Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2011. június 27., hétfő

A breszti erőd

Az erődítmény Holmi kapuja
70 éve, 1941. június 22-én 3 óra 15 perckor a németek támadásával elkezdődött a Szovjetúnió számára a Nagy Honvédő háború. Az egyik legelső epizódok közé tartozott a breszti erődrendszer ostroma. A védők - néhány nap elteltével már messze a németek hátországában - hosszú napokig tartották magukat. A német hírszolgálat június 24-én jelentette be az erőd elestét. Valójában a citadella 25-én elesett ugyan, de a Keleti erődben 28-án még tartotta magát vagy 400 vöröskatona. Az erőd szervezett védelme június 30-án a Keleti erőd elestével zárult le, de kisebb-nagyobb elszigetelt csoportok egészen július végéig harcoltak.
Az ostrom szinte minden órájában elkeseredett véres harcok folytak, a szovjet csapatoknak nem csak az ellenséggel, de a súlyos víz-, gyógyszer-, kötszer- és élelemhiánnyal is küzdeniük kellett. A katonák mellett az erődben rekedtek a tisztek csaldtagjai, nők és gyerekek is.
A támadók kezdettől fogva hihetetlen nehézségekkel küzdöttek. Nem volt lehetséges pl. a tüzérségi előkészítés az erőd kis térségei miatt. „A kézi lőfegyverek hatástalanok az erőd falai ellen, de sem tankok sem rohamlövegek nem állnak rendelkezésre.” (Hadosztálybeszámoló) A Wermacht parancsnoksága kísérletet tett tankok alkalmazására az ellenség leküzdésében, de eredményeket az ellenállási gócok felszámolásában csak az után tudtak elérni, hogy a harcok negyedik napján a Wermacht 45. gyalogos hadosztálya három gyalogezredében utász és gyalogos rohamcsapatokat állítottak fel.

A terv szerint, meg kellett tisztítani az Északi-szigetet és csak ezt követően indítani a végső rohamot a citadella ellen. „Az első naptól kezdve, minden méterért nem csituló, heves harc folyt. A föld szinéig elpusztult szinte minden, kő kövön nem maradt az épületekből. Körös-körül vöröskatonák és lovak tetemei hevertek. A levegőben az égett hús és a bomlás szaga terjengett.”(Lieutenant Schneiderbauer)
Amikor a rohamcsapat elkezdte megtisztítani az ellenséges épületet, egy 50mm-es ágyú nyújtott támogatást, tűz alatt tartva az ablakokat, az ellenség feltételezett tüzelési pontjait. A szovjet mesterlövészek sokak halálát okozták a Wermacht támadó egységeiben. A németek annyira nem fordítottak gondot az óvatosságra, hogy a terepen lőtték le a propaganda szakasz tisztjét is. A legegyszerűbb eszközökkel próbálták megoldani ezt a nagyon bonyolult feladatot, a számukra egyre hosszadalmasabbá és véresebbé váló harcokat. A szanitécek tűz alatt jutottak el hordágyukkal a sebesültekhez, de gyakran maguk is a golyók és repeszek áldozataivá váltak. „Valami hihetetlen módon, egyeseket sikerült nekik kihozni a tűzből.”
A "Nebelwerfwer" rakétavető
Az erőd védőinek makacssága ellen minden eszközt bevetettek: rakétavetőt, lángszórót, könnygázt. „Ezeknél egy különleges reaktiv lövedéket használtak. Hatótávolságuk nem volt nagy, de robbanóképességük hatalmas. Félelmetesebb fegyver talán nem is volt akkor. 3 - 3 és fél méteres sugarú körön belül nem maradt élőlény a vákuum miatt, elvonva a levegőt ember, állat tüdejétől egyaránt. Egyszerűen félelmetes volt. Egy ilyen robbanás után az elpusztultak megdermedtek, akár a bábuk - igen, igen. Ültek mozdulatlanságba dermedve a padon, vagy ahol a hálál épp érte őket. Száz százalékig elpusztult mindenki és azon nyomban. Félelmetes volt!” (Helmut Böttcher)

A lángszórós
A lángszóró is félelmetes fegyver volt. Ez egy puttonyként hordott készülék, a gyúanyaggal és a kompresszorral együtt 21 kg. A gyúanyag könnyen lobbanó keverék, nyomás alá helyezve egy permetezőben. Az égő folyadéksugár azonnal lángoló fáklyává változtatja az áldozatot. A készüléken lehetett a nyomást és a sugár vastagságát is szabályozni, így még nagyobb veszélyt jelentett az ellenség számára. „A lángsugár elérte a 30 méteres hosszúságot, a hőmérséklete a 4000 fokot. Oda kellett lopódzni a futóárokhoz és beleirányítani a tűzsugarat, így ott már senki számára számára nem volt menekülés - nem maradt egy biztonságos zug sem. A legtöbben helyben meghaltak, néhány balszerencsésnek csak a szeme égett ki. Ez persze elég rémes volt.” (...) „...azért azt megjegyzem, hogy lángszóróst fogságba nem ejtettek. Őt a helyszínen agyonlőtték.” (Helmut Böttcher)
A breszti citadella falain a mai napig láthatóak furcsa, sötét foltok, vulkáni lávára emlékeztetően megolvadt téglák. „A németek lángszórókat vetettek be ellenünk. Volt, hogy bedugták a végét a pinceablakon, aztán égettek, ahogy kellett. Ők maguk elkerülték a pincéket. A tégla elolvadt, mint a viasz. Vagy megszórták gránáttal a pincéket, ahol a családok rejtőztek.” (Georgij Karbuk)
A június 27-i támadásnál könnygázt használtak. A védőknek volt elég gázálarcuk, de „túl nagyok voltak a gyerekekre. Mi a fejükre húztuk a gázálarcokat, az aljára meg odakötöttünk valamit, így a gáz nem jutott be a maszk alá. Volt egy nő akinek másfél éves volt a fia. Ott már semmit sem tudtunk tenni, így meg is fulladt.” (Grigorij Makarov)
„Mi egy egész hétig a kaszárnya pincéiben maradtunk, élelem és víz nélkül. Betörve az erődbe, a nácik füstgránátokat kezdtek dobálni a pincébe. A szemem láttára, fuldokolva haltak meg a gyermekek és nem tudtam tenni semmit. A mai napig nem értem, hogyan éltem túl - ez puszta véletlen. A mai napig nem fér a fejembe.” (Darja Dimitrovna)  Az ilyen tragédiák oda vezettek, hogy a vöröskatonák ellenállása csak erősödött.
A Vörös Hadseregben harcolók körülményei egyre elviselhetetlenebbek lettek, de kitartottak.

A rohamcsapat

A Tisztiház épületéből jövő folyamatos tüzelés zavarta az Északi-sziget megtisztításának hadműveletét. A 81. utász rohamzászlóalj kapta az épület megsemmisítésének feladatát. A rohamcsapat felmászott az épület tetejére, a hosszú póznára szerelt robbanótöltetet leengedte az ablak szintjéig és felrobbantotta azt. „Hallottuk a sebesült oroszok kiáltozását és nyöszörgését de a tüzelést folytatták tovább.” (Hadosztálybeszámoló)
A vízhiány katasztrófálissá vált. „A legnehezebb dolog, hogy nincs víz. Víz kell a „makszim” géppuskák hűtéséhez, különben a cső átforrósodik és elakad a fegyver. És ugyanolyan fontosak a sebesültek, akik belepusztulnak a szomjúságba.” (...) „Dönteni kellett, mi a fontosabb. Harckészültségben tartani a fegyvereket, vagy az embereket menteni. Körös-körül sebesültek feküdtek, sokan a halál szélén, hánykolódtak, félrebeszéltek, vízért könyörögtek. Egész családok voltak ott! Gyerekekkel! Hány embert gyötört a szomjúság! És egész közel, mindössze pár lépésnyire, ott volt két folyó is!” ( ... ) „A németek felállítottak egy nagyerejű fényszórót a túlsó parton, hogy egész éjjel megvilágítsa a mi oldalunkat. Ez elől a fény elől senki sem menekülhetett sehová, tűvé tettek minden bokrot. Ha valaki megpróbált közülünk kijutni a folyóhoz, azonnal észrevették. Ott, a parton, sokan meghaltak.” (Georgij Karbuk)
1941. június 28-án reggel a 28. harckocsizó szakasz két épen maradt tankja, erősítésként, kapott néhány sebtiben megjavított rohamlöveget. A Keleti erőd falainak lövése folytatódott, de látható eredmény nélkül. Előrevonták a 88. sz. légvédelmi üteget és közvetlen irányzással tüzet nyitottak. De ez sem segített - senki sem adta meg magát. „Az egyetlen lehetőség az orosz megadás elérésére, hogy erőik az éhséggel és főként a szomjúsággal morzsolódjanak fel. Minden más módszer a folyamat felgyorsítására - beleértve a nehéz aknavetők tüzét, a tankok bevetését, a hangszórók és röplapok felhívásait - kudarcot vallott”. (Hadosztálybeszámoló)
Egy szovjet katonaszökevény elmondta, hogy a védelem központi erői a Keleti erődben a Vörös Hadsereg 42. lövészhadosztálya 393. légvédelmi zászlóaljának 20 tisztjéből valamint 370 katonájából és tiszthelyetteséből állnak. Rendelkeznek egy légvédelmi üteggel, 10 könnyűgéppuskával, 10 gépfegyverrel, 1000 kézigránáttal, sok lőszerrel és élelemmel. Így egyhamar nem adják meg magukat. A víz kevés, de nyernek valamennyit egy ásott kútból. Az erődben nők és gyerekek is vannak.
Fritz Schlieper vezérőrnagy a Wehrmacht 45. hadosztályának parancsnoka a Luftwaffe segítségét kérte a legközelebbi repülőtérről, Malasevicsiből. Ahogy megszületett a döntés, a német katonák parancsot kaptak, hogy azonnal hagyják el az erőd területét és vonuljanak vissza biztonságos távolságba. Az alacsony felhőzet azonban némileg késleltette a Luftwaffe légi hadműveletének kezdetét. A Wehrmacht katonái ismét szorosra zárták a gyűrűt, nehogy lehetővé váljon a védők kitörése.
A Tereszpoli kapu az ostrom után,
balra a 333. lövészezred kaszárnyája
28-án este, fehér zászló alatt, elhagyta az erődöt a nők és a gyerekek nagy része. Az Északi kapun kivonulókat átengedték, de a Tereszpoli kapun át távozókat előbb sorbaállították a parton és fedezékként használva őket, hosszasan lőtték a romokat. A nők és a gyerekek 1942-ig maradtak életben, ekkor az egyre szaporodó partizánakciókra válaszolva, megtorlásképpen, agyonlőtték őket.
29-én reggel a Luftwaffe megkezdte az erőd bombázását. Az 500kg-os légibombák mellett ledobott egy 1800kg-osat is, ami alapjaiban rengette meg az erődöt. A június 30-i általános német támadás után a Keleti erőd elesett, a megmaradt kisebb csoportok a pincékbe húzódtak vissza, a szervezett védelem megszűnt. A pincék falaiba vésett feliratok tanusága szerint július végéig még léteztek magányos harcosok, vagy néhány főt számláló ellenálló csoportok.
1956 előtt egy szó sem esett a breszti védők hősiességéről.
Ajánlatos volt homályban hagyni azokat a napokat, heteket amikor Sztálin, majdhogynem egyedül tette harcképtelenné az egész Vörös Hadsereget.
A túlélők többsége fogságba került, az innen való visszatérés pedig retorziókat vont maga után. „Nekünk nincsenek hadifoglyaink, csak árulóink vannak” - jelentette ki Sztálin. A sírva összeboruló, szibériai táborokból visszatérőben Moszkvában találkozó breszti hősökről készült fényképet a „Lityeraturnaja Gazeta” közölte a hruscsovi időkben, és vált a sztálini brutalitás dokumentumává.
„A mi múzeumunk a hőstettek történetének múzeuma... Ugyan miféle hősiesség volt a nyugati határon? A németek szabadon lépték át és zöld utat kaptak egész Moszkváig. Ön talán nem tudja ezt?” – mondták Szergej Szmirnovnak a Fegyveres Erők Múzeumában, mikor anyagot gyűjtött készülő könyvéhez. A könyv 1957-ben jelent meg és szolgáltatott elégtételt az erőd védőinek. Megjelenését csak néhány hónappal előzte meg a „Halhatatlan helyőrség” című film, mely Konsztantyin Szimonov forgatókönyvéből készült ugyanerről a témáról. (Hamarosan elkészül ennek a feliratat is, érdemes összehasonlítani ezt a filmet és az 1956-os változatot.)
Jelen film az 57-es Szmirnov könyv alapján készült és meglehetősen pontosan követi az akkori eseményeket. Szereplőinek többsége nem a képzelet szülötte, s az őket megszemélyesítő művészek, talán még megjelenésükben is emlékeztetnek rájuk. Idézzük fel néhányuk alakját.

Andrej Mitrofanovics Kizsevatov - (Andrej Merzlikin)
A háború első másodpercétől a 17. breszti határőr alakulat 9. határőr őrsének a parancsnoka. Irányítja a határőrök tevékenységét, majd a 333. lövészezred parancsnokaival együtt résztvevője a védelemnek a Tereszpoli kapunál. Bátor és határozott ember, aki a rohamok első soraiban harcol, lelkesíti társait, erősíti hitüket a győzelemben. Többször megsebesül, de szolgálatban marad. „Ez az én őrsöm, és én vagyok a parancsnoka. Én innen nem megyek sehová.” - emlékeznek szavaira a túlélők. Ott van az erődben családja is - anyja, felesége és három gyermeke, köztük lánya, a tizennégy éves Nyura. 1942 őszén a breszti terület Velikorita falujának közelében családját a hitleristák agyonlövik. Az erődben esik el. 1965 május 6-án megkapja a Szovjetunió Hőse címet, posztumusz.

Pjotr Mihajlovics Gavrilov - (Alekszandr Korsunov)
Polgárháborús múlt után, 1939-ben diplomázik a Frunze Katonai Akadémián. Őrnagyi rangban kinevezik a 44. lövészezred parancsnokává. Részt vesz a szovjet-finn háborúban. A háború után ezredével átkerül Nyugat Belorusziába, 1941 májusában Bresztbe.
A német támadást követően saját ezredének első zászlóaljából és a 333. és125. lövészezredből összeállt egységet vezet, akik élén a Kobrini erőd északi kapujánál harcol a sáncon. Ezt követően a Keleti erőd helyőrségét irányítja, ahol június 24-től összevonja a Kobrini erőd összes védőjét. Összesen körülbelül 400 embere van, két légvédelmi löveggel, néhány 45 mm-es ágyúval és négycsövű légvédelmi géppuskával. A június 30-i általános támadás után melyet a németek indítottak, és végül a Keleti erőd elfoglalását hozza, Gavrilov a a csoport maradványaival (12 fő, négy géppuska), a pincékben rejtőzködik el. Egyedül maradva, július 23-án, súlyos sebesüléssel esik fogságba.
A felszabadulás után rangját megtartva visszahelyezik a hadseregbe, de a pártba nem. 1945 őszén egy japán hadifogoly tábor parancsnoka Szibériában. A 1946-1947-ben szülőföldjén él, majd a hivatalos szovjet adatok szerint átköltözik Krasznodarba. De Krasznodarban valójában csak Sztálin halála (és saját felszabadulása) után telepszik le, ugyanis itt találja meg 1955-ben a háború első napján elvesztett családját. Szmirnov 1957-ban megjelent könyvét követően visszaveszik a pártba és megkapja a Lenin rendet és a Szovjetunió Hőse címet. 1979. január 26-án hal meg, Bresztben temetik el.

Jefim Mojszejevics Fomin - (Pavel Gyerevjanko)
Korán árvaságra jut, előbb fodrász-, majd cipészinas Vityebszkben. 1929-ben pártiskolát végez, pártbizottsági instruktor, majd katonai népbiztos a Vörös Hadseregben. 1938 augusztusától a 23. Harkovi Lenin lövészhadosztály komisszárja. 1939 szeptemberében részt vesz a Nyugat-Ukrajnai bevonulásban. 1940-ben a hadosztály bevonul Lettország területére és ő Daugavpilsben telepszik le. 1941 márciusban vezénylik Bresztbe a 6. orlovi lövészhadosztály 84. ezredéhez, mint a parancsnok politikai helyettese. (Ez a beosztás váltja fel a „komisszár” tisztséget.) A német támadás napján élére áll a Holmi kapunál szerveződő védelemnek. Június 24-én kinevezik az erőd védelmi törzse parancsnokának politikai helyettesévé. Június 30-án esik fogságba és lövik agyon a Holmi kapunál. 1957. január 3-án megkapja a Lenin rendet, posztumusz.

Ivan Nyikolajevics Zubacsov - (Szergej Cepov)
A polgárháború után tovább szolgál a Vörös Hadseregben. A 44. ezred századosaként vesz részt a szovjet-finn háborúban, zászlóaljparancsnoki beosztásban, majd az ezred gazdasági parancsnokának helyettese lesz. Az ezred 1941 májusától a breszti erődben állomásozik. A német támadáskor június 22-én, tekintettel arra, hogy az ezred parancsnokát, Pjotr Gavrilovot elvágták az egységétől, a Kobrini erődben, a védelem élére áll az ezred körzetében. A parancsnokok június 24-i ülésén kinevezik az erőd védelmére összevont csoportok parancsnokává (ténylegesen a Citadella védelmének vezetőjévé), politikai helyettesévé E.M. Fomin ezredkomisszárt nevezik ki, amiről az „1.sz. Parancs” rendelkezik. Ezen a tanácskozáson Zubacsov kategorikusan ellenzi a kitörés tervét, tekintve, hogy a Vörös Hadsereg rövidesen ellentámadásba megy át és visszatér, s a helyőrség feladata addig a pillanatig tartani az erődöt. Június 30-án sebesülten esik fogságba a törzs pincéjének romjai között. Tuberkulózisban hal meg a hammelburgi táborban, 1944. július 24-én.

Pjotr Szergejevics Klipa - (Alekszej Kopalin)
Növendék, a 333. lövészezred zenész szakaszának kürtöse. 1926-ban született Brjanszkban. 1939-től a Vörös Hadsereg tagja. Harcol a citadellában az ezred körzetében. A kitörési kísérletnél fogságba esik. 1945-ben az amerikai csapatok szabadítják fel. 1945 novemberében tartalékos állományba kerül és hazatér a szülővárosába. 1949-ben nem jelent egy a barátja által elkövetett bűncselekményt, ezért 25 (!) évet kap. Kolimán majd Magadanban raboskodik, néhány lábujja lefagy, amputálni kell. Az 50-es évek közepén a könyvéhez anyagot gyűjtő Szmirnov akad nyomára s levelezni kezd vele. Az egykori breszti katonatársaktól írásos tanuvallomásokat szerez Klipa hősiességéről, ezzel Vorosilovhoz fordul és nagynehezen eléri a büntetés elengedését. Klipa 1956-ban szabadul, visszatér Brjanszkba, ahol gyári munkás lesz, megnősül, gyerekei születnek. (Bár a 70-es években még meghurcolják egyszer, „bűnöző” múltja miatt.) A breszti erőd védelmében való részvételéért megkapja a Honvédő Háború érdemrend 1. fokozatát. 1983 decemberében hal meg.

A film a mással nehezen összetéveszthető orosz háborús filmek jellegzetes darabja. Erős érzelmi töltéssel, egyszerűségükkel ható emberi rezdülésekkel, a néha brutális képek ellenére finoman fényképezve. Az Oroszországban is egyre divatosabb hollywoodi alapok helyett az szovjet-orosz kommersz hagyományaira épít.

A megemlített művek:
Halhatatlan helyőrség - Бессмертный гарнизон (1956)
A breszti erőd - Брестская крепость (1957)

A breszti erőd
Брестская крепость, 2010

Rendezte - Alekszander Kott
Fényképezte - Vlagyimir Basta
Zene - Jurij Kraszavin

Szereplők:
Alekszej Kopasov
Andrej Merzilkin
Pavel Gyerevjanko
Alekszandr Korsunov
Szergej cepov
Mihail Pavlik
Veronika Nyikonova
Makszim Kosztromikin
Anna Cukanova-Kott

Linkek:





1 megjegyzés: