Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2015. szeptember 21., hétfő

Lányok az aknamezőn

„De mást mondok... Számomra a háborúban a legrosszabb dolog volt – férfi alsónadrágot hordani. Az rémes volt. Nekem az valahogy... nem is tudom hogy mondjam... hát, először is, nagyon nem szép... Háborúban vagy, kész meghalni a hazáért, rajtad meg férfi alsónadrág.
Tulajdonképpen nevetségesen nézel ki. Képtelenség.
Akkoriban hosszú férfi alsót viseltek. Bő volt. Szaténből varrták.
A mi fedezékünkben tíz lány volt és mind férfi alsónadrágban. Édes Istenem! Télen-nyáron. Négy éven át...
Átléptük a szovjet határt... a fenevadat – ahogy a komisszár mondta a polfoglalkozásokon – a saját barlangjában zúztuk össze. Az első lengyel falu közelében átöltöztettek. Új egyenruhát adtak, és... És! És! És! Először hoztak női bugyikat és melltartókat. Az egész háború során először. Óóóóh... na, hát... megértük a normál női fehérneműt... Miért nem nevetsz? Sírsz... De hát, miért?”

    A második világháborúban a Vörös Hadsereg soraiban több mint 800 ezer nő teljesített frontszolgálatot. Csak a Komszomol felhívására 500 ezer lány jelentkezett és ezek 70%-a harcoló alakulatnál szolgált. Bár ez, ebben a katonás, vagy inkább katonai társadalomban egyáltalán nem lett volna meglepő, harcoló női alakulatok felállítása mégsem ennek a rendszernek a találmánya volt.
    A 19.században, harcoló csapatoknál jobbára csak nemüket eltitkoló nőkkel találkozunk. A bátyja nevében katonáskodó orosz Alekszandra Tyihomirova vagy a „huszárkisasszony” Nagyezsda Durova mellett Európa más vidékein az olasz Francesca Scanagatta, a porosz Eleonore Prochaska, az ugyancsak porosz Louise Kessenich vagy a magyar(?) Lebstück Mária a legismertebbek.
    A nők tömeges megjelenését a hadseregnél, legalábbis a szakszolgálatok területén, ahogy egész Európában, úgy Oroszországban is az első világháború hozta el. 1916-ban, az orosz hivatalos listák szerint 17 436 nővért küldtek a frontra, akik a Vöröskereszt több mint kétezer tábori és hátországi intézményében szolgáltak: az állandó és mobil kórházakban, a kórház-vonatokon és kórház-hajókon, az egészségügyi szállítóegységeknél, a hadtápnál, a fertőtlenítő állomásokon stb.
Egy tábori kórház nővérei a Krímben
    Megjegyzem, ezekben a tábori és hátországi intézményekben szolgálatot teljesítő irgalmas nővérek nem számítottak katonának és a Vöröskereszt védelme alatt álltak. Katonák a csatatéri sebesülthordók, a lövészárkok mögötti kötözőhelyeken dolgozó felcserek és ápolók, az egészségügyi egységekben szolgálók voltak, annak minden következményével együtt. Szigorúan véve, a nővérek az első vonalban nem tartózkodhattak.
    A katonai vezetés álláspontja szerint nőket tilos volt harcoló alakulathoz vezényelni, ugyanis a fronton fogságba esett nő nem tekinthető hadifogolynak, így mint kémet, a háború törvényei szerint lelövik.
    Azok számára akik mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy fegyverrel a kezükben vegyenek részt a harcokban, két lehetőség kínálkozott.
    Az egyik a 19. századi recept, vagyis haját levágni, férfi ruhát ölteni és így berukkolni valamelyik egységhez, a másik, a cár külön engedélyét megszerezni, ő ugyanis kivételes esetekben lehetővé tehette a frontszolgálatot a kérelmező nők számára.
    Ez a második út (kivételek persze mindig voltak) főként a nemesi származású hölgyek előtt állt nyitva. Egyrészt, nekik általában segítettek a magas rangú katonai és udvari kapcsolatok, – a sport lady és nagy utazó Alekszandra Geraszimovna Kudaseva hercegnő (más vélekedések szerint Georgijevna és nem is hercegnő) a lovasságnál, Jevgenyija Petrovna Tol bárónő egészségügyisként szolgált a fronton – másrészt a felső körökhöz tartozó művelt és gazdag nőknek már korábban több lehetőségük nyílott bizonyos bonyolult és költséges technikai jártasságok elsajátítására.
    Jelena Pavlovna Szamszonova minden bizonnyal az első női gépjárművezető volt a seregben, Sahovszkaja grófnéról az első katonai pilótáról pedig bővebben írtam a „Cskalov” film kapcsán.
    A többiek – lelkesült gimnazista lányok, katonák családtagjai, és nem utolsó sorban a helyzetükből kitörési pontot kereső vidéki értelmiségi nők, parasztlányok, cselédek – a legfelsőbb támogatás híján, továbbra is nemüket eltitkolva próbálkoztak a frontra jutni.
    Hogy hányan lehettek arra nézve még becsléssel sem találkoztam, nevekkel viszont elég szép számban ahhoz képest, hogy kilétükre nyilvánvalóan csak súlyos sebesülésük vagy haláluk esetén derült fény.
    „Tizenkét moszkvai gimnazista haját rövidre nyírta, eljutott Lvovig, és férfi nevet felvéve belépett egy ezredbe. A Kárpátokban zajló harcok során a szökevények egyike a 15 éves Zina Morozova elesett, négy lány pedig megsebesült, akik közül Zoja Szmirnova elmondta barátnőiről, hogy a frontra szökött lányok ismert és jómódú szülők gyerekei. Egyikük, Rita Gerard, egy képviselő, másikuk Rogyionov a híres orosz birkózó lánya, a harmadik pedig, név szerint Sztefanija Ufimceva, egy gazdag gyárosé.”
Antonyina Palsina
    A varrónőként dolgozó Antonyina Tyihonovna Palsina Káma-vidéki parasztok korán elárvult gyermeke volt. Egy hónappal a háború kitörése után spórolt pénzéből lovat, felszerelést vásárolt és Anton Palsin néven a 2. kaukázusi huszárezred 9. századának katonája lett. Megsebesült, kórházba vitték, ott lepleződött le. Másik frontra próbált átszökni, de őrizetbe vették, és szülőhelyére Szarapulba toloncolták vissza. Ott elvégzett egy gyors ápolónői kurzust, és mint nővér a dél-nyugati frontra ment. A frontkórházban ismét uniformisba öltözött, és felderítőnek állt. Második sebesülése után maga Bruszilov tábornok adta át neki a György-keresztet. Az októberi forradalmat követően Bugyonnij lovashadseregében harcolt tovább.
    Klavgyija Alekszejevna Bogacsova is sokgyerekes parasztcsalád gyermeke, az ápolónőképzőbe sem vették fel. Amikor sebesülését követően lelepleződött, mégiscsak elvégezhetett egy ápolónői tanfolyamot és visszatérhetett a frontra. Később a Vörös Hadseregben szolgált.
    Az ellenkezőjére is van példa, az első világháborút végigharcoló, a György-kereszttel elismert Olga Nyikolajevna Kabanova, egy orvosprofesszor lánya, a polgárháborúban a fehérek oldalán harcolt tovább.
    Marija Zaharcsenko-Schultz, egy tiszt özvegyeként döntött úgy, hogy részt vesz a háborúban. Később, már a polgárháborúban Wrangel seregében harcolt, a krími kiürítés után nyugatra ment, de szabotázs feladatokkal többször visszatért a Szovjetunióba. 1927-ben Fehéroroszországban, miután menekülésre nem volt esélye, főbe lőtte magát.
    A nőknek arra, hogy a harcoló sereg tagjaiként legálisan kerülhessenek a frontra, a februári forradalom után nyílt lehetőségük.
Alekszandra Rascsupkina
    (Ennek ellenére még a második világháború idejéből is ismerünk egy történetet bizonyos Alekszandra Mitrofanova Rascsupkináról, aki T-34-es harckocsit vezetett, s csak 1945. februári sebesülése után tudták meg róla ezredtársai, hogy nem csupán „lányos fiú”. Rascsupkina az üzbegisztáni Szamarkandban volt traktoros, két kicsiny gyermeke halála és férje bevonulása után határozta el, hogy maga is a frontra megy. A helyi sorozóbizottság többször is elutasította, mire Alekszandr néven próbálkozott. Így már be is sorozták, Moszkvában pedig a sofőr-tanfolyam orvosa „micsoda egy lány… valóságos Jeanne D’ Arc” felkiáltással szemet hunyt a dolog felett.)
    Visszatérve az első világégésre, a februári forradalmat követően megalakult Ideiglenes Kormány folytatni óhajtotta a háborút. Hogy a vereségek miatt demoralizált, az ellenséggel fraternizáló csapatokba új erőt öntsön, a korábban már sikeres Bruszilovot nevezte ki a hadsereg főparancsnokává. Eközben a petrográdi szovjet felszólította a tengerész- és katonatanácsokat, hogy nem törődve a tisztjeik ellenkezésével vegyék át az alakulatuk irányítását. A meglehetősen zavaros helyzetben az Ideiglenes Kormány igyekezett minden eszközt megragadni, hogy tekintélyét és a csapatok harci kedvét helyreállítsa, amellett csökkentse a nyugati frontra nehezedő nyomást. 1917 áprilisában Mihail Vlagyimirovics Rodzjanko az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának elnöke agitációs útra indult a nyugati frontra, ahol a hivatalos női egységek későbbi felállításának kulcsfigurája Marija Bocskarjova is szolgált.
    Bocskarjováról az utóbbi tízegynéhány évben elég sokan és sokfélét irkáltak össze, idén tavasszal egy (szerintem) meglehetősen felejthető filmet is bemutattak róla „A zászlóalj” címmel. Az írások egy részében maga az orosz Jeanne D’Arc, másokban közönséges bűnözőként tüntetik fel.
    Novgorod helytartósági parasztlány volt aki szüleivel Szibériába költözött valamiféle jobb élet reményében. A szegénységből kitörniük nem sikerült, s a 15 éves Mariját férjhez adták a nála nyolc évvel idősebb Afanyszij Bocskarjovhoz.
Marija Bocskarjova
    Tomszkban éltek, házasságuk állítólag a szokásos okok miatt – a férj erősen ivott – ment tönkre, Bocskarjova pedig Jankel (máshol Jakov) Buk, egy hentes karjaiban vigasztalódott.
    Az talán nem is lett volna akkora baj, hogy Jankel a hentesboltját rablásból vásárolta, de az már igen, hogy továbbra sem hagyott fel ezzel a tevékenységgel. Előbb az irkutszki börtönbe csukták, aztán Jakutszkba került, a fiatalasszony pedig mindenütt ott járt a nyomában. Több forrás szerint még a jakutszki kormányzóval is ágyba bújt (micsoda regényes történet), hogy szerelmét megmentse a kolimai száműzetéstől. Ezen felbőszülve aztán Buk meg akarta volna ölni a kormányzót és a végén mindketten egy távoli jakut faluban Amgában találták magukat. Az ottani rendőri elöljáró jelentése szerint minden folytatódott, rablás, orgazdaság, a vevők becsapása és ha szóvá tették ezt, megverése.
    Hogy ezt követően mi történt Bocskarjovával, nem igazán világos számomra, de 1914-ben a háború kitörésekor már újra Tomszkban volt, ahol azzal a kéréssel fordult a 25. tartalékos zászlóalj parancsnokához, hogy sorozzák be a reguláris hadseregbe. A parancsnok az ápolónővérséget ajánlotta, ám Bocskarjova ragaszkodott a fegyveres szolgálathoz.
    A zászlóaljparancsnok az ilyenkor szóba jöhető lehetőségek közül azt javasolta, hogy próbálkozzon „feljebb”.
    A cár engedélyét megkapta (ennek miértjére nem találtam választ), így aztán beosztották egy frontra induló egységbe.
    A gúnyolódásokkal és a molesztálásokkal „Jaska” (a Jakov becézése, kérte, hogy bajtársai így szólítsák) nem sokat törődött, egy részeges férjtől elszabaduló, száműzött hentessel rablásokból élő embert valószínűleg nehéz volt bármivel is zavarba hozni vagy megijeszteni.
    A fronton aztán nagyon gyorsan kiérdemelte a tiszteletet bátorságával és kitartásával. Kihúzta sebesült bajtársait a csatatérről, szuronyrohamokban vett részt, néhányszor meg is sebesült, és elnyerte a György-keresztet, valamint három medált. 1917-re előléptették szakaszvezetővé. (Bár a cári rendfokozatok mai megfelelőiről megoszlanak a nézetek.)
    Rodzjanko agitációs körútja idején Bocskarjova már meglehetős hírnévvel bírt, így nem csoda, hogy a politikus mindenképp találkozni akart vele. Ennek során egykettőre nyilvánvalóvá vált számára, hogy az altiszt élete fő értelmét a háborúban találta meg. A körülötte végbemenő változásokat és forradalmi mozgolódásokat nem tudta és nem is akarta megérteni, a háború véget vetésére felszólító kiáltványokat, a fraternizálást az ellenséggel pedig mereven elutasította.
    Rodzjanko végül úgy döntött, hogy magával viszi Pétervárra, ahol a nő a pétervári helyőrség csapatainál és a pétervári szovjet kongresszusára delegált katona képviselők között agitált. A kongresszus küldöttei előtti felszólalásában beszélt először nyilvánosan javaslatáról, azaz a női roham „halál zászlóaljak” felállításáról. Ezután lehetőséget kapott, hogy ötletét az Ideiglenes Kormány ülésén is előadja.
    „Azt mondták, hogy az ötletem nagyszerű, de jelenteni kell a Legfelsőbb Parancsnok Bruszilovnak és megbeszélni vele. Rodzjankoval együtt elmentem Bruszilov főhadiszállására (...) Bruszilov az irodában kérdezte tőlem, hogy megbízok-e a nőkben mert hogy a világon először alakul meg egy női zászlóalj. Nem hoznak-e a nők szégyent Oroszországra? Mondtam Bruszilovnak, hogy én magam a nőkben nem vagyok biztos, de ha teljhatalmat ad nekem, garantálom, hogy az én zászlóaljam nem hoz szégyent Oroszországra.”
A bevonulás
    Miután Bruszilov áldását adta, Kerenszkij is engedélyezte az egységek szervezésének megkezdését. Számukra úgy tűnt nyilvánvalónak, hogy a nők, akik önként fegyvert fognak és harcolnak az ellenséggel, okvetlenül emelik a hadseregben a hazafias szellemet, sőt a harcot megtagadó férfiak a példától elszégyellve magukat ismét fegyvert ragadnak.
    „Amikor Kerenszkij az ajtóhoz kísért, pillantása Polovcev tábornokon állapodott meg. Arra kérte őt, hogy adjon meg nekem minden szükséges segítséget. Majd elakadt a lélegzetem a boldogságtól” – emlékezett Bocskarjova.
A zászlóalj kiképzése
    Így aztán, bár a rendelkezést „a női önkéntesekből alakult katonai egységekről” hivatalosan csak június 29-én fogadták el, az avatás már 21-én megtörtént. Az Izsák Székesegyház előtti téren, ünnepélyes keretek között átadták az új katonai egység fehér zászlaját „Marija Bocskarjova első női halálkülönítménye” felirattal.
    Az egységében szigorú fegyelem uralkodott, ébresztő reggel 5-kor, foglalkozások este tízig. Politikai vita és egyéb agitáció szigorúan tilos volt. Bocskarjova a rend megsértőit olykor személyesen verte meg.
    Annak ellenére, hogy a Pétervári Szovjet már július elején minden „női zászlóaljnak” mint „katonai szolgálattételre alkalmatlannak” feloszlatást követelte, ráadásul felállításukat a „burzsoázia titkos manővereként” értékelte a háború folytatására, az ország más városaiban is alakultak ilyen egységek. Ezek legtöbbjének felállítása azonban az állam széthullási folyamatának előrehaladta miatt már nem fejeződött be.
    Az 1917 októberében hivatalosan nyilvántartásban lévő hat női egység közül csak három fordult meg a fronton, (Pétervári Női Halálzászlóalj, Moszkvai Női Halálzászlóalj, Kubányi Női Rohamzászlóalj) harci cselekményekben pedig csak a pétervári vett részt.
    A katonák ellenségesen fogadták a „női halálzászlóaljakat” (mint minden más rohamegységet), a „prosti” még a legenyhébb kifejezés volt, amivel illették őket. Bocskarjova számos alárendeltjét sokkolták a gúnyolódások, sértések és zaklatások.
    Az egységek nem váltották valóra a politikusok vágyait, nem lelkesítették fel a férfiakat, azok nem rohantak utánuk (mint a fentebb említett „A zászlóalj” c. filmben) a tűzbe. A harcok során a pétervári zászlóalj 170 katonájából 30 vesztette életét és 70 sebesült meg. Maga Bocskarjova is kórházba került, s mire visszatérhetett volna egységéhez, az új főparancsnok, Kornyilov, minden női egységet visszarendelt a frontról.
    A Levasovoban állomásozó zászlóaljnak volt még egy szerencsétlen fellépése a Téli Palota védelmében. Október 24-én váratlanul Pétervárra rendelték őket egy katonai parádéra hivatkozva. A parancsnok Loszkov százados, látva a pétervári zavaros helyzetet, megsejtette, hogy zászlóalját a bolsevikok feltételezett támadása ellen akarják bevetni, így azt, a 2. század kivételével visszavezényelte Levasovoba.
    Ez a 2. század (137 fő) vett részt az Ideiglenes Kormány védelmében. Az ostrom korántsem volt olyan heves, mint Ejzenstejn „Október” c. filmjében, a kormányhű csapatok látva a bolsevik túlerőt gyorsan megadták magukat.
A 2. század katonái a Téli Palotánál
    A női század, bár tagjait a támadás során atrocitások érték (három nőt bizonyítottan megerőszakoltak) másnap reggel visszatértek a levasovoi állomáshelyükre.
    Az októberi forradalmat követően ezeket az egységeket feloszlatták. A katonák egy része a fehér illetve a vörös seregben harcolt tovább a polgárháború végéig.
    Maga Bocskarjova visszatért Tomszkba. Későbbi sorsának több változata is kering. Egyesek szerint a fehérek közé állt, mások szerint nem tette, bár erősen kapacitálták.
    Annyi bizonyos, hogy egyszer csak Vlagyivosztokból az Egyesült Államokba hajózott. Itt, majd ezt követően Angliában a fehéreket támogatandó pénzszerző körutakat tett, sőt Isaac Don Levin újságíró, a vele folytatott beszélgetések alapján megjelentetett egy könyvet „Jaska” címmel. („Jaska és csapata” emlegette napjainkban Gajdar Timurjára utalva egy rosszmájú újságíró.)
    Visszatérve Oroszországba Arhangelszkből eljutott Szibériába, ahol Kolcsak felajánlotta neki alakítson női katonai egészségügyi alakulatot. Beleegyezett, de Kolcsak veresége miatt ennek felállítása el sem kezdődött.
    1920 januárjában Tomszkban letartóztatták és 1920 május 15-én a frissen kinevezett CSeKa megbízott, Pavlunovszkij hozott határozatot kivégzéséről.
    Az ügy aktájának borítójára széljegy került, mely szerint az ítélet május 16-án hajtandó végre.
1992-ben azonban, amikor az orosz ügyészség foglalkozott Bocskarjova ügyének felülvizsgálatával, váratlanul kiderült, hogy bizonyíték az ítélet végrehajtásáról nem áll rendelkezésre.
    Egy változat szerint az újságíró Isaac Don Levine, el tudta érni a kiszabadulását és kivitte Harbinba, ahol Bocskarjova hozzáment egy egykori ezredtársához. A családot, vagyis Bocskarjovát, férjét, és annak első házasságából származó gyerekeit e változat szerint 1927-ben erőszakkal a Szovjetunióba (???) deportálták ahol aztán ő élete utolsó éveit töltötte.
Elég valószínűtlennek tűnik.
    A Vörös Hadseregbe beállt katonalányokról természetszerüleg több adat maradt fenn.
    A területi, városi levéltárak iratai mellett az ő alakjukat a regények és a filmszalagok is megőrizték. Őket idézi Anyka, a géppuskáslány (Furmanov: Csapajev), Marjutka (Lavrenyov: A negyvenegyedik) Vavilova (Grossman: Bergyicsev városban), vagy Visnyevszkij komisszárnőjének (Optimista tragédia) alakja. (Visnyevszkij hősnőjét egyébként a forradalmár Larisza Reisner ihlette, állítólag Paszternak is miatta adta a „Zsivágó doktor” főhősnőjének a Larisza nevet.)
    Az új hatalom hivatalosan hitet tett a nők és a férfiak társadalmi helyzetének kiegyenlítéséért. Az 1917. decemberében elfogadott dekrétumokkal biztosították a nőknek az összes polgári és szabadságjogot, egyenlővé téve őket a férfiakkal a törvény előtt.
    Na persze, ezzel egyidejűleg minden független női szervezetet is betiltottak, sikeresen létrehozva ezzel egy különös jelenséget, az „állami feminizmust” melynek során a nők érdekeinek képviseletét (ahogy minden polgár érdekeinek képviseletét) a szovjethatalom vette át.
    Az OK(b)P 1919 márciusában tartott kongresszusán elfogadott programban lefektették, hogy a párt törekszik a nők végre igazi, nem formális egyenlőségére, bevonásukra az új társadalom minden területére, megszabadítva őket a háztartás vezetésétől.
Le a konyhai rabszolgasággal!
    Ez a (legalábbis papíron) kikiáltott egyenlőség automatikusan megerősítette az új jogok és kötelezettségek között a katonai szolgálathoz való jogot is.
    Egy 1920-as adat szerint például abban az évben a hadseregben 73858 nő harcolt, közülük 1854 esett el és 53 kapta meg a Vörös Zászló érdemrendet. (A nők között ezt elsőként a 37. lovassági ezred egészségügyi katonája Darja Krzsanovszkaja kapta meg még 1919-ben).
    Sőt, azok a nők akik már korán bekapcsolódtak a forradalmi mozgalomba, vagy akár annak vezetésében is aktív szerepet játszottak, megjelentek a felső katonai irányításban. (Alekszandra Kollontaj a krími hadsereg, Rozalia Zemljacska a 8. és 13. hadsereg, Glafira Okulov a kelet front politikai osztályát vezette.)
    A polgárháború végére a Vörös Hadseregben 66 ezer nő szolgált, ami az egész személyi állomány mintegy 2 százaléka volt. 
    A legnagyobb számban természetesen továbbra is az egészségügyi szakszolgálatosok, ápolónővérek képviselték a női nemet. Nem véletlen, hogy ezen a területen vezették be először a nők számára a kötelező mozgósítást. (Természetesen máshol maradt az önkéntes belépés)
    A Honvédelmi Tanács 1919 április 14-i ülésén hagyta jóvá a rendeletet a női orvosok, a medikák és más egészségügyi dolgozók sorozásáról. A rendelet minden, az orosz föderáció területén élő szakemberre vonatkozott és az az alóli kibújást a CSeKa és a Katonai Törvényszékek szankcionálták. Az egészségügyiek katonai szolgálatának egy évesnek kellett volna lennie, de valójában a polgárháború végéig minden területen állományban maradtak.
    A nők kötelező sorozásának lehetőségét ezen a területen az 1925-ös törvény is fenntartotta, de kizárólag háború esetén. Békeidőben a törvény rendelkezései szerint kizárólag önkéntes alapon lehetett a 18 és 34 év közötti nőket katonaként alkalmazni.
    Mindazonáltal a férfiak hozzáállása a bajtársnőkhöz megmaradt gyanakvónak, lekezelőnek, sőt megvetőnek. Ezen még a nők személyes bátorságról és hősiességről tett tanúbizonysága sem tudott változtatni. Környezetük továbbra is úgy gondolta, hogy az ellentmondás a hagyományosan elfogadott női szerep és az új tevékenységek között feloldhatatlan. Elfogadhatatlannak tartva igényüket az utóbbiakra, folyamatosan arra emlékeztették őket, hogy „csak” asszonyok. Sok nő pusztán azért ragaszkodott az új „elvtárs” megszólításhoz, hogy hangsúlyozzák jogukat az egyenlő bánásmódhoz.
    Az állam vezetői azonban az új háborúra készültek és a közvélekedéssel szemben úgy gondolták, hogy ehhez „... a dolgozó nőknek felkészültnek kell lenniük nem csak az egészségügyis vagy az ápolónővér szerepére, hanem más jelentősebb kiegészítő és speciális katonai feladatok egész sorára a hadseregben és a hátországban. A női munka növekedése az imperialista háború során megfigyelhető volt a különös jelentőséggel bíró iparágak sorában. (…) Az imperialista és a mi polgárháborúnk tapasztalata ad nekünk példát a nők részvételére a hadseregben. A polgárháború története gazdag példatára a nők politikai és harci részvételének a katonai egységekben.”
    „A legszilárdabban el kell ültetnünk az Unió minden lakosának tudatába azt az elgondolást, hogy a modern háborúkat nem egy hadsereg, hanem az egész ország vívja, hogy a háború megköveteli az egész nép minden erejének és eszközeinek megterhelését, hogy a háború rettenetes lesz, életre-halálra szóló, és ezért van szükség az átfogó alapos kiképzésre békeidőben” – jelentette ki Mihail Vasziljevics Frunze 1925 májusában a Hadtudományi Társaság első találkozóján.
Asszonyt a mozdonyra!
    Persze a nők által elsajátított szakismeretek köre ettől függetlenül már a 20-as évek elejétől folyamatosan bővült (a traktoros, vasúti gépész, nehézgépkezelő, sofőr, pilóta stb. szakmák elsajátítására hívtak fel a plakátok, hirdetések) ám igazi lendületet a 30-as évek nagy kampányaitól kapott.
    Az 1927-ben létrehozott OSZOAVIAHIM (Társaság a honvédelem, a repülési és kémiai építőmunka támogatására) mely már a következő évben kétmillió tagot számlált, a Komszomol szervezetekkel és sportegyesületekkel karöltve, széles körű kampányt indított, hogy a katonai-sport tevékenységeket propagálva felkészítse a fiatalokat a katonai szolgálatra.
    Az aktivisták mindenféle katonai témáról (elsősorban lég- és gázvédelem) tartottak előadásokat a gyárakban, a hivatalokban és az oktatási intézményekben.
    A szervezet országszerte lőtereket, honvédelmi köröket, repülős klubokat és más a fegyverkezelést, gépjárművezetést, ejtőernyőzést, egészségügyi feladatokat oktató csoportokat hozott létre.
1931-ben az OSZOAVIAHIM égisze alatt indult a "Munkára és honvédelemre kész" (GTO) mozgalom. A GTO jelvény elnyeréséhez előírt szinteket kellett teljesíteni futásban, távol- és magasugrásban, úszásban, gránátvetésben stb. Létezett „Vorosilov lövésze”, „Vorosilov lovasa”, „Lég- és gázvédelemre kész” és még ki tudja hányféle jelvény.
GTO jelvény
A 30-as évek közepére az OSZOAVIAHIM egy erős félkatonai szervezetté vált.
    A "Munkára és honvédelemre kész" jelvény 1. és 2. fokozatát csak 1938-39-ben 2,5 millió ember szerezte meg. Összességében a szervezet keretei között 1939-ig 7 millió 923 ezer embert képeztek ki.
    Hogy ennek hány százaléka lehetett nő, azt csak becsülni tudom, a korabeli beszédekben, jelentésekben szereplő adatokba előszeretettel számították bele a tagdíjat fizető, de semmiféle tevékenységben részt nem vevő embereket (meg még ki tudja kiket) is.
    1928 elején a Kalugai Városi Tanács kimutatása szerint az ottani létszám 20%-a volt nő, 1932-ben pedig a Novoszibirszki Városi Tanácsot arra kötelezték, hogy minden tagozatban érje el a nők 40%-os arányát. Ezekhez képest Marija Alekszandrovna Saburova a KB agitációs osztályának vezetője 1934-ben a Párt VII. Kongresszusán már azzal büszkélkedett, hogy az OSZOAVIAHIM tagjainak közel fele nő (már ha igaz a majd nyolcmilliós szám): „Csak az OSZOAVIAHIM-ben van 3.500.000 nő, akik aktívan, nem szavakban, de ténylegesen erősítik a Szovjetunió védelmi képességét”.
Felkészülés az üdülés alatt is.
    A valósághoz talán az az adat áll a legközelebb, mely szerint a két háború között a nők taglétszáma 10 és 20% között ingadozott. Ez 1941-ben a háború kitörésekor 2-2,5 millió nőt jelenthetett.
    A kapitalista országoktól bekerített, az elkerülhetetlen honvédő háborúra készülő ország képének folyamatos sulykolása mellett, az olyan egyéni lelkesítő példák is állandó elemei voltak a kampányoknak, mint Nyina Petrovna Gyemme a világ talán első női sarkkutatója, Anna Ivanovna Scsetyinyina az első női hajóskapitány vagy a Moszkva-távol kelet távot leszállás nélkül teljesítő „Rogyina” repülőgép női legénysége, az Oszipenko – Grizodubova – Raszkova trió. A pilóták különösen népszerűek voltak, a klubok tagjai fáradhatatlanul járták az országot, bizonyítani igyekezve az aviatika elérhetőségét mindenki számára.
    A repülőgépeket nem csak megnézhették, de levegőbe is emelkedhettek velük. S lám, 1927-ben a felszállók 15-20%-a nő volt. Az sem riasztotta el az érdeklődők sokaságát, hogy a sétarepülésért gyakran fizetni is kellett. A „Cseljabinszki munkás” egész riportsorozatot szentelt „Mindenki az OSZOAVIAHIM-be!” címmel a repülőgép ottani látogatásáról. Szinesen írta le a közönség végeláthatatlan özönlését és a tömeg vöröskatonák által alig feltartóztatható nyomását. A repülés nem volt olcsó, 6 rubel, de a pilóta és a szerelő nagyvonalúan sétarepültettek három, sőt egyrubelesért is gyerekeket és cselédlányokat.
Légoltami gyakorlat Moszkvában
    Mindezt azért írom le, mert talán jobban megérthető, hogy az első világháború 20-25 ezer és a polgárháború 66 ezer női résztvevője után, alig húsz évvel később honnan került elő az a 800 ezer frontszolgálatos nő. Hogy mi vitt rá fiatal lányokat 1941-ben, hogy magukat 14 helyett 17 évesnek hazudva a frontra könyörögjék magukat.
(Sajnos nem találtam olyan írást mely a háborút, mint a hátrányos helyzetből való kitörés lehetséges eszköze vizsgálta volna, de ez lehet az én hibám.)

    „Megérkeztem, ott ült a hadbiztos. Azon gondolkoztam, hogyan szólítsam meg? Aztán kitaláltam, hogy azt mondom: Bácsi, küldjön engem a frontra!
Hozzám lépett és megkérdezte: Hány éves vagy, kislány?
A nagyobb nyomaték kedvéért nem azt válaszoltam, hogy 14 és fél, hanem 15.
Nem viszünk gyerekeket a frontra mondta.
Kirúgott, én meg kinn sírva fakadtam. Csak álltam és sírtam.
Volt ott egy asztal. Bedugtam a fejem alá és elváltoztatott hangon kiabáltam alóla: küldjenek a frontra, 17 éves vagyok!
Odajött, megfogta az államat és azt mondta: te nagyon gyorsan nősz. Reggel 15 voltál, most meg 17. Estére már 20 éves leszel.
Szinte térden állva könyörögtem: vegyen be engem, kérem!
14 éves voltam, mégis bevettek.”

    „Mi nagyon fiatalon mentünk a frontra. Kislányok voltunk. Még nőttem is a háború alatt. Anyám otthon megmérte... nőttem tíz centimétert...”

    „Egyre csak jártunk a hadbiztosságra. A hadbiztos épp csak ki nem hajított:
De hát mihez értenek? Mit fognak csinálni a háborúban?
Mi meg nem értettük. Hát, harcolni akarunk és kész.”

Bevonuló lányok
    És kimentek a frontra, ahol azzal szembesültek, hogy minden másképp történik mint a plakátokon és az OSZOAVIAHIM gyakorlatain, hogy lőni nem furnér céltáblára hanem élő emberre kell.

    „Mikor már tüzeltem, akkor gondoltam: Istenem, megöltem egy élő embert!
A kezem remegni kezdett, hidegség öntött el. Nem tudtam uralkodni rajta, így a fogam elkezdett vacogni. Valamit akartam Másának mondani, de nem tudtam beszélni annyira megrémültem attól, hogy megöltem egy eleven embert.”

    A fegyelem, a szabályzat, a rangjelzések – különösen azoknak akik nem vettek részt a klubok alaki kiképzésein – nem rögtön adta magát. Őrségben az "Állj, vagy lövök!" helyett gyakran hangzott el az "Elnézést, álljon meg, vagy lövök".

    „Jövök a konyháról két vödör forró vízzel és jön szembe két tiszt.
Egymás mellett jönnek, beszélgetnek. Gondolkodom, mit csináljak, hisz együtt vannak… Ha legalább az egyik lemaradna, a másik meg előrébb lépne… De csak jönnek együtt, én meg nem tudok rájönni hogyan tisztelegjek mindkettőjüknek.
Amikor már csak két méterre voltam tőlük még csak rám sem pillantottak letettem a vödröket magam mellé, «vigyázz»-ba vágtam magam,s ahogy odaértek mindkét kezemmel így csináltam (mutatja, hogy mindkét kezével egyszerre tiszteleg) és meghajoltam az egyikük és a másikuk felé is.”

    Ahogy az első világháborúban, a nők most is az egészségügyi szolgálatban vettek részt legnagyobb számban. Annyi változás azonban történt, hogy most már az első vonalban is ők cipelték sebesült bajtársaikat. Fiatal lányok vonszoltak meglett férfiakat, tucatszám menekítve őket golyózáporban és gránáttűzben.

    „Nem győztek minket egyenruhával, mindig véres volt. Az első sebesültem – Bjelov főhadnagy, az utolsó – Szergej Petrovics Trofimov, aknavetős szakaszvezető. A hetvenes években eljött hozzám vendégségbe és a lányaimnak megmutattam a fejét, ahol most is van egy nagy heg. Összesen 481 sebesültet vittem ki a tűz alól. Valamelyik újságíró összeszámolta, egy egész gyalogos zászlóaljat... nálunk kétszer-háromszor nehezebb férfiakat vonszoltunk ki. És sebesülten még nehezebbek. Vonszolod őt magát, a fegyverét, meg a rajta lévő kabátot és csizmát. Magadra veszel nyolcvan kilót és vonszolod. Lerakod... Mész a következőért, az megint 70-80 kg... és ezt öt-hat alkalommal egy támadás alatt. Te meg 48 kiló vagy – balettáncos súly. Ma már hihetetlen...”

    „Amíg hallja... Az utolsó pillanatig mondod neki, hogy nem-nem, nem hal meg. Megcsókolod, megöleled: mi van, mi van? Ő már halott, szeme a mennyezeten, de én még súgok neki valamit... Nyugtatom... A nevek kitörlődtek, kihulltak az emlékezetből, de az arcok maradtak...”

    Sztálin parancsára 1941. október 8-án felállítottak három női, egy vadászrepülő, egy zuhanóbombázó és egy éjszakai bombázó légiezredet. Ezeknek az egységeknek a gerincét az OSZOAVIAHIM repülőklubjainak női kiképzői alkották, akik akkortájt alig néhányszázan voltak.
Az éjszakai bombázók számára még a gépeket is a klubokból szedték össze és alakították át a feladathoz. Ezek kicsi, lassú PO-2-esek voltak, melyek majdhogynem gézzel bevont furnérból készültek és csak kis magasságban tudtak repülni. Néha még egy egyszerű leszállás is tragédiával végződött.

    „A gép mellett fekszik a barátnőm, Lilja Tormoszina. Fekszik kiterítve. Fekszik, fekszik... de úgy tűnik még él, mert a kesztyűje jól zongorázó moszkvai értelmiségi volt az egyik kesztyűje valahogy összerándul.
Szóval, még nyilván él. Mindenhol csupa kék, teljesen össze van törve.
Nágya Komagorceva meg beszorult a második kabinba. Kezdtük kicibálni, de már halott volt.
Elég volt egyetlen találat és a PO-2 kigyulladt. A földig sem érve, mint a gyufa égett el a levegőben.
Ha őszinte akarok lenni, nekem a szemem láttára égett el Zsenya Rudnyova, Tánya Makarova, Vera Bjelek. Láttam elégni ezeket a repülősöket.
Ligyija Litvjak
Négy legénységet a Krím felett.
Ismerték ott a mi ezredünket, az éjjeli boszorkányokat, ahogy a németek neveztek minket.
Ahogy mondom, tizenkét embert láttam elégni a géppel együtt.
Éjszakánként öt felszállásom volt. Előfordult, hogy tízet is csináltunk, ha jó éjszaka volt. Akkor az ilyet «maximum éjszakának» neveztük.
Még egy imát is kitaláltunk: «Ki vagy a mennyekben! Hozd el nekünk a maximumot. »
Hogy mit jelentett a maximum éjszaka? Azt, hogy nem ülünk fagyoskodva a fülkében, nem várunk bóbiskolva arra, vajon lesz-e feladat vagy sem. A maximum az, hogy ma éjjel minél több felszállást végezhetünk vagyis egyik felszállás jön a másik után.
És mi ezt akartuk...”

    Szinte nem volt olyan fegyvernem ahol ne szolgáltak volna nők, helyenként nagy létszámban.
Felderítők, mesterlövészek, géppuskások, utászok, harckocsizók. Az ország légvédelmét ellátó katonák közül minden negyedik nő volt.
Még nyelvi probléma is felmerült, hisz a harckocsizó, a gyalogos a géppisztolyos szónak addig nem volt nőnemű megfelelője, hisz ezeket a tevékenységeket addig sohasem végezték nők.

Roza Sanyina
    „Igyekeztünk... Nem akartuk, hogy azt mondják rólunk: «Ó, ezek a nők!» És jobban igyekeztünk mint a férfiak, nekünk be kellett bizonyítanunk, hogy nem vagyunk rosszabbak mint ők. De felénk sokáig nagyon lekezelő magatartást tanúsítottak."

    Mindezek ellenére sem a férfi bajtársak, sem a hátországban maradók között nem igazán változott a katonalányok megítélése.
Eleinte maguk a frontra induló lányok is úgy gondolták, hogy igyekezniük kell férfi katonává válni. Rövidre nyírták a hajukat, megváltoztatták a járásukat.
    Az elöljárók többsége is ezt várta el és csak nehezen látták be, hogy beosztottjaik a kiváló sőt gyakran hősies katonai teljesítményeik mellett nők is.
    Fenyőtobozból, rongyból csináltak maguknak hajcsavarót, konzervdobozból gyűrűt. A maradék gézdarabból gallért is varrtak a gimnasztyorkára.
A piros és fekete ceruza, amivel a pilóták a térképen az irányt jelölték ki, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kifessék magukat.

    „Kaptunk kapcát, ezekből bugyit, melltartót varrtunk. Mikor a parancsnok megtudta, lehordott bennünket.”

    „Ez Kovrovban történt. Egyszer bementünk a városba a fürdőbe és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy igazi fodrászatba. Már nagyon kellett daueroltatni, mi magunknak rongydarabokra csavarva göndörítettük a hajunkat. Csak a főhadnagy nem szerette ezt, szitkozódott, hogy «tiltja a szabályzat». De a kísértés nagy volt! Na, mi lányok ki is használtuk a lehetőséget, hullámokat is csináltattunk, a szemöldökünket és szempillánkat is kifesttettük, még manikűröztettünk is. Ki se értünk a városból, egy katonai járőr megállított minket, « Kik maguk? Hol az egységük?» Mi csak hallgattunk. Nem szabadott elárulni az egységünk elhelyezkedését. A tisztázásig őrizetbe vettek bennünket, seprűt adtak a kezünkbe, bezártak udvart seperni. De csak a kerítésig, ott a seprűt eldobtuk és megszöktünk. Egy sötét erdőben mentünk, féltünk és az is szörnyű volt, hogy tudtuk a parancsnok össze fog szidni. Elértük az egységet ahol már figyelmeztettek, hogy letartóztatás alatt vagyunk. A legrettenetesebb a főhadnagy haragja volt. Kinek borotvát, kinek kést vagy pengét adott és kényszerítette, hogy kaparja le a körömlakkot. Kapartunk és bőgtünk: elpusztítani ilyen szépséget!”

Meleg fürdőt meglehetősen ritkán készítettek (a füstöt megláthatta az ellenség), de már a folyók, tavak, patakok, víztartályok közelsége is megváltást jelentett. Rosszabb esetben még a hideg évszakokban, ősszel és tavasszal is ilyen fürdőt kellett venniük. Amikor mégis sikerült befűteni a fürdőt, hatalmas sor várakozott rá: az egész ezred.

    „Fürdésről álmodoztunk. Mindig csak azt kértük intézzék úgy, hogy az ezredünk meg tudjon mosakodni, mert víz nélkül sehogyse bírjuk.”

    „Örültünk ha adtak egy kanna vizet, hajat mosni. Ha sokat gyalogoltunk puha füvet kerestünk, letéptük és a lábunkat... hát, tudja, fűvel mostuk meg... Nekünk kislányoknak külön sajátosságunk volt, hogy... a hadsereg nem is gondolta volna ... zöld volt a lábunk… Jó ha a törzsőrmester idősebb ember volt és mindent megértett, nem kobozta el a málhazsákból a plusz fehérneműt, de ha fiatal volt, feltétlenül kidobta azokat.”

    „Vatta és géz sem volt nekünk előirányozva, ezért leginkább az elemi női higiénia hiánya gyötört bennünket.”

    „Úgy tartották, szerencsések voltak a nők az ezreddel, ha a parancsnok megengedte feltépdesni a lepedőt a kritikus napokra. De voltak olyanok is akik nem tettek ilyen engedményt, mondván, hogy «mindenki oldja meg, ahogy tudja». Akkor a lányoknak be kellett érni régi rongyokkal és ruhadarabokkal amiket valahol találtak.”

    A seregben a szerelem is szigorú tilalom alatt állt. Ha a parancsnokság tudomást szerzett a kapcsolatról az embereket rövid úton különböző egységekhez helyezték át. De mégis szerettek.
    A románcok egy része pusztán praktikus jelleget viselt. A fronton bármelyik lány céltáblájává válhatott egy nőt már régen látott katonának. A férfiak gyakran nem hagytak nyugtot, zaklattak, erőszakoskodtak. Hogy valahogy megvédje a biztonságát, a katonalányok egy része igyekezett kapcsolatot kezdeni a tiszti állománnyal: kevés olyan katona volt aki bátorkodott megérinteni tiszti pártfogóval rendelkező nőt. Őket kezdték PPZS-nek (pohodno-polevaja zsena; mozgó tábori feleség) vagy tisztibarátnőnek nevezni.
    Bár az is igaz, nem minden nőnek voltak ilyen tapasztalatai a katonatársaival.

    „A fronton a férfiak viszonya hozzám mindig csodálatos volt, vigyáztak rám. A békés életben nem is tapasztaltam, hogy így viszonyultak volna a nőkhöz. Mikor hátravontak, lefeküdtünk pihenni, a föld hideg volt, ők inkább gimnasztyorkában maradtak, de nekünk odaadták a köpenyeiket. «Lányok, lányok, be kell takarózni». Ha valahol találtak egy darab vattát, gézt: «Fogd csak, neked még jól jön».”

    „Valamikor legalább kipróbáltad már?
Mondtam ‒ mit próbáltam ki?
Nem mit, kit! Egy férfit próbáltál már?
Azt mondtam ‒ Bolond vagy te? Eredj már.
Bolond, bolond... ‒ felelte. Nem jutunk ki innen. Holnap úgyis mind meghalunk.
Még én se tudom, mi a szerelem ‒ mondtam.
Rajta – mondta ‒ próbáljuk ki.”

    Abban az esetben ha egy nő terhes lett, leszerelték. Akik ezt nem akarták, azok számára az egyetlen megoldás az abortusz volt, amelyet gyakran szörnyű körülmények között, szakember nélkül kellett elvégezni. Rengeteg volt a sikertelen műtét, jobb esetben súlyos egészségügyi problémákat, rosszabb esetben halált okozva.


    Aztán vége lett a háborúnak és a nők számára elkezdődött egy új háború.

    „Azzal a reménnyel tértünk vissza, hogy végre élhetünk, és büszkék lehetünk, hogy valamennyire mi is segítettünk közelebb hozni a győzelem napját.
De egyáltalán nem így történt. Őszintén mondom: nem így.”

    A katonatársak talán nem azokra vágytak, akiket folyton félretaposott csizmában és férfipufajkában láttak, talán csak a háborús éveket igyekeztek mielőbb elfelejteni, de ezzel elfelejtették lányaikat is. Azok a férfiak akik nem jártak a háborúban megalázónak vélték feleségül venni egy katonanőt, a „békés” nők jelentős része pedig kifejezetten ellenségesen fogadta őket. Ők voltak a prostituáltak, akik kimentek a frontra, hogy elcsábítsák mások férjét és különféle szolgáltatásokat nyújtsanak nekik.

    „Hogyan fogadott minket a szülőföld?
Nem tudok sírás nélkül visszagondolni. Hány év telt el, de a mai napig ég az arcom.
A férfiak hallgattak, az asszonyok pedig... ők kiabáltak rám:
- Tudjuk, mit csináltál ott!.. Katona szuka…
Sértegettek minden módon. Gazdag az orosz nyelv.”

    Sőt, a „gyalázat” kiterjedt az egész családra és a nem katonáskodó húg is nehéz helyzetbe került.

    „Hazatér a frontról de otthon van még három lány.
Két nap múlva az anyja kezébe adja a bőröndjét és azt mondja:
- Menj el, itt a három nővéred, nekik még férjhez kell menni. Hisz te a háborúból jöttél, végül is kurva vagy.
Így aztán ez a kislány, akinek két "Dicsőség" érdemrendje van, elmegy otthonról.”

    Sok nő széttépte az iratokat, amelyek a fronton szerzett sebesüléseket igazolták. Eltagadták a fogyatékosságot, elrejtették a sebeket. Amennyire ez lehetséges volt, beolvadtak a többiek közé.

    „Nagyon rossz szemmel néztek ránk, mi pedig igyekeztünk nem beszélni a sebeinkről, a sérüléseinkről, az összes, összes... hogy engem a légnyomás odavágott és így ki alkalmazott volna engem a gorkiji Komszomolnál?
Rögtön azt mondták volna: mit akarsz, hisz te légnyomást kaptál!
Úgy néztek ránk, mintha feketék lettünk volna, nem fehérbőrű kislányok.”

    „Eleinte titkolóztunk, még a kitüntetéseinket sem viseltük. A férfiak viselték, a nők nem. A férfiak voltak a győztesek. Őszintén mondom, tőlünk elvették a győzelmet. Nem osztották meg velünk. Ez sértő volt és érthetetlen.”

    1945 júliusában Kalinyin beszédet mondott a hadseregtől és a flottától leszerelő frontharcos nők előtt.
    „A női egyenjogúság hazánkban az októberi forradalom első napjai óta létezik. De önök kiterjesztették a nők egyenjogúságát egy másik területre is ‒ hazájuk közvetlen védelmére, fegyverrel a kézben. Elérték a női egyenjogúságot egy olyan területen, amelyen az mindeddig ennyire közvetlenül még nem létezett” – mondta.
    Mondott még sok minden mást is: mit várunk el most önöktől, micsoda mély erkölcsi alapként szolgálnak majd eljövendő munkájukhoz az elmúlt évek (amely munka talán nem lesz oly jelentős, mint a hadsereg)… és így tovább.
    Csak egyet nem mondott, azt, hogy köszönjük.
    Azért a miheztartás végett még hozzáfűzte:
    „De nekem, mint sokat tapasztalt embernek azt kell mondanom önöknek: ne legyenek eltelve maguktól az eljövendő munkájuk során. Ne beszéljenek a saját érdemeikről, beszéljenek önökről inkább az emberek ‒ az jobb.”

A „Lányok az aknamezőn” (orosz címe „Azokról, akikre emlékezem és szeretek”) forgatókönyve Pjotr Zavodcsikov és Szemjon Szamojlov „A lány különítmény” című műve alapján íródott. A félig-meddig dokumentum elbeszélés egy női kutyás tűzszerész csapat mindennapjait örökíti meg.
    A filmet Anatolij Vehotko és Natalja Troscsenko rendezték. Bár külön-külön és közösen rendezett filmjeik az átlagnál mindig kicsit magasabb színvonalat képviseltek, az igazán jelentős film elkészítéséhez szükséges plusz rendre hiányzott.
    Ez a munkájuk sem remekmű, bár én méltatlanul elfeledettnek gondolom.
    Nagyon kevés film vette a bátorságot, hogy a „nők a háborúban” témájához így nyúljon, hogy valamilyen módon helyrebillentse az igazságot akkor, mikor a háborús történetekben tragikussá váló hősök egyértelműen a férfiak voltak.
    A film sorsát minden bizonnyal befolyásolta, hogy előző évben, 1972-ben készült el a hasonló témát tárgyaló „A hajnalok itt csendesek” és Rosztockij remekműve szinte agyonnyomta.




A kurzívval szedett visszaemlékezések többségét Alekszej Kitajcev „A háború női arca. Katyusa” c. dokumentumfilmjében mondják el az emlékezők (2008).




Lányok az aknamezőn (О тех, кого помню и люблю)

Rendezte: Anatolij Vehotko és Natalja Troscsenko
Forgatókönyv: Bugyimir Metalnyikov
Fényképezte: Alekszandr Csecsulin
Zene: Szergej Szlonyimszkij

Gyártó: Lenfilm, 1973
Bemutató: 1974. február 4.

Szereplők:
Vasziljev főhadnagy -           Valerij Zolotuhin
Zina Gorjunova -                   Jekatyerina Vasziljeva
Rita Menysikova -                 Viktorija Fjodorova
Kátya Szomova -                   Jevgenyija Szabelnyikova
Nyina Bulkina -                     Violetta Zsuhimovics
Válja Tyihonova -                  Nagyezsda Karpusina
Ánya -                                    Ludmila Sztaricina
Fjodorov őrnagy -                  Artyom Inozemcev
Dagun Szaidov -                    Dagun Omajev


Link:
jelszó: kinok55



6 megjegyzés:

  1. Letöltve a fenti linkről egy rar fájlt kapok, amelyet kibontva két hibajelzés van: láthatólag valamilyen jelszót kíván. Az .avi fájl megtalálható, csak éppen nem lehet használni. Mit csinálhattam rosszul?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánat, az én hanyagságom kinok55 a jelszó.
      Mindjárt kiírom a linkhez.
      üdv
      pasanyov

      Törlés
  2. Nagyon szépen köszönöm ezt a kuriózumot!

    VálaszTörlés
  3. Köszönjük. Karácsonyra várható valami szovjet ritkaság a filmek közül?

    VálaszTörlés