SZ.SZ.D.

A "Pionyir" 1990. 2. száma

    „Egyszer július végén egy Golicin közeli úttörőtáborban megfojtva találtak egy kisfiút. Ő is úgy feküdt le aludni, ahogy a többi gyerek a huszonkét személyes hálóban. Reggel azonban nem ébredt fel, nem szaladt a reggeli tornára a többiekkel, csak feküdt a sarokban lévő ágyán csendben és élettelenűl.”

    Ezekkel a - kisiskolásoknak szánt történetnél talán szokatlan - mondatokkal kezdődik az 1990-ben a „Pionyir” 2., 3. és 4.számában folytatásokban megjelent elbeszélés.

    Az író, Eduard Uszpenszkij 1986. február 13-án, pénteken (!) a rádió „Úttörő ébresztő” (vagy talán „Úttörő pirkadat”?) elnevezésű műsorában azt kérte az iskolásoktól, hogy küldjenek általuk ismert félelmetes történeteket. Több mint 1500 levelet kapott, az ezekben megírtak alapján született az említett, „A Vörös Kéz, a Fekete Lepedő és a Zöld Ujjak” című elbeszélés.

    A szovjet gyerekek „sztrasilkának” hívták ezeket a rémes történeteket, a kifejezést a félelmetest, ijesztőt jelentő „sztrasnij” (страшный) szóból kreálva.

    Táborokban, kollégiumokban, gyermek és nevelőotthonokban, iskolai kirándulásokon, rendszerint elalvás előtt mesélték, egymás borzongatására. Előkerültek minden olyan helyen és alkalommal, mikor felnőttek nélkül töltöttek együtt éjszakákat, különböző helyekről, különböző társadalmi rétegekből összeverődött gyerekek. A történeteket általában rituális mesélésmód kísérte. Fontos volt a „síri” hang, az elnyújtott kiejtés, bizonyos esetekben - a tetőponton - ijesztő arckifejezés vagy mozdulat.

    Az ijesztőmesék, ijesztőtörténetek hagyományos folklór műfajok. Magam is emlékszem gyerekkoromból a „szerencséd, hogy becsuktad az ajtót (nem gyújtottad fel a villanyt)”, a „pedig megmondták neki, hogy ne arra menjen” vagy a „soha nem került elő (soha nem tudtuk meg ki volt) típusú „megtörtént” esetekre. Ezeket azonban, már amennyire én tudom nem a gyerekek mesélték egymásnak. Feladatuk a gyerekek (és a felnőtteket) figyelmeztetése volt bizonyos cselekmények és helyzetek elkerülésére s elmondták milyen következménye van a tilalom megszegésének.

    Talán ezek és a saját vagy mások élményeit továbbmondó ún. „igaz történetek” keveredéséből alakulhattak ki e sajátos gyermekfolklór alkotások.

    „Egy kislánynak haldoklott a mamája és azt mondta:

    - Ha meghalok, ne lakkozd vörösre a körmödet.

A mama meghalt, a kislány elfelejtkezett erről és vörösre lakkozta a körmeit. Egyszercsak megszólalt a rádió:

    - Kislány, kislány! Mosd le a körmödet. A házadhoz közeledik a gördülő koporsó.

Ő nekiállt lemosni, de az egyikről nem jött le a lakk. A rádió megint rákezdett:

    - Kislány, kislány! Mosd le a körmödet, mert a gördülő koporsó már a bejáratot keresi.

De az egyik köröm sehogyse akart tiszta lenni. Akkor utoljára szólalt meg a rádió:

    - Kislány! Kislány! Gyorsan mosd le a körmödet!

A koporsó az ajtóhoz ért és csöngetett. A kislány nem gondolta, hogy a koporsó az és kinyitotta. A koporsó felnyílt, kilépett belőle a mamája és így szólt:

    - Miért nem hallgattál rám? - és megfojtotta a kislányt.”

    „... szerettem a barátnőimet ijesztgetni. Sikítottak, de aztán kérték meséljek még.” - emlékezett valaki az egyik internetes oldalon.

    „Egyszer egy anya elküldte a lányát a boltba, ami elég messze volt. Elötte azt mondta: „Semmiképp se szállj fel fekete függönyös autóbuszra.” A kislány kiment a megállóba és várni kezdett. Beállt egy fekete függönyös autóbusz. A kislány nem szállt fel rá. Másodszor is ugyanaz az autóbusz jött. A kislány megint nem szállt fel rá. Harmadszorra azonban már felszállt a fekete függönyös autóbuszra. A sofőr azt mondta: „A szülők engedjék előre a gyerekeket a felszállásnál!” Mikor az összes gyerek felszállt, az ajtók hirtelen bezáródtak és a busz elment. A kanyarban a fekete függönyök összezárultak, az ülések támláiból félelmetes kezek nyúltak ki és az összes gyereket megfojtották. Az autóbusz megállt és a vezető kidobta a holttesteket a szemétre. A fekete függönyös autóbusz megint elindult gyerekeket ölni.”

    A történetek időnként teljesen „hitelesek”. Nálunk történt, a szomszéd kerületben, a szomszéd utcában, még a nevét is tudom.

    „Az egyik második osztályban tanított Zinajda Szemjonovna Jagina. Senki se tudta, hogy ez a tanárnő valójában egy gonosz boszorkány. Vas nyaka volt, ezért mindig magas gallért hordott...” - indul az egyik történet.

    Persze gonosz boszorkány tanárnő talán majd’ mindegyikőnk sorsát keserítette az iskolában, de azért a moziban ritkán várt ránk tortúra:

    „Az egyik Léna nevű lány moziba ment. Indulás előtt megállította a nagyanyja és azt mondta, semmiképpen ne vegyen jegyet a 12. sorba a 12. székre. A lány nem szólt rá semmit, de a moziban a 2. sorba kért jegyet. Legközelebb mikor moziba ment, a nagyanyja nem volt otthon ő meg elfelejtkezett a figyelmeztetésről. A 12.sor 12. székére kapott jegyet. Beült erre a helyre és mikor a teremben kialudtak a fények leesett valami fekete pincébe. Ott egy hatalmas húsdaráló állt, amin embereket daráltak le. A darálóból dőlt a hús, a csont meg a bőr és potyogtak bele három koporsóba. A daráló mellett Léna az anyját látta meg. Az anyja megragadta őt és beledobta a darálóba.”

    Olga Trikova egy monográfiájában a múlt század 70-es, 80-as éveire teszi a sztrasilkák népszerűségének csúcsát, bár ezt egy olyan műfajban melynek egyik fontos jellemzője a titkossága, a csoporton kívül állók be nem avatása, elég problémás lehet megbecsülni.

    Mindenesetre a kutató szerint napjainkra a műfaj fokozatosan a „konzerválódás stádiumába került”. A gyerekek még mesélik őket, de új történetek gyakorlatilag már nem jelennek meg és csökken a mesélések gyakorisága is.

    Ennek okai éppúgy kereshetőek az életmódváltozásban, a felnőttek és a gyerekek közötti kapcsolat demokratizálódásában, mint a kelet-európai országok tömegkultúrájának átrendeződésében. Számos új, a hívatalos kultúrában addig tiltott forrás jelent meg (a tömegtájékoztatásban folyamatosan közölt rémísztő hírektől kezdve a nagyszámú horrorfilmig) mely kielégíthette a titokzatos, az ijesztő utáni vágyat, a rémület-igényt.

    Lényeges lehet azonban az is, hogy elveszett a műfaj virágzásának egyik fő feltétele, létének titkossága. A sztrasilka, a gyerekek szubkultúrájának egyik legbelső rétegéből köztulajdonná vált.

Az utat talán Eduard Uszpenszkij nyitotta meg, de ma már aktívan használják fel a kortárs írók ezeket a történeteket Vlagyimir Makanyintól Ludmilla Petrusevszkajáig. Elhangzanak a rádióban, televízióban, olvashatóak nyomtatásban. Uszpenszkijnek és Uszacsovnak két sztrasilka-válogatása is megjelent.

    A „sztrasilka” szó rendkívül népszerű lett a mindennapi beszédben, nemcsak a műfaj, de ma már minden ijesztő, félelmetes dolog megjelölésére is használják.

    
A folklórból, szépirodalomból, filmből szintetizáló sztrasilka maga is a szépirodalom, a film táplálékává vált. Az egymásból építkezés láncolatát Trikova szépen illusztrálja egy példával, melynek kiindulópontja Furmanov „Csapajev” című regénye (irodalom) → ebből készül a Vasziljevek „Csapajev” filmje (film) → ennek nyomán születnek a Csapajev anekdoták (folklór) → és ezekből építkezik Viktor Pelevin kortárs prózája a „Csapajev és Pusztota” (irodalom).

    Az Sz.Sz.D. című sztrasilka változatainak egyike valóságos posztmodern gyöngyszem. Az ifjú mesélő könnyedén szintetizálja műfajok egész sorát:

    „Egy városban kezdtek eltünedezni a gyerekek. Nyomozás indult. Egyszer az egyik rendőr meglátta, amint az utcán sétáló kisfiúhoz odahajtott egy Sz.Sz.D. rendszámú fekete Volga. Kiszállt belőle egy férfi és cukorral kínálta. A kisfiú kibontotta a cukrot, amire egy csontváz volt rárajzolva. A férfi azt mondta neki:

    - Gyere velünk és még sok ilyen cukrot kapsz tőlünk.

     A kisfiú beleegyezett és beszállt a Volgába. Az nagyon gyorsan elhajtott így a rendőr nem tudta utolérni a motorjával. Elvesztette szem elöl a Volgát, de a nyomokból rájött, hogy az behajtott egy elhagyatott templomba. A templom mellett állt egy hatalmas tölgyfa. A rendőr benézett az üregébe és látta, hogy ott egy hatalmas garázs van: a tölgy nagyon vastag volt. Bemászott ebbe a garázsba és észre vette, hogy annak minden szegletében gyerekcsontvázak vannak meg hordók hússal, palackok vérrel. A falon olyan gombokat látott, mint a liftben. Megnyomta az egyiket és elkezdett leereszkedni. Az első három szinten csak halott gyerekeket látott, de mikor leért a negyedikre, meghallotta, hogy valaki sír. A sarokban meglátott egy gyereket, azt a bizonyos kisfiút, és kiszabadította. Együtt felmentek, a gyerek felült a motorra és várta, hogy a rendőr visszatérjen. A rendőr bement az elhagyatott templomba. Ott meglátta a fekete Volgát, mellette egy férfit és egy nőt. A kezükben voltak a csontvázas cukorkák. A rendőr kényszerítette őket, hogy megegyék a cukrokat és meghaltak.”

    2008-ban a vásznon is megjelentek a sztrasilkák. Vagyim Smeljov és Denisz Karisev írta a forgatókönyvét annak a filmnek (nevezzük jobb híján thrillernek), melyben aktívan felhasználták ezeket a gyerek rémtörténeteket. A Vagyim Smeljov rendezte film meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. Talán köze volt ehhez annak, hogy a beharangozó reklámok egy igazi „szeletelős” filmet sejttettek és a moziba járó serdültebb nézők csalódtak, hogy nem az orosz „Sikolyt” kapták meg. Ebben a filmben jóval kevesebb az a fajta „graphic violence” ami egy slashernél kötelező. Ez mindenképpen javára válik, nem gondolván persze azt, hogy valamiféle jelentős műalkotás jött létre. Inkább egy „Tíz kicsi indián” szerű történet született, ha valaki tudja még miről beszélek.

    A színészeket Smeljov gondosan válogatta össze, nem esett abba a hibába, hogy neves színészekkel már a film elején eláruljon mindent a karakterekről A tíz fiatalból csak néhány volt ismert a közönség, mármint a széles közönség számára.

A forgatáson

    Közéjük sorolható Dmitrij Kubaszov („Bádogkoporsó”, „A vad”), Ivan Nyikolajev („A klub”, tv-sorozat) vagy Jevgenyija Hirivszkaja („Fülöp öble”, „Gróf Montenegro”) a filmrendező Valerij Todorovszkij felesége. (Todorovszkij, akinek neve megemlítődik az első jelenetek egyikében egyébként a film egyik producere volt.)

    Dmitrij Kubaszov maga is forgatókönyveket ír és rendez. Idén a filmes hallgatók és elsőfilmesek moszkvai „Szent Anna” Fesztiválján elnyerte a fődíjat egy taxisofőrnőről forgatott rövidfilmjével a „Tánya az ötös” (Tanya pjataja) cíművel.

Anfisza Csehova az egykori úttörő, ma

   Persze a legismertebb, a sztár, Anfisza Csehova, televíziós műsorvezető, énekesnő, színésznő. 2005-től öt évig vezette az orosz TNT csatornán a „Szex Anfisza Csehovával” elnevezésű tv showt mely országos ismertséget szerzett neki. 2006-tól filmezik, 2009-ben debütált a színpadon. Nem csak Oroszországban, Ukrajnában is igen népszerű. A média napi szereplője.

    Kezdetben az Sz.Sz.D. rövidítés feloldására három magyarázatot is kínáltak az alkotók, hol az egyiket, hol a másikat adva meg különböző nyilatkozataikban.

„Szmerty Szovjetszkim Gyitjam” (Смерть Советским Детям) „Halál a szovjet gyerekekre”

„Szamij Sztrasnij Gyeny” (Самый Страшный День) „A legszörnyűbb nap”

„Sztrasilki Szovjetszkava Gyetszva” (Страшилки Советского Детсва) „A szovjet gyermekkor sztrasilkái”

    Mivel a sztrasilka gyűjteményekben csak az első variáció szerepel, a másik kettő a szerzők leleménye, a filmhez ma már csak a „Halál a szovjet gyerekekre” alcímet társítják.

    „Egyszer két kislány vidékre utazott a nagymamához. Miután megérkeztek, elmentek sétálni. Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy odagördült egy fekete „Volga” Sz.Sz.D. (halál a szovjet gyerekekre) betűkkel. Az autó megállt, kiszállt belőle egy bácsi, hozzájuk lépett és próbálta rábeszélni őket, hogy szálljanak be az autóba. Ígért nekik kölyökkutyát, cukrot, babát, de a lányok nem álltak kötélnek. Megijedtek és elszaladtak, de az autó ment utánuk. Végül sikerült elrejtőzniük egy elhagyatott házban.”

    Szerencsésen megmenekültek.

    Ha fel nem szálltak azóta a fekete függönyös buszra.

SZ.SZ.D. (С.С.Д.)

Orosz, szines, 93 p.

Ankor Stúdió, 2008.

Rendezte: Vagyim Smeljov

Forgatókönyv: Denisz Karisev, Vagyim Smeljov

Fényképezte: Oleg Kiricsenko

Zene: Dmitrij Danykov

Szereplők: Dmitrij Kubaszov, Jevgenyija Hirivszkja (Brik), Ivan Nyikolajev, Anfisza Csehova, Artyom Mazunov, Sztanyiszlav Erdlej, Karina Mindrovszkaja, Jekatyerina Kopanova, Veronika Ivascsenko, Jekatyerina Noszik, Sztanyiszlav Smeljov, Alekszandr Makogon, Igor Artasonov

Linkek:

http://www.embedupload.com/?d=44KJH5IHZH
http://www.embedupload.com/?d=63Z3RBF5GM
http://www.embedupload.com/?d=3PBKRVK4GS
http://www.embedupload.com/?d=3GBZIIAQKX
http://www.embedupload.com/?d=9XIIQJMVNW
http://www.embedupload.com/?d=6XFYRJESQR
http://www.embedupload.com/?d=0GDBJ0KTAC
http://www.embedupload.com/?d=3UEXUPGHU5
http://www.embedupload.com/?d=94AWKWJNLG