A siker lovagjai

„A sikertelenség lovagja”.

Ezzel a címmel készített 2007-ben Aga Oganeszjan dokumentumfilmet a hetvenes évek egyik legkedveltebb vígjátékának rendezőjéről. Bár Alekszandr Szerijnek nem ez az egyetlen munkája, akár „egyfilmes” rendezőnek is mondhatnánk. Korábbi és későbbi próbálkozásait elfeledték, megközelíteni sem tudta velük ennek népszerűségét. „A siker lovagjait” 1971. december 13-án mutatták be a moszkvai „Rosszija” filmszínházban és a következő évben 65 millió néző látta. Azt mondják, a pénztárban 20 kopekért árusított jegyeket az üzérek 3 rubelért adták tovább.

A rendező egycsapásra ismert lett, a hétfői bemutatót követően egy egész hétig élvezhette felhőtlenül a rászakadt népszerűséget.

Aztán a rákövetkező kedden átlőtték a fejét egy szigonypuskával.

Hogy Alekszandr Szerijből miért is lett filmrendező, azt méltatói nem igazán firtatják. Szülei tudósok voltak, ő maga előbb a Moszkvai Energetikai Főiskolát majd a Moszkvai Aviatikai Főiskolát végezte el. Mérnökként dolgozott mielőtt gondolt egyet és váratlanul beiratkozott a Moszfilm felsőfokú rendezői kurzusára. Talán Viktorija Tokarjeva (aki Georgij Danyelijával és Szerijjel társírója volt a film forgatókönyvének) az egyetlen, aki egy a 90-es évek végén született, Szerijnek szentelt írásában válaszolni próbált erre.

Nem fest túlzottan hízelgő képet a rendezőről.

„... magas, szőke, árja típus. Vékony arc, kék szem, halk hang. Tárgyilagosan: gyönyörű. De nekem a szépség – írja – nem termet, nem megjelenés, hanem tehetség, ami sugárzik a szemből. Csak úgy árad a szemből. Alikból semmi sem áradt, az életerő gyenge volt, ahogy a hangja is.”

Szerij valamikor az 50-es évek derekán beleszeretett egy Marina nevű lányba, a Moszkvai Állami Egyetem fiatal előadójába (vagy hallgatójába, erre ki így, ki úgy emlékszik). Tokarjeva szerint egyszerűen imponálni akart a lánynak, ezért lett filmrendező.

„A mérnök – nem tekintélyes szakma. Eldobsz egy botot, mérnököt találsz.

A divat a szakmákat tekintve is változott a század folyamán. A harmincas években a divatos szakma – a pilóta. Mint Cskalov. A negyvenes években – a tábornok, még inkább marsall. A hatvanas években – a filmrendező.”

Alekszandr Szerij

Szerij beiratkozott hát a rendezői kurzusra, amit ugyanebben az évben kezdett el Georgij Danyelija is. Innen az ismeretségük.

Az elkövetkező években a fő elfoglaltsága az volt, hogy szerette Marinát. Valószínűleg nem véletlenül nevezte őt Ivan Pirjev (neve majd’ mindegyik filmnél szóba kerül) a „Moszfilm Otellójának”.

58-ban végzett, ám a diplomafilm helyett börtönbe került.

Nemcsak szerette, de rettenetesen féltékeny is volt barátnőjére, akit egyszer csak kerülgetni kezdett egy ifjú építész. Egy nap, mikor Szerij felhívta a lányt, annak anyja közölte vele, hogy Marina az építésznél van. A rendező, aki addig – Tokarjeva kissé rosszmájú megjegyzése szerint – mindössze annyit engedett meg magának, hogy fogta a lány kezét a sötét moziban, azonnal az építész lakására rohant. Persze, biztos ami biztos (az építész jól bokszolt), magához vett egy jégcsákányt. Amikor a fiatalember hosszas csengetés után végre ajtót nyitott neki és ő belépve megpillantotta a kanapén felhúzott lábbal ülő Marina lerúgott cipőjét, lesújtott a jégcsákánnyal. Aztán, mint ki jól végezte dolgát kézen fogta barátnőjét és kisétáltak a lakásból, fikarcnyit sem törődve a vérbe fagyva otthagyott építésszel.

Az, ennek ellenére életben maradt, a rendező pedig maradandó károsodást okozó súlyos testi sértés vádjával bíróság elé került.

Nyolc évet kapott (Danyelija úgy tudja, hatot), ebből négyet ült le. Egyesek szerint a tudós édesanya vetette be minden anyagi lehetőségét és kapcsolatait, hogy kihozza fiát.

Szabadulása után feleségül vette a rá hűségesen váró Marináját, Danyelija, az osztálytárs pedig segített megmaradnia a filmes szakmában.

És úgy tűnt elrendeződik az élete.

Georgij Danyelija

Újra kapott munkát a „Moszfilmnél”. Danyelija meggyőzte a vezetőséget, hogy engedjék meg Szerijnek a „Lövés a ködben” című meglehetősen együgyű kémfilm leforgatását. Igaz nem egyedül, hanem Anatolij Bobrovszkijjal közösen. Aztán 1965-ben egy vígjátékot a „Külföldi lányt”, ezt sem egyedül, hanem Konsztantyin Zsukkal. Egyik film sem hagyott különösebb nyomot senkiben, így aztán több lehetőséget nem kapott.

Próbálkozott, kínlódott, de semmi sem jött össze.

Ha nincs munka, nincs pénz. Időközben lányuk született, a felesége fizetésén kívül rászorultak Szerij anyjának anyagi támogatására is. De nem csak a pénz hiányzott. Ami legalább annyira fontos volt számára, veszni látszott az áhított presztízs.

Akkor megint megjelent Danyelija.

Hogy véletlenül találkoztak vagy Szerij kereste fel, az Danyelija visszaemlékezéséből sem derül ki, mindenesetre a jóbarát újra akcióba lendült.

„A "Szlova" egyesület (a filmstúdió alkotóközössége) szerkesztője Nyina Szkujbina megkért, hogy dolgozzam ki egy kezdő forgatókönyvíró Viktorija Tokarjeva, "Egy nap hazugság nélkül" című saját elbeszéléséből írott forgatókönyvét. Odaadta az elbeszélést és a forgatókönyvet, hogy olvassam el. Tehetséges elbeszélés volt, beleegyeztem, így Nyina elhozta hozzám a fiatal és csinos írónőt Viktorija Tokarjevát. (…) Körülbelül egy hónapot dolgoztunk, ütős forgatókönyv lett, az egyesület elfogadta és úgy döntött gyártásra bocsájtja. Az alkotóközösség vezetői Alov és Naumov voltak. Elmentem hozzájuk és kértem, bízzák az "Egy hazugság nélküli nap" rendezését a barátomra, Alekszandr Szerijre, aki akkoriban munka nélkül volt. Nemet mondtak, (van nálunk így is elég szürke /=szerij/ a moziban) Korenyevet, a saját barátjukat bízták meg aki akkor szintén munka nélkül volt. (…) Tudtam, ha Suriknak lesz egy "tuti" forgatókönyve, az esélyt ad, könnyebb lesz beszélni a vezetőséggel. Mikor Alov és Naumov elhajtott, felajánlottam Tokarjevának, hogy írjunk Suriknak egy forgatókönyvet. Beleegyezett, és én összeismertettem Szerijjel.”

Viktorija Tokarjeva

A munka során Danyelija és Tokarjeva meglehetősen közel kerültek egymáshoz, filmes körökben sokáig járt a szóbeszéd szerelmi románcukról.

A forgatókönyv alapjául Tokarjeva saját elbeszélését, a „Fárasztó pofát” javasolta, de Danyelija úgy gondolta nehéz belőle olyan forgatókönyvet írni, ami „fent” is tetszene. Végül Danyelija és Valentyin Jezsov ötlete mellett döntöttek, melyben egy fiatal rendőr munkára neveli a bűnözőket elhitetve velük, hogy tulajdonképpen nem is dolgoznak, hanem lopnak.

„Danyelijával elmentünk az ötlettel a Puskin térre, a rendőrkapitányságra – mesélte Tokarjeva – a legmagasabb rangú rendőrtiszthez, hogy ellenőrízzük átmegy-e egy ilyen ötlet. Hisz ha valamit nem úgy írsz meg, leállítják a filmet... Egy Goloborodko nevű ember irodájában kötöttünk ki, elmondtuk miért jöttünk. Elgondolkodott és azt mondta: "Ha mindenféle bűnözőt át lehet nevelni, akkor minek vannak, kérdem én, a bűnüldöző szervek? Nem, nem, ne is gondoljanak ilyesmire!" Mi megköszöntük a választ, elköszöntünk, elmentünk és megtettük a hőst egy óvoda nevelőjévé.”

Ilja Goloborodko akkor a Belügyminisztérium Javítómunka Intézetek Főigazgatósága (vagy valami ilyesmi magyarul) politikai osztálya vezetőjének első helyettese volt. Később, mint BM konzultáns aktívan részt vett a film szervezésében, igyekezett mindenben segíteni.

Szerij is járt nála, erről maga Goloborodko mesélt később egy újságnak:

„Az ügyeletes szólt, hogy valami makacs ember belépési engedély nélkül, feltétlenül beszélni akar velem. Engedélyeztem. Két perccel később belépett a szobába egy jó kiállású férfi talpig szürkében és bemutatkozott:

- Szerij vagyok.

- Látom. Ez az álneve? – kérdeztem ironikusan.

- Nem, nem – jött zavarba – én tényleg Szerij, Alekszandr Ivanovics vagyok, a "Moszfilm" rendezője. Egy forgatókönyv ügyében jöttem önhöz...”

Goloborodko azt javasolta Szerijnek, ha szeretné, hogy a film hiteles legyen, töltsön el egy-két hetet egy büntetés végrehajtási intézményben. Lakjon benn, nézzen körül, tapasztalja meg milyen ott az élet. Goloborodko akkor még nem tudott Szerij priuszáról, a rendező pedig nem merte szóba hozni, félt hogy elveszik tőle a filmet. Így aztán elutazott a „zónába”, egy Gorkij közeli intézménybe, igazoltatta a kiküldetési papírját, aztán mielőtt visszatért Moszkvába elüldögélt két hetet a városi szállodában.

Legalábbis Szerij így mesélte később a történetet.

Az alkotók kifejezetten a legjobb komikusokra írták a szerepeket.

A kezdeti változatban Rolan Bikov egy „Milliméter” gúnynevű pénzhamisítót, Jurij Nyikulin egy hivatásos dzsigolót, Andrej Mironov pedig egy, a lopott autókat Tbilisziben eladó csalót alakított volna.

Még el sem fogadták a tervezetet, a kiválasztott színészek már el is utasították az ajánlatokat. Nyikulin nem akart több vígjátékban szerepelni (aztán persze következő filmje mégis vígjáték volt, igaz azt Rjazanov rendezte), Mironov már foglalt volt, Bikov más fontosabb munkájára hivatkozott.

A történetet átírták, újabb hősöket találtak ki, más művészek után néztek.

Legtovább talán Vaszilij Alibabajevics alakítóját keresgélték. Az első jelölt a népszerű örmény színész Frunzik Mkrtcsjan volt, de az ő részvételéhez ragaszkodtak Örményországban, az Örmény SZSZK megalakulásának 50. évfordulójára rendezett ünnepségsorozaton. Goloborodko segítőkészen igyekezett egy kis belügyminisztériumi „ráhatással” elérni a részvételét, minek következtében Mkrtcsjan kissé hisztérikus hangon hívta fel Danyeliját, ha ez így folytatódik a közlekedésrendészet előbb-utóbb elveszi a jogosítványát.

Radner Muratov kapta a szerepet.

Persze, a kor szokása szerint(?) minden „illetékes” észrevételeket fűzött a forgatókönyvhöz: „A szerzőknek kétségtelenül sikerült a komikus szüzsét felhasználva leleplezni és nevetségessé tenni a szocialista törvényesség megsértőinek hamis romantikáját, bemutatva a tökéletes bűntények nyomán elkerülhetetlen bűnhődést. (…) Ezzel együtt nem lehet nem észrevenni a forgatókönyv néhány fogyatékosságát melyek kiküszöbölésétől, szerintem, függ a film nevelő hatása, erősítve annak társadalmi visszhangját.”

Nem tetszett a főhősök beszélte nyelv sem: „A forgatókönyv szövege át van itatva a bűnözők zsargonjával. Komoly veszélyt jelent, hogy az a film, amelyet ennek a forgatókönyvnek alapján forgatnak le, a tolvajnyelv propagandistájának bizonyul amely támogatásra talál a fiatalság körében.”

Ám nem hivatalosan mindenkinek nagyon tetszett.

„… a "Siker lovagjai" forgatókönyvét szétkapkodták, mint valami bestsellert (ez jórészt Viktorija Tokarjeva érdeme volt, amiért ő be is seperte az elismerést). A "Moszfilmnél" nyolcvan példányban nyomtatták ki a színészeknek, és a következő napon már nem volt egy se. Mindet széthordták. Még nyomtattak – megint széthordták. Aztán felhívott egy ismerős a Honvédelmi Minisztériumból, és kérte adjam oda elolvasni a forgatókönyvet.

- Melyiket?

- A lovagokat. A főnök most olvasta el és úgy nyerített, mint egy ló.

- Akkor kérd el tőle!

- Tudod milyen sor áll érte? Az összes helyettes!

- De hogy került a forgatókönyv a minisztériumba?

- Fene tudja! Hozta valaki.

Kiderült, Szerij adta oda katona szomszédjának.”

A „Moszfilm”, többek között azzal a feltétellel, hogy Danyelija lesz a film művészeti vezetője, végül beadta a derekát.

A film zöld utat kapott.

Szerij, Muratov és Papanov a forgatáson

A forgatás 1970 decemberében kezdődött, a külsőket Szamarkand közelében és Moszkvában vették fel.

Dacára, hogy Szerijnél a forgatás kezdetén leukémiát diagnosztizáltak három hónap alatt felvették az egész filmet. Többen úgy gondolják ez jórészt Danyelijának volt köszönhető, aki végig ott volt a forgatáson. Ők ma is meg vannak győződve, hogy a film Georgij Danyelija munkája. A rendező nem véletlenül tért ki erre „A jegy nélküli utas” címmel megjelent könyvében:

„A siker lovagjainak” én voltam a művészeti vezetője – ez volt a vezetőség feltétele. De „A siker lovagjai” rendezője Alekszandr Ivanovics Szerij volt. És kizárólag ő.”

A főszereplők, Jevgenyij Leonov, Szavelij Kramarov, Georgij Vicin és Radner Muratov, az utóbbi kivételével már népszerű és tapasztalt komikusok voltak. Ráadásul a film sok epizódszerepében sem újoncok, hanem olyan ismert színészek játszottak, mint Natalja Fatyejeva, Oleg Vidov, Ljubov Szokolova, Nyikolaj Oljalin, Eraszt Garin vagy Anatolij Papanov. Valószínűleg ezt is Danyelijának sikerült elérnie, hiszen többen közülük kezdetben kereken visszautasították, hogy őket epizódban foglalkoztassák.

Az akkori idők egyik legszebb és legnépszerűbb színésznőjének Natalja Fatyejevának a forgatás idején még talán két éves sem volt a lánya, Natasa, meg aztán nem is akart mellékszerepben forgatni. Danyelija győzte meg, hogy nem szabad eltűnni a vászonról, különben elfelejtik, na meg aztán a pénz is jól jön. (Fatyejeva akkori férje és a kislány apja nem volt más, mint Borisz Jegorov, aki 1964-ben az első többszemélyes űrrepülés résztvevője volt, Vlagyimir Komarovval és Konsztantyin Feoktyisztovval.)

Magáról a forgatásról ma is bőségesen lehet érdekességeket olvasni, általában a kerek évfordulókra folyamatosan jelennek meg újabb és újabb visszaemlékezések, készülnek dokumentumfilmek. A filmbeli Alibaba szülővárosaként említett egykori Dzsambulban még szobrot is kaptak a főhősök. (Igaz, számomra kideríthetetlen okból négyük közül csak hárman. Vicin kimaradt a kompozícióból.)

A dzsambuli szobor

Egyébként az Alibabát játszó Muratov kezdetben nehezen illeszkedett be ebbe a hírességeket felvonultató csapatba. A forgatási szünetekben – senkit sem ismerve – visszahúzódva üldögélt. A jég a „reggeli torna” felvételén tört meg. Mínusz 17 fok volt, a színészek megbeszélték, hogy a rendező utasítása ellenére magukon hagyják a kabátot. Muratov a „felvétel” felszólításra mégis levetkőzött és elsőként rohant ki a fagyra. Ezután már a többiek is kénytelenek voltak félmeztelenül kimenni, de Kramarov bosszúból hóval dörzsölte be az „árulót”. Vicin, fölismerve a helyzet humorát Kramarovhoz lépve őt kezdte hóval dörzsölni. A jelenet benn maradt a filmben és a főszereplők között lassan feloldódott a feszültség.

„Soha nem felejtem el – mesélte Muratov – mikor bebújtunk a cementszállítóba. A színészek olyanok, ha jó a szerep, bemásznak bárhová ahová csak kéred. Hát eljött a nap amikor mászni kellett, de kiderült ez nem olyan igazi cement. Az nem köt hozzád, leválik. Itt a tartályt közönséges kenyérkovásszal töltötték fel, amit megfestettek zöldhagyma-kivonattal. Így aztán nemcsak tapadós, de csípős is lett. (Milyen jó cement. Le se lehet mosni – hangzik el a filmben.) A forgatás Szamarkand közelében zajlott. Volt ott egy gyár, ott zuhanyoztunk, de 40-45 perc alatt is alig tudtuk ezt a masszát valahogy levakarni magunkról. Mikor a pórusaink újra levegőhöz jutottak és kezdtük visszanyerni emberi formánkat, akkor láttuk, hogy Vicin nincs sehol. Kiderült, hogy még mindig a tartályban ül, mert úgy tudta, hogy ez a massza 23 féle gyógyfüvet tartalmaz és 15 évvel is megfiatalítja az embert.”

A moszkvai ház, ahol a hősök laktak, a valóságban is bontásra volt ítélve. A lakókat már kiköltöztették, de még elég masszív volt, hogy kibírja a forgatást, na meg aztán az épület felgyújtását is engedélyezték. Állítólag, később a bontás során a munkások elrejtett „kincset” találtak. Össze is vesztek rajta, verekedni kezdtek, mire valaki kihívta a rendőrséget. A leletet elkobozták, a verekedők nem kaptak semmit.

És ha már az érdekességeknél tartunk, említsük meg a film végén feltűnő, az óvodavezetőt útbaigazító kislányt, aki Szerij 10 éves lánya; az Igor Ugolnyikov nevű kisfiút, vagyis Igorjokot akiből később ismert színművész vált; no meg természetesen az „Almaz” névre hallgató tevét, aki a 2000-es évek elején még élt és a „Sapito” cirkusz utazó állatseregletének volt a tagja.

És persze Leonyid Iljics Brezsnyevet, akinek kedvező véleménye hozzájárult, hogy a film ne maradjon dobozban. Az elsők között nézte meg a filmet a dácsáján veje, Csurbanov ezredes társaságában, aki a Belügyminisztériumban dolgozott és minden jelenetet részletesen kommentált a főtitkárnak. Ezt követően talán az sem volt véletlen, hogy a művészeti tanács mindössze olyan „lényegbevágó” kérdésben emelt kifogást, hogy a megtalált sisak túl fényes, túlságosan talmi.

A filmet 20 kópiával kezdték vetíteni, mindenki látni akarta, bár a kritika fanyalgott.

„... inkább nevetséges ostobaságok halmaza, hatástalan... A rendező nem gondolta végig azt, milyen indokkal viszi mégis filmre ezt a gondolatban nem túl gazdag vígjátékot... Jevgenyij Leonov saját magától lop, erőltetetten játszik, és ami különösen bosszantó, nagyon egyhangú. Különösen kár Vicinért akinek művészi pályája már kezd komoly aggodalomra okot adni...”

Még az országosan ismert Szergej Mihalkov (Nyikita Mihalkov apja) sem volt rest egy dörgedelmes cikkben lehúzni a filmet.

Ám a közönségsiker kézzel fogható volt, és Szerijnek a szép feleség meg a család mellett végre a presztízsre sem lehetett panasza.

Vagy ezt viselte el nehezen az egykori ifjú építész, akit évekkel korábban leterített a jégcsákánnyal, vagy talán a súlyos koponyasérülés után visszamaradt állandó gyötrő fejgörcsök sarkallták, mindenesetre elérkezettnek látta az időt a bosszúra.

Fogott egy búvárkodásnál használatos szigonypuskát, becsöngetett a rendezőhöz, az pedig ajtót nyitott.

A szigony az orra mellett hatolt be és eltörve az állkapcsát valahol a füle mögött jött ki. Talán a döntő pillanatban megremegett az építész keze és ezért volt pontatlan a lövés, minden esetre Szerij a saját lábán ment be a kórházba ahol a szigonyt kiszedték. Az orvosnak azt mondta, véletlenül lőtte meg magát a fegyver tisztítása közben.

Ettől kezdve azonban folyton az újabb támadást várta. Fegyvert szerzett, amit állandóan magánál hordott.

A támadó, mikor kiderült számára, hogy nem járt sikerrel, taktikát váltott. Rendszeres telefonálgatásba kezdett és a telefont éppen felvevő családtag – hol a felesség, hol a gyerek, hol Szerij – fülébe hörögte, hogy „megöllek, te mocsok”.

De próbálkozni nem próbálkozott többé.

Szerij 1976-ban újabb komédiát forgatott „Te nekem, én neked” címmel, ennek cselekménye némileg emlékeztetett „A siker lovagjaihoz”. Egy iker testvérpár körül zajlottak az események. A filmbe senkit sem hívott meg azok közül, akikkel előző filmjében együtt dolgozott. Danyelijával is visszafogottá vált a kapcsolata.

„Szerijjel nem túl jól alakult, kár, hogy megszakítottuk a kapcsolatot. Nem veszekedtünk, nem, egyszerűen csak egy pillanatban szükségtelenné váltam a számára, és mi elváltunk...” – emlékezett Danyelija.

Tokarjeva és Danyelija később is dolgozott együtt, többek között a sikeres „Mimino” -ban.

Szerij még egy filmet készített 1982-ben, szerény nézettségi adatokkal.

Tokarjeva és Danyelija a Mimino után

„A siker lovagjai” története nagyjából itt ér véget, Alekszandr Szerijé viszont csak 1987-ben fejeződött be.

Hogy igazából miért, a betegség, a stressz, vagy a lelkiismeret miatt, arról mindenki mást gondol. (A fenyegető telefonok elmaradtak, a bosszúra szomjazó építész már évekkel korábban meghalt, erről maga Szerij győződött meg.) Danyelija, az örök jóbarát szerint (mit is mondhatott volna?) nem akart terhére lenni betegségében a családjának. Mások úgy vélték a folyamatos fenyegetettség őrölte fel.

Tokarjevának is megvan a maga változata, némileg érintve benne saját kapcsolatát Danyelijával. (A történetében Danyelija a „Kidolgozó”, Szerij „Alik” néven szerepel.)

„A Kidolgozó visszatért Olaszországból és ajándékokat hozott nekünk. Még mindig ékkő voltam a karkötőjén, bár már elkezdtünk veszekedni. A kapcsolatok nem állnak egy helyben, azok fejlődnek. Ennek nem volt hová fejlődnie. Nekem családom volt, a Kidolgozónak családja volt. Ahogy az egyik jugoszláv ismerős mondta: „Minek mindenkit tönkre tenni?”

Otthagyni a hozzánk tartozókat – olyan, mint fejbe vágni őket egy jégcsákánnyal. Élni fognak, de hogyan?.. És te magad hogyan élsz majd azután? ..

A Kidolgozó visszatért Olaszországból és mi kimentünk Alikhoz a dácsára.

Vénasszonyok nyara volt. Tüzet raktunk és hordtuk rá a száraz gallyakat. Alik elgondolkodva nézte a tüzet, egy kicsit hunyorogva. Az emberek szeretik nézni a tüzet. Ez még az ősi időkből maradt.

A Kidolgozó fogta a gitárt, felhangolta és a fűben sétálva énekelni kezdett. A fejére szalmakalapot tett és úgy nézett ki, mint egy spanyol. Vagy mint egy cigány. Valahogy olyan festői volt.

Aztán húst sütöttünk a parázson. Alik maga elé bámult, és úgy tűnt, hallgat valamit.

Aztán mi elmentünk és Alik ottmaradt. Azt mondta, még ki kell ásnia egy árkot a vízvezetéknek.

Alik lefeküdt aludni a hideg nyaralóban. Azt álmodta, hogy áll a lapáttal egy mély, keskeny árok fenekén. Egyszer csak megjelent az Építész és nézte, ahogy dolgozik.

- Hisz te már meghaltál – lepődött meg Alik.

- Persze... Jó itt, csak unalmas.

- Miért vagy te Logya és nem Vova?

- Mi a különbség?.. Ez itt egyáltalán nem számít.

- Mi számít?

- Gyere, megtudod...

Alik felébredt. Felkelt és mezítláb kiment a konyhába. Elővette a zsák hajdinát. A hajdina közé volt eldugva a pisztoly, egy rongyba tekerve.

…A börtönben mindig beteg volt, köhögött. Az egyik elítélt azt mondta:

- Reggelente önts magadra egy vödör vizet. Megedződsz. Máskülönben meghalsz.

Alik megvárta a reggelt és fogott egy vödör vizet. Kiment a barakkból. Levetkőzött. És hirtelen úgy érezte, nem fél a hidegtől. Akarja, vágyik a víz érintésére. Feje fölé emelte a vödröt, felfordította és a boldogságtól pár másodpercre elakadt a lélegzete...

Alik kitekerte a rongyból a pisztolyt. És hirtelen úgy érezte, nem fél. Akarja, vágyik az örökkévalóság érintésére és ha kell, ezért kész elviselni egy kis átmeneti fájdalmat.

Fejéhez emelte a pisztolyt és elsütötte. A boldogságtól elakadt lélegzettel még arra gondolt: KÉSZ!

Fizetett, és többé nem tartozik senkinek.

Amikor a stúdió értesült róla, hogy Alik agyonlőtte magát, senki sem értette. Aliknak megvolt mindene, amit a táviratokban kívánnak: egészség, siker és boldog család.

Mi kell még egy embernek?”

Tavaly, 2012-ben elkészült a film remake-je. A mai közönség számára minden bizonnyal fogyaszthatóbb. (És ebben semmiféle minősítés nincs részemről.) A főhős, egy gyermekfoglalkoztató fiatal animátora, rettenetesen hasonlít egy bűnözőre, ezért a rendőrség kérésére átveszi annak szerepét. Természetesen a „Siker lovagjai” Szlavin főhadnagya, itt egy csinos rendőrhölgy, Szlavina, így ebből a változatból a szerelem sem hiányzik...

Online megnézhető az interneten.

A siker lovagjai (Джентльмены удачи)

Szovjet, sz.

Moszfilm, 1971.

Bemutató: 1971. december 13.

Rendezte – Alekszandr Szerij

Forgatókönyv – Viktorija Tokarjeva, Georgij Danyelija

Fényképezte – Georgij Kuprijanov

Zene – Gennagyij Gladkov

Főszereplők:

Jevgenyij Leonov – Docens

Georgij Vicin – Toplák

Szavelij Kramarov – Mólés

Radner Muratov – Alibaba

Link:

https://mega.nz/#!pgFxCK5b!eOglNbaRuEOkb3Z3DpNM1c6V8wX0TROI7ojFgWxmGvU

a jelszó: kinok55