Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2012. május 12., szombat

Peremvidék ; Vad vidék


„És hirtelen rájöttem, hogy a peremvidék - az a kezdete a világnak, és nem a vége. Ez a megszokott világ vége, de egy szokatlan világ kezdete, amely természetesen jóval nagyobb és hatalmasabb (...) a peremvidék felé haladva távolodsz mindentől a világon és kijutsz a valódi világba.” - mondta ezt még valamikor a 90-es évek elején -közepén Joszif Brodszkij, egy Szolomon Volkovval folytatott beszélgetés során.
Hogy a „Peremvidék” című film szerzőinek a világ kezdetét vagy végét jelentette-e a periféria és ott élő hőseik, nem tudom. Az „idő föld alatti morajlását” meghallani vélő rendező, Pjotr Lucik nyilatkozatai alapján inkább az előbbire tippelek. „... Természetesen a peremvidék nem megy Moszkvába oldalkocsis motoron. Moszkva még nyugodtan alhat, de általában az emberek egy kicsit elpuhultak, az ő otthonaikat régóta nem égették fel.”
A „Peremvidék”, 1998-as bemutatóját követően az évtized kultikus filmjévé vált, amennyiben ezen azokat a termékeket értjük, amelyek bizonyos rétegekben a marketing majdhogynem teljes hiánya ellenére váltak legendává. A hírnév nem csak a film körül kialakult kisebb botránynak volt köszönhető (a „Kinotavr” fesztiválon történt premier után egyes kritikusok azzal a követeléssel küldtek levelet a minisztériumba, hogy azonnali intézkedésekkel akadályozzák meg a film eljutását a közönséghez), hanem annak is, hogy a szerzőpáros a 90-es évek első felében a moszkvai elit körében rendkívül népszerű volt. Ostromolt forgatókönyvírók, akiktől még a hírneves énekesnő Alla Pugacsova is rendelt forgatókönyvet egy saját maga főszereplésével készítendő játékfilm számára.
Maguk is kultikus figurákká váltak.
Kicsit olyanokká, mint hőseik, akik sokat és keményen tudnak inni, a barátságot mindennél előbbre valónak tartják, és Oroszország peremvidékéről indulnak a főváros meghódítására.
Mindketten a provincákról származtak és mindketten már felnőtt fejjel jutottak be a VGIK (Összoroszországi Állami Filmművészeti Főiskola) forgatókönyvírói karára.
Pjotr Lucik Taskentből, Alekszej Szamorjadov Orenburgból érkezett.
Luciknak ekkorra már volt egy műszaki főiskolai diplomája, sőt némi filmes tapasztalatra is szert tett az „Uzbekfilmnél”.
Az orenburgi fiú
Szamorjadov útja sokkal göröngyösebbre sikeredett. Orenburgban hol mint gyári munkás, hol mint bolti eladó dolgozott. Afféle helyi csodabogár, aki éjjel-nappal csak ír. „Engem az irományaim miatt az egész utca nevetség tárgyává tesz, bolondnak, idiótának hisz. Még az otthoniak is elkezdtek szégyellni...” – írta későbbi tanárának Vera Tuljakovának. (Maga Tuljakova sem volt mindennapi ember. A Szovjetunió és Törökország között folyamatosan „ingázó” költő, Nazim Hikmet számtalan felesége közül ő volt az utolsó. Férjét, lányát hagyta ott az apjánál 6, nála 32 évvel idősebb török költő kedvéért. Hikmet két darabjának is társszerzője.)
Ő írja a szerzőpáros forgatókönyveit tartalmazó kötet utószavában:
„Ljosa első munkája 1981 őszén került hozzám. Szabadságról jöttem vissza, nehezen térve magamhoz a felvételi vizsgák rémálma után, amely a forgatókönyvírói karon a tehetségtelen, bárgyú munkák százszámra való gyötrő olvasásával jár együtt. Grafománok pocsékolnak saját zagyvaságaikra tintafolyamokat és papírhegyeket. Aztán mikor már végre mindegyiken túl voltam, a tanszéken könyörögni kezdtek, hogy olvassak el még egy ott hányódó mappát, amit valami mamlasz többhónapos késéssel küldött a válogatásra. Régóta hever ott és senki sem akarja elolvasni... Válaszolni azonban muszáj. Amikor megláttam ezt a lehangolóan összenyálazott vörös mappát, előre sajnáltam magam. Történetek voltak benne. Nem hosszúak, oldalanként öt vagy hat. Ám valami 70 darab! A szerző - A. Szamorjadov. Na, még egy családszomorító - gondoltam. De tévedtem! .. Pedig az első bekezdésnél még az olvasáshoz is fáradt voltam... Aztán a másodiknál… a másodiknál elkezdett érdekelni... érdekes és mulatságos volt. (...) Megállás nélkül olvastam végig a tanulatlan vidéki fiú történeteit. Szinte kivétel nélkül keményen dolgozó, nyilvánvalóan a szerző közvetlen közelében élő emberekről szóltak. Legszínesebb figurák mások voltak, mint Suksin csodabogarai. Szamorjadov hősei ugratták egymást, elképesztő „megtörtént” eseteket meséltek, mindennél jobban szerették az ebédszünetet és a könnyű „potya” piát... (…) Olvasás közben egyre inkább meggyőződtem, hogy óriási tehetség. Egy eddig észre nem vett, elhanyagolt tehetség, akinek gyors és halaszthatatlan segítségre van szüksége.”
Tuljakova rögtön felvette a kapcsolatot Szamorjadovval és ettől kezdve szinte levelező kurzust tartott neki. Mindenképpen be akarta juttatni a főiskolára, ami évről évre halasztódott. Hol Szamorjadov nem jelent meg a felvételi vizsgán, - valami északi kiküldetésről és a fagyos vihar fogságába került teherautóról előadott kalandos történettel magyarázva ezt - hol a felvételi bizottság utasította el, Tuljakova erőteljes protekciója ellenére. „Sötét, tanulatlan, semmit sem tud a filmről. Írni nem képes. És egyáltalán, a falu bolondja benyomását kelti...” – mondták.
Végül ugyanabban az évben mikor Lucikot, 1985-ben vették fel, Tuljakova és egy kollégája Odelsa Agisev ugyanis ekkor indíthatott saját osztályt.

Pjotr Lucik és Alekszej Szamorjadov
Lucikkal nagyon összebarátkoztak. Talán az hozta őket közel, hogy mindketten idősebbek voltak a többieknél, ázsiából jöttek. Egyszerűen senki sem emlékszik rájuk a barátságukat megelőző időszakból.
Megismerkedésük történetének egyik változata szerint Dmitrij Voronkov, aki az első évben kollégiumi szobatársuk volt, mutatta be őket egymásnak. Lucik emlékei szerint a főiskola kapujában találkoztak először, föltünt neki Szamorjadov pimasz pofája és hunyorgó rövidlátó szeme. De aztán gyorsan hozzáfűzte: „…Nem emlékszem. Egyáltalán nem tudom, mi volt tegnap.
Az első évtől kezdve a legjobbak voltak a szakon, de mindig kicsit kívülállóak maradtak. Furcsa történeteket meséltek róluk. Hogy ágy helyett zsanérjukról leszakadt (vagy leemelt) ajtókon aludtak, hogy nem tudtak géppel írni és a diplomamunkát a beadás előtti éjszaka a kollégium lánylakói gépelték le nekik oldalanként egy csókért, hogy zsebükből pénzkötegek hullottak, mert már diákként jól kerestek sorozatok írásával.
Mintha benne éltek volna kitalált történeteikben.
„Meglepő, hogy nekem senkivel különösebb kapcsolatom nem volt, de velük elég sok történetem, és mind valahogy mesébe illő. Emlékszem Szamorjadov meghívott engem pelmenyire. Főzi őket, de azok nem lebegnek. Fogja a kanalat, kivesz egyet, de hirtelen a pelmenyi kiesik a kanálból és elgurul. Nézzük a padlón, a tésztán keresztül áttetszik a vas. Hús helyett egy vasgolyót szedtünk ki belőle. Rövidre fogva, kikapcsoltuk a tűzhelyet, belenéztünk a fazékba, és abban minden pelmenyi ilyen golyókkal volt megtöltve. Ljosa meg így: Megvettem - mondja – és ahogy hoztam azon gondolkodtam, miért ilyen nehezek? És tudja, ez igaz! Szamorjadov meghívott engem vasgolyós pelmenyire! Vele mindig ilyen esetek történtek. Ez azt jelenti, hogy Lucikkal a történeteket nem a fejükből írták, hanem a saját életükből.” – mesélte Renata Litvinova aki egy évvel előttük kezdte a forgatókönyvírói fakultást és a két fiú félig barátként, félig udvarlóként legyeskedett körülötte. (Litvinova azóta színésznőként - Kira Muratova filmjében debütált -, rendezőként, íróként, televíziós személyiségként is ismertté vált.)
Odelsa Agisevnek legalább ennyire meghökkentő emlékei vannak Szamorjadovról:
„Mindeközben amikor beszélt és mikor meséket talált ki, ő maga abban a pillanatban a legőszintébb módon hitt benne. Mi teljesen komolyan vettük a hóember problémáját:
– Odelsa Alekszandrovics, nálunk a sztyeppén ismerek egy embert, aki a pincében láncon tart egy hóembert, nyers krumplival eteti és két literért bárkinek megmutatja.
– Ljosa, miért két literért?
– Hogyhogy miért? Hát egy liter magának, a másik a hóembernek.”
Első megvalósult forgatókönyvük a „Menekülő polgár”, Jelena Ciplakova első rövidfilmje volt. Az első nagyjátékfilm az 1990-es „Szavoj”. (Érdekes, hogy a „Vad vidék” kivételével valamennyi forgatókönyvüket első nagyjátékfilmjét forgató rendező vitte filmre: Misa Avetyikov, Bakit Kilibajev, Alekszandr Hvan, Denisz Jevsztyignyejev vagy Tóth Tamás)
A „Szavojt” Mihail Avetyikov rendezte és „... mi annyira le voltunk sújtva attól, hogy mi ment át a forgatókönyvből a filmbe, hogy nyugodtan megbeszélve Misával és nem megsértve senkit, megkértük a stúdióban, hogy vegyék le a nevünket a stáblistáról és változtassák meg a film címét. (...) Ez a mi világunk volt, a film meg teljesen másra sikeredett. Szörnyű csalódást éreztünk. Ez aztán általában megismétődött más filmekkel is.” A „Szavoj” stáblistáján tényleg nincs ott a nevük és bár a következőt az 1992-es „Gongofert” sokan az egyik legsikerültebb filmjüknek tartották, ők ezzel sem voltak maradéktalanul elégedettek.
A Bakit Kilibajev rendezte film főhőse a kozák Kolka Szmagin, aki földijeivel tenyészbikát vásárolni érkezik Moszkvába. Szmagin már csak a hazafelé tartó vonaton veszi észre, hogy éjszakai szerelmi kalandja során barna szemét kékre cserélték. Egy kiadós otthoni ivászat után felfegyverkezve indulnak újra útnak, hogy visszaszerezzék Kolka szemét és bosszút álljanak a bűnös Moszkván...
A szerzők a Kinotavr fesztiválon, Szocsiban megkapták érte a legjobb forgatókönyvért járó „Arany Kos” díjat, mint ahogy valamennyi ezt követően írt forgatókönyvüket díjazták valahol.
Népszerűségük csúcsán voltak, azt mondták rájuk: a szerencse fiai.
1994. január 26-án Szamorjadov lezuhant a Jalta szálló 10. emeletéről és halálra zúzta magát. A tragédia a Jaltai Filmfesztiválon történt, ahol éppen a „Gyuba-Gyuba” c. film forgatókönyvéért kaptak díjat. Jellemzően halálának körülményei, hozzájárulva sajátos legendáriumuk továbbéléséhez, ma is több változatban terjednek. Vera Tuljakova, a 2001-ben elhunyt mentor, másfél évvel az esemény után megkapó történetet kerekít:
„… egy órával a Jaltai Filmfesztivál zárása előtt, ahol neki és Pjotrnak át kellett volna venniük a soron következő díjat a „Gyuba-Gyuba” forgatókönyvéért, Ljosa bejött a szállodába átöltözni. Esteledett. Felment a tizedik emeletre, ahol szobájához érve vette észre, hogy elvesztette a kulcsot. Ismerve Ljosa természetét azt feltételezem, hogy kicsit habozott menjen-e az alkalmazotthoz a pótkulcsért és kerekedjen botrány az ünnepség előtt, vagy kopogjon be a szomszédhoz és annak erkélyéről saját erkélyére átmászva jusson be a szobájába.
Bekopogott. A szomszédot meglepte a kérés, de nem állította meg. Filmes barát sem állt mellette, hogy a keze után nyúljon...”
Pjotr Lucik közeli barátja, Alekszandr Csebotajev változata szerint Lucik egy lánnyal bezárkózott a szobájába és Szamorjadov részegen az erkélyen át akart hozzájuk bemászni. Ezt állítólag maga Lucik mesélte el neki bűntudatot érezve Szamorjadov halála miatt.
Barátja elvesztése után nem sokan gondolták, hogy Lucik talpra áll és egyedül is csinál filmet, hisz Szamorjadov vezető szerepet játszott az alkotópárosban.
„Agisevnél és Tuljakovánál tanultam, de a mesterképzőt Szamorjadovnál fejeztem be. Ljosa mindent tudott. 40 dolgot írt egyszerre, de semmit nem fejezett volna be, ha nem ülünk össze és szedjük az egészet rendbe.” – mondta Lucik.
Aztán elkészítette a „Peremvidéket”.
Peremvidék
A film alapjául a „Jó emberek” című forgatókönyvük szolgált (vagyonos gazdálkodók és védelmi pénzt követelő bűnözők harca), ezt azonban Lucik, immár egyedül, alaposan átdolgozta, mondhatnánk aktualizálta. Az új szüzsében földjeikből kiforgatott parasztok kelnek útra falujukból „megkeresni az igazságot”.
Posztmodern makabr, film noir, art house, társadalmi-filozófiai példázat, western, tragikomédia, hősi horror, stilizált hősi eposz, akció-dráma; ilyen és hasonló, létező és e film kapcsán kreált kategóriákkal igyekeztek meghatározni a méltatók (és méltatlankodók) a film műfaját. Maga Lucik, elfogadva az epikával vont párhuzamokat, ironikusan „alacsony költségvetésű eposznak” nevezte művét.
A műfaji meghatározás körüli zűrzavar utal a film értékelése körüli megosztottságra, végletes megítélésére is. Bizonyos körökben valóban kultuszfilmmé vált, mások mereven elutasították, majdhogynem fasiszta eszmék propagálásával, az „aki agresszív, annak van igaza” elv szentesítésével vádolták. (Már említettem, hogy egyes kritikusok egyenesen be akarták tiltatni a filmet. „A magam részéről, én nem akarom betiltatni azt amit ők írnak...” – reagált Lucik.)
A peremvidék vagy periféria (okraina) nem egyszerűen helyszín, hanem valamiféle toposz, ami magába foglal mindent és mindenkit, aki a társadalom látóterének peremére szorult. A lepukkant lakótelepek, a rozsdaövezetek, az „úgy maradt” vidékek lakóinak világa.
„Ezekről az emberekről és ezeknek az embereknek senki sem készít filmet – mondta egy beszélgetésben a rendező – pedig muszáj, mert az emberek túlnyomó többsége az ország peremvidékein él. Moszkvától 150 km-re - már periféria.” (Bár abban tamás vagyok, hogy éppen ez a film lenne az, amelyiknek sikerült volna eljutnia azokhoz, akikről és akiknek készült.)
A máig tartó siker egyik titka talán abban rejlik, hogy a rendező jó érzékkel aknázta ki a korszak más filmjeiben is - bár nem ennyire direkt módon - megjelenő csalódottságot, becsapottság-érzést, a napjainkban is fellobbanó indulatokat azokkal a változásokkal szemben, melyek az embereket a 80-as 90-es évek fordulóján egyszeriben nyertesekre és vesztesekre osztották.
Ráadásul mindezt könnyen fogyasztható formában, olyan köntösbe öltöztetve, mely a bilinák, a hősi énekek költészetének és a 30-as évek mozijának szocialista realista szövetéből van összevarrva.

Jurij Dubrovin, Alekszej Puskin és Nyikolaj Oljalin
A film hősei jellegzetes orosz alakok. A fiát igazságos hadjáratba küldő anya vagy a fiú, Panyka Morozov, aki valamiféle Ilja Muromecként (aki 33 évig hevert a kemencepadkán, aztán csodálatos módon talpra állt és az ellenség legyőzésére indult) az elnök halála után az „Ural” motorkerékpár kormánya mögé ülve a "keresztes hadjárat" vezetőjévé válik. Eposzi hős a többi szereplő is, ez mozgatja cselekedeteiket. Földjük elvesztése a halállal egyenértékű ezért indulnak megvívni a „honvédő háborút”. („… a földért ők a szemet kikaparják. És lényegtelen, hogy olaj vagy gyémánt van benne. A puszta földért, amelyen meg sem terem semmi.”)
Megjelenik az összes, a haza védelmével kapcsolatos mitológiai panel, amely nem csak a történelem előtti időkre, hanem a sztálini mozira, az eszer jelszavakra, a polgárháborúra, a szabotőrök elleni harcra, a szovjet kollektivizálásra, a posztszovjet farmermozgalomra is utal. Utalások Dovzsenko Föld-jétől kezdve a Vasziljevek Csapajev-én keresztül Ejzenstejn Jégmezők lovagjá-ig.
„Miért gondolom, hogy a mozi, ami 1936-ban tetszett, ma is tetszeni fog? Mert nem változott semmi. Csak mi mondjuk, hogy az idő halad. (…) Az emberek mennek, de az idő egyhelyben áll. Ezt érzem én is. Semmi sem történik.” – mondta a rendező.
Két évvel később halt meg, szívrohamban. Nem készített több filmet.
Tervei voltak, egyik utolsó interjúinak egyikében 5-6 forgatásra kész anyagot is említ, köztük a „Vad vidéket”.

Ez a forgatókönyv volt az, amelynek filmre vitelén a páros éppen dolgozott Szamorjadov tragikus halála idején. Aztán Lucik egyedül maradva beleveszett a szervezési folyamatba, inkább a „Peremvidékkel” kezdett foglalkozni.
A „Vad vidékben” - bár ők mindig valamiféle világvégéről írtak, előre megérezve még jóval a peresztrojka és a Szovjetunió összeomlása előtt valami szörnyű katasztrófa szelét - talán minden más forgatókönyvüknél jobban érződnek a korai 90-es évek.
Az önmagát lassan leépítő állam, a vad gátlástalan szabadság és a dolgukat az ezt egyre lehetetlenebbé tévő körülmények között is folytatni próbáló emberek.
A hősöket éppúgy, mint a szereplővé előlépett sztyeppét a reménytelenség érzése lengi körül. Perifériára szorultak ők akár a „Peremvidék” hősei, de nekik nincs hová indulniuk magyarázatért, az oldalkocsis motor csak a sztyeppén rója céltalan köreit. Magukra maradtak pusztuló és önpusztító világukban.
A film egyik szimbolikus pillanatában az inspekciózó főorvos, botját golfütőként használva saját kocsijának szélvédőjét töri be egy darab kővel.
Mihail Kalatozisvili
Az „elátkozott remekmű” filmre viteli jogát sokan próbálták megszerezni, végül Mihail Kalatozisvili (Mihail Kalatozov, a „Szállnak a darvak” rendezőjének unokája) járt sikerrel.
Kalatozisvili filmje valószínűleg a legszerencsésebb megvalósítása Szamorjadov és Lucik forgatókönyveinek. A hozzáértők szerint ez nemcsak a magát nem előretoló és pontos rendezésnek, hanem a nagyon jó szereplőválogatásnak is köszönhető. Oleg Dolin vagy az elsőfilmes hakasz színésznő Irina Butanajeva mellett a többiek is mind sikeres választásnak bizonyultak.
– Mindaz, ami a „Vad vidékben” történik, a mi mindennapi életünkben terjed szét és nincsenek egyértelmű határai – mondta Mihail Kalatozisvili, aki 2008-ban minden bizonnyal a 90-es évek utolsó filmjét forgatta le.
Ma már ő sem él.
Alekszej Szamorjadovnak van egy kis meséje az oroszok utolsó angyaláról. A Kazanyi majorságba való Nyikolaj Konnov felesége egy birkát szül és Konnov elkeseredésében a sztyeppének megy. Egy elhagyott templomhoz érve embereket lát, akik „mind sötét arccal és némán túrják késeikkel a földet. Egy fiú ül mellettük a padon, 10 éves és őt nézi. Közelebb megy, a fiú feláll és azt mondja, menj haza, Konnov. Isten elfordult az oroszoktól, én maradtam az utolsó angyalotok. Menj és élj, ahogy lehet, jobb nem lesz.
Előrehajol akkor Konnov a nyergében és egy késsel elvágja a torkát. Ha egyszer elfordult, akkor az utolsó angyala se kell, más istent keresünk.”
A „Vad vidék” utolsó angyala erre már esélyt sem ad.




 
Peremvidék (Окраина)
Orosz, ff.
Utro XXI. Veka, 1998

Rendezte – Pjotr Lucik
Forgatókönyv – Pjotr Lucik, Alekszej Szamorjadov
Fényképezte – Nyikolaj Ivasziv
Zene – Gavril Popov

Főszereplők:
Jurij Dubrovin – Filipp Iljics Szafronov
Nyikolaj Oljalin – Koljka Polujanov
Alekszej Vanyin – Vaszilij Ivanovics Perfiljev
Alekszej Puskin – Panyka Morozov
Anatolij Koscsejev –
Viktor Venesz – a Likov fivérek



Vad vidék (Дикое поле)
Orosz, sz.
Mihail Kalatozov Fond, 2008
(Bemutató: 2009. január 22.)

Rendezte – Mihail Kalatozisvili
Forgatókönyv – Pjotr Lucik, Alekszej Szamorjadov
Fényképezte – Pjotr Duhovszkoj
Zene – Alekszej Ajgi

Főszereplők:
Oleg Dolin – Dmitrij Vasziljevics Morozov
Roman Magyanov – Rjabov
Jurij Sztyepanov – Fjodor Abramovics
Alekszandr Iljin – Petro
Pjotr Sztupin – Filipp Iljics
Irina Butanajeva - Galina
Alekszandr Korsunov – a tehenes ember



Linkek

    Peremvidék:

Vad vidék: 



7 megjegyzés:

  1. Nagyon szeretném megnézni a Peremvidéket, de a negyedik fájllal valami baj van. Nem lehetne frissíteni,vagy újra föltenni? Előre is nagyon köszönöm!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elnézést, valamit én ronthattam el, mert újból letöltöttem, és semmi baja. Köszönöm ezeket a nagyszerű filmeket.

      Törlés
  2. Örülök, hogy sikerült.
    Igyekszem folytatni.
    üdv

    VálaszTörlés
  3. Nagyon érdekesek a filmekhez írt történeteid, de örömmel olvasnék néhány mondatot arról is, hogy konkrétan miről szólnak ezek a mozik. Így csak akkor tudom meg, ha megnézem... :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd igyekszem valamit kitalálni, hogy milyen formában lehetne a filmek cselekményét ismertetni.
      Bár a "Peremvidék" cselekményéről sokkal többet nem tudnék írni mint a bejegyzésben, vagyis: a parasztok - meglehetősen agressziv módon - kiderítik kik semmizték ki őket és útra lelnek visszaszerezni földjeiket.
      A "Vad vidék" hőse egy fiatal orvos, aki az "istenhátamögötti" tanyavilágban, a sztyeppén, gyógyszerek és megfelelő felszerelés nélkül igyekszik végezni a dolgát egy a rendszerváltás után magárahagyott, széteső világban. (Bár ez így leírva elég hülyén hangzik)
      üdv
      pasanyov

      Törlés
  4. Kedves Pasanyov!

    Megtekintettem e két alkotást is.
    A Peremvidék kicsit furcsa, de nagyon erős hangulattal bír. Kiemelkedő a fényképezés és a színészi játék (ez utóbbi az általam eddig látott orosz filmekre kivétel nélkül érvényes), de nagyon tetszett a történet is a kizsákmányolt emberek kitartásáról.
    A Vad vidék szerintem erősebb, minden ízében zseniális film. Itt a táj is főszereplő (ezt John Ford filmjeinél érzem még), a hangulat és a fényképezés hihetetlen, szavakban nem is tudom kifejezni, több beállításnál kimerevítettem a képet. Kilátástalanság, teljes nihil, a kitűnő Oleg Dolin játéka erre az érzésre még rá is segít. Ugyan a téma teljesen más, de az utolsó előtti jelenetnél megint eszembe jutott Ford: az Üldözők utolsó képsora, amikor Wayne karaktere kilép az ajtón, mindez hátulról fényképezve, az ajtón túl pedig a végtelen táj.
    Nagyon köszönöm mindkét filmet!

    Üdvözlettel:
    Bakocsa

    VálaszTörlés
  5. Kedves Bakocsa!
    A különféle filmes oldalakat olvasva kcsit csodálkoztam, hogy a kommentálók (különösen a Lucik-Szamorjadov páros rajongói) mennyire fontosnak tartják a "Peremvidéket" és mennyire leszólják a "Vad vidéket". Sokan kifejezetten ellenségesen viszonyulnak Kalatozisvili filmjéhez. Mintha valami őket ért történelmi sérelem megfogalmazójaként tekintenének Lucikra és ennek folytatását várták volna el Kalatozisvilitől is. Nekem úgy tűnik, a "Peremvidékhez" képest (miután minduntalan azzal hasonlítják össze) a "Vad vidéket" túlságosan "szoft" filmnek tartják.
    Én is úgy gondolom, hogy (bár a "Peremvidéknek" számos, számomra nehezen felejthető jelenete van) a "Vad vidék" magasabb kategóriába tartozik.
    üdv
    pasanyov

    VálaszTörlés