrov

Mása anyja - Nagyezsda Markina

A nőgyógyász Mását, akit teljesen leköt a munkája, férje elhagyja. Hirtelen nyakába szakad minden, amiről eddig tudomást sem vett. Mása azonban semmit sem hajlandó feladni…

https://mega.nz/file/0olUWL7Q#ASoUBmqJ4V5aGy6AqaQsGOrz7BLiRqiXGU9GDHPnFkE

A túlélés nehézségei (Трудности выживания)

orosz komédia

Bemutató: 2019. augusztus 22.

2D Celluloid; KiT film; Okko Studios

Rendezte – Jevgenyij Torresz

Forgatókönyv – Pavel Uszacsov, Anton Rival, Roman Ripko, Jevgenyij Ribov, Alekszandra Moskova,                            Vlagyiszlav Malahov

Fényképezte – Jevgenyija Abdel-Fattah

Zene – Dmitrij Lanszkoj, Dmitrij Jemeljanov, Jurij Abbakumov

Szereplők:

Andrej - Vaszilij Bricsenko

Nyina - Jelizaveta Kononova

Scsukin - Jan Capnyik

Mitrics - Alekszandr Szamojlenko

Producer - Nyikolaj Fomenko

Szveta - Anna Ardova

Léna - Nagyezsda Sziszojeva

Kolja - Artyom Markarjan

Nyina törekvő újságíró, szenzációra vadászva egy lakatlan szigetre kerül, semmit sem tudva arról, hogy a szenzációt, egy ugyancsak szenzációra éhes kolléga találta ki. Sőt, a túlélésről sem tud semmit...

https://mega.nz/file/Bk0S0CxI#bctT8tRC5ot8sGzB2r-z4SnjExgtBmAp9iQNySMEATc

a jelszó (mindkét link esetében):

kinok55

Az Aranytó; Pamíri sakálok (Dzsulbarsz)

„Azt kell mondanom, hogy a "Dzsulbarsz” forgatókönyvének olvasása közben meglepett a film rendkívüli naivitása, nélkülöz bármilyen irodalmi vagy dramaturgiai értéket. (…)

A film, mint szcenikai alkotás – világos volt – nem bír semmiféle értékkel. Sőt, a film témájának egészséges propagandaszándékát meg lehetett volna valósítani művészi eszközökkel egészen másképp, és akkor a film művészeti alkotás lehetett volna. Aztán biztos lettem a véleményemben: a "Dzsulbarsz” -ban, az operatőr kiváló munkáján kívül (az igazi művészet), nincs semmi. Az agitációs szándék meghiúsult, köszönhetően a rendező alkalmatlanságának, aki rendkívül egyszerűen értelmezte a feladatát.” – írta egy levelében Andrej Platonov.

Azért azt hozzátenném az igazsághoz, hogy a 20.sz egyik legjelentősebb orosz prózaírója bár jogos, de mégiscsak dühében vetette papírra ezeket a sorokat. Szegény úgy csöppent a történetbe mint Pilátus a krédóba, és még rajta is vesztett.

A film forgatókönyvét egy bizonyos Gabriel El-Regisztan írta meg (róla majd később), aki fel is vett ezért 8000 rubel honoráriumot (akkoriban havi 250 rubelt keresett egy kvalifikált szakmunkás). Rendezőnek Vlagyimir Snejderovot jelölték ki, aki úgy látta, hogy ez a forgatókönyv így nem jó, át kell dolgozni, ám az író időközben elrepült az Északi-sarkra. Távollétében a rendező bemutatta a „Mezsrabpomfilm” (a filmstúdió) vezetőségének a film munkatervét, akik úgy döntöttek, hogy az El-Regisztannal kötött szerződést semmisnek tekintik és új forgatókönyvíróval kötnek megállapodást. Ez, érdekes módon maga Snejderov és annak asszisztense volt, a honorárium pedig10000 rubelre emelkedett. Időközben El-Regisztan visszatért az Északi-sarkról és patáliát csapott, hogy a rendező megsértette az ő szerzői jogait. Végül a filmstúdió (és valószínűleg személyesen Snejderov is) megbízta Platonovot, hogy írja újra a film párbeszédeit, bár szerződést vele már nem kötöttek. („Talán nem bízol meg bennünk?”) Az írónak, mivel a filmet természetesen közben leforgatták, meglehetősen szűk játéktere maradt. „… megpróbáltam az "ostoba" dialógusokon keresztül a holt szerepeket amennyire lehet élővé tenni.”

Az írónak a filmgyár később felajánlott 1000 rubelt, de végül ezt sem fizették ki. Cserében viszont Snejderov (Platonov szerint) úton-útfélen becsmérelte az írót.

„Snejderov, megkapva munkámat, egyszer sem beszélt velem róla, csak arra szorítkozott, hogy nagyon negatívan értékelje azt, mások jelenlétében. Nem idézem az értékelését, mert magam is csak harmadik felektől hallottam. Csak annyit mondok, hogy ez az értékelés durva volt, inkorrekt, és megértettem, hogy olyan emberrel van dolgom, aki úgy a művészet, mint az emberi kapcsolatok terén csupán alacsony képzettséggel rendelkezik.”

Vlagyimir Snejderov

Ha saját mércéjével mérve igaza is lehet az írónak a film kvalitásait illetőleg, azért ez a film semmivel sem marad alatta az ezekben az években készült amerikai westerneknek. A rendező Vlagyimir Snejderov pedig – ha nem is ebben a műfajban – nem jelentéktelen alakja a szovjet mozinak. Talán soha nem is adja játékfilm készítésre a fejét, ha a 30-as évek közepére nem kezdik rehabilitálni a Szovjetunióban a kalandfilm műfaját. A Sztálintól kiinduló ötlet végrehajtója, a Szovkino elnöke, Borisz Sumjackij volt, aki 1930-tól irányította a szovjet filmipart. (Amig persze 1938-ban le nem tartóztatták és agyon nem lőtték a kommunarkai lőtéren.)

Snejderovot, talán extrém körülmények között forgatott dokumentumfilmjei miatt gondolták különösen alkalmasnak egy kalandfilm leforgatására, hiszen ő már hegyen-völgyön, sivatagban, őserdőben egyaránt bizonyított. (A másik kiszemelt Mihail Romm volt, rá a „Sivatagi tizenhármak”-at bízták.)

A teljes nevén Vlagyimir Adolfovics Snejderov, eloroszosodott német családból származott. Apját Adolf Matvejevics Snejderovot egyszerű matrózként említik, és ezzel, illetve a világot látott apától gyerekkorában hallott regényes történetekkel magyarázzák a fiú különleges vonzódását az egzotikus tájak és az utazás iránt. Hogy ezek az egyszerű matrózok mire vitték a forradalom előtti Oroszországban, nem tudom, de Adolf papa az 1900-as évek elején és a NEP korszakban, egy emlékező szerint, már valamiféle kereskedelmi tevékenységet folytatott (állítólag az orosz reklámipar megteremtőinek egyike) és a Sztrelkán lévő Yacht Club prominens képviselői közé tartozott. „… nem volt gazdag ember, de "jólétben" élt.”

Juli mama és Adolf papa

Az emlékező, Tatjana Pravdina, aki 2016-ban megjelent „Beszélgetés az enyéimmel” című könyvében a Snejderov családról is ejt néhány szót:

„A Malaja Nyikitszkaján laktak, egy akkor tágasnak számító lakásban a földszinten, ahová minden munkaszünet előtti nap, később pedig szombaton, meghívás nélkül érkeztek a terített asztalhoz, az idősebbek – Adolf papa és Juli mama – valamint a következő generáció barátai, a fiúk akkori és előző feleségekkel( mind barátok voltak), illetve az ő generációjuk megfelelő barátai, és a gyerekek, a gyerekek mind.

Ez a ház gyermekkorom egyik legfényesebb emléke. Sunya (Pravdina anyja) 35-től (hét éves koromtól) a háború kezdetéig hordott oda. A felnőttek megkövetelték, hogy nevükön szólítsák őket ("néni", "bácsi" nélkül) és per "te". Vologya Snejderov odahozta a színészeket is, akik nála forgattak. A legerősebb benyomást egy apró koreai nő tette (a "Dzsulbarsz" -ból) aki leeresztette a haját és az a padlóig ért...”

Vlagyimir Snejderov ikertestvére Viktor, a polgári család ellenére lelkes komszomol-tag lett, később belépett a Csekába. Aztán letartóztatták, félig nyomorékká verték, majd 38-ban Berija színre lépésével kiszabadult és rögtön vissza is lépett az NKVD-be. (1962-ben halt meg.)

Visszatérve Vlagyimir Snejderovra, mint annyian ebben az időben, a Vörös Hadseregben kezdett, majd onnan polgári szolgálatra vezényelték és a Mezőgazdasági Népbiztosság megbízásából megszervezte, majd vezette az ország első traktoros iskoláinak egyikét.

Hogy ebből a pozícióból, hogyan lett a 20-as évek elejére az egykori Hanzsonkov (később „Rusz”) filmstúdió vágóműhelyének vezetője, azt a számomra elérhető irodalomból nem sikerült kibogarásznom. Annyi bizonyos, hogy Vera Dmitrijevna Popova ajánlotta fel neki a pozíciót, aki Hanzsonkov (az orosz filmgyártás egyik úttörője) emigrációból való hazatérte után annak második felesége lett.

Mire Hanzsonkov 1923-ban hazatért, a „Rusz” stúdióból „Mezsrabpom-Rusz” lett. Hanzsonkovot a szakszervezetek kezdeményezésére létrejött, oktatófilmek kiadásával és terjesztésével foglalkozó „Proletkino” vezetőjévé tették. Snejderov, továbbra is a vágószobában dolgozva rövidfilmeket szerkesztett, elsősorban Közép-Ázsiáról, sőt 24-ben már maga is forgatott Üzbegisztánban. 1925 nyarán, miután a súdió vezetése, túl tapasztalatlannak tartva őt, nem támogatta részvételét a Moszkva-Mongólia-Kína repülős expedícióban, az operatőr Georgij Bljummal a lakásukat elzálogosítva közösen filmkamerát és filmet vásároltak, és rávették az expedíció vezetőjét, hogy vigye el őket a repülésre.

A Pamír-expedíció

1928 nyarán már a „Mezsrabpomfilm” stúdiót képviselve került be, egy a Pamirra induló szovjet-német expedícióba. Erről az útról készítette Ilja Tolcsan operatőrrel a „Halál lába” című filmet. Ettől kezdve folyamatosan készítette a dokumentum és riportfilmeket. 1929-ben Jemenben forgatott („El-Jemen”), 1931-ben a Tien-San hegységben („4500 m magasan”), 1931-ben Japánban („Nagy Tokió), 1932 végére pedig elkészült az „Alekszandr Szibirjakov” jégtörő északi-sarki útjáról készült film („Két óceán”), mely után a rendező és a két operatőr Mark Trojanovszkij és Jakov Kuper a szovjet mozi történetében először megkapták a Munka Vörös Zászlójának érdemrendjét.

A "Szibirjakov" forgatócsoportja

Már 31-ben, a Tien-Sanon forgatott filmjében használt játékfilmes elemeket, felvett néhány megrendezett epizódot helyi lakosokkal is. Az itt szerzett tapasztalatokat igyekezett hasznosítani a 35-től kezdődő időszakban készített néhány játékfilmjében.

Ezek az inkább oktrojált, mint választott feladatok azonban nem Snejderovra voltak szabva. Ő nem játékfilmes rendező volt. Ha összehasonlítjuk az egy évvel később, 1936-ban forgatott Romm filmmel, a „Sivatagi tizenhármakkal” nyilvánvaló a különbség. (Pedig Snejderov filmjével ellentétben a kritika – és csak a kritika – Mihail Romm „Tizenhármak”-ját rosszabban fogadta, túlzott amerikanizmussal vádolták.)

Az „Aranytó” és a „Pamíri sakálok” inkább a fiatalabb generáció körében aratott hatalmas sikert, igaz ők addig nem nagyon voltak elkényeztetve a műfajt illetően.

Állítólag Gorkij lelkes nézője volt (mármint az „Aranytónak”), és kétszer is megnézték Ramain Roland-al.

Az „Aranytó” történetében egy aranykutató expedíció, bár egy rablóbanda és egy ellenséges sámán igyekeznek megakadályozni ebben, ráakad az altáji tajgában a nemesfém lelőhelyére.

A rendező maga játszotta el az expedíció vezetőjének szerepét.

A rendezőből és az operatőrből kibújt a dokumentum- illetve természetfilmes. Azt hiszem, a felvételek jórésze egy mai természetfilmben is megállná a helyét.

A Tyeleckoje tó napjainkban

A forgatásra Ojrotija (Ojrot Autonom Terület) egy távoli zugában a Tyeleckoje tónál került sor. (Ma: Altáj Köztársaság, Gorno-Altaji Autonom terület).

A következő évben, 35-ben forgatott „Dzsulbarsz”, a magyar forgalmazásban a „Pamíri sakálok” címet kapta.

A film alapjául Gabriel El-Regisztan azonos című regénye szolgált, ebben egy juhászkutya segítségével elkapnak egy baszmacs bandát, amely megtámadta az élelmet szállító karavánt.

A filmet a Pamírban forgatták, a kirgizisztáni Ostól 150 km-re fekvő Szufi-Kurgan falu határőr őrsén.

Andrej Fajt

A szereplők közül – „nem számítva a kutyát” és a szép hősnőt (tényleg szép) – talán Andrej Fajt az egyetlen, akit érdemes megemlíteni. Ő a szovjet mozi örökös „rosszfiúja”. Nemcsak ebben a két filmben játszott gonosztevőt, de ő volt Mihail Romm „Sivatagi tizenhármak”-jában a fehérgárdista alezredes, a baszmacs csapat élén. A háború előtt, alatt és után is német katonákat és tiszteket alakított, többek között a „Bojevoj kinoszbornyik” sorozatban, vagy az „Ifjú gárdában”. Még az ötvenes-hatvanas években is előszeretettel osztottak rá ilyen szerepeket.

Jómódú családból származott, előbb a Vörös Légierő Mérnöki Főiskolájára járt, de elúnta az egzakt tudományokat és Olga Preobrazsenszkaja koreográfiai stúdiójában folytatta. A Filmművészet Főiskolára tanév közben vették fel, itt Lev Kulesov osztályába járt.

A Kulesov műhelyben biomechanikával és sporttal, színjátszási technikákkal foglalkoztak. A hallgatók spontán kialakuló kis csoportokban dolgoztak, egy-egy csoporthoz néhány színész, operatőr és rendező tartozott. Egy ilyen csoportot alkotott Jurij Leontyev rendező, Jevgenyij Cservjakov, Andrej Fajt és Galina Kravcsenko színészek. A színészhármast hamarosan a „Kravcserfajt” néven kezdték emlegetni. Együtt tanultak, koncerteken léptek fel és filmeztek, ha alkalmuk nyílott rá. Ők kezdtek el a Főiskola történetében először a „revü” műfajával foglalkozni.

Pályafutása során Fajt, nemigen kapott két-háromnál több pozitiv szerepet. Egy interjúban nevetve jegyezte meg: „Az még mindig kevés ahhoz, hogy jóvátegyek minden rosszat, amit a filmvásznon elkövettem.”

A szép hősnő, Natalja Gicerot,
1972-ben

A „Pamíri sakálok” értékeivel, akárcsak Platonov, ő is tisztában volt. „A filmben nem voltak kivételes színészi teljesítmények vagy különleges rendezői lelemények. Ennek ellenére elképesztő népszerűségre tett szert, különösen a fiatal nézők körében” – mondta.

A film igazi sztárja Dzsulbarsz, a kutya volt. Vagyis Lux.

Róla, a forgatás kapcsán, két eseményt idéz fel Margareta Nyekajeva, Vlagyimir Snejderovról írott 1964-es könyvében:

„... Az epizódokba rendezett anyagot nézzük a vásznon. Az egyik soron következő vetítésen jelen van Lux, a film hőse, a bátor határőrkutya, Dzsulbarsz szerepének alakítója. Ő, ahogy egy jól nevelt szolgálati kutyához illik, nem reagál sem saját magára, akit láthatóan elfogad egy másik kutyának, sem a lovakra, sem a színészekre. De amikor a vásznon megjelenik barátja, a színész Makarenko, az őrsparancsnok helyettese jelmezében, a kutyaszív nem bírja tovább. Felismerve barátját, csendesen nyafogni kezd, csóválja a farkát, és minden lehetséges módon, hangos, lelkes ugatással fejezi ki érzelmeit...”

Lux

A második a forgatás utolsó napjának eseménye volt, melynek során a rendező Snejderov megpróbált elbúcsúzni négylábú művészétől, Lux pedig, a jólnevelt szolgálat kutya, leharapta a rendező mutatóujjának ujjpercét.

Talán igy mondott véleményt a filmről.

A „Dzsulbarszt” követően Snejderov még készített néhány játékfilmet, ezeket már a megszűnő „Mezsrabpomfilm” alapjain létrehozott „Szojuzgyetfilm” stúdióban. 1939-től a „Mosznaucsfilm”-nél forgatott, a háború évei alatt oktatófilmeket és „agitkákat”, vagyis propaganda-filmeket. („Pusztítsd el az ellenséges harckocsikat!”; „A német védelmi rendszer”; „Megerősített tüzelőállás megrohamozása”; „Aknamentesítés”; „Út nyugatra” és mások.)

A háború után „Utazások a Szovjetunióban” címmel egy filmciklust indított el, amelyben a természetet és az emberek életét mutatta be a Szovjetunió különböző vidékein.

1960-tól a televízió rendkívül népszerűvé váló „Filmutazók klubja” műsor-sorozatának házigazdája lett, itt dolgozott haláláig.

Egy hétköznapi szovjet embernek rendkívül nehéz volt külföldre utaznia. Senki sem tudott semmit arról, ami az országon kívül történik. Snejderov „Filmutazók klubja” igyekezett pótolni ezt az információhiányt, talán ezért válhatott az első adásoktól kezdve az ország egyik legnépszerűbb műsorává.

El-Regisztan

Adós vagyok még El-Regisztan történetével, akinek regényéből a „Pamíri sakálok” megszületett. Az örmény író valódi neve Gabriel Arsakovics vagy Arkagyjevics Urekljanc vagy Urekljan és Szamarkandban vagy Tbilisziben született. Ennyi bizonytalanság után annyi biztos, hogy irodalmi álnevét a Gabriel rövidítéséből (El) és Szamarkand építészeti együttese a Regisztan tér nevéből rakta össze.

Az 1930-as évek elején költözött Moszkvába, és az „Izvesztyija” tudósítójaként, mint afféle „száguldó riporter” részt vett a Karakum autóversenyen, sarkvidéki távrepüléseken, megmászta a Tien-Sant, végiglátogatta a nagy projekteket (Bjelomorkanal, Balhas, Karaganda, Kuzbassz, Magnyitka, Sztálingrádi Traktorgyár, Uralmas, Sibmas). A Nagy Honvédő Háború idején a légierő újságjának fronttudósítója volt.

1943-ban Szergej Mihalkovval és Alekszandr Alekszandrovval együtt megírta a Szovjetunió himnuszát. Özvegye szerint az első négy sor az ő leleménye.

„Lobbanékony ember volt, túlságosan szerette a jó dohányt, a jó bort és a szép nőket...” – mondta róla az özvegy, Valentyina Grigorjevna Galanyina akivel 2003-ban beszélgetett a Moszkovszkij Komszomolec újságírónője:

„… hirtelen halt meg, alig néhány hónappal a Győzelem után. Elutazott egy vadászatra Magyarországra, ragyogóan érezte magát, de nagyon betegen tért vissza. Saját betegségét eltitkolta a „fecske”, a „lányka” elől, ahogy Válját (feleségét) nevezte. Hozott neki az utazásból néhány bőrönd ruhát, brüsszeli csipkét és brokátot. De az új holmi nem okozott örömet. Gabrielt szó szerint néhány nap alatt vitte el a Kreml klinikáján a második kiterjedtebb szívroham.”

A végén talán érdemes néhány szót ejteni a „Mezsrabpomfilm” stúdióról is, ami egy német-orosz közös vállalkozás volt. A név a Nemzetközi Munkássegély nevéből alkotott mozaikszó (Mezsdunarodnaja Rabocsnaja Pomoscs). Ezt a szervezetet még 21-ben Berlinben Lenin kezdeményezésére hozta létre a Német Kommunista Párt egyik alapítója és vezetője, Willi Münzenberg, hogy a Volga-vidéki éhínség tetőpontján ellensúlyozza az ARA (Amerikai Segélyezési Hivatal) tevékenységét, akiket a bolsevikok felforgatással vádoltak.

1922- ben Németország és a Szovjetunió megkötötték a Rapallói egyezményt, igyekezvén kitörni a rájuk kényszerített politikai karanténból. Moszkva érdeklődése jobbára kimerült a kulturális blokád áttörésében, a szovjet eredmények propagálásában és természetesen – végülis NEP van – némi pénzkeresésben. A szovjet avantgárd filmjeinek külföldi premierjeire általában Németországban került sor, igazi „orosz hullám” söpört végig a német mozikban. Münzenberg, a „vörös milliomos”, aki fáradhatatlan és találékony szervező volt, akit kommunista elvtársai is csak „Münzenberg Tröszt” néven emlegettek (újságok tucatjait irányította, kiadókat, színházakat, nemzetközi szervezeteket hozott létre), német tőkével a „Mezsrabpom” német filmirodája és Mojszej Alejnyikov „Rusz” filmstúdiójának összeolvasztásával létrehozta a „Mezsrabpom-Rusz” filmstúdiót. Egyesek szerint 1922-ben, mások szerint 1924-ben. A stúdió Moszkvában volt, a központ Berlinben.

A stúdió német ága „Prometheus-film” néven forgalmazta a műveket. A „Mezsrabpom-Rusz”-t 1928-ban (a NEP felszámolásakor) államosították ettől kezdve lett a neve „Mezsrabpomfilm”.

A szovjet ág produkciói olyan ismert filmek voltak mint az „Aelita” (Jakov Protanazov), a „Szent-Pétervár végnapjai” (Pudovkin), vagy az „Út az életbe” (Nyikolaj Ekk).

Willi Münzenberg

A német „Prometheus-film” ágon, Münzenberg igyekezett mozgósítani mindenkit aki számított. A holland Joris Ivens Magnyitogorszk építkezésén forgatta a „Dal a hősökről”-t (1933), Erwin Piscator pedig elkészítette egyetlen filmjét, a „Halászok felkelését” (1934). Bertolt Brecht írta a forgatókönyvét, Hanns Eisler szerezte a zenéjét a bolgár Zlatan Dudov „Kuhle Wampe” (1932) című filmjének, Phil Jutzi „Krause anyó útja a boldogságért” (1929) címmel rendezett filmet.

Mint említettem a „Mezsrabpomfilmet” 1928-ban államosították, két évvel később megtisztították a burzsoá elemektől, melynek során Mojszej Alejnyikovot letartóztatták. (Persze túl jó szakember volt ahhoz, hogy nélkülözni tudják, még a börtönben volt mikor már részt vett a „Moszfilm” szervezésében, aminek aztán 36-tól 44-ig szerkesztője volt.)

A német-szovjet kooperáció Hitler hatalomra jutásával megszűnt. A „Mezsrabpomfilm” 1936-tól „Szojuzgyetfilm” néven mint gyermekfilmstúdió működött, ebből lett 1948-ban a „Gorkij” filmstúdió.

1936-ban Münzenberg Németországból nem Moszkvába, hanem Franciaországba ment, ahol létrehozta a „Die Zukunft” (A jövő) című antisztálinista kommunista újságot. Ettől kezdve a Kremlben veszélyes ellenségnek számított, a pártból kizárták. 1940 májusában az előretörő Wehrmacht csapatok elől Dél-Franciaországba menekült, ahol a Daladier-kormány internálta.

A fegyverszünet káoszában a tábor foglyai elmenekültek, Willi Münzenberg felakasztott holttestét október 21-én találták meg egy dél-francia erdőben. Ráutaló jelek, valószínűsítő adatok mind az öngyilkosságára, mind az NKVD illetve a Gestapo általi meggyilkolására akadnak.

 

 

 

Az aranytó (Золотое озеро)

 fekete-fehér, szovjet

Mezsrabpomfilm

Bemutató: 1935. június 5.

 Rendezte – Vlagyimir Snejderov

Forgatókönyv – Vlagyimir Snejderov, Alekszandr Peregudov

Fényképezte – Alekszandr Selenkov

Zene – Szergej Vaszilenko

 Szereplők

Sztyepanov geológus – Ivan Novoszelcev

Marina – V. Tolsztova

Urnaj – Andrej Fajt

Bandavezér – Mihail Grodszkij

 

 Pamíri sakálok (Джульбарс)

 fekete-fehér, szovjet

Mezsrabpomfilm

Bemutató: 1936. február 1.

 Rendezte – Vlagyimir Snejderov

Forgatókönyv – Gabriel Urekljan, Vlagyimir Snejderov

Fényképezte – Alekszandr Selenkov

Zene – Szergej Vaszilenko

 Szereplők

Tkacsenko – Nyikolaj Makarenko

Peri – Natalja Gicerot

So-Murad – Nyikolaj Cserkaszov

Abdullah – Ivan Bobrov

Kerim – Andrej Fajt

 

jelszó: kinok55

Az aranytó

https://mega.nz/file/5sEWVZCT#Zv9b1sV1Mj6fNxgD6ujL-pnNMZcf6OZTGIZ1VW2N-UQ

 Pamíri sakálok

https://mega.nz/file/54MAyJwD#CBtmYfEOwPPVsWwzb6Q6UX2vNs7DU85SyXHrMrQCieM

Távolban egy fehér vitorla

    Bulgakov „Végzetes tojások” című elbeszélésének egyik epizódjában az újságíró Alfred Bronszkij, (a Vörös Láng, a Vörös Bors, a Vörös Fényszóró, a Vörös Esti Moszkva és nem utolsó sorban a Vörös Varjú szatirikus GPU magazin munkatársa) az utcáról bekiabálva, „csak pár percecskét” kér Perszikov professzortól, hogy az elmondja „mi a véleménye a tyúkokról”.

    „- Mondja, kérem - szólalt meg Perszikov maga irkál azokban az újságokban?

- Igenis - válaszolt tisztelettudóan Alfréd.

- Azt nem értem, hogyan képes írni, ha még beszélni sem tud rendesen oroszul. Mi az, hogy pár percecskét és a tyúkokról? Talán azt akarta kérdezni, hogy a tyúkokkal kapcsolatban.

Bronszkij tiszteletteljesen felnevetett:

- Valentyin Petrovics kijavítja.

- Ki az a Valentyin Petrovics?

- Az irodalmi rovat vezetője.

- Na, jó. Különben sem vagyok filológus. Hagyjuk a maga Petrovicsát.”

 

Valentyin Petrovics Katajev

    Ez a „maga Petrovicsa” nem más, mint Valentyin Petrovics Katajev, aki a 20-as években, többek között Mihail Bulgakovval, Jurij Olesával, Mihail Zoscsenkoval, Ilja Ilffel, Jevgenyij Petrovval írta, szerkesztette a vasutas szakszervezet lapja, a „Gudok” negyedik oldalát, amelyen (gyakran olvasói levelek alapján íródott) tárcák, szatirikus cikkek kaptak helyet.

    Valentyin Petrovics Katajev már 1936-ban belépett az örökkévalóságba, ekkor írta meg a „Távolban egy fehér vitorlát”.

    A „Távolban egy fehér vitorla” ifjúsági regény.

    Ifjúsági regényeket 7-12 éves kora körül érdemes olvasnia az embernek, lehetőleg önszántából.

    Később elvész a varázs. Később más szemmel olvassa ezeket „a tudós útra tért ifjú”, aki akkor már „nem hevül szertelen Ballantyne-ért és Kingstonért, vagy a cooperi ős honért”, ahogy Stevenson figyelmezteti klasszikusának bevezetőjében a „habozó vevőt”.

    Ám ha mégis abba a helyzetbe lavíroztuk magunkat, hogy kezünkbe veszünk néhányat gyerekkorunk kedvencei közül – akár saját kiváncsiságunk, akár serdületlen gyermekeink okán – meglepődve tapasztalhatjuk, hogy akad, amelyik mégsem veszített igazán abból a bizonyos varázsból.

    Azt persze nem tudnám megmondani, hogy Stevenson „Kincses szigete” (ez talán Devecseri műfordítása miatt) vagy Dékány hajósregényei, miért olvashatóak ma is számomra, és miért vagyok képtelen egy-két oldalnál többet elolvasni – pedig gyerekkorom nagy kedvence volt – Verne bármelyik könyvéből.

    Nálam a „Távolban egy fehér vitorla” mindenképpen az előbbi csoportba tartozik.

    Talán mert Katajev olyan tökéletesen boronálja össze saját emlékeit a fikcióval. Úgy építi fel az Odesszában és környékén, utcáin, épületeiben zajló történetet, hogy nemcsak az utcák nevén, de még a szereplőkén is alig módosít.

    Mint Molnár a „Pál utcai fiúk”-ban vagy Dékány a „Matrózok, hajók, kapitányok”-ban. Kiteríted a korabeli várostérképet és végigkövetheted rajta ujjaddal az eseményeket.

    Akár még igaz is lehet.

    Johann Paul Friedrich Richter, aki később – állítólag Rousseau iránti tiszteletből – magát csak Jean Paul-nak nevezte, írta azt, hogy „az emlékeink az egyetlen paradicsom, amelyből nem lehet kiűzetni bennünket.”

    Katajev pontosan tudta, hogyan is lehet ebből a paradicsomból egy egész életművet felépíteni, néha a tényektől sem zavartatva magát. „Gyémántos koronám” című könyve megjelenése után, mikor szemére vetették, hogy csak pletykál írótársairól és meglehetősen szabadon bánik felidézésükkel, kissé cinikusan annyit mondott: „Ők meghaltak, én meg nem”.

    Ellentmondásos figura volt.

    Borisz Jefimov karikaturista szerint két ember egy finom író és egy féktelen akarnok egyesül benne. Lilja Brik ki nem állhatta és könyörgött Majakovszkijnak, hogy tartsa távol magát tőle. Oszip Mandelstam viszont kedvelte, imponált neki Katajev „igazi gengszter eleganciája” (bangyitszkij sikk).

    Ivan Bunyin, akit mesterének tekintett, „Átkozott napok” címmel kiadott naplójegyzeteiben írta róla: «Ott volt Katajev (fiatal író). Hihetetlen a mai fiatalok cinizmusa. „100 ezerért bárkit megölök. Jól akarok enni, jó kalapot, kiváló csizmát viselni” – mondta.»

    Bunyin özvegye szerint a mester a száműzetésben fennhangon olvasva a „Távolban egy fehér vitorlát” elérzékenyülve mondta: „Ki más tud még ilyet?” Mellesleg úgy tűnik, az özvegy e megjegyzése Katajev felesége emlékeinek paradicsomából szármaik, aki férje társaságában látogatta meg őt Párizsban.

    Mindenesetre ez a sokak által emlegetett csirkefogó-sárm, az odesszai vagányság is hozzájárulhatott (egyebek mellett), hogy Katajev később elkerülte a közelebbi ismeretséget a szibériai gulagokkal.

    „Ha félsz – ne mondd, ha mondtad – ne félj” – volt kedvenc aforizmája.

A frontkatona

    Az értelmiségi tanárcsaládból származó fiú 1915-ben az ogyesszai gimnázium hetedik osztályából önkéntesként egyenesen a frontra ment. Kétszer megsebesült, egyszer pedig foszgénmérgezést kapott. Megkapta a Szent Anna rend IV. fokozatát.

    1918-ban Szkoropadszkij hetman csapataihoz csatlakozott, majd ennek bukása után a Fehér Hadsereggel szövetséges, úgynevezett önkéntes hadsereg „Novorosszija” könnyű páncélvonatán szolgálva az 1. torony parancsnokaként az alhadnagyi rangig vitte. A meglehetősen zavaros ukrajnai katonai viszonyok, a különféle, magukat a jövő letéteményeseinek vélő fegyveres csoportok miatt a páncélvonat hol a vörösökkel, hol a Petljuristákkal (fehérek), állt harcban. Talán ezért emlékszik úgy „Majdnem napló”-jában, hogy 1919 tavaszán a Vörös Hadseregben harcolt.

1920 elején tifuszban megbetegedett és mire felépült a vörösök bevették Odesszát.

    Csatlakozott egy földalatti tiszti összeesküvéshez, mely a Krimből érkező Vrangel hadsereg deszantját készült elősegíteni. A csoport feladata a világítótorony elfoglalása lett volna. Az összeesküvés ötlete valószínüleg a csekától származott, kezdettől ők irányították és néhány hét után le is fogták az egész csoportot. Katajevvel együtt öccsét is letartóztatták.

    A fivérek szerencsés megmeneküléséről nem sokat tudni, annyi bizonyos, hogy Harkovból vagy Moszkvából Odesszába érkezett ellenőrzésre egy Jakov Bjelszkij nevű csekista. Bjelszkij állítólag emlékezett Katajevre, a frontkatonára, aki 1919-ben az egyik bolsevik gyűlésen tüzes beszédet mondott. Bjelszkij, nem tudva, hogy Katajev a bolsevik gyűléseken mint a Gyenyikin hadsereg ügynöke vett részt, elengedte a Katajeveket. Rajtuk, no meg az összeesküvés a csekát informáló egyik vezetőjén kívül, minden letartóztatottat kivégeztek.

    Innen indult új, proletariánus élete, bár múltját nem igazán rejtegette. Néha mintha szándékosan provokálni akarta volna a hatalmat.

    A „Megjegyzések a polgárháborúról” című 1924-ben megjelent önéletrajzi elbeszélésében például demonstrálta részvételét a Fehér mozgalomban, később kiállt a „trágár és rágalmazó” Mandelstam mellett, pénzzel támogatta, saját lakásában szervezte meg a Moszkvába titokban visszatérő költő találkozását Fagyejevvel.

    Nem véletlenül írta műveiről Joszif Masbic-Verov kritikus 1930-ban az "Irodalmi őrségen" című folyóiratban, hogy „a modern kor számára lényegtelen” és „irodalmi szemét”.

Katajev, Olesa és Bulgakov

    1923-tól dolgozott a „Gudok” szerkesztőségében.

    A „Távolban egy fehér vitorlát” 1936-ban írta. A címet Mihail Lermontov „Vitorla” című verséből kölcsönözte, aki szintén szerezte azt Alekszandr Besztuzsev, Marlinszkij álnéven író dekabrista költőtől.

    Már 1926-ban írt egy elbeszélést „Rogyion Zsukov” címmel, megalapozva ezzel a később „A Fekete tenger hullámai” névvel illetett tetralógiát.

    Ennek első darabja a „Távolban egy fehér vitorla”, melynek cselekménye szorosan összefonódik a „Patyomkin” páncélos felkelésével és Zsukov tengerész a közvetlen események egyik résztvevője.

    A főszereplő maga Katajev és családja.

A Katajev család

    Petya Bacsej, Katajev apjának, Pjotr Vasziljevicsnek és anyjának, Jevgenyija Ivanovna Bacsejnek nevét viseli. Az öccs, Pavlik prototípusa a szerző fivére, Jevgenyij Petrovics Katajev. Ő ismertebb Jevgenyij Petrov néven. Ugyanaz a Petrov, aki Ilja Ilffel társszerzőként a „Tizenkét széket” és az „Aranyborjút” írta. (A cselekményt Katajevtől kapták, aki eleinte a saját neve és felügyelete alatt akarta megíratni velük a történetet, aztán letett erről. Bár Osztap Bender alakját egy közös Odesszai ismerősük Oszip Sor ihlette, egyesek szerint maga Katajev is mintakép volt.)

    A film már egy évvel a könyv megjelenését követően, 1937-ben, az októberi forradalom huszadik évfordulójára elkészült.

    A forgatókönyvet maga szerző írta és személyesen tanácsolta Vlagyimir Legosin rendezőnek, hogy a felvéteket Odesszában készítsék.

Nem véletlenül. A Katajev gyerekkorában gyökerező cselekmény hiteles helyszínei is fellelhetőek voltak még a film forgatásának idején.

    Sőt még a kétezres évek elején is meg lehetett találni a forgatási helyszínek egy részét. Néhány érdekes kép:

     A csigalépcsőt már eltávolították, de a tetőn a kis fülke még ott van.

    Óh, az a motorizáció!

     Eltűnt a kapu feletti előtető, és a szomszéd ház kapuja, ahová a fiúk bevitték a lőszert, "haladt a korral".

    Az oroszlánfejes lépcsőből már csak a legfelső lépcsőfok maradt.

    Ha valakit jobban érdekel, itt több is található itt: https://denispolishchuk.wordpress.com/2016/01/12/белеет-парус-одинокий/

    A tetralógia darabjaiból (Távolban egy fehér vitorla, Tanya a pusztán, Téli szél, Odessza katakombáiban) egyébként többet is megfilmesítettek.

    „A Szovjethatalomért” („Odessza katakombáiban”) 1956-ban,

    a „Tanya a pusztán” 1970-ben,

    „A Fekete tenger hullámai” (8 részes sorozat) pedig 1975-ben készült. Ez utóbbi felöleli az egész tetralógiát.

    Katajev a háború alatt haditudósító volt, a háború végén írta frontélményeiből eredő az „Ezred fia” című (szintén megfilmesített) regényét.

    1956-ban ő indította el a „Junoszty” folyóiratot, melynek 1961-ig főszerkesztője is volt.

    Későbbi regényeiben is biztos kézzel és sikeresen keresgélt „emlékei paradicsomában”.

    1986-ban, kilencven évesen halt meg. Egész életében naplót vezetett, utólsó bejegyzése volt a legrövidebb: „Élek…”

Távolban egy fehér vitorla (Белеет парус одинокий)

fekete-fehér, szovjet

Szojuzgyetfilm

Bemutató: 1937. október 25.

Petya Bacsej                     Borisz Runge

Gavrik                              Igor But

Motya                               Szvetlana Prjagyilova

Pavlik                               Ira Bolsakova

Rogyion Zsukov              Alekszandr Melnyikov

Terentyij                          Alekszandr Csekajevszkij

Bacsej tanár                     Fjodor Nyikityin

Bajuszos                          Nyikolaj Plotnyikov

Nagyapó                          Ivan Peltcev

madame Sztorozsenko    Olga Pizsova

A film és felirat linkje:

https://mega.nz/file/1lsxECLB#pJyCHrbDnEPfRwAvUPVZaxREjmAgObS-wfiwRxs2Tls

a jelszó természetesen kinok55

Harmsz

  Amióta Renata Litvinova maga tanúsította, hogy a pelmenyiben, amit Alekszej Szamorjadov vásárolt a boltban, hús helyett valóban csapágygolyók voltak és főzés közben mind a fazék alján maradt, én mindent készpénznek veszek, tűnjék az bármilyen abszurdnak, amit orosz író papírra vetett.

  Ivan Bolotnyikov filmje sem ingatott meg ebben a hitemben.

Danyiil Harmsz „Esetek” címmel összegyűjtött, nagyrészt 1933 és 38 között írt 31 történetet és jelenetet tartalmazó ciklusának abszurdjai tökéletes illusztrációi a realitásnak.

  Ha három különböző puzzle darabjait rakosgatjuk egymáshoz, kevés az esélyünk, hogy váratlanul értelmes kép áll össze.

  A film szerzőinek mégis sikerült.

  Legalábbis nézhető filmet készíteni.

Az első puzzle darabjai, Danyiil Harmsz művei. Az említett (jobbára magyarul is olvasható) „Esetek” ciklus, illetve néhány feljegyzés, levél.

  A második, mindenekelőtt Leonyid Lipavszkij „Beszélgetések” címmel kiadott feljegyzései, valamint a Harmsz életében fontos szerepet betöltő OBERIU csoport.

  Leonyid Lipavszkij az, akinek lakásán az „OBERIU” művészcsoport 1931-es hivatalos megszűnését követően, annak tagjai időnként összegyűltek. Bizonyára nem szó szerint, de lejegyezte beszélgetéseiket. Igyekezett mindenről nyomot hagyni, attól kezdve, hogy ki mit gondol Kantról, egészen addig, hogy ki mennyi vodkát képes meginni.

  Magáról a csoportról rengeteg adat található a magyar neten is, így csak itt csak néhány szót:

Hogy az „OBERIU” (Объединение Реального Искусства), a Reális Művészet Egyesülete elnevezés kinek a leleménye volt, nem igazán tudható, erről csak Ivan Bahtyerjev írt emlékirataiban és természetesen ő saját magát ruházta fel ezzel a szereppel. Az viszont biztos, hogy a nyelvtannak megfelelő „je” betűt Harmsz javaslatára cserélték le az elnevezésben „e” betűre, vagyis lett az ОБЕРИУ helyett ОБЭРИУ. „Csak, hogy érdekesebb legyen” – indokolta Harmsz.

Hogy az OBERIZMUS vagy OBERISTÁK kifejezések használatát lehetetlenné tegyék, került a mozaikszó végére a U betű.

  A csoport 1927 őszén alakult meg a leningrádi Központi Sajtóházban, ahol aztán fellépéseiket, előadásaikat tartották.

  A csoport tagjai korábban is illették magukat különféle nevekkel, például Harmsz és a hozzá közel álló Vvegyenszkij Radix Színház név alatt mutattak be egy általuk írt darabot. A Malevich támogatásával színpadra állított „A mamám teljesen az órákban van” (vagy valami ilyesmi, ha egyáltalán jól fordítom) című mű szövege sajnos nem maradt fenn.

A "Három bal óra" plakátja

Az OBERIU leghíresebb „költői estjét” 1928. január 24-én tartották „Három bal óra” címmel.

  Az előadás első részében, Danyiil Harmsz, Alekszandr Vvegyenszkij, Nyikolaj Zabolockij, Ivan Bahtyerjev és Konsztantyin Vaginov a verseiket olvasták fel. A következő részben Harmsz „Jelizaveta Bam” című darabját adták elő, végül pedig, Klimentyij Minc és Alekszandr Razumovszkij vetítette le kisérleti filmjét, a „Húsdarálót”.

  Ezt azért érdemes megemlíteni, mert az estet követő reakciók, mint Ligyija Lesznaja másnap megjelenő glosszája a „Krasznaja Gazeta” -ban megágyaztak a későbbi támadásoknak, melyek aztán egészen a fizikai megsemmisítésig vezettek.

  A hatalom még az ilyen szűk csoportok esetében sem tolerálta a másképp gondolkodást.

  Sőt.

  Ennek egyik okát Oleg Lekmakov kutató egy a neten hozzáférhető előadásában (Marietta Csudakova irodalmárra hivatkozva) így magyarázza:

  „Az OBERIUTOK voltak majdhogynem az első írói a szovjet időszaknak, akik műveiket rögtön az asztalfióknak írták. Ha a felnőtt alkotásaikról beszélünk, akkor a műveket egyelőre nem szánták nyomtatásra, megértve, hogy azok a Szovjetunióban nem tehetők közzé. Ez egyrészt nagyon nehéz helyzetbe hozta őket, mert megélhetésük nagy mértékben korlátozódott. Gyermekmagazinokban megjelenő publikációkból és gyermekversekből éltek - általában teljesen más, a maga módján gyönyörű, de a felnőtt alkotásoktól nagyon különböző művekből.

  Másrészt azonban hatalmas előnyt adott számukra a szovjet írókkal vagy a szovjet korszak íróival szemben, akik igyekeztek mindenképpen kinyomtattatni műveiket. Az OBERIUTOK ugyanis egyáltalán nem voltak tekintettel semmire. Írtak, ahogy akartak.

Harmsz a 30-as évek elején

Az állam megszabta, megpróbálta megszabni az íróknak, hogyan kell írniuk. Az OBERIUTOK ezt a kiutat találták. Az állam így egyáltalán nem tudta nekik előírni, hogyan kell írni, ha a felnőtt műveikről beszélünk. Hiszen állam hogyan befolyásolhatja az írót? Nem nyomtatja ki. Nos, mi nem is fogunk nyomtatásra írni – ez volt a válaszuk.

  És itt figyelmet kell fordítanunk arra a tényre is, hogy ez a „nemszovjet” válasz - hangsúlyozom - nem „szovjetellenes” válasz volt. És ez a nemszovjet válasz valószínűleg idegesítőbb volt a kormány számára, mint azok a szovjetellenes sorok, amelyeket az OBERIUTOK írhattak volna. (…) Ez a nemszovjet válasz, ez a kihívás, ez a csendes kihívás sokkal sértőbbnek bizonyult az állam számára. Az állam nyilvánvalóan kész volt harcolni ezekkel a költőkkel és írókkal, de nem volt kész arra, hogy ezek a költők és írók egyszerűen ne vegyék észre az államot.”

  Hogy a gyermekirodalom nyújtott némi szűkös megélhetést Harmszék számára az jobbára Nyikolaj Olejnyikov érdeme. Az 1928-ban induló leningrádi Sün (Ёж) és az ebből később kinövő Csíz (Чиж) magazin atyja ugyan Szamuil Marsak volt, de az újságot valójában Jevgenyij Svarc és Olejnyikov szerkesztette.

  Olejnyikov hivatalosan soha nem volt az OBERIU csoport tagja, bár készült fellépni azon a bizonyos „Három bal óra” előadáson. Végül nem tette, amit azzal magyarázott a többieknek, hogy ő az egyetlen kommunista az összes költő közül, és hogy ott ülnek a nézők között a barátai a körzeti pártbizottságból, akik félreértenék őt.

  Ez sajnos nem mentette meg 1937-es letartóztatásától és kivégzésétől.

  A harmadik puzzle doboz Marina Malicsnak, Harmsz második feleségének visszaemlékezései, melyeket Vlagyimir Glocer jegyzett le 1996-99 között.

Marina Malics, 1936. Ufa

  Marinát 1941-42 telén a körülzáródó Leningrádból a Kaukázusba evakuálták, majd a terület német megszállása után, mint ostarbeiter Németországba került. Onnan, a háború befejezését követően, hazainduló francia foglyok segítségével és francia nyelvtudása révén sikerült Franciaországba jutnia. 1948-ban vándorolt ki Venezuelába.

  Itt bukkant rá kalandos kutatás után Vlagyimir Glocer, Harmsz-kutató.

  Malics 2002-ben 90 éves korában hunyt el az Egyesült Államokban.

  „Oly sok év telt el és már nem emlékszem semmire, kivéve, hogy nagyon szerette a lányokat" – üzent először Venezuelából Glocernek, ami nyilvánvalóan igaz is volt, már ami az üzenet második felét illeti. Aztán a személyes beszélgetések során mégiscsak felfrissült az emlékezete és ezek egy része be is épült a filmbe. Érdemes elolvasni.

  A filmből nem derül ki pontosan, ezért talán érdemes néhány szót ejteni a családi kapcsolatokról.

  Szóval, Harmsz családja, a Juvacsov család, a Nagyezsdinszkaján (a későbbi Majakovszkaja) élt Leningrádban. A lakás a forradalom után természetesen közös társbérleti lakássá (kommunalka) vált, ahol a szobákban és leválasztott lakrészekben Harmsz, az apja, egy öregasszony a lányával, valamint Harmsz nővére a férjével élt. A nővére, Jelizaveta egy kommunistához ment feleségül így vele Harmsz nem tartotta a kapcsolatot.

  „Liza feleségül ment egy lelkes kommunistához, ezért mi nem mentünk hozzájuk, és nem is beszéltünk velük. Maga Danya beszélt a nővérével, de teljesen ridegen és kizárólag németül.

Szigorúan tilos volt bemennem hozzájuk. Danya még a legelején megmondta: „Nem kell neked ott lófrálnod, én mondom! Nincs ott semmi keresnivalód. Vagyis Liza elérhetetlen volt számomra, nem tudtam beszélgetni vele, és Danyának Lisával és a családjával semmiféle bensőséges kapcsolata nem volt. A kommunista férj miatt.”

Eszter Ruszakova (balra)

  Harmsz első felesége Eszter Ruszakova volt.

  „Bár Danyja különösebben soha nem beszélt nekem az első házasságáról, ismertem az első feleségét. Francia nő volt, francia zsidó. Nagyon szép volt. Eszternek hívták. Danya azt mondta nekem: "Eszter olyan babafeleség típus... (...) De nekem nagyon szimpatikusnak tűnt.”

  A filmben van egy jelenet, amelyben a félálomban lévő Eszter Misenykának szólítja Harmszt. Mihail Csernov volt Eszter első férje, akire Harmsz mindig féltékenykedett. Állítólag ettől az esettől kezdve Eszter és az író gyakorlatilag alig kommunikáltak.    Közben Harmsz viszonyba keveredett többek között Raisza Poljakovszkajával, Tamara Mejerrel Lipavszkij későbbi feleségével és Alisza Porettel is.

  1936-ban az egész Ruszakov családot trockista összeesküvés vádjával letartóztatták. Eszter 1943-ban halt meg a magadani munkatáborban.

  A második feleség, Marina Malics, ismeretlen apától született, anyja nem sokkal lánya születése után Párizsba költözött. Marinát, anyja húga nevelte, az ő lánya volt a filmben is megjelenő Olga (Olja). A két lány valójában unokatestvér volt, de egymás mindig a testvéremként említették. Olga ismerkedett meg előbb Harmsszal és az író Marinával kötött házassága alatt is viszonyuk volt.

„Ezzel is aludt meg azzal is... Végtelen viszonyok. És az egyik, és a másik, és a harmadik, és a negyedik... – vég nélkül! (…) Otthagyni nem tudtam, mert akkor kiállhattam volna az utcasarokra. Nem volt hová mennem.”

Marina Malics

  Harmszt másodszor 1941-ben tartóztatták le.

1940-ben írt egy kis történetet „Akadály” (Помеха) címmel, egy letartóztatás története. Ijesztő, ha összevetjük azzal, amit Marina Malics mesél Harmsz letartóztatásának körülményeiről.

  „Szombat volt. Körülbelül tíz vagy tizenegy órakor megszólalt a csengő. Összerezzentünk, mert tudtuk, hogy ez a GPU és megéreztük, hogy valami szörnyűség fog történni.

  És Danya azt mondta nekem:

  - Tudom, hogy értem jöttek...

  Azt mondom:

  - Istenem! Miből gondolod?

  Azt mondta:

  - Tudom.

  Ültünk ott a szobácskánkban mint a börtönben, semmit sem tehettünk.

  Mentem ajtót nyitni.

  A lépcsőházban három furcsa kis figura állt.

  Őt keresték.

  Talán azt mondtam:

  - Kenyérért ment.

  Azt mondták:

  - Jó. Megvárjuk.

  Visszamentem a szobába, mondván:

  - Nem tudom, mit csináljunk.

  Kinéztünk az ablakon. Lent egy autó állt. Kétségünk sem volt, hogy miatta.

  Ki kellett nyitnom az ajtót. Rögtön durva, nagyon durva módon törtek be és ragadták meg őt. Indultak vele kifelé.

  Én mondom:

  - Vigyenek engem, engem! Engem is vigyenek.

  Azt mondták:

  - Hát, legyen Hagy jöjjön.

  Ő remegett. Nagyon rémes volt.

  Lekísértek bennünket a lépcsőn.

  Belökték a kocsiba. Aztán betaszigáltak engem is.

  Mindketten reszkettünk. Egy rémálom volt.

  Megérkeztünk a Nagy Házhoz. Az autót nem a bejáratnál állították le, hanem távolabb tőle, hogy az emberek ne láthassák, hogy viszik. Így, tenni kellett még néhány lépést. Szorosan tartották Danyát, ám ugyanakkor úgy tettek, mintha magától menne.

  Bementünk valamilyen váróhelyiségbe. Aztán ketten őt elrángatták és én ottmaradtam egyedül.

  Csak egymásra nézni sikerült.

  Soha többé nem láttam.”

Harmsz, 1941.

  És aztán a vége:

„Amikor a bénultság elmúlt, rohantam keresni őt a börtönökben. Mindenfelé kerestem, és képtelen voltam kideríteni, hogy melyik börtönben tartják.

Végül valaki elmondta hol van és melyik napon lehet átadni neki valamit.

  Odamentem.

  A Néva jegén kellett átkelni.

  A Névát hó fedte. Magasabb, mint én magam.

  Egy olyan keskeny ösvényt tapostak ki benne, hogy ketten alig fértek el egymás mellett.

  Felhúztam a nemezcsizmámat, és mentem. És csak mentem, mentem, mentem, mentem...

  Amikor elindultam otthonról reggel volt, és mire hazaértem, sötét éjszaka.

  Kétszer jutottam oda, és átvették tőlem a csomagot.

  (…)

  Talán harmadik alkalommal mentem ugyanoda átadni a csomagot. Eltettem egy darab valamit – talán kenyeret – valami kicsit, nyomorúságosat, amit odaadhatnék neki. A csomag apró volt.

Elmondtam minden barátomnak, hogy hova megyek, hogy mindenki tudja, mert talán oda se érek, talán nem is lesz elég erőm, pedig gyalog kellett odamennem. Mentem. Sütött a nap, a hó szikrázott. Mesésen szép volt. Szembejött velem két fiú. Köpenyben, amilyenben a gimnazisták jártak a cár alatt. És az egyik támogatta a másikat. Ez már húzta a lábát, a másik meg szinte vonszolta őt. És aki vonszolta, könyörgött: „Segítsen! Segítsen! Segítsen! Segítsen.

  Én szorongattam azt az apró csomagot, és természetesen nem adhattam oda. Az egyik fiú összeesett, rémülten néztem ahogy meghal. És a másik is kezdett összeroskadni.

  Körül minden ragyogott. Embertelen szép volt – ezek a fiúk meg...

  Már órák óta mentem. Nagyon fáradt voltam.

  Végül felkapaszkodtam a partra és odaértem a börtönhöz.

  Az ablaknál, ahol elveszik a csomagot, úgy rémlik, senki sem volt, vagy csak nagyon kevesen.

Kopogtam az ablakon, az kinyílt. Mondtam a családnevet – Juvacsov-Harmsz – és átadtam a csomagot az ennivalóval.

  A férfi az ablakban azt mondta:

  - Várjon, polgártársnő, lépjen el az ablaktól – és becsapta az ablakot. Eltelt két vagy öt perc. Az ablak újra kinyílt és ugyanaz az ember ezekkel a szavakkal:

  - Február másodikán meghalt – kidobta a csomagomat az ablakon.

  És én elindultam vissza.

  Egyáltalán nem éreztem semmit. Üresség volt bennem. Belém villant: „Jobb lett volna, ha odaadom a fiúknak.” De már úgyse lehetett volna megmenteni őket.

  A nap lenyugodott, és egyre sötétebb lett.”

 Harmsz (Хармс)

2017, orosz, litván, macedon

Proline Film

bemutató – 2017. november 2.

Rendezte

Ivan Bolotnyikov

Forgatókönyv

Ivan Bolotnyikov, Szergej Szolovjov

Fényképezte

Sándor Berkesi

Zene

Szonyi Petrovszkij

Szereplők

Wojciech Urbanski – Danyiil Harmsz

Grigorij Csaban – Alekszandr Vvegyenszkij

Ajszte Dirizsjute – Marina Malics

Darius Gumauskas – Jakov Druszkin

Antonyina Szonyina - Olga

Andrej Feszkov – Leonyid Lipavszkij

Vitalij Kovalenko – Nyikolaj Olejnyikov

Artyom Szemakin – Nyikolaj Zabolockij

Jusztina Vonscsik – Eszter Ruszakova

Jurij Ickov - Szno

Nyikita Kukuskin – Szno unokaöccse

Andrej Zsukov – Harmsz apja

Alekszandr Basirov – Szomszéd

Andrej Matyukov – Obernyibeszov

Doktornő – Jekatyerina Vidre

A letöltési link:

https://mega.nz/file/F4VDxQCS#2wz1MVu8q31qI5jSCQeS-jcR1RqYlofJBCWbQW2O3Cw

Ja, és a jelszó: kinok55