Vörös ördögfiókák

 

1923-ban az ivano-voznyeszenszki „Kommunista élcsapat” szövőgyár munkásai vörös zászlót adományoztak a grúz Goszkinpromnak. Azért a filmért adták, amely szerte az országban feltétlen elismerést aratott, mint „az első valóban szovjet film”. Az alkotók kis jelvényt is kaptak emlékül „Az ivanovoi szövőmunkások zászlajáért” felirattal.

Nem véletlen, hogy épp az ivanovói munkások érezték ennyire közelállónak magukhoz a filmet, de menjünk sorjában.

A történet ugyanis még 1921-ben kezdődött, mikor Pavel Andrejevics Bljahint áthelyezték.

Pontosabban a szovjethatalom más fontos őrhelyére állították, lévén Pavel Andrejevics hívatásos forradalmár. A forradalmárság mellett azonban – és történetünk szempontjából ez a lényeges - író is volt. Hogy az írói hívatás felé az a szűk két év terelgette-e melyet mozgalmi munkája hajnalán szedő- majd könyvkötőinasként töltött, nem tudom, de tény, hogy 1917-ben az „Északi munkás” című újságban már jelentek meg háború ellenes írásai.

Vonatra ült hát, hogy Kosztromából, ahol a kommunista párt tartományi titkára volt Bakuba utazzon és ott a gyönyörű nevű GlavPolitProszvet (a Művelődési Népbiztosság Művelődéspolitikai Főosztálya) vezetője, mások szerint helyettes vezetője legyen.

A polgárháborúból éppen kilábaló országban nem volt egyszerű a közlekedés (sem). A vonatok sokat vesztegeltek, hol banditák támadtak rájuk, hol a fűtőanyag fogyott el, aminek megszerzésében gyakran az utasoknak is részt kellett venniük.

Az egy hónapig tartó háromnapnyi úton, hogy múlassa az időt, a „tyeplúskában”, azaz a fűthető, kissé átalakított marhavagonban, nekifogott egy elbeszélés megírásának.

A tyeplúska

De azért - ahogy a könyve előszavában írja - „... egy magam fabrikálta alkalmi asztalon, minden eshetőségre készen ott feküdt a mauser...” (de milyen ismerős! – „Fejem a nyergen, kezem a puskán, / Hanem a szemem a csillagos égen.)

Mire Bakuba ért, elkészült a „Vörös ördögfiókák”. Az Ifjú komszomolisták klubjában tartottak egy felolvasást, ahol a közönség - a szerző szerint - kedvezően fogadta azt, így 1922-ben kiadták az elbeszélést. Valaki azt tanácsolta az írónak, mutassa meg a könyvet a filmrendező Ivan Peresztianinak.

Ivan Nyikolajevics Peresztiani életének első 46 évét tökéletesen kitöltötte a színház. Taganrogban (vagy a Don melletti Rosztovban) született és mivel anyja Anna Ivanovna Szoloduhina a taganrogi Valjano társulat színésznője volt, ahogy mondani szokás a színfalak mögött nőtt fel. Először 16 évesen lépett színpadra és attól kezdve három évtizeden keresztül különböző, főként utazó színházaknál dolgozott mint színész és rendező.

1915-ben a moszkvai „Omon” színházhoz került, ahol egyszer valami ismerőse meghívta, nézze meg hogyan készül egy film. Az orosz filmipar egyik megalapítója, Alekszandr Hanzsonkov filmgyárában szóba elegyedett az épp ott forgató Jevgenyij Bauerral, aki próbafelvételt készített vele és hamarosan már forgatott is.

Ivan Peresztiani

 „1916. február 6. – életem emlékezetes napja. Ezen a napon léptem először a felvevőgép elé mint filmszínész. Homályosan emlékszem az izgalomra és a félelemre, amely elkapott ennek az emlékezetes napnak a reggelén…” – írta könyvében. Hamarosan kipróbálhatta magát forgatókönyvíróként és filmrendezőként is, aztán végleg elcsábította a mozi.

1917-től 12 filmet forgatott különféle magánstúdiók számára, meghívta a svéd „Efa” stúdió, de a forradalomtól fellelkesülve maradt Oroszországban és agitációs filmeket kezdett csinálni a Vörös Hadseregnek.

1920-ban hívták Grúziába, ahol leforgatta a grúz filmgyártás első játékfilmjét az „Arszen Dzsordzsiasvilit” (a címszerepet a fiatal Mihail Csiaureli játszotta). Tanított a fiatal művészek képzésére létrehozott filmstúdióban, filmeket forgatott, összességében meglehetősen meghatározó szerepet játszott a grúz filmművészet kialakulásában.

Állítólag lakása ajtajában érte utol Bljahin telefonhívása a „Vörös ördögfiókák” adaptációjának ügyében. A rendezőnek tetszett az elbeszélés, de aggasztotta a feltételek hiánya. Honnan szerezzen lovakat, fegyvereket (nagyjából ekkor ért véget a polgárháború) és főként fiatal színészeket akik el tudják játszani a helyenként akrobatikus képességeket igénylő jeleneteket. Végül úgy döntött filmre viszi a történetet, de hogy ebben mennyi szerepe volt Bljahin meglehetősen magas beosztásának a kulturális ügyekben, nem térnek ki a visszaemlékezések (vagy legalábbis azok, amelyekhez én hozzáfértem).

A filmet manapság gyerek-, vagy inkább ifjúsági filmként tartják számon, de ezt azért nem kell túlzottan komolyan venni. Kifejezetten gyerekek számára készült film 1924-ig rendkívül ritkán jelent meg a vásznon. Ezt persze az ifjú nézők egyáltalán nem bánták, az akkori kínálat - a Tarzan-filmek, a „Zorro jele” vagy a „Három testőr” - tökéletesen megfelelt számukra. A Művelődési Népbiztosság azonban a 20-as évek közepétől egyre erőteljesebben szorgalmazta a gyerekeknek szóló, ideológiailag helyes, ellenőrzött, főként úttörő témájú filmek készítését. Közöttük az egyik legkorábbi a „Hogyan utazott Petyunka Iljicshez” (Mihail Doronyin, 1925) volt, megnyitva a címeikben sem nagyon különböző filmek egész sorát. A „Ványka, az ifjú úttörő”, „Az ifjú úttörők szigete”, vagy „A legfiatalabb úttörő” c. filmekkel szemben a gyerekközönség mégis a „Vörös ördögfiókákat” részesítette előnyben, alátámasztva ezzel azt a megállapítást, hogy azok a filmek amelyeket a gyerekeknek szánnak és azok amelyeket ők magukénak fogadnak el, a lehető legritkábban fedik egymást. Azt gondolom, egy ilyen „kisajátított” felnőtt film a „Vörös ördögfiókák” is.

Szofija Zsozeffi

Peresztiani a főszereplőkre a tbiliszi (akkor még tifliszi) cirkuszban bukkant rá. Ott lépett föl Pavel Jeszikovszkij, Szofija Zsozeffi és Kador Ben Szaib. A rendező szeme megakadt a fiatalokon, felesége Lucy Alekszejevna ezt észrevéve, csak annyit mondott férjének a szünetben: „Ők el tudják neked játszani.”

Van persze egy másik történet is mely szerint Peresztiani a cirkuszban, meglátva a kötélen kecsesen táncoló, szaltózó, 12-13 évesnek tűnő kislányt, helyéről felugorva így kiáltott: „Megtaláltam! Megtaláltam!”
Már az első változatra se vennék mérget, de Peresztiani-Arhimédész „Heurékája” végképp valószínűtlennek tűnik.

A „Huszárkisasszony” kapcsán is idézett „Szovjet Cirkusz” 1962 áprilisi száma így ír a szereplőkről:

„Pavel Jeszikovszkij, Szofija Zsozeffi és Kador Ben Szaib nem tartozott a kivételes emberek közé. Ők a cirkusz gyermekei és munkásai voltak. A tizenhét éves Szofija Zsozeffi - cirkuszdinasztia tagja, három éves kora óta a manézsban dolgozott. Kötéltáncos és egy családi artistaszám résztvevője volt, amelyben apjával, öccsével és négy leánytestvérével lépett fel. Ezen kívül a balettkarban is szerepelt és együtt dolgozott a „Létra” számban Ivan Lerrivel.
Pavel Jeszikovszkij 22 éves volt, ő is gyerekkora óta cirkuszos, szintén sokoldalú művész. Dzsigit, ekszcentrikus akrobata, légtornász és a híres bohóc, Le Pomme partnere.

Kador Ben Szaib ugróakrobata, bokszoló és illúzionista. Gazdag a cirkuszi életrajza; egy Mulaj Szaid által vezetett marokkói ugrócsoporttal bejárva Európa minden országát, 1912-ben érkezett Oroszországba.”

A forgatáson

A forgatás 1923 február 27-én indult, elég nehezen. Az első forgatási napon elveszett az autó, benne a forgatókönyvvel. A három kezdő színésszel mindössze 92 métert nyersanyagot sikerült forgatni. (Azt is mondják, azért nem szerepelt Bljahin neve a stáblistán, mert Peresztiani meglehetősen „hézagosan” emlékezett a forgatókönyvre.)

Aztán a főszereplőkről gyorsan kiderült, hogy mindhárman tökéletesen megfelelnek a film kalandos forgatókönyve és minden felmerülő „látványos” jelenete számára. Akkortájt nem alkalmaztak trükkfelvételeket, a színészeknek ténylegesen el kellett játszaniuk a veszélyes jeleneteket. Ugráltak a robogó vonat tetején, kötélen másztak át a mély szakadék fölött, magas szikláról ugrottak a tengerbe.

„Közülük Jeszikovszkij - a társalgás művésze, elég okos ahhoz, hogy szórakoztatóan tettesse a bolondot. Azután Szonya Zsozeffi - félénk lány, ami többlettel rendelkezik az csak a külleme - vagyis, hogy jól néz ki, noha nekem nem jutott rá időm kideríteni mi rejtőzik ez alatt a külső alatt. És végül, Ben Szaib - áthatolhatatlan rejtély, egy másik világ embere. Látszólag mindig közömbös, de engem nagyon érdekelt a maga fürkésző tekintetével és barátságos mosolyával. Ezek körül az emberek körül forog a film.” – emlékezett vissza rájuk Peresztiani „75 év élet a művészetben” című, halála után három évvel 1962-ben megjelent emlékirataiban.

Az elkészült film 1923. november 30-án jelent meg a mozikban. (Tifliszben már szeptember 25-én bemutatták.) A „Szovjet cirkusz” szerint egyike az utolsó filmeknek amelyeket levetítettek Leninnek Gorkiban, nem sokkal a halála előtt. A művelődési népbiztos Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij a fiatal szovjet filmművészet nagy sikerének nevezte, még a főhősöket is fogadta: „ Az ördögfiókáknak - Zsozeffinak, Jeszikovszkijnak és Ben Szaibnak - kifejezem hálámat többezer orosz proletár nevében, akik figyelemmel kísérik szédítő művészetüket.”

Majakovszkij az utcán összefutva(!) Peresztianival, arra kérte: „folytassa, ebben a szellemben.”

A film, bejárva a Szovjetunió összes moziját, különösen a munkáskerületekben volt hosszú ideig műsoron. Sikerére jellemző, hogy a Nagy Honvédő Háború idején hangot kevertek hozzá és ismét vetíteni kezdték.

Jeszikovszkij, Lunacsarszkij, Zsozeffi

A maga idejében rendkívüli népszerűségnek örvendő Zsozeffi cirkuszos család (a családfő valódi neve Lev Iszaákovics Lipkin) leánya, soha nem tért vissza a cirkuszhoz. A siker után sok rendező hívta filmezni, 1924-ben ő játszotta Gulnart „A leány-bástya legendája” c.filmben, szerepelt Bek-Nazarov háromrészes filmjében az „Elveszett kincsekben”. És természetesen a „Vörös ördögfiókák” három folytatásában a „Szavur-sír”-ban, a „Sirvani hercegnő bűne” és a „Sirvani hercegnő bűnhődésé”-ben is, az eredeti partnerekkel.

1923 és 1934 között a „Goszkinprom” studió tíz filmjében játszott, de az emlékezetbe mégis mint a „Vörös ördögfiókák” csillaga került be. Az újságok annak idején azt írták róla, hogy a bátor és feltűnően szép Dunyasát úgy azonosította a közönség, mint a forradalom múzsáját, a népharag és a büntetés angyalát.

Érdekes hogy a legutóbbi évekig a Zsozeffit említő kiadványok döntő többsége úgy tudta, hogy a színésznő még a 30-as években férjével kivándorolt amerikába és ott hunyt el 1982-ben. Ez szerepelt a filmlexikonokban és enciklopédiákban és ez szerepel ma is az online források szinte mindegyikében. Pedig a „Szovjet cirkusz” folyóiratból (lám, jó kis újság ez) kiderül, hogy Zsozeffi legalábbis 1961-ben a Szovjetunióban élt:

Szofija Zsozeffi 1962-ben

„... Jelenleg, Szofja Lvovna Zsozeffi-Vahnyanszkaja nyugdíjat kap a hazai filmművészetben szerzett érdemeiért. 1961 májusában, a tbiliszi „Viharmadár” stadionban Szovjet Grúzia negyven éves fennállásának tiszteletére megtartott ünnepségen, Zsozeffi láthatta és átélhette a jelenetet amely előhívta emlékeit a fiatal koráról. A stadion salakpályáján váratlanul megjelent egy vörös zászlóval három lovas - egy kisfiú, egy kislány és egy néger. Ezen a nem szokványos módon, első filmjének hőseivel nyitotta meg a felvonulók sorát a „Grúzia-film”. És látványukra az egész stadion egyszerre pattant fel és üdvözölte hatalmas ovációval a hetykén vágtató bugyonovkás lovasokat.”

Sőt, E. Markov a „Szovjetszkij Ekran” 1964-es 4.számában arról ír, hogy Zsozeffit 1935-ben koholt vádak alapján letartóztatták.”

Aztán mikor az egyik internetes írásban újra ezek a mondatok szerepeltek - „A 30-as évek megtorlásait megelőzően Szofija Lipkin-Zsozeffi férjhez ment az őt egyik filmjében rendező Vahnyanszkijhoz és férjével együtt kivándorolt az Egyesült Államokba. További művészi karrierje nem ismert. Szofija 1982-ben hunyt el és lánya most is amerikában él, de unokája Németországba költözött.” –  a cikkre 2009-ben valaki reagált. „A nagymamám Szofija Zsozeffi nem emigrált férjével az USA-ba. Nagyapám, Mojszej Vahnyanszkij, sztálin börtöneiben ült, 1945-ben szabadult és 1964-ben halt meg. Nagymamám valóban emigrált az USA-ba, de csak 1992-ben, lányával és unokáival. 1997-ben halt meg, Hustonban (Texas) van eltemetve. Családja soha nem élt Németországban.”

Hát, nem mindegy. 

Jeszikovszkij saját plakátja előtt

Pavel Jeszikovszkij négy év filmes munka után visszatért a cirkuszba. 1927-ben külföldre utazott, több mint öt évig lépett fel mint dzsigit és mint bohóc a Barum és a Sarrazani cirkuszokban. Hazatérése után a manézsban dolgozott mint bohóc, Pacs-Pacs néven.

Időnként forgatott, de kedvenc szerepe egész életében az „ördögfióka” Miska maradt. Az 1937-1940-es években megjelent még a manézsban. Amikor csökkent valamelyik cirkuszban a bevétel, vendégszereplést szerveztek a „Vörös Ördögfiókák” hősének. Jeszikovszkij megjelent a porondon egyenruhában, elmondta Miska verses monológját, majd bemutatta a közönségnek a dzsigitovkát. Azt mondják, állandóan viselte az ivanovoi szövőmunkások jelvényét. 1961. februárjában halt meg.

Bljahin regényében a harmadik „ördögfióka” egy kínai fiú, akinek szerepére azonban nem találtak megfelelő megjelenésű színészt. Talán nem sok kínai téblábolt akkortájt Tifliszben, bár a polgárháborúban szép számmal vettek részt kínai önkéntesek. Fekete azonban - legalábbis egy - akadt, ezért Peresztiani ebben sem ragaszkodott Bljahin amúgy is elvesztett forgatókönyvéhez.

És hogyan csöppen egy fekete bőrű fiatalember Szenegálból egyenesen a szovjet filmtörténetbe?

Kador Ben Szaib fiatal korában Marokkóban dolgozott mint matróz, majd utcai akrobata. Később bejutott a marokkói cirkuszba és kollégáival részt vett egy európai cirkuszi turnén. A talajakrobatikát és ember-gúlát bemutató csoport 1916-ben érkezett Moszkvába. A forradalom idején a társaság feloszlott és két művész, az arab Csivo és a fekete Kador Vernijbe (a későbbi Alma Ata) került a Szoszin cirkuszba. Az „Argentin tango” számot kellett volna begyakorolnia, de az átállás az új szerepkörre nehezen ment. Egyszer aztán kijelentette, hogy inkább „megyek a frontra, ott az orosz bolsevikok a szabadságért harcolnak, az elnyomottakért és a négerekért...” - legalábbis így emlékszik erre néhány évtizeddel később az igazgató, Alekszandr Joszifovics Szoszin.

Leszerelése után visszatért a cirkuszba. Baráti társaságban mesélte a fehérek elleni harcokban megesett kalandjait.

Kador Ben-Szaib

 Egyszer a századának vissza kellett vonulnia, de Kadornak kificamodott a bokája, nem tudott elmenekülni. A fehérek már közeledtek, ő meg halottnak tettette magát egy szétlőtt lőszeres kocsi mellett. A kozákok váratlanul, hozzá egészen közel álltak meg.

- Ez biztos régóta itt fekszik. Nézd, egészen megfeketedett! - mondta az egyik a másiknak.

- Már meg is rohadt! - morogta a társa.

Kador nem fogva föl, hogy a kozákok róla beszélgetnek, felemelkedett, hogy megnézze a rothadó holttestet. A fehérek döbbenten látták hogy a „fekete test” megmozdul, majd felkönyököl, mintha készülne lábraállni. Vadul felkiáltottak és futásnak eredtek. Kador, még mindig nem értve mi történik, bicegett utánuk. A fehérek visszapillantottak és meghűlt bennük a vér a rémülettől: a „fekete test” utánuk indult. A törzsnél aztán jelentették, hogy láttak a csatatéren egy holtából feltámadtat.

A parancsnok elrendelte az „elhunyt” megkeresését akiről kiderült, hogy folyékonyan beszél franciául és angolul, szerfelett értelmes és talpraesett. Úgy döntöttek, hogy a törzsnél marad mint parancsőrtiszt. Néhány nap múlva a vörösök ellentámadásba mentek át és most a fehérek menekültek.

- Gyere utánunk! - hallotta a törzsfőnök szavait, de őt a lova visszavitte bajtársaihoz, az ivanovo-voznyeszenszki szövőmunkásokhoz, akikkel egy hadosztályban szolgált a polgárháborúban (hogy végre az is kiderüljön miért éppen ők ajánlották fel néhány év múlva zászlajukat a film készítőinek).

Ezt a történetet is Alekszandr Joszifovicsnak köszönhetjük, akihez Kador visszatért mint cirkuszi bokszoló. A 20-as évek elején aztán átment a tifliszi cirkuszba, ahol Tom Jackson néven lépett fel. Itt talált rá Peresztiani és adott neki két kollégájával együtt filmszerepet. Később szerepelt még néhány másik filmben, közülük legismertebbé a „Fekete bőr” (1931) vált. Hamarosan azonban visszatért a cirkuszba, és folytatta művészi pályáját. További sorsa ismeretlen - egyes források szerint külföldre távozott, mások úgy tudják letelepedett valahol Taskent környékén.

Bljahin

Sem Peresztiani, sem a továbbra is az író-pártfunkcionárius kettős szerepét játszó Bljahin nem tudta megismételni a „Vörös ördögfiókák” sikerét. Bljahin, hisz neki már megfilmesített regénye is volt (nem sok magas rangú funkcionárius mondhatta ezt el magáról), filmügyekben a Párt komoly szaktekintélyévé lépett elő. 1927-ben mint a OSZSZK GlavPolitProszvet Filmművészeti Tanácsának vezetője fontos de meglehetősen dicstelen szerepet játszott a Kozincev-Trauber páros „Óriáskerék” című flmjének forgalmazásával kapcsolatban. A KB Agitprop osztálya úgy vélte ennek a filmnek a forgalmazása külföldön, különösen a keleti országokban, nem célszerű és nem kívánatos.

A tilalom kezdeményezője Bljahin volt, kialakítva a KB-ben egy nagyon negatív véleményt a filmről: „A filmet személyesen láttam (és sok felelős elvtárs véleménye alapján) úgy vélem külföldre küldése, különösen Kínába és Japánba, teljességgel megengedhetetlen. Rendelkezve egy sor tisztán filmes értelemben vett eredménnyel, tartalmilag a film nemcsak ostoba (az lenne a kisebbik baj), hanem káros is. Ha a néző aki még soha nem volt a Szovjetunióban, majd a „Óriáskerék” alapján ismerkedik meg a szovjetek országával, akkor biztosan hamis és zavaros képzete lesz róla.” 

A „Vörös ördögfiókákban” két valóságos történelmi személy is megelevenedik, Nyesztor Ivanovics Mahno és Szemjon Mihajlovics Bugyonnij.

Mahno, (hívei nemes egyszerűséggel „apának” nevezték) ukrán anarchista forradalmár aki életfogytiglani büntetéséből a 17-es forradalommal szabadult. Ukrajnában a földet kapott szegényparasztokat szervezte, később katonai egységeivel harcolt a központi hatalmak, a fehérek, majd a bolsevikok ellen. 1919-ben átmenetileg együtt harcolt a vörösökkel (jelentős szerepet játszott Gyenyikin és Wrangel legyőzésében). Amit ifjú legyőzői csak a filmben - a Vörös Zászlórendet – ő a valóságban is megkapta, mint a Vörös Hadsereg Dnyeperentúli I. hadosztálya 3. dandárjának parancsnoka.

 Mahno egy korabeli híradófelvételen (fehér kucsmában)

1919 nyarán ismét szembe fordult a bolsevikokkal és Trockij június 6-án „parancsmegtagadás” miatt törvényen kívül helyezte. Bljahin, ahogy azt a párt irányvonala megkívánta, alaposan elbánt vele elbeszélésében. Az ellene meginduló szovjet propagandának talán ez az első, bár meglehetősen primitiv (mondjuk Alekszej Tolsztojhoz képest) megnyilvánulása. A kortársak (pl. Jeszenyin) szerint eszméi meglehetősen népszerűek voltak a parasztok körében, de a nevéhez kapcsolt anekdotákban inkább negativ jegyek tükröződnek vissza.

„Csata után az elfogott vöröskatonákat sorban viszik az „apa” elé. Mahno, miközben gyémántos reszelőjével körmét reszelgeti, utasítja legényeit:

- Lelőni! (Kiviszik, lövés, sikoly, zuhanó test zaja.)

Hozzák a következőt.

- Ezt is lelőni! (Kiviszik, lövés...)

- Felakasztani!

- Lelőni!

A következő, meghallva az ítéletet földre veti magát és kiabálni kezd:

- Nem, nem! Nem akarom!

- Hoppá! Hát ő nem akarja. Akkor őt nem kell.”

Mahnot persze csak a filmben fogták el. 1921-ben megsebesült, aztán Románián, Lengyelországon, Berlinen át Párizsba ment, ott halt meg 1934-ben.

Bugyonnij

Bugyonnij, már e kép alapján is, inkább anekdotába illő figura, született is róla jónéhány (ha számuk nem is mérhető mondjuk a Csapajev folklór-körhöz). Ezek a történetek általában egy a bugyutaságig naiv, bumfordi lovaskatonáról szólnak.

„Egy éjszaka eljön Bugyonnijért a nagy fekete autó. Szemjon Mihajlovics kivont karddal (más változatban az ablakba tett géppisztollyal fogadja őket).

- Lássuk, ki lesz az első? – kiáltja, mire az éjszakai vendégek, hanyatt-homlok menekülnek. Bugyonnij rögtön Sztálint tárcsázza:

- Joszif, ellenforradalom van. Engem már le akartak tartóztatni. Ne adjuk olcsón az életünket!

Ezután Sztálin utasítást ad, hogy hagyják békén:

- Ez a vén bolond teljesen veszélytelen.”

Annyira talán mégsem lehetett bolond, fényes karriert futott be, a Szovjetunió marsallja lett, háromszor kapta meg a Szovjetunió hőse címet, túlélte Sztálint, túlélte Hruscsovot. 1973-ban halt meg.
Három felesége volt (nem egyszerre, bár kettő majdnem). Az első szerencsétlen baleset áldozata lett. Társasággal érkezett haza, az asztalon hevert Bugyonnij ottfelejtett, kibiztosított(!) pisztolya és az asszony imponálni akarván a vendégeknek, játszani kezdett vele. A belépő Bugyonnij bár figyelmeztette feleségét a veszélyre, nem tudta megakadályozni a tragédiát. Sokak szerint azonban Bugyonnij egy veszekedést követően egyszerűen lelőtte az asszonyt, mert az számon kérte rajta miért hozza haza a szeretőjét.

Elég gyorsan (egyesek szerint két napra rá) újra nősült.
Második felesége operaénekes volt, de ez a házasság is veszekedésekbe torkollott. Felesége társasági emberként, gyakran fordult meg különböző követségeken. 1937-ben az NKVD letartóztatta kémkedés vádjával. (A kihallgatások során az asszony többször beszélt Bugyonnij erőszakosságáról, durvaságáról, így aztán a vádhoz még hozzácsapták, hogy meg akarta mérgezni a férjét.) Eltűnt a lágerek süllyesztőjében, meglepő  módon Bugyonnij úgy tudta, hogy meghalt. Volt viszont az asszonynak egy unokatestvére, elvette hát azt feleségül. (Állítólag anyósa, akivel továbbra is közös lakásban lakott, kommendálta.) Ez a házasság végre sikeresnek bizonyult, megszülettek a hőn áhított gyerekek, csakhogy Sztálin halála után előkerült az előző asszonyka. A marsall mentségére szolgáljon (ha egyáltalán), hogy ezután maga szorgalmazta szabadon bocsátását és később el is tartotta. Furcsa egy történet.

Megjegyezhetjük még Bugyonnijról, hogy nemcsak egy lófajta viseli nevét, hanem a polgárháború vöröskatonáinak jellegzetes csúcsos sapkája.

1918. május 7-én pályázatot hírdettek a Vörös Hadsereg egyenruháinak tervezésére és a december 18-án jóváhagyott új típusú egyenruházatnak ez volt a téli fejfedője. Bogatirkának hívták - az orosz hősi énekek legendás vitézei (bogatir=dalia, vitéz) viseltek erre hajazó sisakot a történeti képeken. Aztán a katonák, azokról a parancsnokokról akiknek alakulatainál először rendszeresítették, frunzevkának (Mihail Frunze) vagy bugyonovkának hívták. Végül a köznyelvben csak a bugyonovka vert gyökeret. Először egyébként régi ismerőseink az ivano-voznyeszenszki munkások alakulatai viselték.

A bugyonovka

Maga a „vörös ördögfiókák” kifejezés nem Bljahin elmeszüleménye. A Vörös Hadseregben valóban voltak olyan lovas alakulatok, amelyeket „vörös ördögök”-ként emlegettek. Ráadásul ezek magyarok, vagy mondjuk úgy az osztrák-magyar hadsereg katonái voltak. A Vörös Hadseregbe beállt magyar hadifoglyok száma állítólag százezer körül járt, Bugyonnij seregében már akkor harcoltak mikor az még lovasdandárból hadosztállyá majd hadtestté alakult.
„...Részt vettem az első világháborúban és tudom, hogy a magyar lovasság a legjobbnak számított. A tapasztalt kozák lovassággal kellett harcba szállnunk, (...) így aztán a magyar lovasok jelenléte nagy nyereség volt számunkra.” – írta a marsall.

1919-ben Ukrajnában megalakult egy Önálló Nemzetközi Lovashadosztály. A hadosztály négy századából három magyar volt, egy pedig (a felderítők) oroszokból és ukránokból állt. A hadosztályhoz rendeltek két könnyű üteget, egy géppuskás szakaszt és egy utászrajt. Kezdetben lovaik egyáltalán nem voltak, bár nyereg bőségesen, így az első szemlén a huszárok gyalogosan vonultak fel, a saját hátukon cipelve a nyergeket. Egy hónappal később a helyi parasztoktól 180 hámos lovat rekviráltak. Hamarosan felállítottak további négy századot, a Vörös Hadsereg más lovas alakulataiból átvezényelt magyarok számára. A nyolcadik századot németekkel és osztrákokkal egészítették ki.

vörös huszárok

Egyenruhájuk tarka keveréke volt az orosz és a magyar uniformisnak.

A hadosztály, majd később ezred többségét alkotó magyarok vörös tábori sapkát hordtak, jelvényén I. Ferenc Jószef császár nevének kezdőbetűivel (erre erősítették rá a csillagot) és "magyar" zsinórozású piros csizmanadrágot. Fölül ők is orosz gimnasztyorkát viseltek. Csak a hadosztály első három százada viselte a huszár csizmanadrágot, az összes többi alegység keki színű nadrágot hordott, de ők is vörös huszár tábori sapkát viseltek.

1919 nyarán ugyanis Kijevben a raktárakban jelentős mennyiségű hadifelszerelés maradt az Ukrajnát 1918-ban megszálló osztrák-magyar hadsereg csapataitól.

Garasin Rudolf emlékei szerint:

„Egyenruha kevés volt, az is osztrák-magyar hadseregbeli, felhasználásukat taktikai okokból nem engedélyezték. Találtunk azonban 1000 db vörös huszársapkát I.F.J. (I. Ferenc József) jelzésű sapkarózsával, az I. közös huszárezred jelvényével. Ezeket a vörössapkákat lovasezredünk katonái kapták meg, ebben harcolták végig a polgárháborút. Sapkánk után Ukrajnában „vörös ördögök”-nek becézett a lakosság, így ismert és gyűlölt bennünket az ellenség.”

Egy jószemű néző szerint a filmben van egy korabeli híradórészlet, amelyen ezek a vörössapkás magyar lovasok rohamoznak. Nekem nem sikerült felfedeznem ezt a részletet, pedig ugyancsak kerestem. De ennek oka persze az is lehet, hogy a viszonylag kis felbontás miatt a nagytotálok apró részletei már nem kivehetőek. Sajnos a filmet nem restaurálták, a kópia elég kopott.

A háború alatt hangosított változat sem került elő, így a film valóban néma. Ma már ez szokatlan és talán nehezíti a film élvezetét, de hát a korabeli némafilmeket a nézők döntő többsége úgy nézte végig, hogy nem volt zenei kíséret, csak a közönség érzelmi reakciói, közbekiáltásai és visszafojtott csöndjei kísérték a vetítést.

Remélem azért lesz valaki, aki veszi a fáradságot és végignézi.

Vörös ördögfiókák (Красные дьяволята)

ff., szovjet, néma

83 p.

Kinoszekcija Narkomprosza Gruzija

1923

Rendezte – Ivan Peresztiani

Forgatókönyv – Ivan presztiani, Pavel Bljahin

Fényképezte – Alekszandr Digmelov

Szereplők:

Misa – Pavel Jeszikovszkij

Dunyasa – Szofija Zsozeffi

Tom Jackson – Kador Ben-Szaib

Mahno – Vlagyimir Szutirin

Bugyonnij – Konsztantyin Davidovszkij

Linkek:

http://www.embedupload.com/?d=6JZILZAXVT
http://www.embedupload.com/?d=4DCVNLCWNK
http://www.embedupload.com/?d=4JBREQHCNO
http://www.embedupload.com/?d=9VNVA3GWWI
http://www.embedupload.com/?d=6CIJLZASWA