Távolban egy fehér vitorla

    Bulgakov „Végzetes tojások” című elbeszélésének egyik epizódjában az újságíró Alfred Bronszkij, (a Vörös Láng, a Vörös Bors, a Vörös Fényszóró, a Vörös Esti Moszkva és nem utolsó sorban a Vörös Varjú szatirikus GPU magazin munkatársa) az utcáról bekiabálva, „csak pár percecskét” kér Perszikov professzortól, hogy az elmondja „mi a véleménye a tyúkokról”.

    „- Mondja, kérem - szólalt meg Perszikov maga irkál azokban az újságokban?

- Igenis - válaszolt tisztelettudóan Alfréd.

- Azt nem értem, hogyan képes írni, ha még beszélni sem tud rendesen oroszul. Mi az, hogy pár percecskét és a tyúkokról? Talán azt akarta kérdezni, hogy a tyúkokkal kapcsolatban.

Bronszkij tiszteletteljesen felnevetett:

- Valentyin Petrovics kijavítja.

- Ki az a Valentyin Petrovics?

- Az irodalmi rovat vezetője.

- Na, jó. Különben sem vagyok filológus. Hagyjuk a maga Petrovicsát.”

 

Valentyin Petrovics Katajev

    Ez a „maga Petrovicsa” nem más, mint Valentyin Petrovics Katajev, aki a 20-as években, többek között Mihail Bulgakovval, Jurij Olesával, Mihail Zoscsenkoval, Ilja Ilffel, Jevgenyij Petrovval írta, szerkesztette a vasutas szakszervezet lapja, a „Gudok” negyedik oldalát, amelyen (gyakran olvasói levelek alapján íródott) tárcák, szatirikus cikkek kaptak helyet.

    Valentyin Petrovics Katajev már 1936-ban belépett az örökkévalóságba, ekkor írta meg a „Távolban egy fehér vitorlát”.

    A „Távolban egy fehér vitorla” ifjúsági regény.

    Ifjúsági regényeket 7-12 éves kora körül érdemes olvasnia az embernek, lehetőleg önszántából.

    Később elvész a varázs. Később más szemmel olvassa ezeket „a tudós útra tért ifjú”, aki akkor már „nem hevül szertelen Ballantyne-ért és Kingstonért, vagy a cooperi ős honért”, ahogy Stevenson figyelmezteti klasszikusának bevezetőjében a „habozó vevőt”.

    Ám ha mégis abba a helyzetbe lavíroztuk magunkat, hogy kezünkbe veszünk néhányat gyerekkorunk kedvencei közül – akár saját kiváncsiságunk, akár serdületlen gyermekeink okán – meglepődve tapasztalhatjuk, hogy akad, amelyik mégsem veszített igazán abból a bizonyos varázsból.

    Azt persze nem tudnám megmondani, hogy Stevenson „Kincses szigete” (ez talán Devecseri műfordítása miatt) vagy Dékány hajósregényei, miért olvashatóak ma is számomra, és miért vagyok képtelen egy-két oldalnál többet elolvasni – pedig gyerekkorom nagy kedvence volt – Verne bármelyik könyvéből.

    Nálam a „Távolban egy fehér vitorla” mindenképpen az előbbi csoportba tartozik.

    Talán mert Katajev olyan tökéletesen boronálja össze saját emlékeit a fikcióval. Úgy építi fel az Odesszában és környékén, utcáin, épületeiben zajló történetet, hogy nemcsak az utcák nevén, de még a szereplőkén is alig módosít.

    Mint Molnár a „Pál utcai fiúk”-ban vagy Dékány a „Matrózok, hajók, kapitányok”-ban. Kiteríted a korabeli várostérképet és végigkövetheted rajta ujjaddal az eseményeket.

    Akár még igaz is lehet.

    Johann Paul Friedrich Richter, aki később – állítólag Rousseau iránti tiszteletből – magát csak Jean Paul-nak nevezte, írta azt, hogy „az emlékeink az egyetlen paradicsom, amelyből nem lehet kiűzetni bennünket.”

    Katajev pontosan tudta, hogyan is lehet ebből a paradicsomból egy egész életművet felépíteni, néha a tényektől sem zavartatva magát. „Gyémántos koronám” című könyve megjelenése után, mikor szemére vetették, hogy csak pletykál írótársairól és meglehetősen szabadon bánik felidézésükkel, kissé cinikusan annyit mondott: „Ők meghaltak, én meg nem”.

    Ellentmondásos figura volt.

    Borisz Jefimov karikaturista szerint két ember egy finom író és egy féktelen akarnok egyesül benne. Lilja Brik ki nem állhatta és könyörgött Majakovszkijnak, hogy tartsa távol magát tőle. Oszip Mandelstam viszont kedvelte, imponált neki Katajev „igazi gengszter eleganciája” (bangyitszkij sikk).

    Ivan Bunyin, akit mesterének tekintett, „Átkozott napok” címmel kiadott naplójegyzeteiben írta róla: «Ott volt Katajev (fiatal író). Hihetetlen a mai fiatalok cinizmusa. „100 ezerért bárkit megölök. Jól akarok enni, jó kalapot, kiváló csizmát viselni” – mondta.»

    Bunyin özvegye szerint a mester a száműzetésben fennhangon olvasva a „Távolban egy fehér vitorlát” elérzékenyülve mondta: „Ki más tud még ilyet?” Mellesleg úgy tűnik, az özvegy e megjegyzése Katajev felesége emlékeinek paradicsomából szármaik, aki férje társaságában látogatta meg őt Párizsban.

    Mindenesetre ez a sokak által emlegetett csirkefogó-sárm, az odesszai vagányság is hozzájárulhatott (egyebek mellett), hogy Katajev később elkerülte a közelebbi ismeretséget a szibériai gulagokkal.

    „Ha félsz – ne mondd, ha mondtad – ne félj” – volt kedvenc aforizmája.

A frontkatona

    Az értelmiségi tanárcsaládból származó fiú 1915-ben az ogyesszai gimnázium hetedik osztályából önkéntesként egyenesen a frontra ment. Kétszer megsebesült, egyszer pedig foszgénmérgezést kapott. Megkapta a Szent Anna rend IV. fokozatát.

    1918-ban Szkoropadszkij hetman csapataihoz csatlakozott, majd ennek bukása után a Fehér Hadsereggel szövetséges, úgynevezett önkéntes hadsereg „Novorosszija” könnyű páncélvonatán szolgálva az 1. torony parancsnokaként az alhadnagyi rangig vitte. A meglehetősen zavaros ukrajnai katonai viszonyok, a különféle, magukat a jövő letéteményeseinek vélő fegyveres csoportok miatt a páncélvonat hol a vörösökkel, hol a Petljuristákkal (fehérek), állt harcban. Talán ezért emlékszik úgy „Majdnem napló”-jában, hogy 1919 tavaszán a Vörös Hadseregben harcolt.

1920 elején tifuszban megbetegedett és mire felépült a vörösök bevették Odesszát.

    Csatlakozott egy földalatti tiszti összeesküvéshez, mely a Krimből érkező Vrangel hadsereg deszantját készült elősegíteni. A csoport feladata a világítótorony elfoglalása lett volna. Az összeesküvés ötlete valószínüleg a csekától származott, kezdettől ők irányították és néhány hét után le is fogták az egész csoportot. Katajevvel együtt öccsét is letartóztatták.

    A fivérek szerencsés megmeneküléséről nem sokat tudni, annyi bizonyos, hogy Harkovból vagy Moszkvából Odesszába érkezett ellenőrzésre egy Jakov Bjelszkij nevű csekista. Bjelszkij állítólag emlékezett Katajevre, a frontkatonára, aki 1919-ben az egyik bolsevik gyűlésen tüzes beszédet mondott. Bjelszkij, nem tudva, hogy Katajev a bolsevik gyűléseken mint a Gyenyikin hadsereg ügynöke vett részt, elengedte a Katajeveket. Rajtuk, no meg az összeesküvés a csekát informáló egyik vezetőjén kívül, minden letartóztatottat kivégeztek.

    Innen indult új, proletariánus élete, bár múltját nem igazán rejtegette. Néha mintha szándékosan provokálni akarta volna a hatalmat.

    A „Megjegyzések a polgárháborúról” című 1924-ben megjelent önéletrajzi elbeszélésében például demonstrálta részvételét a Fehér mozgalomban, később kiállt a „trágár és rágalmazó” Mandelstam mellett, pénzzel támogatta, saját lakásában szervezte meg a Moszkvába titokban visszatérő költő találkozását Fagyejevvel.

    Nem véletlenül írta műveiről Joszif Masbic-Verov kritikus 1930-ban az "Irodalmi őrségen" című folyóiratban, hogy „a modern kor számára lényegtelen” és „irodalmi szemét”.

Katajev, Olesa és Bulgakov

    1923-tól dolgozott a „Gudok” szerkesztőségében.

    A „Távolban egy fehér vitorlát” 1936-ban írta. A címet Mihail Lermontov „Vitorla” című verséből kölcsönözte, aki szintén szerezte azt Alekszandr Besztuzsev, Marlinszkij álnéven író dekabrista költőtől.

    Már 1926-ban írt egy elbeszélést „Rogyion Zsukov” címmel, megalapozva ezzel a később „A Fekete tenger hullámai” névvel illetett tetralógiát.

    Ennek első darabja a „Távolban egy fehér vitorla”, melynek cselekménye szorosan összefonódik a „Patyomkin” páncélos felkelésével és Zsukov tengerész a közvetlen események egyik résztvevője.

    A főszereplő maga Katajev és családja.

A Katajev család

    Petya Bacsej, Katajev apjának, Pjotr Vasziljevicsnek és anyjának, Jevgenyija Ivanovna Bacsejnek nevét viseli. Az öccs, Pavlik prototípusa a szerző fivére, Jevgenyij Petrovics Katajev. Ő ismertebb Jevgenyij Petrov néven. Ugyanaz a Petrov, aki Ilja Ilffel társszerzőként a „Tizenkét széket” és az „Aranyborjút” írta. (A cselekményt Katajevtől kapták, aki eleinte a saját neve és felügyelete alatt akarta megíratni velük a történetet, aztán letett erről. Bár Osztap Bender alakját egy közös Odesszai ismerősük Oszip Sor ihlette, egyesek szerint maga Katajev is mintakép volt.)

    A film már egy évvel a könyv megjelenését követően, 1937-ben, az októberi forradalom huszadik évfordulójára elkészült.

    A forgatókönyvet maga szerző írta és személyesen tanácsolta Vlagyimir Legosin rendezőnek, hogy a felvéteket Odesszában készítsék.

Nem véletlenül. A Katajev gyerekkorában gyökerező cselekmény hiteles helyszínei is fellelhetőek voltak még a film forgatásának idején.

    Sőt még a kétezres évek elején is meg lehetett találni a forgatási helyszínek egy részét. Néhány érdekes kép:

     A csigalépcsőt már eltávolították, de a tetőn a kis fülke még ott van.

    Óh, az a motorizáció!

     Eltűnt a kapu feletti előtető, és a szomszéd ház kapuja, ahová a fiúk bevitték a lőszert, "haladt a korral".

    Az oroszlánfejes lépcsőből már csak a legfelső lépcsőfok maradt.

    Ha valakit jobban érdekel, itt több is található itt: https://denispolishchuk.wordpress.com/2016/01/12/белеет-парус-одинокий/

    A tetralógia darabjaiból (Távolban egy fehér vitorla, Tanya a pusztán, Téli szél, Odessza katakombáiban) egyébként többet is megfilmesítettek.

    „A Szovjethatalomért” („Odessza katakombáiban”) 1956-ban,

    a „Tanya a pusztán” 1970-ben,

    „A Fekete tenger hullámai” (8 részes sorozat) pedig 1975-ben készült. Ez utóbbi felöleli az egész tetralógiát.

    Katajev a háború alatt haditudósító volt, a háború végén írta frontélményeiből eredő az „Ezred fia” című (szintén megfilmesített) regényét.

    1956-ban ő indította el a „Junoszty” folyóiratot, melynek 1961-ig főszerkesztője is volt.

    Későbbi regényeiben is biztos kézzel és sikeresen keresgélt „emlékei paradicsomában”.

    1986-ban, kilencven évesen halt meg. Egész életében naplót vezetett, utólsó bejegyzése volt a legrövidebb: „Élek…”

Távolban egy fehér vitorla (Белеет парус одинокий)

fekete-fehér, szovjet

Szojuzgyetfilm

Bemutató: 1937. október 25.

Petya Bacsej                     Borisz Runge

Gavrik                              Igor But

Motya                               Szvetlana Prjagyilova

Pavlik                               Ira Bolsakova

Rogyion Zsukov              Alekszandr Melnyikov

Terentyij                          Alekszandr Csekajevszkij

Bacsej tanár                     Fjodor Nyikityin

Bajuszos                          Nyikolaj Plotnyikov

Nagyapó                          Ivan Peltcev

madame Sztorozsenko    Olga Pizsova

A film és felirat linkje:

https://mega.nz/file/1lsxECLB#pJyCHrbDnEPfRwAvUPVZaxREjmAgObS-wfiwRxs2Tls

a jelszó természetesen kinok55