Kemény dió

„A 60-as években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ.”

Cseh Tamás énekelte Bereményi Géza sorait a reménykeltő, aztán természetesen nevetségesen naivnak bizonyuló várakozások időszakáról.

Ahogyan az már ezekkel az időszakokkal lenni szokott.

„Be kell vallanom, mi hittünk benne, (…) egyrészt, készen álltunk harcolni érte és úgy tűnt számunkra, hogy tudjuk milyen filmművészetre van szükség, másrészt, mindannyian hihetetlenül igyekeztünk, mintha öntudatlanul megéreztük volna a rövidségét. Igyekeztünk és izgatottak voltunk – mindjárt kifutunk az időből, mindjárt nem sikerül, mindjárt becsapódik a kapu, lezárul a szelep. És így is történt. Lezárult!”

Ezek meg Teodor Vulfovics szavai „Az én nem leforgatott mozim” című könyvéből. Ő rendezte ezt a különös, már nagyon az időszak vége felé készült filmet, amely aztán rövid, de annál sikeresebb pályafutás után gyorsan eltűnt a szovjet mozikból.

Már amelyikben egyáltalán levetítették.

Az eredeti kópia csak 1994-ben került újra elő.

Az „ottyipel”, a hruscsovi olvadás (a nevet Ilja Ehrenburg azonos című elbeszéléséből eredeztetik), a szovjet filmművészet jegét is repesztgette. Ekkor készült többek között, az „Iljics őrsége” (Hucijev), a „Moszkvai séta” (Danyelija), vagy a „Hurrá nyaralunk!” (Klimov).

Próbálkozások történtek olyan, a 20-as években még létező műfajok feltámasztására is, mint a sci-fi (A kétéltű ember, A viharok bolygólya) vagy az excentrikus komédia, ez a félig bohózat, félig burleszk – vagy tán egészen az – műfaj (a „Barbosz kutya”, vagy „A zug-szeszfőzők”).

A 20-as évek egyébként igazi aranykora volt a szovjet komédiának.

Az „excentrizmus” szót tűzte büszkén zászlajára a leningrádi FEKSZ – a Pétervárott 1922-ben alakult Excentrikus Művészek Műhelye. Kiáltványukban lelkesen hirdették: „Nekünk Charlot feneke többet ér mint Eleonora Duse keze!” és teljes összhangban az avantgárd tanokkal, „felmondták” az illedelmes „klasszikus kultúrát.” Kozincev és Trauberg korai előadásai és filmjei – mint az „Oktyabrina kalandjai” (1924) vagy a „Miska Jugyenics ellen” (1925) – tele voltak látványos ötletekkel, „vásári” komédiázással.

Chaplin, BusterKeaton, Harold Lloyd hatása nyilvánvaló, filmjeikre bőven találhatunk utalásokat a húszas évek szovjet vígjátékaiban. (A korszak talán egyik első remekműve a „Mr. West különös kalandjai a bolsevikok országában” című Kulesov film.)

Aztán a NEP lassú kimúlásával az évtized végére a műfaji sokszínűség is hátrányára változott és bár még a 30-as évek elején tartott a lendület, már érezhető volt, hogy közeleg az

„egységes szabályozás” kora.

Teodor Vulfovics

A filmrendezéssel 1958 óta foglalkozó Teodor Vulfovicsnak ez volt az első és egyetlen vígjátéka. Pályafutása a Lenfilmnél indult egy James Aldridge novella és egy Miller dráma (Az ügynök halála) filmrevitelével. A saját és Edvard Radzinszkij forgatókönyvéből készült 1963-as „Newton utca 1.” után négy év munkanélküliség következett. Ezt követően hívták a „Moszfilmhez”, hogy forgasson filmet Jefim Szevela forgatókönyvéből. Pontosabban, nem igazán derül ki, hogy megbízták vele vagy ő választotta a történetet, természetesen visszaemlékezéseiben az utóbbit állítja.

„Lírai helyett excentrikus komédiát akartam forgatni – emlékszik vissza – nem is annyira háborúról szólót, mint inkább a rengeteg ilyen hamisan patetikus film paródiáját.”

(…)

„Egyébként be kell vallanom, tényleg meg voltam győződve, hogy tudok vígjátékot csinálni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez csak elméletileg lehetséges, hisz a mi népünket nehéz megnevettetni. Túlzottan megfontolt és mindent komolyan vesz. Bármit mutatsz is neki, rá se hederít ... A humoros ötletekhez meg különösen szkeptikusan viszonyul. Ráadásul szkepticizmuson a nép csípős tréfát ért, melynek éle a szerző felé irányul.

Valahogy így:

- Kíváncsiak lennénk, ha ráültetnének téged (magától értetődően a szerzőt), csupasz seggel egy forró serpenyőre, akkor is ilyen remek humorérzéked lenne-e?

Elszomorítani, kétségbeesésbe ejteni, keserű könnyekre fakasztani az embereket, századunkban majd’ mindenki képes. A legnyamvadtabb hivatalvezető vagy csak félig-szekáns titkárnő, nem is szólva a hatalomhoz juttatott alakokról képesek ránk, bűnösökre olyan hatást gyakorolni, hogy bennünk nemcsak gondolatok, hanem nyamvadt kis ötletek sem maradnak.

Emiatt aztán az úgynevezett művészek a negatív érzelmek keltésében tettek szert gyakorlatokra. Ismerik a trükköket, a közönség összes gyenge pontját.

Megtanulták.

Itt nyomom meg – keserű könnyek ... Itt nyomom meg – hatalmas átélés ... Itt nyomom meg – lángoló lelkesedés.

Felvidítani azonban a mi Homéroszhoz hasonló nézőinket (nem a látásra, hanem a nevetésre való képességre utalok) sehogy sem tudják. Pedig minden tőlük telhetőt elkövetnek ... – és mégsem. Ez titkos művészetnek bizonyul számukra, múlandónak, végzetesen megfoghatatlannak. Zokogj bár keservesen, rohanj bár fejjel a falnak, a nézők nem nevetnek... Finnyásak!

Ténylegesen elszórakoztatni a szovjet közönséget az elmúlt években, csak néhány laposabb külföldi filmnek, két vagy három államférfinak (ők már a mieink!) meg Gajdajnak (a Barbosz kutyával) sikerült”.

Nehezen érthető, hogyha valaki ezt gondolja közönsége humorérzékéről, ennyire reménytelennek látja egy vígjáték esélyeit, miért fog bele egy ilyen kevés sikerrel kecsegtető vállalkozásba, de belefogott.

Méghozzá elszántan.

„Elszántan nekiláttam hát egy excentrikus komédia elkészítéséhez, naivan úgy gondolva, ha sikerül felrázni, megnevettetni az embereket és kirángatni őket – ha csak egy órára is – ebből a végtelen rémálomból, nem fognak emiatt szentségelni, nem sajnálják majd az elvesztegetett időt. Az állam meg még fizet is nekem ezért.”

Vitalij Szolomin

A forgatás 1967 elején kezdődött, a főszerepekben a „Mai lányokkal” és „A benzinkút hercegnőjével” már hírnevet szerzett Nagyezsda Rumjancevával és a nála 11 évvel fiatalabb, a moziban még kezdőnek számító Vitalij Szolominnal.

Áprilisban, a próbafelvételek megtekintésére egy emléktábla avatásáról meglehetősen spicces állapotban érkező főigazgató, azokat elfogadhatatlannak tartotta. („Még szerencse, hogy nem valami temetésről, vagy halotti torról érkezett” – jegyezte meg később a rendező.)

„Excentrikus komédia a jubileumi évben!!!” – háborodott fel. (Az októberi forradalom ötvenedik évfordulója közelgett és minden vezető eszét vesztette a totális készülődés miatt.)

„Mesélik, hogy az állami filmművészeti bizottság helyettes vezetője nemrég öklével az asztalt verve kiabálta:

- Azt hiszik a nagy ünnepségek lezárulnak a jubileumi dátummal? Nem! Szó sincs róla! Ha kell, a jubileumi évet kiterjesztjük az egész következőre… Aztán majd meglátjuk..!

Épp csak azt nem mondta, attól függ, önök hogyan viselkednek…”

A lényeg az volt, hogy egy excentrikus komédia az „illetékesek” számára elfogadhatatlan. Sőt, ha az alkotók nem vállalják „realisztikus” vagy „lírai” komédia készítését le is mondhatnak terveikről. (Lám, Danyelija és Spalikov 1963-ban a hudszovjet megnyugtatására kitalált „lírai komédia” meghatározása, az évtized végére e szervezet számára etalonná vált.)

Talán nem meglepő, hogy a film alkotói azon melegében lemondtak az excentrikus jelzőről.

„Ilyen megrázkódtatás után álltunk mi – az összes kárvallott – a stúdió udvarán és vártuk piros, félig rabomobil, félig tűzoltóautó mikrobuszunkat. Kényszeredetten szellemeskedtünk, demonstratívan hangosan nevetgéltünk. A humor sötét, a nevetés keserű. Nem vicces, inkább célzatos - különösen kitűntek ebben a színészek – ezek a ragaszkodó, híven kitartó emberek, a mostani szerencsétlenségben nagyszerű társak. Pedig őket inkább tartják léhának, mint bármely más szakma képviselőit…

Megjelent a főigazgató, átment az udvaron, ráérősen beült az autóba…

Nagyezsda Rumjanceva

A főszereplőnő gyorsan lehangoltságot erőltetett arcocskájára és ilyen is maradt, míg a kocsi el nem tűnt a sarkon. Ismét felhangzottak a komor tréfák a harsány nevetés. Ő meg váratlan őszinteséggel, halkan megszólalt.

Mintha üvegedényt ejtett volna a kőpadlóra.

- Én meg, bolond, abortuszt csináltattam (fintor). Most lennék (gesztus) a nyolcadik hónapban. Hülye kis kancsal… Mindez a filmed miatt… (egyik szemébe igazi könny szökött)… Májusban született volna…

Valaki átkarolta a vállát. Így álltak.

Többet nem tréfálkoztunk.”

(…)

„Hogy az én hívatásomban (valószínűleg nem csak az enyémben) élni és dolgozni lehessen, alázatosságot, simulékonyságot kell színlelni. Engedni kell minden goromba, tudatlan és pimasz fráternek. Hagyni, hogy azt higgye belőled úgy és azt formál amit csak akar. Alakíthatónak és tehetségtelennek kell mutatnod magad. Ám ez jaj de fárasztó..!

Végül pedig, mikor úgy tűnik mindezt nem hiába tűrted el, közel a cél és győztél… egyszerre kiderül, pont olyanná váltál mint amilyet színleltél.

Onnan már nincs visszatérés.”

Ám hiába volt a rendező minden simulékonysága, folyamatosan követelték tőle a „realisztikus” vígjátékot.

Vagyis legyen életvidám; életigenlő; teljesen valós; mentes mindenféle excentrizmustól (semmi vásári komédiázás); visszafogott; tapintatos a németekkel szemben; és természetesen legyen könnyed.

Ilyen csatározásokkal telt el az év jelentős része. Még az is felmerült, (miután nyolc hónapig fizetést sem kapott) hogy elveszik Vulfovicstól a filmet. Mindenki igyekezett megtanítani neki mi humoros és mi nem. Min lehet az életben viccelődni és min nem.

És főként – mi reális.

Rumjanceva és Szolomin

„Lusta potyázók, katonai tapasztalataikat rajzfilmből szerzők, félelmükben a hátországban bujkálók oktattak engem mindenfélére, még arra is melyik oldalon kell viselni azokat a kitüntetéseket amelyek nekik nincsenek és soha nem is voltak.”

A forgatás (a külsőket valahol Rilszk környékén vették fel) 1967 végére fejeződött be.

A „Moszfilm” főigazgatója kijelentette, hogy az utómunkálatok során „tüzes vassal kell kivágni” minden excentrikusat. Ki is nevezett egy háromtagú bizottságot, akik személyesen feleltek ennek végrehajtásáért, a területi pártértekezleten pedig felemlítve az „ocsmány művet” fogadkozott, hogy annak alkotója legközelebb csak az ő (mármint a főigazgató) testén át juthat be a stúdióba.

A hivatalos katonai körök azonban elfogadták a filmet, sőt beillesztették abba a programsorozatba, melyet a Vörös Hadsereg születésének 50. évfordulója megünneplésére szerveztek.

1968 júniusában volt a premier.

„Egy hónapon keresztül a katonai egységek és oktatási intézmények szinte napi rendszerességű bemutatóin részt véve, lett belőlem "Kiváló Határőr", "Kiváló Utász", "Tiszteletbeli tiszt". Az egyik Moszkva környéki hadosztálynál (miközben soha nem ugrottam ejtőernyővel) ennek a fajta hadi merészségnek mesterévé avattak, átadva a "101. ugrás az égből" jelvényt. Így váltam egyidejűleg tiszteletbeli növendékké és a fiatal katonanemzedék oktatójává.”

Ezzel telt el két hónap.

1968 augusztusának végén a Szovjetunió és szövetségesei megszállták Csehszlovákiát.

Az év őszét a csapatok jó része táborokban, településeken kívüli állomáshelyeken töltötte. Az elszigeteltség napról napra rontott a legénység és a tisztek hangulatán. A hadsereg politikai irányításának egyik ötleteként, javítandó az állomány harci szellemét és lelki stabilitását, elküldték a „Kemény dió” tíz kópiáját az ezredekhez és hadosztályokhoz.

Elvégre a filmnek otthon sikere volt nemcsak a katonai intézmények, de a civil közönség körében is.

Hogy a tábori vetítéseket követően a film a szovjet katonák hangulatán javított volna, arra nem találtam utalást, minden esetre a Védelmi Minisztérium „marsalli-arany” emeletének figyelmét felkeltette. Így nevezték a minisztériumban azt az emeletet, amelyet a „felügyeleti csoport” foglalt el. Ez lényegében a legmagasabb rendfokozatú nyugdíjas tisztek gyűjtőhelye volt, akik – talán unalmukban – elhatározták, megnézik a filmet.

Egybehangzó és mélységes felháborodásukat haladéktalanul tudomására hozták minden illetékes hatóságnak, követelve a „sürgős” intézkedést.

A film eleinte kedvező kritikáit már néhány óra múlva éles elutasítás váltotta fel.

„A barátok és a család biztosak voltak, hogy többet nem bíznak rám filmet. (A Szovjetunió 320 nyomtatott kiadványa kórusban nyilvánította ki, hogy „sárba döntöttem az utolsó szentséget, a Nagy Honvédő Háború 1941-1945-ös emlékét, és meggyaláztam a... - ide bármit be lehet helyettesíteni, a cikkekben is különböző változatok voltak, a lányoktól és a katonai egységektől kezdve egészen az ország becsületéig.”)

(…)

És megintcsak ők

„Hívtak minket (a film alkotóit) "javíthatatlanul közönségeseknek", "a szent háború megszentségtelenítőinek", stb. A "hátországi patkány" volt az egyetlen címke, amit nem ragasztottak ránk. Mindannyian (író, rendező és operatőr) harcoltunk a fronton. Porrá akartak zúzni, de minket nem olyan anyagból gyúrtak.”

Az ostoba, eltúlzott támadások eredményeképp hirtelen mindenki kíváncsi lett a filmre.

(„Mi lehet ebben olyan káros, hogy minden újság ennyire bántja, sőt még a "Krokogyil" is nehéztüzérséggel, nem kevesebb mint két glosszával támad rá?”)

Az első hat hónapban 37 millió néző látta. (A hivatalos statisztika 32, 5 milliót említ, a rendező szerint a vezetés – nézettségi csúcstól tartva – leállíttatta a további számlálást.)

Pedig állítólag forgalmazási akadályokat is gördítettek a film elé. Moszkvában csak a központi mozikban, a tagköztársaságokban csak a fővárosokban vetítették. Ez alól Ukrajna kivétel volt, de itt meg az üdülőövezetek maradtak ki a forgalmazásból.

Közben véget értek a 60-as évek.

Az évtized több fronton zajló küzdelme a „gyerzsavnyikok” (a keményvonalas, birodalmi gondolkodás képviselői) és a „zapadnyikok” (a nyugat felé közeledők) között eldőlni látszott.

1969 novemberében a Szovjet Írószövetségből kizárták Szolzsenyicint.

Mihail Solohov, felszólalva a kolhozparasztok III. kongresszusán, elsősorban rá célozva jelentette ki: „Önök sikeresen küzdenek a mezei kártevőkkel, de nálunk, sajnos még nem tűntek el azok a kolorádó bogarak, akik a szovjet kenyeret eszik de nyugati burzsoá gazdáikat szolgálják, ahová titokban juttatják át munkáikat. De ahogy önök a saját gazdaságukban, úgy mi, szovjet írók is vágyunk rá, hogy megszabaduljunk mindenféle elégtelenségtől és zavartól. Feltétlenül megszabadulunk tőlük is.” (Édes a bosszú. Néhány évvel korábban éppen Szolzsenyicin volt aki minden követ megmozgatott, hogy bebizonyítsa, Solohov plagizálta a „Csendes Dont”.)

Jefim Szevela

Egy hónap múlva a filmművészek szövetségéből kizártak sorsára jutott a „Kemény dió” forgatókönyvének írója Jefim Szevela is.

Az év utolsó hónapja nagy ideológiai tanácskozással ért véget melyet az SZKP KB kultúráért felelős titkára, Pjotr Gyemicsov tartott. Összehívva minden befolyásos művészt - írókat , zenészeket, képzőművészeket, filmeseket - három órán keresztül beszélt a fokozott éberségről és az ideológiai munka megerősítéséről.

A kapu becsapódott.

A gyerzsavnyikok hengereltek.

Magának Brezsnyevnek is mentenie kellett az irháját. A Politikai Bizottság befolyásos tagjai, Mihail Szuszlov (a párt főideológusa), Alekszandr Seljepin és Kirill Mazurov, egyre elégedetlenebbek voltak Brezsnyev kétkulacsos politikájával, azaz a kompromisszummal a gyerzsavnyikok és zapadnyikok között. A Központi Bizottság 1970. márciusi ülésén készültek előrukkolni e politika kritikájával és felszólítani őt a lemondásra. A főtitkár, tudomást szerezve erről, halogatta az ülés időpontjának kitűzését és titokban Fehéroroszországba utazott. Itt zajlott február végétől a „Dvina” hadgyakorlat a védelmi miniszter, Grecsko marsall vezetésével. Grecsko és a hozzá közelálló tábornokok március 13-án Minszkben találkoztak a főtitkárral és biztosították támogatásukról (Szuszlov nem örvendett túlzott népszerűségnek a katonai vezetésben). Brezsnyev néhány nap múlva visszatért Moszkvába, ahol már türelmetlenül várták a Politikai Bizottság tagjai. Első dolga volt a PB ülésén, – szemmel látható magabiztossággal és határozottsággal – tájékoztatni a munkatársait fehéroroszországi utazása eredményeiről. Szuszlovék nem terjesztették elő javaslatukat.

A filmekhez visszatérve – a hatvanas évtized törekvéseit, amely egyebek mellett a szovjet mozi szűk műfaji kereteinek kitágítási kísérleteiben is megnyilvánult, a 70-es években sikeresen felszámolták.

A „Kemény dióhoz” hasonlóan járt a „Veszélyes turnék” (a forradalom szent ügye nem keveredhet a pártmunkások fejében, holmi kánkánnal és kuplékkal) és „A korona elrablása, avagy ismét a bosszúállók”, ahol a forradalmárok és a vörös komisszárok időnként parodisztikus figuráknak tűnnek.

A „Kemény dió” forgatókönyvírója Jefim Szevela 1971-ben Izraelbe emigrált-

Az operatőr Szamuil Rubaskin és a „bűnös” Vulfovics igyekezett rehabilitálni magát az „Örökkévalóság követei” és a „Tábornok elvtárs” című, az elvárásoknak megfelelően színtelen-szagtalan filmekkel.

Elkezdődtek a hosszú 70-es évek.

Kemény dió (Крепкий орешек)

Rendezte – Teodor Vulfovics

Forgatókönyv – Jefim Szevela

Fényképezte – Szamuil Rubaskin

Zene – Mojszej (Mecsiszlav) Vajnberg

szines, szovjet, 74 p.

Moszfilm, 1967

Bemutató – 1968. június

Szereplők:

Nagyezsda Rumjanceva – Raisza Oreskina

Vitalij Szolomin – Ivan Rogyionovics Groznij

Vlagyimir Lippart – Sepetyelnyikov őrmester

Valentyin Abramov – a törzskari százados

Jurij Szorokin – az obersturmführer

Matvej Levinton – a szakács

A linkek

http://www.embedupload.com/?d=3FZPHRZWUJ

http://www.embedupload.com/?d=3IKCMXQXI0

http://www.embedupload.com/?d=6ZHMFJITNS

http://www.embedupload.com/?d=73UHH2FXQ2

http://www.embedupload.com/?d=7IBPHXKGGW

http://www.embedupload.com/?d=1YEYHGMZEW