Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2012. december 16., vasárnap

Csuk és Gek



    Néhány hónapja megkaptam Gajdar „téli meséjének” a Csuk és Geknek feliratait. Úgy gondoltam, a filmnek helye van a blogon, de én magam nem szívesen vágtam volna bele a hozzá kapcsolódó bejegyzés megírásába. Szerencsére maga a fordító, „aljona”  volt az aki vállalkozott erre. Az elmúlt napokban készült el, így most felkerülhet a blogra az első, ám reményeim szerint nem az utolsó írás, amelyet nem én írtam. Talán nemcsak nekem, de nektek/önöknek is örömet okoz.


„Az élet pedig, elvtársak… nagyszerű volt”. – Ezekkel a szavakkal végződik Arkagyij Gajdar orosz ifjúsági író és vöröskatona 1936-ban írt elbeszélése, A kék csésze. A kis olvasó, aki abban a szerencsében részesült, hogy édesanyja megvette neki a Kispajtások Mesekönyve soron következő füzetét (ára: 2 Ft), joggal érezhette így - hiszen olyan világról olvasott, ahol a gyerekeket szerető gondoskodás és figyelem veszi körül, világuk ép és tele van érdekes felfedeznivalóval, és ahol a legfontosabb – a megbocsátás és egymás őszinte szeretete. Csak jóval később, már felnőtt fejjel eshetett gondolkodóba az 1936-os évszám láttán…
A történet – a gyermeki lélek kitűnő ismerője, Gajdar más elbeszéléseinek társaságában – szerencsére sok magyar kiadást megért. A Szovjetunióban filmre vitt Gajdar-elbeszélésekből, melyek Sztálin halála, 1953 márciusa után kerültek a mozikba, és melyeken paradox módon érződött az „olvadás” atmoszférája (Csuk és Gek, 1953, Füst az erdőn,1955; A dobos története, 1955; A grófi romokon, 1958),. hozzánk is eljutott az 1939-ben íródott és 1953-ben filmre vitt Csuk és Gek.
A film hatalmas siker volt a Szovjetunióban, a kis nézők tömegei elárasztották a mozik nézőtereit. Hatása, vonzereje – bár minden jelenetében kiütközik a nevelő szándék – ma is töretlen. Ez nemcsak nosztalgia. Ma is vágyunk arra, hogy a világot - még ha csak alig egy órára, két kisfiú szemével nézve is - szépnek, jónak, szerethetőnek lássuk.

Gyerekek Moszkvában 1950 telén
Azokat, akik a háború alatt gyerekeskedtek Moszkvában, a film inkább a háború utáni évekre emlékezteti, mint a 20-as évek végére, a 30-as évek elejére. Az emlékekben megszépülnek az akkori szűkös körülmények, a zsúfolt társbérletek, a fatüzelésű kályhák, az utcai vízvezetékkút. „Éltünk és egészségesek voltunk. Az emberek türelmesek, segítőkészek voltak egymás iránt, az utcán, a kapualjakban nem kellett támadásoktól tartani, és az ország bármely részében barátságos arcok fogadták az embert...” A film jóságot, pozitív érzelmeket közvetítő képkockái a boldog gyerekkort idézik az idősebb nézőkben.
 „-Régebben Újévkor mindig vetítette a tévé, de már régen eltűnt a képernyőről. Pedig annak idején , jó húsz éve, hogy élveztük mind a két „peresztrojka utáni” kisgyerekemmel… bár láthatnák a mai gyerekek is!” – írja a film rajongóinak fórumán egy, valószínűleg az idősebb nemzedékhez tartozó néző.

A kulcsszó: a hazaszeretet mindig és mindenütt, a nap minden percében. Ez tartja vissza a geológus családapát, hogy gyakrabban lássa családját: egy kutatócsoport vezetőjeként a távoli Szibériában dolgozik. Számára első a munka.
A hétéves, már írni tudó Csuk és öccse, a hatéves Gek sokat van egyedül. A két eleven kisfiút a szép mama egyedül neveli „a távoli, óriási nagy városban, amelynél szebb tán nincs is a világon” – ez a város természetesen Moszkva, melynek „tornyai fölött éjjel-nappal ragyognak a vörös csillagok” (Szőllősy Klára fordítása). Minden szép és jó, az élet rendezett, csupa boldog várakozás.
Lakásbelső egy moszkvai folyóiratból, 1949
A hó a ház előtt el van takarítva, a lépcsőház tiszta, a polgári kényelemmel berendezett otthonban (nem társbérlet!) ott áll az elmaradhatatlan zongora, az emberek kedvesek: az ismerős postás bácsinak még arra is van ideje, hogy kicsit nevelje a zilált ruházatú csemetéket, de ugyanilyen türelmes a távirathordó kisasszony, a vonatkísérő, az álmukból felvert utasok a hálókocsiban, a szófukar, de segítőkész fuvaros – rézbe vésett arcvonásaival mintha az orosz mesék lapjairól lépett volna elő -, a mogorva, de aranyszívű telepőr…Csuk és Gek nagyon is jól tud különbséget tenni a jó és a rossz – a rosszaság – között, az apjukkal való várva-várt találkozás és az utazás izgalma mégis elfojtja a kitörni készülő vallomást: a magas hóban eltűnt az ablakon kidobott távirat, melynek tartalmát még senki nem ismerte…..
Az édasapához látogatóba érkező kis családot ezért nem várja senki sem a parányi szibériai vasúti megállóhelyen, sem a néptelen kutatóállomáson. Az apa főnöke utasítására egy hétre a tajga egy távolabbi pontjára ment munkatársaival, sürgős feladattal.
Jelenet a filmből
Az asszony és a gyerekek azonban nem maradnak teljesen magukra: ahogy a vonaton, itt is önzetlen és  áldozatkész mindenki, akivel csak találkoznak. A szokatlan körülményekkel, a fenyegető természeti erőkkel küszködve rendet, harmóniát teremtenek maguk körül, és feldíszített karácsonyfával, igazi „tajgai szépséggel” fogadják a végre-valahára hazatérő kutatókat. Az Újév első pillanatait váró ünnepi hangulatban énekli el Gek rögtönzött, híres dalocskáját, mely a hajdani nézők emlékezetében a hazaszeretet apoteózisa lett. A Kreml Szpasszkij tornyán megszólal a harangjáték, majd az óra lassan ütni kezdi a tizenkettőt…Kétségünk sem lehet afelől, hogy hőseink életében egy ugyanilyen boldog, munkával, küzdelmekkel teli, de boldog új év kezdődik.

 „- A kommunista ideológiáról, Gajdarról vitatkozhatunk, míg bele nem fáradunk – olvassuk egy néző hozzászólásában -, de hol találni manapság még egy ilyen igazán remek, gyerekeknek szóló filmet? És a film végén az a dalocska úgy magával ragadja az embert…még ma is kívülről tudom…Vagy talán baj, ha arról szól, hogy a gyerekek szeressék a hazát? Akár jó, akár mostoha….”-teszi hozzá kicsit rezignáltan.
Gajdar elbeszélésében a hazaszeretet mellett feltűnik még a lankadatlan éberség mozzanata is: a gyerekek a vonatablakból egy hatalmas, vassal borított páncélvonatot látnak, melynek parancsnoka „áll és várja, nem kap-e parancsot Vorosilovtól, hogy rohamra induljon valaki ellen”. Az elbeszélésbe beleillik, ha egy pillanatra eszünkbe jut az 1939 novemberében indított szovjet-finn „Téli háború”. A filmből ez a jelenet kimarad, helyette falvakat, füstölgő gyárakat, ipari létesítményeket látnak a gyerekek.
A Csuk és Gek már a szovjet gyermekfilmművészet felvirágzása, aranykora, az „olvadás” idején jelent meg.a filmvásznon. A gyermekirodalom, miközben fáradhatatlanul fedezett fel új meg új neveket, továbbra is bőkezűen megosztotta a filmművészettel kitűnő - régi és új -„ősforrásait” . Sok más mellett ekkor jelent meg Arkagyij Gajdar elbeszélései nyomán a Csuk és Gek (1953), a Füst az erdőn (1955), A dobos története (1955), A grófi romokon (1958).

Gyerekkönyv címlapja, 1931
A szovjethatalom első lépéseitől kezdve gyorsan és céltudatosan felállította működési mechanizmusát – ehhez hozzátartozott a gyermekekre fordított gondos figyelem is: mindennél ékesebben mutatta, hogy szándéka szilárd, tartósan akar berendezkedni. Akár színházról, kiváló szovjet írók – közülük sokan a 20-as években a gyermekirodalom berkeiben találtak menedéket – ifjúsági regényeiről vagy ifjúsági filmekről volt szó, a szovjethatalom azt sugallta a kis nézőknek: a kommunizmus ügyéért dicső és hősies a győzelem, szép a halál.
A szovjet gyermekfilm kezdettől fogva az új ember, a kommunista társadalom építője, a szovjet Haza állampolgára nevelésének hatékony eszköze volt. A hazaszeretetre nevelés nemcsak az iskola és az úttörőszervezet, hanem az irodalom és a művészet, különösképpen pedig a filmművészet legfontosabb feladata is volt.
1924-ig alig jelent meg gyerekfilm a szovjet mozivásznakon – az igényeket a nyugati kommerszfilmek elégítették ki. Az állam azonban gyorsan felismerte, hogy a tizedik múzsa kiválóan alkalmas agitációs és propagandacélokra. Az irányvonalnak megfelelő, szigorúan ellenőrzött, túlnyomórészt úttörő tematikájú gyerekfilmek érthető módon gyorsan és véglegesen feledésbe is merültek – hiszen a korabeli pedagógiai elméletek szó szerint hadat üzentek a gyermeki képzeletnek, az önfeledten játszó gyerek negatív figura volt, szemben a derék úttörőkkel, aki a társadalom számára hasznos dolgokkal foglalkoztak.
Az iskolán kívüli népművelő munka minden erőfeszítése arra irányult, hogy a szovjet gyerekek élete ne csak érdekes legyen, hanem annak minden mozzanatát hassa át az ideológia; boldognak érezzék gyerekkorukat, de tudják, hogy kinek kell ezért hálásnak lenniük.
Dicsőség szeretett hazánknak
A tartósan megszilárdult ideológia csak később, 1935 körül vezényelt „pihenj”-t a gyermekfilmművészetnek, s ettől kezdve kifinomultabb, ravaszabb módszerekkel igyekezett a gyermeki tudathoz férkőzni.Megjelentek a hazai tudományos-fantasztikus filmek és kalandfilmek, részben külföldi klasszikusok nyomán. A játékos, kalandos elem a forradalomról és a polgárháborúról szóló filmekben is érvényre jutott. A gyermekszereplők jelenléte mintegy jelképes értelmet adott a cselekménynek, a katonai összecsapások kiélezték a drámai feszültséget, a győzelem romantikája felpezsdítette a nézők szívét. Nem egy filmrendező ebben a közegben talált magára. Margarita Barszkaja új, játékos munkamódszerei jóvoltából a gyermekszínészek teljesen felszabadultan, fesztelenül játszottak.
Sokatmondó tény, hogy az 1930-as évek szovjet „felnőtt” filmjei rendkívül népszerűek lettek a gyermeknézők körében. Egyrészt a hazai mozikból szinte teljesen eltűntek a külhoni filmek, melyek részaránya a filmforgalmazásban az 1920-as években igen magas volt. Másrész a szovjet film az 1930-as évek vége felé - az erősödő totalitarizmus ideológiája által megcélzott – infantilis tudathoz szólt, és mind jobban az egyértelműségre törekedett.
Magát a „szovjet valóságot” úgy tálalták, mint valóra vált mesét – nem véletlen, hogy Alekszej Tolsztoj Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai című meséjének színpadi változatában a szereplők a bűvös ajtó mögött a „CCCP” feliratra bukkannak.

A 85 éves Vasziljeva
A mama alakítója, a ma 87 éves Vera Vasziljeva a vele készített tévéinterjúban elmondta: úgy emlékezik vissza a filmre, mint valóságos mesére, miközben a valóságban egészen másfajta események zajlottak... A forgatás is igen jó légkörben folyt – emlékezett.

A gyermekfilmek száma a háború alatt csökkent ugyan, de mivel az ideológia fontos előretolt hadállása volt, egy év sem telt el új film megjelenése nélkül. E filmek többsége, jóllehet mindenütt jelen volt az ideológia, bajtársiasságra, önfeláldozásra, kötelességtudatra, hazaszeretetre, valójában a legszebb emberi tulajdonságokra nevelte a serdülőket.
A háborús évek mesefilmjeit hazafias szellem hatotta át, melyekben a sötét erők irdatlan, gonosz hordái fölött a Jó és az Igazság vitéz erői győzedelmeskednek. A Nagy Honvédő Háború idején a gyerekek elsősorban úgy jelennek meg, mint akik a frontokon és partizánosztagokban harcolnak, önfeláldozó munkával segítik a frontot a hátországban – de itt kell megemlíteni, hogy a „háborús” gyermekfilm „a hazáért és a haza nevében” végrehajtott gyermeki hőstett és vértanúság megjelenítésével a szovjet mitológia egyik legsötétebb fejezetébe írta be nevét…
Zina Portnova, a Szovjetunió Hőse
A háború után a filmgyártás mélypontra esett vissza, csak szórványosan jelent meg egy-egy gyerekfilm is. A háborús és hazafias tematika azonban változatlan maradt (Szergej Geraszimov kétrészes filmje, Az ifjú gárda). De feltűntek már olyan nagysikerű mesefilmek és kalandfilmek is, amelyekben nem szerepelt a háború, majd Ptusko Szadko-ja 1953-ben megnyitotta a filmre vitt históriás énekek és népművészeti alkotások sorozatát. A mesefilmekre nem sajnálták a pénzt, hatalmas anyagi ráfordítással készültek, sok tízezer statisztát és hátaslovat megmozgatva. E filmek nagy része nemcsak az ifjúsági matinékon, hanem a széleskörű forgalmazásban is hatalmas siker volt.

A nosztalgiázó nézőket – legyenek idősek vagy már nem egészen fiatalok – változatlanul érdekli, hogyan alakult a két kis főszereplő további élete. Hol él, mivel foglalkozik ma a gondos, gyűjtőhajlamú Csuk és a kicsit élhetetlen Gek, aki dalokat tudott énekelni?

Gek, Andrej Csilikin
A Moszkovszkij Komszomolec c. lap 2004. január 24-i számában interjút közölt a véznácska, göndörhajú Gek alakítójával, az 1946. október 9-án született Andrej Georgijevics Csilikinnel.
Ebből idézünk:
- Gyakran gondolok a forgatásra, hiszen ez volt egyetlen filmszerepem életemben. Kisgyerek voltam, alig töltöttem be hatodik évemet.Akkoriban rendezőasszisztensek járták az iskolákat, ifjú tehetségeket kerestek. Egyszer a mi osztályunkba is benézett a Csuk és Gek c. film rendezőasszisztense, és valamilyen csoda folytán rajtam állapodott meg a tekintete. Pedig nem volt rajtam semmi feltűnő  – alacsony, jelentéktelen gyerek voltam. Mégis azonnal behívtak próbákra a Gorkij Filmstúdióba.
- Sok gyerek volt a próbákon?
- Nem fogja elhinni: a filmstudióban annyi volt a gyerek, hogy egy tűt sem lehetett leejteni.Később megtudtam, hogy több mint kétezer gyereket hallgattak meg.
- Önnek, mint egészen zsenge korú színésznek, bizonyára tetszett a filmstúdióban uralkodó légkör?
- Azt nem mondanám. Igen nehéz körülmények között dolgoztunk. Először, a filmeket akkoriban gyakorlatilag nem szinkronizálták, ezért saját szerepeinket saját magunknak kellett hangosítanunk, ez igen sok erőfeszítésbe és időbe került. Másodszor, a stúdióban rettenetes volt a hőség a nagyteljesítményű reflektorok miatt. Folyt rólunk a veríték, hiszen téli időszakot forgattunk, és Csukot meg engem úgy felöltöztettek, mintha az Északi-sarkra mennénk. Meleg kabát volt rajtam, sapka, nemezcsizma, gyapjúkesztyű.
- A hatéves kisfiút a szülei nyugodtan elengedték erre a nehéz munkára?
- A külső felvételekre mindig elkísért a mamám, ő akkoriban nem dolgozott. Különben nem kellett aggódni értünk.Minden nap a kapunk elé gördült egy autó a filmstúdióból, és a sofőr elvitt bennünket a felvételekre. Úgyhogy gyalog egy lépést se kellett tennünk. Gyakran előfordult, hogy váratlan időpontban hívtak be, de mi fel voltunk készülve erre.
- Andrej Georgijevics, hogy alakult az élete a forgatás után? Játszott még filmben?
- Hívtak, de nemet mondtam. Nem volt kedvem többet filmezni. Meg aztán őszintén szólva, nekem nem tetszett a film, elégedetlen vagyok a munkámmal.A Csuk és Gek bemutatója után néhány évig gyerekfilmeket szinkronizáltam.Ebben az időben zeneiskolába jártam. A zeneművészeti főiskola elvégzése után iskolákban tanítottam, a Gnyeszinkában (a Gnyeszini Zenei Intézetben) dolgoztam. Most közönséges állami tisztviselő vagyok, minisztériumban dolgozom. Két fiút nevelek. Úgyhogy ugyanolyan átlagember vagyok, mint bárki más.
- Tartja a kapcsolatot filmbeli kollégájával, Csuk alakítójával?
- Jurij Csucsunovval régebben gyakran hívtuk egymást, tartottuk a kapcsolatot. De tíz éve láttuk egymást utoljára. Azután ő elköltözött és az új telefonszámát nem hagyta meg.Ő maga nem hív. A film tavaly volt 50 éves, megpróbáltam felkutatni Jurkát, de nem sikerült.
Andrej Csilikin 2008. december 12-én elhunyt.
Az ő fórumán fórumán szerepel az a bejegyzés, melyben Valerija I. (Moszkva) ezt írja:
„A dalt a filmben nem a kisfiú énekelte, hanem édesanyám barátnője, Ada Kahn – akkor még egészen kicsi lány -, ma Svédországban él.”

Csuk, Jurij Csucsunov
A kövérkés, hirtelenszőke Csuk megszemélyesítője, Jurij Csucsunov – 17 éves unokája, a Sztupinóban élő Alekszandr Csucsunov közlése szerint – 63 éves. Egy 3 évvel ezelőtti fórumbejegyzés szerint a szövetségi tengeri és folyami szállítási ügynökségnél dolgozik mint mérnök. Állítólag nem szívesen beszél a filmről. Ami elmúlt, az elmúlt – mondja.
Jurij Csucsunov feltűnt még Alekszandr Dovzsenko Dal a tengerről c. filmjében, Mihajlik szerepében. A filmet a rendező halála miatt felesége, Julija Szolnceva fejezte be.
„Ez a film soha nem öregszik” – állapítja meg álmélkodva egy rajongó. Látnunk kell, hogy mi is higgyünk neki. Ideológia ide vagy oda – ez a film nem áldozatos munkát, vértanúságot kér kis hőseitől, akik kezében minden játékká válik: a cukorkás papír, a csókatoll, a töltényhüvelyből készült ceruzavédő, egy hányódó csapda rozsdás rugója – hanem „csak” feltétlen hazaszeretetet, hűséget, kötelességtudatot, őszinteséget, becsületet.
Örökzöld, valóban.


 



 
Csuk és Gek (Чук и Гек)
szovjet, fekete-fehér, feliratos, 45 perc
Gorkij Filmstúdió, 1953

Rendezte – Ivan Lukinszkij
Forgatókönyv – Viktor Sklovszkij
Fényképezte – Georgij Garibjan
Zene – Anatolij Lepin

Bemutató: 1953. június 2.

Szereplők:

Csuk – Jurij Csucsunov
Gek – Andrej Csilikin
A mama – Vera Vasziljeva
A papa – Dmitrij Pavlov
Az őr – Nyikolaj Komisszarov
A fuvaros – Mihail Trojanovszkij
A postás - Alekszandr Szasin-Nyikolszkij
A táviratkézbesítőnő –Jekatyerina Szavinova
A vonatkísérő – Alekszandr Grecsanij
Mikola Tyerentyics, utas a vonaton – Nyikolaj Szvetlovidov
Utas a vonaton – Marina Gavrilko

A geológiai expedíció tagjai:
Viktor Avgyusko
Borisz Bityukov
Oleg Golubickij
Radner Muratov
Ivan Rizsov

Narrátor:
Nyikolaj Litvinov


A megemlített filmek és elbeszélések:

A kék csésze (Голубая чашка) 1936
Füst az erdőn (Дым в лесу) 1955
A dobos története (Судьба барабанщика) 1955
A grófi romokon (На графских развалинах) 1958
Dal a tengerről (Поэма о море) 1958
A halhatatlan Kascsej (Кащей бессмертный) 1945
Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai (Золотой ключик, или Приключения Буратино) 1936
Timur és csapata (Тимур и его команда) 1940
Szadko (Садко) 1953

Linkek:

 
 
 


 
 

 





2012. november 11., vasárnap

Terefere




„Még túlságosan közel van hozzánk, hogy teljes nagyságát felmérjük Vaszilij Suksinnak. Ő is valahonnan ”Közép-Ázsia pusztáiról”, az Altáj-vidékről robbant be az orosz irodalomba (és filmművészetbe) ...”
Papp Ferenc írta ezt öt évvel Suksin halála után „Könyv az orosz nyelvről” című munkájában. Vjacseszlav Pjecuh egyenesen „az orosz irodalom utolsó zsenijének” nevezte.
A 60-as 70-es évek fordulóján az orosz vidéket realista, helyenként kritikus módon ábrázolni igyekvő „falusi próza” egyik képviselője volt. Emellett filmszínész, rendező.
Valóban az Altáj lábánál született, Szrosztki településen. Korai gyermek, apja akkor a 16., anyja a 18. évében járt. Sorsa a szűkebb környezetükben helyüket nem találó, a birodalom peremvidékéről óriási hendikeppel, maguk sem tudják merre induló fiatal embereké. (Ha még emlékeznek, hasonló helyzetből hasonló módon indult harmincegynéhány évvel később Alekszej Szamorjadov is.)
1943-ban a közeli Bijszk városában elkezdte a Gépkocsiipari Technikumot, de csak egy évet végzett el.
„A gépkocsiipari technikumot azért hagytam ott, mert nem értettem hogyan működnek a dugattyúk a hengerekben. Előadás közben pedig rám tört a vágy, hogy elkiáltsam magam amúgy kakas módra. Nagyszerűen tudtam utánozni a kakasokat.” – írta később kicsit hetykén, bár a döntésben inkább a kamaszfiú honvágya és a városi élet idegensége befolyásolta.
„A városi gyerekek nem szerettek minket, falusiakat, nevettek rajtunk és megvetettek bennünket.”
Hazament a faluba és a kolhozban dolgozott
Az ifjú Vaszilij Suksin
Anyja emlékei szerint már kamasz kamasz korában verseket faragott, a háború vége felé pedig rövidebb, humoros elbeszélések írásával is kisérletezett. Sőt nem csak az írással, hanem egyik-másik megjelentetésével is:
„Elküldte Moszkvába az első, a második és a következő küldeményt. Semmi. Aztán később véletlenül megtudtam, hogy mégiscsak érkeztek válaszok. Csakhogy nem hozzánk jutottak el, hanem egy azonos nevű távoli rokonunkhoz, az egyik nagybácsihoz, aki csősz volt. (…) Az öreg pedig nemigen boldogult a betűkkel. A maga sodorta cigarettához használta fel – rosszul álltunk akkor papírral. Az egyik csomagot magam is láttam, és bár a felét már elpöfékelte az a szörnyeteg, a maradékot sikerült erőszakkal kiragadnom a kezéből.”
(Lám, mintha rá is igaz lenne, amit Renáta Litvinova Szamorjadovról mondott, nem csak írta a különös történeteket, de meg is estek vele.)
Nem bírta sokáig otthon, nyakába vette az országot.
Dolgozott, amit lehetett – volt szobafestő tanuló, a kalugai öntöde építkezésén rakodómunkás, lakatos a vlagyimiri traktorgyárban, vasúti pályamunkás, állványozó.
Kalugából, Vlagyimirből – ezek már nem estek olyan messze a fővárostól – szabadidejében bejárt Moszkvába. Egyik ilyen moszkvai csavargása során elegyedett szóba egy kissé kapatos idősebb férfival, aki egykor maga is az Altáj-vidékről származott el, s rögvest egy kis baráti borozgatásra hívta meg otthonába az épphogy megismert fiatalembert.
„Azt, hogy ez az ember Ivan Pirjev, csak később a Filmfőiskolán tudtam meg – mesélte Georgij Burkovnak aki a „Tereferében” Viktort, az egyik útitársat alakítja. Amikor láttam, nem ismertem fel azonnal. Véletlenül jöttem rá, mert már láttam a feleségét: ráismertem, amikor beléptünk a lakásba. (...) A feleségéről ismertem fel Pirjevet. Amikor később néhányszor beszélgettem vele, ezt a találkozást nem hoztam szóba, szégyelltem...”
Aztán négy év a flottánál, majd újra a szülőfalu, újra a tanulás, hogy megszerezze az érettségit és közben maga is tanított orosz nyelvet és irodalmat a dolgozók falusi iskolájában. (Ez csak most hangzik furcsán, de az ötvenes évek elején vagyunk, egy istenhátamögötti szibériai faluban.) Mi több, ennek az iskolának igazgatója is lett és a kerületi Komszomol Bizottság titkára. (A helyi Pártbizottságban fényes jövőt jósoltak neki.)
1954-ben egy eladott tehén árából Moszkvába utazott, hogy felvételizzen a VGIK-re, az Összoroszországi Állami Filmfőiskolára.
A rokonság igazából úgy tudta, hogy a Történelmi-Levéltári Főiskolára felvételizik, de Moszkvába érve a papírjait a Filmfőiskolára adta be. Ezután átment a Történelmi-Levéltári Főiskolára és előadott egy mesét arról, hogy épp most szerelt le, az iratok a messzi Altáj-vidéken vannak, azokat még el kéne küldetni idős édesanyjával, de mire azok ideérnek...
A felvételi bizottság szíve megesett rajta, felvételizhetett (sikeresen), majd visszament és a Filmfőiskolán is vizsgázott.
Suksin pontosan tudta milyennek akarják látni, hogy valami falusi suttyónak, bolond Ivanuskának a szerepét várják tőle és bár önérzetét sértette, a cél érdekében eljátszotta. A bizottságban ülő Nyikolaj Ohlopkov megkérdezte:
„- Figyelj, csak földi! Hol dolgozik most Belinszkij? Moszkvában vagy Leningrádban?
(Belinszkij filozófus, irodalomkritikus volt a 19.sz. elején)
- Az a kritikusféle?
- Igen, az a kritikusféle.
- De hiszen mintha már meghalt volna...
Erre Ohlopkov várt egy kicsit, majd egészen komolyan így szólt:
- Mit nem mondasz?
Mindenütt nevetés tört ki...”
Ennek ellenére Suksin meg volt győződve, hogy Ohlopkovnak köszönheti a felvételét.
„Ő, a földim, Isten nyugosztalja, kierőszakolta hogy felvegyenek rendezőnek.” – idézte szavait barátja és későbbi operatőre, Anatolij Zabolockij.
Mások szerint bejutása Mihail Rommnak volt köszönhető. Alekszandr Mitta – aki szintén akkor felvételizett – emlékei szerint, Romm előszeretettel érdeklődött a felvételizőknél a „Háború és békéről”. Erről a vesszőparipájáról, csak az nem tudott, aki nem akart, a pályázók is tökéletesen tisztában voltak vele. Suksin, Romm ügyeletes kérdésére: olvasta-e a „Háború és békét” egyszerűen „nem”-mel felelt, alaposan meghökkentve a rendezőt.
„- És miért nem?
- Hát, bántóan vastag könyv az – felelte Suksin, de elérte, hogy Romm átható tekintettel fürkészni kezdje.
- Ön ezek szerint vastag könyvet egyáltalán nem is olvas?
- Dehogynem! A vastagok közül a „Martin Eden” tetszik. Az igazi mű!”
Erre aztán Romm ragaszkodott, hogy vegyék fel Suksint, bár a bizottság többi tagja szerint túl keveset tudott. (A szintén ekkor felvételiző Tarkovszkij pedig túl sokat. De azért őt is felvették.)
„Suksin, akinek ismeretei pusztán hajózásiak voltak – mesélte Zabolockij – bekerült az akkoriban nagyrészt sznob, magukat kétely nélkül az intellektuális elithez tartozónak gondoló diákok közé. Ezek a rendezői fakultáson tanuló büszke fiatalok meg voltak győződve saját zsenialitásukról. El lehet képzelni milyen nehéz volt Suksinnak, mennyit dolgozott, milyen hatalmas ugrást kellett megtennie, hogy utolérje a fiatal, gazdag és nagyképű évfolyamtársakat.”
Csizma, bőrkabát
Suksin inkább hajazott egy munkásemberre, aki sötét konfekcióöltönyt és kíhajtott gallérú inget viselt, csizmát hordott és mindig ugyanazt a rövid fekete bőrkabátot.
„Akkor én a Filmfőiskolán, mintha csak víz alatt éltem volna. Feljövök a felszínre, kidugom a fejem, figyelek és elképedek: valósággal folyót lehetne rekeszteni a sok géniusszal, akik már akár holnap képesek lennének a „Mester és Margaritát” filmre vinni. S velünk ostobákkal mi legyen? – kérdezem magamtól és ismét elrejtőzöm. No, és ki lett közülük rendező? Tarkovszkij. És még? (...) Nekem ma is hányingerem támad a művészetekről folytatott mindenfajta „magasröptű” elmélkedéstől. Dolgozni kell, nem pedig eképp beszélni: én ezt meg ezt fogom csinálni, itt pedig így kellett volna, tévedett a híres mester...”
Romm igyekezett alkotói műhelyébe nagyon különböző mentalitású hallgatókat összeválogatni. Célravezetőnek tartotta, ha a rendező, színész, forgatókönyvíró jelöltek egymástól tanulnak. Úgy gondolta a műhelynek kifejezetten hasznos, ha egymás mellett dolgozik Tarkovszkij és Suksin, akik amellett, hogy szöges ellentéte volt egyik a másikának, nem is nagyon szerették egymást.
A Főiskola befejezése után az alkotói műhelyből Tarkovszkijt, Mittát és Alekszandr Gordont vette át Romm a Moszfilmbe. Suksint nem marasztalta. Talán hozzájárult döntéséhez, hogy Suksinnak akkortájt már egyre többször jelentek meg írásai, Romm szerint pedig előbb-utóbb választania kellett volna az írás és a filmrendezés között. De az is lehet, hogy a többieket egyszerűen jobbnak tartotta. (És ebben lehetett is valami.)
Az biztos, hogy Suksin nagyon nem vette jó néven.
„Eljön még az idő, mikor megírom a teljes igazságot Mihail Iljicsről (Romm) is! Micsoda fontos és mindenható ember volt ő! Csak én szálka voltam a szemében. Hát nem, jótevőm az nem volt. Nem tartoztam a kedvencei közé, nevetség tárgyának számítottam az évfolyamon, kezére jászottam, alkalmas voltam rá. Néhányszor felmerült a kizárásom....”
Később sem az őt megillető helyen kezeltnek érezte magát. Ezt özvegye is felhánytorgatja a „Terefere Ligyija Fedoszejevával” c. portréfilmben:
„Emlékszem a szomszédunkra, színész volt.
- Vászka, Vászka!
Én mondtam: nem Vászka, hanem Vaszilij Makarovics! Már 40 éves. Te meg mindig csak Vászka, Vászka! Így volt. Aztán már áttért mindenki a Makarovicsra. Na, most meg már Vaszilij Makarovics.
Őt ez valahogy bántotta. Már felnőtt ember, de még mindig csak Vászka, Vászka!
Vászka, adj 3 rubelt, adj egy ötöst! Vászka adott, neki nem adták vissza. Az már más dolog.”
Úgy tűnik végigkísérte életét ez a vélt vagy valós lenézettségből fakadó kissebrendűségi érzés és az erre reagáló dühös dac.
Tükröződik ez a magyar keresztségben jobb híján a „Terefere” címet kapott filmben is. És bár utolsó filmje a „Vörös kányafa” volt az igazi siker, (62,5 millió nézővel a szovjet korszak forgalmazási sikerlistáján, 784 alkotás közül az előkelő 18. helyen áll) ő maga a „Tereferét” szerette és mindig ezt tartotta legjobb munkájának.
Georgij Burkov és Suksin a filmben
Tulajdonképpen egy szovjet „road-movie”. Ivan Rasztorgujev traktoros útra kel feleségével Nyurával egy altáji faluból a Krímbe, egy tengerparti üdülőbe. A falujából addig szinte ki sem mozduló házaspár hol humoros, hol szomorkás odisszeáját meséli el a film.
Eredetileg nem akarta magára osztani a főhős szerepét, úgy döntött minden erejével a rendezésre fog koncentrálni. (Ezt Zabolockij állítja, mások szerint a megelőző években olyan sok rendezőnél játszott mint színész, ez volt a fő megélhetési forrása, hogy ezért nem akart megjelenni a filmben.)
Rasztorgujev szerepére Leonyid Kuravljovot szemelte ki, de mikor a szerződéskötésre került volna sor, kiderült hogy a színész már elvállalta Ogyesszában a készülő „Robinson Crusoe” címszerepét.
Végül, ha nehezen is, de beletörődött, hogy „családi film” lesz. Nyurát felesége Ligyija Fedoszejeva játsza és megjelenik két kislánya az akkor öt éves Mása és a három éves Olga is.
A család
Elutaztak az Altájba kiválasztani a külsőket. Suksin, talán mert elsősorban mégiscsak író volt, a film képi oldalával nem sokat foglalkozott. A kép csak az esemény háttereként volt érdekes számára, ő az emberekre és életkörülményeikre figyelt. A lényeg a forgatókönyv, a szavak és a színész. Zabolockij, az operatőr meg is sértődött a hozzáállása miatt.
Végül Sulgin Log falut választották, a Katuny folyó partján. Bár Suksin hajlott volna arra, hogy saját szülőfaluja legyen a helyszín, Szrosztkiban végül csak a befejező képsorokat forgatták a Biket nevű dombon.
Sulgin Log közelében volt egy kompátkelő a Katunyon. Itt ismerkedtek meg Fegya Jersov-Tilileckijjel, egy balalajkással, aki Suksinra meglehetősen nagy hatást gyakorolt és a rendező mindenképpen szerette volna megmutatni őt filmjében.
Suksin és Fegya Tilileckij
„Kérdés, hogyan mutassa be? – írja Zabolockij – Sehogy nem akarta kihagyni Fegyát, először a kompon vette fel, a háttér szinesítésére. Hamarosan úgy döntött, forgatni kell valami önálló koncertfélét: Fegya, fekete háttér előtt énekelne egy dalt a stáblista alatt.
A stáblistát úgyse olvassa senki – indokolta Vaszilij Makarics – az idő csak fölöslegesen telik, hagy hallgassák közben Fegyát.
(...) A „Terefere” feliratai az éneklő Fegyával megadták a film alaphangját, mély benyomást tettek, de az első megtekintés után Vlagyimir Jevtyihianovics Baszkakov (a Goszkino első elnökhelyettese) rögtön ahogy a vászon elsötétült, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: Azt az aszott öreg amatőrt, tüntessék el a filmből.” (Azért Fegyát mégis láthatjuk egy pillanatra az „átkelés a kompon” jelenetben.)
Mint már említettem, a film befejező képsorait a Biketen forgatták, Suksin kedvenc gyerekkori helyén, ahol manapság minden évben megtartják a Suksin napokat. Több változatban is felvették, Suksin mindegyikben rögtönzött, nem igazán tudott döntésre jutni. Végül maradt a jelenlegi változat, ám ez is csak kilenc hónappal a bemutató után került véglegesen a filmbe.
Idézzük ismét Zabolockijt:
„A szerkesztők győzködték Suksint hagyja ki az utolsó panorámát, ami szinte semmit nem tesz már hozzá ahhoz amit a filmben addig bemutatott. Suksin azonban ragaszkodott hozzá, különösen az "Ennyi srácok, vége!" megjegyzés miatt. Maga sem tudta megmondani miért, de a egyértelműen valami fontosat látott benne "az orosz Iván" számára ... A film átvételekor odaült a keverőpulthoz és levette a hangot az "Ennyi srácok, vége!" mondat előtt, mi pedig, ahogy korábban megállapodtunk hangosan köhögtünk, hogy ne hallják az éppen futó jelenetet (ilyen pillanatok előfordultak párszor a megtekintés folyamán). És a mondat bennmaradt. Ám a film sokszorosításakor mégis eltávolították és az átadás után még kilenc hónapig "csonka" maradt. Suksin alkudozott, védte azt az utolsó mondatot, kidobva helyette Ivan Rasztorgujev folklór gyöngyszemeit. Mindezek a hirtelen támadt változtatások meglehetősen megnyomorították a filmet.”
A fiatal Ligyija Fedoszejeva
A film hősnője, a rendező felesége, Ligyija Fedoszejeva. Leningrádi lány, 1957-ben kezdte el a VGIK-et Geraszimov és Makarova alkotói műhelyében. Suksinnal a „Milyen lehet a tenger?” forgatásán ismerkedtek össze 1964-ben. A rendező bevallása szerint ő már az „Egykorúak” című filmben látva felfigyelt a nagyszemű Lidára, sőt a VGIK hallgatók között már e film előtt is terjedtek hírek a lány különleges varázsáról.
Szergej Nyikonyenko színművész így beszél erről a „Terefere Ligyija Fedoszejevával” c. filmben:
„Régen volt. Akkoriban hihetetlenül fiatal voltam. Reménytelenül fiatal. Kalauzként dolgoztam Moszkvában a hatos autóbuszon, amely a Szilikátüzem és a Danyilovszkij piac között járt. A Felkelés tér közelében keresztezte a Szadovaja gyűrűt. Emlékszem ez egy aranyló őszi nap volt. Én a kalauz, tartottam a tekercset a 2 rubel 20 kopekes jegyekkel, régi-régi pénzben, letéptem és odaadtam a jegyeket. Kiérve a térre, hirtelen emelvényeket láttam, fényesen ragyogó lámpákat. Filmet forgatnak!
Feszülten figyeltem: Hát ott meg ki forgat? Megláttam három nagyon szimpatikus szép lány között egy különösen szépet. Egyszerűen megbabonáztak a szemei. Ő volt Ligyija Fedoszejeva. Akkor még nem volt Suksin felesége. Gyönyörű volt.”
Azt mondják, mintha Suksin minden kulcshősnőjét róla mintázta volna. Valójában, inkább Fedoszejevát alakította Suksin a hősnőihez (számomra kissé zsarnoki módon), megfelelő alanynak találva őt.
„Én fiatal koromban merész, kezdeményező, olyan kis huligán voltam! Engem mindenki huligánkának hívott. (...) Suksin megtanított, megformált engem mint asszonyt, mint színésznőt, mint anyát. Számára az elképzelés az anyáról, elsősorban az ő anyját, Marija Szergejevnát jelentette. Ő szintén két gyerekkel maradt. Újra férjhez ment és mindent maga végzett. És őrülten szerette ő is a gyerekeit.” – meséli Fedoszejeva a már említett portréfilmben.
Suksin filmjeit nézve a közönség meg volt győződve, hogy a színésznő tősgyökeres falusi lány és Suksin talált rá szülőfalujában. Kezdetben – hisz büszke volt pétervári származására – nem is esett jól neki. Aztán egyre inkább belakta ezt a szerepet, a szép, nőies, türelmes, mindent megbocsátó orosz asszony szerepét.
Lida és Vászka 65-ben
Olga Suksina, a kisebbik lány:
„Apa, rendezőként létrehozta a figuráját. Azt aki ismert lett az orosz filmekből. Azt mondják anyámról, mint színésznőről, hogy megtestesíti az orosz asszony alakját. És ha ez csak egy felkért színésznő lett volna! De a felesége is volt, a gyerekei anyja és hozzá közel álló ember. (...)Mama annyira beleélte magát ebbe a figurába, hogy a mai napig viseli azt. Most egyszerűen mondom: a karton-anyag, a szőnyegek, az a fából készült edény amelyik mindig megvolt, az orosz vidéki asszonyra utalnak...”
A lányok születését követően Ligyija Nyikolajevna egy ideig nem filmezett. Nevelte a lányokat, gépelte és vitte a szerkesztőségekbe az elbeszéléseket. (Suksin mindig kézzel írt, itt valószínüleg csak a fotó kedvéért ült az írógéphez.)
A rendező nem szerette, ha másokkal is forgatott. Féltette őt az új emberektől és meg volt győződve, hogy jobb szerepet nála senki más nem talál ki a számára.
„Minden elér hozzád, minden elérkezik, mindened meglesz. Te olyan gyönyörű vagy. Nagyon szép a mosolyod, de így ne mosolyogj gyakran. Nem kell sűrűn így mosolyogni.” – tanította.
Fedoszejeva pedig csüggött rajta: „Gyökeresen megváltoztatta az életemet. Az én „énemet”, az „egomat” gyökeresen megváltoztatta. Nagyon szerettem. Egyszer valahogy mondtam az apámnak: apácska én őt olyan őrülten szeretem. Ő azt mondta: nem kell őrülten szeretni. Okosan kell szeretni."
Merthogy Suksinnak elég rossz híre volt. Sokat ivott és már a 60-as évek elején zavaros nőügyei voltak. Első feleségétől, Marija Sumszkajától aki tanítónő volt a szülőfalujában, még 57-ben elvált. (Pontosabban levelet írt Moszkvából a húgának, rajta keresztül üzent Sumszkajának, hogy beleszeretett valakibe, váljanak el. Sumszkaja szerint viszont soha nem váltak el. Suksin következő házasságkötésén egyszerűen új igazolvánnyal jelent meg, a régi az előző házassági bejegyzéssel együtt elveszett.)
Marija Sumszkaja
Rövid kapcsolatai – többek között a költőnő Bella Ahmadulinával – után 63-ban az író Anatolij Szafronov lányával Viktoria Szafronovával került élettársi kapcsolatba. Aztán 1964-ben feleségül vette Ligyija Alekszandrovát a „Volt egy ilyen legény” c. filmjének egyik szereplőjét. (Ekkor persze már javában tartott kapcsolata Fedoszejevával, sőt mint későb kiderült még Szafronovával is.) A házasság 1967-ben, Alekszandrova szerint Suksin számtalan szerelmi ügye és alkoholfüggősége miatt ment tönkre.
Mindeközben 1965-ben előző élettársának Szafronovának gyermeke született tőle. (Őt Jekatyerina Suksinának hívják.) Suksin sokáig nem tudta eldönteni, melyik nővel éljen és mindkettőjükkel fenntartotta a kapcsolatot. Végül is Fedoszejevával maradt.
Jekatyerina Suksina
Azért ez a házasság sem volt felhőtlen:
„Hát igen, tessék, iszik. De mit tehetek? Néha otthagytam, csak nem tudtam hová menni. Elmentem valamelyik barátnőmhöz. Ő egész Moszkvát tűvé tette értem, aztán bocsánatot kért és azt mondta, soha többet. Aztán kezdődött elölről...
(...) Nekem nem volt barátom, mikor vele éltem. Ő általában azt sem helyeselte, ha én a szomszédba szaladgáltam. (...) Mit tudni, ott milyen beszélgetések, milyen fecsegés folyik. Őt ez idegesítette. Pedig számomra csak Suksin és a gyerekek léteztek.
(...) Gyakran beszéltünk mi erről. Milyennek kell lennie egy nőnek, milyennek kell lennie egy anyának, és mindenek előtt nem nőnek, hanem anyának, feleségnek.”
Az igazsághoz tartozik azért, hogy Ligyija Fedoszejevának is volt már egy lánya mikor megismerkedett a rendezővel.
Anasztaszijának, Vjacseszlav Voronyin színművésszel kötött házasságából született lányának, úgy tűnik nem sok jutott a hatalmas anyai szeretetből.
Fedoszejeva és első lánya
„Hogy azt mondjam "mama", nem áll rá a nyelvem, a Ligyija Nyikolajevna meg olyan cikornyás-hívatalosan hangzik. Nekem ő csak testben az anyám, lélekben nem.”
Egy beszélgetésben Suksint se kímélte:
„Az ágyban, mély álomba zuhanva aludt egy férfi (mint később kiderült, Suksin). Úgy látszik dolgozott benne az alkohol, mert kinyitotta a szemét, elkezdte kiszedni a nadrágzsebéből a tízrubeleseket, legyező alakban szórva szét azokat a padlón. Én korábban még soha nem láttam, hogy így dobálják a pénzt és a gyerekekre jellemző kíváncsisággal figyeltem a sarokból ezt a sámánizmust. Suksin meg valamiféle megmagyarázhatatlan kielégüléshez jutva a vad tánctól, mezítláb sétált a bankjegyeken, hogy azok hozzátapadtak a talpához. Végül észrevéve engem, undorodva elfintorodott...”
Suksin 1974-ben Szergej Bondarcsuk filmje, „A hazáért harcoltak” forgatása közben hunyt el. A „Dunaj” hajó fedélzetén történt, amelyet a Moszfilm forgatócsoportja szállásként használt. (Egyébként az 1959-ben az Óbudai hajógyárban épült hajót más filmek forgatásánál is bérbe vette a Moszfilm. 1991-ben a Vaszilij Suksin nevet vette fel és emlékmúzeumot terveztek berendezni a fedélzetén, de aztán inkább rendezvényhajóként működtették. 2006-ban a bjelom gorodkai hajójavítóban egy átalakítás során levágták a fedélzeti felépítményt. Tavaly nyáron még a cskalovszki hajógyárban várta, hogy átalakítsák álló-étteremhajóvá.)
Halálának oka a hivatalos jelentés szerint szívelégtelenség.
Halála után özvegye felvette a nevét, azóta Ligyija Fedoszejeva-Suksina néven szerepel.
Egy évvel később élettársa lett Mihail Agranovics operatőrnek, aki a két lány nevelésében tíz éven át, míg ez a kapcsolat tartott, fontos szerepet töltött be.
Marija Suksina
„Mikor Misa megjelent, teljesen pótolta a mamát is, a papát is. Mama gyakran volt kiküldetésben, gyakran a forgatásokon tűnt el. De Misa velünk töltött minden időt. Azért persze hiányzott a mama, mindig vártuk, hogy megjöjjön és hozzon sok ajándékot.” – meséli Marija Suksina.
Marijának, saját bevallása szerint mindig jó volt a viszonya anyjával, kicsit példaképének tekintette őt. Húga, Olga kritikusabban viszonyult hozzá, gyakran veszekedtek, időnként hosszabb időre megszakították kapcsolatukat.
„Másának nincsenek barátai. Neki én vagyok a barátnője. Olgának sincsenek barátai, de vannak hozzá lélekben közelálló emberek. Bár ezek nem barátok, inkább egygondolkodásúak. – mondja anyjuk.
Mindkét lány elvégezte az Állami Filmfőiskolát. Az idősebbik, Mása, ismert színésznő, televíziós személyiség. Négy gyereke van. Ánya, a legidősebb, ő már dolgozik a televízióban. Suksinként szerepel, felvette nagyapja nevét.
Olga Suksina
Olga, rövid színművészi munka után inkább az íráshoz érzett magában tehetséget. Néhány évvel ezelőtt fiával együtt elzárkózott a világtól. Visszavonultan élnek Szergijev Poszadban. Egyedül neveli a fiút, aki a közeli kolostorban tanul és szintén Suksin nevét viseli. Ő a legifjabb Vaszilij Suksin.
Eszembe jut a római „protestáns temető” amelynek egyik sírkövére mindössze ennyit vésetett az ott nyugvó férfiú hírneves atyja: „Goethe fia, aki atyját megelőzve 1830-ban halt meg”.
Szomorú, ha valakiről halála után úgy döntenek, a legfontosabb amit róla a világgal tudatni kell, hogy nagy ember hozzátartozója volt
Úgy tűnik, van akivel már életében ezt teszik, vagy maga dönt így.
Lassan negyven éve, hogy Vaszilij Suksin halott. Utcák, terek, hajók, főiskola, könyvtár és még ki tudja mi minden viseli nevét. Szülőfalujában minden évben Suksin napokat tartanak. Anyjának házában emlékmúzeum van, moszkvai otthonának falán emléktábla. 2009 óta szobra is áll (pontosabban ül) a VGIK előtt. (Igaz, nem egyedül, hanem Gennagyij Spalikov és Andrej Tarkovszkij társaságában, bár a szoborcsoport három figurájának, ahogy életükben, kompozícióként sincs sok köze egymáshoz.)
És mint látjuk, családja is ápolja emlékét. A maga módján. (Bár inkább mintha szabadulni nem tudna tőle.)
Neves kortársa, aki dalt is írt róla „Vaszilij Suksin emléke” címmel, a nem kevésbé ellentmondásos személyiségű művész, Vlagyimir Viszockij mondta:
„Nagy tiszteletben tartok mindent, amit Suksin csinált. Közelről ismertem, gyakran találkoztunk, beszéltünk. Nagyon bánt, hogy már nem játszhatok egyetlen filmjében sem, de egy életre megmaradok a leghűségesebb nézőjének.”
A „Terefere” tényleg jó film.








Terefere (Печки-лавочки)
1972, ff., szovjet
Gorkij studió, 96p.
Bemutató: 1973. április 2.

Rendezte – Vaszilij Suksin
Forgatókönyv – Vaszilij Suksin
Fényképezte – Anatolij Zabolockij
Zene – Pavel Csekalov

Szereplők:
Ivan Rasztorgujev – Vaszilij Suksin
Nyura Rasztorgujeva – Ligyija Fedoszejeva
Viktor Alekszandrovics – Georgij Burkov
Szergej Sztyepanov – Vszevolod Szanajev
Vonatkísérő – Ivan Rizsov
A pökhendi útitárs – Vagyim Zaharcsenko


Linkek:

http://www.embedupload.com/?d=7EKYE4MTRP
http://www.embedupload.com/?d=7WIQIQESGX
http://www.embedupload.com/?d=3IEDJMYUVR
http://www.embedupload.com/?d=9HKEZICZGN
http://www.embedupload.com/?d=7OLFFWKWWW
http://www.embedupload.com/?d=2TD2NZC4KQ
http://www.embedupload.com/?d=9CGQD4EUAH
http://www.embedupload.com/?d=1AM2IXYZUM
http://www.embedupload.com/?d=7XYKBGMTDH

2012. augusztus 1., szerda

Luxustutajon


„Három ember egy tutajon, nélkülözve a kutyát”.
Akár ezt a címet is kaphatta volna Jerome Klapka Jerom regénye nyomán a Szovjetunióban „Hű barátok”, nálunk pedig „Luxustutajon” címmel bemutatott film az alkotóitól.
Úgy mondják, a forgatókönyv a „Három ember egy csónakban” nyilvánvaló parafrázisaként született, engem helyenként inkább Szutyejev vidám mesekönyveire emlékeztet.
A filmet nem csak azért gondolom érdemesnek felidézni, mert hihetetlenül bátornak tűnt az 1954-es év moziközönségének (jóllehet, ma már ez szinte felfoghatatlan), hanem írójának személye miatt is. Alekszandr Galics, az ötvenes-hatvanas évek népszerű írója volt, aki sikeres darabjai, forgatókönyvei mellett a hatvanas évtized elejétől, énekelt költeményeivel vált legendává akárcsak Vlagyimir Viszockij és Bulat Okudzsava, és akit végül a hatalom egyszerűen kitörölt az irodalomból, a színházból és a filmből.

A „Tutajon” című forgatókönyvet még valamikor 52-ben írta, amit a Moszfilm azon melegében el is utasított. Talán soha nem lett volna belőle film, ha a következő év úgy nem hozza, hogy meghal Sztálin. De meghalt, halálával pedig nagy változások időszaka vette kezdetét. Létrehozták a Kulturális Minisztériumot, kortárs filmeket akartak forgatni, kicsit több vígjátékot.
Mihail Kalatozov
Mihail Kalatozov, aki három évvel később a „Szállnak a darvak” rendezőjeként vált méltán világhírűvé, éppen ekkortájt fejezte be tizedik filmjét, mely végül a sok változtatási javaslat és ellenvélemény következményeképp akkor dobozban maradt. Története a szovjethatalom első éveiben játszódik, főhőse a Cseka vezetője Felix Edmundovics Dzerzsinszkij, aki e műben nemcsak a baloldali eszerekkel és anarchistákkal számol le, de a fiatal csavargókat is jó útra téríti. A „Dúló vihar” (címe a Varsavianka orosz szövegének első szavai) 1956-ban végül mégis a közönség elé került, bár alaposan átvágták. El kellett például tűnnie Sztálinnak, őt mindenütt Dzerzsinszkij váltotta fel. Az egyik szereplő Alla Larionova emlékei szerint: „Vörös kendőt, bőrzakót viseltünk, én a vonat lépcsőjén álltam, közeliben vettek, betöltöttem az egész vásznat és lelkesen azt kiáltottam: Sztálin! Az újrahangosításnál azt kérték: kislány, mondja azt Sztálin helyett, hogy Dzerzsinszkij. És én ugyanazokkal a csillogó szemekkel kiáltottam: Dzerzsinszkij!”
Nos, talán a művésznőt csalta meg az emlékezete, talán a szinkron nem lett tökéletes, mindenesetre az általam látott filmben a vonat lépcsőjén álló Larionova eltűnik a képről, mielőtt még elhagyhatná száját akár a főtitkár, akár a Cseka vezetőjének neve.
Kalatozovot állítólag annyira elbizonytalanította a film körüli herce-hurca, hogy mikor megkérdezték milyen filmet forgatna legközelebb, elmondva néhány javaslatát, minden eshetőségre készen hozzáfűzte: „És még… nagyon szeretnék egy vígjátékot is csinálni.”
Meglepő kijelentés volt, a rendezőt mindenki nagyon fegyelmezett, hallgatag és mosolytalan embernek ismerte, de kaptak az ötleten. Még az ellen sem volt kifogásuk, hogy választása erre a már egyszer elutasított forgatókönyvre esett.
Hogy a film másik írója Konsztantyin Iszajev csak ekkor kapcsolódott-e a munkába, vagy már eredetileg is együtt nyújtották be Galiccsal a forgatókönyvet, arra mindenki másként emlékszik. Tény azonban, hogy szokás volt akkoriban egy tekintélyes forgatókönyvírót javasolni társszerzőként a fiatalabb kolléga mellé (Iszajevnek ekkor már a „Felderítő hőstettéért” volt egy Sztálin-díja) és tény az is, hogy az 1998-ban Jekatyerinburgban önálló kötetben megjelent „Hű barátok” borítóján csak Galics neve szerepel.

Merkurjev, Csirkov és Boriszo
A történet hőse három gyerekkori, hívatásukban országosan elismertté vált jóbarát. Az ő nyaralásuk, egy közös folyami tutajozás körül bonyolódik a cselekmény. A kalandok során bebizonyosodik, hogy az ember bármilyen pozícióba kerül, nem feledkezhet meg azokról akikért dolgozik. És kik juttathatnák leginkább erre a felismerére, mint a hű barátok.
A „pulykatermészetű” építész szerepére az alkotók a „Jégmezők lovagja” és a „Rettegett Iván” címszereplőjeként nevet szerzett Nyikolaj Cserkaszovot szemelték ki. Kalatozov és Galics utazott hozzá Leningrádba és annyira jónak tartották a szerepet, hogy nem is kételkedtek a beleegyezésében. Meglepetésükre Cserkaszov felelős posztokon betöltött feladatairól kezdett beszélni, meg hogy mennyire fáradt a sok társadalmi munkától és ha a rendező valóban azt szeretné, hogy eljátssza a szerepet, ezekre mind tekintettel kell lennie. Rövid egyezkedés után nyilvánvalóvá vált, hogy Cserkaszov tulajdonképpen nem akarja elvállalni a szerepet. (A rossznyelvek később azt állították, hogy a gőgös építész alakját Galics jórészt magáról Cserkaszovról mintázta, ez volt az elutasítás alapvető oka.)
Visszatérve Moszkvába a rendező az építész szerepét Vaszilij Merkurjevnek adta, az állattenyésztőt Alekszandr Boriszov, a sebészprofesszort pedig Borisz Csirkov alakította.
A három főhős a filmben valódi kereszt- és apai nevét viseli.

A felvételek szinte végig külsőben folytak, eleinte az Oka menti Tarusz közelében. A szeptember beköszöntével azonban elkezdett az eső szemerkélni és napokon keresztül nem állt el. A stáb összepakolt, szétszedték és teherautóra pakolták a tutajt és délebbre költöztek. A Don menti Rosztovban folytatták a munkát, de októberben itt is véget ért a nyár és a színészeknek néha fagyos szélben kellett úgy tenni, mintha nagyon melegük lenne.
Sztálin halála után „’53 hideg nyarán”, már nagy számban igyekeztek hazajutni az amnesztiát kapott elítéltek. Már akinek volt hová. Három akkor szabadult fiatal lágerlakót fogadtak fel, akik aztán a forgatási időn kívül nemcsak a tutajt, hanem a stáb egész felszerelését őrízték.
Bent a városban is forgattak, az epizódot, mikor a két barát az akadémikust keresve igen magasra kapaszkodik fel, a rosztovi „Leningrád” szálló építésén vették fel.
A szalszki sztyeppéken készültek a lovasjelenetek. A Natalja Szergejevnát alakító Lilija Gricenkoról, aki természetesen nem maga vágtázott, Ludmila Sagalova (Kátya) kissé epésen jegyezte meg, hogy rengetegen gratuláltak Gricenkonak milyen nagyszerűen lovagol, pedig a dublőz nem is hasonlított rá. Volt is oka Sagalovának a megjegyzésre, hisz ő maga sokkal közelebbi kapcsolatba került a lovakkal.
A forgatókönyv szerint az egyik jelenetben a vágtató lovak patája alá kerül.
A felvétel előestéjén odament hozzá Merkurjev és halkan azt mondta: „Ljalja, én nem tanácsolom!...” A színésznő végül hallgatott rá és úgy döntött, nem vállalja. Hoztak egy bábut, felöltöztették, lefektették a mezőn, egy speciálisan kiképzett gödörbe rakták a kamerát, vaslapot helyeztek fölé, nehogy a lovak összetörjék. De hát, mégis egyértelműen látszott, hogy nem ember fekszik ott.
Maga Kalatozov lépett közbe: „Ljalja, azért kértelek fel téged az "Ifjú gárda" után, mert bátornak hittelek. Ha gyáva vagy, természetesen visszük a babát és...”
„ ... azt mondta, hogy mindössze egyetlen felvétel lesz és nem fogok megsérülni. Sokáig győzködött, végül sikerült meggyőznie.” – mesélte Sagalova.
„Az első lovakon lovasok ültek, ők azt mondták, hogy az állatok intelligensek, soha nem taposnak emberre. Mi van, ha hirtelen mégis megbolondul az egyik? - ellenkeztem. Ne aggódj, ott lesznek az emberek, mindent ellenőrzés alatt tartunk - biztosított Kalatozov, sőt úgy döntött, hogy maga veszi fel a jelenetet – hisz operatőrként kezdte filmes pályafutását.”
Részben ennek tudható be, meg Sagalova erős pislogásának, hogy végül ötször kellett ismételni.
„Minden olyan volt, mint a vásznon: feküdtem, és szinte átfutott rajtam száz ló...”

Gricenko és Sagalova
A színésznőnek lovagja is akadt Rosztovban egy orvostanhallgató, Jurij személyében. Juráról hamarosan kiderült, hogy gyönyörűen varr, az egyetemi előadások alatt ruhát varrt Sagalovának. (Állítólag az általa varrt ruhában jelent meg Sagalova a Karlovy Vary filmfesztiválon, ahol a film díjat nyert.) A ruhapróbák Sagalova szállodai szobájában zajlottak, de minden bizonnyal szigorúan az illendőség keretei között. Mint mondják Sagalovának az az epizód is nagyon ízléstelennek tűnt mikor hozzá, a hősnőhöz, az ablakon bemászik a szerelmese és az ágy alatt bújik el. Más erkölcsök uralkodtak, ma már feltűnő, hogy a film szerelmi jelenetét is csók nélkül vették fel.
Akár hiszik, akár nem, mégis szerették a nézők, a korszak egyik legsikeresebb vígjátéka volt.
Abban az évben listavezető, majd harmincmillió néző látta.
Sikeréhez nagyban hozzájárultak Tyihon Hrennyikov dalai amelyek gyorsan népszerűvé váltak az országban. Hrennyikov szerezte aztán 1962-ben a „Huszárkisasszony” zenéjét is. (Mintha a lovasvágta hangjait változtatás nélkül emelte volna át innen oda. De lehet, hogy csak gonoszkodom.)
A film befejezése is szakít a hagyományokkal, a szokásos induló helyett itt egy lírai dal hangzik fel.
A színészek közül igazán Boriszov énekelt, a többiek inkább csak „dünnyögtek”.
„A mai napig emlékszem egy jelenetre, ahol Boriszov egyedül szerepelt. Mi ülünk a Don partján és nézzük ahogy a kis vontató küszködik a tutajjal, melyen ott áll a kunyhó. A fedélzeten az operatőrök igyekeznek végezni a bevilágítással, aztán a vontató eltűnik a folyó kanyarulatában. Mi várunk, beszélgetünk. Egyszercsak hirtelen meghalljuk: Miért szorul el, miért szorul el úgy a szívem?… Boriszov hangja betöltötte a teret körülöttünk, és mindenkinek elszorult a szíve. Hány év eltelt azóta, én mégis emlékszem erre a dalra, a csendes Donra és arra az őszi napra” – emlékezett Borisz Csirkov.

Alekszandr Galics
A sikerben természetesen oroszlánrésze volt az írónak Alekszandr Galicsnak.
Ginzburgként született Jekatyerinoszlávban (ma Dnyepropetrovszk), zsidó értelmiségi családban. (Öccse az a Valerij Ginzburg, aki Aszkoldov hányatott sorsú „A komisszárjának” operatőre volt.) A család a 20-as években került Moszkvába. Szása Ginzburg telente a „Moszkvai sétából” ismerős Tiszta tavakon korcsolyázott és társbérletben lakott a Mjasznyickaján, abban a házban ahol Puskin először olvasta fel a „Borisz Godunovot”. A fiú nem tudta eldönteni milyen pályát válasszon, látogatta Sztanyiszlavszkij dramaturgia kurzusát és a költő Eduard Bagrickij szemináriumát is. A háború után a Szatíra Színház elfogadta egy darabját, amelyet aztán országszerte játszani kezdtek. Végre valaki aki képes megnevetteni a közönséget – mondták róla.
A „Luxustutajon” már igazi hírnevet hozott. Divatba jött.
A népszerűség meghozta a pénzt, telt új lakásra, drága bútorra. Mondják, kissé piperkőc volt, mindig elegánsan öltözött. Hatatalmas kalap, drága bunda. Pontosan tudta hol, milyen bizományi üzletben, mit lehet venni. Gyakran gyűlt össze társaság nála, terített asztalnál. Azt is mondják, mikor 1964-ben elkészült az „Állami bűnöző” amely a háború alatt a fasisztákkal együttműködők után nyomozó csekistákról szól, Galics, mint a forgatókönyv írója díszoklevelet, vagy inkább egy bélelt borítékot kapott a KGB-től.
Sokan akkor ezt akkor nagyon furcsának, talán megbotránkoztatónak is találták.
Merthogy volt egy másik Galics is, akinél az ötvenes évek második felében fura emberek kezdtek megjelenni. Jellegzetes külsővel, vasfogakkal. Gyakori vendég volt a táborokat megjárt író,Varlam Salamov.
„Emlékszem egy ilyen estére, az asztal is meg volt terítve. Valaki megkérdezte a papát, Alekszandr Arkagyjevics, ön hol ült? Ettől papa nagyon zavarba jött és azt felelte, én nem ültem.” – mesélte Galics lánya, egy apjáról készült dokumentumfilmben.
Akkoriban a cenzúra falát lényegében két műfaj törte át. Az egyik az anekdota (mondjuk úgy, a vicc), a másik az a fajta dal, amit a Szovjetunióban a bárdok dalainak neveztek. Ezek a dalok magnószalagokon terjedtek (ez volt a „magnyitizdat”), amelyeket úgynevezett házikoncerteken rögzítettek.
„Én talán négy vagy öt alkalommal voltam házikoncerten. Zsúfolásig telt lakások, az emberek egymás hegyén-hátán ültek. Az egyik lakásban összeütött polcok voltak. Kettesével-hármasával ültek rajtuk... Most, hogy igyekszem a látványt felidézni... nem is polcok voltak! Gyerekágyak”- mesélte Alekszandr Mirzojan, maga is bárd.
A házikoncerteknek, melyekre gondosan kiválasztott közönséget hívtak meg, három hőse volt, Bulat Okudzsava, Alekszandr Galics és Vlagyimir Viszockij. Maguk a művészek sem tudták hol lesz a koncert. Elvitték őket egy címre, amit nem is ismertek. Akikkel az egyik helyszinen találkoztak, azokkal a másikon már biztos nem. Volt, hogy a szomszédok kihívták a rendőrséget. Azok igazoltattak és felírtak mindenkit, jegyzőkönyvet vettek fel.
Vlagyimir Albreht jogvédőnél is tartottak ilyen koncerteket:
„A legnehezebb az volt, hogy a teljesen megbabonázott közönség, ezek a tudomány kandidátusai és doktorai, hazafelé indulva össze ne keverjék a fontos iratokkal teli táskáikat.
Teljesen egyforma szovjet táskák, sapkák, kabátok voltak ezek, amiket aztán soha nem lehetett volna előkeríteni más házakból, ismeretlen emberektől....”
Galicshoz egyszer odament egy fiatalember és meglehetősen hevesen megkérdezte: Hogyan lehet megmagyarázni, hogy egyrészről ön legális szovjet dolgokat ír, forgatókönyveket és így tovább, másrészről meg ilyen törvényen kívülieket?
A művész azonban teljesen összeegyeztethetőnek tartotta a két dolgot. „Állítom, őszinte volt ebben is, abban is” – mondta Jakov Kosztyukovszkij forgatókönyvíró.
Valahogy ez nem is volt probléma a 60-as évek végéig, mint láttuk 64-ben még a KGB is elismerte munkáját.
1968-ban Novoszibirszkben helyi értelmiségiek megrendezték a bárdok fesztiválját, a „Bárd-68” –at. Pontosabban a fesztivál az „Akademgorodokban” zajlott, a Novoszibirszk központjától jó 20 kilométerre lévő akadémiai városrészben. Ez Szibéria tudományos és oktatási központja, saját kulturális létesítményekkel, lakóépületekkel, üzletekkel. Hivatalosan az itteni „Tudósok háza” művelődési központban működő „Integrál” klub szervezte az eseményt. A klub vezetője, Anatolij Burnstejn meghívott 28 bárdot az ország minden tájáról, köztük Galicsot, akinek ez lett az első és egyetlen hivatalos fellépése hazájában.
Sokkal több ember jött el, mint amire számítottak. Az ajtókat benyomták, betódultak a terembe, aki nem fért be a folyosókon állva hallgatta hajnali négyig a dalokat.
Galics a fesztiválon
A fesztivál szervezői a résztvevőkkel egyeztetve állítólag úgy készültek, hogy semmiféle „szovjetellenes” dal nem fog elhangzani.
Jura Kukin is a meghívott résztvevők között volt. Ő azt mesélte, hogy Galics a fellépés előtt félrement, megivott egy pohár vodkát aztán kiállt és elénekelt mindent amit csak gondolt.
Egy másik változat is létezik, amely szerint a közös egyeztetésen a szervezők és a résztvevők úgy döntöttek, hogy Galics mégis énekelje el az ő fontos dalait.
„Srácok, én nem akarlak benneteket befürdetni, válasszátok ki magatok azokat, amik átmennek, amiket elénekelhetek.” – mondta Galics. Erre Burnstejn azt válaszolta: „Alekszandr Arkagyjevics, ha ön nem énekli el a fő dalait, mindannak amit mi itt kezdeményeztünk nincs semmi értelme.”
„Galics a "Hallgass" című dallal kezdett, amely megadta az egész fellépés alaphangját ("hallgass – hóhérkézre jutsz"). Amikor néhány perccel később eljátszotta a "Paszternak emlékezete" című dalát, az egész terem felállt a helyéről, egy pillanatig némán állt, majd dübörgő tapsban tört ki. Galics díjat kapott – Puskin tollának ezüst másolatát és a Szovjet Tudományos Akadémia szibériai tagozatának oklevelét, amelyen az állt: Nem csak a tehetségét csodáljuk, hanem a bátorságát is...” – írja Fjodor Razzakov.
A hatóságok azonban másként reagáltak. A „Vecsernij Novoszibirszk” közölt egy cikket Nyikolaj Mejszak aláírással „A dal – fegyver” címmel. A szerzőt mint a Nagy Honvédő Háború katonáját különösen a „Hiba” című dal háborította fel, amely a „valahol Narva alatt” elpusztult katonákról szól.
„Szégyellem magam a bárdot ezért a dalért megtapsoló emberek helyett is. Hisz ez a halottak emlékének meggyalázása. (...) Galics rágalmazza a halottakat és a fiatalok a hatalmas teremben tapsolnak... Galics nem a katonákat sajnálja, neki a kételyt kell elvetnie a fiatalok lelkében: Ezek a katonák értelmetlenül haltak meg, tehetségtelen tisztjeik és tábornokaik miatt.” – írta a szerző.
Furcsa módon ennek a cikknek még nem lett következménye. (Legalábbis Galics számára. Az „Integrál” klubot persze rögtön bezáratták.) Maga Galics sem ijedt meg, sőt augusztusban a prágai bevonulást követően még írt egy a „Paszternak emlékezeténél” nem kevésbé felforgató dalt, a „Pétervári románcot”. Csak ezután hívatták be az írószövetség titkárságára, ahol figyelmeztették, hogy jobb lenne, úgymond, figyelmesebben összeválogatnia a repertoárját.
Eltelt három év.
1971 őszén Olga Poljanszkaja és Ivan Dihovicsnij (akkor a Taganka Színház fiatal színművésze, később ismert forgatókönyvíró, filmrendező) összeházasodtak. Utána persze a fiatal, zajos vendégsereg szórakozni kezdett. Először táncoltak, aztán előkerült a „magnyitizdat”, Viszockijjal, Galiccsal. Az este valamelyik pontján csatlakozott a fiatalokhoz a menyasszony apja. Dmitrij Poljanszkij addig, különös módon, soha nem hallotta Galics dalait, de ott és akkor ez megtörtént. Mélységesen felháborodott.Ez persze nem lett volna akkora baj, ha történetesen Dmitrij Poljanszkij nem az SZKP KB Politika Bizottságának tagja.
De az volt, így szinte már másnap felvetette Galics „szovjetellenes” dalainak kérdését a Politikai Bizottságban.
Az írószövetségbe hamarosan megérkezett a távirat: Haladéktalanul kivizsgálni!
A gépezet beindult.
1971. december 29-én Galicsot behívatták a Szovjet Írószövetség titkárságára. A vezetőség ülésén mindenki elítélte az írót. Fejére olvasták „bűneit”, a 68-as fellépést, dalainak nyugati kiadását (a frankfurti „Poszev” kiadónál) és sokminden mást ami fölött a hatóságok addig, úgymond, szemet hunytak.
A szavazásra Galics így emlékezett:
„Összesen négy ember volt aki a kizárásom ellen szavazott. Valentyin Petrovics Katajev, Agnyija Barto - a költőnő, a prózaíró Alekszandr Rekemcsuk és a drámaíró Alekszej Arbuzov. Ők a kizárásommal szemben szigorú megrovást javasoltak. Bár Arbuzov szokatlanul aljasan viselkedett (nekünk hosszú évekig munkakapcsolatunk volt), hisz azt mondta, hogy engem természetesen ki kell zárni és ő csak a sokéves közös munkánk miatt nem teheti meg, hogy a kizárásomra szavazzon. Így. Ők tehát ellene szavaztak. Akkor azt mondták nekik, hogy ez így nem jó, várjanak, maradjanak. Újra fogunk szavazni, mert el kell mondanunk valamit, amit önök még nem tudnak. Erre, figyelni kezdtek - hisz ők már döntöttek egyszer –, várva hogy mindjárt előadnak nekik egy detektívtörténetet, hogy én valahol valami üregben elrejtettem valamiféle titkos dokumentumokat, valutát és szőrmét kaptam ezért, de... végülis csak egyetlen egy dolog volt amit, úgymond, feltártak nekik:
- Önök láthatóan nem tudják - mondták – ott fent azt kértek, hogy a döntés egyhangú legyen.
Ez volt az összes további információ amit kaptak. Nos, ha egyszer ott fent megkérték, akkor, ahogy mondani szokás a Szovjetunióban, a felsőbbség kérését tiszteletben kell tartani.
A kérést tiszteletben tartották, újra szavaztak, és már mindenki az én kizárásomra. Hát, így történt...”
Hat héttel ezután csendben kizárták a Filmművészek Szövetségéből is. Tényleg csendben, az írószövetségben még volt valamiféle megbeszélés, itt már az sem. A közgyűlés 7. napirendi pontja, közvetlenül a Dom Kino szakácsának kinevezése után, Galics kizárása volt, mely az írószövetség levele alapján került a napirendbe. Egyhangúlag elfogadták. (Néhány nappal korábban Eldar Rjazanov felhívta: Szása, gyere el, add le a tagságidat, ki kell zárnunk.)
Innen már nem volt visszaút. Kezdődtek az elfordulások az utcán, a kapualjban, ahol nem köszöntek az ismerősök. A közeli barát vagy szomszéd, aki gyakran vendégeskedett náluk, hirtelen hogy-hogysnem elvesztette a címet vagy néhány emeletet már nem volt kedve lemenni. Könnyen besározódhatott tőle az ember, aztán bizonygathatta az ártatlanságát.
Szívbetegsége ellenére egyre többet ivott. (Felesége Nyusa, állítólag még többet.) Az ismerősök szerint nem látszott rajta, hogy józan vagy részeg, a rendszeres ivás következtében állandóan nyomás alatt volt.
Többé nem volt mivel megkeresni a megélhetésre valót. Kezdte eladogatni a könyveit, a ruhákat. A házikoncertek, amivel még pénzt kereshetett volna, számára megszüntek, hisz megfigyelés alatt állt.
Aljona, Galics lánya mesélt a megfigyelésekről egy történetet, amely a maga groteszkségével ugyanúgy jellemzi ezt az időszakot, mint a tragédiák: (A történet másik szereplője Andrej Szaharov, fizikus, Nobel-békedíjas ellenzéki, aki akkoriban állandó megfigyelés alatt állt.)
„Papa áll az ablaknál, esik az eső, váratlanul odahajt egy jellegzetes fekete „Volga”.
Kiszáll esernyővel Andrej Dmitrijevics Szaharov, csönget az ajtón, papa kinyitja: te?
Ő azt mondja: igen.
- Mindjárt jönnek?
- Nem.
- De hisz a „Volgával” jöttél!
- Persze, kijöttem a Tudományos Akadémiáról, taxit nem kaptam, a „Volga” meg ott állt. Oda léptem hozzá és megkérdeztem: srácok, Galicshoz is utánam jöttök?
- Természetesen, Andrej Dmitrijevics – válaszolták.
- Na, akkor vigyetek már el! Ázzak meg?
Így aztán együtt jöttek.”

1973-ban Galicsot behívatták a KGB-re és felajánlották, hogy megkapja az izraeli vízumot és elhagyhatja a Szovjetuniót. Végül aztán – a norvég hatóságok beavatkozása következtében – mégsem Izraelbe távozott. Galics nem egyszer tartott előadást Norvégiában Sztanyiszlavszkijról és már akkor állandó munkát ajánlottak ott neki. Megtudván hogy Galics bajba került, a norvégok kiállítottak számára egy úgynevezett „Nansen útlevelet”, egy a menekültek számára az útlevelet helyettesítő személyazonosító okmányt.
A következő év nyarán az Ovirban (vízum és nyilvántartási osztály) megkapta az ultimátumot, öt napon belül el kell hagynia az országot.
Kevés barátját értesítette az indulásról. Az érintkezés a kegyvesztett íróval nem volt veszélytelen. A kevesek között a repülőtéren ott volt Alekszandr Mirzojan:
„Mikor kikísértük, tudtuk, hogy most végleg elmegy.”
A Nansen-útlevélről később se mondott le. Felajánlották neki az amerikai és a francia állampolgárságot is, de valószínüleg úgy gondolta azzal átlépne egy határt, ahonnan már nincs visszaút. De visszaút így sem volt.
Egy évet Norvégiában élt, aztán Münchenben, végül Franciaországban. Sokfelé utazott, sok fellépése volt, de a szinkrontolmácsolással előadott dalok nem sokat mondtak a nyugati hallgatóságnak. Egy másik világba csöppent, amelynek nem volt semmiféle köze a költő Alekszandr Galicshoz.
„Egy nagy orosz költő énekelt ott, valamilyen nagyon különös előadóteremben, ahol nem igazán volt rá szükség. De hát kinek kellett ő Norvégiában és ugyanúgy, kinek kellett Franciaországban?” – tette fel a kérdést az író, Leonyid Zsuhovickij.
 Később a „Szabadság” rádióban kezdett dolgozni, saját műsort vezetett „A mikrofonnál Alekszandr Galics” címmel.

A "Szabadság" rádióban
Párizsban halt meg, váratlanul és különös körülmények között, 1977. december 15-én. Aznap sietett haza, mert egy új típusú magnó-rádió-televízió készüléket várt, amit Olaszországból rendelt.
Mikor meghozták, Nyusa lement cigarettáért. Visszatérve férjét a földön fekve találta, lábával a radiátorhoz érve. Kezében az antenna két szárát szorította, a készülék hátsó lapja nyitva volt. Mindkét tenyerén áthúzódó égési seb. Az orvos megállapítása szerint a halál áramütéstől következett be.
Természetesen Galics halála, főként emigráns körökben, a legkülönfélébb híreszteléseket váltotta ki. A leggyakoribb és legkézenfekvőbb elmélet szerint a KGB tette el láb alól, de az összeesküvés-elméleteknek vannak olyan hívei is akik a CIA gyanúsítják, mondván, féltek hogy Galics nosztalgiája miatt visszatér a Szovjetunióba és ezzel aláássa a "Szabadság" rádió imidzsét.
Természetesen a költő lánya, Aljona is a kételkedők között van.
„1977 nyarán beszéltünk vele telefonon, és azt mondta, hogy most már nyugodtabb lett, és reméli, hogy én, mint a nagymamám kísérője (a nagymamát meg biztosan kiengedik hozzá) ki tudok menni. Azt nem tudta, hogy pár hónappal azelőtt a nagymama kapott egy lebélyegzetlen levelet, amelyben újságból kivágott betűkkel ez állt: „A fiát, Alekszandrt meg akarják ölni.” Azt hittük, valami rossz tréfa. Ki küldhette? Talán tényleg figyelmeztetés volt? Elvégre nagyon rejtélyes körülmények között halt meg, a hivatalos verzió tele volt ellentmondásokkal. A televízióantenna hibás bekötése az aljzatba, a szív nem bírta ki az áramütést. Apa szorongatta az antennát az égett kezében... Szakértők azt állítják, hogy ez nem is fordulhatott volna elő, hogy a feszültség nem volt olyan nagy, hogy megölje. Az ő magassága, két méter alatt volt, nem kellett volna úgy esnie, hogy a radiátorhoz ér. Angelina csak 15 percig nem volt a házban, kiment cigarettáért. Kiabált. Keskeny utca volt, szemben egy tűzoltóállomás, először, hallva Angelina kiáltását a tűzoltók szaladtak ki, ők hívták a rendőrséget, a rendőrök meg a "Szabadság" rádió munkatársait. Miért? Miért nem vitték el, amig meg nem érkeztek "Szabadság" vezetői? És senki nem hívott mentőt. Engem biztosítottak afelől, hogy a rendőrség Párizsban az elsősegély nyújtás feladatát is ellátja, de újraéleszteni nem tudnak. Egy tény nem nem hagy nyugodni, céloztak rá nekem, hogy ha a nyomozás folytatják és bebizonyosodott volna hogy ez gyilkosság és nem baleset volt, akkor Angelina megélhetés nélkül maradt volna. Így viszont papa halála a hivatali teendők elvégzése közben bekövetkezett balesetnek minősült – azért szerelte az antennát, hogy hallgathassa az orosz rádiót, hisz neki saját műsora lévén a "Szabadság" rádióban, válaszolnia kellett a honfitársai kérdéseire. Angelina kezdetben nem értett egyet ezzel a verzióval és ragaszkodott a további vizsgálathoz. Aztán láthatóan meggyőzték, ne vágja a fát maga alatt – a "Szabadság" fizetni kezdett neki egy kis járadékot, lakást bérelt. A vizsgálatot megszüntették. De a mai napig nagyon sokan kételkednek ennek a változatnak a helytállóságában...”
Szása és Nyusa
Az ismert író, Vlagyimir Vojnovics viszont azok közé tartozik akik nem kételkednek abban, hogy Galics halálát baleset okozta. Az ő szavai:
„Az ő halála olyan tragikusan és szörnyen ostoba. Nagyon nem illett hozzá. Azt a benyomást keltette mindig az emberekben, hogy a jólétre született. De a halál soha nem véletlen! Hiszem, hogy nem az. Az ő sorsa szükségszerű volt és végül ezt a szörnyű halált nyerte el, valahol idegen földön, idegen partokon, valamilyen számára lényegtelen masinától. Én érdeklődtem: az ottani emberek számára nem kétséges, hogy ez a halál nem manipulált.”
Vannak történetek amelyek soha nem jutnak nyugvópontra. Mindig újabb és újabb „adatok” adnak muníciót az elméletek életben tartásához.
Kilenc évvel Galics halála után elhunyt az özvegye, Angelina Nyikolajevna (Nyusa). A hivatalos jelentés szerint 1986 október 30-án részegen elaludt az ágyban egy égő cigarettával a kezében. Tűz ütött ki, amely következtében Angelina Nyikolajevna megfulladt a füstben. De mostohalánya, Aljona szerint, mikor az elhunyt közeli barátnője a rendőrség értesítésére a helyszínre érkezett, nem talált a házban néhány dolgot. Többek között eltűntek bizonyos dokumentumok és Galics regényének a „Mégegyszer az ördögről”-nek második része.
Néhány éve egy volt KGB ügynök már arról is nyilatkozott, hogy őt bízták meg Galics hazacsábításával a Szovjetunióba, de mire Párizsba érkezett, a költő meghalt.
De hát ennek már nem sok köze van Alekszandr Galicshoz. Az ő története tulajdonképpen akkor ért véget, mikor (egy másik bárd, Alekszandr Mirzojan szavaival) „ment, háttérben a kék júniusi éggel, egyik kezében a gitár, a másikban a kalap. Ment és integetett nekünk. Nagyon szimbolikus volt: egy ember, amint megy az égen. Számunkra ő megszűnt.”
Fjodor Razzakov úgy véli, „míg Galics a hatalom apologétája volt, az üdvözölte őt. Ahogy átállt engesztelhetetlen kritikusai táborába, a hatalom mindenféle sajnálkozás nélkül csapott le rá. Ez így volt és mindig így lesz, bármilyen hatalom legyen is.”
Pedig talán csak azok a „hü barátok” hiányoztak, akiket a „Luxustutajonban” olyan szépen megénekelt.




Luxustutajon (Верные друзья)

szovjet, szines, feliratos, 97 p.
Moszfilm, 1954.
Bemutató: 1954. április 20.

Rendezte - Mihail Kalatozov
Forgatókönyv - Alekszandr Galics, Konsztantyin Iszajev
Fényképezte - Mark Magidszon
Zene - Tyihon Hrennyikov

Főszereplők:
Vaszilij Merkurjev - Nyesztratov
Borisz Csirkov - Csizsov
Alekszandr Boriszov - Lapin
Lilija Gricenko – Natalja Szergejevna
Ludmila Sagalova - Kátya
Alekszej Gribov - Nyehoda





Linkek: