Luxustutajon

„Három ember egy tutajon, nélkülözve a kutyát”.

Akár ezt a címet is kaphatta volna Jerome Klapka Jerom regénye nyomán a Szovjetunióban „Hű barátok”, nálunk pedig „Luxustutajon” címmel bemutatott film az alkotóitól.

Úgy mondják, a forgatókönyv a „Három ember egy csónakban” nyilvánvaló parafrázisaként született, engem helyenként inkább Szutyejev vidám mesekönyveire emlékeztet.

A filmet nem csak azért gondolom érdemesnek felidézni, mert hihetetlenül bátornak tűnt az 1954-es év moziközönségének (jóllehet, ma már ez szinte felfoghatatlan), hanem írójának személye miatt is. Alekszandr Galics, az ötvenes-hatvanas évek népszerű írója volt, aki sikeres darabjai, forgatókönyvei mellett a hatvanas évtized elejétől, énekelt költeményeivel vált legendává akárcsak Vlagyimir Viszockij és Bulat Okudzsava, és akit végül a hatalom egyszerűen kitörölt az irodalomból, a színházból és a filmből.

A „Tutajon” című forgatókönyvet még valamikor 52-ben írta, amit a Moszfilm azon melegében el is utasított. Talán soha nem lett volna belőle film, ha a következő év úgy nem hozza, hogy meghal Sztálin. De meghalt, halálával pedig nagy változások időszaka vette kezdetét. Létrehozták a Kulturális Minisztériumot, kortárs filmeket akartak forgatni, kicsit több vígjátékot.

Mihail Kalatozov

Mihail Kalatozov, aki három évvel később a „Szállnak a darvak” rendezőjeként vált méltán világhírűvé, éppen ekkortájt fejezte be tizedik filmjét, mely végül a sok változtatási javaslat és ellenvélemény következményeképp akkor dobozban maradt. Története a szovjethatalom első éveiben játszódik, főhőse a Cseka vezetője Felix Edmundovics Dzerzsinszkij, aki e műben nemcsak a baloldali eszerekkel és anarchistákkal számol le, de a fiatal csavargókat is jó útra téríti. A „Dúló vihar” (címe a Varsavianka orosz szövegének első szavai) 1956-ban végül mégis a közönség elé került, bár alaposan átvágták. El kellett például tűnnie Sztálinnak, őt mindenütt Dzerzsinszkij váltotta fel. Az egyik szereplő Alla Larionova emlékei szerint: „Vörös kendőt, bőrzakót viseltünk, én a vonat lépcsőjén álltam, közeliben vettek, betöltöttem az egész vásznat és lelkesen azt kiáltottam: Sztálin! Az újrahangosításnál azt kérték: kislány, mondja azt Sztálin helyett, hogy Dzerzsinszkij. És én ugyanazokkal a csillogó szemekkel kiáltottam: Dzerzsinszkij!”

Nos, talán a művésznőt csalta meg az emlékezete, talán a szinkron nem lett tökéletes, mindenesetre az általam látott filmben a vonat lépcsőjén álló Larionova eltűnik a képről, mielőtt még elhagyhatná száját akár a főtitkár, akár a Cseka vezetőjének neve.

Kalatozovot állítólag annyira elbizonytalanította a film körüli herce-hurca, hogy mikor megkérdezték milyen filmet forgatna legközelebb, elmondva néhány javaslatát, minden eshetőségre készen hozzáfűzte: „És még… nagyon szeretnék egy vígjátékot is csinálni.”

Meglepő kijelentés volt, a rendezőt mindenki nagyon fegyelmezett, hallgatag és mosolytalan embernek ismerte, de kaptak az ötleten. Még az ellen sem volt kifogásuk, hogy választása erre a már egyszer elutasított forgatókönyvre esett.

Hogy a film másik írója Konsztantyin Iszajev csak ekkor kapcsolódott-e a munkába, vagy már eredetileg is együtt nyújtották be Galiccsal a forgatókönyvet, arra mindenki másként emlékszik. Tény azonban, hogy szokás volt akkoriban egy tekintélyes forgatókönyvírót javasolni társszerzőként a fiatalabb kolléga mellé (Iszajevnek ekkor már a „Felderítő hőstettéért” volt egy Sztálin-díja) és tény az is, hogy az 1998-ban Jekatyerinburgban önálló kötetben megjelent „Hű barátok” borítóján csak Galics neve szerepel.

Merkurjev, Csirkov és Boriszo

A történet hőse három gyerekkori, hívatásukban országosan elismertté vált jóbarát. Az ő nyaralásuk, egy közös folyami tutajozás körül bonyolódik a cselekmény. A kalandok során bebizonyosodik, hogy az ember bármilyen pozícióba kerül, nem feledkezhet meg azokról akikért dolgozik. És kik juttathatnák leginkább erre a felismerére, mint a hű barátok.

A „pulykatermészetű” építész szerepére az alkotók a „Jégmezők lovagja” és a „Rettegett Iván” címszereplőjeként nevet szerzett Nyikolaj Cserkaszovot szemelték ki. Kalatozov és Galics utazott hozzá Leningrádba és annyira jónak tartották a szerepet, hogy nem is kételkedtek a beleegyezésében. Meglepetésükre Cserkaszov felelős posztokon betöltött feladatairól kezdett beszélni, meg hogy mennyire fáradt a sok társadalmi munkától és ha a rendező valóban azt szeretné, hogy eljátssza a szerepet, ezekre mind tekintettel kell lennie. Rövid egyezkedés után nyilvánvalóvá vált, hogy Cserkaszov tulajdonképpen nem akarja elvállalni a szerepet. (A rossznyelvek később azt állították, hogy a gőgös építész alakját Galics jórészt magáról Cserkaszovról mintázta, ez volt az elutasítás alapvető oka.)

Visszatérve Moszkvába a rendező az építész szerepét Vaszilij Merkurjevnek adta, az állattenyésztőt Alekszandr Boriszov, a sebészprofesszort pedig Borisz Csirkov alakította.

A három főhős a filmben valódi kereszt- és apai nevét viseli.

A felvételek szinte végig külsőben folytak, eleinte az Oka menti Tarusz közelében. A szeptember beköszöntével azonban elkezdett az eső szemerkélni és napokon keresztül nem állt el. A stáb összepakolt, szétszedték és teherautóra pakolták a tutajt és délebbre költöztek. A Don menti Rosztovban folytatták a munkát, de októberben itt is véget ért a nyár és a színészeknek néha fagyos szélben kellett úgy tenni, mintha nagyon melegük lenne.

Sztálin halála után „’53 hideg nyarán”, már nagy számban igyekeztek hazajutni az amnesztiát kapott elítéltek. Már akinek volt hová. Három akkor szabadult fiatal lágerlakót fogadtak fel, akik aztán a forgatási időn kívül nemcsak a tutajt, hanem a stáb egész felszerelését őrízték.

Bent a városban is forgattak, az epizódot, mikor a két barát az akadémikust keresve igen magasra kapaszkodik fel, a rosztovi „Leningrád” szálló építésén vették fel.

A szalszki sztyeppéken készültek a lovasjelenetek. A Natalja Szergejevnát alakító Lilija Gricenkoról, aki természetesen nem maga vágtázott, Ludmila Sagalova (Kátya) kissé epésen jegyezte meg, hogy rengetegen gratuláltak Gricenkonak milyen nagyszerűen lovagol, pedig a dublőz nem is hasonlított rá. Volt is oka Sagalovának a megjegyzésre, hisz ő maga sokkal közelebbi kapcsolatba került a lovakkal.

A forgatókönyv szerint az egyik jelenetben a vágtató lovak patája alá kerül.

A felvétel előestéjén odament hozzá Merkurjev és halkan azt mondta: „Ljalja, én nem tanácsolom!...” A színésznő végül hallgatott rá és úgy döntött, nem vállalja. Hoztak egy bábut, felöltöztették, lefektették a mezőn, egy speciálisan kiképzett gödörbe rakták a kamerát, vaslapot helyeztek fölé, nehogy a lovak összetörjék. De hát, mégis egyértelműen látszott, hogy nem ember fekszik ott.

Maga Kalatozov lépett közbe: „Ljalja, azért kértelek fel téged az "Ifjú gárda" után, mert bátornak hittelek. Ha gyáva vagy, természetesen visszük a babát és...”

„ ... azt mondta, hogy mindössze egyetlen felvétel lesz és nem fogok megsérülni. Sokáig győzködött, végül sikerült meggyőznie.” – mesélte Sagalova.

„Az első lovakon lovasok ültek, ők azt mondták, hogy az állatok intelligensek, soha nem taposnak emberre. Mi van, ha hirtelen mégis megbolondul az egyik? - ellenkeztem. Ne aggódj, ott lesznek az emberek, mindent ellenőrzés alatt tartunk - biztosított Kalatozov, sőt úgy döntött, hogy maga veszi fel a jelenetet – hisz operatőrként kezdte filmes pályafutását.”

Részben ennek tudható be, meg Sagalova erős pislogásának, hogy végül ötször kellett ismételni.

„Minden olyan volt, mint a vásznon: feküdtem, és szinte átfutott rajtam száz ló...”

Gricenko és Sagalova

A színésznőnek lovagja is akadt Rosztovban egy orvostanhallgató, Jurij személyében. Juráról hamarosan kiderült, hogy gyönyörűen varr, az egyetemi előadások alatt ruhát varrt Sagalovának. (Állítólag az általa varrt ruhában jelent meg Sagalova a Karlovy Vary filmfesztiválon, ahol a film díjat nyert.) A ruhapróbák Sagalova szállodai szobájában zajlottak, de minden bizonnyal szigorúan az illendőség keretei között. Mint mondják Sagalovának az az epizód is nagyon ízléstelennek tűnt mikor hozzá, a hősnőhöz, az ablakon bemászik a szerelmese és az ágy alatt bújik el. Más erkölcsök uralkodtak, ma már feltűnő, hogy a film szerelmi jelenetét is csók nélkül vették fel.

Akár hiszik, akár nem, mégis szerették a nézők, a korszak egyik legsikeresebb vígjátéka volt.

Abban az évben listavezető, majd harmincmillió néző látta.

Sikeréhez nagyban hozzájárultak Tyihon Hrennyikov dalai amelyek gyorsan népszerűvé váltak az országban. Hrennyikov szerezte aztán 1962-ben a „Huszárkisasszony” zenéjét is. (Mintha a lovasvágta hangjait változtatás nélkül emelte volna át innen oda. De lehet, hogy csak gonoszkodom.)

A film befejezése is szakít a hagyományokkal, a szokásos induló helyett itt egy lírai dal hangzik fel.

A színészek közül igazán Boriszov énekelt, a többiek inkább csak „dünnyögtek”.

„A mai napig emlékszem egy jelenetre, ahol Boriszov egyedül szerepelt. Mi ülünk a Don partján és nézzük ahogy a kis vontató küszködik a tutajjal, melyen ott áll a kunyhó. A fedélzeten az operatőrök igyekeznek végezni a bevilágítással, aztán a vontató eltűnik a folyó kanyarulatában. Mi várunk, beszélgetünk. Egyszercsak hirtelen meghalljuk: Miért szorul el, miért szorul el úgy a szívem?… Boriszov hangja betöltötte a teret körülöttünk, és mindenkinek elszorult a szíve. Hány év eltelt azóta, én mégis emlékszem erre a dalra, a csendes Donra és arra az őszi napra” – emlékezett Borisz Csirkov.

Alekszandr Galics

A sikerben természetesen oroszlánrésze volt az írónak Alekszandr Galicsnak.

Ginzburgként született Jekatyerinoszlávban (ma Dnyepropetrovszk), zsidó értelmiségi családban. (Öccse az a Valerij Ginzburg, aki Aszkoldov hányatott sorsú „A komisszárjának” operatőre volt.) A család a 20-as években került Moszkvába. Szása Ginzburg telente a „Moszkvai sétából” ismerős Tiszta tavakon korcsolyázott és társbérletben lakott a Mjasznyickaján, abban a házban ahol Puskin először olvasta fel a „Borisz Godunovot”. A fiú nem tudta eldönteni milyen pályát válasszon, látogatta Sztanyiszlavszkij dramaturgia kurzusát és a költő Eduard Bagrickij szemináriumát is. A háború után a Szatíra Színház elfogadta egy darabját, amelyet aztán országszerte játszani kezdtek. Végre valaki aki képes megnevetteni a közönséget – mondták róla.

A „Luxustutajon” már igazi hírnevet hozott. Divatba jött.

A népszerűség meghozta a pénzt, telt új lakásra, drága bútorra. Mondják, kissé piperkőc volt, mindig elegánsan öltözött. Hatatalmas kalap, drága bunda. Pontosan tudta hol, milyen bizományi üzletben, mit lehet venni. Gyakran gyűlt össze társaság nála, terített asztalnál. Azt is mondják, mikor 1964-ben elkészült az „Állami bűnöző” amely a háború alatt a fasisztákkal együttműködők után nyomozó csekistákról szól, Galics, mint a forgatókönyv írója díszoklevelet, vagy inkább egy bélelt borítékot kapott a KGB-től.

Sokan akkor ezt akkor nagyon furcsának, talán megbotránkoztatónak is találták.

Merthogy volt egy másik Galics is, akinél az ötvenes évek második felében fura emberek kezdtek megjelenni. Jellegzetes külsővel, vasfogakkal. Gyakori vendég volt a táborokat megjárt író,Varlam Salamov.

„Emlékszem egy ilyen estére, az asztal is meg volt terítve. Valaki megkérdezte a papát, Alekszandr Arkagyjevics, ön hol ült? Ettől papa nagyon zavarba jött és azt felelte, én nem ültem.” – mesélte Galics lánya, egy apjáról készült dokumentumfilmben.

Akkoriban a cenzúra falát lényegében két műfaj törte át. Az egyik az anekdota (mondjuk úgy, a vicc), a másik az a fajta dal, amit a Szovjetunióban a bárdok dalainak neveztek. Ezek a dalok magnószalagokon terjedtek (ez volt a „magnyitizdat”), amelyeket úgynevezett házikoncerteken rögzítettek.

„Én talán négy vagy öt alkalommal voltam házikoncerten. Zsúfolásig telt lakások, az emberek egymás hegyén-hátán ültek. Az egyik lakásban összeütött polcok voltak. Kettesével-hármasával ültek rajtuk... Most, hogy igyekszem a látványt felidézni... nem is polcok voltak! Gyerekágyak”- mesélte Alekszandr Mirzojan, maga is bárd.

A házikoncerteknek, melyekre gondosan kiválasztott közönséget hívtak meg, három hőse volt, Bulat Okudzsava, Alekszandr Galics és Vlagyimir Viszockij. Maguk a művészek sem tudták hol lesz a koncert. Elvitték őket egy címre, amit nem is ismertek. Akikkel az egyik helyszinen találkoztak, azokkal a másikon már biztos nem. Volt, hogy a szomszédok kihívták a rendőrséget. Azok igazoltattak és felírtak mindenkit, jegyzőkönyvet vettek fel.

Vlagyimir Albreht jogvédőnél is tartottak ilyen koncerteket:

„A legnehezebb az volt, hogy a teljesen megbabonázott közönség, ezek a tudomány kandidátusai és doktorai, hazafelé indulva össze ne keverjék a fontos iratokkal teli táskáikat.

Teljesen egyforma szovjet táskák, sapkák, kabátok voltak ezek, amiket aztán soha nem lehetett volna előkeríteni más házakból, ismeretlen emberektől....”

Galicshoz egyszer odament egy fiatalember és meglehetősen hevesen megkérdezte: Hogyan lehet megmagyarázni, hogy egyrészről ön legális szovjet dolgokat ír, forgatókönyveket és így tovább, másrészről meg ilyen törvényen kívülieket?

A művész azonban teljesen összeegyeztethetőnek tartotta a két dolgot. „Állítom, őszinte volt ebben is, abban is” – mondta Jakov Kosztyukovszkij forgatókönyvíró.

Valahogy ez nem is volt probléma a 60-as évek végéig, mint láttuk 64-ben még a KGB is elismerte munkáját.

1968-ban Novoszibirszkben helyi értelmiségiek megrendezték a bárdok fesztiválját, a „Bárd-68” –at. Pontosabban a fesztivál az „Akademgorodokban” zajlott, a Novoszibirszk központjától jó 20 kilométerre lévő akadémiai városrészben. Ez Szibéria tudományos és oktatási központja, saját kulturális létesítményekkel, lakóépületekkel, üzletekkel. Hivatalosan az itteni „Tudósok háza” művelődési központban működő „Integrál” klub szervezte az eseményt. A klub vezetője, Anatolij Burnstejn meghívott 28 bárdot az ország minden tájáról, köztük Galicsot, akinek ez lett az első és egyetlen hivatalos fellépése hazájában.

Sokkal több ember jött el, mint amire számítottak. Az ajtókat benyomták, betódultak a terembe, aki nem fért be a folyosókon állva hallgatta hajnali négyig a dalokat.

Galics a fesztiválon

A fesztivál szervezői a résztvevőkkel egyeztetve állítólag úgy készültek, hogy semmiféle „szovjetellenes” dal nem fog elhangzani.

Jura Kukin is a meghívott résztvevők között volt. Ő azt mesélte, hogy Galics a fellépés előtt félrement, megivott egy pohár vodkát aztán kiállt és elénekelt mindent amit csak gondolt.

Egy másik változat is létezik, amely szerint a közös egyeztetésen a szervezők és a résztvevők úgy döntöttek, hogy Galics mégis énekelje el az ő fontos dalait.

„Srácok, én nem akarlak benneteket befürdetni, válasszátok ki magatok azokat, amik átmennek, amiket elénekelhetek.” – mondta Galics. Erre Burnstejn azt válaszolta: „Alekszandr Arkagyjevics, ha ön nem énekli el a fő dalait, mindannak amit mi itt kezdeményeztünk nincs semmi értelme.”

„Galics a "Hallgass" című dallal kezdett, amely megadta az egész fellépés alaphangját ("hallgass – hóhérkézre jutsz"). Amikor néhány perccel később eljátszotta a "Paszternak emlékezete" című dalát, az egész terem felállt a helyéről, egy pillanatig némán állt, majd dübörgő tapsban tört ki. Galics díjat kapott – Puskin tollának ezüst másolatát és a Szovjet Tudományos Akadémia szibériai tagozatának oklevelét, amelyen az állt: Nem csak a tehetségét csodáljuk, hanem a bátorságát is...” – írja Fjodor Razzakov.

A hatóságok azonban másként reagáltak. A „Vecsernij Novoszibirszk” közölt egy cikket Nyikolaj Mejszak aláírással „A dal – fegyver” címmel. A szerzőt mint a Nagy Honvédő Háború katonáját különösen a „Hiba” című dal háborította fel, amely a „valahol Narva alatt” elpusztult katonákról szól.

„Szégyellem magam a bárdot ezért a dalért megtapsoló emberek helyett is. Hisz ez a halottak emlékének meggyalázása. (...) Galics rágalmazza a halottakat és a fiatalok a hatalmas teremben tapsolnak... Galics nem a katonákat sajnálja, neki a kételyt kell elvetnie a fiatalok lelkében: Ezek a katonák értelmetlenül haltak meg, tehetségtelen tisztjeik és tábornokaik miatt.” – írta a szerző.

Furcsa módon ennek a cikknek még nem lett következménye. (Legalábbis Galics számára. Az „Integrál” klubot persze rögtön bezáratták.) Maga Galics sem ijedt meg, sőt augusztusban a prágai bevonulást követően még írt egy a „Paszternak emlékezeténél” nem kevésbé felforgató dalt, a „Pétervári románcot”. Csak ezután hívatták be az írószövetség titkárságára, ahol figyelmeztették, hogy jobb lenne, úgymond, figyelmesebben összeválogatnia a repertoárját.

Eltelt három év.

1971 őszén Olga Poljanszkaja és Ivan Dihovicsnij (akkor a Taganka Színház fiatal színművésze, később ismert forgatókönyvíró, filmrendező) összeházasodtak. Utána persze a fiatal, zajos vendégsereg szórakozni kezdett. Először táncoltak, aztán előkerült a „magnyitizdat”, Viszockijjal, Galiccsal. Az este valamelyik pontján csatlakozott a fiatalokhoz a menyasszony apja. Dmitrij Poljanszkij addig, különös módon, soha nem hallotta Galics dalait, de ott és akkor ez megtörtént. Mélységesen felháborodott.Ez persze nem lett volna akkora baj, ha történetesen Dmitrij Poljanszkij nem az SZKP KB Politika Bizottságának tagja.

De az volt, így szinte már másnap felvetette Galics „szovjetellenes” dalainak kérdését a Politikai Bizottságban.

Az írószövetségbe hamarosan megérkezett a távirat: Haladéktalanul kivizsgálni!

A gépezet beindult.

1971. december 29-én Galicsot behívatták a Szovjet Írószövetség titkárságára. A vezetőség ülésén mindenki elítélte az írót. Fejére olvasták „bűneit”, a 68-as fellépést, dalainak nyugati kiadását (a frankfurti „Poszev” kiadónál) és sokminden mást ami fölött a hatóságok addig, úgymond, szemet hunytak.

A szavazásra Galics így emlékezett:

„Összesen négy ember volt aki a kizárásom ellen szavazott. Valentyin Petrovics Katajev, Agnyija Barto - a költőnő, a prózaíró Alekszandr Rekemcsuk és a drámaíró Alekszej Arbuzov. Ők a kizárásommal szemben szigorú megrovást javasoltak. Bár Arbuzov szokatlanul aljasan viselkedett (nekünk hosszú évekig munkakapcsolatunk volt), hisz azt mondta, hogy engem természetesen ki kell zárni és ő csak a sokéves közös munkánk miatt nem teheti meg, hogy a kizárásomra szavazzon. Így. Ők tehát ellene szavaztak. Akkor azt mondták nekik, hogy ez így nem jó, várjanak, maradjanak. Újra fogunk szavazni, mert el kell mondanunk valamit, amit önök még nem tudnak. Erre, figyelni kezdtek - hisz ők már döntöttek egyszer –, várva hogy mindjárt előadnak nekik egy detektívtörténetet, hogy én valahol valami üregben elrejtettem valamiféle titkos dokumentumokat, valutát és szőrmét kaptam ezért, de... végülis csak egyetlen egy dolog volt amit, úgymond, feltártak nekik:

- Önök láthatóan nem tudják - mondták – ott fent azt kértek, hogy a döntés egyhangú legyen.

Ez volt az összes további információ amit kaptak. Nos, ha egyszer ott fent megkérték, akkor, ahogy mondani szokás a Szovjetunióban, a felsőbbség kérését tiszteletben kell tartani.

A kérést tiszteletben tartották, újra szavaztak, és már mindenki az én kizárásomra. Hát, így történt...”

Hat héttel ezután csendben kizárták a Filmművészek Szövetségéből is. Tényleg csendben, az írószövetségben még volt valamiféle megbeszélés, itt már az sem. A közgyűlés 7. napirendi pontja, közvetlenül a Dom Kino szakácsának kinevezése után, Galics kizárása volt, mely az írószövetség levele alapján került a napirendbe. Egyhangúlag elfogadták. (Néhány nappal korábban Eldar Rjazanov felhívta: Szása, gyere el, add le a tagságidat, ki kell zárnunk.)

Innen már nem volt visszaút. Kezdődtek az elfordulások az utcán, a kapualjban, ahol nem köszöntek az ismerősök. A közeli barát vagy szomszéd, aki gyakran vendégeskedett náluk, hirtelen hogy-hogysnem elvesztette a címet vagy néhány emeletet már nem volt kedve lemenni. Könnyen besározódhatott tőle az ember, aztán bizonygathatta az ártatlanságát.

Szívbetegsége ellenére egyre többet ivott. (Felesége Nyusa, állítólag még többet.) Az ismerősök szerint nem látszott rajta, hogy józan vagy részeg, a rendszeres ivás következtében állandóan nyomás alatt volt.

Többé nem volt mivel megkeresni a megélhetésre valót. Kezdte eladogatni a könyveit, a ruhákat. A házikoncertek, amivel még pénzt kereshetett volna, számára megszüntek, hisz megfigyelés alatt állt.

Aljona, Galics lánya mesélt a megfigyelésekről egy történetet, amely a maga groteszkségével ugyanúgy jellemzi ezt az időszakot, mint a tragédiák: (A történet másik szereplője Andrej Szaharov, fizikus, Nobel-békedíjas ellenzéki, aki akkoriban állandó megfigyelés alatt állt.)

„Papa áll az ablaknál, esik az eső, váratlanul odahajt egy jellegzetes fekete „Volga”.

Kiszáll esernyővel Andrej Dmitrijevics Szaharov, csönget az ajtón, papa kinyitja: te?

Ő azt mondja: igen.

- Mindjárt jönnek?

- Nem.

- De hisz a „Volgával” jöttél!

- Persze, kijöttem a Tudományos Akadémiáról, taxit nem kaptam, a „Volga” meg ott állt. Oda léptem hozzá és megkérdeztem: srácok, Galicshoz is utánam jöttök?

- Természetesen, Andrej Dmitrijevics – válaszolták.

- Na, akkor vigyetek már el! Ázzak meg?

Így aztán együtt jöttek.”

1973-ban Galicsot behívatták a KGB-re és felajánlották, hogy megkapja az izraeli vízumot és elhagyhatja a Szovjetuniót. Végül aztán – a norvég hatóságok beavatkozása következtében – mégsem Izraelbe távozott. Galics nem egyszer tartott előadást Norvégiában Sztanyiszlavszkijról és már akkor állandó munkát ajánlottak ott neki. Megtudván hogy Galics bajba került, a norvégok kiállítottak számára egy úgynevezett „Nansen útlevelet”, egy a menekültek számára az útlevelet helyettesítő személyazonosító okmányt.

A következő év nyarán az Ovirban (vízum és nyilvántartási osztály) megkapta az ultimátumot, öt napon belül el kell hagynia az országot.

Kevés barátját értesítette az indulásról. Az érintkezés a kegyvesztett íróval nem volt veszélytelen. A kevesek között a repülőtéren ott volt Alekszandr Mirzojan:

„Mikor kikísértük, tudtuk, hogy most végleg elmegy.”

A Nansen-útlevélről később se mondott le. Felajánlották neki az amerikai és a francia állampolgárságot is, de valószínüleg úgy gondolta azzal átlépne egy határt, ahonnan már nincs visszaút. De visszaút így sem volt.

Egy évet Norvégiában élt, aztán Münchenben, végül Franciaországban. Sokfelé utazott, sok fellépése volt, de a szinkrontolmácsolással előadott dalok nem sokat mondtak a nyugati hallgatóságnak. Egy másik világba csöppent, amelynek nem volt semmiféle köze a költő Alekszandr Galicshoz.

„Egy nagy orosz költő énekelt ott, valamilyen nagyon különös előadóteremben, ahol nem igazán volt rá szükség. De hát kinek kellett ő Norvégiában és ugyanúgy, kinek kellett Franciaországban?” – tette fel a kérdést az író, Leonyid Zsuhovickij.

 Később a „Szabadság” rádióban kezdett dolgozni, saját műsort vezetett „A mikrofonnál Alekszandr Galics” címmel.

A "Szabadság" rádióban

Párizsban halt meg, váratlanul és különös körülmények között, 1977. december 15-én. Aznap sietett haza, mert egy új típusú magnó-rádió-televízió készüléket várt, amit Olaszországból rendelt.

Mikor meghozták, Nyusa lement cigarettáért. Visszatérve férjét a földön fekve találta, lábával a radiátorhoz érve. Kezében az antenna két szárát szorította, a készülék hátsó lapja nyitva volt. Mindkét tenyerén áthúzódó égési seb. Az orvos megállapítása szerint a halál áramütéstől következett be.

Természetesen Galics halála, főként emigráns körökben, a legkülönfélébb híreszteléseket váltotta ki. A leggyakoribb és legkézenfekvőbb elmélet szerint a KGB tette el láb alól, de az összeesküvés-elméleteknek vannak olyan hívei is akik a CIA gyanúsítják, mondván, féltek hogy Galics nosztalgiája miatt visszatér a Szovjetunióba és ezzel aláássa a "Szabadság" rádió imidzsét.

Természetesen a költő lánya, Aljona is a kételkedők között van.

„1977 nyarán beszéltünk vele telefonon, és azt mondta, hogy most már nyugodtabb lett, és reméli, hogy én, mint a nagymamám kísérője (a nagymamát meg biztosan kiengedik hozzá) ki tudok menni. Azt nem tudta, hogy pár hónappal azelőtt a nagymama kapott egy lebélyegzetlen levelet, amelyben újságból kivágott betűkkel ez állt: „A fiát, Alekszandrt meg akarják ölni.” Azt hittük, valami rossz tréfa. Ki küldhette? Talán tényleg figyelmeztetés volt? Elvégre nagyon rejtélyes körülmények között halt meg, a hivatalos verzió tele volt ellentmondásokkal. A televízióantenna hibás bekötése az aljzatba, a szív nem bírta ki az áramütést. Apa szorongatta az antennát az égett kezében... Szakértők azt állítják, hogy ez nem is fordulhatott volna elő, hogy a feszültség nem volt olyan nagy, hogy megölje. Az ő magassága, két méter alatt volt, nem kellett volna úgy esnie, hogy a radiátorhoz ér. Angelina csak 15 percig nem volt a házban, kiment cigarettáért. Kiabált. Keskeny utca volt, szemben egy tűzoltóállomás, először, hallva Angelina kiáltását a tűzoltók szaladtak ki, ők hívták a rendőrséget, a rendőrök meg a "Szabadság" rádió munkatársait. Miért? Miért nem vitték el, amig meg nem érkeztek "Szabadság" vezetői? És senki nem hívott mentőt. Engem biztosítottak afelől, hogy a rendőrség Párizsban az elsősegély nyújtás feladatát is ellátja, de újraéleszteni nem tudnak. Egy tény nem nem hagy nyugodni, céloztak rá nekem, hogy ha a nyomozás folytatják és bebizonyosodott volna hogy ez gyilkosság és nem baleset volt, akkor Angelina megélhetés nélkül maradt volna. Így viszont papa halála a hivatali teendők elvégzése közben bekövetkezett balesetnek minősült – azért szerelte az antennát, hogy hallgathassa az orosz rádiót, hisz neki saját műsora lévén a "Szabadság" rádióban, válaszolnia kellett a honfitársai kérdéseire. Angelina kezdetben nem értett egyet ezzel a verzióval és ragaszkodott a további vizsgálathoz. Aztán láthatóan meggyőzték, ne vágja a fát maga alatt – a "Szabadság" fizetni kezdett neki egy kis járadékot, lakást bérelt. A vizsgálatot megszüntették. De a mai napig nagyon sokan kételkednek ennek a változatnak a helytállóságában...”

Szása és Nyusa

Az ismert író, Vlagyimir Vojnovics viszont azok közé tartozik akik nem kételkednek abban, hogy Galics halálát baleset okozta. Az ő szavai:

„Az ő halála olyan tragikusan és szörnyen ostoba. Nagyon nem illett hozzá. Azt a benyomást keltette mindig az emberekben, hogy a jólétre született. De a halál soha nem véletlen! Hiszem, hogy nem az. Az ő sorsa szükségszerű volt és végül ezt a szörnyű halált nyerte el, valahol idegen földön, idegen partokon, valamilyen számára lényegtelen masinától. Én érdeklődtem: az ottani emberek számára nem kétséges, hogy ez a halál nem manipulált.”

Vannak történetek amelyek soha nem jutnak nyugvópontra. Mindig újabb és újabb „adatok” adnak muníciót az elméletek életben tartásához.

Kilenc évvel Galics halála után elhunyt az özvegye, Angelina Nyikolajevna (Nyusa). A hivatalos jelentés szerint 1986 október 30-án részegen elaludt az ágyban egy égő cigarettával a kezében. Tűz ütött ki, amely következtében Angelina Nyikolajevna megfulladt a füstben. De mostohalánya, Aljona szerint, mikor az elhunyt közeli barátnője a rendőrség értesítésére a helyszínre érkezett, nem talált a házban néhány dolgot. Többek között eltűntek bizonyos dokumentumok és Galics regényének a „Mégegyszer az ördögről”-nek második része.

Néhány éve egy volt KGB ügynök már arról is nyilatkozott, hogy őt bízták meg Galics hazacsábításával a Szovjetunióba, de mire Párizsba érkezett, a költő meghalt.

De hát ennek már nem sok köze van Alekszandr Galicshoz. Az ő története tulajdonképpen akkor ért véget, mikor (egy másik bárd, Alekszandr Mirzojan szavaival) „ment, háttérben a kék júniusi éggel, egyik kezében a gitár, a másikban a kalap. Ment és integetett nekünk. Nagyon szimbolikus volt: egy ember, amint megy az égen. Számunkra ő megszűnt.”

Fjodor Razzakov úgy véli, „míg Galics a hatalom apologétája volt, az üdvözölte őt. Ahogy átállt engesztelhetetlen kritikusai táborába, a hatalom mindenféle sajnálkozás nélkül csapott le rá. Ez így volt és mindig így lesz, bármilyen hatalom legyen is.”

Pedig talán csak azok a „hü barátok” hiányoztak, akiket a „Luxustutajonban” olyan szépen megénekelt.

Luxustutajon (Верные друзья)

szovjet, szines, feliratos, 97 p.

Moszfilm, 1954.

Bemutató: 1954. április 20.

Rendezte - Mihail Kalatozov

Forgatókönyv - Alekszandr Galics, Konsztantyin Iszajev

Fényképezte - Mark Magidszon

Zene - Tyihon Hrennyikov

Főszereplők:

Vaszilij Merkurjev - Nyesztratov

Borisz Csirkov - Csizsov

Alekszandr Boriszov - Lapin

Lilija Gricenko – Natalja Szergejevna

Ludmila Sagalova - Kátya

Alekszej Gribov - Nyehoda

Linkek:

https://mega.co.nz/#!hsFE1BQQ!2Rcuqb50CmNAPjQSwior0f5lT7dz-vVFhKkfYermxFo

jelszó: kinok55