Vidám fickók

„Szörnyűség!

A moziban a »Viva Villát« vetítik, a peonok felkelésének tragikus képsorai peregnek, a fesztivál közönsége meg nevet!

Zajonganak az átkozottak!

Tapsolnak a nyomorultak!

Mi van?

Hogy is?

Miért?

Én nem nevettem.

Nem zajongtam.

Nem is tapsoltam abban a pillanatban.

Bűncselekményt követtek el a szemem láttára.

Rendkívülit.

Titánit.

A szív megkövül.

A kar széttárva.

A haj égnek áll.

Segítség!

Rablók!”

A „Lityeraturnaja Gazeta” 1935. február 28-i számában indítja így „Segítség! Rablók!” címmel megjelent glosszáját az akkoriban (azt mondják) ismert költő, Alekszandr Bezimenszkij.

Kissé hatásvadász kirohanását az előző év decemberében bemutatott „Vidám fickók” című zenés, úgynevezett „dzsessz-komédia” ellen intézte.

A szovjet sajtó szinte egyöntetűen sorakozott fel a kritika mögé, kifogásoltak majd mindent a filmmel kapcsolatban. Hogy a rendező, aki hosszabb ideig tartózkodott az Egyesült Államokban, lemásolt egy másodrendű hollywoodi revüt; hogy a főszereplőnek nincs hangja; hogy a viccek ízléstelenek; hogy az egyetlen jó dolog a filmben a zene, de azt meg lopták a „Viva Villából”. (Ezt az amerikai filmet épp akkor mutatták be az első moszkvai filmfesztiválon.)

Az elutasító recenziók száma egyre nőtt, annak ellenére, hogy a rendező már januárban megkapta a filmért a Vörös Csillag katonai érdemrendet. Mint írták: „a filmkomédia nehézségei felett aratott győzelemben tanúsított vitézségéért”.

Aztán Sztálin úgy döntött, véget vet a heves indulatokat kiváltó alkotás körüli vitáknak. Március 12-én a Pravdában megjelent egy békülékeny, a filmet jóindulattal kezelő írás, mely elismeri, hogy az ugyan nem mentes a hiányosságoktól, de...

De nyilvánvaló volt, hogy a „Nagy kormányos” számára fontos a film.

A 30-as évek elején a NEP végleg kimúlt és Sztálin belekezdett (vagy már javában benne is volt) grandiózus tervei megvalósításába.

A filmgyártásban egyelőre szélcsend honolt, de nyilvánvaló volt, hogy ez csak átmeneti jelenség, afféle vihar előtti csend. 1932-ben ugyan a filmművészet a Könnyűipari Népbiztosság irányítása alá került, ám a szakmában mindenki tudta, ez csak addig tart míg a Vezérnek ideje nem lesz velük is „foglalkozni”.

Erre 1933. februárjában került sor, amikor a Népbiztosok Tanácsán belül létrehozták a Mozgóképipari Főigazgatóságot (GUKF).

Jóllehet ennek feladata először csak a filmek munkálatainak felügyelete volt, azonban már májusban kiterjesztették hatáskörét és ettől kezdve felelős lett minden szövetségi és köztársasági stúdióban készülő film tartalmáért is.

A filmek tartalmáról pedig a Vezér azt gondolta, hogy a szocializmus építésén inaszakadtukig dolgozó embereknek olyan filmművészetre van szükségük, amely nemcsak új hőstettekre serkenti, de kikapcsolódni is segíti őket a pihenés szűkre szabott perceiben. A filmkészítők ne „okoskodjanak”. Készítsenek olyan filmet, amely az arany középúthoz tartja magát. Megfelelő mértékben értelmes és megfelelő mértékben közérthető.

A komédia műfajában az első ezeknek a követelményeknek tökéletesen megfelelő film a „Vidám fickók” lett.

Vígjátékok persze készültek a 20-as években is (majd’ félévente egy), de ezek túlnyomó többsége meglehetősen silány Chaplin-, Buster Keaton-, Max Linder-, Harold Lloyd-utánzat volt. A sokkal szerényebb számban forgatott jó vígjáték, Borisz Barnet vagy Jakov Protazanov komédiái pedig líraiságukkal szöges ellentétben álltak az új elvárásokkal.

Ezek a vígjátékok még „... egy másik, összetettebb, változóbb korszakot képviselnek. Még éppúgy magukon viselik a NEP hatását, mint ahogy a háborúét is, a pusztulást, a munkanélküliséget. Ezeknek a vígjátékoknak a hősei hétköznapi emberek. A villamosok utasai, a járókelők, a sorban állók, a társbérletek és a veteményeskertes kis házak lakói, akik a maguk módján vonzóak, de egyáltalán nem követelnek maguknak különleges helyet a történelemben. Nekik még nem sikerült megérteniük az új idők eszméit, megérezni annak romantikus pátoszát. Élnek a peremvidékeken, a külvárosokban, a közösségi lét zsúfoltságában – őket nem várja a Nagyszínház, vagy a Mezőgazdasági Kiállítás pompás pavilonjai, vagy a sportünnepély a Vörös téren...” – jellemzi e filmeket a filmtörténész, Mark Kusnyirov.

Borisz Sumjackij

Az „átalakítás” levezénylésére Sztálin a régi pártkatonát Borisz Sumjackijt szemelte ki. Még az illegalitásból ismerték egymást, Sumjackij vezette a fegyveres harcokat Szibériában és a távol-keleten, volt a rövid életű Távol-keleti Köztársaság külügyminisztere és szovjet nagykövet Perzsiában. Egyszóval otthon volt a terrorban és a diplomáciában is, így valóban alkalmasnak tűnt a filmes szakma átszervezésére.

A végső cél, az amerikai tapasztalatokat felhasználva megújítani a hazai filmipart, létrehozni egy „szovjet álomgyárat” a Krímben.

Kapóra jött a tervekhez a nyugati tanulmányútról ezidőtájt visszatérő (vagy talán épp e célból hazarendelt) rendezők, Szergej Ejzenstejn és Grigorij Alekszandrov, valamint az operatőr Eduard Tissze.

Ők még 1929-ben Lunacsarszkij a Közoktatási Népbiztosság vezetőjének engedélyével (javaslatára?) indultak szolgálati útra Nyugat-Európába és Amerikába. Hogy tapasztalatok szerzése, vagy inkább a szovjet mozi propagálása volt a cél (talán is-is) nem nagyon derül ki számomra, minden esetre ekkor már túl voltak klasszikus némafilmjeiken, „A Patyomkin páncéloson”, az „Októberen”, a „Régi és újon” így legalább szakmai körökben ismerték nevüket nyugaton.

Alekszandrov és Ejzenstejn

Alekszandrov és Ejzenstejn még 1921-ben ismerkedtek össze Moszkvában a Meyerhold-műhelyben. Állítólag összeverekedtek egy darab kenyér miatt, amit a két napja éhező Alekszandrov lopott el Ejzenstejntől. A két fiatalember a verekedést követően nemcsak baráti, hanem később munkakapcsolatba is került, és Alekszandrov segéd- vagy társrendezőjévé vált Ejzenstejn több filmjének.

Barátságuk olyannyira szoros volt, hogy filmes körökben homoszexuális kapcsolatról beszéltek.

(„Épp e verekedés nyomán tárult fel Eijzenstejn számára a fiatalember fizikai varázsa, kísértés, állati vonzerő áradva belőle” – legalábbis egyik életrajzírója Marie Seton szerint.)

A pletykák ellenére Alekszandrov 24-ben megnősült és elvette a társulat (Kék zubbony) egyik színésznőjét Olga Ivanovát. (Fiukat az akkortájt Moszkvában járó Douglas Fairbanks tiszteletére Douglas-nak keresztelték amelyet aztán az idők fordultával Vaszilijra változtattak. Manpság ismét Douglas-ként ír róla mindenki.)

Szóval 29-ben nyugatra utaztak, de a tapasztalatszerzés mellett (forgattak az Egyesült államokban és Mexikóban is) a szovjet életforma propagálására már nem nagyon maradt idejük.

Tissze, Chaplin, Alekszandrov

Alekszandr Dobrovszkij (aki jelenleg, az örököstől megvásárolván, az Alekszandrov-Orlova házaspár archívumának tulajdonosa) szavaival: „a társaság végigjárta az összes züllött lebujt és Cocteau még egy szabadkőműves páholyba is elvitte őket, mivel ő maga egyike volt az utolsó vagy utolsó előtti Merovingoknak. Találkoztak a Fehér emigránsokkal, forgattak egy naiv filmet is az emigrációról. (...) Az erkölcsök ebben a társaságban egyáltalán nem voltak kommunisták: Ejzenstejn erotomán volt és homoszexuális, Alekszandrovról és Tisszéről a rossz nyelvek mindig azt mondták, hogy biszexuálisok. Jean Cocteau-nak viszonya volt Ejzenstejnnel, de a közvetett bizonyítékok alapján inkább a jóképű Grigorij Alekszandrovba volt szerelmes. Van az archívumban egy fotográfia Cocteau-ról – a Cannes-i Filmfesztiválon, az »Orfeusz« bemutatóján – ezzel a felirattal: »Az én szeretett Grigorij Alekszandrovomnak«. Alekszandrovot viszont az éppencsak ismertté váló Marlene Dietrich-hez fűzték gyengéd szálak.”

Legalábbis Dobrovszkij ezt hámozta ki a pillanatnyilag csak általa kutatható dokumentumokból. (Hát, lelke rajta.)

A három utazó Walt Disney-vel

Sumjackij szándékai szerint Ejzenstejn lett volna, aki valóra váltja a „Népek Atyja” elképzeléseit az új típusú szovjet komédiáról, de a rendező túlságosan „öntörvényű” volt ehhez a feladathoz. Meg aztán le is nézte Sumjackijt, gyakran nyilvánosan gúnyolódott felettese tudatlanságán. Egyszer azt ajánlotta neki, hogy az új vígjátékot Barkov költeménye a Luka Mudiscsov alapján forgassák le, persze a címben szereplő illetlen családnevet (muda – a szlengben férfi nemi szerv) nem említette. Agyba-főbe dicsérte a mű ideológiai következetességét, s mivel Sumjackijnak fogalma sem volt miről beszél, kérte a könyvet. A titkárnők nem merték közölni a főnökkel miről szól a történet és inkább eltüntették a sikamlós opuszt.

A GUKF vezetője végül lemondott a közös munkáról Ejzenstejnnel, Alekszandrov pedig felismerve a rendező kegyvesztettségét, azonnal szakított vele és felvette a kapcsolatot Sumjackijjal. (aztán mikor Ejzenstejn visszakerült a „pixisbe”, persze újra átértékelte kapcsolatukat.)

1932 augusztusában Alekszandrov meglátogatta Gorkijt, akinek lakásán „véletlenül” épp ott volt Sztálin. Beszélgetés kezdődött a rendező külföldi tapasztalatairól, aminek végén Sztálin megjegyezte, hogy a művészet leragadt a tegnapnál és nem akar azzal a nyilvánvaló dologgal számolni, hogy az emberek szeretik a friss, életvidám műveket.

Aztán Gorkijhoz fordult:

„Alekszandr Makszimovics, ha önnek nincs ellenére a vidámság, a nevetés, segítsen felébreszteni a tehetséges literátorokat, a nevetés mestereit…”

Gorkij megígérte és már ősszel összehívták az ország vezető rendezőit és forgatókönyvíróit, sürgetve őket, hogy lássanak hozzá azoknak a vígjátékoknak az elkészítéséhez, amelyeket „már úgy várnak a szovjet emberek”.

A Sztálinnal való találkozás aztán végleg meggyőzte Alekszandrovot, hogy komédiát kell forgatnia.

A forgatókönyvet két hónap alatt írták meg Vlagyimir Masszal és Nyikolaj Erdmannal.

Alekszandrov később igyekezett úgy beállítani a dolgokat, mintha mindent ő talált volna ki, mindenben ő döntött volna, de a többiek visszaemlékezései nem ezt tükrözik. Valójában inkább Sumjackij mozgatta a szálakat. Ő választotta Nyikolaj Erdmant és kérte tőle, hogy kifejezetten Leonyid Utyoszov és az akkoriban roppant népszerű „dzsessz-zenekara” körül bonyolódjon a történet.

Nyikolaj Erdman

Egyébként Erdmant és Masszt a film forgatásáról vitték el, letartóztatásuk oka bizonyos kéziratban lévő politikai élű paródiák voltak. Nem is szerepelt nevük a stáblistán. Erdman 3 évet kapott, Jenyiszejszkbe száműzték. Egy meglehetősen közeli ismerőse (talán még barátnője is), a színésznő Angelina Sztyepanova – aki később az író Fagyejev felesége lett – közbenjárására azonban a következő évben átkerült Tomszkba. Közben továbbra is írt forgatókönyveket és 1941-ben a „Volga-Volgáért”, miközben továbbra sem lakhatott a fővárosban és a nagyobb városokban, megkapta a Sztálin díjat. A fővárosba csak 1941 végén térhetett vissza, mikor Lavrentyij Berija az NKVD klubjának ének és táncegyütteséhez helyeztette.

Visszatérve Utyoszovhoz, ő igazi őstehetség volt.

Lazar Vaszbejnként született Ogyesszában, már 15 évesen több hangszeren játszott és énekelt a zsinagógában meg mindenféle esküvőn.

A középiskolát sem fejezte be, kicsapása után cirkuszosnak állt, gyűrű és trapéz-artista, sőt még bohóc is volt. A polgárháború után került Moszkvába, majd Leningrádba. Az akkortájt divatos „miniatűr” színházakban lépett fel. Ezeken a varieté-, és kamaraszínpad-szerű helyeken kuplékkal, monológokkal, rövid jelenetekkel léptek fel a művészek, de néha divatbemutatót, filmvetítést is beiktattak. Egy ilyen helyen tartotta az Utyoszov-zenekar első fellépését 1929 március 8-án.

Utyoszov és együttese 1929-ben

„... közérthető, dallamos, érzelmes, jazz muzsikát [játszott],közelítve azt a népdal hagyományaihoz. Nemcsak eredeti jazz-zenekart hozott ezzel létre, hanem esztrádművészek közösségét is. A kiváló zenészek, akik kotta nélkül játszottak, előadtak bármilyen jelenetet a zene nyelvét kiegészítve a színház nyelvével.”

A 30-as évek elején már valóban országszerte ismert és kedvelt muzsikus volt, hatalmas rajongótáborral.

A női főszereplőt kicsit nehezebben találták meg.

Még amatőrökkel is próbálkoztak. Az egyik esetre Alekszandrov így emlékezett:

„Moszkváig jutott a híre, hogy a Ramenszkij körzetben van egy lány, egy traktoros, megdöbbentő ének- és tánctudással. Manapság biztos megnyerné a köztársasági versenyt, még a szövetségit is, de akkoriban...

Elmentünk Ramenszkojéba, szerveztek nekünk valami falusi amatőr előadás-félét. Fellépett a kolhoz együttese, ez a lány meg énekelt és táncolt. A képességei valóban kiválóak voltak és úgy döntöttem, hogy elhívom Moszkvába próbafelvételre. A gépállomás vezetője azonban nem engedte el Moszkvába, így indokolva: »Fölösleges neki óbégatnia, dolgozzon csak a traktoron. Nekem így is művésznő!«”

Aztán 33 tavaszán a díszlettervező és grafikus Pjotr Williams elhívta Alekszandrovot a Moszkvai Művész Színházba, ahol Offenbach „La Perichole” c. operettjének címszerepét a 30 éves Ljubov Orlova játszotta.

A rendező megnézte és már másnap este együtt mentek a Bolsojba a Szobinov ünnepségre. (Leonyid Szobinov operaénekes 60 éves korában, 1933-ban vonult vissza a színpadtól.)

Utána hajnalig bolyongtak Moszkvában és a végén Alekszandrov felajánlotta Orlovának a „Vidám fickók” főszerepét. Ő sokáig szabódott, de végül igent mondott.

Ez Alekszandrov regényes változata arról, hogyan ismerkedett össze későbbi feleségével.

Mások szerint maga Orlova volt a kezdeményező fél. Egyszerűen bement a stúdióba és felajánlotta magát a szerepre. A próbafelvételen azonban gyenge teljesítményt nyújtott, így nem nyerte meg a rendező tetszését. De Orlovát nem lehetett megállítani. Egyik barátnője, a dokumentumfilmek stúdiójának igazgatója, Ligyija Sztyepanova közeli ismerőse volt Alekszandrovnak. Egy nap meghívta magához a rendezőt egy csésze teára, ahová „váratlanul” betoppant Orlova is. Mit tesz isten, Sztyepanovának hirtelen el kellett mennie valahová és otthagyta kettesben Alekszandrovot és Orlovát. Néhány nappal később aztán Orlova megkapta Anyuta szerepét.

A történet mögött talán meghúzódik egy kis rosszindulat, de az kétségtelen, hogy az anyai ágon nemesi családból származó, hadmérnök apával büszkélkedő színésznő rendelkezett némi tapasztalattal a megfelelő partnerek kiválasztásában.

A fiatal Ljubov Orlova

A zongorázni, balettozni tanuló fiatal lány családja nehéz körülmények közé került a polgárháború alatt és után. Orlova szabad idejében moziban zongorázott, táncolt, hogy segítse őket. A konzervatórium és a Moszkvai Művészeti Technikum elvégzése után felvették a Művész Színház Zenei Stúdiójába kóristának. Még ugyanebben az évben egy előadás után valaki bemutatta neki a prominens párthivatalnokot, Andrej Berzint.

Az Orlov család a társbérletből hamarosan önálló lakásba költözhetett, Orlova pedig a házasságkötés után férjéhez. Berzint azonban nemcsak a fiatal kóristalány érdekelte, hanem a politika is. Ebben azonban már nem volt olyan szerencsés. A 20-as évek végére helyettes népbiztos lett belőle, a pártellenzék egyik fontos alakja. 1930 elején letartóztatták az un. „Csajanov-ügyben” és ezzel kilépett a kóristalány életéből.

(Kazahsztánba száműzték, ahol a „Szojuzpromkorm”, a Szövetségi Élelmiszeripari Egyesülésnél dolgozott 1938-as újabb letartóztatásáig. Ekkor már a GULAG-ra került ahonnan csak a háború után szabadult. 1951-ben halt meg Lettországi rokonainál, rákban. Ezt csak azért jegyzem meg, mert Orlova, mikor a film bemutatása után megkapva az Érdemes Művész címet Sztálinnál járt, érdeklődött a Vezérnél első férje után. Sztálin meglepődött, de megígérte, hogy segít. Orlovát nemsokára behívatták a Lubjankára ahol az egyik KGB vezető közölte vele, hogy a volt férje még él, és ha az az óhaja, akár már ma csatlakozhat hozzá. Orlova egy szót sem szólt, felállt, és csendben elhagyta a szobát.)

Visszatérve a Művész Színházhoz, a kóristalányból viszonylag rövid idő alatt lett primadonna.

1926-ban vált ki a színházból a Zenei stúdió és lett önálló Zenés Színház mely akkori vezetőjének nevét, Vlagyimir Nyemirov-Dancsenkóét vette fel. Az addig vezető színésznő Olga Baklanova (állítólag Nyemirov-Dancsenko szeretője) egy turnét követően Hollywoodban maradt. Őt a primadonna szerepkörben Nagyezsda (más források szerint Anna) Kemarszkaja követte, de már 32-ben Orlova volt a nagy sikereket arató új üdvöske, köszönhetően tehetségének és talán közeli barátjának is, aki Vlagyimir Nyemirov-Dancsenko fia, a szintén a színházban dolgozó Mihail volt. A barátság annyira közeli volt, hogy mindenki közelgő házasságukról beszélt ám az mégis füstbe ment. Új rajongó tűnt fel, egy osztrák impresszárió (máshol diplomata, vagy üzletember) személyében. Nem lehet tudni, hogy a színésznő mit remélt ettől a kapcsolattól, talán külföldre vágyott, talán a mozihoz remélt valami összeköttetést, ugyanis a színházat egyre szűkebbnek érezve, a filmezés felé kezdett kacsingatni. Szerepelt is két filmben („Aljona szerelme” és a „Pétervári éjszaka”) de színpadi sikerei ellenére a filmeket sem a szakma sem a közönség nem vette észre.

Ekkor kapta (vagy szerezte meg) Alekszandrov ajánlatát.

És meg is ragadta.

Alexandrov és Orlova a forgatáson

Bár a forgatásra Alekszandrov a feleségével és a kisfiával, Orlova pedig osztrák élettársával érkezett, sőt az operatőr Vlagyimir Nilszen is megpróbált közeledni a színésznőhöz, de az és a rendező csak egymással voltak elfoglalva. (Egyébként Nilszen is Borisz Sumjackij ajánlására lett a film operatőre, korábban Ejzenstejn két filmjében is Eduard Tissze kameramanja volt, 1935-ben pedig ő fényképezte Ejzenstejn szerencsétlen sorsú „A bezsini rét” című filmjét. Nilszen éppen száműzetését töltötte a Fehér-tengernél, onnan hozatta el Sumjackij, aki úgy tűnik a szakmaiságot azért fontosabbnak gondolta mint a makulátlan előéletet.)

Alekszandrov mindent megtett, hogy a színésznő ne kezdőnek, hanem a forgatás nagyasszonyának érezze magát. Még a forgatókönyvön is változtatott, hogy Orlovának több jelenete legyen. A stáb érdeklődéssel figyelte lesz-e új párja a szovjet filmművészetnek.

Lett.

Először az osztrák elégelte meg, hogy asszisztáljon a szerelem szárba szökkenéséhez, aztán Alekszandrov családja is visszatért Moszkvába.

A forgatáson

A forgatás részben Gagrában zajlott, Szergej Petrovics Fjodorov sebészprofesszor („az orosz urológia atyja”) nyaralójában, bár az ehhez kapcsolódó történetre azért nem mernék mérget venni:

„A professzor ebben az időben Moszkvában tartózkodott. A filmes stáb megkereste a házra felügyelő olaszt és rábeszélte, hogy engedélyezze a forgatást a dácsában. A gyanútlan olasz azt gondolva, hogy egy ilyen gyönyörű helyen csak csodálatos szerelmi jeleneteket lehet forgatni, beleegyezett. Nyugodtan figyelte a felső erkélyen ülve a stáb előkészületeit, a kék ingben, mexikói nadrágban és trópusi sisakban megjelenő Alekszandrovot. Aztán felhangzott a jel, a díszes lépcsőkön pedig az abházok vad kiáltásai közepette vágtatni kezdett egy felbőszült tehéncsorda. Mindent elsöpörtek ami az útjukba került. Az állatok öklelve, lépcsőket törve, a banánfákat gyökerestől kiforgatva rohantak fel. A szerencsétlen olasz látva a pusztítást, a saját nyelvén kezdett hangos kiabálásba. Ám a filmesek nem álltak le. Négy órán át tartott a forgatás, négy órán át jajveszékelt az olasz, Alekszandrov pedig négy órán át mosolygott derűsen.”

A résztvevők számára emlékezetes forgatás volt, izgalmakkal, kellemetlenségekkel, sőt balesetekkel tűzdelve.

Utyoszov és Mar' Ivan'na

A megvadult bika hátán, a forgatókönyv szerint Utyoszovnak kellett volna „rodeóznia”, ám ő ezt kerek perec megtagadta. Akkor Orlovát ültették fel rá (mármint a bikára), akit aztán a megvadult állat annak rendje és módja szerint le is dobott magáról. A színésznő egy egész hónapig feküdt a kórházban.

Az állatok is megsínylették a forgatást, de nekik nem volt választási lehetőségük.

Két tehén összecsuklott a hőségtől, egy harmadik pedig legurulva egy magas lejtőn az útra zuhant, „szörnyen megrémítve a strandról visszatérő hölgyeket”.

Az ebédlői jelenetben szereplő malackával egy tál konyakot itattak meg, hogy tántorogjon a felvételen, a bika pedig tíz liter vodka után vált kellőképpen részeggé. Mivel ez túl jól sikerült és a bika kötelét elszakítva üldözni kezdte a stáb tagjait, egy állatorvos javaslatára a vodkához brómot kevertek. A bika részeg lett, de nyugodt. És hogy emellett még „mosolyogjon” is, tubákot szórtak szét körülötte.

A 30-as években még senki sem törődött azzal, amit napjainkban szinte mindig tudomásunkra hoznak a filmek készítői. Mármint, hogy a filmben szereplő állatok semmiféle bántalmazást nem szenvedtek.

Azért abban ne legyünk olyan biztosak, hogy ez így is van.

(Hallottam olyan – manapság zajlott – forgatásról, ahol a bikát elektromos sokkolóval „vadították”. A szerencsétlen állat rögvest összecsinálta magát kínjában.)

A film 34 őszére állt össze teljesen, de már nyáron „tesztelték” hosszabb-rövidebb részleteit.

A sorsát befolyásolók közül talán Gorkij volt az első aki látta a még nem teljesen elkészült alkotást. Különösen a zenészek verekedése tetszett neki: „a magunk módján verekednek, nem amerikai módra” – mondta. (Hogy ezen pontosan mit értett nem tudom, de a jelenet valóban elég mozgalmasra sikeredett. A tíz napig forgatott jelenetet végül négy percre vágták össze, igaz, vágását nem az alkotók, hanem Ejzenstejn végezte.) A film keresztapja is a „forradalom viharmadara” volt, a „Dzsessz komédia” és „Az abrau-dursoi pásztor” helyett ő találta ki a „Vidám fickókat”.

Forgatási jelenet

Sztálin július közepén látta a filmet, az eseményről maga Sumjackij tudósít, aki rendszeresen készített feljegyzéseket a Kreml vetítőtermében lezajlott eseményekről. A vetítés 1934. július 13-ról 14-re virradó éjszaka történt, a Vezéren és Sumjackijon kívül Molotov, Vorosilov, Kujbisev, Kaganovics, Zsdanov, Ordzsonikidze és Jenukidze vett részt rajta.

„Sztálin:

- Na, mit nézünk még meg? (Előtte a »Cseljuszkin« c. Dokumentumfilmet látták.)

Vorosilov:

- Nézzük meg, a »Vidám fickókat«!

Sztálin:

- Az meg miféle film?

Vorosilov:

- Egy érdekes, vidám, zenés film Utyoszovval meg a dzsessz-zenekarával.

Sumjackij:

- De még nincs nálam az egész, csak mostanában készül el. Csak az első (három) részt tudom megmutatni.

Sztálin:

- Kíváncsivá tesz bennünket. Hát akkor legalább az elejét.

Kaganovics:

- Hisz Utyoszovnak nincs is hangja.

Zsdanov:

- Ráadásul mindig csak züllött dalokat énekel.

Vorosilov:

- Nem, majd meglátják, nagyon tehetséges művész. Nagy tréfacsináló és remekül énekel a filmben. Nagyszerű film.

Sumjackij:

- Elértük, hogy úgy istenigazából játsszon és énekeljen.

Kaganovics:

- És hogy érték el?

Sumjackij: Beszéltem a hangosfilm technikai lehetőségeiről.

Sztálin:

- Hát, ha egyszer jó, akkor lássuk!

Utyoszov és Marija Sztrelkova

A »Vidám fickók« első részeinek vetítése homéroszi hahota közepette zajlott. Különösen tetszett (Joszif Visszarionovicsnak, Klimentyij Jefremovicsnak, Lazar Mojszejevicsnak és Zsdanovnak) a jelenet a strandon a hallal, és a következő párbeszéd: »- Ön olyan fiatal és már zseni. Hogyan lehet ez? – Szokás dolga.« Nagyon tetszett a masírozás, a gőzhajó (?!), a csorda névsorolvasása stb. Érdeklődni kezdtek ki forgatta és hol.

Sumjackij: Elmondtam.

Kaganovics:

- Ez tényleg nálunk Moszkvában készült? Merthogy igen magas színvonalú munka, közben meg azt mondják, hogy az önök moszkvai üzeme nem is üzem, hanem inkább temető. A sajtóban is gyakran szóba kerül.

Sumjackij:

- Ezt csak a szkeptikusok, a pesszimisták mondják nálunk, azok az emberek, akik maguk nem igazán dolgoznak.

Sztálin:

- Mondjuk ki nyíltan – a dologtalan mizantrópok. Még nem kevesen vannak ilyenek, mindenféle ügy körül. Ahelyett, hogy kemény munkával igyekeznének javítani a dolgokon, csak morgolódni tudnak és megjósolni a sikertelenséget…”

Július 21-én Sumjackij levetítette az egész filmet, mégpedig Sztálin kifejezett kérésére. („És az a »Vidám fickók«, aminek már megnéztük az elejét?”) Vorosilov eljátszotta a strébert: „Én már láttam az egészet. Betegre nevettem magam. Nagyon jó film.” Mire Sztálin leintette: „Katona módra cselekedett, sebesen. De a filmet majd akkor értékeljük, amikor mind együtt megnéztük.”

Orlova és Utyoszov

A Vezérnek egyébként tetszett a film, vetítés közben nagyokat nevetett, kommentálta a többieknek a cselekményt, a filmtrükköket. A névsorolvasás jeleneténél Vorosilovhoz fordult: „Tessék, ez egy jó ötlet. Nálunk meg okoskodnak és borongós »újjáépítési« meg »átnevelési« történetekben keresik az újat. Nekem nincs ellenemre ezeknek a problémáknak a művészi feldolgozása. Épp ellenkezőleg. De tegyék úgy, hogy derűs, élénk és vidám legyen.”

Úgy érezzük magunkat, mint egy szabadnap után, jegyezte meg a végén.

Egy jelenetet azért mégiscsak ki kellett hagyni a filmből, de hogy ez Sztálin, vagy a film – mint „ellenforradalmi és huligán” mű – betiltására kísérletet tevő Andrej Bubnov (közoktatási népbiztos) és Alekszej Szteckij (1935-től az SZKP KB agitprop osztályának vezetője) kezdeményezésére történt-e, arra nem találtam utalást.

A kivágott jelenetben a kolhoztagok ítélkeznek a főhős felett, akinek felelőtlen magatartása következtében kerültek az állatok a „Fekete Hattyú” panzióba. A későbbi kiváló komikus, Eraszt Garin volt a vádló:

„Csak gondolják meg, elvtársak, micsoda züllésbe taszította Potyehin elvtárs a rábízott csordát. Két külföldi különlegességünk, Zoja a svájci és Eszter Van Dongen a holland tehén nem éjszakáztak a kolhozban, és reggel rúzsnyomokkal a tőgyükön jelentek meg a legelőn!”

Az év végi bemutató egy pillanatra még veszélybe került a december elsején történt leningrádi Kirov-gyilkosság és az azt követő országos gyász miatt, de aztán a Kreml úgy döntött, hogy a népnek még az év vége előtt megfelelő szórakozást kell nyújtani. A Sumjackij által eredetileg Leningrádba tervezett bemutatót december 25-én a moszkvai „Udarnyik” (Élmunkás) filmszínházban tartották meg.

Ahogyan maga a film, annak reklámja is igyekezett a hollywoodi tapasztalatokból meríteni. A film dalai megjelentek hanglemezen, kiadták a dalok kottáit, dalszövegeit, árusították a főszereplők fényképeit. A hölgyek „Vidám fickók” csokoládét, a férfiak „Vidám fickók” cigarettát vásárolhattak az üzletekben. Mozgó reklámhordozóként még egy halottaskocsi is megjelent az utcán.

Külföldön „Moszkva nevet” címmel vetítették a filmet. „A Vidám fickók előtt az amerikaiak csak Dosztojevszkij Oroszországát ismerték. Most hatalmas előrelépést láthattak az emberi lélektanban – az emberek harsányan és vidáman nevetnek.” – mondta Chaplin.

Leonyid Utyoszov

Röviddel a premier után, 1935 januárjában ünnepelte a szovjet mozi 15 éves fennállását. A nagy „csillaghullásból” nem maradtak ki a „Vidám fickók” alkotói sem. Ekkor kapta Alekszandrov a már említett katonai kitüntetést, Sumjackij a Lenin-rendet, Orlova pedig a Szovjetunió Érdemes művésze címet.

Az Alekszandrovval és Orlovával a forgatáson meglehetősen rossz viszonyba került Utyoszov ebből kimaradt.

Az ellenségeskedés kiváltó oka talán Utyoszov forgatáson tett megjegyzése volt. Amikor először látta a harmincévesen egy fiatal lány szerepére készülő Orlovát, odafordult Alekszandrovhoz és megkérdezte: „Hol találtad ezt a régi kalocsnit?”

Így aztán Utyoszovnak kitüntetés helyett be kellett érnie egy hazai gyártmányú „Fet” fényképezőgéppel.

Igaz, járhatott volna rosszabbul is.

Mint írtuk, Erdmant és Masszt már a forgatáson „begyűjtötték”.

Az operatőrt, Vlagyimir Nilszent, 1937-ben a „Volga-Volga” forgatását követően tartóztatták le (az év elején még megkapta a szovjet Becsületrendet).

Nilszen, a börtönben

„Azt találtam furcsának, – mesélte egy beszélgetésben özvegye, Ida Penzo – hogy a szálloda adminisztrátora (akkor a Metropol szállóban laktak) kétszer is érdeklődött telefonon este hat óra után, otthon van-e Vlagyimir Szemjonovics illetve hamarosan megjön-e. Épphogy leültünk az asztalhoz, a folyosón felhangzottak valakinek a sietős léptei, aztán váratlanul a második emeleti 276-os szobánkba kopogás nélkül besétált két civil ruhás férfi. Egyikük csendben megállt az ajtónál, a másik revolvert fogott Nilszenre és számomra érthetetlenül dühösen azt kiáltotta: »Fel a kezekkel! Itt a letartóztatási parancs.« A férjem, teljesen nyugodtan letette az asztalra a kést és a villát, felállt és halkan azt mondta: »Miért fel a kezekkel? Nincs fegyverem.« Felvette a kalapját, kabátját, és búcsúzóul azt mondta nekem: »Ne aggódj... néhány nap múlva megjövök, mint régen... Engem az NKVD-ben ismernek.«”

Az operatőrt szinte minden barát sietett megtagadni. Újra Ida Penzo:

„Eduard Tissze azt válaszolta nekem a telefonban, hogy kéri, ne számítsam őt a baráti körömhöz. Alekszandrov meg, megtudva tőlem a férjem letartóztatását annyira megrémült, hogy azonnal elveszítette a beszélőképességét.”

Ellenforradalmi tevékenységgel és kémkedéssel vádolták. A kérdésre, hogy a kémkedés mellett miben nyilvánult meg ellenforradalmi tevékenysége, azt válaszolta: „Filmhíradós munkára kaptam ajánlatot, hogy a Vörös téri parádé forgatása közben terrorista cselekményt kövessek el. Bár elfogadtam az ajánlatot, de nem voltam terrorista hangulatban.”

1938. január 20-án lőtték agyon. Még nem volt 33 éves. Ejzenstejn zseninek tartotta, ha Hollywoodban él bizonyára megkapta volna az „Oscart” – mondta róla.

Bár félreállításában nyilvánvalóan Sumjackijhoz fűződő kapcsolata volt a döntő, talán nem meglepő, hogy neki is volt egy összezördülése Orlovával és Alekszandrovval.

Értékelte Orlova tehetségét, lenyűgözte temperamentuma, de észrevette a színésznő arcán szaporodó ráncokat is.

„Egy nap, 1936 őszén – meséli Szaul Mihajlovics Gofman – Nilszen odajött hozzám és izgatottan azt mondta: »A következő filmben, amit Alekszandrovval csinálok, Sztrelkát a postásnőt, egy másik fiatal színésznő fogja játszani. Szóltam Grisának.« Szolidáris volt vele Nyikolaj Erdman is. Amikor Nilszen beszélt erről Alekszandrovnak, a szerelmes rendező nagyon felindult, és azt mondta neki: »Orlovát az egész ország imádja, és mint színésznőt, szereti őt Sztálin elvtárs is.« Vologya engedett neki, de nekem mint mindig, félig tréfásan félig komolyan azt mondta: »Aki Ljubát filmezni akarja, annak zseninek kell lennie.« Maga a színésznő (aki akkor volt a 35. évében ) megkérdezte Nilszent: »Murzilka, ez veled az utolsó filmem, vagy ez az utolsó fiatal szerepem?« (...)

A »Cirkuszban« Rajecska szerepét játszó Melnyikova mesélte nekem: »Egy a rendezővel történt kisebb veszekedés után Nilszen nem jött ki az egyik fontos jelenethez és Grigorij azt mondta a forgatócsoportnak, hogy javasoltak neki már egy másik főoperatőrt, de még meggondolja.«”

A hazatérés Amerikából. Bal szélen Sumjackij, jobbról a
második Nilszen

Borisz Sumjackij a filmfejlesztési program kidolgozója, a film bemutatását követően egy delegációval (Nilszen is tagja volt) Amerikába indult, tanulmányozandó a filmipar ottani tapasztalatait. Visszatérve láttak neki a szovjet „álomgyár” megteremtésének. Sztálin jóváhagyta a tervet, de sajnálkozott, hogy Mussolini megelőzhette a Szovjetuniót, mert már két évvel korábban létrehozta saját „Hollywoodját”.

Aztán fordult a szél.

Talán Sztálin vesztette el érdeklődését a krími filmváros iránt, talán Sumjackij vált túlságosan „önjáróvá” és lett tüske sokak körme alatt, talán mindkettő.

Az újságok kisvártatva piszkálni kezdték fellengzős és ellentmondást nem tűrő stílusáért, majd később feljelentették a Párt KB-nál. A feljelentők élén az „emberi lélek mérnökei”, az írók és a filmes személyiségek álltak.

Az 1937-es év folyamán a filmirányítás összes helyettes vezetőjét ellenséggé nyilvánították és eltüntették.

Magát Sumjackijt 1938 elején tartóztatták le és a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai kollégiuma júliusban ítélte halálra. Az ítéletet csak hat hónappal később hajtották végre. A vizsgálat során bevallott mindent. Kiderült, hogy kinevezése legelső pillanatától bomlasztotta a mozit, elnyomta a fiatal kádereket. Különösen a könnyű műfajnak igyekezett károkat okozni. Az általa létrehozott ellenforradalmi szervezet tönkretette a szalagokat, megrongálta a kamerákat. 1937 januárjában a Politikai Bizottság tagjainak megmérgezése céljából összetört egy higannyal teli lombikot a Kreml vetítőtermében.

A „Vidám fickók” születésénél bábáskodók közül talán csak Orlova és Alekszandrov karrierje ívelt töretlenül felfelé.

A színésznő a 30-as évek végére az ország ünnepelt sztárja lett. Férje egymás után forgatta vele a zenés filmeket. 1936-ban elkészült a „Cirkusz”, 1938-ban a „Volga-Volga”.

Sztálin továbbra is lelkesedett érte.

Kettejük kapcsolata egyébként is meglehetősen furcsán alakult. Sztálin, elfoglaltságai ellenére képes volt egy álló órán át beszélgetni vele telefonon. Egyszer, hazatérve a Kreml egyik fogadásáról Orlova felfedezte, hogy a György-teremben elveszítette a brossát. Fogta a telefont, Joszif Visszarionovics pedig elrendelte, hogy kapcsolják be a teremben a fényeket és keressék meg az elveszett ékszert. „Vigyázzon Orlovára, csak egy van nekünk belőle” – mondta egy alkalommal Alekszandrovnak.

De még a „Nagy Kormányos” barátsága sem akadályozhatta meg, hogy a sajtó kikezdje a művésznőt. Ennek oka persze saját maga volt.

A problémák talán az ivással kezdődtek. Annyira elvesztette a mértéket, hogy Alekszandrov, hazatérve a munkából rendszeresen részegen találta. A rendező aztán valahogy – talán az Orlova számára legfontosabbal, a karrierje elvesztésével fenyegetőzve – rávette, hogy leszámoljon az italozással, ám hamarosan újabb „zűr” támadt körülötte.

A vnukovoi dácsa, a teraszon a pár

A “Vidám fickókért” a házaspár kapott egy hektár földterületet Vnukovoban. (Dunajevszkij is.) 1938 nyarán aztán a pár úgy döntött, nyaralót épít rajta.

Fjodor Razzakov változatában:

„…az építkezés sok pénzbe került. A lehető leggyorsabban kellett a pénzt előteremteni és Orlova megtalálta a kiutat.

A fellépti díja, más művészekhez viszonyítva elég magas volt – 750 rubel. A fennálló probléma miatt azonban ez a pénz nem volt elég, ezért szervezett magának áprilisban Kijevbe egy vendégszereplést, amiért 3300 rubelt kért. Az összeg csillagászati volt, de Orlovával előzékenyen bántak.

Vérszemet is kapott.

A következő hónapban Ogyesszában kellett koncerteznie, az új ár pedig előadásonként 3000 rubel lett. Nem beleértve természetesen az utazás költségét, a napidíjat stb. Ám itt csalódnia kellett. Az Ogyesszai Filharmonikusok vezetősége, hivatkozva szűkös anyagi lehetőségeire, ilyen feltételek mellett nem vállalta a közös munkát Orlovával.

Ő azonban ebből a helyzetből is megtalálta a kiutat.

Megkereste a filharmonikusok helyi pártbizottságának elnökét és vele állapodott meg a koncertek díjazásáról. Ennek eredményeként az Ogyesszaiaknak mégis ki kellett fizetniük a nyolc koncertért 24 000 rubelt.

Orlova, minden eszközt megragadván a dácsa felépítéséhez, láthatóan meg volt győződve arról, hogy ezt a fajta »ügyeskedést« is megússza. De nem volt szerencséje.

Vendégekkel a dácsában

Az eset a Központi Bizottságig jutott és az úgy döntött, hogy a híres színésznőt meg kell zabolázni. A »Szovjet Művészet« június 10-i számában megjelent egy cikk »Elfogadhatatlan viselkedés« címmel.

Ezt követően Orlova egy időre háttérbe szorult és Alekszandrovnak, kapcsolatai ellenére komoly erőfeszítésébe került megvédenie feleségét a további támadásoktól.

Végül az eset szerencsésen feledésbe merült.”

Egy évvel később a „Fényes út” bemutatóján már a kutya se emlékezett rá. A film eredetileg a „Hamupipőke” címet viselte volna, de Sztálinnak nem tetszett és összeállított egy tizenkettes listát a számára elfogadhatóakból. Ezt aztán elküldte Alekszandrovnak. Ő a „Fényes utat” választotta, a Filmforgalmazási Főigazgatóság nagy bánatára, hiszen már legyártatták a „Hamupipőke” parfümöt, melynek piacra dobását a premierre időzítették, hiszen Orlova nevével mindent el lehetett adni.

Hatására a szovjet nők körében járványosan terjedt a haj hidrogénezése és a szemöldök kiszedése. Az orvosok Orlova szindrómaként kezdték emlegetni azt a tünetegyüttest, amely egyeseknél a megszállottságig fokozódó hasonlítani-vágyásban nyilvánult meg. Ezek a hölgyek a külsőségek mellett úton-útfélen állítgatták, hogy közeli hozzátartozói (testvére, lánya) a színésznőnek.

Egy rajongó rendszeresen hívogatta telefonon, utánozta a hangját, egész monológokat adott elő a szerepeiből, sőt dalra is fakadt.

Közben Alekszandrov is építgette a maga karrierjét. Felesége Sztálinhoz fűződő kapcsolatát is kihasználva, igyekezett közel kerülni imádott Vezéréhez.

„Elbűvölő, mosolygós ember benyomását keltette, megérezte a politikai konjunktúrát. Kollégáinál sokkal gyakrabban érintkezett a filmes vezetőkkel és a magas rangú pártfunkcionáriusokkal, ügyesen megteremtve saját hírnevét. Művészileg fogékony, muzikális ember volt, de nagyon szeretett kérkedni, festeni magát, kihangsúlyozni valós és képzelt érdemeit, és jóindulatúan elmosolyodott, ha időnként bírálták Nilszent, Lebegyev-Kumacsot, Erdmant, Utyoszovot vagy Dunajevszkijt.”

„Miről ír ez? Mikor lesz már vége ennek az alekszandrovi kitalációnak! Az ő baja egyértelműen a nagyzási mánia” – mondta Utyoszov, Alekszandrov 1976-ban megjelent visszaemlékezéseiről. Igaz ők nagyon nem szerették egymást, de az operatőr, Nilszen özvegye is hasonló emlékeket őriz a rendezővel kapcsolatban.

Geraldin és Charles Chaplin Orlovával

A házaspár szerencsecsillaga a háború után sem áldozott le.

Sokat utaztak együtt szerte a világban, mindenkinek demonstrálva a szovjet demokrácia diadalát.

A személyes barátok között filmszínészek, köztük sok híresség, különösen Charlie Chaplin.

Ugyanakkor a Szovjetunió filmes sokadalmában, ennek a „sztár-párnak” gyakorlatilag nem volt igazi barátja, ellenséget viszont jócskán szereztek maguknak.

1964-ben például, az egyik fesztiválra készülve, Grigorij Alekszandrov úgy döntött, újra hangosítja a „Vidám fickókat”. A rendező Vlagyimir Trosint kérte fel, hogy kölcsönözze hangját Utyoszov szövegéhez és dalaihoz. A munka el is készült Utyoszov pedig tudomást szerezve róla, dühös hangú levélben vonta felelősségre Trosint. Trosin, hogy tisztázza magát, Alekszandrovot hibáztatta. Alekszandrov végül elismerte, hogy megtévesztette a fiatal színészt azzal, hogy Utyoszov nem akarja vállalni az újrahangosítást. Utyoszov nem hagyta annyiban, Alekszandrov pedig kénytelen volt meghagyni az eredeti hangot. (Más források szerint a filmet vetítették az új hangosítással, de a közönségnek nem tetszett.)

Ljubov Orlova más ellenséggel is küzdött, az öregedéssel.

A megjelenésére mindig gondosan ügyelő színésznő, már-már mániákusan próbálta eltüntetni ráncait, pánikba esett a fényképezés és minden olyan nyilvános megjelenés miatt, ahol úgy gondolta nem tudja elrejteni valódi korát.

A filmekben férje különböző trükkökhöz folyamodott, például emelvényre állította a székét, hogy az arca a kamera magasságába kerüljön, speciális megvilágítással igyekezett simítani a ráncokat.

A külföldi utazásokról „csodakrémekkel” megrakodva tértek haza. Amikor már ezek sem segítettek, Orlova (talán elsőként a szovjet filmszínésznők közül) a plasztikai sebészettel próbálkozott. (Bár a már említett Alekszandr Dobrovszkij, a hagyaték tulajdonosa ezt kitalációnak tartja.)

A lényeg azonban, hogy mint minden halandó, öregedett és az új Anyuta-szerepekben nevetségessé vált.

Utolsó (dobozban maradt) filmjét a 74-es „Szkvorec i Lira” (Seregély és Lant) címűt, háta mögött a Moszfilmnél „Szklerózis és Klimax”-ként emlegették.

Az utolsó, (dobozban maradt) filmben

Még életükben sokan állították, hogy az ő házasságuk olyan erős és tökéletes volt, hogy a legkisebb pletyka sem tapadt hozzájuk. Közben már akkor is beszélt a filmes közösség arról, hogy a nagy szerelem Orlova és Alekszandrov között nem más mint egy legenda, amelyet ők fáradhatatlanul ápolnak.

Kétségtelen, hogy kapcsolatuk nem szűkölködött furcsaságokban. Soha nem beszélgettek. Sok évtizedet leéltek együtt és soha nem mondtak egymásnak egy szót se. Leveleztek. A kommunikáció ezen módjához állítólag Orlova ragaszkodott. („Nálunk az irodában tonnaszámra hevernek ezek a levélkék” – mondja Dobrovszkij) Persze, az emberek előtt, vendégségben, igaz szigorúan magázódva,de beszélgettek. Ám egyedül – csak írásban.

(Orlova nem szerette volna, hogy férje bevallja neki saját korábbi kapcsolatait. És akkor megegyezett vele, hogy játsszák ezt a „tréfából nem beszélünk” játékot – magyarázza a bennfentes. Hááát…?!)

A vnukovoi villában az emeleten eleve két lakrészt alakítottak ki, egy nőit és egy férfit. Orlova első férjét szinte a hitvesi ágyból hurcolta el a Cseka, attól kezdve soha többé nem tudott együtt aludni senkivel. (Ez megint Dobrovszkij indoklása.)

És akkor már meg sem kell lepődnünk azon, hogy bár pályája során számtalan filmben, számtalan szerelmes jelenetben játszott, ezek között nem volt egy film sem, melyben az általa megformált hősnő valakivel csókolózott volna.

Ljubov Orlova 1975-ben halt meg, hasnyálmirigy rákban. 1978-ban meghalt Alekszandrov fia, Douglas. A rendező, fia halála után feleségül vette annak özvegyét, Galina Krilovát, mondván, hogy a hagyaték ne kerüljön idegen kézre. 1983-ban elhunyt Grigorij Alexandrov is. A hagyatékot unokája, Douglas fia, szőröstül-bőröstül eladta.

Douglas a fiú, Grigorij az apa
és az unoka a 60-as években

 És mi van, ha egyszerűen fogom, és az ünnepre kiszínezem „A tavasz 17 pillanatát”? – fejezi be ezzel a mondattal Dmitrij Gluhovszkij egyik novelláját.

A sorozatot valóban az ünnepre színezték ki, 2009 május 4-től kezdték újra vetíteni a „Rosszija” csatornán. Ahogy aztán követte a többi film (már május 9-én a „Csak az öregek mennek a csatába”, majd a „Hamupipőke”, a „Lelenc”, a „Volga-Volga”) úgy lángoltak fel Oroszországban is azok a viták, melyek az Egyesült Államokban és Európában már a 80-as évek elején elkezdődtek. A kiszínezés ellenzői hollywoodi barbárságot emlegetnek, a filmtörténet meghamisítását, az alkotók szándékainak semmibevételét. Hogy az alkotók a színes film mindennapossá válása előtt szükségből vagy művészi indíttatásból dolgoztak fekete-fehér nyersanyagra azt ma már valószínűleg nehéz lenne eldönteni. Ejzenstejn állítólag saját kezűleg festette pirosra a „Patyomkin páncélos” utolsó kockáin magasba kúszó zászlót, de az ifjúkorunkban fekete-fehér filmként megismert expresszionista remek, a „Dr. Caligari”  is eredetileg színezett és színes tónusú fekete-fehér képsorokból állt. Zavar-e bennünket, hogy a „néma” korszak klasszikusait önkényesen kiválasztott zenei kísérettel látjuk, vagy hogy az ifjúsági irodalom remekeit a „Bőrharisnyától” kezdve a „Gulliveren” keresztül egészen a „Moby Dickig” az ifjúság számára átdolgozott és fogyaszthatóvá tett változatokon keresztül ismertük meg.

Bár kevéssé tudom elképzelni, hogy szívesen nézném kiszínezve Ruttman „Berlinjét”, de nem gondolom, hogy a „Vidám fickóknak” ártott volna ez a változás. Sőt.

Fogadjuk el ezeket a színezett változatokat érdekes kalandnak, valamiféle „mi lett volna, ha…” játéknak. Elvégre az eredeti filmek nem semmisültek meg, bárki számára hozzáférhetőek ma is.

Helyezkedjünk el hát kényelmesen és élvezzük a színes „Vidám fickókat”.

Azért ez mégiscsak egy vidám film.

Vidám fickók (Весёлые ребята)

Rendezte – Grigorij Alekszandrov

Forgatókönyv – Nyikolaj Erdman, Vlagyimir Massz, Grigorij Alekszandrov

Fényképezte – Vlagyimir Nilszen

Zene – Iszaak Dunajevszkij

színes (eredetileg ff), szovjet, 90 p.

Moszkvai Filmművek, 1934

Bemutató – 1934. december 25. (színezett változat: 2010. március 14.)

Szereplők:

Kosztya Potyehin – Leonyid Utyoszov

Anyuta – Ljubov Orlova

Jelena – Marija Sztrelkova

Jelena anyja – Jelena Tyapkina

A kocsis – Fjodor Kurihin

Karl Ivanovics – Robert Erdman

http://www.embedupload.com/?d=32IJDJFWU5

http://www.embedupload.com/?d=4IGWIAIXFQ

http://www.embedupload.com/?d=6GGGZRLXEA

http://www.embedupload.com/?d=3PFHKWGXBQ

http://www.embedupload.com/?d=7XAQLIGYDV

http://www.embedupload.com/?d=4BMANKI3WE

vagy:

https://mega.co.nz/#!AwcFmQhA!T31nLTAME1HTcPqYVkUHmEnn9yfIXramJkFdz2jcw84
(jelszó: kinok55)

Kemény dió

„A 60-as években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ.”

Cseh Tamás énekelte Bereményi Géza sorait a reménykeltő, aztán természetesen nevetségesen naivnak bizonyuló várakozások időszakáról.

Ahogyan az már ezekkel az időszakokkal lenni szokott.

„Be kell vallanom, mi hittünk benne, (…) egyrészt, készen álltunk harcolni érte és úgy tűnt számunkra, hogy tudjuk milyen filmművészetre van szükség, másrészt, mindannyian hihetetlenül igyekeztünk, mintha öntudatlanul megéreztük volna a rövidségét. Igyekeztünk és izgatottak voltunk – mindjárt kifutunk az időből, mindjárt nem sikerül, mindjárt becsapódik a kapu, lezárul a szelep. És így is történt. Lezárult!”

Ezek meg Teodor Vulfovics szavai „Az én nem leforgatott mozim” című könyvéből. Ő rendezte ezt a különös, már nagyon az időszak vége felé készült filmet, amely aztán rövid, de annál sikeresebb pályafutás után gyorsan eltűnt a szovjet mozikból.

Már amelyikben egyáltalán levetítették.

Az eredeti kópia csak 1994-ben került újra elő.

Az „ottyipel”, a hruscsovi olvadás (a nevet Ilja Ehrenburg azonos című elbeszéléséből eredeztetik), a szovjet filmművészet jegét is repesztgette. Ekkor készült többek között, az „Iljics őrsége” (Hucijev), a „Moszkvai séta” (Danyelija), vagy a „Hurrá nyaralunk!” (Klimov).

Próbálkozások történtek olyan, a 20-as években még létező műfajok feltámasztására is, mint a sci-fi (A kétéltű ember, A viharok bolygólya) vagy az excentrikus komédia, ez a félig bohózat, félig burleszk – vagy tán egészen az – műfaj (a „Barbosz kutya”, vagy „A zug-szeszfőzők”).

A 20-as évek egyébként igazi aranykora volt a szovjet komédiának.

Az „excentrizmus” szót tűzte büszkén zászlajára a leningrádi FEKSZ – a Pétervárott 1922-ben alakult Excentrikus Művészek Műhelye. Kiáltványukban lelkesen hirdették: „Nekünk Charlot feneke többet ér mint Eleonora Duse keze!” és teljes összhangban az avantgárd tanokkal, „felmondták” az illedelmes „klasszikus kultúrát.” Kozincev és Trauberg korai előadásai és filmjei – mint az „Oktyabrina kalandjai” (1924) vagy a „Miska Jugyenics ellen” (1925) – tele voltak látványos ötletekkel, „vásári” komédiázással.

Chaplin, BusterKeaton, Harold Lloyd hatása nyilvánvaló, filmjeikre bőven találhatunk utalásokat a húszas évek szovjet vígjátékaiban. (A korszak talán egyik első remekműve a „Mr. West különös kalandjai a bolsevikok országában” című Kulesov film.)

Aztán a NEP lassú kimúlásával az évtized végére a műfaji sokszínűség is hátrányára változott és bár még a 30-as évek elején tartott a lendület, már érezhető volt, hogy közeleg az

„egységes szabályozás” kora.

Teodor Vulfovics

A filmrendezéssel 1958 óta foglalkozó Teodor Vulfovicsnak ez volt az első és egyetlen vígjátéka. Pályafutása a Lenfilmnél indult egy James Aldridge novella és egy Miller dráma (Az ügynök halála) filmrevitelével. A saját és Edvard Radzinszkij forgatókönyvéből készült 1963-as „Newton utca 1.” után négy év munkanélküliség következett. Ezt követően hívták a „Moszfilmhez”, hogy forgasson filmet Jefim Szevela forgatókönyvéből. Pontosabban, nem igazán derül ki, hogy megbízták vele vagy ő választotta a történetet, természetesen visszaemlékezéseiben az utóbbit állítja.

„Lírai helyett excentrikus komédiát akartam forgatni – emlékszik vissza – nem is annyira háborúról szólót, mint inkább a rengeteg ilyen hamisan patetikus film paródiáját.”

(…)

„Egyébként be kell vallanom, tényleg meg voltam győződve, hogy tudok vígjátékot csinálni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez csak elméletileg lehetséges, hisz a mi népünket nehéz megnevettetni. Túlzottan megfontolt és mindent komolyan vesz. Bármit mutatsz is neki, rá se hederít ... A humoros ötletekhez meg különösen szkeptikusan viszonyul. Ráadásul szkepticizmuson a nép csípős tréfát ért, melynek éle a szerző felé irányul.

Valahogy így:

- Kíváncsiak lennénk, ha ráültetnének téged (magától értetődően a szerzőt), csupasz seggel egy forró serpenyőre, akkor is ilyen remek humorérzéked lenne-e?

Elszomorítani, kétségbeesésbe ejteni, keserű könnyekre fakasztani az embereket, századunkban majd’ mindenki képes. A legnyamvadtabb hivatalvezető vagy csak félig-szekáns titkárnő, nem is szólva a hatalomhoz juttatott alakokról képesek ránk, bűnösökre olyan hatást gyakorolni, hogy bennünk nemcsak gondolatok, hanem nyamvadt kis ötletek sem maradnak.

Emiatt aztán az úgynevezett művészek a negatív érzelmek keltésében tettek szert gyakorlatokra. Ismerik a trükköket, a közönség összes gyenge pontját.

Megtanulták.

Itt nyomom meg – keserű könnyek ... Itt nyomom meg – hatalmas átélés ... Itt nyomom meg – lángoló lelkesedés.

Felvidítani azonban a mi Homéroszhoz hasonló nézőinket (nem a látásra, hanem a nevetésre való képességre utalok) sehogy sem tudják. Pedig minden tőlük telhetőt elkövetnek ... – és mégsem. Ez titkos művészetnek bizonyul számukra, múlandónak, végzetesen megfoghatatlannak. Zokogj bár keservesen, rohanj bár fejjel a falnak, a nézők nem nevetnek... Finnyásak!

Ténylegesen elszórakoztatni a szovjet közönséget az elmúlt években, csak néhány laposabb külföldi filmnek, két vagy három államférfinak (ők már a mieink!) meg Gajdajnak (a Barbosz kutyával) sikerült”.

Nehezen érthető, hogyha valaki ezt gondolja közönsége humorérzékéről, ennyire reménytelennek látja egy vígjáték esélyeit, miért fog bele egy ilyen kevés sikerrel kecsegtető vállalkozásba, de belefogott.

Méghozzá elszántan.

„Elszántan nekiláttam hát egy excentrikus komédia elkészítéséhez, naivan úgy gondolva, ha sikerül felrázni, megnevettetni az embereket és kirángatni őket – ha csak egy órára is – ebből a végtelen rémálomból, nem fognak emiatt szentségelni, nem sajnálják majd az elvesztegetett időt. Az állam meg még fizet is nekem ezért.”

Vitalij Szolomin

A forgatás 1967 elején kezdődött, a főszerepekben a „Mai lányokkal” és „A benzinkút hercegnőjével” már hírnevet szerzett Nagyezsda Rumjancevával és a nála 11 évvel fiatalabb, a moziban még kezdőnek számító Vitalij Szolominnal.

Áprilisban, a próbafelvételek megtekintésére egy emléktábla avatásáról meglehetősen spicces állapotban érkező főigazgató, azokat elfogadhatatlannak tartotta. („Még szerencse, hogy nem valami temetésről, vagy halotti torról érkezett” – jegyezte meg később a rendező.)

„Excentrikus komédia a jubileumi évben!!!” – háborodott fel. (Az októberi forradalom ötvenedik évfordulója közelgett és minden vezető eszét vesztette a totális készülődés miatt.)

„Mesélik, hogy az állami filmművészeti bizottság helyettes vezetője nemrég öklével az asztalt verve kiabálta:

- Azt hiszik a nagy ünnepségek lezárulnak a jubileumi dátummal? Nem! Szó sincs róla! Ha kell, a jubileumi évet kiterjesztjük az egész következőre… Aztán majd meglátjuk..!

Épp csak azt nem mondta, attól függ, önök hogyan viselkednek…”

A lényeg az volt, hogy egy excentrikus komédia az „illetékesek” számára elfogadhatatlan. Sőt, ha az alkotók nem vállalják „realisztikus” vagy „lírai” komédia készítését le is mondhatnak terveikről. (Lám, Danyelija és Spalikov 1963-ban a hudszovjet megnyugtatására kitalált „lírai komédia” meghatározása, az évtized végére e szervezet számára etalonná vált.)

Talán nem meglepő, hogy a film alkotói azon melegében lemondtak az excentrikus jelzőről.

„Ilyen megrázkódtatás után álltunk mi – az összes kárvallott – a stúdió udvarán és vártuk piros, félig rabomobil, félig tűzoltóautó mikrobuszunkat. Kényszeredetten szellemeskedtünk, demonstratívan hangosan nevetgéltünk. A humor sötét, a nevetés keserű. Nem vicces, inkább célzatos - különösen kitűntek ebben a színészek – ezek a ragaszkodó, híven kitartó emberek, a mostani szerencsétlenségben nagyszerű társak. Pedig őket inkább tartják léhának, mint bármely más szakma képviselőit…

Megjelent a főigazgató, átment az udvaron, ráérősen beült az autóba…

Nagyezsda Rumjanceva

A főszereplőnő gyorsan lehangoltságot erőltetett arcocskájára és ilyen is maradt, míg a kocsi el nem tűnt a sarkon. Ismét felhangzottak a komor tréfák a harsány nevetés. Ő meg váratlan őszinteséggel, halkan megszólalt.

Mintha üvegedényt ejtett volna a kőpadlóra.

- Én meg, bolond, abortuszt csináltattam (fintor). Most lennék (gesztus) a nyolcadik hónapban. Hülye kis kancsal… Mindez a filmed miatt… (egyik szemébe igazi könny szökött)… Májusban született volna…

Valaki átkarolta a vállát. Így álltak.

Többet nem tréfálkoztunk.”

(…)

„Hogy az én hívatásomban (valószínűleg nem csak az enyémben) élni és dolgozni lehessen, alázatosságot, simulékonyságot kell színlelni. Engedni kell minden goromba, tudatlan és pimasz fráternek. Hagyni, hogy azt higgye belőled úgy és azt formál amit csak akar. Alakíthatónak és tehetségtelennek kell mutatnod magad. Ám ez jaj de fárasztó..!

Végül pedig, mikor úgy tűnik mindezt nem hiába tűrted el, közel a cél és győztél… egyszerre kiderül, pont olyanná váltál mint amilyet színleltél.

Onnan már nincs visszatérés.”

Ám hiába volt a rendező minden simulékonysága, folyamatosan követelték tőle a „realisztikus” vígjátékot.

Vagyis legyen életvidám; életigenlő; teljesen valós; mentes mindenféle excentrizmustól (semmi vásári komédiázás); visszafogott; tapintatos a németekkel szemben; és természetesen legyen könnyed.

Ilyen csatározásokkal telt el az év jelentős része. Még az is felmerült, (miután nyolc hónapig fizetést sem kapott) hogy elveszik Vulfovicstól a filmet. Mindenki igyekezett megtanítani neki mi humoros és mi nem. Min lehet az életben viccelődni és min nem.

És főként – mi reális.

Rumjanceva és Szolomin

„Lusta potyázók, katonai tapasztalataikat rajzfilmből szerzők, félelmükben a hátországban bujkálók oktattak engem mindenfélére, még arra is melyik oldalon kell viselni azokat a kitüntetéseket amelyek nekik nincsenek és soha nem is voltak.”

A forgatás (a külsőket valahol Rilszk környékén vették fel) 1967 végére fejeződött be.

A „Moszfilm” főigazgatója kijelentette, hogy az utómunkálatok során „tüzes vassal kell kivágni” minden excentrikusat. Ki is nevezett egy háromtagú bizottságot, akik személyesen feleltek ennek végrehajtásáért, a területi pártértekezleten pedig felemlítve az „ocsmány művet” fogadkozott, hogy annak alkotója legközelebb csak az ő (mármint a főigazgató) testén át juthat be a stúdióba.

A hivatalos katonai körök azonban elfogadták a filmet, sőt beillesztették abba a programsorozatba, melyet a Vörös Hadsereg születésének 50. évfordulója megünneplésére szerveztek.

1968 júniusában volt a premier.

„Egy hónapon keresztül a katonai egységek és oktatási intézmények szinte napi rendszerességű bemutatóin részt véve, lett belőlem "Kiváló Határőr", "Kiváló Utász", "Tiszteletbeli tiszt". Az egyik Moszkva környéki hadosztálynál (miközben soha nem ugrottam ejtőernyővel) ennek a fajta hadi merészségnek mesterévé avattak, átadva a "101. ugrás az égből" jelvényt. Így váltam egyidejűleg tiszteletbeli növendékké és a fiatal katonanemzedék oktatójává.”

Ezzel telt el két hónap.

1968 augusztusának végén a Szovjetunió és szövetségesei megszállták Csehszlovákiát.

Az év őszét a csapatok jó része táborokban, településeken kívüli állomáshelyeken töltötte. Az elszigeteltség napról napra rontott a legénység és a tisztek hangulatán. A hadsereg politikai irányításának egyik ötleteként, javítandó az állomány harci szellemét és lelki stabilitását, elküldték a „Kemény dió” tíz kópiáját az ezredekhez és hadosztályokhoz.

Elvégre a filmnek otthon sikere volt nemcsak a katonai intézmények, de a civil közönség körében is.

Hogy a tábori vetítéseket követően a film a szovjet katonák hangulatán javított volna, arra nem találtam utalást, minden esetre a Védelmi Minisztérium „marsalli-arany” emeletének figyelmét felkeltette. Így nevezték a minisztériumban azt az emeletet, amelyet a „felügyeleti csoport” foglalt el. Ez lényegében a legmagasabb rendfokozatú nyugdíjas tisztek gyűjtőhelye volt, akik – talán unalmukban – elhatározták, megnézik a filmet.

Egybehangzó és mélységes felháborodásukat haladéktalanul tudomására hozták minden illetékes hatóságnak, követelve a „sürgős” intézkedést.

A film eleinte kedvező kritikáit már néhány óra múlva éles elutasítás váltotta fel.

„A barátok és a család biztosak voltak, hogy többet nem bíznak rám filmet. (A Szovjetunió 320 nyomtatott kiadványa kórusban nyilvánította ki, hogy „sárba döntöttem az utolsó szentséget, a Nagy Honvédő Háború 1941-1945-ös emlékét, és meggyaláztam a... - ide bármit be lehet helyettesíteni, a cikkekben is különböző változatok voltak, a lányoktól és a katonai egységektől kezdve egészen az ország becsületéig.”)

(…)

És megintcsak ők

„Hívtak minket (a film alkotóit) "javíthatatlanul közönségeseknek", "a szent háború megszentségtelenítőinek", stb. A "hátországi patkány" volt az egyetlen címke, amit nem ragasztottak ránk. Mindannyian (író, rendező és operatőr) harcoltunk a fronton. Porrá akartak zúzni, de minket nem olyan anyagból gyúrtak.”

Az ostoba, eltúlzott támadások eredményeképp hirtelen mindenki kíváncsi lett a filmre.

(„Mi lehet ebben olyan káros, hogy minden újság ennyire bántja, sőt még a "Krokogyil" is nehéztüzérséggel, nem kevesebb mint két glosszával támad rá?”)

Az első hat hónapban 37 millió néző látta. (A hivatalos statisztika 32, 5 milliót említ, a rendező szerint a vezetés – nézettségi csúcstól tartva – leállíttatta a további számlálást.)

Pedig állítólag forgalmazási akadályokat is gördítettek a film elé. Moszkvában csak a központi mozikban, a tagköztársaságokban csak a fővárosokban vetítették. Ez alól Ukrajna kivétel volt, de itt meg az üdülőövezetek maradtak ki a forgalmazásból.

Közben véget értek a 60-as évek.

Az évtized több fronton zajló küzdelme a „gyerzsavnyikok” (a keményvonalas, birodalmi gondolkodás képviselői) és a „zapadnyikok” (a nyugat felé közeledők) között eldőlni látszott.

1969 novemberében a Szovjet Írószövetségből kizárták Szolzsenyicint.

Mihail Solohov, felszólalva a kolhozparasztok III. kongresszusán, elsősorban rá célozva jelentette ki: „Önök sikeresen küzdenek a mezei kártevőkkel, de nálunk, sajnos még nem tűntek el azok a kolorádó bogarak, akik a szovjet kenyeret eszik de nyugati burzsoá gazdáikat szolgálják, ahová titokban juttatják át munkáikat. De ahogy önök a saját gazdaságukban, úgy mi, szovjet írók is vágyunk rá, hogy megszabaduljunk mindenféle elégtelenségtől és zavartól. Feltétlenül megszabadulunk tőlük is.” (Édes a bosszú. Néhány évvel korábban éppen Szolzsenyicin volt aki minden követ megmozgatott, hogy bebizonyítsa, Solohov plagizálta a „Csendes Dont”.)

Jefim Szevela

Egy hónap múlva a filmművészek szövetségéből kizártak sorsára jutott a „Kemény dió” forgatókönyvének írója Jefim Szevela is.

Az év utolsó hónapja nagy ideológiai tanácskozással ért véget melyet az SZKP KB kultúráért felelős titkára, Pjotr Gyemicsov tartott. Összehívva minden befolyásos művészt - írókat , zenészeket, képzőművészeket, filmeseket - három órán keresztül beszélt a fokozott éberségről és az ideológiai munka megerősítéséről.

A kapu becsapódott.

A gyerzsavnyikok hengereltek.

Magának Brezsnyevnek is mentenie kellett az irháját. A Politikai Bizottság befolyásos tagjai, Mihail Szuszlov (a párt főideológusa), Alekszandr Seljepin és Kirill Mazurov, egyre elégedetlenebbek voltak Brezsnyev kétkulacsos politikájával, azaz a kompromisszummal a gyerzsavnyikok és zapadnyikok között. A Központi Bizottság 1970. márciusi ülésén készültek előrukkolni e politika kritikájával és felszólítani őt a lemondásra. A főtitkár, tudomást szerezve erről, halogatta az ülés időpontjának kitűzését és titokban Fehéroroszországba utazott. Itt zajlott február végétől a „Dvina” hadgyakorlat a védelmi miniszter, Grecsko marsall vezetésével. Grecsko és a hozzá közelálló tábornokok március 13-án Minszkben találkoztak a főtitkárral és biztosították támogatásukról (Szuszlov nem örvendett túlzott népszerűségnek a katonai vezetésben). Brezsnyev néhány nap múlva visszatért Moszkvába, ahol már türelmetlenül várták a Politikai Bizottság tagjai. Első dolga volt a PB ülésén, – szemmel látható magabiztossággal és határozottsággal – tájékoztatni a munkatársait fehéroroszországi utazása eredményeiről. Szuszlovék nem terjesztették elő javaslatukat.

A filmekhez visszatérve – a hatvanas évtized törekvéseit, amely egyebek mellett a szovjet mozi szűk műfaji kereteinek kitágítási kísérleteiben is megnyilvánult, a 70-es években sikeresen felszámolták.

A „Kemény dióhoz” hasonlóan járt a „Veszélyes turnék” (a forradalom szent ügye nem keveredhet a pártmunkások fejében, holmi kánkánnal és kuplékkal) és „A korona elrablása, avagy ismét a bosszúállók”, ahol a forradalmárok és a vörös komisszárok időnként parodisztikus figuráknak tűnnek.

A „Kemény dió” forgatókönyvírója Jefim Szevela 1971-ben Izraelbe emigrált-

Az operatőr Szamuil Rubaskin és a „bűnös” Vulfovics igyekezett rehabilitálni magát az „Örökkévalóság követei” és a „Tábornok elvtárs” című, az elvárásoknak megfelelően színtelen-szagtalan filmekkel.

Elkezdődtek a hosszú 70-es évek.

Kemény dió (Крепкий орешек)

Rendezte – Teodor Vulfovics

Forgatókönyv – Jefim Szevela

Fényképezte – Szamuil Rubaskin

Zene – Mojszej (Mecsiszlav) Vajnberg

szines, szovjet, 74 p.

Moszfilm, 1967

Bemutató – 1968. június

Szereplők:

Nagyezsda Rumjanceva – Raisza Oreskina

Vitalij Szolomin – Ivan Rogyionovics Groznij

Vlagyimir Lippart – Sepetyelnyikov őrmester

Valentyin Abramov – a törzskari százados

Jurij Szorokin – az obersturmführer

Matvej Levinton – a szakács

A linkek

http://www.embedupload.com/?d=3FZPHRZWUJ

http://www.embedupload.com/?d=3IKCMXQXI0

http://www.embedupload.com/?d=6ZHMFJITNS

http://www.embedupload.com/?d=73UHH2FXQ2

http://www.embedupload.com/?d=7IBPHXKGGW

http://www.embedupload.com/?d=1YEYHGMZEW

Muhtár, hozzám!

Gyakran eszembe jutnak Moholy-Nagy kutyái.

Na jó, igazából nem Moholy-Nagy kutyái ezek, csak az ő marseille-i öregkikötőről készített nyúlfarknyi filmjének kockáin bóklásznak be a halhatatlanságba.

Egyikük a kihalt utcán keres – kicsit tétovázva – menedéket az eleredő eső elől, másikuk az utcasarkon szimatol egy termetes asszonyság háta mögött, s mielőtt kisétál a képből, egy pillanatra belenéz a kamerába.

Azt mondják, a kutya az egyetlen állat, amely kifejezetten keresi az ember tekintetét.

Mi néha még a magunkét is kerüljük a tükörben.

Ha valaki majd egyszer a nagy „kutyatörténet” megírására vetemedik, remélem, számba veszi, hogy ebben a – talán nem egyedülálló, de mindenképpen különleges – szimbiózisban, a kutya vagy az ember húzta-e a rövidebbet.

Én mindig érzek némi lelkifurdalást.

Hogy nem vagyok ezzel egyedül, azt némiképp azok az alkotások is jelzik, amiket nyugodtan nevezhetünk a „rossz lelkiismeret” emlékműveinek.

A sarkvidék "meghódítói"

Egy Koppenhágában 1912-ben fölavatott Kai Nielsen mű a sarkvidéken életüket veszett kutatók mellett, egy kicsit, az ottpusztult kutyák előtt is tiszteleg.

Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója nagyon ismerte négylábú társait. „Pillantsanak a kutyák szemébe! (…) A kutyáknál kétségkívül megvan az, amit mi léleknek nevezünk.” Ez a megállapítása azért cseppet sem zavarta abban, hogy útja során a szánhúzás mellett élő konzervként is hasznosítsa őket. És erre nem valami váratlan tragédia, vagy időjárási vészhelyzet kényszerítette. Így tervezte.

„A kaland, pusztán rossz tervezés.” Ezt is ő vetette papírra.

A cél szentesítette az eszközt az orosz fiziológus, Ivan Petrovics Pavlov számára is.

„Mikor részt veszek állatok pusztulásával járó kísérletekben, hatalmas sajnálatot érzek, hogy durva és tudatlan kézzel zúzok szét kifejezhetetlenül művészi organizmusokat, hogy élőlények hóhéra vagyok.” Ő 1935-ben érte el, hogy kutyái emléket kapjanak a leningrádi Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet udvarán, a „Hálás emberiségtől”.

A Pavlov-féle emlékmű

De, mert hát a világ mintha nem nagyon változna, az utóbbi évtizedben az „űrhajós kutyák” is megkapták emlékműveiket és jónéhány „az utolsó, még életben lévő résztvevő” osztotta meg hozzájuk kapcsolódó emlékeit különböző folyóiratok olvasóival. Mindent megtudhattunk Dezikről és Cigányról, akik elsőként jutottak fel az űr pereméig; Lajkáról, aki elsőként lépett ki a kozmoszba és nyilvánvaló volt, hogy soha nem tér vissza; és Bjelkáról meg Sztrelkáról akik elsőként tértek vissza az űrből. (Őket útjuk folyamán még Albinának és Markizának hívták, de mikor sikeres visszatérésüket jelentették Mitrofan Nyegyelin marsallnak, az felfortyant: „Hogyan viselhetnek ezek a szovjet kutyák ilyen neveket?” A kutyák már új nevükön váltak világhírűvé, Sztrelka hamarosan megszülető hat kölyke közül az egyiket maga Jacqueline Kennedy kapta. Nyegyelin marsall ezt már nem érte meg, a sors szeszélye folytán két hónappal „keresztkutyái” földet érése után egy sötét foltként végezte a bajkonuri betonon, túl közel tartózkodván a felrobbanó R-16-os hordozórakétához.)

Dezik és Cigány

A kutyák többsége persze nevet sem kapott, hisz a repülésig sem jutottak el. Elpusztultak már a kipróbálás időszakában. Nem bírták a centrifugát, a túlnyomásos kamrát, vagy épp az érzékelők elhelyezése miatt kivezetett nyaki verőerük fertőződött el. (Nem mintha vigasz lenne a kutyák számára, de az amerikaiak majmai sem voltak szerencsésebbek, kétharmaduk elpusztult az űrkísérletek során.)

Hogy miért éppen a kutyák? A döntéshozók szerint jól idomíthatóak, könnyű közöttük kitartó és türelmes egyedeket találni, képesek nyugodtan ülni akár napokon át, ráadásul a keverék, gazdátlan kutyák – úgy gondolták – szívósabbak, táplálkozásukra kevésbé igényesek.

Lajka

„Mi közönséges keverékeket választottunk – mesélte Igor Balahovszkij akkori vezető tudományos munkatárs. – Fiatalokat és nem túl nehezeket, úgy 5-6 kg súlyúakat. Természetesen „lányokat”, nekik könnyebb volt olyan öltözetet varrni, amely megfelelt a természetes igényeiknek. Külön figyelmet fordítottunk a színükre. A földdel való kapcsolattartás során, a képernyőn kontrasztosan kellett látszaniuk a kutyáknak.”

Ezek a kis gazdátlan állatok bizonyára roppant hálásak voltak, valószínűleg nem is igen értették mire ez a hirtelen gondoskodás. Alekszandr Szerjapin orvos-ezredes (mellesleg esélyes volt a föld első űrhajósa címre) feladatai közé tartozott a kutyák kiképzése. Emlékei szerint egy este a Bátor nevű kutya, akinek másnap repülnie kellett volna, kiszökött és eltűnt a sztyeppén. Az egyik katona azt javasolta, hogy az ebédlőjük körül kóválygó kóbor ebek közül fogjanak be egyet.

„Kiválasztottunk egy megfelelő súlyú kölyköt. Elhoztuk, megetettük, megitattuk, megfürdettük. Megnyírtuk ott, ahová az érzékelőket kellett helyeznünk. Kiderült, hogy csodálatos kutyára akadtunk. Teljesen nyugodt volt. Bármit csináltunk vele, ő csak nyalogatta a kezünket. Azt gondoltam, na jó, majd reggel megtudod miért foglalkoztunk ennyit veled. Reggel fellőttük.”

Bjelka és Modnyica

(Ő túlélte. Érdekes, hogy a 2009-ben az „Érvek és tények” folyóiratban megjelent Szerjapin interjút megelőzően, az összes híradásban, az elszökött kutya reggelre bűnbánó ábrázattal előkerült.)

Mint már említettem, én mindig érzek némi lelkifurdalást.

Most, hogy elnézem ezeket a „társaink a kutatásban” fotókat, rossz érzésem oka talán ugyanaz, ami miatt Izrail Metter, a „Muhtár” című történetének megírásába fogott.

„A kutya sorsában láttam valami emberit. Biztos van, aki az ilyen – mintha lenne is erre egy tudományos elnevezés – antropomorfisztikus nézőpontot helytelennek tartja, de számomra tökéletesen közömbös, hogy melyik rubrikába sorolja a tudomány az én kutyák iránti szeretetemet és tiszteletemet. A „tisztelet” szó használata, nem elszólás. Egy leningrádi biológus professzor, V.J. Alekszandrov, mondta nekem egyszer, hogy túlságosan könnyen és egyszerűen ítéletet alkotva az állatok viselkedéséről, gyakran tanúsítunk egyfajta homo-gőgöt. Úgy véljük, amennyire felsőbbrendű, összetettebben gondolkodó lény az ember, úgy a kutya pszichéje teljesen elemi, megszámlálható mennyiségű feltételes reflexre korlátozódik, amely semmiféle titkot nem rejt és tökéletesen érthető számunkra. Személy szerint nekem, sok minden érthetetlen az állatok viselkedésében, de megszoktam, hogy a számomra bonyolult és homályos jelenségekhez tisztelettel viszonyuljak.”

Izrail Metter

Izrail Mojszejevics Metter 1959-ben találkozott Szultán kutyával, akiről elbeszélésének hősét, Muhtárt mintázta. Szultán akkortájt kitömve, mint kiállítási tárgy időzött a Leningrádi Bűnügyi Múzeum egyik tárlójában. Nem volt felemelő látvány és Mettert hidegen is hagyta volna, ha távozásakor a teremőr meg nem említi a véget, a kutya nehéz, otthontalan öregségét. Ettől szorult össze az író szíve.

Felkereste a nyugalmazott őrnagyot, Pjotr Szerapionovics Busmint, Szultán egykori kutyavezetőjét.

„… semmiben nem hasonlított Glazicsov alhadnagyra, akit az elbeszélésemben és a "Muhtár, hozzám!" forgatókönyvében ábrázoltam. Semmiben, kivéve egy tulajdonságot: a szeretetet a kutyája iránt. Eleinte úgy tűnt, hogy Busmin kissé túloz a kutyák eszét, felfogóképességét illetően. Egyszer, amikor egy alkalommal enyhén kételkedtem ebben, ő összevonta a szemöldökét, a szobám sarka felé fordult, ahol egy takarón szunyókált az én kedves drótszőrű airedale-em és megkérdezte:

– Hogy hívják a kutyáját?

– Triska.

– Szereti magát?

– Szerintem, szeret.

– Próbáljon ki valamit. Minden reggel, mikor feleségével az asztalhoz ül, mondja neki: „Triskát el kell adni. Muszáj eladni Triskát.” A felesége persze azt válaszolja majd: „Szó sem lehet róla!” Öt napig beszélgessenek így, és a kutyája teljesen másképp fog viszonyulni önhöz. Pontosan meg fogja érteni, hogy ön elárulta őt.”

Metter úgy döntött, hogy neki többet ér a kutyája barátsága, mintsem egy – ha mégoly tudományos is – de kockázatos kísérlet lefolytatása.

„Muhtár” című elbeszélése 1960-ban jelent meg a Novij Mir-ben.

Hogy az eredendően színházi rendező Szemjon Tumanov miért ezt választotta harmadik mozifilmjének témájaként, nem sikerült kiderítenem. Mettert mindenesetre sikerült megnyernie a forgatókönyv megírására, és ez valószínűleg jót tett a filmnek.

Jurij Nyikulin

Ahogy az is, hogy Jurij Nyikulin kapta meg a kutyavezető szerepét. Bár előtte hat embert kipróbáltak, sőt az egyikükre már áldását is adta a „hudszovjet”, Metter Nyikulint javasolta. Akkortájt nézte meg az „Amikor a fák még nagyok voltak” című filmet, és megtetszett neki a művész.

Nyikulin így emlékszik erre:

„Egy japán turnéról térve vissza Moszkvába, megtudtam, hogy kerestek a „Moszfilmtől” a Muhtár-forgatócsoporttól.

Muhtár… Muhtár ... Ez nem az a Muhtár – a „Novij Mir”-ben megjelent Izrail Metter elbeszélés hőse?

De bizony, az. Kiderült, hogy a rendező Szemjon Tumanov elhatározta, filmre viszi a történetet, és az író Metter megírta a forgatókönyvet. Mikor találkoztunk, Tumanov megkérdezte:

– Szereti az állatokat?

– Igen, szeretem.

– Voltak kutyái?

– Voltak. – És elmeséltem az életrajzát mindegyik kutyának, amelyik nálunk élt. Elmeséltem azt is, hogy amikor Malka meghalt, mind úgy éltük meg, mintha egy rokonunk halt volna meg.

– Olvasta a „Muhtárt”?

– Olvastam.

– Remek! Akkor könnyebb lesz elmondanom. Azt szeretném, hogy Ön játssza el a rendőrt, Glazicsovot.

– Glazicsovot? – Emlékeztem, hogy az elbeszélésben Glazicsov alacsony termetű, vasgyúró, én meg épp az ellenkezője. Mondtam Tumanovnak.

– Istenem, számít ez? Ki tudja, hogy nézett ki valójában Glazicsov? Senki! Amilyenné mi formáljuk, olyannak fogadják majd el.

– De én nem játszhatok rendőrt.

– Miért, nem szereti a rendőrséget?

– Dehogynem – feleltem. – De gondoljon csak arra, hogyan lehetek rendőr, ha az utolsó két filmemben bűnözőt játszottam?

A hosszú beszélgetés végén úgy döntöttünk, hogy mégis csinálunk próbafelvételt. Megegyeztünk, ha látva magamat a vásznon úgy ítélem, hogy el tudom játszani a rendőrt, akkor beleegyezem, hogy részt veszek a filmben.”

Aztán ki kellett választani a kutyákat. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy kutyával egy ilyen filmet nem lehet leforgatni.

Nyikulin a forgatáson

A forgatás idejére kaptak két keresőkutyát a Közrendvédelmi Minisztériumtól, egyet pedig a „Moszfilm” vásárolt hirdetés útján. Ez utóbbi hallgatott is a Muhtár névre. Már hónapokkal a forgatás előtt megvásárolták, a stúdió területén lakott, gyorsan hozzászokott új nevéhez és a még félig-meddig kölykös, vidám kutya egykettőre a stáb kedvencévé vált. Különösebb színészi talentumot azonban nem mutatott, így csak néhány jelenetben forgattak vele. A film elkészülte után a stúdió gyorsan túladott rajta, de Metter egy ideig még követte sorsa alakulását:

„Egy családhoz került, ahol a házastársak válása miatt, hamarosan szintén feleslegessé vált. Így aztán Muhtárt harmadszor is eladták... Ha téged, különösen ha kutya vagy, háromszor adnak kézről kézre három év alatt – nem sok örömed telik benne. Van okod megharagudni az emberekre!.. És Muhtár harapós lett, sokszor értelmetlenül, már azokra az emberekre is rátámadt, akik teljesen ártatlanok voltak az ő szomorú sorsában. Végül is, ismerős képlet...”

A másik kettő, a moszkvai rendőrségi telep kiképzett kutyái viszont jó választásnak tűntek.

Nyikulin is készült:

„Néhány alkalommal kimentem a rendőrökkel a műveletekre, megismerkedtem sok keresőkutya-vezetővel. A rendőrség dolgozói készségesen osztották meg tapasztalataikat.

Mint tanácsadót, meghívták a filmbe az akkor rendőr százados Szergej Poduskint, aki úgy foglalkozott velem, mintha valóban a rendőrség alkalmazottjává kellett volna válnom.

Korán reggel keltem, rendőregyenruhába bújtam, bundába, és elindultam a telepre.

Ott kiengedtem a ketrecből a két kutyát. Én sétáltattam és etettem őket, hogy hozzám szokjanak. Ezután elmentem a cirkuszba (téli szünet volt az iskolákban), és letudva három előadást, ismét visszamentem a telepre. Ez így ment több mint két hétig. A kutyák ez alatt az idő alatt fokozatosan megszoktak.”

Minden rendben ment, egészen az első forgatási napig. Ezen a napon a menekülő bűnözőt a hóviharban üldöző kutya jelenetét vették volna fel, de a kutyák úgy megrémültek a havat kavaró szélgép hatalmas propellerétől és süvítő hangjától, hogy behúzva fülüket-farkukat semmiféle utasításnak nem voltak hajlandóak engedelmeskedni.

Leállt a forgatás, a gyártásvezető szentségelt, minden kieső nap háromezer rubel veszteség.

„A forgatócsoport vesztegelt – írja Nyikulin – Elmúlt a téli idő. Mit tegyünk? Jöttek a pletykák, hogy a filmünket le akarják állítani.

A sajtóban azonban már megjelentek a hírek a film forgatásáról. A „Szovjetszkij ekran” lehozta a kutyák képeit, akikkel forgatni szándékoztak.

Ekkor váratlan dolog történt.

Kijevből érkezett egy távirat a stúdióba:

„MOSZFILM; MUHTÁR FORGATÓCSOPORT; A KUTYÁM SZERETNE FORGATI AZ ÖNÖK FILMJÉBEN; DLIGACS MÉRNÖK”

Megmosolyogtuk a táviratot, deTumanov végső kétségbeesésében azt mondta:

– Ki tudja, talán épp ez az a kutya, amelyikre szükségünk van.

Poduskin százados felajánlotta, hogy elutazik, és ott helyben megnézi a kutyát. Elrepült Kijevbe és még aznap felhívta Tumanovot:

Dyck

– A kutya megfelelő. Meg kell szerezni. A legfontosabb, hogy már forgatott filmben és hozzászokott a zajhoz meg a fényekhez. A gazdája rendes – egy kedves mérnökember.

Poduskin utasítást adott, hogy azonnal vigyék Moszkvába a kutyát és a gazdáját.

Az első találkozásom velük megragadt az emlékezetemben.

A házunkhoz, a Furmanov utcában, ahol akkor laktunk, odahajtott a Moszfilm „Gazik”-ja. A kocsiból kiszállt egy nem valami nagy férfi, vékony bajusszal. Odajött hozzám, kezet nyújtott és azt mondta:

– Mihail Davidovics Dligacs vagyok. Mérnök Kijevből. És itt a kutyám is, Dyck!

A kocsi nyitott ajtaján egy egészséges kutyapofa kandikált ki. A kutya ránézett, majd rám, aztán elbújt.

Dligacs így szólt:

– Van egy nagy kérésem. Arra kérném, hogy szólítson engem egyszerűen Misának. Én meg majd önt Jurának. Ebben most mindjárt meg kell állapodnunk. Nem azért, mintha azt szeretném, hogy olyan jó barátok legyünk, neki van rá szüksége – bólintott a juhászkutya felé. És tegeződni is fogunk. A kutyának rögtön meg kell tanulnia a nevedet. Azt, hogy Jurij Vlagyimirovics, nehéz neki megjegyezni. Ha Misának fogsz szólítani, ő megérti, hogy hozzám beszélsz.

Beleegyeztem, bár azt is gondoltam, hogy a gazda kissé okoskodik.

Amikor beszálltunk a kocsiba, Dligacs figyelmeztetett:

– Csak arra kérlek, Jura, ne kínáld semmiféle étellel, és ne hívd őt, mert neked támad és megharap.

Az autó elindult. A kutya kidugta a pofáját köztem és a vezető között és figyelmesen nézett ki az autó szélvédőjén.

– Ne lepődj meg – mondta Dligacs – Dyck szereti nézni, hova megy. Néznie kell neki.

Megkérdeztem Dligacsot miért nevezték el a kutyát Dyck-nek.

– Nagyon egyszerű – felelte Misa, – ismered a festő Van Dyck-et? Elhagytam a Van-t, és maradt a Dyck.

Az ismeretség első percétől megértettem, hogy Mihail Dligacs úgy viszonyul a kutyájához, mint egy emberhez. Nem kételkedett abban, hogy a kutya megért mindent, amiről az emberek beszélnek. Ugyanakkor észrevettem, hogy a kutya valóban egy pillanat alatt teljesíti bármely utasítását, reagál a hanglejtésére.”

Dyck személyében megtalálták az ideális Muhtárt. A film minden kulcsjelenetében ő forgatott, az ő pillanatnyi kondíciójához igazodva ütemezték a felvételeket. „Ne izgulj. A film a kutyáról szól, te csak ott vagy mellette. Csak arra ügyelj, hogy ne rontsd el a jelenetet” – viccelődött egyszer Nyikulinnal Haritonov, az operatőr.

A film végül egy év alatt készült el.

Nyikulin és Dyck

Jurij Nyikulin „Majdnem komolyan” című igazán nagyszerű könyvében sokat ír a forgatás körülményeiről, a kamera előtt és mögött zajló munkáról, mulatságos vagy kesernyés emlékeiről.

Sajnos nem jelent meg magyarul, de érdemes beleolvasni. (Nagyon élvezetes, hazájában sok kiadást megért könyv.)

„A stúdióban folytatták a kutya nélküli jelenetek felvételét. Mindazonáltal, hogy Dyck fokozatosan hozzámszokjon, behozták a pavilonba. Az egyik jelenetben az asztalnál ültem, Mihail Dligacs meg odaszólt Dyck-nek:

– Ülj Jurához.

A kutya odajött hozzám, és leült mellém.

– Hagyd, hogy ott üljön melletted – mondta Dligacs. – Nem számít, hogy őt nem veszik. Mindenképp meg kell szoknotok egymást. Dyck emlékezni fog a szagodra, egyre inkább magához tartozónak fog tartani. Végtére is, sok jelenetben kell egymás mellett lennetek.

A ebédszünetben a kutya velünkjött az ebédlőbe is. Én ettem, ő meg ült mellettem.

Estére Dligacs azt mondta:

– Holnap hozz egy pár virslit.

Másnap bementem Dligaccsal a helyiségbe, ahol Dyck tartózkodott. Meglátott és morogni kezdett.

– Ül! – mondta Dligacs. – Jura, vedd elő a virslit és add ide nekem.

Átnyújtottam a virslit a gazdának. Ő odaadta a kutyának. Dyck enni kezdte.

– Látod, – mondta Mihail Dyck-hez fordulva – ez Jura, hoz neked virslit, Jura.

Másnap májat kellett hoznom. Teljesítettem a kérést. Minden megismétlődött. Először átadtam a májat a gazdának, az meg azt mondva: „Ez Jura, májat hoz neked, Jura.” – odaadta Dyck-nek. Aztán felvágottat hoztam. Újra ugyanaz a szertartás. Nem bírtam ki és megkérdeztem:

– Miért nem szabad nekem magamnak odaadni az ételt?

– Idegen kézből nem fogadja el – válaszolta nyugodtan Dligacs – neked támadhat.

Egy héttel később, mikor bementem a szobába ahol a gazda volt a kutyával, örömkiáltást hallottam:

– Nézd, nézd, Jura! – mutatott Mihail Dyck farkára. – Látod?

És láttam, hogy a kutya farka vége mozog.

– Látod? Megismert téged! Ráadásul szimpatikus vagy neki!..

– Nem rossz – jegyeztem meg, – egy hét kell hozzá, hogy a farka vége megmozduljon. Mennyi kell akkor, hogy csóválja a farkát?

– Idő, idő és minden meglesz – biztosított Dligacs.

Tényleg, két nap múlva először adhattam Dyck-nek kolbászt. A kutya zavartan nézett rám.

– Vedd el, vedd, – engedte meg Dligacs – ezt Jura neked hozta. Jurától el lehet venni.

Dyck vonakodva kezdett enni.

Aztán valahogy Dligacs rátette tenyerét a kutya fejére és megkért, hogy a tenyerem rakjam fölé. Mihail lassan kihúzta a tenyerét az enyém alól, és a kezem a kutya fejére került. Dyck rám sandított és halkan felmordult.

– Ül! Nyugalom! – szólalt meg Dligacs. – Nyugi, Dyck.

Olyan érzés volt, mintha a kezem alatt egy áramfejlesztő dolgozott volna.

(…)

Mindenkit megrázott Dyck viselkedése annak az epizódnak a forgatásakor, amikor Muhtárt a sebesülése után megoperálják.

Dyck-et felfektették a műtőasztalra, és még épp csak bekapcsolták a lámpákat, mikor hirtelen minden látható ok nélkül elkezdett zihálni – teljesen azt a benyomást keltve, hogy a kutya beteg. A megdöbbent Tumanov, halkan szólt az operatőrnek:

– Gyorsan vegye fel.

(…)

Néhány Dyck-kel kapcsolatos snitt, közvetlenül a forgatás helyszínén született.

Valamiért kinyitottam a vízcsapot, látom – Dyck odaszaladt és elkezdte inni a vizet egyenesen a csapból. Elmeséltem Tumanovnak. Neki megtetszett. Így is került be – Muhtár együtt a vezetőjével issza a vizet a csapból.

(…)

Alla Larionova

Muhtár gazdájának szerepet Alla Larionova játszotta. A történet szerint eladja a rendőrségnek a kutyát, de egy év múlva eljön meglátogatni a telepre. Muhtár ráveti magát, és eltépi a drága bundát. Szolgálati kutyává vált és Glazicsov kivételével senkit sem fogadott el.

Hogy lehet felvenni ezt a jelenetet? Dyck Larionovát nem ismeri. Hogyan lehet elérni, hogy a kutya ne harapja meg a színésznőt?

Úgy döntöttünk, hogy Larionova viseljen több műanyag védőgyűrűt a karján.

Mihail Dligacs biztos volt benne, ha a művésznő a kutya támadásának pillanatában előre tartja a kezét, akkor Dyck feltétlenül ebbe a kézbe fog belekapni.

Kezdtek felkészülni a forgatáshoz.

Amikor egy jelenet felvétele veszéllyel jár az emberekre, az ügybe feltétlenül beavatkozik a biztonságtechnikai megbízott.

– Milyen intézkedéseket tettek, hogy megvédjék a színésznőt? – kérdezte megérkezve a forgatásra a biztonságtechnikai mérnök.

Mondták neki a gyűrűt.

– Az jó – helyeselt a mérnök. – Na, de ha a kutya megragadja a színésznő lábát, vagy ne adj 'isten, a torkát?

Megmagyarázták neki, hogy ez nem fordulhat elő, mert Dyck fogásváltás nélkül dolgozik, azaz ha egyszer megragad valamit akkor tartja is, és nem ereszti addig, amíg meg nem hallja a kiképző parancsát.

– Lehet, hogy a kutyájuk nem is vált fogást – mondta a mérnök, – de fene tudja mi jár a fejében? Megtiltom a felvételt.

A csoport pánikba esett. Leginkább talán Dligacs idegeskedett. Kezdte győzködni a mérnököt, hogy engedélyezze a forgatást.

– Hogy gondolja – kérdezte az – vállalja a felelősséget a színésznő életéért?

– Igen, vállalom.

– Akkor írjon egy elismervényt.

És Dligacs leírta, hogy teljes mértékben ő felelős Larionova biztonságáért. Így aztán engedélyezték a felvételt.

Alla Larionova – hősies nő. Amikor felajánlották, hogy az epizódban dublőzzel helyettesítik, ő kereken visszautasította.

Úgy döntöttek, hogy próba nélkül veszik fel. Két kamerát állítottak be arra az esetre, ha az egyik leáll. Minden előre elkészítettek, ellenőriztek és kipróbáltak. Mihail Dligacs tartotta Dyck-et a nyakörvénél fogva. Larionova belépett a képbe.

– Felvétel! – Hangzott el nagyon halkan a rendező utasítása.

A világosítók, az asszisztensek, a gépkocsivezetők, a munkások mozdulatlanná váltak.

Larionova gyorsan lépkedett a hóban.

– Muhtár, Muhtár, Muhtáruska – kezdte hívni a kutyát.

– Kapd el! – adta ki a vezényszót Dligacs és elengedte Dyck-et.

Az nekiugrott a színésznőnek, vadul megragadta a karját, és ledöntötte a hóra.

Dligacs két ugrással mellette termett, és kiabálva: „fuj, fuj”, elvonszolta Dyck-et Larionovától.

– Állj! – kiáltotta szomorúan Tumanov. – Mit csinál? Mihail Davidovics, hisz tönkretette nekem a felvételt!

– Miért? – lepődött meg Dligacs.

– Hogy miért? Nekünk nem önt kell lefilmezni. Azt kell megmutatnunk hogyan harapja meg a kutya Larionovát, maga meg beszalad a képbe.

– De másképp nem tudom – mondta Dligacs. – Én vagyok a felelős az életéért.

– Hagyja már legalább egy kicsit, csak Dyck épp hogy megkapja, hogy belemarjon! És csak azután húzza le róla. Na, legalább két-három másodperccel később fusson be a képbe – könyörgött Tumanov.

Úgy döntöttek még egyszer felveszik. Mindenki megint mozdulatlanná vált. Dyck Dligacs parancsára újra a színésznőnek rontott, de a gazda ismét nem bírta ki és idő előtt futott be a képbe.

A második felvétel is tönkrement.

Rövid szünetet rendeltek el. Tumanov odajött hozzám.

– Kérek öntől egy nagy szívességet – mondta halkan – mikor a kutya Larionovára ront, könyörgöm, fogja meg a kabátjánál fogva Dligacsot és tartsa vissza három másodpercig. Számoljon: egy, kettő, három – és csak akkor engedje el.

Felkészültek a felvételre.

– Felvétel! – hangzott az utasítás. Dyck támadott, a színésznő előretartotta a karját és a kutya megragadta. Én ekkor hátulról megfogtam Dligacsot a kabátjánál fogva és tartottam, ahogy csak bírtam. Erre ő, bár kinézetre törékeny volt, megfordult és olyan erősen képen vágott, hogy beleestem a hóba. Így forgattuk le ezt a jelenetet.

(…)

Jelenet a filmből

Szörnyű hőség. Ülök a buszban. A csizmát, tányérsapkát, gimnasztyorkát kint hagytam, vagy húsz méterre az autóbusztól. Hirtelen hallom a megafonon az utasítást:

– Nyikulin, felvételhez!

– Na, megyek felöltözöm – mondtam.

– Minek? Öltözz itt – javasolta Dligacs.

– A ruhám kinn van.

– Dyck mindjárt idehozza. Dejnyka – mondta Dligacs – hol van Jura csizmája, a cipők?

Dyck elment és hozta a csizmát, először az egyiket, majd a másikat.

– Az inget? – mondta Dligacs.

Dyke hozta a gimnasztyorkát.

– És most a sapkát – folytatta a gazda. A kutya hozta a tányérsapkát. El voltam hűlve.

– Misa, tényleg megérti?

– Mégis, mit gondolsz – sértődött meg Dligacs, – szerinted hülye?

(…)

A forgatás utolsó szakasza nyáron zajlott, Moszkvában. A családom kiköltözött a nyaralóba. Egyedül maradtam a lakásban és megkértem Dligacsot, hogy költözzön hozzám Dyck-kel, arra gondolva, hogy vidámabb lesz együtt lakni. A stúdióba is együtt fogunk bejárni. Beleegyezett…

Egy nap hajnali öt körül félálomban Dyck mancsát hallottam kopogni a parkettán. Bejött a szobámba és kezdte lehúzni rólam a takarót. Álmos voltam, nem értettem semmit.

– Mit akarsz? – kérdeztem a kutyát.

Dyck rám nézett és pofáját az ablak felé fordította.

Megértettem, hogy a kutya sétálni akar. „Nahát – gondoltam. – a gazdája mellette alszik, de ő mégis hozzám jön.” Öröm töltött el. Felkeltem, gyorsan felöltöztem és kivittem Dyck-et az utcára.

Ettől kezdve Dyck minden reggel felébresztett és elmentünk sétálni.

Eljött az utolsó forgatási nap. Mihail Dligaccsal úgy döntöttünk, ezt az eseményt megünnepeljük. Ekkorra visszatért a családom a nyaralóból.

Ültünk mind az asztal körül, felidézve a forgatást. Mellettem a padlón Dyck feküdt. Valaki azt találta mondani, Dyck-nek most már két gazdája van. Misa ezt hallva, megsértődött.

– Bárhogy legyen is, a fő és egyetlen gazdája, az én vagyok. Dyck, hozzám! – parancsolta.

Dyck abban a pillanatban odament hozzá.

– Dyck, hozzám! Ülj – vezényeltem én.

Dyck végrehajtotta az én parancsomat is.

Ez így ment még néhányszor. Dyke teljesítette az összes utasításunkat.

– Akármennyire is hallgat rád – mondta Dligacs – a gazdája mégis én vagyok.

– Ez így van, – ismertem el. – De az elmúlt három hétben Dyck minden reggel felébresztett, és kérte, hogy menjek vele sétálni, bár te, a gazdája, a szomszéd szobában aludtál.

Dligacs elnevetette magát:

– Hát tudd meg – minden reggel felébresztett, én meg azt mondtam neki: „Eredj Jurához. Ő visz sétálni.”

Dyck három évvel a forgatás után halt meg, de maradt egy fia akit Dligacs szintén Dyck-nek nevezett el és ki is képezte, titokban abban reménykedve, hogy majd készül folytatása a filmnek.

Aztán Mihail Dligacs az Egyesült Államokba távozott. (Későbbi sorsáról nem találtam adatot, unokája egy üzenetben tudatta, hogy még él, de hogy ez az üzenet mikor íródott, nem sikerült megállapítanom.)

Tumanov nyolc évvel a bemutató után hunyt el.

Azt sem tudom, komolyan szóba került-e a film folytatásának lehetősége, vagy ez pusztán Dligacs vágyálma volt.

Nyikulin síremléke

1996-ban a történet írója Izrail Metter, rá egy évre Jurij Nyikulin is távozott az élők sorából.

A film nem döntött rekordokat. Abban az évben a maga 23 millió nézőjével, ha jól emlékszem, csak a 16. volt a bevételi rangsorban (már nem találom itt a papírok között a pontos adatot).

Mégis, sokan úgy emlékeznek rá, mint fiatal koruk fontos filmjére (persze ezek lehet, hogy mind kutyások).

Mások szerint egy „Hogyan rontsuk el a kutyánkat” tanfolyam szemléltető-anyaga is lehetne.

Nekem kicsit elszorult a szívem a végén.

Nézzék meg!

És soha ne engedjék meg, hogy a kutyájukat kilőjék a világűrbe.

Muhtár, hozzám! (Ко мне, Мухтар!)

Moszfilm, 1964

ff. szélesvásznú

bemutató: 1965. március 13.

Rendezte – Szemjon Tumanov

Forgatókönyv – Izrail Metter

Fényképezte – Alekszandr Haritonov

Zene – Vlagyimir Rubin

Kutyakiképzők – Mihail Dligacs, Vlagyimir Krukover

Jurij Nyikulin – Glazicsov

Vlagyimir Jemeljanov – a kiképző-telep vezetője

Leonyid Kmit – Dugovec

Jurij Bjelov – Larionov

Alla Larionova – Muhtár előző gazdája

Fjodor Nyikityin – az állatorvos

A linkek.

http://www.embedupload.com/?d=3FCWKJEGIG
http://www.embedupload.com/?d=4GC2LYGVRH
http://www.embedupload.com/?d=6WMHJWQUQH
http://www.embedupload.com/?d=4SCVCBRXLN
http://www.embedupload.com/?d=7YSIMBGQWI
http://www.embedupload.com/?d=9VG4SSGFAW