Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2013. szeptember 22., vasárnap

Muhtár, hozzám!



Gyakran eszembe jutnak Moholy-Nagy kutyái.
Na jó, igazából nem Moholy-Nagy kutyái ezek, csak az ő marseille-i öregkikötőről készített nyúlfarknyi filmjének kockáin bóklásznak be a halhatatlanságba.
Egyikük a kihalt utcán keres – kicsit tétovázva – menedéket az eleredő eső elől, másikuk az utcasarkon szimatol egy termetes asszonyság háta mögött, s mielőtt kisétál a képből, egy pillanatra belenéz a kamerába.
Azt mondják, a kutya az egyetlen állat, amely kifejezetten keresi az ember tekintetét.
Mi néha még a magunkét is kerüljük a tükörben.
Ha valaki majd egyszer a nagy „kutyatörténet” megírására vetemedik, remélem, számba veszi, hogy ebben a – talán nem egyedülálló, de mindenképpen különleges – szimbiózisban, a kutya vagy az ember húzta-e a rövidebbet.
Én mindig érzek némi lelkifurdalást.
Hogy nem vagyok ezzel egyedül, azt némiképp azok az alkotások is jelzik, amiket nyugodtan nevezhetünk a „rossz lelkiismeret” emlékműveinek.
A sarkvidék "meghódítói"
Egy Koppenhágában 1912-ben fölavatott Kai Nielsen mű a sarkvidéken életüket veszett kutatók mellett, egy kicsit, az ottpusztult kutyák előtt is tiszteleg.
Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója nagyon ismerte négylábú társait. „Pillantsanak a kutyák szemébe! (…) A kutyáknál kétségkívül megvan az, amit mi léleknek nevezünk.” Ez a megállapítása azért cseppet sem zavarta abban, hogy útja során a szánhúzás mellett élő konzervként is hasznosítsa őket. És erre nem valami váratlan tragédia, vagy időjárási vészhelyzet kényszerítette. Így tervezte.
„A kaland, pusztán rossz tervezés.” Ezt is ő vetette papírra.
A cél szentesítette az eszközt az orosz fiziológus, Ivan Petrovics Pavlov számára is.
„Mikor részt veszek állatok pusztulásával járó kísérletekben, hatalmas sajnálatot érzek, hogy durva és tudatlan kézzel zúzok szét kifejezhetetlenül művészi organizmusokat, hogy élőlények hóhéra vagyok.” Ő 1935-ben érte el, hogy kutyái emléket kapjanak a leningrádi Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet udvarán, a „Hálás emberiségtől”.
A Pavlov-féle emlékmű
De, mert hát a világ mintha nem nagyon változna, az utóbbi évtizedben az „űrhajós kutyák” is megkapták emlékműveiket és jónéhány „az utolsó, még életben lévő résztvevő” osztotta meg hozzájuk kapcsolódó emlékeit különböző folyóiratok olvasóival. Mindent megtudhattunk Dezikről és Cigányról, akik elsőként jutottak fel az űr pereméig; Lajkáról, aki elsőként lépett ki a kozmoszba és nyilvánvaló volt, hogy soha nem tér vissza; és Bjelkáról meg Sztrelkáról akik elsőként tértek vissza az űrből. (Őket útjuk folyamán még Albinának és Markizának hívták, de mikor sikeres visszatérésüket jelentették Mitrofan Nyegyelin marsallnak, az felfortyant: „Hogyan viselhetnek ezek a szovjet kutyák ilyen neveket?” A kutyák már új nevükön váltak világhírűvé, Sztrelka hamarosan megszülető hat kölyke közül az egyiket maga Jacqueline Kennedy kapta. Nyegyelin marsall ezt már nem érte meg, a sors szeszélye folytán két hónappal „keresztkutyái” földet érése után egy sötét foltként végezte a bajkonuri betonon, túl közel tartózkodván a felrobbanó R-16-os hordozórakétához.)
Dezik és Cigány
A kutyák többsége persze nevet sem kapott, hisz a repülésig sem jutottak el. Elpusztultak már a kipróbálás időszakában. Nem bírták a centrifugát, a túlnyomásos kamrát, vagy épp az érzékelők elhelyezése miatt kivezetett nyaki verőerük fertőződött el. (Nem mintha vigasz lenne a kutyák számára, de az amerikaiak majmai sem voltak szerencsésebbek, kétharmaduk elpusztult az űrkísérletek során.)
Hogy miért éppen a kutyák? A döntéshozók szerint jól idomíthatóak, könnyű közöttük kitartó és türelmes egyedeket találni, képesek nyugodtan ülni akár napokon át, ráadásul a keverék, gazdátlan kutyák – úgy gondolták – szívósabbak, táplálkozásukra kevésbé igényesek.
Lajka
„Mi közönséges keverékeket választottunk – mesélte Igor Balahovszkij akkori vezető tudományos munkatárs. – Fiatalokat és nem túl nehezeket, úgy 5-6 kg súlyúakat. Természetesen „lányokat”, nekik könnyebb volt olyan öltözetet varrni, amely megfelelt a természetes igényeiknek. Külön figyelmet fordítottunk a színükre. A földdel való kapcsolattartás során, a képernyőn kontrasztosan kellett látszaniuk a kutyáknak.”
Ezek a kis gazdátlan állatok bizonyára roppant hálásak voltak, valószínűleg nem is igen értették mire ez a hirtelen gondoskodás. Alekszandr Szerjapin orvos-ezredes (mellesleg esélyes volt a föld első űrhajósa címre) feladatai közé tartozott a kutyák kiképzése. Emlékei szerint egy este a Bátor nevű kutya, akinek másnap repülnie kellett volna, kiszökött és eltűnt a sztyeppén. Az egyik katona azt javasolta, hogy az ebédlőjük körül kóválygó kóbor ebek közül fogjanak be egyet.
„Kiválasztottunk egy megfelelő súlyú kölyköt. Elhoztuk, megetettük, megitattuk, megfürdettük. Megnyírtuk ott, ahová az érzékelőket kellett helyeznünk. Kiderült, hogy csodálatos kutyára akadtunk. Teljesen nyugodt volt. Bármit csináltunk vele, ő csak nyalogatta a kezünket. Azt gondoltam, na jó, majd reggel megtudod miért foglalkoztunk ennyit veled. Reggel fellőttük.”
Bjelka és Modnyica
(Ő túlélte. Érdekes, hogy a 2009-ben az „Érvek és tények” folyóiratban megjelent Szerjapin interjút megelőzően, az összes híradásban, az elszökött kutya reggelre bűnbánó ábrázattal előkerült.)
Mint már említettem, én mindig érzek némi lelkifurdalást.
Most, hogy elnézem ezeket a „társaink a kutatásban” fotókat, rossz érzésem oka talán ugyanaz, ami miatt Izrail Metter, a „Muhtár” című történetének megírásába fogott.
„A kutya sorsában láttam valami emberit. Biztos van, aki az ilyen – mintha lenne is erre egy tudományos elnevezés – antropomorfisztikus nézőpontot helytelennek tartja, de számomra tökéletesen közömbös, hogy melyik rubrikába sorolja a tudomány az én kutyák iránti szeretetemet és tiszteletemet. A „tisztelet” szó használata, nem elszólás. Egy leningrádi biológus professzor, V.J. Alekszandrov, mondta nekem egyszer, hogy túlságosan könnyen és egyszerűen ítéletet alkotva az állatok viselkedéséről, gyakran tanúsítunk egyfajta homo-gőgöt. Úgy véljük, amennyire felsőbbrendű, összetettebben gondolkodó lény az ember, úgy a kutya pszichéje teljesen elemi, megszámlálható mennyiségű feltételes reflexre korlátozódik, amely semmiféle titkot nem rejt és tökéletesen érthető számunkra. Személy szerint nekem, sok minden érthetetlen az állatok viselkedésében, de megszoktam, hogy a számomra bonyolult és homályos jelenségekhez tisztelettel viszonyuljak.”
Izrail Metter
Izrail Mojszejevics Metter 1959-ben találkozott Szultán kutyával, akiről elbeszélésének hősét, Muhtárt mintázta. Szultán akkortájt kitömve, mint kiállítási tárgy időzött a Leningrádi Bűnügyi Múzeum egyik tárlójában. Nem volt felemelő látvány és Mettert hidegen is hagyta volna, ha távozásakor a teremőr meg nem említi a véget, a kutya nehéz, otthontalan öregségét. Ettől szorult össze az író szíve.
Felkereste a nyugalmazott őrnagyot, Pjotr Szerapionovics Busmint, Szultán egykori kutyavezetőjét.
„… semmiben nem hasonlított Glazicsov alhadnagyra, akit az elbeszélésemben és a "Muhtár, hozzám!" forgatókönyvében ábrázoltam. Semmiben, kivéve egy tulajdonságot: a szeretetet a kutyája iránt. Eleinte úgy tűnt, hogy Busmin kissé túloz a kutyák eszét, felfogóképességét illetően. Egyszer, amikor egy alkalommal enyhén kételkedtem ebben, ő összevonta a szemöldökét, a szobám sarka felé fordult, ahol egy takarón szunyókált az én kedves drótszőrű airedale-em és megkérdezte:
– Hogy hívják a kutyáját?
– Triska.
– Szereti magát?
– Szerintem, szeret.
– Próbáljon ki valamit. Minden reggel, mikor feleségével az asztalhoz ül, mondja neki: „Triskát el kell adni. Muszáj eladni Triskát.” A felesége persze azt válaszolja majd: „Szó sem lehet róla!” Öt napig beszélgessenek így, és a kutyája teljesen másképp fog viszonyulni önhöz. Pontosan meg fogja érteni, hogy ön elárulta őt.”
Metter úgy döntött, hogy neki többet ér a kutyája barátsága, mintsem egy – ha mégoly tudományos is – de kockázatos kísérlet lefolytatása.
„Muhtár” című elbeszélése 1960-ban jelent meg a Novij Mir-ben.
Hogy az eredendően színházi rendező Szemjon Tumanov miért ezt választotta harmadik mozifilmjének témájaként, nem sikerült kiderítenem. Mettert mindenesetre sikerült megnyernie a forgatókönyv megírására, és ez valószínűleg jót tett a filmnek.
Jurij Nyikulin
Ahogy az is, hogy Jurij Nyikulin kapta meg a kutyavezető szerepét. Bár előtte hat embert kipróbáltak, sőt az egyikükre már áldását is adta a „hudszovjet”, Metter Nyikulint javasolta. Akkortájt nézte meg az „Amikor a fák még nagyok voltak” című filmet, és megtetszett neki a művész.
Nyikulin így emlékszik erre:
„Egy japán turnéról térve vissza Moszkvába, megtudtam, hogy kerestek a „Moszfilmtől” a Muhtár-forgatócsoporttól.
Muhtár… Muhtár ... Ez nem az a Muhtár – a „Novij Mir”-ben megjelent Izrail Metter elbeszélés hőse?
De bizony, az. Kiderült, hogy a rendező Szemjon Tumanov elhatározta, filmre viszi a történetet, és az író Metter megírta a forgatókönyvet. Mikor találkoztunk, Tumanov megkérdezte:
– Szereti az állatokat?
– Igen, szeretem.
– Voltak kutyái?
– Voltak. – És elmeséltem az életrajzát mindegyik kutyának, amelyik nálunk élt. Elmeséltem azt is, hogy amikor Malka meghalt, mind úgy éltük meg, mintha egy rokonunk halt volna meg.
– Olvasta a „Muhtárt”?
– Olvastam.
– Remek! Akkor könnyebb lesz elmondanom. Azt szeretném, hogy Ön játssza el a rendőrt, Glazicsovot.
– Glazicsovot? – Emlékeztem, hogy az elbeszélésben Glazicsov alacsony termetű, vasgyúró, én meg épp az ellenkezője. Mondtam Tumanovnak.
– Istenem, számít ez? Ki tudja, hogy nézett ki valójában Glazicsov? Senki! Amilyenné mi formáljuk, olyannak fogadják majd el.
– De én nem játszhatok rendőrt.
– Miért, nem szereti a rendőrséget?
– Dehogynem – feleltem. – De gondoljon csak arra, hogyan lehetek rendőr, ha az utolsó két filmemben bűnözőt játszottam?
A hosszú beszélgetés végén úgy döntöttünk, hogy mégis csinálunk próbafelvételt. Megegyeztünk, ha látva magamat a vásznon úgy ítélem, hogy el tudom játszani a rendőrt, akkor beleegyezem, hogy részt veszek a filmben.”
Aztán ki kellett választani a kutyákat. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy kutyával egy ilyen filmet nem lehet leforgatni.
Nyikulin a forgatáson
A forgatás idejére kaptak két keresőkutyát a Közrendvédelmi Minisztériumtól, egyet pedig a „Moszfilm” vásárolt hirdetés útján. Ez utóbbi hallgatott is a Muhtár névre. Már hónapokkal a forgatás előtt megvásárolták, a stúdió területén lakott, gyorsan hozzászokott új nevéhez és a még félig-meddig kölykös, vidám kutya egykettőre a stáb kedvencévé vált. Különösebb színészi talentumot azonban nem mutatott, így csak néhány jelenetben forgattak vele. A film elkészülte után a stúdió gyorsan túladott rajta, de Metter egy ideig még követte sorsa alakulását:
„Egy családhoz került, ahol a házastársak válása miatt, hamarosan szintén feleslegessé vált. Így aztán Muhtárt harmadszor is eladták... Ha téged, különösen ha kutya vagy, háromszor adnak kézről kézre három év alatt – nem sok örömed telik benne. Van okod megharagudni az emberekre!.. És Muhtár harapós lett, sokszor értelmetlenül, már azokra az emberekre is rátámadt, akik teljesen ártatlanok voltak az ő szomorú sorsában. Végül is, ismerős képlet...”
A másik kettő, a moszkvai rendőrségi telep kiképzett kutyái viszont jó választásnak tűntek.
Nyikulin is készült:
„Néhány alkalommal kimentem a rendőrökkel a műveletekre, megismerkedtem sok keresőkutya-vezetővel. A rendőrség dolgozói készségesen osztották meg tapasztalataikat.
Mint tanácsadót, meghívták a filmbe az akkor rendőr százados Szergej Poduskint, aki úgy foglalkozott velem, mintha valóban a rendőrség alkalmazottjává kellett volna válnom.
Korán reggel keltem, rendőregyenruhába bújtam, bundába, és elindultam a telepre.
Ott kiengedtem a ketrecből a két kutyát. Én sétáltattam és etettem őket, hogy hozzám szokjanak. Ezután elmentem a cirkuszba (téli szünet volt az iskolákban), és letudva három előadást, ismét visszamentem a telepre. Ez így ment több mint két hétig. A kutyák ez alatt az idő alatt fokozatosan megszoktak.”
Minden rendben ment, egészen az első forgatási napig. Ezen a napon a menekülő bűnözőt a hóviharban üldöző kutya jelenetét vették volna fel, de a kutyák úgy megrémültek a havat kavaró szélgép hatalmas propellerétől és süvítő hangjától, hogy behúzva fülüket-farkukat semmiféle utasításnak nem voltak hajlandóak engedelmeskedni.
Leállt a forgatás, a gyártásvezető szentségelt, minden kieső nap háromezer rubel veszteség.
„A forgatócsoport vesztegelt – írja Nyikulin – Elmúlt a téli idő. Mit tegyünk? Jöttek a pletykák, hogy a filmünket le akarják állítani.
A sajtóban azonban már megjelentek a hírek a film forgatásáról. A „Szovjetszkij ekran” lehozta a kutyák képeit, akikkel forgatni szándékoztak.
Ekkor váratlan dolog történt.
Kijevből érkezett egy távirat a stúdióba:
„MOSZFILM; MUHTÁR FORGATÓCSOPORT; A KUTYÁM SZERETNE FORGATI AZ ÖNÖK FILMJÉBEN; DLIGACS MÉRNÖK”
Megmosolyogtuk a táviratot, deTumanov végső kétségbeesésében azt mondta:
– Ki tudja, talán épp ez az a kutya, amelyikre szükségünk van.
Poduskin százados felajánlotta, hogy elutazik, és ott helyben megnézi a kutyát. Elrepült Kijevbe és még aznap felhívta Tumanovot:
Dyck
– A kutya megfelelő. Meg kell szerezni. A legfontosabb, hogy már forgatott filmben és hozzászokott a zajhoz meg a fényekhez. A gazdája rendes – egy kedves mérnökember.
Poduskin utasítást adott, hogy azonnal vigyék Moszkvába a kutyát és a gazdáját.
Az első találkozásom velük megragadt az emlékezetemben.
A házunkhoz, a Furmanov utcában, ahol akkor laktunk, odahajtott a Moszfilm „Gazik”-ja. A kocsiból kiszállt egy nem valami nagy férfi, vékony bajusszal. Odajött hozzám, kezet nyújtott és azt mondta:
– Mihail Davidovics Dligacs vagyok. Mérnök Kijevből. És itt a kutyám is, Dyck!
A kocsi nyitott ajtaján egy egészséges kutyapofa kandikált ki. A kutya ránézett, majd rám, aztán elbújt.
Dligacs így szólt:
– Van egy nagy kérésem. Arra kérném, hogy szólítson engem egyszerűen Misának. Én meg majd önt Jurának. Ebben most mindjárt meg kell állapodnunk. Nem azért, mintha azt szeretném, hogy olyan jó barátok legyünk, neki van rá szüksége – bólintott a juhászkutya felé. És tegeződni is fogunk. A kutyának rögtön meg kell tanulnia a nevedet. Azt, hogy Jurij Vlagyimirovics, nehéz neki megjegyezni. Ha Misának fogsz szólítani, ő megérti, hogy hozzám beszélsz.
Beleegyeztem, bár azt is gondoltam, hogy a gazda kissé okoskodik.
Amikor beszálltunk a kocsiba, Dligacs figyelmeztetett:
– Csak arra kérlek, Jura, ne kínáld semmiféle étellel, és ne hívd őt, mert neked támad és megharap.
Az autó elindult. A kutya kidugta a pofáját köztem és a vezető között és figyelmesen nézett ki az autó szélvédőjén.
– Ne lepődj meg – mondta Dligacs – Dyck szereti nézni, hova megy. Néznie kell neki.
Megkérdeztem Dligacsot miért nevezték el a kutyát Dyck-nek.
– Nagyon egyszerű – felelte Misa, – ismered a festő Van Dyck-et? Elhagytam a Van-t, és maradt a Dyck.
Az ismeretség első percétől megértettem, hogy Mihail Dligacs úgy viszonyul a kutyájához, mint egy emberhez. Nem kételkedett abban, hogy a kutya megért mindent, amiről az emberek beszélnek. Ugyanakkor észrevettem, hogy a kutya valóban egy pillanat alatt teljesíti bármely utasítását, reagál a hanglejtésére.”
Dyck személyében megtalálták az ideális Muhtárt. A film minden kulcsjelenetében ő forgatott, az ő pillanatnyi kondíciójához igazodva ütemezték a felvételeket. „Ne izgulj. A film a kutyáról szól, te csak ott vagy mellette. Csak arra ügyelj, hogy ne rontsd el a jelenetet” – viccelődött egyszer Nyikulinnal Haritonov, az operatőr.
A film végül egy év alatt készült el.
Nyikulin és Dyck
Jurij Nyikulin „Majdnem komolyan” című igazán nagyszerű könyvében sokat ír a forgatás körülményeiről, a kamera előtt és mögött zajló munkáról, mulatságos vagy kesernyés emlékeiről.
Sajnos nem jelent meg magyarul, de érdemes beleolvasni. (Nagyon élvezetes, hazájában sok kiadást megért könyv.)
„A stúdióban folytatták a kutya nélküli jelenetek felvételét. Mindazonáltal, hogy Dyck fokozatosan hozzámszokjon, behozták a pavilonba. Az egyik jelenetben az asztalnál ültem, Mihail Dligacs meg odaszólt Dyck-nek:
– Ülj Jurához.
A kutya odajött hozzám, és leült mellém.
– Hagyd, hogy ott üljön melletted – mondta Dligacs. – Nem számít, hogy őt nem veszik. Mindenképp meg kell szoknotok egymást. Dyck emlékezni fog a szagodra, egyre inkább magához tartozónak fog tartani. Végtére is, sok jelenetben kell egymás mellett lennetek.
A ebédszünetben a kutya velünkjött az ebédlőbe is. Én ettem, ő meg ült mellettem.
Estére Dligacs azt mondta:
– Holnap hozz egy pár virslit.
Másnap bementem Dligaccsal a helyiségbe, ahol Dyck tartózkodott. Meglátott és morogni kezdett.
– Ül! – mondta Dligacs. – Jura, vedd elő a virslit és add ide nekem.
Átnyújtottam a virslit a gazdának. Ő odaadta a kutyának. Dyck enni kezdte.
– Látod, – mondta Mihail Dyck-hez fordulva – ez Jura, hoz neked virslit, Jura.
Másnap májat kellett hoznom. Teljesítettem a kérést. Minden megismétlődött. Először átadtam a májat a gazdának, az meg azt mondva: „Ez Jura, májat hoz neked, Jura.” – odaadta Dyck-nek. Aztán felvágottat hoztam. Újra ugyanaz a szertartás. Nem bírtam ki és megkérdeztem:
– Miért nem szabad nekem magamnak odaadni az ételt?
– Idegen kézből nem fogadja el – válaszolta nyugodtan Dligacs – neked támadhat.
Egy héttel később, mikor bementem a szobába ahol a gazda volt a kutyával, örömkiáltást hallottam:
– Nézd, nézd, Jura! – mutatott Mihail Dyck farkára. – Látod?
És láttam, hogy a kutya farka vége mozog.
– Látod? Megismert téged! Ráadásul szimpatikus vagy neki!..
– Nem rossz – jegyeztem meg, – egy hét kell hozzá, hogy a farka vége megmozduljon. Mennyi kell akkor, hogy csóválja a farkát?
– Idő, idő és minden meglesz – biztosított Dligacs.
Tényleg, két nap múlva először adhattam Dyck-nek kolbászt. A kutya zavartan nézett rám.
– Vedd el, vedd, – engedte meg Dligacs – ezt Jura neked hozta. Jurától el lehet venni.
Dyck vonakodva kezdett enni.
Aztán valahogy Dligacs rátette tenyerét a kutya fejére és megkért, hogy a tenyerem rakjam fölé. Mihail lassan kihúzta a tenyerét az enyém alól, és a kezem a kutya fejére került. Dyck rám sandított és halkan felmordult.
– Ül! Nyugalom! – szólalt meg Dligacs. – Nyugi, Dyck.
Olyan érzés volt, mintha a kezem alatt egy áramfejlesztő dolgozott volna.
(…)
Mindenkit megrázott Dyck viselkedése annak az epizódnak a forgatásakor, amikor Muhtárt a sebesülése után megoperálják.
Dyck-et felfektették a műtőasztalra, és még épp csak bekapcsolták a lámpákat, mikor hirtelen minden látható ok nélkül elkezdett zihálni – teljesen azt a benyomást keltve, hogy a kutya beteg. A megdöbbent Tumanov, halkan szólt az operatőrnek:
– Gyorsan vegye fel.
(…)
Néhány Dyck-kel kapcsolatos snitt, közvetlenül a forgatás helyszínén született.
Valamiért kinyitottam a vízcsapot, látom – Dyck odaszaladt és elkezdte inni a vizet egyenesen a csapból. Elmeséltem Tumanovnak. Neki megtetszett. Így is került be – Muhtár együtt a vezetőjével issza a vizet a csapból.
(…)
Alla Larionova
Muhtár gazdájának szerepet Alla Larionova játszotta. A történet szerint eladja a rendőrségnek a kutyát, de egy év múlva eljön meglátogatni a telepre. Muhtár ráveti magát, és eltépi a drága bundát. Szolgálati kutyává vált és Glazicsov kivételével senkit sem fogadott el.
Hogy lehet felvenni ezt a jelenetet? Dyck Larionovát nem ismeri. Hogyan lehet elérni, hogy a kutya ne harapja meg a színésznőt?
Úgy döntöttünk, hogy Larionova viseljen több műanyag védőgyűrűt a karján.
Mihail Dligacs biztos volt benne, ha a művésznő a kutya támadásának pillanatában előre tartja a kezét, akkor Dyck feltétlenül ebbe a kézbe fog belekapni.
Kezdtek felkészülni a forgatáshoz.
Amikor egy jelenet felvétele veszéllyel jár az emberekre, az ügybe feltétlenül beavatkozik a biztonságtechnikai megbízott.
– Milyen intézkedéseket tettek, hogy megvédjék a színésznőt? – kérdezte megérkezve a forgatásra a biztonságtechnikai mérnök.
Mondták neki a gyűrűt.
– Az jó – helyeselt a mérnök. – Na, de ha a kutya megragadja a színésznő lábát, vagy ne adj 'isten, a torkát?
Megmagyarázták neki, hogy ez nem fordulhat elő, mert Dyck fogásváltás nélkül dolgozik, azaz ha egyszer megragad valamit akkor tartja is, és nem ereszti addig, amíg meg nem hallja a kiképző parancsát.
– Lehet, hogy a kutyájuk nem is vált fogást – mondta a mérnök, – de fene tudja mi jár a fejében? Megtiltom a felvételt.
A csoport pánikba esett. Leginkább talán Dligacs idegeskedett. Kezdte győzködni a mérnököt, hogy engedélyezze a forgatást.
– Hogy gondolja – kérdezte az – vállalja a felelősséget a színésznő életéért?
– Igen, vállalom.
– Akkor írjon egy elismervényt.
És Dligacs leírta, hogy teljes mértékben ő felelős Larionova biztonságáért. Így aztán engedélyezték a felvételt.
Alla Larionova – hősies nő. Amikor felajánlották, hogy az epizódban dublőzzel helyettesítik, ő kereken visszautasította.
Úgy döntöttek, hogy próba nélkül veszik fel. Két kamerát állítottak be arra az esetre, ha az egyik leáll. Minden előre elkészítettek, ellenőriztek és kipróbáltak. Mihail Dligacs tartotta Dyck-et a nyakörvénél fogva. Larionova belépett a képbe.
– Felvétel! – Hangzott el nagyon halkan a rendező utasítása.
A világosítók, az asszisztensek, a gépkocsivezetők, a munkások mozdulatlanná váltak.
Larionova gyorsan lépkedett a hóban.
– Muhtár, Muhtár, Muhtáruska – kezdte hívni a kutyát.
– Kapd el! – adta ki a vezényszót Dligacs és elengedte Dyck-et.
Az nekiugrott a színésznőnek, vadul megragadta a karját, és ledöntötte a hóra.
Dligacs két ugrással mellette termett, és kiabálva: „fuj, fuj”, elvonszolta Dyck-et Larionovától.
– Állj! – kiáltotta szomorúan Tumanov. – Mit csinál? Mihail Davidovics, hisz tönkretette nekem a felvételt!
– Miért? – lepődött meg Dligacs.
– Hogy miért? Nekünk nem önt kell lefilmezni. Azt kell megmutatnunk hogyan harapja meg a kutya Larionovát, maga meg beszalad a képbe.
– De másképp nem tudom – mondta Dligacs. – Én vagyok a felelős az életéért.
– Hagyja már legalább egy kicsit, csak Dyck épp hogy megkapja, hogy belemarjon! És csak azután húzza le róla. Na, legalább két-három másodperccel később fusson be a képbe – könyörgött Tumanov.
Úgy döntöttek még egyszer felveszik. Mindenki megint mozdulatlanná vált. Dyck Dligacs parancsára újra a színésznőnek rontott, de a gazda ismét nem bírta ki és idő előtt futott be a képbe.
A második felvétel is tönkrement.
Rövid szünetet rendeltek el. Tumanov odajött hozzám.
– Kérek öntől egy nagy szívességet – mondta halkan – mikor a kutya Larionovára ront, könyörgöm, fogja meg a kabátjánál fogva Dligacsot és tartsa vissza három másodpercig. Számoljon: egy, kettő, három – és csak akkor engedje el.
Felkészültek a felvételre.
– Felvétel! – hangzott az utasítás. Dyck támadott, a színésznő előretartotta a karját és a kutya megragadta. Én ekkor hátulról megfogtam Dligacsot a kabátjánál fogva és tartottam, ahogy csak bírtam. Erre ő, bár kinézetre törékeny volt, megfordult és olyan erősen képen vágott, hogy beleestem a hóba. Így forgattuk le ezt a jelenetet.
(…)
Jelenet a filmből
Szörnyű hőség. Ülök a buszban. A csizmát, tányérsapkát, gimnasztyorkát kint hagytam, vagy húsz méterre az autóbusztól. Hirtelen hallom a megafonon az utasítást:
– Nyikulin, felvételhez!
– Na, megyek felöltözöm – mondtam.
– Minek? Öltözz itt – javasolta Dligacs.
– A ruhám kinn van.
– Dyck mindjárt idehozza. Dejnyka – mondta Dligacs – hol van Jura csizmája, a cipők?
Dyck elment és hozta a csizmát, először az egyiket, majd a másikat.
– Az inget? – mondta Dligacs.
Dyke hozta a gimnasztyorkát.
– És most a sapkát – folytatta a gazda. A kutya hozta a tányérsapkát. El voltam hűlve.
– Misa, tényleg megérti?
– Mégis, mit gondolsz – sértődött meg Dligacs, – szerinted hülye?
(…)
A forgatás utolsó szakasza nyáron zajlott, Moszkvában. A családom kiköltözött a nyaralóba. Egyedül maradtam a lakásban és megkértem Dligacsot, hogy költözzön hozzám Dyck-kel, arra gondolva, hogy vidámabb lesz együtt lakni. A stúdióba is együtt fogunk bejárni. Beleegyezett…
Egy nap hajnali öt körül félálomban Dyck mancsát hallottam kopogni a parkettán. Bejött a szobámba és kezdte lehúzni rólam a takarót. Álmos voltam, nem értettem semmit.
– Mit akarsz? – kérdeztem a kutyát.
Dyck rám nézett és pofáját az ablak felé fordította.
Megértettem, hogy a kutya sétálni akar. „Nahát – gondoltam. – a gazdája mellette alszik, de ő mégis hozzám jön.” Öröm töltött el. Felkeltem, gyorsan felöltöztem és kivittem Dyck-et az utcára.
Ettől kezdve Dyck minden reggel felébresztett és elmentünk sétálni.
Eljött az utolsó forgatási nap. Mihail Dligaccsal úgy döntöttünk, ezt az eseményt megünnepeljük. Ekkorra visszatért a családom a nyaralóból.
Ültünk mind az asztal körül, felidézve a forgatást. Mellettem a padlón Dyck feküdt. Valaki azt találta mondani, Dyck-nek most már két gazdája van. Misa ezt hallva, megsértődött.
– Bárhogy legyen is, a fő és egyetlen gazdája, az én vagyok. Dyck, hozzám! – parancsolta.
Dyck abban a pillanatban odament hozzá.
– Dyck, hozzám! Ülj – vezényeltem én.
Dyck végrehajtotta az én parancsomat is.
Ez így ment még néhányszor. Dyke teljesítette az összes utasításunkat.
– Akármennyire is hallgat rád – mondta Dligacs – a gazdája mégis én vagyok.
– Ez így van, – ismertem el. – De az elmúlt három hétben Dyck minden reggel felébresztett, és kérte, hogy menjek vele sétálni, bár te, a gazdája, a szomszéd szobában aludtál.
Dligacs elnevetette magát:
– Hát tudd meg – minden reggel felébresztett, én meg azt mondtam neki: „Eredj Jurához. Ő visz sétálni.”
Dyck három évvel a forgatás után halt meg, de maradt egy fia akit Dligacs szintén Dyck-nek nevezett el és ki is képezte, titokban abban reménykedve, hogy majd készül folytatása a filmnek.
Aztán Mihail Dligacs az Egyesült Államokba távozott. (Későbbi sorsáról nem találtam adatot, unokája egy üzenetben tudatta, hogy még él, de hogy ez az üzenet mikor íródott, nem sikerült megállapítanom.)
Tumanov nyolc évvel a bemutató után hunyt el.
Azt sem tudom, komolyan szóba került-e a film folytatásának lehetősége, vagy ez pusztán Dligacs vágyálma volt.
Nyikulin síremléke
1996-ban a történet írója Izrail Metter, rá egy évre Jurij Nyikulin is távozott az élők sorából.
A film nem döntött rekordokat. Abban az évben a maga 23 millió nézőjével, ha jól emlékszem, csak a 16. volt a bevételi rangsorban (már nem találom itt a papírok között a pontos adatot).
Mégis, sokan úgy emlékeznek rá, mint fiatal koruk fontos filmjére (persze ezek lehet, hogy mind kutyások).
Mások szerint egy „Hogyan rontsuk el a kutyánkat” tanfolyam szemléltető-anyaga is lehetne.
Nekem kicsit elszorult a szívem a végén.
Nézzék meg!
És soha ne engedjék meg, hogy a kutyájukat kilőjék a világűrbe.



Muhtár, hozzám! (Ко мне, Мухтар!)
Moszfilm, 1964
ff. szélesvásznú
bemutató: 1965. március 13.

Rendezte – Szemjon Tumanov
Forgatókönyv – Izrail Metter
Fényképezte – Alekszandr Haritonov
Zene – Vlagyimir Rubin
Kutyakiképzők – Mihail Dligacs, Vlagyimir Krukover

Jurij Nyikulin – Glazicsov
Vlagyimir Jemeljanov – a kiképző-telep vezetője
Leonyid Kmit – Dugovec
Jurij Bjelov – Larionov
Alla Larionova – Muhtár előző gazdája
Fjodor Nyikityin – az állatorvos


A linkek.
http://www.embedupload.com/?d=3FCWKJEGIG
http://www.embedupload.com/?d=4GC2LYGVRH
http://www.embedupload.com/?d=6WMHJWQUQH
http://www.embedupload.com/?d=4SCVCBRXLN
http://www.embedupload.com/?d=7YSIMBGQWI
http://www.embedupload.com/?d=9VG4SSGFAW

2013. június 16., vasárnap

A siker lovagjai



„A sikertelenség lovagja”.
Ezzel a címmel készített 2007-ben Aga Oganeszjan dokumentumfilmet a hetvenes évek egyik legkedveltebb vígjátékának rendezőjéről. Bár Alekszandr Szerijnek nem ez az egyetlen munkája, akár „egyfilmes” rendezőnek is mondhatnánk. Korábbi és későbbi próbálkozásait elfeledték, megközelíteni sem tudta velük ennek népszerűségét. „A siker lovagjait” 1971. december 13-án mutatták be a moszkvai „Rosszija” filmszínházban és a következő évben 65 millió néző látta. Azt mondják, a pénztárban 20 kopekért árusított jegyeket az üzérek 3 rubelért adták tovább.
A rendező egycsapásra ismert lett, a hétfői bemutatót követően egy egész hétig élvezhette felhőtlenül a rászakadt népszerűséget.
Aztán a rákövetkező kedden átlőtték a fejét egy szigonypuskával.
Hogy Alekszandr Szerijből miért is lett filmrendező, azt méltatói nem igazán firtatják. Szülei tudósok voltak, ő maga előbb a Moszkvai Energetikai Főiskolát majd a Moszkvai Aviatikai Főiskolát végezte el. Mérnökként dolgozott mielőtt gondolt egyet és váratlanul beiratkozott a Moszfilm felsőfokú rendezői kurzusára. Talán Viktorija Tokarjeva (aki Georgij Danyelijával és Szerijjel társírója volt a film forgatókönyvének) az egyetlen, aki egy a 90-es évek végén született, Szerijnek szentelt írásában válaszolni próbált erre.
Nem fest túlzottan hízelgő képet a rendezőről.
„... magas, szőke, árja típus. Vékony arc, kék szem, halk hang. Tárgyilagosan: gyönyörű. De nekem a szépség – írja – nem termet, nem megjelenés, hanem tehetség, ami sugárzik a szemből. Csak úgy árad a szemből. Alikból semmi sem áradt, az életerő gyenge volt, ahogy a hangja is.”
Szerij valamikor az 50-es évek derekán beleszeretett egy Marina nevű lányba, a Moszkvai Állami Egyetem fiatal előadójába (vagy hallgatójába, erre ki így, ki úgy emlékszik). Tokarjeva szerint egyszerűen imponálni akart a lánynak, ezért lett filmrendező.
„A mérnök – nem tekintélyes szakma. Eldobsz egy botot, mérnököt találsz.
A divat a szakmákat tekintve is változott a század folyamán. A harmincas években a divatos szakma – a pilóta. Mint Cskalov. A negyvenes években – a tábornok, még inkább marsall. A hatvanas években – a filmrendező.”
Alekszandr Szerij
Szerij beiratkozott hát a rendezői kurzusra, amit ugyanebben az évben kezdett el Georgij Danyelija is. Innen az ismeretségük.
Az elkövetkező években a fő elfoglaltsága az volt, hogy szerette Marinát. Valószínűleg nem véletlenül nevezte őt Ivan Pirjev (neve majd’ mindegyik filmnél szóba kerül) a „Moszfilm Otellójának”.
58-ban végzett, ám a diplomafilm helyett börtönbe került.
Nemcsak szerette, de rettenetesen féltékeny is volt barátnőjére, akit egyszer csak kerülgetni kezdett egy ifjú építész. Egy nap, mikor Szerij felhívta a lányt, annak anyja közölte vele, hogy Marina az építésznél van. A rendező, aki addig – Tokarjeva kissé rosszmájú megjegyzése szerint – mindössze annyit engedett meg magának, hogy fogta a lány kezét a sötét moziban, azonnal az építész lakására rohant. Persze, biztos ami biztos (az építész jól bokszolt), magához vett egy jégcsákányt. Amikor a fiatalember hosszas csengetés után végre ajtót nyitott neki és ő belépve megpillantotta a kanapén felhúzott lábbal ülő Marina lerúgott cipőjét, lesújtott a jégcsákánnyal. Aztán, mint ki jól végezte dolgát kézen fogta barátnőjét és kisétáltak a lakásból, fikarcnyit sem törődve a vérbe fagyva otthagyott építésszel.
Az, ennek ellenére életben maradt, a rendező pedig maradandó károsodást okozó súlyos testi sértés vádjával bíróság elé került.
Nyolc évet kapott (Danyelija úgy tudja, hatot), ebből négyet ült le. Egyesek szerint a tudós édesanya vetette be minden anyagi lehetőségét és kapcsolatait, hogy kihozza fiát.
Szabadulása után feleségül vette a rá hűségesen váró Marináját, Danyelija, az osztálytárs pedig segített megmaradnia a filmes szakmában.
És úgy tűnt elrendeződik az élete.
Georgij Danyelija
Újra kapott munkát a „Moszfilmnél”. Danyelija meggyőzte a vezetőséget, hogy engedjék meg Szerijnek a „Lövés a ködben” című meglehetősen együgyű kémfilm leforgatását. Igaz nem egyedül, hanem Anatolij Bobrovszkijjal közösen. Aztán 1965-ben egy vígjátékot a „Külföldi lányt”, ezt sem egyedül, hanem Konsztantyin Zsukkal. Egyik film sem hagyott különösebb nyomot senkiben, így aztán több lehetőséget nem kapott.
Próbálkozott, kínlódott, de semmi sem jött össze.
Ha nincs munka, nincs pénz. Időközben lányuk született, a felesége fizetésén kívül rászorultak Szerij anyjának anyagi támogatására is. De nem csak a pénz hiányzott. Ami legalább annyira fontos volt számára, veszni látszott az áhított presztízs.
Akkor megint megjelent Danyelija.
Hogy véletlenül találkoztak vagy Szerij kereste fel, az Danyelija visszaemlékezéséből sem derül ki, mindenesetre a jóbarát újra akcióba lendült.
„A "Szlova" egyesület (a filmstúdió alkotóközössége) szerkesztője Nyina Szkujbina megkért, hogy dolgozzam ki egy kezdő forgatókönyvíró Viktorija Tokarjeva, "Egy nap hazugság nélkül" című saját elbeszéléséből írott forgatókönyvét. Odaadta az elbeszélést és a forgatókönyvet, hogy olvassam el. Tehetséges elbeszélés volt, beleegyeztem, így Nyina elhozta hozzám a fiatal és csinos írónőt Viktorija Tokarjevát. (…) Körülbelül egy hónapot dolgoztunk, ütős forgatókönyv lett, az egyesület elfogadta és úgy döntött gyártásra bocsájtja. Az alkotóközösség vezetői Alov és Naumov voltak. Elmentem hozzájuk és kértem, bízzák az "Egy hazugság nélküli nap" rendezését a barátomra, Alekszandr Szerijre, aki akkoriban munka nélkül volt. Nemet mondtak, (van nálunk így is elég szürke /=szerij/ a moziban) Korenyevet, a saját barátjukat bízták meg aki akkor szintén munka nélkül volt. (…) Tudtam, ha Suriknak lesz egy "tuti" forgatókönyve, az esélyt ad, könnyebb lesz beszélni a vezetőséggel. Mikor Alov és Naumov elhajtott, felajánlottam Tokarjevának, hogy írjunk Suriknak egy forgatókönyvet. Beleegyezett, és én összeismertettem Szerijjel.”

Viktorija Tokarjeva
A munka során Danyelija és Tokarjeva meglehetősen közel kerültek egymáshoz, filmes körökben sokáig járt a szóbeszéd szerelmi románcukról.
A forgatókönyv alapjául Tokarjeva saját elbeszélését, a „Fárasztó pofát” javasolta, de Danyelija úgy gondolta nehéz belőle olyan forgatókönyvet írni, ami „fent” is tetszene. Végül Danyelija és Valentyin Jezsov ötlete mellett döntöttek, melyben egy fiatal rendőr munkára neveli a bűnözőket elhitetve velük, hogy tulajdonképpen nem is dolgoznak, hanem lopnak.
„Danyelijával elmentünk az ötlettel a Puskin térre, a rendőrkapitányságra – mesélte Tokarjeva – a legmagasabb rangú rendőrtiszthez, hogy ellenőrízzük átmegy-e egy ilyen ötlet. Hisz ha valamit nem úgy írsz meg, leállítják a filmet... Egy Goloborodko nevű ember irodájában kötöttünk ki, elmondtuk miért jöttünk. Elgondolkodott és azt mondta: "Ha mindenféle bűnözőt át lehet nevelni, akkor minek vannak, kérdem én, a bűnüldöző szervek? Nem, nem, ne is gondoljanak ilyesmire!" Mi megköszöntük a választ, elköszöntünk, elmentünk és megtettük a hőst egy óvoda nevelőjévé.”
Ilja Goloborodko akkor a Belügyminisztérium Javítómunka Intézetek Főigazgatósága (vagy valami ilyesmi magyarul) politikai osztálya vezetőjének első helyettese volt. Később, mint BM konzultáns aktívan részt vett a film szervezésében, igyekezett mindenben segíteni.
Szerij is járt nála, erről maga Goloborodko mesélt később egy újságnak:
„Az ügyeletes szólt, hogy valami makacs ember belépési engedély nélkül, feltétlenül beszélni akar velem. Engedélyeztem. Két perccel később belépett a szobába egy jó kiállású férfi talpig szürkében és bemutatkozott:
- Szerij vagyok.
- Látom. Ez az álneve? – kérdeztem ironikusan.
- Nem, nem – jött zavarba – én tényleg Szerij, Alekszandr Ivanovics vagyok, a "Moszfilm" rendezője. Egy forgatókönyv ügyében jöttem önhöz...”
Goloborodko azt javasolta Szerijnek, ha szeretné, hogy a film hiteles legyen, töltsön el egy-két hetet egy büntetés végrehajtási intézményben. Lakjon benn, nézzen körül, tapasztalja meg milyen ott az élet. Goloborodko akkor még nem tudott Szerij priuszáról, a rendező pedig nem merte szóba hozni, félt hogy elveszik tőle a filmet. Így aztán elutazott a „zónába”, egy Gorkij közeli intézménybe, igazoltatta a kiküldetési papírját, aztán mielőtt visszatért Moszkvába elüldögélt két hetet a városi szállodában.
Legalábbis Szerij így mesélte később a történetet.
Az alkotók kifejezetten a legjobb komikusokra írták a szerepeket.
A kezdeti változatban Rolan Bikov egy „Milliméter” gúnynevű pénzhamisítót, Jurij Nyikulin egy hivatásos dzsigolót, Andrej Mironov pedig egy, a lopott autókat Tbilisziben eladó csalót alakított volna.
Még el sem fogadták a tervezetet, a kiválasztott színészek már el is utasították az ajánlatokat. Nyikulin nem akart több vígjátékban szerepelni (aztán persze következő filmje mégis vígjáték volt, igaz azt Rjazanov rendezte), Mironov már foglalt volt, Bikov más fontosabb munkájára hivatkozott.
A történetet átírták, újabb hősöket találtak ki, más művészek után néztek.
Legtovább talán Vaszilij Alibabajevics alakítóját keresgélték. Az első jelölt a népszerű örmény színész Frunzik Mkrtcsjan volt, de az ő részvételéhez ragaszkodtak Örményországban, az Örmény SZSZK megalakulásának 50. évfordulójára rendezett ünnepségsorozaton. Goloborodko segítőkészen igyekezett egy kis belügyminisztériumi „ráhatással” elérni a részvételét, minek következtében Mkrtcsjan kissé hisztérikus hangon hívta fel Danyeliját, ha ez így folytatódik a közlekedésrendészet előbb-utóbb elveszi a jogosítványát.
Radner Muratov kapta a szerepet.
Persze, a kor szokása szerint(?) minden „illetékes” észrevételeket fűzött a forgatókönyvhöz: „A szerzőknek kétségtelenül sikerült a komikus szüzsét felhasználva leleplezni és nevetségessé tenni a szocialista törvényesség megsértőinek hamis romantikáját, bemutatva a tökéletes bűntények nyomán elkerülhetetlen bűnhődést. (…) Ezzel együtt nem lehet nem észrevenni a forgatókönyv néhány fogyatékosságát melyek kiküszöbölésétől, szerintem, függ a film nevelő hatása, erősítve annak társadalmi visszhangját.”
Nem tetszett a főhősök beszélte nyelv sem: „A forgatókönyv szövege át van itatva a bűnözők zsargonjával. Komoly veszélyt jelent, hogy az a film, amelyet ennek a forgatókönyvnek alapján forgatnak le, a tolvajnyelv propagandistájának bizonyul amely támogatásra talál a fiatalság körében.”
Ám nem hivatalosan mindenkinek nagyon tetszett.
„… a "Siker lovagjai" forgatókönyvét szétkapkodták, mint valami bestsellert (ez jórészt Viktorija Tokarjeva érdeme volt, amiért ő be is seperte az elismerést). A "Moszfilmnél" nyolcvan példányban nyomtatták ki a színészeknek, és a következő napon már nem volt egy se. Mindet széthordták. Még nyomtattak – megint széthordták. Aztán felhívott egy ismerős a Honvédelmi Minisztériumból, és kérte adjam oda elolvasni a forgatókönyvet.
- Melyiket?
- A lovagokat. A főnök most olvasta el és úgy nyerített, mint egy ló.
- Akkor kérd el tőle!
- Tudod milyen sor áll érte? Az összes helyettes!
- De hogy került a forgatókönyv a minisztériumba?
- Fene tudja! Hozta valaki.
Kiderült, Szerij adta oda katona szomszédjának.”
A „Moszfilm”, többek között azzal a feltétellel, hogy Danyelija lesz a film művészeti vezetője, végül beadta a derekát.
A film zöld utat kapott.
Szerij, Muratov és Papanov a forgatáson
A forgatás 1970 decemberében kezdődött, a külsőket Szamarkand közelében és Moszkvában vették fel.
Dacára, hogy Szerijnél a forgatás kezdetén leukémiát diagnosztizáltak három hónap alatt felvették az egész filmet. Többen úgy gondolják ez jórészt Danyelijának volt köszönhető, aki végig ott volt a forgatáson. Ők ma is meg vannak győződve, hogy a film Georgij Danyelija munkája. A rendező nem véletlenül tért ki erre „A jegy nélküli utas” címmel megjelent könyvében:
„A siker lovagjainak” én voltam a művészeti vezetője – ez volt a vezetőség feltétele. De „A siker lovagjai” rendezője Alekszandr Ivanovics Szerij volt. És kizárólag ő.”
A főszereplők, Jevgenyij Leonov, Szavelij Kramarov, Georgij Vicin és Radner Muratov, az utóbbi kivételével már népszerű és tapasztalt komikusok voltak. Ráadásul a film sok epizódszerepében sem újoncok, hanem olyan ismert színészek játszottak, mint Natalja Fatyejeva, Oleg Vidov, Ljubov Szokolova, Nyikolaj Oljalin, Eraszt Garin vagy Anatolij Papanov. Valószínűleg ezt is Danyelijának sikerült elérnie, hiszen többen közülük kezdetben kereken visszautasították, hogy őket epizódban foglalkoztassák.
Az akkori idők egyik legszebb és legnépszerűbb színésznőjének Natalja Fatyejevának a forgatás idején még talán két éves sem volt a lánya, Natasa, meg aztán nem is akart mellékszerepben forgatni. Danyelija győzte meg, hogy nem szabad eltűnni a vászonról, különben elfelejtik, na meg aztán a pénz is jól jön. (Fatyejeva akkori férje és a kislány apja nem volt más, mint Borisz Jegorov, aki 1964-ben az első többszemélyes űrrepülés résztvevője volt, Vlagyimir Komarovval és Konsztantyin Feoktyisztovval.)
Magáról a forgatásról ma is bőségesen lehet érdekességeket olvasni, általában a kerek évfordulókra folyamatosan jelennek meg újabb és újabb visszaemlékezések, készülnek dokumentumfilmek. A filmbeli Alibaba szülővárosaként említett egykori Dzsambulban még szobrot is kaptak a főhősök. (Igaz, számomra kideríthetetlen okból négyük közül csak hárman. Vicin kimaradt a kompozícióból.)

A dzsambuli szobor
Egyébként az Alibabát játszó Muratov kezdetben nehezen illeszkedett be ebbe a hírességeket felvonultató csapatba. A forgatási szünetekben – senkit sem ismerve – visszahúzódva üldögélt. A jég a „reggeli torna” felvételén tört meg. Mínusz 17 fok volt, a színészek megbeszélték, hogy a rendező utasítása ellenére magukon hagyják a kabátot. Muratov a „felvétel” felszólításra mégis levetkőzött és elsőként rohant ki a fagyra. Ezután már a többiek is kénytelenek voltak félmeztelenül kimenni, de Kramarov bosszúból hóval dörzsölte be az „árulót”. Vicin, fölismerve a helyzet humorát Kramarovhoz lépve őt kezdte hóval dörzsölni. A jelenet benn maradt a filmben és a főszereplők között lassan feloldódott a feszültség.
„Soha nem felejtem el – mesélte Muratov – mikor bebújtunk a cementszállítóba. A színészek olyanok, ha jó a szerep, bemásznak bárhová ahová csak kéred. Hát eljött a nap amikor mászni kellett, de kiderült ez nem olyan igazi cement. Az nem köt hozzád, leválik. Itt a tartályt közönséges kenyérkovásszal töltötték fel, amit megfestettek zöldhagyma-kivonattal. Így aztán nemcsak tapadós, de csípős is lett. (Milyen jó cement. Le se lehet mosni – hangzik el a filmben.) A forgatás Szamarkand közelében zajlott. Volt ott egy gyár, ott zuhanyoztunk, de 40-45 perc alatt is alig tudtuk ezt a masszát valahogy levakarni magunkról. Mikor a pórusaink újra levegőhöz jutottak és kezdtük visszanyerni emberi formánkat, akkor láttuk, hogy Vicin nincs sehol. Kiderült, hogy még mindig a tartályban ül, mert úgy tudta, hogy ez a massza 23 féle gyógyfüvet tartalmaz és 15 évvel is megfiatalítja az embert.”
A moszkvai ház, ahol a hősök laktak, a valóságban is bontásra volt ítélve. A lakókat már kiköltöztették, de még elég masszív volt, hogy kibírja a forgatást, na meg aztán az épület felgyújtását is engedélyezték. Állítólag, később a bontás során a munkások elrejtett „kincset” találtak. Össze is vesztek rajta, verekedni kezdtek, mire valaki kihívta a rendőrséget. A leletet elkobozták, a verekedők nem kaptak semmit.
És ha már az érdekességeknél tartunk, említsük meg a film végén feltűnő, az óvodavezetőt útbaigazító kislányt, aki Szerij 10 éves lánya; az Igor Ugolnyikov nevű kisfiút, vagyis Igorjokot akiből később ismert színművész vált; no meg természetesen az „Almaz” névre hallgató tevét, aki a 2000-es évek elején még élt és a „Sapito” cirkusz utazó állatseregletének volt a tagja.
És persze Leonyid Iljics Brezsnyevet, akinek kedvező véleménye hozzájárult, hogy a film ne maradjon dobozban. Az elsők között nézte meg a filmet a dácsáján veje, Csurbanov ezredes társaságában, aki a Belügyminisztériumban dolgozott és minden jelenetet részletesen kommentált a főtitkárnak. Ezt követően talán az sem volt véletlen, hogy a művészeti tanács mindössze olyan „lényegbevágó” kérdésben emelt kifogást, hogy a megtalált sisak túl fényes, túlságosan talmi.
A filmet 20 kópiával kezdték vetíteni, mindenki látni akarta, bár a kritika fanyalgott.
„... inkább nevetséges ostobaságok halmaza, hatástalan... A rendező nem gondolta végig azt, milyen indokkal viszi mégis filmre ezt a gondolatban nem túl gazdag vígjátékot... Jevgenyij Leonov saját magától lop, erőltetetten játszik, és ami különösen bosszantó, nagyon egyhangú. Különösen kár Vicinért akinek művészi pályája már kezd komoly aggodalomra okot adni...”
Még az országosan ismert Szergej Mihalkov (Nyikita Mihalkov apja) sem volt rest egy dörgedelmes cikkben lehúzni a filmet.
Ám a közönségsiker kézzel fogható volt, és Szerijnek a szép feleség meg a család mellett végre a presztízsre sem lehetett panasza.
Vagy ezt viselte el nehezen az egykori ifjú építész, akit évekkel korábban leterített a jégcsákánnyal, vagy talán a súlyos koponyasérülés után visszamaradt állandó gyötrő fejgörcsök sarkallták, mindenesetre elérkezettnek látta az időt a bosszúra.
Fogott egy búvárkodásnál használatos szigonypuskát, becsöngetett a rendezőhöz, az pedig ajtót nyitott.
A szigony az orra mellett hatolt be és eltörve az állkapcsát valahol a füle mögött jött ki. Talán a döntő pillanatban megremegett az építész keze és ezért volt pontatlan a lövés, minden esetre Szerij a saját lábán ment be a kórházba ahol a szigonyt kiszedték. Az orvosnak azt mondta, véletlenül lőtte meg magát a fegyver tisztítása közben.
Ettől kezdve azonban folyton az újabb támadást várta. Fegyvert szerzett, amit állandóan magánál hordott.
A támadó, mikor kiderült számára, hogy nem járt sikerrel, taktikát váltott. Rendszeres telefonálgatásba kezdett és a telefont éppen felvevő családtag – hol a felesség, hol a gyerek, hol Szerij – fülébe hörögte, hogy „megöllek, te mocsok”.
De próbálkozni nem próbálkozott többé.
Szerij 1976-ban újabb komédiát forgatott „Te nekem, én neked” címmel, ennek cselekménye némileg emlékeztetett „A siker lovagjaihoz”. Egy iker testvérpár körül zajlottak az események. A filmbe senkit sem hívott meg azok közül, akikkel előző filmjében együtt dolgozott. Danyelijával is visszafogottá vált a kapcsolata.
„Szerijjel nem túl jól alakult, kár, hogy megszakítottuk a kapcsolatot. Nem veszekedtünk, nem, egyszerűen csak egy pillanatban szükségtelenné váltam a számára, és mi elváltunk...” – emlékezett Danyelija.
Tokarjeva és Danyelija később is dolgozott együtt, többek között a sikeres „Mimino” -ban.
Szerij még egy filmet készített 1982-ben, szerény nézettségi adatokkal.
Tokarjeva és Danyelija a Mimino után
„A siker lovagjai” története nagyjából itt ér véget, Alekszandr Szerijé viszont csak 1987-ben fejeződött be.
Hogy igazából miért, a betegség, a stressz, vagy a lelkiismeret miatt, arról mindenki mást gondol. (A fenyegető telefonok elmaradtak, a bosszúra szomjazó építész már évekkel korábban meghalt, erről maga Szerij győződött meg.) Danyelija, az örök jóbarát szerint (mit is mondhatott volna?) nem akart terhére lenni betegségében a családjának. Mások úgy vélték a folyamatos fenyegetettség őrölte fel.
Tokarjevának is megvan a maga változata, némileg érintve benne saját kapcsolatát Danyelijával. (A történetében Danyelija a „Kidolgozó”, Szerij „Alik” néven szerepel.)
„A Kidolgozó visszatért Olaszországból és ajándékokat hozott nekünk. Még mindig ékkő voltam a karkötőjén, bár már elkezdtünk veszekedni. A kapcsolatok nem állnak egy helyben, azok fejlődnek. Ennek nem volt hová fejlődnie. Nekem családom volt, a Kidolgozónak családja volt. Ahogy az egyik jugoszláv ismerős mondta: „Minek mindenkit tönkre tenni?”
Otthagyni a hozzánk tartozókat – olyan, mint fejbe vágni őket egy jégcsákánnyal. Élni fognak, de hogyan?.. És te magad hogyan élsz majd azután? ..
A Kidolgozó visszatért Olaszországból és mi kimentünk Alikhoz a dácsára.
Vénasszonyok nyara volt. Tüzet raktunk és hordtuk rá a száraz gallyakat. Alik elgondolkodva nézte a tüzet, egy kicsit hunyorogva. Az emberek szeretik nézni a tüzet. Ez még az ősi időkből maradt.
A Kidolgozó fogta a gitárt, felhangolta és a fűben sétálva énekelni kezdett. A fejére szalmakalapot tett és úgy nézett ki, mint egy spanyol. Vagy mint egy cigány. Valahogy olyan festői volt.
Aztán húst sütöttünk a parázson. Alik maga elé bámult, és úgy tűnt, hallgat valamit.
Aztán mi elmentünk és Alik ottmaradt. Azt mondta, még ki kell ásnia egy árkot a vízvezetéknek.
Alik lefeküdt aludni a hideg nyaralóban. Azt álmodta, hogy áll a lapáttal egy mély, keskeny árok fenekén. Egyszer csak megjelent az Építész és nézte, ahogy dolgozik.
- Hisz te már meghaltál – lepődött meg Alik.
- Persze... Jó itt, csak unalmas.
- Miért vagy te Logya és nem Vova?
- Mi a különbség?.. Ez itt egyáltalán nem számít.
- Mi számít?
- Gyere, megtudod...
Alik felébredt. Felkelt és mezítláb kiment a konyhába. Elővette a zsák hajdinát. A hajdina közé volt eldugva a pisztoly, egy rongyba tekerve.
…A börtönben mindig beteg volt, köhögött. Az egyik elítélt azt mondta:
- Reggelente önts magadra egy vödör vizet. Megedződsz. Máskülönben meghalsz.
Alik megvárta a reggelt és fogott egy vödör vizet. Kiment a barakkból. Levetkőzött. És hirtelen úgy érezte, nem fél a hidegtől. Akarja, vágyik a víz érintésére. Feje fölé emelte a vödröt, felfordította és a boldogságtól pár másodpercre elakadt a lélegzete...
Alik kitekerte a rongyból a pisztolyt. És hirtelen úgy érezte, nem fél. Akarja, vágyik az örökkévalóság érintésére és ha kell, ezért kész elviselni egy kis átmeneti fájdalmat.
Fejéhez emelte a pisztolyt és elsütötte. A boldogságtól elakadt lélegzettel még arra gondolt: KÉSZ!
Fizetett, és többé nem tartozik senkinek.
Amikor a stúdió értesült róla, hogy Alik agyonlőtte magát, senki sem értette. Aliknak megvolt mindene, amit a táviratokban kívánnak: egészség, siker és boldog család.
Mi kell még egy embernek?”




Tavaly, 2012-ben elkészült a film remake-je. A mai közönség számára minden bizonnyal fogyaszthatóbb. (És ebben semmiféle minősítés nincs részemről.) A főhős, egy gyermekfoglalkoztató fiatal animátora, rettenetesen hasonlít egy bűnözőre, ezért a rendőrség kérésére átveszi annak szerepét. Természetesen a „Siker lovagjai” Szlavin főhadnagya, itt egy csinos rendőrhölgy, Szlavina, így ebből a változatból a szerelem sem hiányzik...
Online megnézhető az interneten.



A siker lovagjai (Джентльмены удачи)
Szovjet, sz.
Moszfilm, 1971.
Bemutató: 1971. december 13.

Rendezte – Alekszandr Szerij
Forgatókönyv – Viktorija Tokarjeva, Georgij Danyelija
Fényképezte – Georgij Kuprijanov
Zene – Gennagyij Gladkov

Főszereplők:
Jevgenyij Leonov – Docens
Georgij Vicin – Toplák
Szavelij Kramarov – Mólés
Radner Muratov – Alibaba


2013. május 27., hétfő

Szörnyekről és emberekről



    Ma éppen egy hete, hogy eltemették Alekszej Oktyabrinovics Balabanovot.

    Az utóbbi két évtized minden bizonnyal legvitatottabb rendezője volt hazájában.
Korai filmjei (a blogon is megtalálható „Boldog napok” szerintem egyik, ha nem a legjobb filmje) kedvező fogadtatása után a kritika és a közönség egy része egyre inkább fanyalogva fogadta munkáit, bár ezek a filmek a nézők más rétegében valóságos rajongást váltottak ki. A „Fivér”, a „Zsmurki”, a „Háború” vagy a „Bádogkoporsó” miatt vált igazán sikeres rendezővé.

    Nem voltam rajongója. Utólsó filmjei közül – ellenérzéseimmel együtt – a Bulgakov írásai nyomán készült „Morfiumot” néztem szívesen.

    Búcsúzóul – kicsit műsoron kívül – nézzük meg egy keveset emlegetett művét.

    A „Szörnyekről és emberekről” 1998-ban készített filmje. Már túl az egy évvel korábban készített „Fivéren” (az ítészek már ezt is nehezen fogadták), de még előtte van a szinte teljesen elutasított „Fivér 2.”-nek.


    Ezt tükrözik a kritikák:

    „Kilátástalan film a filmről, a szegényes lehetőségekről, a filmművészet érdeklődésének beszűküléséről. Még ha mi, utódok fel is fegyverkezünk Panavisionnel és Dolby Surrounddal - üzeni Balabanov pályatársainak – akár száz évvel ezelőtt, semmi sem fontosabb mint a közönség csupasz fenekek iránti kiváncsisága.”
Ligyija Maszlova

    „Távol áll tőlem ez a film, mind gondolataiban, mind megvalósításában, mivel nem szeretem a dekadenciát, méginkább az orosz dekadenciát, az orosz dekadencia szentpétervári változatát különösképpen.
Más dolog, hogy ebben az évadban nem volt még egy ilyen elegáns, ilyen stílusérzékkel elkészített film.”
Miron Csernyenko

    „Akiknek nem tetszett a film, azt mondják: de azért jól van megcsinálva. Én nem mondanám. Balabanov a vásznat a szimbolizmus kulturális hulladéklerakójává változtatja. A sziámi ikrek – Jekyll és Hyde; a dadus – egy fallikus anya; a vak doktorné – a „Szerelem rabjai” egyik hősnője szerepében. És mindez barnított monokrómban, mely a „stílusosság” legolcsóbb eszköze.”
Nyina Cirkun

    „Egyrészt az utóbbi évek stilisztikailag legkifogástalanabb filmje, másrészt gumicsont, rejtett mondanivaló és mögöttes értelem nélkül. Legjobb az egészet intellektuális provokációként felfogni.”
Jurij Gladilscsikov

    „Infantilis, slendrián film. Mintha Balabanov elfelejtette volna mindazt, ami az erőssége volt. Akkor már a populáris „Fivér” is jobb, mint ez az özönvíz előtti „esztétizálás.”
Tara Abdullajeva

    „Pattanásos kamaszok erotikus fantáziáinak emelnek mesterkélt celluloid emlékművet. Sajnálatos, hogy a beteges alkotói komplexusok ilyen fontosnak bizonyultak a filmmel boldogított emberiség számára. El lennék keseredve, ha Rembrandt primitiv szadomazochisztikus pornótémákat festett volna. Egyébként azok, több mint valószínű, nem primitívek, hanem jelentősek lettek volna. Adódik a következtetés: Balabanov - nem Rembrandt.”
Irina Pavlova

    „Balabanov filmje – egy történet nélküli történettel, hősök nélküli hősökkel, gondolatok nélküli gondolatokkal – mindenekelőtt arról, hogy maga a film csak celluloid, csak árnyak a fehér vásznon és semmi több.”
Leonyid Popov

Alekszej Balabanov 55 éves volt.





Szörnyekről és emberekről (Про уродов и людей)
ff. orosz film
Kinokompanyija SZTV, 1998.
Bemutató: 1998. május 20. (Franciaország)

Írta és rendezte – Alekszej Balabanov
Fényképezte – Szergej Asztahov

Szereplők:
Johan -                                    Szergej Makoveckij
Viktor Ivanovics -                    Viktor Szuhorukov
Jekatyerina Sztaszova -            Lika Nyevolina
Liza -                                      Dinara Drukarova
Kolja -                                    Aljosa Gyo
Tolja -                                     Csingiz Cigyendambajev
Putyilov –                                Vagyim Prohorov
 


Linkek