Az Aranytó; Pamíri sakálok (Dzsulbarsz)

„Azt kell mondanom, hogy a "Dzsulbarsz” forgatókönyvének olvasása közben meglepett a film rendkívüli naivitása, nélkülöz bármilyen irodalmi vagy dramaturgiai értéket. (…)

A film, mint szcenikai alkotás – világos volt – nem bír semmiféle értékkel. Sőt, a film témájának egészséges propagandaszándékát meg lehetett volna valósítani művészi eszközökkel egészen másképp, és akkor a film művészeti alkotás lehetett volna. Aztán biztos lettem a véleményemben: a "Dzsulbarsz” -ban, az operatőr kiváló munkáján kívül (az igazi művészet), nincs semmi. Az agitációs szándék meghiúsult, köszönhetően a rendező alkalmatlanságának, aki rendkívül egyszerűen értelmezte a feladatát.” – írta egy levelében Andrej Platonov.

Azért azt hozzátenném az igazsághoz, hogy a 20.sz egyik legjelentősebb orosz prózaírója bár jogos, de mégiscsak dühében vetette papírra ezeket a sorokat. Szegény úgy csöppent a történetbe mint Pilátus a krédóba, és még rajta is vesztett.

A film forgatókönyvét egy bizonyos Gabriel El-Regisztan írta meg (róla majd később), aki fel is vett ezért 8000 rubel honoráriumot (akkoriban havi 250 rubelt keresett egy kvalifikált szakmunkás). Rendezőnek Vlagyimir Snejderovot jelölték ki, aki úgy látta, hogy ez a forgatókönyv így nem jó, át kell dolgozni, ám az író időközben elrepült az Északi-sarkra. Távollétében a rendező bemutatta a „Mezsrabpomfilm” (a filmstúdió) vezetőségének a film munkatervét, akik úgy döntöttek, hogy az El-Regisztannal kötött szerződést semmisnek tekintik és új forgatókönyvíróval kötnek megállapodást. Ez, érdekes módon maga Snejderov és annak asszisztense volt, a honorárium pedig10000 rubelre emelkedett. Időközben El-Regisztan visszatért az Északi-sarkról és patáliát csapott, hogy a rendező megsértette az ő szerzői jogait. Végül a filmstúdió (és valószínűleg személyesen Snejderov is) megbízta Platonovot, hogy írja újra a film párbeszédeit, bár szerződést vele már nem kötöttek. („Talán nem bízol meg bennünk?”) Az írónak, mivel a filmet természetesen közben leforgatták, meglehetősen szűk játéktere maradt. „… megpróbáltam az "ostoba" dialógusokon keresztül a holt szerepeket amennyire lehet élővé tenni.”

Az írónak a filmgyár később felajánlott 1000 rubelt, de végül ezt sem fizették ki. Cserében viszont Snejderov (Platonov szerint) úton-útfélen becsmérelte az írót.

„Snejderov, megkapva munkámat, egyszer sem beszélt velem róla, csak arra szorítkozott, hogy nagyon negatívan értékelje azt, mások jelenlétében. Nem idézem az értékelését, mert magam is csak harmadik felektől hallottam. Csak annyit mondok, hogy ez az értékelés durva volt, inkorrekt, és megértettem, hogy olyan emberrel van dolgom, aki úgy a művészet, mint az emberi kapcsolatok terén csupán alacsony képzettséggel rendelkezik.”

Vlagyimir Snejderov

Ha saját mércéjével mérve igaza is lehet az írónak a film kvalitásait illetőleg, azért ez a film semmivel sem marad alatta az ezekben az években készült amerikai westerneknek. A rendező Vlagyimir Snejderov pedig – ha nem is ebben a műfajban – nem jelentéktelen alakja a szovjet mozinak. Talán soha nem is adja játékfilm készítésre a fejét, ha a 30-as évek közepére nem kezdik rehabilitálni a Szovjetunióban a kalandfilm műfaját. A Sztálintól kiinduló ötlet végrehajtója, a Szovkino elnöke, Borisz Sumjackij volt, aki 1930-tól irányította a szovjet filmipart. (Amig persze 1938-ban le nem tartóztatták és agyon nem lőtték a kommunarkai lőtéren.)

Snejderovot, talán extrém körülmények között forgatott dokumentumfilmjei miatt gondolták különösen alkalmasnak egy kalandfilm leforgatására, hiszen ő már hegyen-völgyön, sivatagban, őserdőben egyaránt bizonyított. (A másik kiszemelt Mihail Romm volt, rá a „Sivatagi tizenhármak”-at bízták.)

A teljes nevén Vlagyimir Adolfovics Snejderov, eloroszosodott német családból származott. Apját Adolf Matvejevics Snejderovot egyszerű matrózként említik, és ezzel, illetve a világot látott apától gyerekkorában hallott regényes történetekkel magyarázzák a fiú különleges vonzódását az egzotikus tájak és az utazás iránt. Hogy ezek az egyszerű matrózok mire vitték a forradalom előtti Oroszországban, nem tudom, de Adolf papa az 1900-as évek elején és a NEP korszakban, egy emlékező szerint, már valamiféle kereskedelmi tevékenységet folytatott (állítólag az orosz reklámipar megteremtőinek egyike) és a Sztrelkán lévő Yacht Club prominens képviselői közé tartozott. „… nem volt gazdag ember, de "jólétben" élt.”

Juli mama és Adolf papa

Az emlékező, Tatjana Pravdina, aki 2016-ban megjelent „Beszélgetés az enyéimmel” című könyvében a Snejderov családról is ejt néhány szót:

„A Malaja Nyikitszkaján laktak, egy akkor tágasnak számító lakásban a földszinten, ahová minden munkaszünet előtti nap, később pedig szombaton, meghívás nélkül érkeztek a terített asztalhoz, az idősebbek – Adolf papa és Juli mama – valamint a következő generáció barátai, a fiúk akkori és előző feleségekkel( mind barátok voltak), illetve az ő generációjuk megfelelő barátai, és a gyerekek, a gyerekek mind.

Ez a ház gyermekkorom egyik legfényesebb emléke. Sunya (Pravdina anyja) 35-től (hét éves koromtól) a háború kezdetéig hordott oda. A felnőttek megkövetelték, hogy nevükön szólítsák őket ("néni", "bácsi" nélkül) és per "te". Vologya Snejderov odahozta a színészeket is, akik nála forgattak. A legerősebb benyomást egy apró koreai nő tette (a "Dzsulbarsz" -ból) aki leeresztette a haját és az a padlóig ért...”

Vlagyimir Snejderov ikertestvére Viktor, a polgári család ellenére lelkes komszomol-tag lett, később belépett a Csekába. Aztán letartóztatták, félig nyomorékká verték, majd 38-ban Berija színre lépésével kiszabadult és rögtön vissza is lépett az NKVD-be. (1962-ben halt meg.)

Visszatérve Vlagyimir Snejderovra, mint annyian ebben az időben, a Vörös Hadseregben kezdett, majd onnan polgári szolgálatra vezényelték és a Mezőgazdasági Népbiztosság megbízásából megszervezte, majd vezette az ország első traktoros iskoláinak egyikét.

Hogy ebből a pozícióból, hogyan lett a 20-as évek elejére az egykori Hanzsonkov (később „Rusz”) filmstúdió vágóműhelyének vezetője, azt a számomra elérhető irodalomból nem sikerült kibogarásznom. Annyi bizonyos, hogy Vera Dmitrijevna Popova ajánlotta fel neki a pozíciót, aki Hanzsonkov (az orosz filmgyártás egyik úttörője) emigrációból való hazatérte után annak második felesége lett.

Mire Hanzsonkov 1923-ban hazatért, a „Rusz” stúdióból „Mezsrabpom-Rusz” lett. Hanzsonkovot a szakszervezetek kezdeményezésére létrejött, oktatófilmek kiadásával és terjesztésével foglalkozó „Proletkino” vezetőjévé tették. Snejderov, továbbra is a vágószobában dolgozva rövidfilmeket szerkesztett, elsősorban Közép-Ázsiáról, sőt 24-ben már maga is forgatott Üzbegisztánban. 1925 nyarán, miután a súdió vezetése, túl tapasztalatlannak tartva őt, nem támogatta részvételét a Moszkva-Mongólia-Kína repülős expedícióban, az operatőr Georgij Bljummal a lakásukat elzálogosítva közösen filmkamerát és filmet vásároltak, és rávették az expedíció vezetőjét, hogy vigye el őket a repülésre.

A Pamír-expedíció

1928 nyarán már a „Mezsrabpomfilm” stúdiót képviselve került be, egy a Pamirra induló szovjet-német expedícióba. Erről az útról készítette Ilja Tolcsan operatőrrel a „Halál lába” című filmet. Ettől kezdve folyamatosan készítette a dokumentum és riportfilmeket. 1929-ben Jemenben forgatott („El-Jemen”), 1931-ben a Tien-San hegységben („4500 m magasan”), 1931-ben Japánban („Nagy Tokió), 1932 végére pedig elkészült az „Alekszandr Szibirjakov” jégtörő északi-sarki útjáról készült film („Két óceán”), mely után a rendező és a két operatőr Mark Trojanovszkij és Jakov Kuper a szovjet mozi történetében először megkapták a Munka Vörös Zászlójának érdemrendjét.

A "Szibirjakov" forgatócsoportja

Már 31-ben, a Tien-Sanon forgatott filmjében használt játékfilmes elemeket, felvett néhány megrendezett epizódot helyi lakosokkal is. Az itt szerzett tapasztalatokat igyekezett hasznosítani a 35-től kezdődő időszakban készített néhány játékfilmjében.

Ezek az inkább oktrojált, mint választott feladatok azonban nem Snejderovra voltak szabva. Ő nem játékfilmes rendező volt. Ha összehasonlítjuk az egy évvel később, 1936-ban forgatott Romm filmmel, a „Sivatagi tizenhármakkal” nyilvánvaló a különbség. (Pedig Snejderov filmjével ellentétben a kritika – és csak a kritika – Mihail Romm „Tizenhármak”-ját rosszabban fogadta, túlzott amerikanizmussal vádolták.)

Az „Aranytó” és a „Pamíri sakálok” inkább a fiatalabb generáció körében aratott hatalmas sikert, igaz ők addig nem nagyon voltak elkényeztetve a műfajt illetően.

Állítólag Gorkij lelkes nézője volt (mármint az „Aranytónak”), és kétszer is megnézték Ramain Roland-al.

Az „Aranytó” történetében egy aranykutató expedíció, bár egy rablóbanda és egy ellenséges sámán igyekeznek megakadályozni ebben, ráakad az altáji tajgában a nemesfém lelőhelyére.

A rendező maga játszotta el az expedíció vezetőjének szerepét.

A rendezőből és az operatőrből kibújt a dokumentum- illetve természetfilmes. Azt hiszem, a felvételek jórésze egy mai természetfilmben is megállná a helyét.

A Tyeleckoje tó napjainkban

A forgatásra Ojrotija (Ojrot Autonom Terület) egy távoli zugában a Tyeleckoje tónál került sor. (Ma: Altáj Köztársaság, Gorno-Altaji Autonom terület).

A következő évben, 35-ben forgatott „Dzsulbarsz”, a magyar forgalmazásban a „Pamíri sakálok” címet kapta.

A film alapjául Gabriel El-Regisztan azonos című regénye szolgált, ebben egy juhászkutya segítségével elkapnak egy baszmacs bandát, amely megtámadta az élelmet szállító karavánt.

A filmet a Pamírban forgatták, a kirgizisztáni Ostól 150 km-re fekvő Szufi-Kurgan falu határőr őrsén.

Andrej Fajt

A szereplők közül – „nem számítva a kutyát” és a szép hősnőt (tényleg szép) – talán Andrej Fajt az egyetlen, akit érdemes megemlíteni. Ő a szovjet mozi örökös „rosszfiúja”. Nemcsak ebben a két filmben játszott gonosztevőt, de ő volt Mihail Romm „Sivatagi tizenhármak”-jában a fehérgárdista alezredes, a baszmacs csapat élén. A háború előtt, alatt és után is német katonákat és tiszteket alakított, többek között a „Bojevoj kinoszbornyik” sorozatban, vagy az „Ifjú gárdában”. Még az ötvenes-hatvanas években is előszeretettel osztottak rá ilyen szerepeket.

Jómódú családból származott, előbb a Vörös Légierő Mérnöki Főiskolájára járt, de elúnta az egzakt tudományokat és Olga Preobrazsenszkaja koreográfiai stúdiójában folytatta. A Filmművészet Főiskolára tanév közben vették fel, itt Lev Kulesov osztályába járt.

A Kulesov műhelyben biomechanikával és sporttal, színjátszási technikákkal foglalkoztak. A hallgatók spontán kialakuló kis csoportokban dolgoztak, egy-egy csoporthoz néhány színész, operatőr és rendező tartozott. Egy ilyen csoportot alkotott Jurij Leontyev rendező, Jevgenyij Cservjakov, Andrej Fajt és Galina Kravcsenko színészek. A színészhármast hamarosan a „Kravcserfajt” néven kezdték emlegetni. Együtt tanultak, koncerteken léptek fel és filmeztek, ha alkalmuk nyílott rá. Ők kezdtek el a Főiskola történetében először a „revü” műfajával foglalkozni.

Pályafutása során Fajt, nemigen kapott két-háromnál több pozitiv szerepet. Egy interjúban nevetve jegyezte meg: „Az még mindig kevés ahhoz, hogy jóvátegyek minden rosszat, amit a filmvásznon elkövettem.”

A szép hősnő, Natalja Gicerot,
1972-ben

A „Pamíri sakálok” értékeivel, akárcsak Platonov, ő is tisztában volt. „A filmben nem voltak kivételes színészi teljesítmények vagy különleges rendezői lelemények. Ennek ellenére elképesztő népszerűségre tett szert, különösen a fiatal nézők körében” – mondta.

A film igazi sztárja Dzsulbarsz, a kutya volt. Vagyis Lux.

Róla, a forgatás kapcsán, két eseményt idéz fel Margareta Nyekajeva, Vlagyimir Snejderovról írott 1964-es könyvében:

„... Az epizódokba rendezett anyagot nézzük a vásznon. Az egyik soron következő vetítésen jelen van Lux, a film hőse, a bátor határőrkutya, Dzsulbarsz szerepének alakítója. Ő, ahogy egy jól nevelt szolgálati kutyához illik, nem reagál sem saját magára, akit láthatóan elfogad egy másik kutyának, sem a lovakra, sem a színészekre. De amikor a vásznon megjelenik barátja, a színész Makarenko, az őrsparancsnok helyettese jelmezében, a kutyaszív nem bírja tovább. Felismerve barátját, csendesen nyafogni kezd, csóválja a farkát, és minden lehetséges módon, hangos, lelkes ugatással fejezi ki érzelmeit...”

Lux

A második a forgatás utolsó napjának eseménye volt, melynek során a rendező Snejderov megpróbált elbúcsúzni négylábú művészétől, Lux pedig, a jólnevelt szolgálat kutya, leharapta a rendező mutatóujjának ujjpercét.

Talán igy mondott véleményt a filmről.

A „Dzsulbarszt” követően Snejderov még készített néhány játékfilmet, ezeket már a megszűnő „Mezsrabpomfilm” alapjain létrehozott „Szojuzgyetfilm” stúdióban. 1939-től a „Mosznaucsfilm”-nél forgatott, a háború évei alatt oktatófilmeket és „agitkákat”, vagyis propaganda-filmeket. („Pusztítsd el az ellenséges harckocsikat!”; „A német védelmi rendszer”; „Megerősített tüzelőállás megrohamozása”; „Aknamentesítés”; „Út nyugatra” és mások.)

A háború után „Utazások a Szovjetunióban” címmel egy filmciklust indított el, amelyben a természetet és az emberek életét mutatta be a Szovjetunió különböző vidékein.

1960-tól a televízió rendkívül népszerűvé váló „Filmutazók klubja” műsor-sorozatának házigazdája lett, itt dolgozott haláláig.

Egy hétköznapi szovjet embernek rendkívül nehéz volt külföldre utaznia. Senki sem tudott semmit arról, ami az országon kívül történik. Snejderov „Filmutazók klubja” igyekezett pótolni ezt az információhiányt, talán ezért válhatott az első adásoktól kezdve az ország egyik legnépszerűbb műsorává.

El-Regisztan

Adós vagyok még El-Regisztan történetével, akinek regényéből a „Pamíri sakálok” megszületett. Az örmény író valódi neve Gabriel Arsakovics vagy Arkagyjevics Urekljanc vagy Urekljan és Szamarkandban vagy Tbilisziben született. Ennyi bizonytalanság után annyi biztos, hogy irodalmi álnevét a Gabriel rövidítéséből (El) és Szamarkand építészeti együttese a Regisztan tér nevéből rakta össze.

Az 1930-as évek elején költözött Moszkvába, és az „Izvesztyija” tudósítójaként, mint afféle „száguldó riporter” részt vett a Karakum autóversenyen, sarkvidéki távrepüléseken, megmászta a Tien-Sant, végiglátogatta a nagy projekteket (Bjelomorkanal, Balhas, Karaganda, Kuzbassz, Magnyitka, Sztálingrádi Traktorgyár, Uralmas, Sibmas). A Nagy Honvédő Háború idején a légierő újságjának fronttudósítója volt.

1943-ban Szergej Mihalkovval és Alekszandr Alekszandrovval együtt megírta a Szovjetunió himnuszát. Özvegye szerint az első négy sor az ő leleménye.

„Lobbanékony ember volt, túlságosan szerette a jó dohányt, a jó bort és a szép nőket...” – mondta róla az özvegy, Valentyina Grigorjevna Galanyina akivel 2003-ban beszélgetett a Moszkovszkij Komszomolec újságírónője:

„… hirtelen halt meg, alig néhány hónappal a Győzelem után. Elutazott egy vadászatra Magyarországra, ragyogóan érezte magát, de nagyon betegen tért vissza. Saját betegségét eltitkolta a „fecske”, a „lányka” elől, ahogy Válját (feleségét) nevezte. Hozott neki az utazásból néhány bőrönd ruhát, brüsszeli csipkét és brokátot. De az új holmi nem okozott örömet. Gabrielt szó szerint néhány nap alatt vitte el a Kreml klinikáján a második kiterjedtebb szívroham.”

A végén talán érdemes néhány szót ejteni a „Mezsrabpomfilm” stúdióról is, ami egy német-orosz közös vállalkozás volt. A név a Nemzetközi Munkássegély nevéből alkotott mozaikszó (Mezsdunarodnaja Rabocsnaja Pomoscs). Ezt a szervezetet még 21-ben Berlinben Lenin kezdeményezésére hozta létre a Német Kommunista Párt egyik alapítója és vezetője, Willi Münzenberg, hogy a Volga-vidéki éhínség tetőpontján ellensúlyozza az ARA (Amerikai Segélyezési Hivatal) tevékenységét, akiket a bolsevikok felforgatással vádoltak.

1922- ben Németország és a Szovjetunió megkötötték a Rapallói egyezményt, igyekezvén kitörni a rájuk kényszerített politikai karanténból. Moszkva érdeklődése jobbára kimerült a kulturális blokád áttörésében, a szovjet eredmények propagálásában és természetesen – végülis NEP van – némi pénzkeresésben. A szovjet avantgárd filmjeinek külföldi premierjeire általában Németországban került sor, igazi „orosz hullám” söpört végig a német mozikban. Münzenberg, a „vörös milliomos”, aki fáradhatatlan és találékony szervező volt, akit kommunista elvtársai is csak „Münzenberg Tröszt” néven emlegettek (újságok tucatjait irányította, kiadókat, színházakat, nemzetközi szervezeteket hozott létre), német tőkével a „Mezsrabpom” német filmirodája és Mojszej Alejnyikov „Rusz” filmstúdiójának összeolvasztásával létrehozta a „Mezsrabpom-Rusz” filmstúdiót. Egyesek szerint 1922-ben, mások szerint 1924-ben. A stúdió Moszkvában volt, a központ Berlinben.

A stúdió német ága „Prometheus-film” néven forgalmazta a műveket. A „Mezsrabpom-Rusz”-t 1928-ban (a NEP felszámolásakor) államosították ettől kezdve lett a neve „Mezsrabpomfilm”.

A szovjet ág produkciói olyan ismert filmek voltak mint az „Aelita” (Jakov Protanazov), a „Szent-Pétervár végnapjai” (Pudovkin), vagy az „Út az életbe” (Nyikolaj Ekk).

Willi Münzenberg

A német „Prometheus-film” ágon, Münzenberg igyekezett mozgósítani mindenkit aki számított. A holland Joris Ivens Magnyitogorszk építkezésén forgatta a „Dal a hősökről”-t (1933), Erwin Piscator pedig elkészítette egyetlen filmjét, a „Halászok felkelését” (1934). Bertolt Brecht írta a forgatókönyvét, Hanns Eisler szerezte a zenéjét a bolgár Zlatan Dudov „Kuhle Wampe” (1932) című filmjének, Phil Jutzi „Krause anyó útja a boldogságért” (1929) címmel rendezett filmet.

Mint említettem a „Mezsrabpomfilmet” 1928-ban államosították, két évvel később megtisztították a burzsoá elemektől, melynek során Mojszej Alejnyikovot letartóztatták. (Persze túl jó szakember volt ahhoz, hogy nélkülözni tudják, még a börtönben volt mikor már részt vett a „Moszfilm” szervezésében, aminek aztán 36-tól 44-ig szerkesztője volt.)

A német-szovjet kooperáció Hitler hatalomra jutásával megszűnt. A „Mezsrabpomfilm” 1936-tól „Szojuzgyetfilm” néven mint gyermekfilmstúdió működött, ebből lett 1948-ban a „Gorkij” filmstúdió.

1936-ban Münzenberg Németországból nem Moszkvába, hanem Franciaországba ment, ahol létrehozta a „Die Zukunft” (A jövő) című antisztálinista kommunista újságot. Ettől kezdve a Kremlben veszélyes ellenségnek számított, a pártból kizárták. 1940 májusában az előretörő Wehrmacht csapatok elől Dél-Franciaországba menekült, ahol a Daladier-kormány internálta.

A fegyverszünet káoszában a tábor foglyai elmenekültek, Willi Münzenberg felakasztott holttestét október 21-én találták meg egy dél-francia erdőben. Ráutaló jelek, valószínűsítő adatok mind az öngyilkosságára, mind az NKVD illetve a Gestapo általi meggyilkolására akadnak.

 

 

 

Az aranytó (Золотое озеро)

 fekete-fehér, szovjet

Mezsrabpomfilm

Bemutató: 1935. június 5.

 Rendezte – Vlagyimir Snejderov

Forgatókönyv – Vlagyimir Snejderov, Alekszandr Peregudov

Fényképezte – Alekszandr Selenkov

Zene – Szergej Vaszilenko

 Szereplők

Sztyepanov geológus – Ivan Novoszelcev

Marina – V. Tolsztova

Urnaj – Andrej Fajt

Bandavezér – Mihail Grodszkij

 

 Pamíri sakálok (Джульбарс)

 fekete-fehér, szovjet

Mezsrabpomfilm

Bemutató: 1936. február 1.

 Rendezte – Vlagyimir Snejderov

Forgatókönyv – Gabriel Urekljan, Vlagyimir Snejderov

Fényképezte – Alekszandr Selenkov

Zene – Szergej Vaszilenko

 Szereplők

Tkacsenko – Nyikolaj Makarenko

Peri – Natalja Gicerot

So-Murad – Nyikolaj Cserkaszov

Abdullah – Ivan Bobrov

Kerim – Andrej Fajt

 

jelszó: kinok55

Az aranytó

https://mega.nz/file/5sEWVZCT#Zv9b1sV1Mj6fNxgD6ujL-pnNMZcf6OZTGIZ1VW2N-UQ

 Pamíri sakálok

https://mega.nz/file/54MAyJwD#CBtmYfEOwPPVsWwzb6Q6UX2vNs7DU85SyXHrMrQCieM