Amióta Renata Litvinova maga tanúsította, hogy a pelmenyiben,
amit Alekszej Szamorjadov vásárolt a boltban, hús helyett valóban csapágygolyók
voltak és főzés közben mind a fazék alján maradt, én mindent készpénznek
veszek, tűnjék az bármilyen abszurdnak, amit orosz író papírra vetett.
Ivan Bolotnyikov filmje sem ingatott meg ebben a hitemben.
Danyiil Harmsz „Esetek” címmel összegyűjtött, nagyrészt 1933
és 38 között írt 31 történetet és jelenetet tartalmazó ciklusának abszurdjai tökéletes
illusztrációi a realitásnak.
Ha három különböző puzzle darabjait rakosgatjuk egymáshoz,
kevés az esélyünk, hogy váratlanul értelmes kép áll össze.
A film szerzőinek mégis sikerült.
Legalábbis nézhető filmet készíteni.
Az első puzzle darabjai, Danyiil Harmsz művei. Az említett
(jobbára magyarul is olvasható) „Esetek” ciklus, illetve néhány feljegyzés,
levél.
A második, mindenekelőtt Leonyid Lipavszkij „Beszélgetések”
címmel kiadott feljegyzései, valamint a Harmsz életében fontos szerepet betöltő
OBERIU csoport.
Leonyid Lipavszkij az, akinek lakásán az „OBERIU”
művészcsoport 1931-es hivatalos megszűnését követően, annak tagjai időnként összegyűltek.
Bizonyára nem szó szerint, de lejegyezte beszélgetéseiket. Igyekezett mindenről
nyomot hagyni, attól kezdve, hogy ki mit gondol Kantról, egészen addig, hogy ki
mennyi vodkát képes meginni.
Magáról a csoportról rengeteg adat található a magyar neten
is, így csak itt csak néhány szót:
Hogy az „OBERIU” (Объединение Реального Искусства), a Reális
Művészet Egyesülete elnevezés kinek a leleménye volt, nem igazán tudható, erről
csak Ivan Bahtyerjev írt emlékirataiban és természetesen ő saját magát ruházta
fel ezzel a szereppel. Az viszont biztos, hogy a nyelvtannak megfelelő „je”
betűt Harmsz javaslatára cserélték le az elnevezésben „e” betűre, vagyis lett
az ОБЕРИУ helyett ОБЭРИУ. „Csak, hogy érdekesebb legyen” – indokolta Harmsz.
Hogy az OBERIZMUS vagy OBERISTÁK kifejezések használatát
lehetetlenné tegyék, került a mozaikszó végére a U betű.
A csoport 1927 őszén alakult meg a leningrádi Központi
Sajtóházban, ahol aztán fellépéseiket, előadásaikat tartották.
A csoport tagjai korábban is illették magukat különféle
nevekkel, például Harmsz és a hozzá közel álló Vvegyenszkij Radix Színház név
alatt mutattak be egy általuk írt darabot. A Malevich támogatásával színpadra
állított „A mamám teljesen az órákban van” (vagy valami ilyesmi, ha egyáltalán
jól fordítom) című mű szövege sajnos nem maradt fenn.
 |
| A "Három bal óra" plakátja |
Az OBERIU leghíresebb „költői estjét” 1928. január 24-én
tartották „Három bal óra” címmel.
Az előadás első részében, Danyiil Harmsz, Alekszandr
Vvegyenszkij, Nyikolaj Zabolockij, Ivan Bahtyerjev és Konsztantyin Vaginov a
verseiket olvasták fel. A következő részben Harmsz „Jelizaveta Bam” című
darabját adták elő, végül pedig, Klimentyij Minc és Alekszandr Razumovszkij
vetítette le kisérleti filmjét, a „Húsdarálót”.
Ezt azért érdemes megemlíteni, mert az estet követő reakciók,
mint Ligyija Lesznaja másnap megjelenő glosszája a „Krasznaja Gazeta” -ban
megágyaztak a későbbi támadásoknak, melyek aztán egészen a fizikai
megsemmisítésig vezettek.
A hatalom még az ilyen szűk csoportok esetében sem tolerálta
a másképp gondolkodást.
Sőt.
Ennek egyik okát Oleg Lekmakov kutató egy a neten
hozzáférhető előadásában (Marietta Csudakova irodalmárra hivatkozva) így magyarázza:
„Az OBERIUTOK voltak majdhogynem az első írói a szovjet
időszaknak, akik műveiket rögtön az asztalfióknak írták. Ha a felnőtt
alkotásaikról beszélünk, akkor a műveket egyelőre nem szánták nyomtatásra,
megértve, hogy azok a Szovjetunióban nem tehetők közzé. Ez egyrészt nagyon
nehéz helyzetbe hozta őket, mert megélhetésük nagy mértékben korlátozódott.
Gyermekmagazinokban megjelenő publikációkból és gyermekversekből éltek -
általában teljesen más, a maga módján gyönyörű, de a felnőtt alkotásoktól
nagyon különböző művekből.
Másrészt azonban hatalmas előnyt adott számukra a szovjet
írókkal vagy a szovjet korszak íróival szemben, akik igyekeztek mindenképpen
kinyomtattatni műveiket. Az OBERIUTOK ugyanis egyáltalán nem voltak tekintettel
semmire. Írtak, ahogy akartak.
 |
| Harmsz a 30-as évek elején |
Az állam megszabta, megpróbálta megszabni az íróknak, hogyan
kell írniuk. Az OBERIUTOK ezt a kiutat találták. Az állam így egyáltalán nem
tudta nekik előírni, hogyan kell írni, ha a felnőtt műveikről beszélünk. Hiszen
állam hogyan befolyásolhatja az írót? Nem nyomtatja ki. Nos, mi nem is fogunk
nyomtatásra írni – ez volt a válaszuk.
És itt figyelmet kell fordítanunk arra a tényre is, hogy ez
a „nemszovjet” válasz - hangsúlyozom - nem „szovjetellenes” válasz volt. És ez
a nemszovjet válasz valószínűleg idegesítőbb volt a kormány számára, mint azok
a szovjetellenes sorok, amelyeket az OBERIUTOK írhattak volna. (…) Ez a
nemszovjet válasz, ez a kihívás, ez a csendes kihívás sokkal sértőbbnek
bizonyult az állam számára. Az állam nyilvánvalóan kész volt harcolni ezekkel a
költőkkel és írókkal, de nem volt kész arra, hogy ezek a költők és írók
egyszerűen ne vegyék észre az államot.”
Hogy a gyermekirodalom nyújtott némi szűkös megélhetést
Harmszék számára az jobbára Nyikolaj Olejnyikov érdeme. Az 1928-ban induló
leningrádi Sün (Ёж) és az ebből később kinövő Csíz (Чиж) magazin atyja ugyan Szamuil
Marsak volt, de az újságot valójában Jevgenyij Svarc és Olejnyikov
szerkesztette.
Olejnyikov hivatalosan soha nem volt az OBERIU csoport
tagja, bár készült fellépni azon a bizonyos „Három bal óra” előadáson. Végül
nem tette, amit azzal magyarázott a többieknek, hogy ő az egyetlen kommunista
az összes költő közül, és hogy ott ülnek a nézők között a barátai a körzeti pártbizottságból,
akik félreértenék őt.
Ez sajnos nem mentette meg 1937-es letartóztatásától és
kivégzésétől.
A harmadik puzzle doboz Marina Malicsnak, Harmsz második feleségének
visszaemlékezései, melyeket Vlagyimir Glocer jegyzett le 1996-99 között.
 |
| Marina Malics, 1936. Ufa |
Marinát 1941-42 telén a körülzáródó Leningrádból a
Kaukázusba evakuálták, majd a terület német megszállása után, mint ostarbeiter
Németországba került. Onnan, a háború befejezését követően, hazainduló francia
foglyok segítségével és francia nyelvtudása révén sikerült Franciaországba
jutnia. 1948-ban vándorolt ki Venezuelába.
Itt bukkant rá kalandos kutatás után
Vlagyimir Glocer, Harmsz-kutató.
Malics 2002-ben 90 éves korában hunyt el az Egyesült
Államokban.
„Oly sok év telt el és már nem emlékszem semmire, kivéve,
hogy nagyon szerette a lányokat" – üzent először Venezuelából Glocernek,
ami nyilvánvalóan igaz is volt, már ami az üzenet második felét illeti. Aztán a
személyes beszélgetések során mégiscsak felfrissült az emlékezete és ezek egy
része be is épült a filmbe. Érdemes elolvasni.
A filmből nem derül ki pontosan, ezért talán érdemes néhány
szót ejteni a családi kapcsolatokról.
Szóval, Harmsz családja, a Juvacsov család, a
Nagyezsdinszkaján (a későbbi Majakovszkaja) élt Leningrádban. A lakás a
forradalom után természetesen közös társbérleti lakássá (kommunalka) vált, ahol
a szobákban és leválasztott lakrészekben Harmsz, az apja, egy öregasszony a lányával,
valamint Harmsz nővére a férjével élt. A nővére, Jelizaveta egy kommunistához
ment feleségül így vele Harmsz nem tartotta a kapcsolatot.
„Liza feleségül ment egy lelkes kommunistához, ezért mi nem
mentünk hozzájuk, és nem is beszéltünk velük. Maga Danya beszélt a nővérével, de teljesen ridegen és
kizárólag németül.
Szigorúan tilos volt bemennem hozzájuk. Danya még a
legelején megmondta: „Nem kell neked ott lófrálnod, én mondom! Nincs ott semmi
keresnivalód. Vagyis Liza elérhetetlen volt számomra, nem tudtam beszélgetni vele,
és Danyának Lisával és a családjával semmiféle bensőséges kapcsolata nem volt.
A kommunista férj miatt.”
 |
| Eszter Ruszakova (balra) |
Harmsz első felesége Eszter Ruszakova volt.
„Bár Danyja különösebben soha nem beszélt nekem az első
házasságáról, ismertem az első feleségét. Francia nő volt, francia zsidó.
Nagyon szép volt. Eszternek hívták. Danya azt mondta nekem: "Eszter olyan
babafeleség típus... (...) De nekem nagyon szimpatikusnak tűnt.”
A filmben van egy jelenet, amelyben a félálomban lévő Eszter
Misenykának szólítja Harmszt. Mihail Csernov volt Eszter első férje, akire
Harmsz mindig féltékenykedett. Állítólag ettől az esettől kezdve Eszter és az
író gyakorlatilag alig kommunikáltak. Közben Harmsz viszonyba keveredett többek között Raisza Poljakovszkajával, Tamara Mejerrel Lipavszkij későbbi feleségével és
Alisza Porettel is.
1936-ban az egész Ruszakov családot trockista összeesküvés
vádjával letartóztatták. Eszter 1943-ban halt meg a magadani munkatáborban.
A második feleség, Marina Malics, ismeretlen apától
született, anyja nem sokkal lánya születése után Párizsba költözött. Marinát,
anyja húga nevelte, az ő lánya volt a filmben is megjelenő Olga (Olja). A két
lány valójában unokatestvér volt, de egymás mindig a testvéremként említették.
Olga ismerkedett meg előbb Harmsszal és az író Marinával kötött házassága alatt
is viszonyuk volt.
„Ezzel is aludt meg azzal is... Végtelen viszonyok. És az egyik,
és a másik, és a harmadik, és a negyedik... – vég nélkül! (…) Otthagyni nem
tudtam, mert akkor kiállhattam volna az utcasarokra. Nem volt hová mennem.”
 |
| Marina Malics |
Harmszt másodszor 1941-ben tartóztatták le.
1940-ben írt egy kis történetet „Akadály” (Помеха) címmel,
egy letartóztatás története. Ijesztő, ha összevetjük azzal, amit Marina Malics
mesél Harmsz letartóztatásának körülményeiről.
„Szombat volt. Körülbelül tíz vagy tizenegy órakor
megszólalt a csengő. Összerezzentünk, mert tudtuk, hogy ez a GPU és megéreztük,
hogy valami szörnyűség fog történni.
És Danya azt mondta nekem:
- Tudom, hogy értem jöttek...
Azt mondom:
- Istenem! Miből gondolod?
Azt mondta:
- Tudom.
Ültünk ott a szobácskánkban mint a börtönben, semmit sem
tehettünk.
Mentem ajtót nyitni.
A lépcsőházban három furcsa kis figura állt.
Őt keresték.
Talán azt mondtam:
- Kenyérért ment.
Azt mondták:
- Jó. Megvárjuk.
Visszamentem a szobába, mondván:
- Nem tudom, mit csináljunk.
Kinéztünk az ablakon. Lent egy autó állt. Kétségünk sem
volt, hogy miatta.
Ki kellett nyitnom az ajtót. Rögtön durva, nagyon durva
módon törtek be és ragadták meg őt. Indultak vele kifelé.
Én mondom:
- Vigyenek engem, engem! Engem is vigyenek.
Azt mondták:
- Hát, legyen Hagy jöjjön.
Ő remegett. Nagyon rémes volt.
Lekísértek bennünket a lépcsőn.
Belökték a kocsiba. Aztán betaszigáltak engem is.
Mindketten reszkettünk. Egy rémálom volt.
Megérkeztünk a Nagy Házhoz. Az autót nem a bejáratnál
állították le, hanem távolabb tőle, hogy az emberek ne láthassák, hogy viszik.
Így, tenni kellett még néhány lépést. Szorosan tartották Danyát, ám ugyanakkor
úgy tettek, mintha magától menne.
Bementünk valamilyen váróhelyiségbe. Aztán ketten őt
elrángatták és én ottmaradtam egyedül.
Csak egymásra nézni sikerült.
Soha többé nem láttam.”
 |
| Harmsz, 1941. |
És aztán a vége:
„Amikor a bénultság elmúlt, rohantam keresni őt a
börtönökben. Mindenfelé kerestem, és képtelen voltam kideríteni, hogy melyik
börtönben tartják.
Végül valaki elmondta hol van és melyik napon lehet átadni
neki valamit.
Odamentem.
A Néva jegén kellett átkelni.
A Névát hó fedte. Magasabb, mint én magam.
Egy olyan keskeny
ösvényt tapostak ki benne, hogy ketten alig fértek el egymás mellett.
Felhúztam a nemezcsizmámat, és mentem. És csak mentem,
mentem, mentem, mentem...
Amikor elindultam otthonról reggel volt, és mire hazaértem,
sötét éjszaka.
Kétszer jutottam oda, és átvették tőlem a csomagot.
(…)
Talán harmadik alkalommal mentem ugyanoda átadni a csomagot.
Eltettem egy darab valamit – talán kenyeret – valami kicsit, nyomorúságosat,
amit odaadhatnék neki. A csomag apró volt.
Elmondtam minden barátomnak, hogy hova megyek, hogy mindenki
tudja, mert talán oda se érek, talán nem is lesz elég erőm, pedig gyalog
kellett odamennem. Mentem. Sütött a nap, a hó szikrázott. Mesésen szép volt.
Szembejött velem két fiú. Köpenyben, amilyenben a gimnazisták jártak a cár
alatt. És az egyik támogatta a másikat. Ez már húzta a lábát, a másik meg
szinte vonszolta őt. És aki vonszolta, könyörgött: „Segítsen! Segítsen!
Segítsen! Segítsen.
Én szorongattam azt az apró csomagot, és természetesen nem
adhattam oda. Az egyik fiú összeesett, rémülten néztem ahogy meghal. És a másik
is kezdett összeroskadni.
Körül minden ragyogott. Embertelen szép volt – ezek a fiúk
meg...
Már órák óta mentem. Nagyon fáradt voltam.
Végül felkapaszkodtam a partra és odaértem a börtönhöz.
Az ablaknál, ahol elveszik a csomagot, úgy rémlik, senki sem
volt, vagy csak nagyon kevesen.
Kopogtam az ablakon, az kinyílt. Mondtam a családnevet –
Juvacsov-Harmsz – és átadtam a csomagot az ennivalóval.
A férfi az ablakban azt mondta:
- Várjon, polgártársnő, lépjen el az ablaktól – és becsapta
az ablakot. Eltelt két vagy öt perc. Az ablak újra kinyílt és ugyanaz az ember
ezekkel a szavakkal:
- Február másodikán meghalt – kidobta a csomagomat az
ablakon.
És én elindultam vissza.
Egyáltalán nem éreztem semmit. Üresség volt bennem. Belém
villant: „Jobb lett volna, ha odaadom a fiúknak.” De már úgyse lehetett volna
megmenteni őket.
A nap lenyugodott, és egyre sötétebb lett.”
Harmsz (Хармс)
2017, orosz, litván, macedon
Proline Film
bemutató – 2017. november 2.
Rendezte
Ivan Bolotnyikov
Forgatókönyv
Ivan Bolotnyikov, Szergej Szolovjov
Fényképezte
Sándor Berkesi
Zene
Szonyi Petrovszkij
Szereplők
Wojciech Urbanski – Danyiil Harmsz
Grigorij Csaban – Alekszandr Vvegyenszkij
Ajszte Dirizsjute – Marina Malics
Darius Gumauskas – Jakov Druszkin
Antonyina Szonyina - Olga
Andrej Feszkov – Leonyid Lipavszkij
Vitalij Kovalenko – Nyikolaj Olejnyikov
Artyom Szemakin – Nyikolaj Zabolockij
Jusztina Vonscsik – Eszter Ruszakova
Jurij Ickov - Szno
Nyikita Kukuskin – Szno unokaöccse
Andrej Zsukov – Harmsz apja
Alekszandr Basirov – Szomszéd
Andrej Matyukov – Obernyibeszov
Doktornő – Jekatyerina Vidre
A letöltési link:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése