Peremvidék ; Vad vidék

„És hirtelen rájöttem, hogy a peremvidék - az a kezdete a világnak, és nem a vége. Ez a megszokott világ vége, de egy szokatlan világ kezdete, amely természetesen jóval nagyobb és hatalmasabb (...) a peremvidék felé haladva távolodsz mindentől a világon és kijutsz a valódi világba.” - mondta ezt még valamikor a 90-es évek elején -közepén Joszif Brodszkij, egy Szolomon Volkovval folytatott beszélgetés során.

Hogy a „Peremvidék” című film szerzőinek a világ kezdetét vagy végét jelentette-e a periféria és ott élő hőseik, nem tudom. Az „idő föld alatti morajlását” meghallani vélő rendező, Pjotr Lucik nyilatkozatai alapján inkább az előbbire tippelek. „... Természetesen a peremvidék nem megy Moszkvába oldalkocsis motoron. Moszkva még nyugodtan alhat, de általában az emberek egy kicsit elpuhultak, az ő otthonaikat régóta nem égették fel.”

A „Peremvidék”, 1998-as bemutatóját követően az évtized kultikus filmjévé vált, amennyiben ezen azokat a termékeket értjük, amelyek bizonyos rétegekben a marketing majdhogynem teljes hiánya ellenére váltak legendává. A hírnév nem csak a film körül kialakult kisebb botránynak volt köszönhető (a „Kinotavr” fesztiválon történt premier után egyes kritikusok azzal a követeléssel küldtek levelet a minisztériumba, hogy azonnali intézkedésekkel akadályozzák meg a film eljutását a közönséghez), hanem annak is, hogy a szerzőpáros a 90-es évek első felében a moszkvai elit körében rendkívül népszerű volt. Ostromolt forgatókönyvírók, akiktől még a hírneves énekesnő Alla Pugacsova is rendelt forgatókönyvet egy saját maga főszereplésével készítendő játékfilm számára.

Maguk is kultikus figurákká váltak.

Kicsit olyanokká, mint hőseik, akik sokat és keményen tudnak inni, a barátságot mindennél előbbre valónak tartják, és Oroszország peremvidékéről indulnak a főváros meghódítására.

Mindketten a provincákról származtak és mindketten már felnőtt fejjel jutottak be a VGIK (Összoroszországi Állami Filmművészeti Főiskola) forgatókönyvírói karára.

Pjotr Lucik Taskentből, Alekszej Szamorjadov Orenburgból érkezett.

Luciknak ekkorra már volt egy műszaki főiskolai diplomája, sőt némi filmes tapasztalatra is szert tett az „Uzbekfilmnél”.

Az orenburgi fiú

Szamorjadov útja sokkal göröngyösebbre sikeredett. Orenburgban hol mint gyári munkás, hol mint bolti eladó dolgozott. Afféle helyi csodabogár, aki éjjel-nappal csak ír. „Engem az irományaim miatt az egész utca nevetség tárgyává tesz, bolondnak, idiótának hisz. Még az otthoniak is elkezdtek szégyellni...” – írta későbbi tanárának Vera Tuljakovának. (Maga Tuljakova sem volt mindennapi ember. A Szovjetunió és Törökország között folyamatosan „ingázó” költő, Nazim Hikmet számtalan felesége közül ő volt az utolsó. Férjét, lányát hagyta ott az apjánál 6, nála 32 évvel idősebb török költő kedvéért. Hikmet két darabjának is társszerzője.)

Ő írja a szerzőpáros forgatókönyveit tartalmazó kötet utószavában:

„Ljosa első munkája 1981 őszén került hozzám. Szabadságról jöttem vissza, nehezen térve magamhoz a felvételi vizsgák rémálma után, amely a forgatókönyvírói karon a tehetségtelen, bárgyú munkák százszámra való gyötrő olvasásával jár együtt. Grafománok pocsékolnak saját zagyvaságaikra tintafolyamokat és papírhegyeket. Aztán mikor már végre mindegyiken túl voltam, a tanszéken könyörögni kezdtek, hogy olvassak el még egy ott hányódó mappát, amit valami mamlasz többhónapos késéssel küldött a válogatásra. Régóta hever ott és senki sem akarja elolvasni... Válaszolni azonban muszáj. Amikor megláttam ezt a lehangolóan összenyálazott vörös mappát, előre sajnáltam magam. Történetek voltak benne. Nem hosszúak, oldalanként öt vagy hat. Ám valami 70 darab! A szerző - A. Szamorjadov. Na, még egy családszomorító - gondoltam. De tévedtem! .. Pedig az első bekezdésnél még az olvasáshoz is fáradt voltam... Aztán a másodiknál… a másodiknál elkezdett érdekelni... érdekes és mulatságos volt. (...) Megállás nélkül olvastam végig a tanulatlan vidéki fiú történeteit. Szinte kivétel nélkül keményen dolgozó, nyilvánvalóan a szerző közvetlen közelében élő emberekről szóltak. Legszínesebb figurák mások voltak, mint Suksin csodabogarai. Szamorjadov hősei ugratták egymást, elképesztő „megtörtént” eseteket meséltek, mindennél jobban szerették az ebédszünetet és a könnyű „potya” piát... (…) Olvasás közben egyre inkább meggyőződtem, hogy óriási tehetség. Egy eddig észre nem vett, elhanyagolt tehetség, akinek gyors és halaszthatatlan segítségre van szüksége.”

Tuljakova rögtön felvette a kapcsolatot Szamorjadovval és ettől kezdve szinte levelező kurzust tartott neki. Mindenképpen be akarta juttatni a főiskolára, ami évről évre halasztódott. Hol Szamorjadov nem jelent meg a felvételi vizsgán, - valami északi kiküldetésről és a fagyos vihar fogságába került teherautóról előadott kalandos történettel magyarázva ezt - hol a felvételi bizottság utasította el, Tuljakova erőteljes protekciója ellenére. „Sötét, tanulatlan, semmit sem tud a filmről. Írni nem képes. És egyáltalán, a falu bolondja benyomását kelti...” – mondták.

Végül ugyanabban az évben mikor Lucikot, 1985-ben vették fel, Tuljakova és egy kollégája Odelsa Agisev ugyanis ekkor indíthatott saját osztályt.

Pjotr Lucik és Alekszej Szamorjadov

Lucikkal nagyon összebarátkoztak. Talán az hozta őket közel, hogy mindketten idősebbek voltak a többieknél, ázsiából jöttek. Egyszerűen senki sem emlékszik rájuk a barátságukat megelőző időszakból.

Megismerkedésük történetének egyik változata szerint Dmitrij Voronkov, aki az első évben kollégiumi szobatársuk volt, mutatta be őket egymásnak. Lucik emlékei szerint a főiskola kapujában találkoztak először, föltünt neki Szamorjadov pimasz pofája és hunyorgó rövidlátó szeme. De aztán gyorsan hozzáfűzte: „…Nem emlékszem. Egyáltalán nem tudom, mi volt tegnap.

Az első évtől kezdve a legjobbak voltak a szakon, de mindig kicsit kívülállóak maradtak. Furcsa történeteket meséltek róluk. Hogy ágy helyett zsanérjukról leszakadt (vagy leemelt) ajtókon aludtak, hogy nem tudtak géppel írni és a diplomamunkát a beadás előtti éjszaka a kollégium lánylakói gépelték le nekik oldalanként egy csókért, hogy zsebükből pénzkötegek hullottak, mert már diákként jól kerestek sorozatok írásával.

Mintha benne éltek volna kitalált történeteikben.

„Meglepő, hogy nekem senkivel különösebb kapcsolatom nem volt, de velük elég sok történetem, és mind valahogy mesébe illő. Emlékszem Szamorjadov meghívott engem pelmenyire. Főzi őket, de azok nem lebegnek. Fogja a kanalat, kivesz egyet, de hirtelen a pelmenyi kiesik a kanálból és elgurul. Nézzük a padlón, a tésztán keresztül áttetszik a vas. Hús helyett egy vasgolyót szedtünk ki belőle. Rövidre fogva, kikapcsoltuk a tűzhelyet, belenéztünk a fazékba, és abban minden pelmenyi ilyen golyókkal volt megtöltve. Ljosa meg így: Megvettem - mondja – és ahogy hoztam azon gondolkodtam, miért ilyen nehezek? És tudja, ez igaz! Szamorjadov meghívott engem vasgolyós pelmenyire! Vele mindig ilyen esetek történtek. Ez azt jelenti, hogy Lucikkal a történeteket nem a fejükből írták, hanem a saját életükből.” – mesélte Renata Litvinova aki egy évvel előttük kezdte a forgatókönyvírói fakultást és a két fiú félig barátként, félig udvarlóként legyeskedett körülötte. (Litvinova azóta színésznőként - Kira Muratova filmjében debütált -, rendezőként, íróként, televíziós személyiségként is ismertté vált.)

Odelsa Agisevnek legalább ennyire meghökkentő emlékei vannak Szamorjadovról:

„Mindeközben amikor beszélt és mikor meséket talált ki, ő maga abban a pillanatban a legőszintébb módon hitt benne. Mi teljesen komolyan vettük a hóember problémáját:

– Odelsa Alekszandrovics, nálunk a sztyeppén ismerek egy embert, aki a pincében láncon tart egy hóembert, nyers krumplival eteti és két literért bárkinek megmutatja.

– Ljosa, miért két literért?

– Hogyhogy miért? Hát egy liter magának, a másik a hóembernek.”

Első megvalósult forgatókönyvük a „Menekülő polgár”, Jelena Ciplakova első rövidfilmje volt. Az első nagyjátékfilm az 1990-es „Szavoj”. (Érdekes, hogy a „Vad vidék” kivételével valamennyi forgatókönyvüket első nagyjátékfilmjét forgató rendező vitte filmre: Misa Avetyikov, Bakit Kilibajev, Alekszandr Hvan, Denisz Jevsztyignyejev vagy Tóth Tamás)

A „Szavojt” Mihail Avetyikov rendezte és „... mi annyira le voltunk sújtva attól, hogy mi ment át a forgatókönyvből a filmbe, hogy nyugodtan megbeszélve Misával és nem megsértve senkit, megkértük a stúdióban, hogy vegyék le a nevünket a stáblistáról és változtassák meg a film címét. (...) Ez a mi világunk volt, a film meg teljesen másra sikeredett. Szörnyű csalódást éreztünk. Ez aztán általában megismétődött más filmekkel is.” A „Szavoj” stáblistáján tényleg nincs ott a nevük és bár a következőt az 1992-es „Gongofert” sokan az egyik legsikerültebb filmjüknek tartották, ők ezzel sem voltak maradéktalanul elégedettek.

A Bakit Kilibajev rendezte film főhőse a kozák Kolka Szmagin, aki földijeivel tenyészbikát vásárolni érkezik Moszkvába. Szmagin már csak a hazafelé tartó vonaton veszi észre, hogy éjszakai szerelmi kalandja során barna szemét kékre cserélték. Egy kiadós otthoni ivászat után felfegyverkezve indulnak újra útnak, hogy visszaszerezzék Kolka szemét és bosszút álljanak a bűnös Moszkván...

A szerzők a Kinotavr fesztiválon, Szocsiban megkapták érte a legjobb forgatókönyvért járó „Arany Kos” díjat, mint ahogy valamennyi ezt követően írt forgatókönyvüket díjazták valahol.

Népszerűségük csúcsán voltak, azt mondták rájuk: a szerencse fiai.

1994. január 26-án Szamorjadov lezuhant a Jalta szálló 10. emeletéről és halálra zúzta magát. A tragédia a Jaltai Filmfesztiválon történt, ahol éppen a „Gyuba-Gyuba” c. film forgatókönyvéért kaptak díjat. Jellemzően halálának körülményei, hozzájárulva sajátos legendáriumuk továbbéléséhez, ma is több változatban terjednek. Vera Tuljakova, a 2001-ben elhunyt mentor, másfél évvel az esemény után megkapó történetet kerekít:

„… egy órával a Jaltai Filmfesztivál zárása előtt, ahol neki és Pjotrnak át kellett volna venniük a soron következő díjat a „Gyuba-Gyuba” forgatókönyvéért, Ljosa bejött a szállodába átöltözni. Esteledett. Felment a tizedik emeletre, ahol szobájához érve vette észre, hogy elvesztette a kulcsot. Ismerve Ljosa természetét azt feltételezem, hogy kicsit habozott menjen-e az alkalmazotthoz a pótkulcsért és kerekedjen botrány az ünnepség előtt, vagy kopogjon be a szomszédhoz és annak erkélyéről saját erkélyére átmászva jusson be a szobájába.

Bekopogott. A szomszédot meglepte a kérés, de nem állította meg. Filmes barát sem állt mellette, hogy a keze után nyúljon...”

Pjotr Lucik közeli barátja, Alekszandr Csebotajev változata szerint Lucik egy lánnyal bezárkózott a szobájába és Szamorjadov részegen az erkélyen át akart hozzájuk bemászni. Ezt állítólag maga Lucik mesélte el neki bűntudatot érezve Szamorjadov halála miatt.

Barátja elvesztése után nem sokan gondolták, hogy Lucik talpra áll és egyedül is csinál filmet, hisz Szamorjadov vezető szerepet játszott az alkotópárosban.

„Agisevnél és Tuljakovánál tanultam, de a mesterképzőt Szamorjadovnál fejeztem be. Ljosa mindent tudott. 40 dolgot írt egyszerre, de semmit nem fejezett volna be, ha nem ülünk össze és szedjük az egészet rendbe.” – mondta Lucik.

Aztán elkészítette a „Peremvidéket”.

Peremvidék

A film alapjául a „Jó emberek” című forgatókönyvük szolgált (vagyonos gazdálkodók és védelmi pénzt követelő bűnözők harca), ezt azonban Lucik, immár egyedül, alaposan átdolgozta, mondhatnánk aktualizálta. Az új szüzsében földjeikből kiforgatott parasztok kelnek útra falujukból „megkeresni az igazságot”.

Posztmodern makabr, film noir, art house, társadalmi-filozófiai példázat, western, tragikomédia, hősi horror, stilizált hősi eposz, akció-dráma; ilyen és hasonló, létező és e film kapcsán kreált kategóriákkal igyekeztek meghatározni a méltatók (és méltatlankodók) a film műfaját. Maga Lucik, elfogadva az epikával vont párhuzamokat, ironikusan „alacsony költségvetésű eposznak” nevezte művét.

A műfaji meghatározás körüli zűrzavar utal a film értékelése körüli megosztottságra, végletes megítélésére is. Bizonyos körökben valóban kultuszfilmmé vált, mások mereven elutasították, majdhogynem fasiszta eszmék propagálásával, az „aki agresszív, annak van igaza” elv szentesítésével vádolták. (Már említettem, hogy egyes kritikusok egyenesen be akarták tiltatni a filmet. „A magam részéről, én nem akarom betiltatni azt amit ők írnak...” – reagált Lucik.)

A peremvidék vagy periféria (okraina) nem egyszerűen helyszín, hanem valamiféle toposz, ami magába foglal mindent és mindenkit, aki a társadalom látóterének peremére szorult. A lepukkant lakótelepek, a rozsdaövezetek, az „úgy maradt” vidékek lakóinak világa.

„Ezekről az emberekről és ezeknek az embereknek senki sem készít filmet – mondta egy beszélgetésben a rendező – pedig muszáj, mert az emberek túlnyomó többsége az ország peremvidékein él. Moszkvától 150 km-re - már periféria.” (Bár abban tamás vagyok, hogy éppen ez a film lenne az, amelyiknek sikerült volna eljutnia azokhoz, akikről és akiknek készült.)

A máig tartó siker egyik titka talán abban rejlik, hogy a rendező jó érzékkel aknázta ki a korszak más filmjeiben is - bár nem ennyire direkt módon - megjelenő csalódottságot, becsapottság-érzést, a napjainkban is fellobbanó indulatokat azokkal a változásokkal szemben, melyek az embereket a 80-as 90-es évek fordulóján egyszeriben nyertesekre és vesztesekre osztották.

Ráadásul mindezt könnyen fogyasztható formában, olyan köntösbe öltöztetve, mely a bilinák, a hősi énekek költészetének és a 30-as évek mozijának szocialista realista szövetéből van összevarrva.

Jurij Dubrovin, Alekszej Puskin és Nyikolaj Oljalin

A film hősei jellegzetes orosz alakok. A fiát igazságos hadjáratba küldő anya vagy a fiú, Panyka Morozov, aki valamiféle Ilja Muromecként (aki 33 évig hevert a kemencepadkán, aztán csodálatos módon talpra állt és az ellenség legyőzésére indult) az elnök halála után az „Ural” motorkerékpár kormánya mögé ülve a "keresztes hadjárat" vezetőjévé válik. Eposzi hős a többi szereplő is, ez mozgatja cselekedeteiket. Földjük elvesztése a halállal egyenértékű ezért indulnak megvívni a „honvédő háborút”. („… a földért ők a szemet kikaparják. És lényegtelen, hogy olaj vagy gyémánt van benne. A puszta földért, amelyen meg sem terem semmi.”)

Megjelenik az összes, a haza védelmével kapcsolatos mitológiai panel, amely nem csak a történelem előtti időkre, hanem a sztálini mozira, az eszer jelszavakra, a polgárháborúra, a szabotőrök elleni harcra, a szovjet kollektivizálásra, a posztszovjet farmermozgalomra is utal. Utalások Dovzsenko Föld-jétől kezdve a Vasziljevek Csapajev-én keresztül Ejzenstejn Jégmezők lovagjá-ig.

„Miért gondolom, hogy a mozi, ami 1936-ban tetszett, ma is tetszeni fog? Mert nem változott semmi. Csak mi mondjuk, hogy az idő halad. (…) Az emberek mennek, de az idő egyhelyben áll. Ezt érzem én is. Semmi sem történik.” – mondta a rendező.

Két évvel később halt meg, szívrohamban. Nem készített több filmet.

Tervei voltak, egyik utolsó interjúinak egyikében 5-6 forgatásra kész anyagot is említ, köztük a „Vad vidéket”.

Ez a forgatókönyv volt az, amelynek filmre vitelén a páros éppen dolgozott Szamorjadov tragikus halála idején. Aztán Lucik egyedül maradva beleveszett a szervezési folyamatba, inkább a „Peremvidékkel” kezdett foglalkozni.

A „Vad vidékben” - bár ők mindig valamiféle világvégéről írtak, előre megérezve még jóval a peresztrojka és a Szovjetunió összeomlása előtt valami szörnyű katasztrófa szelét - talán minden más forgatókönyvüknél jobban érződnek a korai 90-es évek.

Az önmagát lassan leépítő állam, a vad gátlástalan szabadság és a dolgukat az ezt egyre lehetetlenebbé tévő körülmények között is folytatni próbáló emberek.

A hősöket éppúgy, mint a szereplővé előlépett sztyeppét a reménytelenség érzése lengi körül. Perifériára szorultak ők akár a „Peremvidék” hősei, de nekik nincs hová indulniuk magyarázatért, az oldalkocsis motor csak a sztyeppén rója céltalan köreit. Magukra maradtak pusztuló és önpusztító világukban.

A film egyik szimbolikus pillanatában az inspekciózó főorvos, botját golfütőként használva saját kocsijának szélvédőjét töri be egy darab kővel.

Mihail Kalatozisvili

Az „elátkozott remekmű” filmre viteli jogát sokan próbálták megszerezni, végül Mihail Kalatozisvili (Mihail Kalatozov, a „Szállnak a darvak” rendezőjének unokája) járt sikerrel.

Kalatozisvili filmje valószínűleg a legszerencsésebb megvalósítása Szamorjadov és Lucik forgatókönyveinek. A hozzáértők szerint ez nemcsak a magát nem előretoló és pontos rendezésnek, hanem a nagyon jó szereplőválogatásnak is köszönhető. Oleg Dolin vagy az elsőfilmes hakasz színésznő Irina Butanajeva mellett a többiek is mind sikeres választásnak bizonyultak.

– Mindaz, ami a „Vad vidékben” történik, a mi mindennapi életünkben terjed szét és nincsenek egyértelmű határai – mondta Mihail Kalatozisvili, aki 2008-ban minden bizonnyal a 90-es évek utolsó filmjét forgatta le.

Ma már ő sem él.

Alekszej Szamorjadovnak van egy kis meséje az oroszok utolsó angyaláról. A Kazanyi majorságba való Nyikolaj Konnov felesége egy birkát szül és Konnov elkeseredésében a sztyeppének megy. Egy elhagyott templomhoz érve embereket lát, akik „mind sötét arccal és némán túrják késeikkel a földet. Egy fiú ül mellettük a padon, 10 éves és őt nézi. Közelebb megy, a fiú feláll és azt mondja, menj haza, Konnov. Isten elfordult az oroszoktól, én maradtam az utolsó angyalotok. Menj és élj, ahogy lehet, jobb nem lesz.

Előrehajol akkor Konnov a nyergében és egy késsel elvágja a torkát. Ha egyszer elfordult, akkor az utolsó angyala se kell, más istent keresünk.”

A „Vad vidék” utolsó angyala erre már esélyt sem ad.

 

 

Peremvidék (Окраина)

Orosz, ff.

Utro XXI. Veka, 1998

Rendezte – Pjotr Lucik

Forgatókönyv – Pjotr Lucik, Alekszej Szamorjadov

Fényképezte – Nyikolaj Ivasziv

Zene – Gavril Popov

Főszereplők:

Jurij Dubrovin – Filipp Iljics Szafronov

Nyikolaj Oljalin – Koljka Polujanov

Alekszej Vanyin – Vaszilij Ivanovics Perfiljev

Alekszej Puskin – Panyka Morozov

Anatolij Koscsejev –

Viktor Venesz – a Likov fivérek

Vad vidék (Дикое поле)

Orosz, sz.

Mihail Kalatozov Fond, 2008

(Bemutató: 2009. január 22.)

Rendezte – Mihail Kalatozisvili

Forgatókönyv – Pjotr Lucik, Alekszej Szamorjadov

Fényképezte – Pjotr Duhovszkoj

Zene – Alekszej Ajgi

Főszereplők:

Oleg Dolin – Dmitrij Vasziljevics Morozov

Roman Magyanov – Rjabov

Jurij Sztyepanov – Fjodor Abramovics

Alekszandr Iljin – Petro

Pjotr Sztupin – Filipp Iljics

Irina Butanajeva - Galina

Alekszandr Korsunov – a tehenes ember

Linkek

Peremvidék
https://mega.nz/folder/zSg30TgS#o4Qnm8s-RKvVH0AvQfqgnQ

Vad vidék

https://mega.nz/folder/OTgA3ChI#A_nd9es1js9rd0SgLNHpIg

Moszkvai séta

Moszkvában élni jó dolog. Pláne, ha valaki tizennyolc éves.

Bár valószínűleg tizennyolc évesen a világ bármely táján jó élni, hisz akkor még minden megtörténhet, mindent megtehetsz és minden okvetlenül jól végződik. Mert fiatal vagy és az egész város, az egész ország, az egész világ a tiéd.

Az a fiatal lány, aki fellelkesülve a „Moszkvai séta” című filmen, egy távoli kisvárosból érkezett a fővárosba, nem így tapasztalta. Kellemetlen élményeit levélben vetette szemére a film rendezőjének Georgij Danyelijának. A városban szállást nem talált, a pályaudvaron kellett éjszakáznia, ahol az összes pénzét ellopták. A rendőrök prostituáltnak nézték és bevitték az őrszobára.

Nála szakavatottabb emberek, például az író Vlagyimir Makszimov és Vaszilij Akszjonov is Danyelija szemére hányták, hogy a valóságot szépítő művet készített és „alájátszott” a hatalomnak. Makszimov attól fogva nem fogott kezet Danyelijával. („Hruscsov csak tegnap adta ki az utasítást, hogy a szovjet életet pozitívan kell ábrázolni és önök már ma tálcán nyújtják át ezt neki.”)

A rendező viszont azt tartotta fontosnak, hogy a film elnyerte a számára „kedves” emberek, Mihail Romm, Szergej Bondarcsuk, Viktor Konyeckij tetszését.. Ráadásul megjelenése után sok levelet kapott lágerek, börtönök lakóitól, olyan emberektől akiktől meglehetősen távol állt bármiféle illúzió. „Köszönjük, a lélegzetvételnyi friss levegőt...” - írták.

„Ahogy az életben minden előfordul, a moszkvaiak is sokfélék. Ez a film a jókról szól, ezért ábrázoltuk Moszkvát ilyen barátságosnak. Sajnos ön a másik Moszkvával is találkozott. Nem volt szerencséje.” - mentegetődzött a fiatal lánynak írt válaszában a rendező.

Nem kellett volna mentegetőznie.

A film a korai 60-as évek szovjet filmjeinek egyik legjobbja lett. Benne van a mese és benne van a valóság. Egyszerűen és semmitmondóan, mint amikor barátok idéznek fel szinte mellékesen, mindannyiuk számára ismerős történeteket.

„A szovjet mozi új hulláma” írta róla George Sadoul a Cannes-i bemutató kapcsán.

„Eljött Gena Spalikov, egy szatyorban hozott egy üveg pezsgőt és azt mondta, hogy kitalált nekem egy első osztályú forgatókönyvet. El is mesélte:

Gennagyij Spalikov

- Esik. Az utca közepén, mezítláb, cipőjét kezében tartva megy egy lány. Megjelenik egy biciklis srác, lassan kerekezik a lány mögött. Esernyőt tart fölé, a lány minduntalan elfordul, de a fiú egyre csak megy utána és mosolyog... Tetszik?

- És hogy van tovább?

- A többit majd kitaláljuk.

Gena kitette az asztalra az üveg pezsgőt és poharakatt vett elő a tálálóból. A pezsgő meleg volt és mikor kinyitotta, a fél üveg a frissen         festett falra fröccsent.

- Jó jel! - örült meg Gena.”

Ez volt a film fogantatása, legalábbis Georgij Danyelija így emlékszik rá „A jegy nélküli utas” (Bezbiljetnij paszazsir) című könyvében.

Aztán sokáig úgy tűnt, a megfogant film nem nagyon fog világra jönni. Ez nem a szerzők miatt alakult így, hanem Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP akkori főtitkára miatt. Nyikita Szergejevics ugyanis azt találta mondani, hogy az „Iljics őrsége” c. filmet ideológiailag meglehetősen károsnak tartja. A Marlen Hucijev rendezte filmben (az átvágott filmet a Szovjetunióban végül „Húsz éves vagyok”, nálunk „Mi húszévesek” címmel mutatták be) a főtitkár szerint „három srác és egy kislány lófrál a városban és nem csinál semmit”.

A „Moszkvai séta” forgatókönyvében is három fiú szerepelt, akik csak lófráltak és mindkét forgatókönyvet ugyanaz a személy írta, Gennagyij Spalikov. A hudszovjet forgatókönyv csoportja, természetesen nem Hruscsovra, hanem a történések hiányára, a szüzsé kidolgozatlanságára és a karakterek elnagyoltságára hivatkozva nem fogadta el a forgatókönyvet.

Akkoriban egy film engedélyezése a következőképpen zajlott:

A forgatókönyvet benyújtották a stúdió szerkesztőjének, aki ha megfelelőnek találta továbbította a stúdió szerkesztői kollégiumának. Ennek tagjai státuszban lévő és külső szerkesztők voltak. Ez után került a művészeti tanács (a hudszovjet) elé, mely a szerkesztői kollégium tagjaiból, rendezőkből, forgatókönyvírókból és pártfunkcionáriusokból állt. A hudszovjet után a Moszfilm szerkesztői kollégiuma következett, majd a Moszfilm főszerkesztője, végül a Moszfilm igazgatója. Ha mindenki elfogadta, átküldték a Goszkinohoz. Ott elolvasta a Moszfilmet felügyelő szerkesztő és felterjesztette a Goszkino szerkesztői kollégiumának. Azt követően elolvasta a Goszkino főszerkesztője felterjesztette a miniszternek vagy helyettesének. Ezt az utat bejárva kerülhetett a film gyártásra.

Vagy nem.

Bármelyik szakaszban tehettek észrevételeket és azt a szerzőknek figyelembe kellett venniük.

A kész film ugyanezt az utat járta végig, kiegészítve a Központi Bizottsággal, a hadsereg politikai főcsoportfőnökségével és az „illetékes” hatósággal. Az „illetékes” hatóság, ha például építőmunkásokról szólt a film az Építésügyi Minisztérium, ha pilótákról, akkor a Légiforgalmi Minisztérium volt.

Amikor Nyugat-Berlinben egy német forgalmazó bemutatta a „Moszkva nem hisz a könnyeknek” című filmet és büszkén mesélte Danyelijának, hogy egy hónap alatt már százezer néző látta a filmet, az így válaszolt:

„- Ó, nálunk csak az engedélyezők vannak ennyien.”

Danyelija akkortájt

Fél év folyamatos kifogások és változtatgatás után a hudszovjet még mindig nem fogadta el a forgatókönyvet. Danyelija megkerülve a hivatali utat odaadta azt Baszkakovnak a Goszkino igazgatója első helyettesének.

„- Olvassa el és mondja meg érdemes-e folytatni vagy dobjuk ki.

Baszkakov nem állt neki olvasni. Megkérdezte.

- Ugye nincs benne semmi hátsó szándék?

- Nincs,

- Szavára?

- Szavamra.

És Baszkakov elrendelte a film engedélyezését.”

A Moszfilm archivumában megmaradtak a színészek kiválasztása során készült próbafelvételek.

A szibériai fiú, Vologya szerepére Vitalij Szolomint, Gennagyij Bortnyikovot és Alekszej Loktyevet próbálták ki.

Szolomin felvételei nem nyerték el a hudszovjet tetszését. Hogy Bortnyikovval mi történt, nem igazán kideríthető. Danyelija nem is emlékszik, hogy Bortnyikovval felvétel készült volna, pedig ismerték egymást. Bortnyikov egyik főszereplője volt a „Figye-e-elj!” című filmnek, melyet Danyelija anyja, Meri Andzsaparidze rendezett. (Danyelija anyja filmrendező, apja útépítő-mérnök volt.)

Nyikita Mihalkov, Alekszej Loktyev, Jevgenyij Szteblov

A bevonulásra és esküvőjére készülő fiú, Szása szerepére az asszisztens Lika Aronova kerített valakit akinek ma már csak a keresztnevére emlékeznek az alkotók. Igornak hívták. A próbafelvételek után mindenki megfelelőnek találta. Hogy a forgatási tervben ne legyen fennakadás, levágták Igor haját és megrendelték a parókát a történet elején játszódó jelenetekhez. Aztán váratlanul Aronova megjelent Jevgenyij Szteblovval:

„- Georgij Nyikolajevics, meg ne öljön, de szerintem ő jobb.”

Tényleg jobb volt.

Danyelijának kellett felhívnia Igort, aki miután felfogta, hogy nem ő forgat, egy órán át szidta a rendezőt, az asszisztenst,a forgatókönyvírót, a forgatócsoportot és az egész szovjet filmgyártást.

Galina Polszkih

Talán még emlékeznek az „I akció” fiatal egyetemista lányára, Lidára. Natalja Szeljeznyova játszotta, őt szemelték ki a lemezbolti eladó Aljona szerepére. A próbafelvételeken nagyon igyekezett megfelelni a rendező minden óhajának és nem is volt semmi probléma, míg a már említett, minden lében kanál Lika Aronova meg nem jelent a stúdióban Galina Polszkihhal.

Szeljeznyova talán még ma sem bocsátotta meg a stábnak.

Hogy Nyikita Mihalkov játssza Kolját, abban tulajdonképpen nem volt vita. Gena Spalikov Nyikita bátyjával, Andrej Mihalkovval barátkozott. (Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij, olyan nálunk is ismert filmeket rendezett, mint a Csingiz Ajtmatov regénye alapján készült „Az első tanító”, a „Szibériáda” vagy később a „Tango és Cash”, a „Bolondok háza”.)

Danyelijának először nem nagyon akaródzott a kisebbik Mihalkovval próbafelvételt készíteni:

„ ...Nyikitát én fél évvel azelőtt láttam utoljára. Kamasz, rút kiskacsa.

- Nyikita nem megfelelő. Kicsi.

- De hívd csak be!

Behívtuk. Bejött, hórihorgas, nálam jó fejjel magasabb. (...) Elkezdtünk forgatni.”

A forgatás könnyen, gyorsan, jó hangulatban zajlott, a résztvevők élvezték a munkát. Az anyag mindenkinek tetszett, kivéve a „hudszovjetet”, akik folyamatosan kifogásolták, hogy nem érthető miről szól a film. Ennek az igénynek a kielégítésére került bele a „padlótisztító” jelenete. Egy ember, aki megfogalmazza a hudszovjet, a forgatókönyv íróival szemben képviselt álláspontját. A főhős Vologya pedig a film alkotóinak álláspontját képviseli.

„Mikor beadtuk a filmet a hudszovjetnek, féltünk, hogy megértik ez a jelenet róluk szól és kihúzzák. De ők okosabbnak bizonyultak mint mi gondoltuk róluk és úgy tettek mint akik semmit sem vettek észre.”

A Goszkinonál ugyanúgy nem értettek semmit. Állítólag ennek „köszönhető” a később oly sok szovjet film főcímében megjelenő „lírai komédia” kifejezés:

„- Nem érthető miről szól a film.

- Ez egy vígjáték - mondtuk.

Valamiért úgy vélekednek a vígjátéknak nem kell szólnia semmiről.

- De miért nem vicces?

- Mert ez egy lírai komédia.

- Akkor írják oda.

Odaírtuk. Így született egy új műfaj, a lírai komédia.”

Később, már napjainkban, Danyelija megjegyezte: „Soha nem csináltam vígjátékot. A filmjeimre oda volt írva, hogy komédia, mert a vígjátékra adtak több nyersanyagot.”

A záró képsorokon felhangzó dal szövegét Gennagyij Spalikov írta. A vers nehezen íródott meg, Spalikov megpróbálta elsütni egy régebbi „Bejárom Moszkvát” kezdetű dalának szövegét, de Danyelija szerint nem illett a zenéhez. Aztán az utolsó pillanatban, egy esti forgatás során Spalikov ugyanebből a kezdősorból kiindulva gyorsan megírta a még ma is népszerű dal szövegét. Pontosabban majdnem ezt. Ugyanis „… megkérték, hogy változtassuk meg az utolsó strófa egy szavát: ”Csónakomra fehér vitorlát vonok,/Csak még azt nem tudom, hol.”

- Mi az, hogy „még nem tudom hol”? Az ön hőse Izraelbe készül vagy az USA-ba?

Megváltoztattuk. Úgy szólt, hogy „még nem tudom kivel”. Egész jó lett - gondoltam - Kolka most azt nem tudja kivel, a CIA-vel vagy a Moszaddal.

Inna Csurikova és Veronika Vasziljeva

A film fiatal szereplői foglalkoztatott ismert filmszínészekké váltak. (Talán csak a 2006-ban közlekedési baleset következtében elhunyt Loktyev filmezett kevesebbet.). És nem csak a főszereplők. A rajzverseny egyik résztvevőjét, a kissé mamlasznak tűnő fiatal lányt, a később nagyszerű színésszé váló Inna Csurikova játszotta. Még a stáblistára sem került fel, ahogy a biciklis fiú Oleg Vidov sem. (Egyébként abban a jelenetben három lány szerepelt. Szombaton felvették a totált – megy a szőke kislány az esőben, mögötte a biciklis fiú – de a lány hétfőn nem jelent meg a forgatáson. Beszaladtak a Filmművészetire és kerítettek egy másik szőke lányt, akivel felvették a közelit, aztán kiderült, hogy vizsgája van és el kell mennie. Végül kénytelenek voltak az „Izvesztyija” újságírónőjének meztelen lábát felvenni, aki épp a közelben várakozott, hogy interjút kapjon Danyelijától.)

Legnagyobb hírnévre vitathatatlanul az első filmszerepét játszó Nyikita Mihalkov vergődött.

„…Számomra Nyikita a „Moszkvai séta” Kolkája. A fiam után kapta a Kolka nevet. És a mai napig így is viszonyulok hozzá."

Pedig a forgatás kezdetén volt egy kis nézeteltérés.

„…Egy hét múlva az asszisztens, Lika Aronova közli velem:

- Mihalkov nem hajlandó forgatni.

- ?

- Napi huszonhat rubelt kér.

A színészi fizetések így alakultak: kezdők – 8 rubel, gyakorlattal rendelkezők – 16 rubel, fiatal sztárok – 25 rubel, szupersztárok 40-50 rubel. Nyikita 25 rubeljét a Goszkinonál kellene engedélyeztetni.

- Nyikita hol van?

- Itt - közölte Lika - járkál folyosón.

- Hívd be!

- Georgij Nyikolajevics, - mondta Nyikita - én főszerepet játszok, de annyit kapok mint az a színész aki nem is főszereplő. Ez igazságtalan.

- Kire gondolsz?

- Például Ljosa Loktyev, Galja Polszkih.

- Ljosa Loktyev már játszott főszerepet és Galja Polszkih is. Ők már ismert színészek. Te még egyáltalán nem vagy színész. Diák vagy. De mi ugyanúgy kifizetünk téged mint őket, úgyhogy hallgass.

- Vagy 25, vagy nem forgatok.!

- Hát, ahogy gondolod… - elfordultam Nyikitától - Lika Aronova, hívd fel azt a srácot akit Mihalkov előtt kipróbáltunk. Kérdezd meg hányas lába van, ha más mint Nyikitáé, kell ma venni egy cipőt. Holnap forgatás.

- Rendben van.

- Ki az? - lett hirtelen ideges Nyikita.

- Nyikita, nem mindegy neked, hogy ki az. Te már úgyse forgatsz nálunk!

- De hát, már öt napot forgatott velem. Most mindent újra fel kell venni.

- Az már nem a te gondod. Eredj, zavarsz a munkában…

- És akkor, velem többet nem is forgat?

- Nem.

Ekkor egy halvány férfikönnycsepp gördült le a későbbi ismert filmrendező akkor még borotvát sem látott arcán:

- Georgij Nyikolajevics, Andron (Andrej Koncsalovszkij) tanított ki!... Azt mondta, már egy hetet felvettek velem. Már nem tudnak visszalépni.

Jó egyetértésben dolgoztunk tovább.”

Danyelija később is szinte atyai érzéseket táplált felfedezettje iránt.

A 18 éves Nyikita Mihalkov

„…Mikor elterjedt, hogy Nyikita Mihalkov indul az elnökválasztáson (és ő nem tagadta ezt igazán aktívan), egy Nyizsnij Urengojban tartott közönségtalálkozón megkérdeztek, hogy rá fogok-e szavazni.

- Két kézzel!

- Miért?

- Mert azt a filmet, amelynek főszerepét egy nagy ország elnöke játszotta fiatal korában, minden ország megveszi. Én meg el fogom mesélni, hogy az elnökünk rohangált nekem vodka után.

Valahogy egy esti forgatást követően, Nyikitával együtt mentünk hazafelé a stúdió kocsiján. A forgatáson egy slaugból locsoltam az aszfaltot, hogy tükröződjenek rajta a lámpák. Átáztam és átfagytam. Útközben vettem volna vodkát, de már az összes üzlet és étterem bezárt. Negyed tizenkettő volt.

Először Nyikitát vittük haza Voronszkijba.

- Nyikita, hozz nekem ki száz gramm vodkát - kértem - különben megfázom.

Hogy olyan későn bemenjek és vodkát kérjek, nem tartottam illendőnek.

Nyikita szívesen hozott nekem egy teli pohárral.

Néhány nap múlva összefutottam az apjával, Szergej Vlagyimirovics Mihalkovval.

- Tudod te, hogy mit csinálsz? Infarktust is kaphattam volna! Fekszem, épp elaludtam mikor hirtelen nyílik az ajtó, lábujjhegyen bejön a fiam, kinyitja a bárszekrényt, kiveszi a vodkát, tölt egy egész pohárral és lábujjhegyen kimegy… Én meg egy frászban vagyok: ennek a gyereknek vége, éjszakánként pohárszámra issza a vodkát…

Kár, hogy Nyikita nem indult az elnökválasztáson.”

(Jegyezzük meg, hogy az apa Szergej Vlagyimirovics Mihalkov is ismert személyiség volt. Író, költő, gyerekkönyvek, versek, színművek szerzője. Ő volt az, aki háromszor is megírta a szovjet ill.orosz himnusz szövegét. Először 1944-ben, másodszor 1977-ben, mikor Sztálint kellett kiiktatni a szövegből, végül 2000-ben, immár csak Oroszország számára.)

Egy úgynevezett „kámea-szerepben” feltűnik maga a rendező is. Ő a cipőtisztító, aki az esküvőre várakozó Vologya cipőjét akarja megpucolni.

Mikor a film 40 éves lett, levetítették a „Kinotavr” filmfesztiválon (Szocsi). Az esemény kapcsán az újságírók megkérdezték Danyeliját nem akarja-e megcsinálni a film folytatását.

„De, gondolkodom róla.” - mondta a rendező, sőt bevallotta, hogy már ki is találta, mi történne kedvenc színészével, Nyikita Mihalkovval.

„- Az ősz Nyikita majd áll az aluljáróban és énekli: Megyek és bejárom Moszkvát - a járókelők meg pénz dobnak neki.

- És mit szólt Mihalkov ehhez a „perspektívához”?

- Elfogadta! Már elmondtam neki az ötletet...”

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Danyelija egy másik beszélgetésben ennek az ellenkezőjét állította:

„- Georgij Nyikolajevics, nemrég volt 40 éves leghíresebb filmje a  „Moszkvai séta.” A pletykák szerint gondolkodik azon, hogy leforgatja az ismert film folytatását.

- Dehogy, ez butaság. Ezt elkészíteni lehetetlenség.”

Reméljük ez utóbbit gondolta komolyan.

„Az ember azt gondolná, nem is lehetne annál unalmasabb, mint nézni hogyan járja az utcákat és beszélget a semmiről három fiú és egy lány… - írta a filmkritikus, Ludmilla Sziszojeva - És mégsem így van. Érdekes és szórakoztató, a közönség emlékezetébe vésődik és magával ragadja évtizedek múltán is.”

 Aztán meg, lassan ötven év elmúltával már lényegtelen, mit mondtak annak idején a filmet el nem fogadók. Lényegtelen, hogy lakkozta-e a valóságot, tényleg ilyen volt-e Moszkva vagy kezére játszott-e a hatalomnak. Ahogy a nagyvárosban pórul járt kislány válaszolta végül Danyelijának: „ lassan elhalványul mi történt velem Moszkvában, de a filmre emlékszem és szivesen megnézném újra. Köszönöm a mesét.”

Ami maradt, egy áttetszően tiszta, friss, (mondhatnánk, franciásan elegáns) film.

Én nagyon szeretem.

Állítólag Fellini, mikor a második világháborúról kérdezték, annyit mondott: „Akkor voltunk húszévesek.”

Moszkvai séta (Я шагаю по Москве)

Szovjet, ff.

Moszfilm, 1963.

Bemutató: 1964. április 11.

Rendezte – Georgij Danyelija

Forgatókönyv – Gennagyij Spalikov

Fényképezte – Vagyim Juszov

Zene – Andrej Petrov

Főszereplők:

Nyikita Mihalkov – Nyikolaj

Alekszej Loktyev – Vlagyimir Jermakov

Galina Polszkih – Aljona

Jevgenyij Szteblov – Szása Satalov

Link:
https://mega.co.nz/#!1pUSRToB!DFdHHC_L61Ayig5qhUV4fDXi4I7GMGN1aLfUEu9rMM0
jelszó: kinok55

A forgatás néhány helyszíne egykor és ma (fotók):

http://progulkino.livejournal.com/21137.html 

A sivatagi 13-ak

A moziplakát

  A könyveknek megvan a maguk sorsa - tartja a mondás és igy van ez a filmekkel, pontosabban a filmek alapjául szolgáló történetekkel is.

Philip MacDonald az első világháború alatt Mezopotámiában harcolt a brit birodalmért. A lovasság soraiban letöltött szolgálata után hazatérve, lovakat képzett ki a hadsereg számára, díjugrató lett, sőt dán dogok tenyésztésével is próbálkozott. Végül, talán családi indíttatásra (nagyapja, apja író, anyja színésznő) az írás mellett döntött. Első regénye 1924-ben jelent meg és ettől kezdve csak regényírással, 1931-es Hollywoodba költözése után főként forgatókönyvírással foglalkozott. 1927-ben írt „Őrjárat” című regényéből két évvel később Walter Summers „Elveszett őrjárat” címen filmet forgatott.

A mezopotámiai sivatagban járőröző angol szakasz tisztjét, aki egyedül ismeri végrehajtandó feladatukat, lelövik az arab orvlövészek. Az őrmester átveszi a csapat vezetését és egy oázisba jutnak, ahol megpróbálják kivárni a segítséget. Egyenként végez velük a „láthatatlan” ellenség, de pusztulásuk oka nem igazán ebben, mint inkább összefogásra képtelenségükben, az otthonról hozott előítéleteikben, sérelmeikben rejlik.

A Ford-film egy jelenete

   1934-ben amerikában John Ford, a kor egyik jelentős rendezője forgatta újra a történetet. Jellegzetes, amerikai film készült, Ford a civil életbe visszavezető szálakat kevésbé bogozgatta, igyekezett a feszültség fenntartásához szükséges elemekre koncentrálni. A néző képzeletében maradó, ezért félelmetes ellenségre vagy a vallási mániákusra akit egyébként Boris Karloff, az akkorra már Frankenstein „teremtményeként” ismertté váló színész játszott. Háborús „férfi” film készült, női szerepek nélkül.

  A Summers féle változat állítólag hűségesebb a regényhez. Azért vagyok kénytelen más véleményére hagyatkozni, mert magam csak a Ford változatot láttam, a némafilmet nem. Egyesek úgy írnak róla mintha tegnap látták volna, mások egyenesen azt állítják, hogy ez a film elveszett vagy megsemmisült az évek során.

  A következő csavar a sivatagi történet sorsában akkor következett be, amikor a film megérkezett a Szovjetunióba. Ott ugyan csak a Kremlig jutott, de ez is elegendő volt, mert Joszif Visszarionovicsra rendkívüli hatást gyakorolt. Sztálin szeretett mozizni, bár gyaníthatóan sajátos szempontjai voltak a filmek értékelésében. Legalábbis erre utal az a kijelentése, miszerint „egy jó film hadosztályokkal ér fel”. Pedig ezt a háború legkritikusabb napjaiban mondta, mikor nemhogy egy hadosztály, de minden zászlóalj aranyat ért.

Nos, Sztálin a rendszeres zártkörű vetítések egyikén megnézte a filmet és a jelen lévő Borisz Sumjackijnak - aki a GUKF (Állami Filmgyártási Igazgatóság) vezetőjeként, majd a Népbiztosok Tanácsa kulturális bizottsága helyettes vezetőjeként állandó résztvevője volt ezeknek a vetítéseknek - szóvá tette, hogy „a mi filmeseink, vajon miért nem forgatnak ilyen filmeket?”

  Sumjackij valószínűleg jól gondolta, hogy ez nem egyszerűen költői kérdés.

  Mihail Romm emlékei szerint:

« …sürgősen hívatott Borisz Zaharovics Sumjackij a filmművészet akkori irányítója. Velem együtt behívatta a forgatókönyvíró Joszif Leonyidovics Prutot is. Sem ő, sem én nem tudtuk miről van szó.

- Egy elvtárs, hogy kicsoda nem fontos, látott egy amerikai filmet - mondta Sumjackij. - A cselekmény a sivatagban zajlik, egy amerikai(!) járőr elpusztul a bennszülöttekkel vívott harcban, de teljesíti a kötelességét. A film imperialista, hisztérikus, de kifejezte a véleményét (mármint az „egy elvtárs”), hogy valami ilyesmit kell csinálni a mi határőreinkről is. Elvállalják? A forgatókönyvet együtt fogják írni.

- Meg lehet nézni a filmet?

- Nem. Már visszaküldték. De erre nincs is szükség. Fontos, hogy sivatag legyen [nagyszerű sivatagok vannak nálunk], hogy határőrök legyenek meg baszmacsok akik mindenkit megölnek. Majdnem mindenkit, de nem mindenkit. Erre ügyeljenek, Mihail elvtárs!

Némileg elképedve jöttem el Sumjackijtól.

- Elvállaljuk? - kérdeztem Pruttól.

- Sok más ajánlatod van?

Más ajánlatom nem volt, hát elhallgattam. Csendben öltöztünk fel és csendben hagytuk el a filmművészek ismert épületét a Kis Gnyezdnyikovszkij közben, ahol annyi rendező élte át a legnagyobb sikereket és a sors legkeményebb csapásait. Csendesen sétáltunk végig a mellékutcán.

- Sürgősen el kell utazni a sivatagba - mondtam végül. Prut megtorpant.

- Miért?

- Hát, legalább lássuk milyen az...

- A sivatagot azért is hívják sivatagnak, mert nincs ott semmi - mondta Prut kioktatóan. - Az egy sivár hely... inkább rakjuk össze a szüzsét. Hány hősünk lesz?

- Tizenhárom - Viccelődtem sötéten.

- Nagyon jó! Ebben van valami. Tizenhárom... ez titokzatos, ez előrevetít valamit... Mi lenne, ha ezt a címet adnánk neki: „Tizenhárom”? Na?... Hangzatos!

  Két héttel később, Prut elküldte a szüzsét. Válogatott csapat szerepelt benne. Voltak ott diákok, vöröskatonák, valamiféle nők meg professzorok is - a legkülönfélébb emberek. Néhány hatás erősen eltúlzott volt. Például, amikor a professzor rájött, hogy a bandavezér, egy ezredes, a saját fia. Előlépett és azt mondta: „Á, szervusz! Én nemzettelek, én is öllek meg.” Nekem ez nem tetszett.»

  Fjodor Ibatovics Razzakov a „Szovjet mozi pusztulása” című könyve első részében nem egészen így tudja:

«Gyakorlatilag Snejderovval (Snejderov akkortájt rendezett egy Dzsulbarsz című kalandfilmet a baszmacsok és határőrök harcáról) egy időben - 1935 április - májusában - kezdte forgatni a „Moszfilmnél” saját eastern-jét a „Tizenhármat” Mihail Romm is. Sok kollégája számára meglepő volt a kalandfilm felé fordulása, mert azt megelőzően teljesen más műfajban dolgozott. Nevezetesen Maupassant „Gömböcét” (1934) vitte filmre. Maga a filmes vezetőség sem gondolta, hogy Rommra bízza a filmrevitelt, de ezen a ponton belecsöppent a dologba a film forgatókönyvírója, Joszif Prut. Éppen ő (mármint gondolom Romm) jelölte meg Sumjackijnak ezt a nevet, s bár az meglepődött, de nem vitatkozott.»

Mihail Romm

   Mihail Romm akkor 35 éves kezdő rendező volt. 1925-ben szobrász-diplomát szerzett a VHUTEMASZ-ban (Felsőfokú Művészeti és Szakmai Stúdió - vagy valami ilyesmi), de a szobrászkodás mellett már az első évektől foglalkozott írással. Fordított franciából, írt gyermek- és történelmi regényeket, újságcikkeket, verseket, darabokat, mindent.

  1931-ben rendezőasszisztens lett a Szojuzkinonál. 1933-ban leforgatta első saját filmjét Maupassant „Gömböc” c. novellájából. A stúdió azt javasolta, hogy némafilm legyen és „ne szerepeljen benne több, mint egy tucat olcsó színész, ne legyen benne több, mint öt egyszerű díszlet, ne legyenek statiszták és az egész ne kerüljön többe 150 ezernél.” A filmet a következő évben mutatták be és csak később, 1955-ben a Moszfilmnél hangosították. Közben Katyerina Vinogradszkaja, aki befutott forgatókönyvíró volt (s akit egyébként Romm majdhogynem mestereként tisztelt a stúdióban) írt egy forgatókönyvet „Anka” címmel, amit Rommnak kellett volna filmre vinnie. Romm nem találta megfelelőnek a forgatókönyvet és visszautasította. Ezzel nemcsak Vinogradova barátságát vesztette el, de az állását is, hiszen Sumjackij azon nyomban kirúgta a Moszfilmtől.

  Még abban az évben - miután panaszra ment a Párt Központi Bizottságához – visszavették, de filmet nem kapott. „A parancsnok” címmel kezdett írni egy forgatókönyvet melynek megvalósításáért komoly harcokat folytatott Jelena Szokolovszkajával (35 és 37 között a Moszfilm igazgatója) és Jan Boriszovics Gamarnyikkal (akkoriban a honvédelmi népbiztos első helyettese), ám végül a film forgatási engedélyét visszavonták. (A film egyébként egy a polgárháborúban katonai vezetővé váló parancsnokról szólt volna, aki csúfosan leszerepel egy hadgyakorlaton, majd öreg fejjel felismerve a fejlődés szükségességét elvégi a katonai akadémiát. Rommnak ugyan – saját bevallása szerint – nem volt semmiféle katonai gondolata, csak arról akart filmet készíteni, hogy az ember nem öregszik meg, ha fiatal lélekben, mert a fiatalság nem életkor kérdése. Gamarnyik azonban akkortájt főnöke, Tuhacsevszkij álláspontját képviselte, vagyis a parancsnokoknak ezt a nemzedékét ideje lecserélni, a parancsnoki állománynak új, képzett, fiatal tisztekre van szüksége. Ezért nem lett a filmből semmi. Gamarnyikot aztán 1937-ben a kor szokásai szerint a Tuhacsevszkij perben annak rendje és módja szerint ki is végezték.)

  „A parancsnok” meghíúsulása idején érkezett el az a már idézett pillanat, mikor Sumjackij felajánlotta a sivatagi film elkészítésének lehetőségét.

  Romm válogatott műveinek második kötetében („Magáról, emberekről, filmekről”) meglehetősen részletesen ír a forgatás körülményeiről, mindenképpen érdemes hosszabban idézni, igy mindennél pontosabb képet kapunk a film elkészítésének körülményeiről.

  «1936 tavaszán elutaztunk Türkméniába, hogy a „Tizenhárom” külsőit leforgassuk. Arra számítottunk, hogy az összes felvétellel végzünk tavasszal, amíg be nem áll a nagy forróság, nyárra meg visszatérünk Moszkvába és itt fejezzük be az éjszakai műtermi jeleneteket. Velünk jött a díszlettervező Jegorov, aki 20 km-re Ashabadtól, a Kara Kum sivatagban építette meg nekünk a díszletet - a filmünk egyetlen díszletét. Ez egy úgynevezett „muluska” volt, ami egy kis kupolás remetelakból állt, körülvéve az agyagból vert kerítéssel, a „duvallal.”

  Amikor megérkeztünk Ashabadba [ez február végén volt], még esett az eső, és a sivatagi jeleneteket nem lehetett leforgatni. A sivatag kiábrándított minket. Lapos volt mint egy tányér, sötét szürke, nedves, ritkás zöld fű nőtte be. Kiderült, hogy a sivatag így néz ki amíg fel nem perzseli a nyári nap.

  Látványosabb sivatagi tájat keresve eljutottunk mélyen a Kara-Kum közepébe, Repetek állomásra. Ezen a helyen keresztezi az ashabadi vasútvonal a Kara-Kumot. Repetek állomás körül helyezkedik el a sivatag Tudományos Kutató Intézete teniszpályával és egy szélmalommal. Mindez rendkívül érdekesen ellenpontozza az összes Szaharát ábrázoló képről jól ismert sivatagi tájat.

A Repetek környéki sivatag

  Ime, milyen eset történt ezen a Repeteken: egyik nyáron ideérkezett Leningrádból egy fiatal tudományos munkatárs, aki még soha nem járt a sivatagban. Reggel elment a legközelebbi homokdomb mögé bogarakat és pillangókat keresni, ám a homokdombok teljesen egyformák, ő meg nem tudta, hogy a gerincük az év bizonyos időszakaiban azonos irányba rendeződik. Így aztán a kutatónő eltévedt. Három teljes napig bolyongott a sivatagban és olyan kimerült állapotba került, hogy megpróbált - ereit az órája üvegével felvágva - öngyilkosságot elkövetni. A melegtől azonban besűrűsödött a vére, így ez nem járt eredménnyel. Csak a negyedik napon találtak rá, szó szerint száz lépésre a vasúttól. Még életben volt.

Repetekben is nedves volt a sivatag, de ott ősszel olyan hatalmas homokdűnék tornyozódtak fel [közel öt emelet magasságúak], hogy még a téli esők következtében sem simultak ki a dombok.

Egy hónapig laktunk Repetek állomáson nagyon nehéz feltételek között és tucatszám vettünk fel totálokat a vonuló vöröskatonákról. Ám még ezek a jelenetek is hatalmas munkával jártak. Le lehetett volna forgatni a teljes filmet Repeteken, de semmiféle lehetőség nem volt egy bázis kialakítására. Magában az intézetben mindössze három szobát kaptunk, ebben helyezkedett el az 50 fő a felszereléssel. Nem volt széna a lovaknak, nem volt elég víz, és egyáltalán semmi sem volt. Úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Ashabadba és várunk amíg kiszárad a Kara-Kum.

  A tavasz abban az évben elhúzódott. Helyi lakosok azt mondták: ha minden évben jönne egy filmes expedíció, Türkméniában akár rizst is lehetne vetni vagy mocsári kultúrákat meghonosítani. Május végéig szakadatlanul esett, majd hirtelen beütött a türkmén forróság. Az első igazán meleg napon az árnyékban 60 °C volt. Ekkorra expedíciónkat szélsőséges csüggedés fogta el. Az unalomtól sokan [főleg a színészek] mértéktelenül inni kezdtek. (...) Gyorsan kiköltöztettem az expedíciót Ashabadból a sivatagba és megtiltottam a szeszesitalok fogyasztását.

A kibitka

  Egy kis faluba költöztünk ki, ha egyáltalán nevezhető falunak az ilyen. Úgy hívták - Csogonli. Egy türkmén sivatagi település, amely 10-12 vályogkunyhóból állt, mikroszkopikus, nagyjából könyvméretű ablakokkal és olyan ajtóval amelyen csak összegörnyedve lehetett bejutni. Nyáron a türkmének átköltöztek a kibitkákba így vályogházaikat átadták az expedíciónknak.

  V.P. Csajka a forgatócsoport-igazgató (magyarul talán gyártásvezető?) - rendkívül energikus ember - épített furnérból egy étkezdét, egy vermet az élelmiszer tárolására, sőt még egy föld alatti laboratóriumot is kettős falakkal, amelyek közé jeget kellett tölteni. A jeget és az ivóvízet naponta hozták Ashabadból.

A legközelebbi fa körülbelül 15 km-re nőtt Csogonlitól. Csogonliban éltek türkmének, akik soha nem láttak fát. Készítettek szőnyegeket egy „szalori rózsának” nevezett mintával, de ők maguk még soha nem láttak élő rózsát.

  A díszletünk másfél kilométerre volt ettől a falutól. Az első naptól fogva nagy nehézségekkel küzdöttünk. Elviselhetetlen meleg volt. A hőmérő, amit egyszer kiraktunk a speciális huzattal fedett és ernyő alatt álló felvevőgépre 71 fokot mutatott. A színészek a forró homokon feküdtek és a napon kívül a világítás meg a tükrök is égették őket. A finom homok behatolt kivétel nélkül mindenbe - az élelmiszerbe, az órákba, a legkisebb résekbe is. Az expedíció minden órája megállt. Kénytelenek voltunk napórákat csinálni magunknak.

Amikor valaki beteg lett, nem lehetett megmérni a lázát, mert a lázmérő azt mutatta ami volt, 42 fokot még éjszaka is. A lázmérőt kölnibe kellett meríteni, lerázni, aztán gyorsan az ember hóna alá dugni elszigetelve a kinti melegtől. Egyébként mindegy volt, mert úgyis állandóan lázasak voltunk. Mindenki dizentériában szenvedett. Annyira hozzászoktunk a dizentériához, hogy lényegében nem számított betegségnek. Az ember normális állapotává vált.

  Hogy világos képet adjak az expedíció állapotáról, csak felsorolom a betegség miatt kiváltak számát. Az 5 fő adminisztrációs személyzetből egy hónap múlva már csak egy dolgozott. Volt két asszisztensem és két segítőm - közülük egy asszisztens maradt, a többit vagy az ashabadi kórházba, vagy Moszkvába kellett vinni. Az egyik színész begolyózott. Elkapta a sivatagi őrület [a cafard]. Őt Moszkvába küldtük, meg is gyógyult, amint meglátta a vonatablakból az első erdőt.

A muluska

  Komoly nehézségekkel küzdöttek az operatőrök. A homok behatolt a felvevőbe. Minden ismétlés után meg kellett tisztítanunk a keresőt és a filmkazetták nyílását, mégsem tudtuk elkerülni a karcolásokat. A film megolvadt a forróságtól és lecsúszott róla az emulzió. Szinte minden beállítás után újra kellett tölteni a gépet.

  Aztán elkezdtek a színészek, ahogy mondani szokták „hisztizni”. Még a saját segítőim között is akadtak kishitűek akik siránkoztak, elhitették mindenkivel hogy a film soha nem készül el, pletykákat indítottak, hogy a „Gömböcöt” nem is én hanem Jurij Rajzman forgatta az egyik asszisztensem segítségével, de az én nevem alatt szerepel mert hívatalosan rám osztották ezt a dolgot. Az egyik asszisztens azt mondta a színészeknek: „Ne hallgassatok Rommra, ha nem akarjátok elrontani. Majd odaállok a háta mögé és kacsintok nektek mikor mond valamit jól és mikor rosszul.”

  A csapat néhányszor felvetette a forgatás abbahagyását, teljesen reménytelennek tartva a vállalkozást. Azt terjesztették, hogy a Moszkvába küldött anyag teljes selejt. Ez persze majdnem igaz is volt. Az történt, hogy úton Moszkvába a negatívról lecsúszott az emulzió. Magában Ashabadban kellett egy laboratóriumot szervezni az anyag kézi előhívására. (...)

  A legfeszültebb időszak június végén érkezett el. Váratlanul egy csomó kellemetlen dolog történt. Először is fújni kezdett az afgán. Ez egy viharos erejű és olyan hőmérsékletű szél, mintha a forró sütőből fújna. Hogy érzékeltessem a szél fullasztó hatását elmondok egy esetet: az afgán megérkezése előtt az ebédlő tele volt legyekkel, amelyek ott tavasszal hatalmas tömegben szaporodtak el. Fekete zúgó falként tornyosultak az ebédlő levegőjében. Egy órával az afgán kezdete után a legyek kiszáradtak, megdöglöttek és 2-3 cm vastag szőnyegként fedték be a padlót. Az afgán csak néhány napig fújt, de a kimerültség végső fokára juttatta az embereket. Pont ekkor kezdett, ahogy felénk mondják, „elszállni” Nyikolaj Krjucskov. Úgy döntött, hogy én a rendező minden esetben rosszabb vagyok, mint ő a színész. (...)

  Ö játszotta a főszerepet. Úgy döntöttem, hogy leveszem a szerepről. Másnap reggel magamhoz hívattam a színészeket, Ivan Kuznyecovot és Alekszej Dolinyint, kettéosztottam Krjucskov szerepét, és átadtam nekik a munkát. A filmben így valójában nem 13 hanem 12 ember szerepelt. Csak az ekkor már leforgatott névsorolvasáson maradtak tizenhárman. Meg persze maradt a cím is.

Ivan Kuznyecov

  Amikor Krjucskov megérkezett Ashabadból, látta, hogy az ő jelenetében Kuznyecov forgatott. Következett egy tragikus magyarázkodás, de én hajthatatlan voltam és Krjucskov visszaindult Moszkvába. Nekem viszont sikerült néhány napra helyreállítani a Krjucskov viselkedése és az afgán által meglazult fegyelmet.»

  (A már idézett Fjodor Razzakov egy másik könyvében, „A szovjet korszak botrányaiban” emlit egy erről született nagyon jól hangzó, de nyilvánvalóan anekdotát:

„...Nyikolaj gyakran meghiúsította munkát túlzott alkoholfogyasztása miatt. Végül Romm nem bírta tovább és megígérte, hogy visszaküldi a művészt Moszkvába.

- Ez lehetetlen - mondta Krjucskov - már a fél film le van forgatva, kivel helyettesít?

Romm nem szólt semmit, de másnap, amikor Krjucskov megint ittasan forgatott, Romm azt kiáltotta:

- Feküdj!

Krjucskov meglepetésében végrehajtotta az utasítást és elvágta magát a homokban.

- Ennyi - mondta Romm. - mehetsz vissza Moszkvába.

- Mi az, hogy ennyi? - értetlenkedett Krjucskov.

- Fel van véve ahogy elesel egy ellenséges golyótól találva. Meghaltál. Nincs már rád szükségem.”)

  «A baj azonban nem jár egyedül. Néhány nappal később megjött Moszkvából a határozat a film befagyasztásáról. A „Moszfilm” vezetése, kétségbeesve a nyersanyagra várakozástól, nem bízva az ashabadi laborban és egész idő alatt leveleket kapva a csoport különböző tagjaitól, tele a legpesszimistább előrejelzésekkel, úgy döntött, hogy leállítja a forgatást. A finanszírozás már jóval azelőtt abbamaradt. Én nem voltam hajlandó leállítani a forgatást és eldugtam a táviratot a csoport elől. Egyébként már rég nem kaptunk fizetést és Csajka minden létező módon szerezte a pénzt a helyi szervezetektől az emberek élelmezésére. Hogy megőrízzük a befagyasztás titkát, Ashabadba egy külön embert ültettünk aki fogadta a leveleket és a táviratokat és ő adta át a címzetteknek, de csak azokat, amelyekben semmi sem hangzott el erről a dologról. Ennek ellenére a csoport visszhangzott a pletykáktól, hogy a filmnek vége. A helyzet kétségbeejtővé vált. Engem gyilkosnak tartottak, emellett még zsarnoknak is. Meg vagyok győződve, hogy mindenki futott volna amerre a szeme lát, ha lett volna akár egy embernek is pénze az utazásra. De pénz nem volt. Szombatonként kézhez kaptak 10 rubelt sörre és fagylaltra - nem volt több!

  Júliusban a „Moszfilm” igazgatósága, elvesztve minden türelmét, elküldte hozzánk L. A. Indenbomot, felhatalmazva őt, azonnal állítsa le a forgatást és küldje az egész expedíciót Moszkvába.

  Találkoztam Indenbommal Ashabadban, elmondtam neki a dolgok állását és egyet kértem tőle: töltsön 2-3 napot a forgatáson és győződjön meg arról, hogy a forgatás rendben megy. Indenbom megadta nekem a három nap türelmi időt és eljött velem Csogonliba. Már az úton rosszul lett a hőségtől, a büdös portól és a vakító homoktól. Másnap összeesett, ahogy mindenki, a túlhevüléstől és egy pillanat alatt dizentériás lett. Alig tudott kimászni a forgatásra és a nap végén nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy küldjön egy táviratot Moszkvába, hogy a forgatás remekül megy és hamarosan véget ér.

Jelena Kuzmina

  Ekkorra már búcsút kellett mondanom nemcsak Krjucskovnak, de még számos szereplőnek. Elutazott a súlyosan megbetegedett Kuzmina (hamarosan összeházasodtak Rommal), még két másik színész, akik közül az egyik, ahogy fentebb már említettem, megőrült. Egyre kevesebben lettünk. Az 52 főből aki Ashabadba érkezett, már csak 18 volt talpon. Fáradhatatlanul, szó szerint mindenki helyett, dolgozott Privezencev és a világosítók vezetője Jablonovszkij. Ők pótolták nekem az adminisztrátorokat, asszisztenseket, világosítókat, munkásokat és általában mindent megtettek. Kolja Privezencev, vékony mint a halál, vörösre égve [nem lebarnulva], rövidnadrágot viselt reggeltől estig ebben a vad melegben. Reggel 7-kor egy katonai kürtön ébresztőt fújt, 11 órakor visszavonulót, mert a nap abban az időben volt a zeniten, és nem lehetett forgatni. 3 órakor megint ébresztőt - az esti forgatásra. El kell mondani, hogy mikor 3 órakor ez a szignál felhangzott, sokan valódi könnyeket sírtak - annyira nehéz volt elindulni a forgatásra. Amint a forgatás véget ért, mindenki visszamászott a saját vályogházába, bevizezték a lepedőket, beleburkolóztak és így feküdtek a nedves lepedőkben, amíg le nem ment a nap. (...)

  1936 augusztus elején befejezve a külsőket, visszatértünk Moszkvába. Rögtön éles konfliktusba kerültünk a stúdió vezetésével. Mindenek előtt azzal vádoltak, hogy nem engedelmeskedtem az utasításnak. Az igazgatóság - hogy igazolja saját álláspontját a filmmel kapcsolatban és ismételt utasításait a forgatás leállításáról - természetesen negatívan viszonyult a leforgatott anyaghoz. Komoly harcot kellett vívnunk, hogy elérjük az utóforgatás engedélyezését. Egyébként az anyagban tényleg nagyon sok volt a selejt.

Először is selejtes volt az összes hang [először megpróbáltuk felvenni a hangot is a sivatagban]. Következésképp az egész külső anyagot hangosítani kellett. Sok jelenet az óvintézkedések ellenére karcos lett a sivatagi homoktól vagy torzult az elcsúszott emulziótól. Ráadásul én az expedíció egész ideje alatt nem láttam egy méter anyagot sem, és mivel ez volt a második filmem, hibákat követtem el. Szokás szerint engem és Volcsokot formalizmussal, esztétizálással vádoltak meg, aztán a pesszimizmussal és a film tragikus koncepciójával is. (...)

  Ennek ellenére sikerült elérni egy kisebb méretű „muluska” felépítését. Aztán elkülönítettünk egy mikroszkopikus sarkot az egyik műteremben, ahol felépült egy kis háromméteres háttér amelyen megjelenhettek a sivatag különböző látképei. Az előteret feltöltöttük némi homokkal és leforgattuk a közeliket. (...) A forgatásra elvileg csak az éjszaka állt rendelkezésre. Egyetlen nappali forgatási lehetőséget sem kaptunk az igazgatóságtól. Éjszaka forgatva, kínlódva a közelik zűrzavarában amelyeket hozzá kellett illeszteni a külsőkhöz, végtelenségig várva a felvételi lehetőségekre, készült a film 1937 január-februárjáig. Ki kellett hagynom egy sor korábban kigondolt jelenetet. Nagy csapatmozgásokat terveztünk, széles plánokat a baszmacsokról, stb. Ezek adtak volna a filmnek levegőt. De ezeket nem sikerült leforgatni a helyszínen és érthetően a műteremben sem. (...) (Lehet, hogy szerencsére.)

  Bemutattam a filmet a filmeseknek. Néhányan dicsérték, mások csepülték.

  A film elkészülte után kapcsolatom az igazgatósággal annyira feszültté vált, hogy a dolog eljutott a nyilt botrányig és engem másodszor is kirúgtak a „Moszfilm” stúdióból.

  Vszevolod Visnyevszkij (mint a „Posta” bejegyzésben már szóba került, róla mintázta Bulgakov a „Mester és Margarita” Msztyiszlav Lavrovicsát), kamara-művészkedéssel vádolt és a Filmpalota szónoki emelvényéről javasolta az olyanok mint én kidobását a filmművészetből.(...)

  Ő [Visnyevszkij] bizonyára nagyon jó, de teljesen féktelen ember volt. Mindig a fogai között szűrte a szót, öklével a pulpitust csapkodva.

- Mi elpusztítjuk ezt a kamara filmművészetet, nekünk monumentális filmművészetre van szükségünk, mint amit a Vasziljev testvérek, Ejzenstejn, Pudovkin, Dzigan csináltak. De önöket „kamernyikokat” ki kell irtani, meg kell semmisíteni, stb – mondta.

  Én harapós ember voltam [akkor még, fiatalon, csak mára lettem jó], átvettem a szót, és elmondtam neki, hogy először is, rövid a karja, hogy elpusztítson [valóban rövid kezei voltak]. Ez hatásos volt. Azt mondtam: meglátjuk, maga öl-e meg engem a végén, vagy én magát. Még nem ismeri, mi az a kamara és mi az a monumentális filmművészet - és egyebek.

  A felszólalásom nagyon éles és ugyanolyan durva volt, mint Visnyevszkij felszólalása. Azt mondtam: azzal, hogy ön csinált egy - megjegyzem „egy” - forgatókönyvet, egy – megjegyzem „egy” - Dzigan film számára, ön sem tett semmi többet. Az „Optimista tragédia” ez a zagyvaság, ugyanolyan mint az egész patetizmus, amit én elviselni sem tudok. Ez jajveszékelés, nem mozi. (...)

  Ezt követően megjelentetett egy nagyon érdekes cikket a „Mozi” újságban a kamara filmművészetről. Ebben a cikkben általában a „kamara” szót fejtegette: a camera obscura - ez a sötét szoba ... szobaember - ez a lakáj. Tulajdonképpen kiderült, hogy én lakáj vagyok, börtönőr, stb, stb

  Nagyon megharagudtam és ennek köszönhetően váratlanul kaptam egy lakást. Írtam egy dühös levelet Sumjackijnak. Megírtam, hogy az ilyen cikk megjelentetése a „Mozi”-ban határtalan durvaság. Annál is inkább mert Visnyevszkij - védett ember és egyszerűen sértő dolgokat ír egy fiatal rendezőről, aki csak két filmet csinált. Vegye tudomásul, hogy ön mostantól az én halálos ellenségem.

  Sumjackij kiszámíthatatlan ember volt. Ez alkalommal hívatta Szlivkint, az asszisztensét és azt mondta neki: „Látja, maga mindig azt mondja, hogy ez a Romm ilyen meg olyan, pedig egyszerűen egy strici. Nézze, micsoda aljas levelet írt. A végén még tényleg panaszt tesz. Adjunk egy lakást ennek a disznónak, fogjuk be a száját.”

  Szlivkin midjárt rohant hozzám és azt mondta: „Tüstént menjen a Bolsaja Poljankára, ott épül egy ház, válasszon ki egy lakást míg meg nem változtatja a döntését. Odaadom magának a kulcsokat.” Bár a ház nem volt befejezve, de mégis kaptam azonnal egy lakást.»

  Borisz Zaharovics, a zártkörű vetítések állandó résztvevője, ekkor talán már nem véletlenül aggódott, hogy egy fiatal rendező feljelenti. Néhány hónap múlva 1938 januárjában letartóztatták és még azon év nyarán kivégezték.

 Szóval a film rossz kritikákat kapott (amerikanizmussal is megvádolták), de a nézők körében hatalmas sikert aratott, nagyobbat, mint a már említett Snejderov film (pedig annak a főszereplője egy kutya volt). Danyiil Hrabrovickij az „Egy év kilenc napja” és a „Tiszta égbolt” forgatókönyvírója írta róla: „A Tizenhárom c. filmet ha nem is 13, de legalább 12 alkalommal láttam. Kívülről tudtuk és játszottuk. Ebben a játékban mindig rendre szerepeltek baszmacsok és a leghevesebb csata a játék kezdete előtt zajlott: ki legyen baszmacs és ki vörös. És mindig szerepelt a víz, a vödör, és rendre nagy otthoni kellemetlenségekbe torkollottak: megjelentünk csapzottan, koszosan, porosan, de nagyon boldogan.”

  Ám a közönségsikernél sokkal mélyebb nyomott hagyott ez a film a filmtörténetben.

  Az eredeti mese igazi metamorfózison esett át. Az „Elveszett őrjárat” közössége atomjaira hull, itt éppen közösséggé kovácsolódnak össze a véletlen útitársak. MacDonald hőseinek „nincs más választásuk”, a sivatagi tizenhármak döntenek. Hogy a történet gyökeresen másként értelmezése Prut és Romm leleménye vagy több is elhangzott azon a beszélgetésen Sumjackij irodájában mint amiről Romm beszámol, nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy a későbbi feldolgozók mind Romm „köpönyegéből bújtak elő”.

  1943-ban a háború afrikai hadszínterére helyezte a cselekményt Korda Zoltán, „Szahara” című filmjében. A stáblistán ugyan megemlítették, hogy a történet alapja egy a „Tizenhárom” c. játékfilmben szereplő esemény, de a történet írójaként Philip McDonaldet tüntették fel. (Mintha azt mondanánk, a West Side Story alapjául nem Shakespeare Rómeó és Júliája szolgált, hanem Arthur Brooke korábbi költeménye, amelyből a drámaíró dolgozott, vagy a még korábbi olasz mese.)

  Az operatőr, a szintén magyar származású Máté Rudolf, néhány beállítást gyakorlatilag egy az egyben vett át Rommtól (vagy Volcsoktól). A „Szahara” forgatókönyvírója is ismert név John Howard Lawson, később a hollywoodi tizek egyike, akiket az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság helyezett feketelistára.

  A főszerepet Humphrey Bogart játszotta

  Még ugyanebben az évben (1943) az angolok is leforgatták saját változatukat „Kilenc ember” címmel. A filmet Harry Watt rendezte (ő dokumentumfilmesként indult, Basil Wright-tal közös „Éjszakai posta” című 1936-os filmjük bekerült a mannheimi 12-be. Mannheimben 1964-ben a brüsszeli 12 mintájára szavaztak a világ legjobb dokumentumfilmjeire. Egyébként az „Éjszakai posta” narrátora John Grierson maga is bekerült ebbe az előkelő társaságba a „Heringhalászok”-kal, amit először 1929-ben a „Patyomkin páncélos” angliai premierjén kísérőfilmkén vetítettek le.)

  A forgatókönyvet maga Watt írta Gerald Kersh novellájából. A történetben a sivatagon áthaladó angol konvoj egyik teherautóját légitámadás éri. A konvoj továbbhalad, a lemaradó kilenc katona pedig beveszi magát egy elhagyatott épületbe. Híján vannak a lőszernek és a viznek, de igyekeznek ennek ellenkezőjét elhitetni a támadókkal, hogy feltartóztassák őket a segítség megérkeztéig. Legalábbis így foglalják össze a film sztoriját akik látták. Ha valóban így van, akkor gyanítom, hogy Gerald Kersh, novellája megírása során meglehetősen mélyen merített a „Sivatagi tizenhármakból”.

Ejzenstejn és Romm

  Emlegetnek még más filmeket is például egy igazi westernt, André de Toth 1953-as filmjét, „Az utolsó komancsot”. (A szovjet/orosz filmes irodalomban vannak akik az amerikai westernnel rokonítják, easternnek nevezve a hasonló sémára készült filmeket, így Romm „Sivatagi tizenhármakját” is. Érdekességként megjegyezhetjük, hogy valószínüleg Szergej Mihajlovics Eijzenstejn volt az egyetlen szovjet rendező akinek valóban lehetősége kínálkozott egy igazi western leforgatására. A 30-as évek elején dolgozott az USA-ban és ott felajánlották a „Sutter aranya” c. film elkészítését. Eijzenstejn beleegyezett, de a stúdió váratlanul megváltoztatta döntését (állítólag politikai okokból) és átadta a forgatókönyvet egy középszerű rendezőnek, James Cruse-nak. A film a „Universal” számára a korszak legnagyobb anyagi bukásává vált.)

  1995-ben James Belushi főszereplésével készült az újabb „Szahara”, a rendezője Brian Trenchard-Smith volt. Maradt Philip McDonald megjelölése íróként, de az utalást a „Tizenhárom” című játékfilmre a 43-as változathoz hasonlóan ők is feltüntetik (talán kicsit jobban eldugva és kisebb betűkkel).

Hát, nagyjából ennyi.

Makszim géppuska 1910-ből

  Még néhány szót a film (és egyáltalán a korszak kalandfilmjeinek) két jellegzetes „szereplőjéről, ” a „makszimról” és a „trjohlinyejkáról”.

  A makszim géppuskát Hiram Stevens Maxim találta fel 1884-ben. Az első géppuska volt, amely a visszahatás energiáját használta fel a kiürült hüvely kidobásához és az újratöltéshez. Oroszországban az 1890-es évek közepén jelent meg. A polgárháborúban gyakorta használták lovaskocsira szerelve, ennek első alkalmazását egyesek Nyesztor Mahnonak tulajdonítják. A 20-as évek elején Tokarjev korszerűsítette, még a második világháborúban is használták. Vízhűtéses volt, ezért hangzik el többször is a filmben: „A maradék vizet a géppuskákba!”.

Az 1891-es mintájú Moszin puska

  A másik legenda a Moszin karabély, amit egyszerűen „háromvonalas puskának” ( a trjohlinyejnaja vintovka-ból) neveztek. A Vörös Hadsereg alapvető gyalogsági lövészfegyvere volt a Kalasnyikov megjelenéséig. A tervező Szergej Moszin, a puskához a belga Léon Nagant feltalálta középágytárat alkalmazta, ezért a Moszin–Nagant-karabély elnevezés is használatos. A köznyelvben azért lett „trjohlinyejnaja” azaz háromvonalas, mert a régi orosz hosszmértékben egy vonal egytized hüvelyknek felelt meg (2,54 mm), vagyis a 7,62 mm-es Moszin-puska űrmérete három vonal volt.

  Majd’ elfelejtettem az ellenséget, a baszmacsokat.

  Baszmacsesztvo-nak az orosz birodalom közép-ázsiai területein a forradalom után kialakuló katonai-politikai gerillamozgalmat nevezték. A kifejezés a türk „baszmak” – rajtaütni, rátámadni szóból ered. A szovjet tömegtájékoztatásban a mozgalom résztvevőit baszmacsoknak nevezték. A fegyveres harc résztvevői magukat mint „mudzsahedek” határozták meg. A harcok kisebb-nagyobb intenzitással egészen 1942-ig folytak Üzbég, Kazah, Tadzsik, Türkmén és Kirgiz területeken.

  Érdemes megnézni az elő és utóéleteket is. „Az utolsó őrjárat” (a 34-es) angol felirattal, a „Szahara” magyarral is megtalálható a neten. A „Kilenc férfi” elvileg fenn van, de én nem jártam vele sikerrel.

Sivatagi tizenhármak (Тринадцать)

ff., szovjet

81 p.

Moszfilm, 1936.

Bemutató: 1937. május 8.

Rendezte – Mihail Romm

Forgatókönyv – Mihail Romm, Joszif Prut

Fényképezte – Borisz Volcsok, Szergej Uralov

Zene – Anatolij Alekszandrov

Szereplők:

Zsuravljov – Ivan Novoszelcev

Marja Ivanovna – Jelena Kuzmina

Posztnyikov – Alekszandr Csisztyakov

Akcsurin – Ivan Kuznyecov

Tyimoskin – Alekszej Dolinyin

Szvirigyenko – Pjotr Maszoha

Petrov – Ivan Jugyin (a stáblistán P. Jugyinként)

Levkojev – David Zolc

Balangyin – Viktor Kulakov

Zsurba – Sztyepan Krilov

Muradov – Alekszandr Kepinov

Kulijev – Aga-Rza Kulijev

Guszev – Nyikolaj Krjucskov (nem szerepel a stáblistán)

Guszev – Sz. Kozminszkij (nem szerepel a stáblistán)

Szkuratov – Andrej Fajt

A linkek:

http://www.embedupload.com/?d=5ZARRKEQSF
http://www.embedupload.com/?d=85VKEAKSKS
http://www.embedupload.com/?d=9ZUVCAZFC5
http://www.embedupload.com/?d=6NULHFVJZO
http://www.embedupload.com/?d=0EGGFYZYGZ
http://www.embedupload.com/?d=21YZYZBQOZ