A komisszár



Aszkoldov 1967-ben

Nem is olyan régen, 2007-ben jelentek meg nálunk Vaszilij Groszmann haditudósítóként lejegyzett fronttudósításai és feljegyzései „Író a háborúban” címmel. Az ő „Bergyicsev városban” c. elbeszélésének felhasználásával készült a 60-as évek talán legtovább dobozban tartott és leghányatottabb sorsú szovjet filmje, „A komisszár”.

Mivel a rendező, Alekszandr Aszkoldov nem nyugodott bele filmje betiltásába és igyekezett azt megvédeni minden fórumon, a hatalom nemcsak a filmtől, ő magától is próbált megszabadulni.

A filmet – peresztrojka ide, glasznoszty oda – csak 1987-ben sikerült bemutatni, akkor is meglehetősen kalandos körülmények között.

A rendező igazi tragédiája azonban, hogy ezt a filmet nemcsak a hivatal, hanem a szakma sem tudta megbocsátani neki.

„ ... az én filmemet a kollégáim ölték meg, nem a hatalom. Ha lett volna a művészetben szolidaritás, senki sem ölt volna meg bennünket. Igen, belénk martak volna, marcangoltak volna, de sorsokat tönkretenni nem lettek volna képesek. Sajnos, eltűnt az a szakmai szolidaritás, ami nem csak a 20-as, a nagyon nehéz 30-as, de még a reménytelen 40-es években is megmentette az orosz filmet. Mert mikor kezdtek kellemesen élni ( ... )mindenről megfeledkeztek.”

Különös történet.

Alekszandr Jakovlevics Aszkoldov 1932-ben született, Kijevben. Apja egy nagyüzemet igazgatott, anyja orvos volt. Aztán apját 1937 tavaszán letartóztatták. A rákövetkező nap eljöttek az anyjáért is, a gyerek a paplan alól kukucskálva nézte végig anyja letartóztatását. Kifelé menet, az egyik NKVD-s odaszólt társának: „A gyerekért majd gyere vissza, ha a nőt bevitted.” Az ötéves Aszkoldov nem várta meg őket, nekivágott a kijevi éjszakának. Szülei barátainál, egy sokgyerekes zsidó családnál talált menedéket, ők bújtatták addig, míg el nem tudták juttatni a nagyanyjához.

„A háború után, már felnőttként, kerestem ezeket az embereket, de a Babi Jar-ba lőtték őket több ezer más kijevi zsidóval együtt ...”

Moszkvában, az egyetemen filológiát hallgatott, diplomát végül a Gorkij Irodalmi Főiskolán szerzett. Mihail Bulgakov műveinek kutatásával foglalkozott (Már akkor makacs ember volt. Miután nem álltak rendelke-zésére dokumentumok - azt mondják - kigyűjtötte a telefonkönyvből az összes Bulgakovot és sorra hívta őket, érdeklődve van-e közük az író Bulgakovhoz. Sziszifuszi munka volt, mire végre, ezt hallotta a vonal túlsó végéről: „Igen, az özvegye vagyok.”)

Dolgozott tisztviselőként a Kulturális Minisztériumban, a Filmművészeti Minisztériumban, tagja volt a Goszkino értékelő bizottságának. Aztán elvégezte a rendező szakot, és diplomamunkaként leforgatta „A komisszárt”.

Persze először nem  erre a történetre gondolt, de szerette volna kifejezni az érzéseit azok iránt, akikre csak homályosan emlékezett, akik önfeláldozásának a megmenekülését köszönhette. Ám a 60-as években a „zsidó” szót nem volt kívánatos említeni semmiféle összefüggésben, különösen abban nem amelyben ő készült ezt tenni. „Te egy jó srác vagy, miért érdekelnek téged  ezek a zsidók?” – mondták mindenhol. Érezte, hogy egy ilyen forgatókönyvvel komoly problémák lesznek, ezért letett róla, készített inkább egy másikat. Annak két hőse lett volna, már a szereplőket is kiválasztották - Nyikolaj Cserkaszov (Ejzenstejn Rettegett Ivánjának címszereplője, akkor már valóságos legenda) és Borisz Csirkov. Aztán egy baráti társaságban egy hölgy elmondta, hogy előző nap olvasta Grosszman „Bergyicsev városban” c. elbeszélését és elmesélte a cselekményt. Aszkoldov másnap bement a könyvtárba, elolvasta a mindössze hétoldalnyi művet és megírta a forgatókönyvet.

Úgy döntött, megmutatja a forgatókönyvet Szergej Apollinarjevics Geraszimovnak, akivel Aszkoldov szerint nem voltak ugyan barátok, de azért úgy érezte bízhatnak egymásban. Geraszimov (egyébként az Ifjú Gárda rendezője) éppen akkor egy Cseljabinszk közeli kisvárosban, Miassz-ban forgatta az „Újságíró”-t. Pár nap alatt elolvasta a forgatókönyvet és jótanácsokkal látta el: ha meg akarja ezt a filmet csinálni, menjen be a stúdióba, kezdjen neki és bárki bármit is mond, csak hallgasson.

Elkezdődött a forgatás, a külső felvételeket nagyobbrészt Kamenyec-Podolszkban, másrészt Cjurupinszkben Herszon (város a Dnyeper torkolatánál) közelében forgatták.

Már a szereplőválogatásnál problémák adódtak: « ... Például, szükség volt zsidó gyermekekre. De hogyan kell ezt csinálni? Hírdetni az újságokban és a rádióban? Próbálta volna csak valaki leírni 1966-ban: „zsidó gyerekek”! (...) Megérkeztünk Ogyesszába, ahol meghirdettük a válogatást, és elkezdtem nézni a jelölteket. Tömegesen jöttek az ogyesszai anyák gyermekeikkel, aztán ezek az anyák megjelentek a szállodában, valami olyasmit mondva, hogy: „Hát jó, nem tetszik a gyerekem. De mit szól hozzám?” ... »

«…Volt a filmben egy epizód, ahol a zsidók vonultak a halál felé. Mi ezt úgy hívtuk, a „kárhozatra ítéltek menete” Számomra ez a jelenet azért volt alapvető fontosságú, mert úgy gondoltam, ez metaforája az ő katasztrófájuknak, amelyről a mi filmjeinkben akkor egyetlen szó sem esett... »

Az epizódot1966 novemberében Kamenyec-Podolszkban forgatták. Ukrajnán akkoriban egy enyhe pogromhullám gördült át (1966!), felgyújtották például a helyi zsinagógát. Az ottani zsidók, kereken megtagadták a részvételt a forgatáson. A rabbi azt mondta: „Tudja, Aszkoldov elvtárs, ez lehetetlen. Az emberek annyira meg vannak sértve, nem hiszik, hogy egy ilyen filmet egyáltalán meg lehet csinálni. Nem jönnek.”

Aszkoldov kétségbeesésében távíratott küldött az Ukrán KB titkárának, Andrej Szkabának (más helyen Ivan Lutakot említi): „Szkaba elvtárs, filmet forgatunk a forradalomról és nem csak az egyszerű emberek szenvedését akarjuk megmutatni, hanem hogy a zsidó szegények is csatlakoztak a felkelt orosz néphez. Segítsen nekünk!”. Fentről kiadták az utasítást a tömeg megszervezéséről az állami gazdaságoknak, a kolhozoknak és a szövetkezeteknek, válasszanak ki zsidókat a „történelmi-forradalmi” film forgatására, nem csak felnőtteket, hanem gyerekeket is. Ám az összegyűjtött emberek még mindig nem akartak semmit csinálni.

„… Elkezdünk körbefüstölni mindent, a tömeget a dávid-csillagos bejárathoz állítjuk, bekapcsoljuk az én kedvenc tragikus Ötödik szimfóniámat (…) és látjuk, hogy a hatalmas tömeg zsidó elkezd sírni, ellenkezni és nem akar megindulni a kamera előtt. Nem értettem semmit. Aztán a helyzet hirtelen tisztázódik - kiderül, hogy 1943-ban a visszavonuló németek pont ezen a helyen lőtték agyon a Kamenyec-Podolszki zsidókat. Sokáig győzködtük az embereket. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy letérdeltem eléjük...”

Végül a komisszárt alakító Nonna Morgyukova oldotta meg a helyzetet. A tömeg elé állt és azt mondta „a nép által jobban érthető nyelven”: „Zsidó elvtársak! Nem szégyellik magukat? Mi egy nagyon jó filmet csinálunk és  biztos, hogy le is fogják vetíteni! Egyébként is kötelesek forgatni!”



Nonna Morgyukova



De nem csak a statisztákkal adódtak problémák. Aszkoldov már a forgatókönyv írása közben eldöntötte, hogy a komisszár ill. Maga-zannyik szerepét Morgyukovára és Rolan Bikovra bízza. Magazannyik feleségére, Mariára azonban nem talált senkit. Volt ugyan jelölt a szerepre, de a rendezőnek nem tetszett. Végül egy barátja (Georgij Jungvald-Hilkevics) akkor készülő első filmjében „A szivárvány képlete” címűben bukkant rá Raisza Nyedaskovszkajára. A két tapasztalt „nagyágyúnak” azonban nem tetszett a fiatal színésznő, próbálták rávenni Aszkoldovot, mondjon le róla. Bikov egy este még azt is javasolta  a rendezőnek, hogy miután a színésznő nem tud beszélni, nem elég kifejező, vegye el tőle az összes szövegét. Ami fontos majd elmondja maga Bikov, Nyedaskovszkaja pedig néma lenne. „És ez még jó is. Az ő némasága metaforája lesz a zsidó nép némaságának.” – tanácsolta. Szerencsére, minden maradt ahogy volt, és Raisza nem „némult meg”.

Raisza Nyedaskovszkaja



Rolan Bikov

Vég nélkül érkeztek a különböző bizottságok. Fenyegető táviratok érkeztek a központtól, melyeket már akkor ismert az egész csapat mielőtt a rendező kézhez kapta volna azokat.

A forgatás befejeztével aztán, az utómunkálatok és az átvétel különböző szakaszaiban, jöttek a módosító javaslatok. Többek között el kell távolítani „a kárhozatra ítéltek menete” jelenetet.

A zeneszerző Alfred Snitke neve valahogy „finomítva” szerepeljen, mint például, A.Snitke. Valaki egyenesen azt javasolta, hogy a zsidókat meg kell változtatni tatárokra. Nem változtatott semmit, mert biztos volt benne, ha egyszer megteszi, meg kell tennie másodszor, harmadszor, negyedszer is ... És akkor a filmnek annyi.

„A komisszárt” egyetlen egyszer mutatták be, 1967 szeptemberében a Gorkij stúdióban, a stúdió kollektívája és művészeti tanácsa előtt. Valóságos „Hernani csatája” volt. Az egész vetítést füttyszó, zörgés és gúnyos bekiabálások kísérték.

« … A vetítés után az emberek elhúzódtak a közelemből. Másnap már, a stúdió alkalmazottainak háromnegyede, köztük valamiért kivétel nélkül az összes zsidó, nem fogadták a köszönésemet. (…) És engem hamarosan kezdtek beidézni a párt különböző ellenőrzőbizottságai elé, ahol a kollégáim feljelentéseit vizsgálták. Olyan sokan voltak ... A filmművészeti bizottság elnöke Romanov azt mondta: „Nehezen tudom támogatni ezt a filmet, mert a zsidó elvtársak a Gorkij stúdióból antiszemitának tartják.” Ezek a dokumentumok ma is megvannak... »

Nem sokkal később kirúgták a stúdióból „szakmai alkalmatlanság” miatt. Aztán különösen nagy értékű állami vagyon elsikkasztásával vádolták, amelyet a film leforgatásával követett el. Cionistának nyilvánították, aki ráadásul a cseh ellenforradalom malmára hajtja a vizet, ugyanis ebben az időben vonultak be a tankok Prágába.

A filmet is igyekeztek megsemmisíteni:

« … Egyik éjjel felhívott Iszajev, a film vágója és szinte sírva mondta, hogy a filmemet elégetik a stúdió udvarán. A párt Központi Bizottságához fordultam, mert úgy gondoltam, ha már fordulok valakihez, akkor egyenesen Szuszlovhoz. Különböző emberek voltak akkor hatalomközelben. Nekem sikerült elegendő számú tisztességes emberrel összeakadnom a Központi Bizottságban. Ezek egyike volt Szuszlov asszisztense, az azóta már elhunyt Sztyepan Petrovics Gavrilov. Felhívtam és azt mondtam neki:

- Volt már ország, ahol könyveket égettek. Mi oda jutottunk, hogy nálunk  filmeket égetnek!

- Lehetetlen! Írjon Mihail Andrejevicsnek!

Egész éjjel a levelet írtam. Reggel átvette tőlem és azt mondta:

- Hívjon fel egy óra múlva.

Szuszlov a levélre írta rá a döntést: „ Romanov elvtársnak! (a Goszkino elnöke) Állítsák le a gyalázatos eljárást Aszkoldovval!” A „szürke eminenciás”  határozata megakadályozta „A Komisszár” elégetését … »

Miután kizárták a pártból és nem kapott munkát, egy rendelet pedig épp akkor jelent meg a munkakerülésről, kitiltották Moszkvából. Tatárföldön, a Kamaz gyár építésén vállalt munkát, ott dolgozott 1974-ig a Szocialista Munka Hőse, Borisz Navolockij ács és betonozó brigádjában. Egy barátjával azért leforgatott  közben két dokumentumfilmet. Mikor kiderült, hogy ő is részt vett a forgatásban, a két filmet eltüntették, nyomuk veszett. Legalábbis Aszkoldov ezt így gondolja. Az egyiket azonban „KAMAZ elvtárs” címmel - talán egy éve - levetítették néhány orosz csatornán. (Engem Mihail Romm kései dokumentumfilmjeire emlékeztet.)

1974-ben visszakerült Moszkvába, ahol a „Rosszija” hangversenyterem művészeti vezetője lett Alla Pugacsova, az ismert énekesnő igazgatása alatt.

Közben nem hagyott fel a kísérletezéssel, hogy elfogadtassa a filmet.

Levelet írt Andropovnak, Jelcinnek, beszélt Gorbacsovval. Andropov (Aszkoldov szerint) nagyon jóindulatúan reagált, Gorbacsov viszont mereven elzárkózott a film engedélyezésétől. Borisz Jelcin úgy gondolta, a film megsérti az élet lenini normáit, másodszor is kizárta a rendezőt a pártból és újraindíttatta a büntetőeljárást a sikkasztási váddal. Ekkor már 1986 novemberét írták.

1987 májusában tartották a szovjet filmesek V. Kongresszusát, ahol nagy lelkesedéssel „kiszabadították” a dobozba zárt filmeket. „A komisszár” természetesen  maradt.

Úgy tűnt a film soha nem jelenik meg a vásznon.

1987 júniusában volt a híres moszkvai filmfesztivál, melyre hosszú szünet után igazi csillagok jöttek el. De Santis, Vanessa Redgrave, Stanley Kramer, az író Gabriel Garcia Marquez, a zsűri elnöke Robert De Niro volt.

« …váratlanul megtudtam, hogy a filmes szövetségben sajtótájékoztató lesz. Azt gondoltam: elmegyek, és végre mindent elmondok nekik. (…) Zárt rendezvény volt, de a rendőr a bejáratnál, valamilyen oknál fogva nem kérte a meghívót, így szabadon bejutottam a terembe (…) Ültem valamiféle televíziós kellékeken, el is bóbiskoltam a reflektorok alatt és hirtelen azt hallom, hogy egy külföldi újságíró megkérdezi Elem Klimovot, a szovjet filmesek szövetségének akkori első titkárát: „Mondja. Klimov úr, tényleg minden dobozba zárt filmet bemutattak?” Amikor hallottam, hogy Klimov biztosítja az újságírókat, hogy felhagytak a rossz gyakorlattal és így tovább és így tovább, felbosszantott. Felálltam, és odaballagtam az elnökséghez. Ma is előttem van ahogy elfehéredett a szövetség titkárának arca. „Elem - mondtam Klimovnak – adja meg nekem a szót.” Ebben a pillanatban megjelent egy gyönyörű hölgy, akiről később kiderült, hogy ő Vanessa Redgrave. Honnan tudtam volna? Semmit sem értve próbáltam kihúzni a kezéből a mikrofont, ő meg nem adta, hisz ő lett volna a soros felszólaló ... Vannak felvételek erről a pillanatról – bele is kerültek egy „A komisszárról” szóló német filmbe.

Aztán mondtam egy beszédet, valami olyasmit, hogy 20 évvel ezelőtt, tisztességesen leforgattam egy filmet az emberi fájdalomról, a toleranciáról. A film főszereplői nagy színészek. Szeretném ha megnéznék és értékelnék. A folyosón Klimov hozzámlépett, és odasúgta: „Ugye tudja, hogy Gorbacsov ellene van a filmjének  és azt mondta hogy soha nem kerül bemutatásra.” Nem szeretem a nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket, de valahogy kibukott belőlem: „... én a maga Gorbacsovjára”. A következő napon, Gorbacsov találkozott Marquez-zel, aki ott azt mondta - ahogy nekem mesélték - hogy De Niro, De Santis és a többiek nevében kéri, mutassák be Aszkoldov filmjét.

És 1987. július 11-én ugyanabban a teremben, ahol 20 évvel azelőtt a Goszkino párttaggyűlésén kizárták a pártból, sok hazai és külföldi híresség jelenlétében, ugyan fordítás nélkül, darabokban, de bemutatták „A komisszárt”.

Hurrá, győzött az igazság! – kiálthatnánk fel meglehetősen baljósan induló, de váratlanul a megnyugtató végkifejlet révébe hajózó történetünk végén.

A film körül azonban az elmúlt 20 évben sem csitultak a kedélyek, amely azt jelzi, hogy e történetben

- melyben úgy tűnik pusztán csak a film fekete-fehér - a szakmát sem igazán a film szakmai kvalitásai érdekelték.

Az indulatok időnként olyan nemtelennek tűnő állításokba csaptak, mint például Andrej Szmirnové. A nálunk talán a „Belorusz pályaudvar” rendezőjeként ismert művész azt állította, hogy Aszkoldov csak azért kapta meg Berlinben az „Arany Medvét”, mert ő (mármint Szmirnov) kaviárral etetve és vodkával leitatva a zsűrit kikönyörögte azt. Persze Aszkoldov is igyekezett mindig hangot adni Szmirnov jelleméről alkotott nézeteinek.

És ott van Elem Klimov, aki mögött e történetben betöltött, nem túl hízelgő szerepe ellenére mégiscsak vannak más történetek is: a „Hurrá nyaralunk!”, az „Agónia”, „A búcsúzás” vagy a „Jöjj és lásd!” Ahogy Aszkoldov sem tünik teljesen makulátlannak például a róla készült 2008-as dokumentumfilm oroszországi botránya kapcsán.

Így aztán talán már azon sem kell meglepődnünk, hogy a film stáblistájának egyik inzertjével ellentétben a film megmaradása (ha hihetünk Aszkoldovnak) inkább volt köszönhető a „szürke eminenciás” Mihail Szuszlovnak, mint a Goszkino dolgozóinak.

A filmet azóta is kiemelkedő műnek tartják nyugaton, „jelentősen túlértékeltnek” Oroszországban.

Hogy valójában milyen is „A komisszár” majd mindenki eldönti magának, ha megnézte a filmet.

A megemlített filmek és könyvek:

Író a háborúban (A writer at war) 2007

Rettegett Iván (Иван Грозный) 1944

Bergyicsev városban (В городе Бердичеве) 1934

Az ifjú gárda (Молодая гвардия) 1948

Az újságíró (Журналист) 1967

A szivárvány képlete (Формула радуги) 1966

KAMAZ elvtárs (Товарищ КамАЗ) 1972 

Belorusz pályaudvar (Белорусский вокзал) 1970

Hurrá, nyaralunk! (Добро  пожаловать , или  посторонним  вход  воспрещён) 1964

Agónia (Агония) 1981

Búcsúzás (Прощание) 1984

Jöjj és lásd! (Иди и смотри!) 1985

A komisszár (Комиссар)

szovjet, fekete-fehér, feliratos, 104p.

Gorkij filmstúdió, 1967

Rendezte – Alekszandr Aszkoldov

Fényképezte – Valerij Ginzburg

Zene – Alfred Snitke

Forgatókönyv – Alekszandr Aszkoldov (Vaszilij Grosszman nyomán)

Szereplők:

Vavilova – Nonna Morgyukova

Jefim – Rolan Bikov

Maria – Raisza Nyedaskovszkaja

A nagymama – Ludmilla Volinszkaja

A parancsnok – Vaszilij Suksin

Link:
https://mega.nz/#!Rg9WSAhS!3QKGZgp2pwo0R8nAZcNn4wbJSUusapLWwzWGb9o6eZk

jelszó: kinok55