Valerij Cskalov

„A boldogság dala száll most, rád büszkén néz fel a város” – zengték a repülőnap büszkén menetelő pilótái Révész György 1954-es „2x2 néha 5” című filmjében.

Pilótáinkra emelt büszke tekintetünk ellenére a repülésnek olyan totális kultusza, mint amilyet a 20-as, 30-as évek Szovjetunójában megvalósítottak – dacára a szovjet tömegmozgalmak meghonosítására tett lankadatlan próbálkozásoknak – nálunk nem alakult ki.

Legalábbis azt hiszem.

És bár Oroszország kissé késve tapasztalta meg a pilóta-léthez fűződő, az európai kultúrában talán utolsó esetben megnyilvánuló hősi romantikát, a forradalmat követő első évtized végére már tökéletes hatékonysággal illesztette ideológiai fegyvertárába.

A „repülőgép korszaka” mely a XX. századdal köszöntött be, az első világháborúval vált visszavonhatatlanná.

A francia Roland Garros volt az első, ahogy nevezni kezdték őket, „ász” vagy „ász-pilóta”, aki egy technikai újítása segítségével 1915 április elején több egymást követő légi csatában is győzedelmeskedni tudott.

Ettől kezdve egyre gyakrabban kerültek pilóták a háború eseményeit követők figyelmének középpontjába. Sőt, romantikus alakokká váltak, akik a róluk készült alkotásokban rendre megvetik a rájuk leselkedő veszélyt, nemcsak bajtársaikért mennek tűzbe, de az ellenséggel is igazi lovagként viselkednek, és csak repülnek „míg ki nem fogy a benzin, míg szemük látja a célt, míg kezük bírja a botkormányt”.

Ezeknek az alkotásoknak váratlan sikere támadt. Németországban például az első világháborúról szóló legjobb hat bestseller közül hármat a pilótákról írtak.

Oroszország ebből a háború első két évében kimaradt. Részben, mert speciálisan felszerelt vadászgépek híján az orosz pilóták nem tudtak légi harcot folytatni, részben pedig az ország kulturális központjai – Európával ellentétben – távol voltak a légi hadműveletektől, így az ezekről kialakult képet főként az újságok, folyóiratok tudósításai formálták. Az ezekben publikáló írók, költők többsége pedig – talán az új „aeroplán korszakot” lelkesen üdvözlő futuristák kivételével – már korábban is gyanakodva fogadta az ember levegőbe emelkedését. Eleinte még az olyan író is mint Alekszej Tolsztoj – aki aztán 1923-ban „Aelita” címmel a világűrben tett utazásról írt kisregényt – az emberiség soron következő tévedését látta a repülésben.

„Közömbösséggel találkozott Oroszországban a repülés, barátságtalansággal, lelkesedés nélkül. Az orosz irodalomról beszélek.” – konstatálta sajnálattal Kornyej Csukovszkij.

Így aztán nem is csoda, hogy miután 1914 decemberében Valerij Brjuszov, mint az „Orosz Közlöny” haditudósítója felháborodott hangú tudósítást, majd verset is írt Varsó bombázásáról (Repülőgépek Varsó felett), a jelentősebb orosz költők, írók, Alekszandr Bloktól Oszip Mandelstamig egyöntetűen fordultak el a repüléstől.

A pilóta egy kegyetlen, erkölcstelen teremtmény, aki gondtalanul repül át a szent csatatér felett, és könnyű szívvel dob bombát mindenre ami él. Még a futurista Vaszilij Kamenszkij is – aki pedig már 1911-ben pilótavizsgát tett, hiszen a költőnek szükségszerűen pilótává kell válnia – így írt:

„Istenem

Irgalmazz nekem

S megbocsáss

Repültem

Egy repülőgépen”

Az elitkultúrában bekövetkezett teljes elutasítás ellenére, a háború előrehaladtával és a cári légierő izmosodásával egyre több, a szélesebb rétegekhez is eljutó újságban, kommersz és propaganda kiadványban jelentek meg másod-, harmadvonalbeli írók, költők művei a pilótákról és a háborúban betöltött szerepükről.

Nyesztyerov hőstette

A gyorsan népszerűvé váló képes kiadványok első és legfőbb hőse Pjotr Nyesztyerov volt, aki a háború első évében tulajdonképpen egyetlen orosz hadipilótaként támadott meg egy ellenséges gépet. Miután pisztolyával sikertelenül próbálta lelőni a gépben ülőket, nekik ütközve semmisítette meg azokat (és természetesen magát is).

A korszak egyébként is bővelkedett regényes figurákban.

Az én kedvencem közülük Jevgenyija Sahovszkaja hercegné. Azt hiszem, az első nő a világon aki ténylegesen katonai pilótaként szolgált egy hadseregben. Számomra rejtély, hogy kalandos sorsa miért nem ihlette meg az írókat vagy a filmkészítőket.

Jevgenyija Mihajlovna nevelését apja, a tekintélyes pétervári kereskedő nem vette félvállról, az ország első női tanintézetében az 1764-ben alapított Szmolnij Intézetben taníttatta, hogy aztán gyorsan és sikeresen férjhez adja Sahovszkoj herceghez. A házasság, bár egy forrás szerint két gyermek is született belőle, nem tartott sokáig. Hősnőnk 1910 tavaszán egy légibemutatón összeismerkedett Nyikolaj Popov pilótával. A románc rövidnek bizonyult, de hatására Jevgenyija elhatározta, ő is a magasba emelkedik. Akkoriban az orosz repülőiskolákba csak katonatiszteket vettek fel, így a németországi Johannesthalig kellett utaznia, itt szerzett 1911-ben pilóta-oklevelet. Oktatója és egyben soron következő szerelme, az akkor már ismert pilóta, Vszevolod Abramovics mellett maga is oktatóskodott a Berlin közeli repülőtéren.

Sahovszkaja és Abramovics

1913-ban visszatértek Szentpétervárra. Itt egy közös repülésük tragédiába torkollott, a kétfedelű „Wright”-ot vezető Sahovszkaja leszállás közben hibát vétett és a gép lezuhant. Szeva Abramovics meghalt, míg szerelme enyhe zúzódásokkal megúszta az esetet. „Soha többé nem szállok fel” – jelentette ki.

Egy időre Raszputyin környezetéhez csapódott. Mint a „Sztarec” viselt dolgait vizsgáló, az Ideiglenes Kormány által felállított bizottság jelentéséből valamint saját naplójából kiderül, kapcsolatuk korántsem volt plátói.

Azt mondták, Raszputyin kapatta rá a kokainra.

A háború kitörésekor sikertelenül próbálta elérni, hogy pilótaként a harcoló sereghez kerüljön, így ápolónő lett az Anasztázia Nyikolajevna nagyhercegnőről elnevezett kórházvonaton. Végül II.Miklós – talán Raszputyin közbenjárására – mégis elfogadta jelentkezését és zászlós rangban a frontra vezényelte. Többnyire felderítő, a tüzérségi célt pontosító repüléseket végzett, szabad idejében meg – a rossznyelvek szerint – bajtársaival bonyolódott szerelmi kapcsolatokba. Nem sokáig pilótáskodott, megvádolták, hogy németországi tartózkodása alatt a német hírszerzés beszervezte és a fronton fontos információkkal látta el az ellenséget. Erről többet tudni nem lehet, mert az irattár ezen része leégett a februári forradalom alatt. A hercegnét minden esetre halálra ítélték, de a cár kolostorban (van aki szerint börtönben) letöltendő életfogytig tartó elzárásra enyhítette az ítéletet. 1917 februárjában mint a „cári rendszer foglya” (mint kém nem kaphatott volna amnesztiát az Ideiglenes Kormánytól) szabadult és hamarosan ismét megjelent Péterváron. Új pártfogót is talált, Valentyin Zubov grófot.

A gróf alapította meg az orosz Művészettörténeti Intézetet, az új hatóságok pedig kinevezték I. Pál uralkodó rezidenciája, a Gatcsinai Palota és a benne őrzött gyűjtemény felügyelőjévé.

Elnyerve Anatolij Lunacsarszkij, a közoktatási népbiztos bizalmát az októberi forradalmat követően a palota-múzeum igazgatója, Sahovszkaja pedig a köztársaság vagyonát kezelő bizottság felelős titkára lett.

Jevgenyija Sahovszkaja

A hercegné ekkortájt ismerkedett meg Nyikolaj Pokrovszkijjal, a Téli Palota vezetőjével, aki szintén Lunacsarszkij bizalmát élvezte. Pokrovszkij tetteit a neten keringő különféle információk alapján még időrendbe szednem sem sikerült. Műkincsek elsíbolójaként, az ellenforradalmi szervezeteknek fegyverszállítójaként, a Cseka besúgójaként emlegetik.

Annyi bizonyos, hogy 1918 szeptemberében a Finn Pályaudvaron, mikor a Cseka az egyik ládában fegyvereket talált, az akció során Pokrovszkij és Sahovszkaja is a letartóztatottak közé került. Lunacsarszkij akkor személyesen táviratozott Gleb Bokijnak a petrográdi Cseka vezetőjének:

„Tegnap este letartóztatták Jevgenyija Mihajlovna Sahovszkaját, a köztársasági vagyont kezelő ügyosztály energikus és tevékeny munkatársát. Ő jól ismert számunkra. Ha bármely tevékenységét illetően megnyilvánulása a szovjet hatalommal szemben elítélendő, és ez alapja lehet az ő letartóztatásának, ahogyan ez előfordulhatott a jelenlegi helyzetben is, biztosítom elvtárs, hogy ez könnyen és gyorsan megelőzhető egy nekem küldött egyszerű emlékeztetővel. Elvtársi üdvözlettel, Lunacsarszkij”. Így szólt az üzenet, Bokij pedig nem ellenkezett.

Több legenda is kering arról, hogyan végezte a hercegné. A legvalószínűtlenebb változat szerint a Vörös Hadsereg pilótája lett, de miután lelőtte hibát vétő szerelőjét, a hadbíróság halálra ítélte és kivégezték.

Sahovszkaja a hadseregben

Egy másik változat szerint, Lunacsarszkij segítségével a kijevi Csekához helyezték és 1919-20-ban itt szolgált nyomozóként. Ebben az időszakban igyekezett bosszút állni azokon, akik a kémkedési ügyet indították ellene. 1920 őszén halt meg egy részeg mulatozás során, a kollégáival folytatott lövöldözésben.

A harmadik változatban a letartóztatására érkező csekistákat pisztolylövésekkel fogadta, és a velük vívott tűzharcban vesztette életét. Utolsó szavai e szerint ezek lettek volna: „Vörös golyó, de az én hercegi kacsómból.”

Visszatérve a cári légierőre, 1916 nyarától kezdtek minden orosz légiegység mellé, két (később több) vadászgépből álló alegységet szervezni. Ekkor már Oroszországban is megjelentek az öt vagy annál több ellenséges repülőgépet lelőtt pilóták, az ászok, ahogyan a háború alatt Franciaországban nevezték őket. 1917 novemberében – Oroszország ekkor fejezte be a háborúban a légi hadműveleteket – hivatalosan 18 (egyes források szerint 19) orosz ász volt.

Ugyanebben a hónapban megbukott az Ideiglenes Kormány és a bolsevikok vették át a hatalmat. A propagandisták új, osztálytartalom alapján kiválasztott, kollektív hősöket (munkás, paraszt, katona, matróz) állítottak előtérbe. A pilótákból, akik többnyire tisztek voltak és a társadalom felsőbb rétegeit képviselték – ráadásul többnyire kiváltságos helyzetben voltak a többi katonához képest – osztályellenség vált.

Ennek eredményeként az októberi forradalmat követő első hónapban a bolsevik vezetők között az a vélemény alakult ki, hogy az aviatikát, mint a cári rendszer részét okvetlenül el kell törölni. Még egy dekrétum-tervezet is készült a repülőgépgyárak átalakításáról bútorgyárakká, de aztán decemberben mégis úgy döntöttek, hogy a saját oldalukon tartott pilótákból vörös légialakulatokat szerveznek.

1918 tavaszán Trockijt nevezték ki hadügyi népbiztosnak.

Trockij az új hatalom azon kevés vezetője közé tartozott, aki tisztán látta milyen forradalmi jelentőségűnek bizonyult az első világháború a repülés fejlődésére és ez milyen távlatokat nyitott meg.

A moszkvai repülőiskola 1919-20

A polgárháború idején a bolsevik hatalom erőforrások híján nem volt képes komolyan foglalkozni a repüléssel, bár tisztában volt döntő a jelentőségével a modern hadviselésben.

Trockij 1922 őszén látta elérkezettnek az időt a Vörös Légiflotta megteremtésének és a repülés kiépítésének az országban. Úgy gondolta a cél csak az egész nemzet mozgósításával érhető el.

1923 februárjában javaslatot tett a Légiflotta Barátainak Egyesülete (ODVF, Obscsesztvo Druzej Vozdusnava Flota) létrehozására, és talán nem meglepő, hogy a javaslatot a saját maga által vezetett Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsa el is fogadta. A következő hónapban, március 8-án megalakul az ODVF a Szovjetunió első társadalmi szervezete. Az egyesület fő feladatai: a repülőgépgyártás számára szükséges eszközök össznépi összegyűjtése, valamint széles körű agitáció és propaganda kifejtése a repülés ügyében.

„Az éhes, félig romba dőlt, félanalfabéta országot felszólították, hogy hozzon hősies áldozatot a repülés megteremtése érdekében és az ehhez szükséges propaganda eszközeivel emelje a repülést egy ilyen áldozathoz méltó szellemi magasságokba” – jegyzi meg Jelena Zseltova „A repülés kulturális mítoszai Oroszországban a XX. század első harmadában” c. tanulmányában.

1923 tavaszától aztán beindult a kampány.

Az ODVF sejteket hozott létre számos régióban és az ország városaiban. Megszervezte saját havilapja a „Repülőgép” kiadását, de az egyesület helyi szervezetei is adtak ki saját folyóiratokat „Vörös pilóta”, „Vörös szárnyakat Szibériának”, „Hajrá motor!”, „Légitárs” címmel.

Agitrepüléseket szerveztek az ország távoli zugaiban, plakátok készültek, filmeket forgattak, sőt cigaretta, keksz, karamell jelent meg az ODVF felhívásaival és szimbólumaival díszítve.

„Dolgozó nép, építsd a légiflottát!”, „Proletár – repülőre!”, „Éljenek a világ közösségének szárnyai – Vörös Légiflotta!”, „A Vörös Légiflotta – Október védőbástyája!”, „Vörösrepülőgép – minden dolgozó védelmezője!”, „Diktatúra a földön után, diktatúra a levegőben!” – kiabálták a jelmondatok.

1925 április 6-án Akadémiai Nagyszínházban ünnepelték az ODVF megalakulásának második évfordulóját. Az ünnepélyes ülés végén Vlagyimir Majakovszkij felolvasta „A repülő proletár” című versének első részét:

Munkás!

     Paraszt!

          Tapasztald meg,

Hogy

       az ég is

                 tiéd!

Igyekeztek az emberek lelkébe csepegtetni a büszkeség érzését, a lelkesedést, a hódolatot a szovjethatalom szinte természetfeletti ereje iránt, amely az ellenséget immár nem csak a szárazföldön és a tengeren, hanem az égbolton is legyőzi, és elküldi követeit a világ legtávolabbi zugaiba is.

De maguk a vezetők is úgy tekintettek a repülésre, mint egy eljövendő csodálatos korszak előfutárára. Trockij, Lunacsarszkij és sok más politikus, az ODVF propagandistái és maguk a pilóták is hittek abban, hogy a repülés új korszakot nyit, és e korszak embere jobbá, csodálatosabbá válik.

"Acél forradalmárokat alkottunk, repülőgépek képében" - üdvözölte költői lélekkel Rikov a 19 repülőgépből álló „Lenin” század átadását 1924 június 1-én.

A 20-as évek végére, a 30-as évek elejére a pilóták és ejtőernyősök kultikus figurákká váltak.

Egyesítették magukban a technikai fejlődés legmagasabb eredményeit, a látványosságot, a kockázatot, az esztétikát. Szorosan kapcsolódtak az ország védelméhez és a vezető légi hatalmakkal – az Egyesült Államokkal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Németországgal – vívott versenyhez. Ráadásul egy összetartó kollektíva egymásért felelős tagjaiként kiválóan példázták a korszak igazi hősét, a közösséget, bár ez a közösség a 30-as évek közepéig viszonylag szűk körű volt.

Igazi tömegmozgalommá 1935-36-ra vált. Ennek alapjait egyfajta politikai-kulturális váltás teremtette meg, mely szerint a szocialista építés hőse már nem a kollektíva, hanem az egyén.

Az egyén aki fegyelmezetten, technikai jártassággal, általános kulturáltsággal végzi munkáját.

Jól példázza ezt a korszak másik nagy mozgalma amely Alekszej Sztahanovról kapta nevét. Sztahanov (két áccsal, akik a dúcolást végezték) 1935. augusztus 31-ről szeptember 1-re virradó éjszaka rekordot állított fel 102 tonna szenet kitermelve, amely a normának 14-szerese volt. Kezdetben a mozgalom célja valóban a pusztán fizikai erőkifejtéssel elért norma-túlteljesítés volt, de a sztahanovisták első összszövetségi konferenciáján 1935 decemberében Sztálin már mást hangsúlyoz: „A sztahanovisták, ezek a kultúrát és a technikát ismerő emberek, példáját adják a precizitásnak és a pontosságnak a munkában, képesek értékelni az időtényezőt és megtanulják számolni az időt nem csak a percekben, de másodpercekben is.”

„Szigorú fegyelem, a lazaság megszüntetése jellemzik az igazi Sztahanovistát, akinek a tisztaság, a pedánsság és a kulturáltság példájának kell lennie a munkahelyén és otthon is” – sulykolja a sajtó.

Míg a Sztahanov-mozgalom a „nagy” hősök tetteinek és hősiességének megismétlésére adott lehetőséget a „kisember” szintjén, a repülésbe bekapcsolódók esélyt kaptak maguk is „nagy” hősökké válni.

A polgári repülés a nőkre vár

1936-ban az országban már 150 repülőklub volt (1930-ban csak 4), 240 vitorlázórepülő-tér 2000 vitorlázógéppel és 1200 oktatóval. Az ejtőernyőstornyok száma 600. Becsült adatok szerint 1935-ig több mint egy millió ember ugrott ejtőernyővel. Az 1936-os évben összesen – talán túlzó becslések szerint – több mint 1,3 millió. A "Repülőgép" és a "Légiközlekedés" lapok minden számában akadtak hirdetések a pilóták, vitorlázó pilóták és ejtőernyősök képzéséről a gyárakban és gépállomásokon.

Tömegesen tervezték a vitorlázógépeket és folyamatos összszövetségi verseny zajlott a legjobb műrepülő- vagy vitorlázógép címért. Terjedt az ejtőernyős tornyok építése, részletes utasításokkal segítették azok felállítását. „Az ejtőernyős torony céljára alkalmazni lehet bármely építményt: templomok harangtornyát, minareteket, várfalak bástyáit, gyárkéményeket”.

Egy folyóiratban tudósítás található arról, hogy Kljazma városban két haranglábat átalakítottak ejtőernyős toronnyá. A Krím a távolsági vitorlázórepülő-verseny fő helyszínévé vált. A légtér meghódítása lett az egyik alapvető témája a regényeknek, filmeknek, daloknak, a képzőművészetnek és más műfajoknak.

A legjobbak pedig megkapták az őket megillető figyelmet, ők váltak a pilóta-hősök galériájának országosan ismert alakjaivá.

A "Szülőföld" legénysége

Az Északi sarkra repülő Mihail Vodopjanov, a sztratoszférát elérő Vlagyimir Kokkinaki, a távolsági repülő Mihail Gromov, vagy a „Szülőföld” nevű ANT-37-esen leszállás nélkül a Távol-keletre repülő trió, Valentyina Grizodubova, Polina Oszipenko és Marina Raszkova.

Valerij Cskalov

E társaságból Valerij Cskalov vergődött a legnagyobb hírnévre, aki két társával Georgij Bajdukovval és Alekszandr Beljakovval előbb a Sztálin-útvonal elnevezésű távot teljesítette, azaz Moszkvából 1936. július 20-án startolva 56 óra múlva landolt Udd szigetének homokján az Ohotszki-tenger partján, majd a következő évben ugyancsak Moszkvából, ugyancsak leszállás nélkül az Északi-sarkon keresztül Amerikába repült.

Az eredetileg vadászpilóta Cskalovról sok legenda kering. Bátor, sőt vakmerő pilóta hírében állt, aki gyakran kapott büntetést kockázatosnak ítélt repülései vagy részeg verekedései miatt. Egyszer mélyrepülést hajt végre a vasúti sínek fölött és a szembejövő vonatot „átugorva” az állomásépületen töri össze a gépét, máskor a Troickij híd alatt repül át, bár ezt a bravúrt egyesek szerint nem ő, hanem Jevgenyij Boriszenko hajtotta végre 1940-ben, kizárólag a „Cskalov” film forgatása kedvéért.

A 20-as évek végétől hol leszerelték, hol visszavették a hadseregbe, végül 1933-ban tesztpilóta lett a leningrádi 39-es számú (Mezsinszkijről elnevezett) repülőgépgyárban. Olyan új műrepülő figurák fűződnek nevéhez, mint az emelkedő dugóhúzó vagy a késleltetett orsó. (Legalábbis valami ilyesminek fordítom, de mivel nem értek hozzá, talán így nincs is semmi értelmük.)

Cskalov és Sztálin

Első találkozására Sztálinnal 1935. május 2-án került sor a „Frunze” repülőtéren. A pilóta műrepülését követően beszélgetett vele a parádéra kilátogató vezér.

„A találkozás után az életem tartalmasabbá vált, fegyelmezettebben kezdtem repülni mint korábban, úgy tűnt hatalmas új erők áramoltak belém, hogy szolgáljam a mi csodálatos hazánkat” – írta később erről Cskalov.

A repülősöket kitüntetett figyelemmel kísérő Sztálin („Szeretem a pilótákat. És őszintén meg kell mondanom, ki kell állnunk értük. Nekem fáj a szívem, amikor valamelyik pilótát megsértik. Akiket én mindenek előtt tisztelek, azok a polgárháború hősei, az idősebb nemzedék, és a pilóták, az új nemzedék képviselői.”) más pilóták számára is maga volt a fegyelmező erő, a bölcs iránymutatás, minden tudás forrása. Akár mulathatnánk is Beljakov emlékein amelyeket hármójuk Szocsiban, Sztálinnál tett látogatása után vetett papírra. A pedagógus családban nevelkedett, repülőakadémiát végzett navigátor, mintha az iskolákat teljesen feleslegesen végezte volna, mintha mindent most a „bölcs vezértől” tanulna meg:

„Sztálin elmagyarázta nekünk, hogy korábban itt tölgy nőtt, de mivel a fenyő kiválóan tisztítja a levegőt, úgy döntött a tölgyet fenyőre cseréli. Azt mondták a fenyő itt nem él meg, de Sztálin mégsem hallgatott rájuk és ragaszkodott a cseréhez.

– Láthatják, gyönyörűen növekszik – mosolygott Joszif Visszarionovics.

– Nyilvánvaló, Sztálin elvtárs, mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell – mondta Cskalov.

– Igen – válaszolta Sztálin – csak nem kell elcsüggedni. Ha elsőre nem sikerül, meg kell újra próbálni, ha megint nem sikerül, más oldalról kell nekifogni. A bolsevikok mindig így csinálják Erre még Lenin tanított minket!..

A beszélgetés arra terelődött, hogy éjszaka ezen a dombon melegebb van, mint közvetlenül a tengerparton. Sztálin elmagyarázta nekünk, hogy éjszaka a hegy lábánál lecsapódó hideg levegő ott nyirkosságot okoz. Ezért kell a szanatóriumot magasabban építeni, nem lenn, közvetlenül a parton. (…)

A fenyőkön kívül nőttek a kertben valamiféle ezüst levelű ismeretlen fák is. Sztálin elmondta, hogy ez az eukaliptusz. Letépett néhány levelet, összemorzsolta a kezében és megszagoltatta velünk. Sajátos, a terpentinre emlékeztető illatot árasztottak. Sztálin mesélte, hogy az eukaliptusz elűzi a maláriaszúnyogokat és hogy az amerikaiak felhasználták a malária elleni küzdelemben a Panama-csatorna építésénél. (…)

Beszélgetve mentünk a tekepályához. Sztálin megmutatta nekünk hogyan kell elgurítani a golyókat a gurítódeszkán, hogy ne menjenek félre. Fogott egy golyót és nagyon ügyes mozdulattal elgurította. A golyó simán gurult végig a keskeny deszkán és rögtön feldöntött néhány bábut. Nekünk viszont egyáltalán nem ment jól. Sztálinnak ismét meg kellett mutatnia hogyan kell játszani...”

Cskalovot különösen kedvelte.

Vagy talán csak különösen alkalmasnak tartotta a propaganda céljaira.

A hős, akivel ország-világ előtt lehet büszkélkedni, aki bizonyíték a szovjet ember felsőbbrendűségére.

A Szovjetunió Hőse

A Szovjetunió Hőse, dandárparancsnok, a Legfelsőbb Tanács Nemzetiségi tanácsának tagja, Vasziljov települést a tiszteletére Cskalovszkra keresztelik. Írásos nyoma nincs, ám felesége emlékei szerint a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egyik posztját is felajánlották neki, de ő visszautasította. Maradt annál, amihez értett.

1938 decemberében egy próbarepülés során vesztette életét.

A tragédia körülményeit két bizottság is vizsgálta 1938-ban illetve 1955-ben, de mindkét esetben a gép hibáját állapították meg. Ahogy azonban ilyenkor lenni szokott ma is tartja magát a bűncselekmény gyanúja, melynek újra és újra tápot adtak a családtagok nyilatkozatai.

„Georgij Bajdukov, a papa barátja és legénységének másodpilótája mesélte anyámnak, hogy a Kremlbeli kitüntetés átvételekor apám tegeződve fordulva Sztálinhoz, átadott neki egy pohár vodkát és javasolta igyanak pertut. Minden résztvevőnek elállt a lélegzete. Cskalov fenékig ürítette a poharat, de Sztálin csak belekortyolt. Azt hiszem, ez volt a végzetes hibája apámnak. Sztálin és Cskalov viszonyát nagyon pontosan jellemzi egy anekdota.

Sztálin Puskint olvas: „Egy sas fel az ég üde kékje felé száll, // itt fönt, ahol én vagyok, áll lebegőn.” majd felhívja Beriját és azt mondja: „Lavrentyij, tüntesse el a sast!”. Lám, a sast el is tüntették. El kellett nekik számolni bármivel is? Az egyik mindenható vezér, a másik egyszerű pilóta, aki egy időre ismertté vált.

Cskalov lezuhant gépének roncsai

Miért csukták le Tupoljevet? Bizonyára az ő szemében is önérzet látszott, hisz épp az ő gépein hajtottak végre ilyen sikeres repüléseket” – mondta egy újságírónak már halála után született lánya, Olga Cskalova.

Végül néhány szót magáról a filmről:

Természetesen a repülősök a filmesek érdeklődését is felkeltették. 1935-ben Julij Rajzman („Pilóták”), 1939-ben Eduard Penclin („Vadászrepülők”) rendezett róluk filmet. 1940-ben, Mihail Konsztantyinovics Kalatozov (a „Szállnak a darvak” későbbi rendezője) a leningrádi filmstúdióban kezdett neki egy film forgatásának a „sztálini sólyomról” ahogy akkoriban Cskalovot nevezték. A sarki pilóták emléke még nagyon frissen élt az emberekben (csak 5 év telt el az amerikai út és három a hős tragikus halála óta), így a film a közönségre lelkesítően hatott a háború előestéjén.

A főhőst Vlagyimir Bjelokurov alakította, aki a moszkvai művészeti akadémia színházának tagja volt. E szerepén kívül talán a „Vadállatok a fedélzeten” fedélzetmestere és a „Holt lelkek” Csicsikova miatt emlékeznek rá a nézők. Később rendezett is és tanított a Színházművészeti Egyetemen (GITISZ).

Az Olgát játszó Kszenyija Taraszova elsősorban a moszkvai Kis Színház művészeként volt ismert.

Mihail Gelovaniról, mint Sztálin állandó megformálójáról a „Parasztok” című Ermler film kapcsán már bőségesen írtam, így azt itt nem ismétlem el. (2011. áprilisi bejegyzés)

A 60-as évek elején természetesen ezt a filmet is átvágták, gondosan kigyomlálva belőle mindent ami Sztálinra, illetve a korszakra utal. Az 1941-es eredeti változat 2007-ben lett hozzáférhető DVD-n, amit a televízióban először csak 2014. februárjában vetítettek le.

Számomra talán a legérdekesebb egy ifjú színész villanása a film vége felé. Még a stáblistára sem került fel a szovjet színművészet későbbi zseniális alakja, az amerikai újságírót játszó Arkagyij Iszaakovics Rajkin.

Valerij Cskalov (Валерий Чкалов)

Rendezte – Mihail Kalatozov

Forgatókönyv – Georgij Bajdukov, Dmitrij Taraszov, Borisz Csirszkov

Fényképezte – Alekszandr Gincburg

Zene – Venyegyikt Puskov

ff, szovjet, 97 p.

Lenfilm, 1941

Bemutató – 1941. március 12.

Szereplők:

Cskalov – Vlagyimir Bjelokurov

Olga – Kszenyija Taraszova

Pal Palics – Vaszilij Vanyin

Aljosin – Borisz Zsukovszkij

link:

https://mega.co.nz/#!Fs90DB5R!6-AOh0cDTb0YSNR43Rte-7IntPuNOMAsLU4vuiUxmek

(jelszó: kinok55)