A sivatagi 13-ak

A moziplakát

  A könyveknek megvan a maguk sorsa - tartja a mondás és igy van ez a filmekkel, pontosabban a filmek alapjául szolgáló történetekkel is.

Philip MacDonald az első világháború alatt Mezopotámiában harcolt a brit birodalmért. A lovasság soraiban letöltött szolgálata után hazatérve, lovakat képzett ki a hadsereg számára, díjugrató lett, sőt dán dogok tenyésztésével is próbálkozott. Végül, talán családi indíttatásra (nagyapja, apja író, anyja színésznő) az írás mellett döntött. Első regénye 1924-ben jelent meg és ettől kezdve csak regényírással, 1931-es Hollywoodba költözése után főként forgatókönyvírással foglalkozott. 1927-ben írt „Őrjárat” című regényéből két évvel később Walter Summers „Elveszett őrjárat” címen filmet forgatott.

A mezopotámiai sivatagban járőröző angol szakasz tisztjét, aki egyedül ismeri végrehajtandó feladatukat, lelövik az arab orvlövészek. Az őrmester átveszi a csapat vezetését és egy oázisba jutnak, ahol megpróbálják kivárni a segítséget. Egyenként végez velük a „láthatatlan” ellenség, de pusztulásuk oka nem igazán ebben, mint inkább összefogásra képtelenségükben, az otthonról hozott előítéleteikben, sérelmeikben rejlik.

A Ford-film egy jelenete

   1934-ben amerikában John Ford, a kor egyik jelentős rendezője forgatta újra a történetet. Jellegzetes, amerikai film készült, Ford a civil életbe visszavezető szálakat kevésbé bogozgatta, igyekezett a feszültség fenntartásához szükséges elemekre koncentrálni. A néző képzeletében maradó, ezért félelmetes ellenségre vagy a vallási mániákusra akit egyébként Boris Karloff, az akkorra már Frankenstein „teremtményeként” ismertté váló színész játszott. Háborús „férfi” film készült, női szerepek nélkül.

  A Summers féle változat állítólag hűségesebb a regényhez. Azért vagyok kénytelen más véleményére hagyatkozni, mert magam csak a Ford változatot láttam, a némafilmet nem. Egyesek úgy írnak róla mintha tegnap látták volna, mások egyenesen azt állítják, hogy ez a film elveszett vagy megsemmisült az évek során.

  A következő csavar a sivatagi történet sorsában akkor következett be, amikor a film megérkezett a Szovjetunióba. Ott ugyan csak a Kremlig jutott, de ez is elegendő volt, mert Joszif Visszarionovicsra rendkívüli hatást gyakorolt. Sztálin szeretett mozizni, bár gyaníthatóan sajátos szempontjai voltak a filmek értékelésében. Legalábbis erre utal az a kijelentése, miszerint „egy jó film hadosztályokkal ér fel”. Pedig ezt a háború legkritikusabb napjaiban mondta, mikor nemhogy egy hadosztály, de minden zászlóalj aranyat ért.

Nos, Sztálin a rendszeres zártkörű vetítések egyikén megnézte a filmet és a jelen lévő Borisz Sumjackijnak - aki a GUKF (Állami Filmgyártási Igazgatóság) vezetőjeként, majd a Népbiztosok Tanácsa kulturális bizottsága helyettes vezetőjeként állandó résztvevője volt ezeknek a vetítéseknek - szóvá tette, hogy „a mi filmeseink, vajon miért nem forgatnak ilyen filmeket?”

  Sumjackij valószínűleg jól gondolta, hogy ez nem egyszerűen költői kérdés.

  Mihail Romm emlékei szerint:

« …sürgősen hívatott Borisz Zaharovics Sumjackij a filmművészet akkori irányítója. Velem együtt behívatta a forgatókönyvíró Joszif Leonyidovics Prutot is. Sem ő, sem én nem tudtuk miről van szó.

- Egy elvtárs, hogy kicsoda nem fontos, látott egy amerikai filmet - mondta Sumjackij. - A cselekmény a sivatagban zajlik, egy amerikai(!) járőr elpusztul a bennszülöttekkel vívott harcban, de teljesíti a kötelességét. A film imperialista, hisztérikus, de kifejezte a véleményét (mármint az „egy elvtárs”), hogy valami ilyesmit kell csinálni a mi határőreinkről is. Elvállalják? A forgatókönyvet együtt fogják írni.

- Meg lehet nézni a filmet?

- Nem. Már visszaküldték. De erre nincs is szükség. Fontos, hogy sivatag legyen [nagyszerű sivatagok vannak nálunk], hogy határőrök legyenek meg baszmacsok akik mindenkit megölnek. Majdnem mindenkit, de nem mindenkit. Erre ügyeljenek, Mihail elvtárs!

Némileg elképedve jöttem el Sumjackijtól.

- Elvállaljuk? - kérdeztem Pruttól.

- Sok más ajánlatod van?

Más ajánlatom nem volt, hát elhallgattam. Csendben öltöztünk fel és csendben hagytuk el a filmművészek ismert épületét a Kis Gnyezdnyikovszkij közben, ahol annyi rendező élte át a legnagyobb sikereket és a sors legkeményebb csapásait. Csendesen sétáltunk végig a mellékutcán.

- Sürgősen el kell utazni a sivatagba - mondtam végül. Prut megtorpant.

- Miért?

- Hát, legalább lássuk milyen az...

- A sivatagot azért is hívják sivatagnak, mert nincs ott semmi - mondta Prut kioktatóan. - Az egy sivár hely... inkább rakjuk össze a szüzsét. Hány hősünk lesz?

- Tizenhárom - Viccelődtem sötéten.

- Nagyon jó! Ebben van valami. Tizenhárom... ez titokzatos, ez előrevetít valamit... Mi lenne, ha ezt a címet adnánk neki: „Tizenhárom”? Na?... Hangzatos!

  Két héttel később, Prut elküldte a szüzsét. Válogatott csapat szerepelt benne. Voltak ott diákok, vöröskatonák, valamiféle nők meg professzorok is - a legkülönfélébb emberek. Néhány hatás erősen eltúlzott volt. Például, amikor a professzor rájött, hogy a bandavezér, egy ezredes, a saját fia. Előlépett és azt mondta: „Á, szervusz! Én nemzettelek, én is öllek meg.” Nekem ez nem tetszett.»

  Fjodor Ibatovics Razzakov a „Szovjet mozi pusztulása” című könyve első részében nem egészen így tudja:

«Gyakorlatilag Snejderovval (Snejderov akkortájt rendezett egy Dzsulbarsz című kalandfilmet a baszmacsok és határőrök harcáról) egy időben - 1935 április - májusában - kezdte forgatni a „Moszfilmnél” saját eastern-jét a „Tizenhármat” Mihail Romm is. Sok kollégája számára meglepő volt a kalandfilm felé fordulása, mert azt megelőzően teljesen más műfajban dolgozott. Nevezetesen Maupassant „Gömböcét” (1934) vitte filmre. Maga a filmes vezetőség sem gondolta, hogy Rommra bízza a filmrevitelt, de ezen a ponton belecsöppent a dologba a film forgatókönyvírója, Joszif Prut. Éppen ő (mármint gondolom Romm) jelölte meg Sumjackijnak ezt a nevet, s bár az meglepődött, de nem vitatkozott.»

Mihail Romm

   Mihail Romm akkor 35 éves kezdő rendező volt. 1925-ben szobrász-diplomát szerzett a VHUTEMASZ-ban (Felsőfokú Művészeti és Szakmai Stúdió - vagy valami ilyesmi), de a szobrászkodás mellett már az első évektől foglalkozott írással. Fordított franciából, írt gyermek- és történelmi regényeket, újságcikkeket, verseket, darabokat, mindent.

  1931-ben rendezőasszisztens lett a Szojuzkinonál. 1933-ban leforgatta első saját filmjét Maupassant „Gömböc” c. novellájából. A stúdió azt javasolta, hogy némafilm legyen és „ne szerepeljen benne több, mint egy tucat olcsó színész, ne legyen benne több, mint öt egyszerű díszlet, ne legyenek statiszták és az egész ne kerüljön többe 150 ezernél.” A filmet a következő évben mutatták be és csak később, 1955-ben a Moszfilmnél hangosították. Közben Katyerina Vinogradszkaja, aki befutott forgatókönyvíró volt (s akit egyébként Romm majdhogynem mestereként tisztelt a stúdióban) írt egy forgatókönyvet „Anka” címmel, amit Rommnak kellett volna filmre vinnie. Romm nem találta megfelelőnek a forgatókönyvet és visszautasította. Ezzel nemcsak Vinogradova barátságát vesztette el, de az állását is, hiszen Sumjackij azon nyomban kirúgta a Moszfilmtől.

  Még abban az évben - miután panaszra ment a Párt Központi Bizottságához – visszavették, de filmet nem kapott. „A parancsnok” címmel kezdett írni egy forgatókönyvet melynek megvalósításáért komoly harcokat folytatott Jelena Szokolovszkajával (35 és 37 között a Moszfilm igazgatója) és Jan Boriszovics Gamarnyikkal (akkoriban a honvédelmi népbiztos első helyettese), ám végül a film forgatási engedélyét visszavonták. (A film egyébként egy a polgárháborúban katonai vezetővé váló parancsnokról szólt volna, aki csúfosan leszerepel egy hadgyakorlaton, majd öreg fejjel felismerve a fejlődés szükségességét elvégi a katonai akadémiát. Rommnak ugyan – saját bevallása szerint – nem volt semmiféle katonai gondolata, csak arról akart filmet készíteni, hogy az ember nem öregszik meg, ha fiatal lélekben, mert a fiatalság nem életkor kérdése. Gamarnyik azonban akkortájt főnöke, Tuhacsevszkij álláspontját képviselte, vagyis a parancsnokoknak ezt a nemzedékét ideje lecserélni, a parancsnoki állománynak új, képzett, fiatal tisztekre van szüksége. Ezért nem lett a filmből semmi. Gamarnyikot aztán 1937-ben a kor szokásai szerint a Tuhacsevszkij perben annak rendje és módja szerint ki is végezték.)

  „A parancsnok” meghíúsulása idején érkezett el az a már idézett pillanat, mikor Sumjackij felajánlotta a sivatagi film elkészítésének lehetőségét.

  Romm válogatott műveinek második kötetében („Magáról, emberekről, filmekről”) meglehetősen részletesen ír a forgatás körülményeiről, mindenképpen érdemes hosszabban idézni, igy mindennél pontosabb képet kapunk a film elkészítésének körülményeiről.

  «1936 tavaszán elutaztunk Türkméniába, hogy a „Tizenhárom” külsőit leforgassuk. Arra számítottunk, hogy az összes felvétellel végzünk tavasszal, amíg be nem áll a nagy forróság, nyárra meg visszatérünk Moszkvába és itt fejezzük be az éjszakai műtermi jeleneteket. Velünk jött a díszlettervező Jegorov, aki 20 km-re Ashabadtól, a Kara Kum sivatagban építette meg nekünk a díszletet - a filmünk egyetlen díszletét. Ez egy úgynevezett „muluska” volt, ami egy kis kupolás remetelakból állt, körülvéve az agyagból vert kerítéssel, a „duvallal.”

  Amikor megérkeztünk Ashabadba [ez február végén volt], még esett az eső, és a sivatagi jeleneteket nem lehetett leforgatni. A sivatag kiábrándított minket. Lapos volt mint egy tányér, sötét szürke, nedves, ritkás zöld fű nőtte be. Kiderült, hogy a sivatag így néz ki amíg fel nem perzseli a nyári nap.

  Látványosabb sivatagi tájat keresve eljutottunk mélyen a Kara-Kum közepébe, Repetek állomásra. Ezen a helyen keresztezi az ashabadi vasútvonal a Kara-Kumot. Repetek állomás körül helyezkedik el a sivatag Tudományos Kutató Intézete teniszpályával és egy szélmalommal. Mindez rendkívül érdekesen ellenpontozza az összes Szaharát ábrázoló képről jól ismert sivatagi tájat.

A Repetek környéki sivatag

  Ime, milyen eset történt ezen a Repeteken: egyik nyáron ideérkezett Leningrádból egy fiatal tudományos munkatárs, aki még soha nem járt a sivatagban. Reggel elment a legközelebbi homokdomb mögé bogarakat és pillangókat keresni, ám a homokdombok teljesen egyformák, ő meg nem tudta, hogy a gerincük az év bizonyos időszakaiban azonos irányba rendeződik. Így aztán a kutatónő eltévedt. Három teljes napig bolyongott a sivatagban és olyan kimerült állapotba került, hogy megpróbált - ereit az órája üvegével felvágva - öngyilkosságot elkövetni. A melegtől azonban besűrűsödött a vére, így ez nem járt eredménnyel. Csak a negyedik napon találtak rá, szó szerint száz lépésre a vasúttól. Még életben volt.

Repetekben is nedves volt a sivatag, de ott ősszel olyan hatalmas homokdűnék tornyozódtak fel [közel öt emelet magasságúak], hogy még a téli esők következtében sem simultak ki a dombok.

Egy hónapig laktunk Repetek állomáson nagyon nehéz feltételek között és tucatszám vettünk fel totálokat a vonuló vöröskatonákról. Ám még ezek a jelenetek is hatalmas munkával jártak. Le lehetett volna forgatni a teljes filmet Repeteken, de semmiféle lehetőség nem volt egy bázis kialakítására. Magában az intézetben mindössze három szobát kaptunk, ebben helyezkedett el az 50 fő a felszereléssel. Nem volt széna a lovaknak, nem volt elég víz, és egyáltalán semmi sem volt. Úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Ashabadba és várunk amíg kiszárad a Kara-Kum.

  A tavasz abban az évben elhúzódott. Helyi lakosok azt mondták: ha minden évben jönne egy filmes expedíció, Türkméniában akár rizst is lehetne vetni vagy mocsári kultúrákat meghonosítani. Május végéig szakadatlanul esett, majd hirtelen beütött a türkmén forróság. Az első igazán meleg napon az árnyékban 60 °C volt. Ekkorra expedíciónkat szélsőséges csüggedés fogta el. Az unalomtól sokan [főleg a színészek] mértéktelenül inni kezdtek. (...) Gyorsan kiköltöztettem az expedíciót Ashabadból a sivatagba és megtiltottam a szeszesitalok fogyasztását.

A kibitka

  Egy kis faluba költöztünk ki, ha egyáltalán nevezhető falunak az ilyen. Úgy hívták - Csogonli. Egy türkmén sivatagi település, amely 10-12 vályogkunyhóból állt, mikroszkopikus, nagyjából könyvméretű ablakokkal és olyan ajtóval amelyen csak összegörnyedve lehetett bejutni. Nyáron a türkmének átköltöztek a kibitkákba így vályogházaikat átadták az expedíciónknak.

  V.P. Csajka a forgatócsoport-igazgató (magyarul talán gyártásvezető?) - rendkívül energikus ember - épített furnérból egy étkezdét, egy vermet az élelmiszer tárolására, sőt még egy föld alatti laboratóriumot is kettős falakkal, amelyek közé jeget kellett tölteni. A jeget és az ivóvízet naponta hozták Ashabadból.

A legközelebbi fa körülbelül 15 km-re nőtt Csogonlitól. Csogonliban éltek türkmének, akik soha nem láttak fát. Készítettek szőnyegeket egy „szalori rózsának” nevezett mintával, de ők maguk még soha nem láttak élő rózsát.

  A díszletünk másfél kilométerre volt ettől a falutól. Az első naptól fogva nagy nehézségekkel küzdöttünk. Elviselhetetlen meleg volt. A hőmérő, amit egyszer kiraktunk a speciális huzattal fedett és ernyő alatt álló felvevőgépre 71 fokot mutatott. A színészek a forró homokon feküdtek és a napon kívül a világítás meg a tükrök is égették őket. A finom homok behatolt kivétel nélkül mindenbe - az élelmiszerbe, az órákba, a legkisebb résekbe is. Az expedíció minden órája megállt. Kénytelenek voltunk napórákat csinálni magunknak.

Amikor valaki beteg lett, nem lehetett megmérni a lázát, mert a lázmérő azt mutatta ami volt, 42 fokot még éjszaka is. A lázmérőt kölnibe kellett meríteni, lerázni, aztán gyorsan az ember hóna alá dugni elszigetelve a kinti melegtől. Egyébként mindegy volt, mert úgyis állandóan lázasak voltunk. Mindenki dizentériában szenvedett. Annyira hozzászoktunk a dizentériához, hogy lényegében nem számított betegségnek. Az ember normális állapotává vált.

  Hogy világos képet adjak az expedíció állapotáról, csak felsorolom a betegség miatt kiváltak számát. Az 5 fő adminisztrációs személyzetből egy hónap múlva már csak egy dolgozott. Volt két asszisztensem és két segítőm - közülük egy asszisztens maradt, a többit vagy az ashabadi kórházba, vagy Moszkvába kellett vinni. Az egyik színész begolyózott. Elkapta a sivatagi őrület [a cafard]. Őt Moszkvába küldtük, meg is gyógyult, amint meglátta a vonatablakból az első erdőt.

A muluska

  Komoly nehézségekkel küzdöttek az operatőrök. A homok behatolt a felvevőbe. Minden ismétlés után meg kellett tisztítanunk a keresőt és a filmkazetták nyílását, mégsem tudtuk elkerülni a karcolásokat. A film megolvadt a forróságtól és lecsúszott róla az emulzió. Szinte minden beállítás után újra kellett tölteni a gépet.

  Aztán elkezdtek a színészek, ahogy mondani szokták „hisztizni”. Még a saját segítőim között is akadtak kishitűek akik siránkoztak, elhitették mindenkivel hogy a film soha nem készül el, pletykákat indítottak, hogy a „Gömböcöt” nem is én hanem Jurij Rajzman forgatta az egyik asszisztensem segítségével, de az én nevem alatt szerepel mert hívatalosan rám osztották ezt a dolgot. Az egyik asszisztens azt mondta a színészeknek: „Ne hallgassatok Rommra, ha nem akarjátok elrontani. Majd odaállok a háta mögé és kacsintok nektek mikor mond valamit jól és mikor rosszul.”

  A csapat néhányszor felvetette a forgatás abbahagyását, teljesen reménytelennek tartva a vállalkozást. Azt terjesztették, hogy a Moszkvába küldött anyag teljes selejt. Ez persze majdnem igaz is volt. Az történt, hogy úton Moszkvába a negatívról lecsúszott az emulzió. Magában Ashabadban kellett egy laboratóriumot szervezni az anyag kézi előhívására. (...)

  A legfeszültebb időszak június végén érkezett el. Váratlanul egy csomó kellemetlen dolog történt. Először is fújni kezdett az afgán. Ez egy viharos erejű és olyan hőmérsékletű szél, mintha a forró sütőből fújna. Hogy érzékeltessem a szél fullasztó hatását elmondok egy esetet: az afgán megérkezése előtt az ebédlő tele volt legyekkel, amelyek ott tavasszal hatalmas tömegben szaporodtak el. Fekete zúgó falként tornyosultak az ebédlő levegőjében. Egy órával az afgán kezdete után a legyek kiszáradtak, megdöglöttek és 2-3 cm vastag szőnyegként fedték be a padlót. Az afgán csak néhány napig fújt, de a kimerültség végső fokára juttatta az embereket. Pont ekkor kezdett, ahogy felénk mondják, „elszállni” Nyikolaj Krjucskov. Úgy döntött, hogy én a rendező minden esetben rosszabb vagyok, mint ő a színész. (...)

  Ö játszotta a főszerepet. Úgy döntöttem, hogy leveszem a szerepről. Másnap reggel magamhoz hívattam a színészeket, Ivan Kuznyecovot és Alekszej Dolinyint, kettéosztottam Krjucskov szerepét, és átadtam nekik a munkát. A filmben így valójában nem 13 hanem 12 ember szerepelt. Csak az ekkor már leforgatott névsorolvasáson maradtak tizenhárman. Meg persze maradt a cím is.

Ivan Kuznyecov

  Amikor Krjucskov megérkezett Ashabadból, látta, hogy az ő jelenetében Kuznyecov forgatott. Következett egy tragikus magyarázkodás, de én hajthatatlan voltam és Krjucskov visszaindult Moszkvába. Nekem viszont sikerült néhány napra helyreállítani a Krjucskov viselkedése és az afgán által meglazult fegyelmet.»

  (A már idézett Fjodor Razzakov egy másik könyvében, „A szovjet korszak botrányaiban” emlit egy erről született nagyon jól hangzó, de nyilvánvalóan anekdotát:

„...Nyikolaj gyakran meghiúsította munkát túlzott alkoholfogyasztása miatt. Végül Romm nem bírta tovább és megígérte, hogy visszaküldi a művészt Moszkvába.

- Ez lehetetlen - mondta Krjucskov - már a fél film le van forgatva, kivel helyettesít?

Romm nem szólt semmit, de másnap, amikor Krjucskov megint ittasan forgatott, Romm azt kiáltotta:

- Feküdj!

Krjucskov meglepetésében végrehajtotta az utasítást és elvágta magát a homokban.

- Ennyi - mondta Romm. - mehetsz vissza Moszkvába.

- Mi az, hogy ennyi? - értetlenkedett Krjucskov.

- Fel van véve ahogy elesel egy ellenséges golyótól találva. Meghaltál. Nincs már rád szükségem.”)

  «A baj azonban nem jár egyedül. Néhány nappal később megjött Moszkvából a határozat a film befagyasztásáról. A „Moszfilm” vezetése, kétségbeesve a nyersanyagra várakozástól, nem bízva az ashabadi laborban és egész idő alatt leveleket kapva a csoport különböző tagjaitól, tele a legpesszimistább előrejelzésekkel, úgy döntött, hogy leállítja a forgatást. A finanszírozás már jóval azelőtt abbamaradt. Én nem voltam hajlandó leállítani a forgatást és eldugtam a táviratot a csoport elől. Egyébként már rég nem kaptunk fizetést és Csajka minden létező módon szerezte a pénzt a helyi szervezetektől az emberek élelmezésére. Hogy megőrízzük a befagyasztás titkát, Ashabadba egy külön embert ültettünk aki fogadta a leveleket és a táviratokat és ő adta át a címzetteknek, de csak azokat, amelyekben semmi sem hangzott el erről a dologról. Ennek ellenére a csoport visszhangzott a pletykáktól, hogy a filmnek vége. A helyzet kétségbeejtővé vált. Engem gyilkosnak tartottak, emellett még zsarnoknak is. Meg vagyok győződve, hogy mindenki futott volna amerre a szeme lát, ha lett volna akár egy embernek is pénze az utazásra. De pénz nem volt. Szombatonként kézhez kaptak 10 rubelt sörre és fagylaltra - nem volt több!

  Júliusban a „Moszfilm” igazgatósága, elvesztve minden türelmét, elküldte hozzánk L. A. Indenbomot, felhatalmazva őt, azonnal állítsa le a forgatást és küldje az egész expedíciót Moszkvába.

  Találkoztam Indenbommal Ashabadban, elmondtam neki a dolgok állását és egyet kértem tőle: töltsön 2-3 napot a forgatáson és győződjön meg arról, hogy a forgatás rendben megy. Indenbom megadta nekem a három nap türelmi időt és eljött velem Csogonliba. Már az úton rosszul lett a hőségtől, a büdös portól és a vakító homoktól. Másnap összeesett, ahogy mindenki, a túlhevüléstől és egy pillanat alatt dizentériás lett. Alig tudott kimászni a forgatásra és a nap végén nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy küldjön egy táviratot Moszkvába, hogy a forgatás remekül megy és hamarosan véget ér.

Jelena Kuzmina

  Ekkorra már búcsút kellett mondanom nemcsak Krjucskovnak, de még számos szereplőnek. Elutazott a súlyosan megbetegedett Kuzmina (hamarosan összeházasodtak Rommal), még két másik színész, akik közül az egyik, ahogy fentebb már említettem, megőrült. Egyre kevesebben lettünk. Az 52 főből aki Ashabadba érkezett, már csak 18 volt talpon. Fáradhatatlanul, szó szerint mindenki helyett, dolgozott Privezencev és a világosítók vezetője Jablonovszkij. Ők pótolták nekem az adminisztrátorokat, asszisztenseket, világosítókat, munkásokat és általában mindent megtettek. Kolja Privezencev, vékony mint a halál, vörösre égve [nem lebarnulva], rövidnadrágot viselt reggeltől estig ebben a vad melegben. Reggel 7-kor egy katonai kürtön ébresztőt fújt, 11 órakor visszavonulót, mert a nap abban az időben volt a zeniten, és nem lehetett forgatni. 3 órakor megint ébresztőt - az esti forgatásra. El kell mondani, hogy mikor 3 órakor ez a szignál felhangzott, sokan valódi könnyeket sírtak - annyira nehéz volt elindulni a forgatásra. Amint a forgatás véget ért, mindenki visszamászott a saját vályogházába, bevizezték a lepedőket, beleburkolóztak és így feküdtek a nedves lepedőkben, amíg le nem ment a nap. (...)

  1936 augusztus elején befejezve a külsőket, visszatértünk Moszkvába. Rögtön éles konfliktusba kerültünk a stúdió vezetésével. Mindenek előtt azzal vádoltak, hogy nem engedelmeskedtem az utasításnak. Az igazgatóság - hogy igazolja saját álláspontját a filmmel kapcsolatban és ismételt utasításait a forgatás leállításáról - természetesen negatívan viszonyult a leforgatott anyaghoz. Komoly harcot kellett vívnunk, hogy elérjük az utóforgatás engedélyezését. Egyébként az anyagban tényleg nagyon sok volt a selejt.

Először is selejtes volt az összes hang [először megpróbáltuk felvenni a hangot is a sivatagban]. Következésképp az egész külső anyagot hangosítani kellett. Sok jelenet az óvintézkedések ellenére karcos lett a sivatagi homoktól vagy torzult az elcsúszott emulziótól. Ráadásul én az expedíció egész ideje alatt nem láttam egy méter anyagot sem, és mivel ez volt a második filmem, hibákat követtem el. Szokás szerint engem és Volcsokot formalizmussal, esztétizálással vádoltak meg, aztán a pesszimizmussal és a film tragikus koncepciójával is. (...)

  Ennek ellenére sikerült elérni egy kisebb méretű „muluska” felépítését. Aztán elkülönítettünk egy mikroszkopikus sarkot az egyik műteremben, ahol felépült egy kis háromméteres háttér amelyen megjelenhettek a sivatag különböző látképei. Az előteret feltöltöttük némi homokkal és leforgattuk a közeliket. (...) A forgatásra elvileg csak az éjszaka állt rendelkezésre. Egyetlen nappali forgatási lehetőséget sem kaptunk az igazgatóságtól. Éjszaka forgatva, kínlódva a közelik zűrzavarában amelyeket hozzá kellett illeszteni a külsőkhöz, végtelenségig várva a felvételi lehetőségekre, készült a film 1937 január-februárjáig. Ki kellett hagynom egy sor korábban kigondolt jelenetet. Nagy csapatmozgásokat terveztünk, széles plánokat a baszmacsokról, stb. Ezek adtak volna a filmnek levegőt. De ezeket nem sikerült leforgatni a helyszínen és érthetően a műteremben sem. (...) (Lehet, hogy szerencsére.)

  Bemutattam a filmet a filmeseknek. Néhányan dicsérték, mások csepülték.

  A film elkészülte után kapcsolatom az igazgatósággal annyira feszültté vált, hogy a dolog eljutott a nyilt botrányig és engem másodszor is kirúgtak a „Moszfilm” stúdióból.

  Vszevolod Visnyevszkij (mint a „Posta” bejegyzésben már szóba került, róla mintázta Bulgakov a „Mester és Margarita” Msztyiszlav Lavrovicsát), kamara-művészkedéssel vádolt és a Filmpalota szónoki emelvényéről javasolta az olyanok mint én kidobását a filmművészetből.(...)

  Ő [Visnyevszkij] bizonyára nagyon jó, de teljesen féktelen ember volt. Mindig a fogai között szűrte a szót, öklével a pulpitust csapkodva.

- Mi elpusztítjuk ezt a kamara filmművészetet, nekünk monumentális filmművészetre van szükségünk, mint amit a Vasziljev testvérek, Ejzenstejn, Pudovkin, Dzigan csináltak. De önöket „kamernyikokat” ki kell irtani, meg kell semmisíteni, stb – mondta.

  Én harapós ember voltam [akkor még, fiatalon, csak mára lettem jó], átvettem a szót, és elmondtam neki, hogy először is, rövid a karja, hogy elpusztítson [valóban rövid kezei voltak]. Ez hatásos volt. Azt mondtam: meglátjuk, maga öl-e meg engem a végén, vagy én magát. Még nem ismeri, mi az a kamara és mi az a monumentális filmművészet - és egyebek.

  A felszólalásom nagyon éles és ugyanolyan durva volt, mint Visnyevszkij felszólalása. Azt mondtam: azzal, hogy ön csinált egy - megjegyzem „egy” - forgatókönyvet, egy – megjegyzem „egy” - Dzigan film számára, ön sem tett semmi többet. Az „Optimista tragédia” ez a zagyvaság, ugyanolyan mint az egész patetizmus, amit én elviselni sem tudok. Ez jajveszékelés, nem mozi. (...)

  Ezt követően megjelentetett egy nagyon érdekes cikket a „Mozi” újságban a kamara filmművészetről. Ebben a cikkben általában a „kamara” szót fejtegette: a camera obscura - ez a sötét szoba ... szobaember - ez a lakáj. Tulajdonképpen kiderült, hogy én lakáj vagyok, börtönőr, stb, stb

  Nagyon megharagudtam és ennek köszönhetően váratlanul kaptam egy lakást. Írtam egy dühös levelet Sumjackijnak. Megírtam, hogy az ilyen cikk megjelentetése a „Mozi”-ban határtalan durvaság. Annál is inkább mert Visnyevszkij - védett ember és egyszerűen sértő dolgokat ír egy fiatal rendezőről, aki csak két filmet csinált. Vegye tudomásul, hogy ön mostantól az én halálos ellenségem.

  Sumjackij kiszámíthatatlan ember volt. Ez alkalommal hívatta Szlivkint, az asszisztensét és azt mondta neki: „Látja, maga mindig azt mondja, hogy ez a Romm ilyen meg olyan, pedig egyszerűen egy strici. Nézze, micsoda aljas levelet írt. A végén még tényleg panaszt tesz. Adjunk egy lakást ennek a disznónak, fogjuk be a száját.”

  Szlivkin midjárt rohant hozzám és azt mondta: „Tüstént menjen a Bolsaja Poljankára, ott épül egy ház, válasszon ki egy lakást míg meg nem változtatja a döntését. Odaadom magának a kulcsokat.” Bár a ház nem volt befejezve, de mégis kaptam azonnal egy lakást.»

  Borisz Zaharovics, a zártkörű vetítések állandó résztvevője, ekkor talán már nem véletlenül aggódott, hogy egy fiatal rendező feljelenti. Néhány hónap múlva 1938 januárjában letartóztatták és még azon év nyarán kivégezték.

 Szóval a film rossz kritikákat kapott (amerikanizmussal is megvádolták), de a nézők körében hatalmas sikert aratott, nagyobbat, mint a már említett Snejderov film (pedig annak a főszereplője egy kutya volt). Danyiil Hrabrovickij az „Egy év kilenc napja” és a „Tiszta égbolt” forgatókönyvírója írta róla: „A Tizenhárom c. filmet ha nem is 13, de legalább 12 alkalommal láttam. Kívülről tudtuk és játszottuk. Ebben a játékban mindig rendre szerepeltek baszmacsok és a leghevesebb csata a játék kezdete előtt zajlott: ki legyen baszmacs és ki vörös. És mindig szerepelt a víz, a vödör, és rendre nagy otthoni kellemetlenségekbe torkollottak: megjelentünk csapzottan, koszosan, porosan, de nagyon boldogan.”

  Ám a közönségsikernél sokkal mélyebb nyomott hagyott ez a film a filmtörténetben.

  Az eredeti mese igazi metamorfózison esett át. Az „Elveszett őrjárat” közössége atomjaira hull, itt éppen közösséggé kovácsolódnak össze a véletlen útitársak. MacDonald hőseinek „nincs más választásuk”, a sivatagi tizenhármak döntenek. Hogy a történet gyökeresen másként értelmezése Prut és Romm leleménye vagy több is elhangzott azon a beszélgetésen Sumjackij irodájában mint amiről Romm beszámol, nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy a későbbi feldolgozók mind Romm „köpönyegéből bújtak elő”.

  1943-ban a háború afrikai hadszínterére helyezte a cselekményt Korda Zoltán, „Szahara” című filmjében. A stáblistán ugyan megemlítették, hogy a történet alapja egy a „Tizenhárom” c. játékfilmben szereplő esemény, de a történet írójaként Philip McDonaldet tüntették fel. (Mintha azt mondanánk, a West Side Story alapjául nem Shakespeare Rómeó és Júliája szolgált, hanem Arthur Brooke korábbi költeménye, amelyből a drámaíró dolgozott, vagy a még korábbi olasz mese.)

  Az operatőr, a szintén magyar származású Máté Rudolf, néhány beállítást gyakorlatilag egy az egyben vett át Rommtól (vagy Volcsoktól). A „Szahara” forgatókönyvírója is ismert név John Howard Lawson, később a hollywoodi tizek egyike, akiket az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság helyezett feketelistára.

  A főszerepet Humphrey Bogart játszotta

  Még ugyanebben az évben (1943) az angolok is leforgatták saját változatukat „Kilenc ember” címmel. A filmet Harry Watt rendezte (ő dokumentumfilmesként indult, Basil Wright-tal közös „Éjszakai posta” című 1936-os filmjük bekerült a mannheimi 12-be. Mannheimben 1964-ben a brüsszeli 12 mintájára szavaztak a világ legjobb dokumentumfilmjeire. Egyébként az „Éjszakai posta” narrátora John Grierson maga is bekerült ebbe az előkelő társaságba a „Heringhalászok”-kal, amit először 1929-ben a „Patyomkin páncélos” angliai premierjén kísérőfilmkén vetítettek le.)

  A forgatókönyvet maga Watt írta Gerald Kersh novellájából. A történetben a sivatagon áthaladó angol konvoj egyik teherautóját légitámadás éri. A konvoj továbbhalad, a lemaradó kilenc katona pedig beveszi magát egy elhagyatott épületbe. Híján vannak a lőszernek és a viznek, de igyekeznek ennek ellenkezőjét elhitetni a támadókkal, hogy feltartóztassák őket a segítség megérkeztéig. Legalábbis így foglalják össze a film sztoriját akik látták. Ha valóban így van, akkor gyanítom, hogy Gerald Kersh, novellája megírása során meglehetősen mélyen merített a „Sivatagi tizenhármakból”.

Ejzenstejn és Romm

  Emlegetnek még más filmeket is például egy igazi westernt, André de Toth 1953-as filmjét, „Az utolsó komancsot”. (A szovjet/orosz filmes irodalomban vannak akik az amerikai westernnel rokonítják, easternnek nevezve a hasonló sémára készült filmeket, így Romm „Sivatagi tizenhármakját” is. Érdekességként megjegyezhetjük, hogy valószínüleg Szergej Mihajlovics Eijzenstejn volt az egyetlen szovjet rendező akinek valóban lehetősége kínálkozott egy igazi western leforgatására. A 30-as évek elején dolgozott az USA-ban és ott felajánlották a „Sutter aranya” c. film elkészítését. Eijzenstejn beleegyezett, de a stúdió váratlanul megváltoztatta döntését (állítólag politikai okokból) és átadta a forgatókönyvet egy középszerű rendezőnek, James Cruse-nak. A film a „Universal” számára a korszak legnagyobb anyagi bukásává vált.)

  1995-ben James Belushi főszereplésével készült az újabb „Szahara”, a rendezője Brian Trenchard-Smith volt. Maradt Philip McDonald megjelölése íróként, de az utalást a „Tizenhárom” című játékfilmre a 43-as változathoz hasonlóan ők is feltüntetik (talán kicsit jobban eldugva és kisebb betűkkel).

Hát, nagyjából ennyi.

Makszim géppuska 1910-ből

  Még néhány szót a film (és egyáltalán a korszak kalandfilmjeinek) két jellegzetes „szereplőjéről, ” a „makszimról” és a „trjohlinyejkáról”.

  A makszim géppuskát Hiram Stevens Maxim találta fel 1884-ben. Az első géppuska volt, amely a visszahatás energiáját használta fel a kiürült hüvely kidobásához és az újratöltéshez. Oroszországban az 1890-es évek közepén jelent meg. A polgárháborúban gyakorta használták lovaskocsira szerelve, ennek első alkalmazását egyesek Nyesztor Mahnonak tulajdonítják. A 20-as évek elején Tokarjev korszerűsítette, még a második világháborúban is használták. Vízhűtéses volt, ezért hangzik el többször is a filmben: „A maradék vizet a géppuskákba!”.

Az 1891-es mintájú Moszin puska

  A másik legenda a Moszin karabély, amit egyszerűen „háromvonalas puskának” ( a trjohlinyejnaja vintovka-ból) neveztek. A Vörös Hadsereg alapvető gyalogsági lövészfegyvere volt a Kalasnyikov megjelenéséig. A tervező Szergej Moszin, a puskához a belga Léon Nagant feltalálta középágytárat alkalmazta, ezért a Moszin–Nagant-karabély elnevezés is használatos. A köznyelvben azért lett „trjohlinyejnaja” azaz háromvonalas, mert a régi orosz hosszmértékben egy vonal egytized hüvelyknek felelt meg (2,54 mm), vagyis a 7,62 mm-es Moszin-puska űrmérete három vonal volt.

  Majd’ elfelejtettem az ellenséget, a baszmacsokat.

  Baszmacsesztvo-nak az orosz birodalom közép-ázsiai területein a forradalom után kialakuló katonai-politikai gerillamozgalmat nevezték. A kifejezés a türk „baszmak” – rajtaütni, rátámadni szóból ered. A szovjet tömegtájékoztatásban a mozgalom résztvevőit baszmacsoknak nevezték. A fegyveres harc résztvevői magukat mint „mudzsahedek” határozták meg. A harcok kisebb-nagyobb intenzitással egészen 1942-ig folytak Üzbég, Kazah, Tadzsik, Türkmén és Kirgiz területeken.

  Érdemes megnézni az elő és utóéleteket is. „Az utolsó őrjárat” (a 34-es) angol felirattal, a „Szahara” magyarral is megtalálható a neten. A „Kilenc férfi” elvileg fenn van, de én nem jártam vele sikerrel.

Sivatagi tizenhármak (Тринадцать)

ff., szovjet

81 p.

Moszfilm, 1936.

Bemutató: 1937. május 8.

Rendezte – Mihail Romm

Forgatókönyv – Mihail Romm, Joszif Prut

Fényképezte – Borisz Volcsok, Szergej Uralov

Zene – Anatolij Alekszandrov

Szereplők:

Zsuravljov – Ivan Novoszelcev

Marja Ivanovna – Jelena Kuzmina

Posztnyikov – Alekszandr Csisztyakov

Akcsurin – Ivan Kuznyecov

Tyimoskin – Alekszej Dolinyin

Szvirigyenko – Pjotr Maszoha

Petrov – Ivan Jugyin (a stáblistán P. Jugyinként)

Levkojev – David Zolc

Balangyin – Viktor Kulakov

Zsurba – Sztyepan Krilov

Muradov – Alekszandr Kepinov

Kulijev – Aga-Rza Kulijev

Guszev – Nyikolaj Krjucskov (nem szerepel a stáblistán)

Guszev – Sz. Kozminszkij (nem szerepel a stáblistán)

Szkuratov – Andrej Fajt

A linkek:

http://www.embedupload.com/?d=5ZARRKEQSF
http://www.embedupload.com/?d=85VKEAKSKS
http://www.embedupload.com/?d=9ZUVCAZFC5
http://www.embedupload.com/?d=6NULHFVJZO
http://www.embedupload.com/?d=0EGGFYZYGZ
http://www.embedupload.com/?d=21YZYZBQOZ