Muhtár, hozzám!

Gyakran eszembe jutnak Moholy-Nagy kutyái.

Na jó, igazából nem Moholy-Nagy kutyái ezek, csak az ő marseille-i öregkikötőről készített nyúlfarknyi filmjének kockáin bóklásznak be a halhatatlanságba.

Egyikük a kihalt utcán keres – kicsit tétovázva – menedéket az eleredő eső elől, másikuk az utcasarkon szimatol egy termetes asszonyság háta mögött, s mielőtt kisétál a képből, egy pillanatra belenéz a kamerába.

Azt mondják, a kutya az egyetlen állat, amely kifejezetten keresi az ember tekintetét.

Mi néha még a magunkét is kerüljük a tükörben.

Ha valaki majd egyszer a nagy „kutyatörténet” megírására vetemedik, remélem, számba veszi, hogy ebben a – talán nem egyedülálló, de mindenképpen különleges – szimbiózisban, a kutya vagy az ember húzta-e a rövidebbet.

Én mindig érzek némi lelkifurdalást.

Hogy nem vagyok ezzel egyedül, azt némiképp azok az alkotások is jelzik, amiket nyugodtan nevezhetünk a „rossz lelkiismeret” emlékműveinek.

A sarkvidék "meghódítói"

Egy Koppenhágában 1912-ben fölavatott Kai Nielsen mű a sarkvidéken életüket veszett kutatók mellett, egy kicsit, az ottpusztult kutyák előtt is tiszteleg.

Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója nagyon ismerte négylábú társait. „Pillantsanak a kutyák szemébe! (…) A kutyáknál kétségkívül megvan az, amit mi léleknek nevezünk.” Ez a megállapítása azért cseppet sem zavarta abban, hogy útja során a szánhúzás mellett élő konzervként is hasznosítsa őket. És erre nem valami váratlan tragédia, vagy időjárási vészhelyzet kényszerítette. Így tervezte.

„A kaland, pusztán rossz tervezés.” Ezt is ő vetette papírra.

A cél szentesítette az eszközt az orosz fiziológus, Ivan Petrovics Pavlov számára is.

„Mikor részt veszek állatok pusztulásával járó kísérletekben, hatalmas sajnálatot érzek, hogy durva és tudatlan kézzel zúzok szét kifejezhetetlenül művészi organizmusokat, hogy élőlények hóhéra vagyok.” Ő 1935-ben érte el, hogy kutyái emléket kapjanak a leningrádi Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet udvarán, a „Hálás emberiségtől”.

A Pavlov-féle emlékmű

De, mert hát a világ mintha nem nagyon változna, az utóbbi évtizedben az „űrhajós kutyák” is megkapták emlékműveiket és jónéhány „az utolsó, még életben lévő résztvevő” osztotta meg hozzájuk kapcsolódó emlékeit különböző folyóiratok olvasóival. Mindent megtudhattunk Dezikről és Cigányról, akik elsőként jutottak fel az űr pereméig; Lajkáról, aki elsőként lépett ki a kozmoszba és nyilvánvaló volt, hogy soha nem tér vissza; és Bjelkáról meg Sztrelkáról akik elsőként tértek vissza az űrből. (Őket útjuk folyamán még Albinának és Markizának hívták, de mikor sikeres visszatérésüket jelentették Mitrofan Nyegyelin marsallnak, az felfortyant: „Hogyan viselhetnek ezek a szovjet kutyák ilyen neveket?” A kutyák már új nevükön váltak világhírűvé, Sztrelka hamarosan megszülető hat kölyke közül az egyiket maga Jacqueline Kennedy kapta. Nyegyelin marsall ezt már nem érte meg, a sors szeszélye folytán két hónappal „keresztkutyái” földet érése után egy sötét foltként végezte a bajkonuri betonon, túl közel tartózkodván a felrobbanó R-16-os hordozórakétához.)

Dezik és Cigány

A kutyák többsége persze nevet sem kapott, hisz a repülésig sem jutottak el. Elpusztultak már a kipróbálás időszakában. Nem bírták a centrifugát, a túlnyomásos kamrát, vagy épp az érzékelők elhelyezése miatt kivezetett nyaki verőerük fertőződött el. (Nem mintha vigasz lenne a kutyák számára, de az amerikaiak majmai sem voltak szerencsésebbek, kétharmaduk elpusztult az űrkísérletek során.)

Hogy miért éppen a kutyák? A döntéshozók szerint jól idomíthatóak, könnyű közöttük kitartó és türelmes egyedeket találni, képesek nyugodtan ülni akár napokon át, ráadásul a keverék, gazdátlan kutyák – úgy gondolták – szívósabbak, táplálkozásukra kevésbé igényesek.

Lajka

„Mi közönséges keverékeket választottunk – mesélte Igor Balahovszkij akkori vezető tudományos munkatárs. – Fiatalokat és nem túl nehezeket, úgy 5-6 kg súlyúakat. Természetesen „lányokat”, nekik könnyebb volt olyan öltözetet varrni, amely megfelelt a természetes igényeiknek. Külön figyelmet fordítottunk a színükre. A földdel való kapcsolattartás során, a képernyőn kontrasztosan kellett látszaniuk a kutyáknak.”

Ezek a kis gazdátlan állatok bizonyára roppant hálásak voltak, valószínűleg nem is igen értették mire ez a hirtelen gondoskodás. Alekszandr Szerjapin orvos-ezredes (mellesleg esélyes volt a föld első űrhajósa címre) feladatai közé tartozott a kutyák kiképzése. Emlékei szerint egy este a Bátor nevű kutya, akinek másnap repülnie kellett volna, kiszökött és eltűnt a sztyeppén. Az egyik katona azt javasolta, hogy az ebédlőjük körül kóválygó kóbor ebek közül fogjanak be egyet.

„Kiválasztottunk egy megfelelő súlyú kölyköt. Elhoztuk, megetettük, megitattuk, megfürdettük. Megnyírtuk ott, ahová az érzékelőket kellett helyeznünk. Kiderült, hogy csodálatos kutyára akadtunk. Teljesen nyugodt volt. Bármit csináltunk vele, ő csak nyalogatta a kezünket. Azt gondoltam, na jó, majd reggel megtudod miért foglalkoztunk ennyit veled. Reggel fellőttük.”

Bjelka és Modnyica

(Ő túlélte. Érdekes, hogy a 2009-ben az „Érvek és tények” folyóiratban megjelent Szerjapin interjút megelőzően, az összes híradásban, az elszökött kutya reggelre bűnbánó ábrázattal előkerült.)

Mint már említettem, én mindig érzek némi lelkifurdalást.

Most, hogy elnézem ezeket a „társaink a kutatásban” fotókat, rossz érzésem oka talán ugyanaz, ami miatt Izrail Metter, a „Muhtár” című történetének megírásába fogott.

„A kutya sorsában láttam valami emberit. Biztos van, aki az ilyen – mintha lenne is erre egy tudományos elnevezés – antropomorfisztikus nézőpontot helytelennek tartja, de számomra tökéletesen közömbös, hogy melyik rubrikába sorolja a tudomány az én kutyák iránti szeretetemet és tiszteletemet. A „tisztelet” szó használata, nem elszólás. Egy leningrádi biológus professzor, V.J. Alekszandrov, mondta nekem egyszer, hogy túlságosan könnyen és egyszerűen ítéletet alkotva az állatok viselkedéséről, gyakran tanúsítunk egyfajta homo-gőgöt. Úgy véljük, amennyire felsőbbrendű, összetettebben gondolkodó lény az ember, úgy a kutya pszichéje teljesen elemi, megszámlálható mennyiségű feltételes reflexre korlátozódik, amely semmiféle titkot nem rejt és tökéletesen érthető számunkra. Személy szerint nekem, sok minden érthetetlen az állatok viselkedésében, de megszoktam, hogy a számomra bonyolult és homályos jelenségekhez tisztelettel viszonyuljak.”

Izrail Metter

Izrail Mojszejevics Metter 1959-ben találkozott Szultán kutyával, akiről elbeszélésének hősét, Muhtárt mintázta. Szultán akkortájt kitömve, mint kiállítási tárgy időzött a Leningrádi Bűnügyi Múzeum egyik tárlójában. Nem volt felemelő látvány és Mettert hidegen is hagyta volna, ha távozásakor a teremőr meg nem említi a véget, a kutya nehéz, otthontalan öregségét. Ettől szorult össze az író szíve.

Felkereste a nyugalmazott őrnagyot, Pjotr Szerapionovics Busmint, Szultán egykori kutyavezetőjét.

„… semmiben nem hasonlított Glazicsov alhadnagyra, akit az elbeszélésemben és a "Muhtár, hozzám!" forgatókönyvében ábrázoltam. Semmiben, kivéve egy tulajdonságot: a szeretetet a kutyája iránt. Eleinte úgy tűnt, hogy Busmin kissé túloz a kutyák eszét, felfogóképességét illetően. Egyszer, amikor egy alkalommal enyhén kételkedtem ebben, ő összevonta a szemöldökét, a szobám sarka felé fordult, ahol egy takarón szunyókált az én kedves drótszőrű airedale-em és megkérdezte:

– Hogy hívják a kutyáját?

– Triska.

– Szereti magát?

– Szerintem, szeret.

– Próbáljon ki valamit. Minden reggel, mikor feleségével az asztalhoz ül, mondja neki: „Triskát el kell adni. Muszáj eladni Triskát.” A felesége persze azt válaszolja majd: „Szó sem lehet róla!” Öt napig beszélgessenek így, és a kutyája teljesen másképp fog viszonyulni önhöz. Pontosan meg fogja érteni, hogy ön elárulta őt.”

Metter úgy döntött, hogy neki többet ér a kutyája barátsága, mintsem egy – ha mégoly tudományos is – de kockázatos kísérlet lefolytatása.

„Muhtár” című elbeszélése 1960-ban jelent meg a Novij Mir-ben.

Hogy az eredendően színházi rendező Szemjon Tumanov miért ezt választotta harmadik mozifilmjének témájaként, nem sikerült kiderítenem. Mettert mindenesetre sikerült megnyernie a forgatókönyv megírására, és ez valószínűleg jót tett a filmnek.

Jurij Nyikulin

Ahogy az is, hogy Jurij Nyikulin kapta meg a kutyavezető szerepét. Bár előtte hat embert kipróbáltak, sőt az egyikükre már áldását is adta a „hudszovjet”, Metter Nyikulint javasolta. Akkortájt nézte meg az „Amikor a fák még nagyok voltak” című filmet, és megtetszett neki a művész.

Nyikulin így emlékszik erre:

„Egy japán turnéról térve vissza Moszkvába, megtudtam, hogy kerestek a „Moszfilmtől” a Muhtár-forgatócsoporttól.

Muhtár… Muhtár ... Ez nem az a Muhtár – a „Novij Mir”-ben megjelent Izrail Metter elbeszélés hőse?

De bizony, az. Kiderült, hogy a rendező Szemjon Tumanov elhatározta, filmre viszi a történetet, és az író Metter megírta a forgatókönyvet. Mikor találkoztunk, Tumanov megkérdezte:

– Szereti az állatokat?

– Igen, szeretem.

– Voltak kutyái?

– Voltak. – És elmeséltem az életrajzát mindegyik kutyának, amelyik nálunk élt. Elmeséltem azt is, hogy amikor Malka meghalt, mind úgy éltük meg, mintha egy rokonunk halt volna meg.

– Olvasta a „Muhtárt”?

– Olvastam.

– Remek! Akkor könnyebb lesz elmondanom. Azt szeretném, hogy Ön játssza el a rendőrt, Glazicsovot.

– Glazicsovot? – Emlékeztem, hogy az elbeszélésben Glazicsov alacsony termetű, vasgyúró, én meg épp az ellenkezője. Mondtam Tumanovnak.

– Istenem, számít ez? Ki tudja, hogy nézett ki valójában Glazicsov? Senki! Amilyenné mi formáljuk, olyannak fogadják majd el.

– De én nem játszhatok rendőrt.

– Miért, nem szereti a rendőrséget?

– Dehogynem – feleltem. – De gondoljon csak arra, hogyan lehetek rendőr, ha az utolsó két filmemben bűnözőt játszottam?

A hosszú beszélgetés végén úgy döntöttünk, hogy mégis csinálunk próbafelvételt. Megegyeztünk, ha látva magamat a vásznon úgy ítélem, hogy el tudom játszani a rendőrt, akkor beleegyezem, hogy részt veszek a filmben.”

Aztán ki kellett választani a kutyákat. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy kutyával egy ilyen filmet nem lehet leforgatni.

Nyikulin a forgatáson

A forgatás idejére kaptak két keresőkutyát a Közrendvédelmi Minisztériumtól, egyet pedig a „Moszfilm” vásárolt hirdetés útján. Ez utóbbi hallgatott is a Muhtár névre. Már hónapokkal a forgatás előtt megvásárolták, a stúdió területén lakott, gyorsan hozzászokott új nevéhez és a még félig-meddig kölykös, vidám kutya egykettőre a stáb kedvencévé vált. Különösebb színészi talentumot azonban nem mutatott, így csak néhány jelenetben forgattak vele. A film elkészülte után a stúdió gyorsan túladott rajta, de Metter egy ideig még követte sorsa alakulását:

„Egy családhoz került, ahol a házastársak válása miatt, hamarosan szintén feleslegessé vált. Így aztán Muhtárt harmadszor is eladták... Ha téged, különösen ha kutya vagy, háromszor adnak kézről kézre három év alatt – nem sok örömed telik benne. Van okod megharagudni az emberekre!.. És Muhtár harapós lett, sokszor értelmetlenül, már azokra az emberekre is rátámadt, akik teljesen ártatlanok voltak az ő szomorú sorsában. Végül is, ismerős képlet...”

A másik kettő, a moszkvai rendőrségi telep kiképzett kutyái viszont jó választásnak tűntek.

Nyikulin is készült:

„Néhány alkalommal kimentem a rendőrökkel a műveletekre, megismerkedtem sok keresőkutya-vezetővel. A rendőrség dolgozói készségesen osztották meg tapasztalataikat.

Mint tanácsadót, meghívták a filmbe az akkor rendőr százados Szergej Poduskint, aki úgy foglalkozott velem, mintha valóban a rendőrség alkalmazottjává kellett volna válnom.

Korán reggel keltem, rendőregyenruhába bújtam, bundába, és elindultam a telepre.

Ott kiengedtem a ketrecből a két kutyát. Én sétáltattam és etettem őket, hogy hozzám szokjanak. Ezután elmentem a cirkuszba (téli szünet volt az iskolákban), és letudva három előadást, ismét visszamentem a telepre. Ez így ment több mint két hétig. A kutyák ez alatt az idő alatt fokozatosan megszoktak.”

Minden rendben ment, egészen az első forgatási napig. Ezen a napon a menekülő bűnözőt a hóviharban üldöző kutya jelenetét vették volna fel, de a kutyák úgy megrémültek a havat kavaró szélgép hatalmas propellerétől és süvítő hangjától, hogy behúzva fülüket-farkukat semmiféle utasításnak nem voltak hajlandóak engedelmeskedni.

Leállt a forgatás, a gyártásvezető szentségelt, minden kieső nap háromezer rubel veszteség.

„A forgatócsoport vesztegelt – írja Nyikulin – Elmúlt a téli idő. Mit tegyünk? Jöttek a pletykák, hogy a filmünket le akarják állítani.

A sajtóban azonban már megjelentek a hírek a film forgatásáról. A „Szovjetszkij ekran” lehozta a kutyák képeit, akikkel forgatni szándékoztak.

Ekkor váratlan dolog történt.

Kijevből érkezett egy távirat a stúdióba:

„MOSZFILM; MUHTÁR FORGATÓCSOPORT; A KUTYÁM SZERETNE FORGATI AZ ÖNÖK FILMJÉBEN; DLIGACS MÉRNÖK”

Megmosolyogtuk a táviratot, deTumanov végső kétségbeesésében azt mondta:

– Ki tudja, talán épp ez az a kutya, amelyikre szükségünk van.

Poduskin százados felajánlotta, hogy elutazik, és ott helyben megnézi a kutyát. Elrepült Kijevbe és még aznap felhívta Tumanovot:

Dyck

– A kutya megfelelő. Meg kell szerezni. A legfontosabb, hogy már forgatott filmben és hozzászokott a zajhoz meg a fényekhez. A gazdája rendes – egy kedves mérnökember.

Poduskin utasítást adott, hogy azonnal vigyék Moszkvába a kutyát és a gazdáját.

Az első találkozásom velük megragadt az emlékezetemben.

A házunkhoz, a Furmanov utcában, ahol akkor laktunk, odahajtott a Moszfilm „Gazik”-ja. A kocsiból kiszállt egy nem valami nagy férfi, vékony bajusszal. Odajött hozzám, kezet nyújtott és azt mondta:

– Mihail Davidovics Dligacs vagyok. Mérnök Kijevből. És itt a kutyám is, Dyck!

A kocsi nyitott ajtaján egy egészséges kutyapofa kandikált ki. A kutya ránézett, majd rám, aztán elbújt.

Dligacs így szólt:

– Van egy nagy kérésem. Arra kérném, hogy szólítson engem egyszerűen Misának. Én meg majd önt Jurának. Ebben most mindjárt meg kell állapodnunk. Nem azért, mintha azt szeretném, hogy olyan jó barátok legyünk, neki van rá szüksége – bólintott a juhászkutya felé. És tegeződni is fogunk. A kutyának rögtön meg kell tanulnia a nevedet. Azt, hogy Jurij Vlagyimirovics, nehéz neki megjegyezni. Ha Misának fogsz szólítani, ő megérti, hogy hozzám beszélsz.

Beleegyeztem, bár azt is gondoltam, hogy a gazda kissé okoskodik.

Amikor beszálltunk a kocsiba, Dligacs figyelmeztetett:

– Csak arra kérlek, Jura, ne kínáld semmiféle étellel, és ne hívd őt, mert neked támad és megharap.

Az autó elindult. A kutya kidugta a pofáját köztem és a vezető között és figyelmesen nézett ki az autó szélvédőjén.

– Ne lepődj meg – mondta Dligacs – Dyck szereti nézni, hova megy. Néznie kell neki.

Megkérdeztem Dligacsot miért nevezték el a kutyát Dyck-nek.

– Nagyon egyszerű – felelte Misa, – ismered a festő Van Dyck-et? Elhagytam a Van-t, és maradt a Dyck.

Az ismeretség első percétől megértettem, hogy Mihail Dligacs úgy viszonyul a kutyájához, mint egy emberhez. Nem kételkedett abban, hogy a kutya megért mindent, amiről az emberek beszélnek. Ugyanakkor észrevettem, hogy a kutya valóban egy pillanat alatt teljesíti bármely utasítását, reagál a hanglejtésére.”

Dyck személyében megtalálták az ideális Muhtárt. A film minden kulcsjelenetében ő forgatott, az ő pillanatnyi kondíciójához igazodva ütemezték a felvételeket. „Ne izgulj. A film a kutyáról szól, te csak ott vagy mellette. Csak arra ügyelj, hogy ne rontsd el a jelenetet” – viccelődött egyszer Nyikulinnal Haritonov, az operatőr.

A film végül egy év alatt készült el.

Nyikulin és Dyck

Jurij Nyikulin „Majdnem komolyan” című igazán nagyszerű könyvében sokat ír a forgatás körülményeiről, a kamera előtt és mögött zajló munkáról, mulatságos vagy kesernyés emlékeiről.

Sajnos nem jelent meg magyarul, de érdemes beleolvasni. (Nagyon élvezetes, hazájában sok kiadást megért könyv.)

„A stúdióban folytatták a kutya nélküli jelenetek felvételét. Mindazonáltal, hogy Dyck fokozatosan hozzámszokjon, behozták a pavilonba. Az egyik jelenetben az asztalnál ültem, Mihail Dligacs meg odaszólt Dyck-nek:

– Ülj Jurához.

A kutya odajött hozzám, és leült mellém.

– Hagyd, hogy ott üljön melletted – mondta Dligacs. – Nem számít, hogy őt nem veszik. Mindenképp meg kell szoknotok egymást. Dyck emlékezni fog a szagodra, egyre inkább magához tartozónak fog tartani. Végtére is, sok jelenetben kell egymás mellett lennetek.

A ebédszünetben a kutya velünkjött az ebédlőbe is. Én ettem, ő meg ült mellettem.

Estére Dligacs azt mondta:

– Holnap hozz egy pár virslit.

Másnap bementem Dligaccsal a helyiségbe, ahol Dyck tartózkodott. Meglátott és morogni kezdett.

– Ül! – mondta Dligacs. – Jura, vedd elő a virslit és add ide nekem.

Átnyújtottam a virslit a gazdának. Ő odaadta a kutyának. Dyck enni kezdte.

– Látod, – mondta Mihail Dyck-hez fordulva – ez Jura, hoz neked virslit, Jura.

Másnap májat kellett hoznom. Teljesítettem a kérést. Minden megismétlődött. Először átadtam a májat a gazdának, az meg azt mondva: „Ez Jura, májat hoz neked, Jura.” – odaadta Dyck-nek. Aztán felvágottat hoztam. Újra ugyanaz a szertartás. Nem bírtam ki és megkérdeztem:

– Miért nem szabad nekem magamnak odaadni az ételt?

– Idegen kézből nem fogadja el – válaszolta nyugodtan Dligacs – neked támadhat.

Egy héttel később, mikor bementem a szobába ahol a gazda volt a kutyával, örömkiáltást hallottam:

– Nézd, nézd, Jura! – mutatott Mihail Dyck farkára. – Látod?

És láttam, hogy a kutya farka vége mozog.

– Látod? Megismert téged! Ráadásul szimpatikus vagy neki!..

– Nem rossz – jegyeztem meg, – egy hét kell hozzá, hogy a farka vége megmozduljon. Mennyi kell akkor, hogy csóválja a farkát?

– Idő, idő és minden meglesz – biztosított Dligacs.

Tényleg, két nap múlva először adhattam Dyck-nek kolbászt. A kutya zavartan nézett rám.

– Vedd el, vedd, – engedte meg Dligacs – ezt Jura neked hozta. Jurától el lehet venni.

Dyck vonakodva kezdett enni.

Aztán valahogy Dligacs rátette tenyerét a kutya fejére és megkért, hogy a tenyerem rakjam fölé. Mihail lassan kihúzta a tenyerét az enyém alól, és a kezem a kutya fejére került. Dyck rám sandított és halkan felmordult.

– Ül! Nyugalom! – szólalt meg Dligacs. – Nyugi, Dyck.

Olyan érzés volt, mintha a kezem alatt egy áramfejlesztő dolgozott volna.

(…)

Mindenkit megrázott Dyck viselkedése annak az epizódnak a forgatásakor, amikor Muhtárt a sebesülése után megoperálják.

Dyck-et felfektették a műtőasztalra, és még épp csak bekapcsolták a lámpákat, mikor hirtelen minden látható ok nélkül elkezdett zihálni – teljesen azt a benyomást keltve, hogy a kutya beteg. A megdöbbent Tumanov, halkan szólt az operatőrnek:

– Gyorsan vegye fel.

(…)

Néhány Dyck-kel kapcsolatos snitt, közvetlenül a forgatás helyszínén született.

Valamiért kinyitottam a vízcsapot, látom – Dyck odaszaladt és elkezdte inni a vizet egyenesen a csapból. Elmeséltem Tumanovnak. Neki megtetszett. Így is került be – Muhtár együtt a vezetőjével issza a vizet a csapból.

(…)

Alla Larionova

Muhtár gazdájának szerepet Alla Larionova játszotta. A történet szerint eladja a rendőrségnek a kutyát, de egy év múlva eljön meglátogatni a telepre. Muhtár ráveti magát, és eltépi a drága bundát. Szolgálati kutyává vált és Glazicsov kivételével senkit sem fogadott el.

Hogy lehet felvenni ezt a jelenetet? Dyck Larionovát nem ismeri. Hogyan lehet elérni, hogy a kutya ne harapja meg a színésznőt?

Úgy döntöttünk, hogy Larionova viseljen több műanyag védőgyűrűt a karján.

Mihail Dligacs biztos volt benne, ha a művésznő a kutya támadásának pillanatában előre tartja a kezét, akkor Dyck feltétlenül ebbe a kézbe fog belekapni.

Kezdtek felkészülni a forgatáshoz.

Amikor egy jelenet felvétele veszéllyel jár az emberekre, az ügybe feltétlenül beavatkozik a biztonságtechnikai megbízott.

– Milyen intézkedéseket tettek, hogy megvédjék a színésznőt? – kérdezte megérkezve a forgatásra a biztonságtechnikai mérnök.

Mondták neki a gyűrűt.

– Az jó – helyeselt a mérnök. – Na, de ha a kutya megragadja a színésznő lábát, vagy ne adj 'isten, a torkát?

Megmagyarázták neki, hogy ez nem fordulhat elő, mert Dyck fogásváltás nélkül dolgozik, azaz ha egyszer megragad valamit akkor tartja is, és nem ereszti addig, amíg meg nem hallja a kiképző parancsát.

– Lehet, hogy a kutyájuk nem is vált fogást – mondta a mérnök, – de fene tudja mi jár a fejében? Megtiltom a felvételt.

A csoport pánikba esett. Leginkább talán Dligacs idegeskedett. Kezdte győzködni a mérnököt, hogy engedélyezze a forgatást.

– Hogy gondolja – kérdezte az – vállalja a felelősséget a színésznő életéért?

– Igen, vállalom.

– Akkor írjon egy elismervényt.

És Dligacs leírta, hogy teljes mértékben ő felelős Larionova biztonságáért. Így aztán engedélyezték a felvételt.

Alla Larionova – hősies nő. Amikor felajánlották, hogy az epizódban dublőzzel helyettesítik, ő kereken visszautasította.

Úgy döntöttek, hogy próba nélkül veszik fel. Két kamerát állítottak be arra az esetre, ha az egyik leáll. Minden előre elkészítettek, ellenőriztek és kipróbáltak. Mihail Dligacs tartotta Dyck-et a nyakörvénél fogva. Larionova belépett a képbe.

– Felvétel! – Hangzott el nagyon halkan a rendező utasítása.

A világosítók, az asszisztensek, a gépkocsivezetők, a munkások mozdulatlanná váltak.

Larionova gyorsan lépkedett a hóban.

– Muhtár, Muhtár, Muhtáruska – kezdte hívni a kutyát.

– Kapd el! – adta ki a vezényszót Dligacs és elengedte Dyck-et.

Az nekiugrott a színésznőnek, vadul megragadta a karját, és ledöntötte a hóra.

Dligacs két ugrással mellette termett, és kiabálva: „fuj, fuj”, elvonszolta Dyck-et Larionovától.

– Állj! – kiáltotta szomorúan Tumanov. – Mit csinál? Mihail Davidovics, hisz tönkretette nekem a felvételt!

– Miért? – lepődött meg Dligacs.

– Hogy miért? Nekünk nem önt kell lefilmezni. Azt kell megmutatnunk hogyan harapja meg a kutya Larionovát, maga meg beszalad a képbe.

– De másképp nem tudom – mondta Dligacs. – Én vagyok a felelős az életéért.

– Hagyja már legalább egy kicsit, csak Dyck épp hogy megkapja, hogy belemarjon! És csak azután húzza le róla. Na, legalább két-három másodperccel később fusson be a képbe – könyörgött Tumanov.

Úgy döntöttek még egyszer felveszik. Mindenki megint mozdulatlanná vált. Dyck Dligacs parancsára újra a színésznőnek rontott, de a gazda ismét nem bírta ki és idő előtt futott be a képbe.

A második felvétel is tönkrement.

Rövid szünetet rendeltek el. Tumanov odajött hozzám.

– Kérek öntől egy nagy szívességet – mondta halkan – mikor a kutya Larionovára ront, könyörgöm, fogja meg a kabátjánál fogva Dligacsot és tartsa vissza három másodpercig. Számoljon: egy, kettő, három – és csak akkor engedje el.

Felkészültek a felvételre.

– Felvétel! – hangzott az utasítás. Dyck támadott, a színésznő előretartotta a karját és a kutya megragadta. Én ekkor hátulról megfogtam Dligacsot a kabátjánál fogva és tartottam, ahogy csak bírtam. Erre ő, bár kinézetre törékeny volt, megfordult és olyan erősen képen vágott, hogy beleestem a hóba. Így forgattuk le ezt a jelenetet.

(…)

Jelenet a filmből

Szörnyű hőség. Ülök a buszban. A csizmát, tányérsapkát, gimnasztyorkát kint hagytam, vagy húsz méterre az autóbusztól. Hirtelen hallom a megafonon az utasítást:

– Nyikulin, felvételhez!

– Na, megyek felöltözöm – mondtam.

– Minek? Öltözz itt – javasolta Dligacs.

– A ruhám kinn van.

– Dyck mindjárt idehozza. Dejnyka – mondta Dligacs – hol van Jura csizmája, a cipők?

Dyck elment és hozta a csizmát, először az egyiket, majd a másikat.

– Az inget? – mondta Dligacs.

Dyke hozta a gimnasztyorkát.

– És most a sapkát – folytatta a gazda. A kutya hozta a tányérsapkát. El voltam hűlve.

– Misa, tényleg megérti?

– Mégis, mit gondolsz – sértődött meg Dligacs, – szerinted hülye?

(…)

A forgatás utolsó szakasza nyáron zajlott, Moszkvában. A családom kiköltözött a nyaralóba. Egyedül maradtam a lakásban és megkértem Dligacsot, hogy költözzön hozzám Dyck-kel, arra gondolva, hogy vidámabb lesz együtt lakni. A stúdióba is együtt fogunk bejárni. Beleegyezett…

Egy nap hajnali öt körül félálomban Dyck mancsát hallottam kopogni a parkettán. Bejött a szobámba és kezdte lehúzni rólam a takarót. Álmos voltam, nem értettem semmit.

– Mit akarsz? – kérdeztem a kutyát.

Dyck rám nézett és pofáját az ablak felé fordította.

Megértettem, hogy a kutya sétálni akar. „Nahát – gondoltam. – a gazdája mellette alszik, de ő mégis hozzám jön.” Öröm töltött el. Felkeltem, gyorsan felöltöztem és kivittem Dyck-et az utcára.

Ettől kezdve Dyck minden reggel felébresztett és elmentünk sétálni.

Eljött az utolsó forgatási nap. Mihail Dligaccsal úgy döntöttünk, ezt az eseményt megünnepeljük. Ekkorra visszatért a családom a nyaralóból.

Ültünk mind az asztal körül, felidézve a forgatást. Mellettem a padlón Dyck feküdt. Valaki azt találta mondani, Dyck-nek most már két gazdája van. Misa ezt hallva, megsértődött.

– Bárhogy legyen is, a fő és egyetlen gazdája, az én vagyok. Dyck, hozzám! – parancsolta.

Dyck abban a pillanatban odament hozzá.

– Dyck, hozzám! Ülj – vezényeltem én.

Dyck végrehajtotta az én parancsomat is.

Ez így ment még néhányszor. Dyke teljesítette az összes utasításunkat.

– Akármennyire is hallgat rád – mondta Dligacs – a gazdája mégis én vagyok.

– Ez így van, – ismertem el. – De az elmúlt három hétben Dyck minden reggel felébresztett, és kérte, hogy menjek vele sétálni, bár te, a gazdája, a szomszéd szobában aludtál.

Dligacs elnevetette magát:

– Hát tudd meg – minden reggel felébresztett, én meg azt mondtam neki: „Eredj Jurához. Ő visz sétálni.”

Dyck három évvel a forgatás után halt meg, de maradt egy fia akit Dligacs szintén Dyck-nek nevezett el és ki is képezte, titokban abban reménykedve, hogy majd készül folytatása a filmnek.

Aztán Mihail Dligacs az Egyesült Államokba távozott. (Későbbi sorsáról nem találtam adatot, unokája egy üzenetben tudatta, hogy még él, de hogy ez az üzenet mikor íródott, nem sikerült megállapítanom.)

Tumanov nyolc évvel a bemutató után hunyt el.

Azt sem tudom, komolyan szóba került-e a film folytatásának lehetősége, vagy ez pusztán Dligacs vágyálma volt.

Nyikulin síremléke

1996-ban a történet írója Izrail Metter, rá egy évre Jurij Nyikulin is távozott az élők sorából.

A film nem döntött rekordokat. Abban az évben a maga 23 millió nézőjével, ha jól emlékszem, csak a 16. volt a bevételi rangsorban (már nem találom itt a papírok között a pontos adatot).

Mégis, sokan úgy emlékeznek rá, mint fiatal koruk fontos filmjére (persze ezek lehet, hogy mind kutyások).

Mások szerint egy „Hogyan rontsuk el a kutyánkat” tanfolyam szemléltető-anyaga is lehetne.

Nekem kicsit elszorult a szívem a végén.

Nézzék meg!

És soha ne engedjék meg, hogy a kutyájukat kilőjék a világűrbe.

Muhtár, hozzám! (Ко мне, Мухтар!)

Moszfilm, 1964

ff. szélesvásznú

bemutató: 1965. március 13.

Rendezte – Szemjon Tumanov

Forgatókönyv – Izrail Metter

Fényképezte – Alekszandr Haritonov

Zene – Vlagyimir Rubin

Kutyakiképzők – Mihail Dligacs, Vlagyimir Krukover

Jurij Nyikulin – Glazicsov

Vlagyimir Jemeljanov – a kiképző-telep vezetője

Leonyid Kmit – Dugovec

Jurij Bjelov – Larionov

Alla Larionova – Muhtár előző gazdája

Fjodor Nyikityin – az állatorvos

A linkek.

http://www.embedupload.com/?d=3FCWKJEGIG
http://www.embedupload.com/?d=4GC2LYGVRH
http://www.embedupload.com/?d=6WMHJWQUQH
http://www.embedupload.com/?d=4SCVCBRXLN
http://www.embedupload.com/?d=7YSIMBGQWI
http://www.embedupload.com/?d=9VG4SSGFAW