Csukotka főnöke

    A bemutató impozáns volt, mondhatnánk akár teátrálisnak is.

A bejáratnál és beljebb a jegyszedőhelynél, vöröskatonák álltak. Lábhoz tett puskájukra feltűzve a szurony, ezekre szúrták rá a vendégek meghívóit azok ellenőrzését követően. Ezek a meghívók sem voltak hétköznapiak. A „Megbízólevél a filmpremierre” szöveg és alatta a figyelmeztetések: „Mahorkára ne gyújts! Ne köpj a padlóra! Ne szotyolázz!” mind a filmre és a korszakra utaltak.

    A nézőtér tele, a siker zajos.

    Mindenki elégedett volt. Elégedett a rendező, Vitalij Melnyikov, elégedettek a színészek, a stáb, még Kiszeljov a Lenfilm igazgatója is, hiszen az 1967-es jubileumi év volt, az októberi forradalom 50. évfordulója és minden kulturális eseményre fozott figyelem irányult.

    Talán csak Alekszej Petrenko nem volt elégedett, akinek jelenetét kivágatta a filmből a KB egyik illetékese és ez csak a nézőtéren derült ki a művész és kollégái, a Lenszovjet színházának odacsődített művészei számára

    Meg bizonyára elégedetlenek voltak azok a tudósok is, akik még az áprilisi bemutató előtt igyekeztek megfúrni a filmet.

    A „hetek levele” – ezen a néven híresült el – 1967. március 14-én látott napvilágot. Pontosabban a levelet Nyikolaj Nyikolajevics Gyikov régész, a történettudományok kandidátusa az Észak-Keleti Együttes Tudományos Kutatóintézet történeti munkacsoportjának vezetője maga írta, a másik hat tudós, név szerint Nyefjodova, Muhacsov, Garuszov, Roscsupkin, Leontyev és Popova, szintén a történettudományok kandidátusai, csak aláírásukkal biztosították egyetértésükről. A levél három példányából egyet kapott a Filmforgalmazási Főigazgatóság vezetője, egyet az SZKP Magadani Területi Bizottságának titkára, egyet pedig a film rendezője.

    «Kedves elvtársak! – kezdődik a levél.

    A Magadanszkaja Pravdában, a Kamcsatszkaja Pravdában, a Szovjetszkaja Csukotkában és végül a Pravdában folyó év február 24. óta folyamatosan jelennek meg tudósítások a „Csukotka főnöke” című filmről, ismertetve annak tartalmát.

    Ezek a tudósítások megvitatásra kerültek a Szovjet Tudományos Akadémia Észak-Keleti Együttes Tudományos Kutató Intézetének Szibériai Osztálya történeti munkacsoportjának ülésén.

Szükségesnek tartjuk közölni Önökkel a következőket:

Az intézet történészeinek általános véleménye a film tartalmáról:

    1) A film durván torzítja a történelmi igazságot a szovjethatalom Csukotkán való létrejöttével kapcsolatban. A szovjethatalmat Csukotkán nem egy az életet nem ismerő, a forradalmi harcban semmiféle tapasztalattal nem rendelkező kamasz hozta létre. A szovjethatalom első képviselői a Csukotkán két évig dolgozó bolsevik A. M. Bicskov és G. G. Rudih a kamcsatkai területi végrehajtó bizottság megbízottjai voltak. A. M. Bicskovról mintázták a film főszereplőjét. A valóságban semmi köze a későbbi történet alakjához.

    A film alkotói jártak intézetünkben magadani tartózkodásunk idején. Megismertettük őket a kamcsatkai területi végrehajtó bizottság megbízottjainak Csukotkán végzett, történelmi dokumentumokon alapuló valós munkájával. A forgatókönyvírók azonban jobbnak látták ha a film történetéül egy saját, kitalált változatot választanak, amelyben nem látható a kommunista párt vezető szerepe a szovjethatalomért vívott osztályharcban Csukotkán.

    „Csukotka főnökének” cselekedetei gyakran egy kisfiú gondatlanságát súrolják.

Különös figyelmet kell erre fordítanunk, mert a forgatókönyv lényegében – ahogy az újsághírek közlik – „A. M. Bicskovnak a Szovjethatalom egyik első csukotkai képviselőjének életrajzában leírt valós tényeken alapszik” (lásd: Pravda, 55. szám, 1967. február 24.).

    2) A film készítői úgy döntöttek, hogy bemutatják a szovjethatalom létrehozását Csukotkán, ám beleszeretve a komikus helyzetekbe, úgy látjuk, nem érték el céljukat. Az észak-keleti sajátos körülmények között zajló forradalmi küzdelem minden sokrétű kérdése a filmben leegyszerűsödik és gyakran durván torzítja a valóságot. „Csukotka főnökének” a filmben minden nagyon könnyen sikerül. Egy élettapasztalattal nem rendelkező kisfiú tanítja az itt felnőtt és a kemény északi természethez alkalmazkodott csukcsokat, akiket rendkívül naivnak ábrázolnak.

Ellenségeinket – a kolcsakistákat, az amerikai kapitalistákat – jóindulatú embereknek ábrázolják a filmben, akik zokszó nélkül engedelmeskednek egy kamasz utasításainak. Az amerikaiak kifizetik neki a területi végrehajtó bizottság által megállapított szőrmeadó négyszeresét is (40%-ot a 10% helyett). Mellesleg, a kolcsakisták tanácskozásán nem volt miért konzultálni a külföldiektől szedett adó behajtásával kapcsolatban: a kolcsakisták ugyanis általánosan megszüntettek minden külföldieket sújtó adót észak-keleten.

    A valóságos történelmi figurák, A. M. Bicskov és G. G. Rudih, 1920 és 1922 között tevékenykedtek Csukotkán. A film alkotói valamiért úgy tartották szükségesnek, hogy csak egyiküket küldik Csukotkára és csak 1922 néhány hónapjára.

    A „Csukotka főnöke” által a kereskedőktől összegyűjtött állítólagos 1 millió dollár valójában csillagászati összeg. A levéltári dokumentumok tanúsága szerint összesen 6000 dollár gyűlt össze, melyből 3000 dollárt Petropavlovszkba küldtek és mintegy 2500 dollárt, aranyban, Bicskov Moszkvába vitt.

    A film komikus helyzetei néha a képtelenségig erőltetettek. A kakas, a tyúkól azon évek Csukotkájában, egy olyan ember képzeletének játéka, aki egyáltalán nincs tisztában a helyi viszonyokkal.

    Ily módon a film, amely fontos események történelmi megjelenítésének igényével lép fel és a szovjethatalom 50. évfordulójának ajánlják, nemhogy a valósághoz közel álló képet nem ad, de szélsőségesen torzítja is azt. Ez csökkenti szerepét a szovjet emberek mai, Október forradalmi hagyományain nyugvó nevelésében. Ráadásul, ha ezt a filmet egy külföldi néző nézi meg, a naivitást a szovjethatalomért észak-keleten zajló harc bemutatásában nem a mi előnyünkre fogja értelmezni.

    Ezért javasoljuk:

    1) Vonják vissza film ajánlását a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójára.

    2) Ne hangsúlyozzák, hogy a film Csukotkán a polgárháború idején bekövetkezett tényleges eseményeken alapul, és valós személyekhez kötődik. A „Csukotka főnöke” c. vígjáték nem több, mint egy egyszerű szórakoztató film, amely nem érdemes arra, hogy a jubileumot köszöntők között legyen.

    Magadan régió dolgozói, számos publikáció alapján, tisztában vannak a szovjethatalomért Csukotkán vívott valós történelmi harccal, így a „Csukotka főnöke” megjelenése a régió filmvásznain csupán bosszúságot és értetlenséget válthat ki.»

Vitalij Melnyikov

Vitalij Melnyikov március 25-én válaszolt a levélre:

    «Megkaptam a levél egy példányát, melyet Önök a filmforgalmazásnak és az SZKP Magadani Területi Bizottságának küldtek. Őszintén szólva, ez az első ilyen eset az én és valószínűleg általában a filmesek gyakorlatában. Önök képesek voltak arra, hogy megítéljenek, sőt elítéljenek egy olyan filmet, amelyet még nem is láttak...

    A film eseményeit áthelyezhetnénk bármely földrajzi szélességre, mert benne nem ezek a történelmi események a fontosak, hanem a hős karaktere, önzetlensége, tiszta hite a kommunista ideálokban. A hős mintájául nem csak Bicskov, hanem Lazo, Gajdar és más sokezer, a forradalom ismeretlenül maradó fiatal katonája is szolgált. Bicskov története csak ürügye, nem pedig „alapja” filmelbeszélésünknek.

    És most konkrétan:

    a) „Az észak-keleti körülmények között zajló forradalmi küzdelem minden sokrétű kérdése” a filmben egyáltalán nem jelenik meg.

    b) „Csukotka főnöke” nem tanítja a csukcsokat. Éppen ellenkezőleg.

    c) Semmiféle kolcsakista nincs a filmben. Van Hramov   ̶  egykori cári tisztviselő, opportunista, minden hatalmat túlélő és mindent kiszolgáló.

    d) Idézem a film bevezető feliratát: „1922-ben írt erről az "Izvesztyijában" a csukotkai megbízott, Alekszej Bicskov, majd 1962-ben Irina Volk újságíró.” Ez a felirat egyáltalán nem azt jelenti, hogy a filmben lejátszódó események csak 1922-re vonatkoznak, és maga Bicskov a hős. Ráadásul a felirat egy vicces szerzői figyelmeztetéssel végződik: „Ránk pusztán néhány homályos részlet megvilágítása maradt.” Ismerjék el, hogy ilyen helyzetben nevetséges összehasonlítani a valós és a fiktív eseményeket, vagy kideríteni, hogy melyik évben telepedtek meg a csirkék Csukotkán. Egyébként minderről saját maguk is meggyőződhetnének, megnézve a filmet.

    És most ideje továbblépnünk az ügy etikai oldalára.

    Tisztelt tudományok kandidátusai és tudományos munkatársak! Nem hiszem, hogy önök döntöttek volna valaki tudományos munkájának megvitatásáról úgy, hogy ennek a munkának az eredményét csak egy újságban közzétett cikk által ismerik. Ez nem lehetséges, igaz? Akkor hát miért olyan könnyelműen hatolnak be egy nem kevésbé összetett és önök által kevésbé ismert területre? Tegyük fel, hogy a mozit és minden ilyesmit önök nem veszik komolyan. Lehet. De hát végül is önök levelet írnak az állami intézményeknek, amely lényegében semmi máson nem alapul mint a saját véleményükön. Ez viszont már komoly.

    Figyelemre méltó az önök érveinek hangja és jellege. A „Csukotka főnökének cselekedetei gyakran egy kisfiú gondatlanságát súrolják…” megállapítás az önök levelében ügyesen kapcsolódik a „Kommunista Párt vezető szerepének hiánya” szavakkal. Ne használjanak nagy szavakat és fogalmakat hiába, kedves elvtársak! A távoli nehéz időkben, amikor mindent újra kellett kezdeni, addig senki által sem látott szerkezeteket megépíteni, mikor munkásból lett miniszter és a 16 éves Gajdar ezredet vezényelt, azokban a nagy időkben gyakran fordultak elő olyan cselekedetek melyek „egy kisfiú gondatlanságát súrolják”. A történészeknek illik ezt tudniuk.

    Továbbá. Mit értenek a „szórakoztató film” szavak alatt? Érdekfeszítő, vagy mi? Vagy egyszerűen komédia? Akkor meg kell hogy mondjam önöknek, a komédiák nem csak szórakoztatóak. És miért nem lehet vígjáték egy jubileumi film? Furcsa. Stúdiónkban éppen befejezték az "Esküvő Malinovkában" című filmoperettet. Ajánlva a szovjet hatalom 50. évfordulójának. Fújjanak riadót amíg nem késő.

    Önöket nyugtalanítja a külföldi néző. Nem kell, ne aggódjanak. Az ellenségek ellenségesen fogadják a filmet, a barátok – ahogy kell. Ezt teljes meggyőződéssel mondom, mert velem nézték meg a filmet a lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának képviselői. A „de mit szólnak hozzá külföldön?” – rossz érv. Ennek segítségével be lehet tiltani bármilyen komédiát, szatirikus írást, bármilyen kritikus cikket és még sok minden mást.

    És legvégül. Levelüket egy rituális, mára az emelvények sajátjává vált kinyilatkoztatással zárják: „Az emberek nem értik meg. A munkások bosszankodni és értetlenkedni fognak.” Önök szerények és csak Magadan régió munkásainak nevében beszélnek. Kár. Legyenek bátrabbak, beszéljenek az egész szovjet nép nevében!

    Szomorú mindez, kedves barátaim. Nem a filmet védem. Az vagy tetszik vagy nem. Lehet róla vitatkozni írásban és szóban. Ez természetes. De az önök levelének köze nincs az ilyen vitához.

    Sajnálom.

Plakátok az utcán

A levélre természetesen a filmes felsővezetőknek is reagálniuk kellett. Nevükben Igor Csukin a forgatókönyv-szerkesztőbizottság egyik tagja válaszolt. Roppant udvarias és diplomatikus levelében közli, hogy a Szovjetunió Minisztertanácsa Filmművészeti Bizottsága megismerkedett a kutatóintézet számos alkalmazottja által aláírt levéllel, és készséggel elismeri, hogy a filmre tett megjegyzések igen komolyak, bár az alkotók feladata egy a forradalmi romantika talaján álló film készítése volt.

    Csukotka ideiglenes főnökének alakjában olyan fiatalembert kellett láttatniuk, aki „önzetlenül elkötelezett a szovjethatalom ügye iránt és nem gyerekes felelőtlenség irányítja cselekedeteit, hanem a vágy, hogy érvényt szerezzen a becsületesség és igazságosság elvének.”

    Aztán közli, hogy nem bocsátkoznak vitába a levél szerzőivel akiknek levele minden bizonnyal sok jogos kritikát tartalmaz. Ők (mármint a forgatókönyv-szerkesztőbizottság) azt javasolják, hogy a Lenfilm filmstúdióban vitassák meg a levélben felvetett problémákat és tájékoztassák a levél tudós szerzőit a filmmel kapcsolatban hozott intézkedéseikről.

    „Köszönjük Önöknek a figyelmet amit filmművészetünk iránt tanusítanak…” és a többi, és a többi – fejezi be levelét Csukin.

    Ez a vita le is zajlott a Lenfilmnél, csak hát nem a tudósok várta eredménnyel. Bizonyos, addig szentként kezelt fogalmakhoz, szokásokhoz, állandósult formákhoz már a hatvanas évek szovjet embere is egyre növekvő iróniával viszonyult. Megjelentek korábban elképzelhetetlen anekdoták „Vaszil’Vanics” Csapajevről, csasztuskákat kezdtek énekelni Berijáról, aki kicsöppent a „bizalomból”. Az emberek lassacskán kezdték elengedni magukat.

    Új szelek fújdogáltak a szovjet moziban is. A történelmi filmekben szereplő plakát-hősök ideje fokozatosan lejárt, a főhősök hétköznapi emberek , minden hibájukkal, esendőségükkel együtt. Ezt a 60-as évek közepére már gyakorlatilag minden filmes vezető elfogadta és jóváhagyta. (Persze ez a váltás nem vezetett ellenkező eredményhez, a plakáthősöket nem cserélték antihősökre. Csak az ábrázolás lágyítása történt, a középpontban ugyanúgy a forradalom iránt szenvedélyesen elkötelezett alaknak kellett állnia.)

    Szóval, a Lenfilmben egyöntetűen kiálltak a film mellett, így az zöld utat kapva az április 17-i díszbemutatót követően április 21-től moziforgalmazásba került.

Bicskov és Rudih

    Abban azért a történészeknek volt némi igaza, hogy a film meglehetősen elkanyarodott az alapjául szolgáló eseményektől. Melyek is voltak ezek:

    A távoli Csukcs félszigeten 1919-ig nem nagyon zavarta semmi a lassan csordogáló időt. Az év augusztusában azonban kolcsakisták érkeztek a Tomszk gőzhajó fedélzetén Anadirba és átvették a közigazgatás irányítását. Ugyanezen a hajón megérkezett az ÖK(b)P Vlagyivosztoki Bizottságának két képviselője Auguszt Berzin és Mihail Mandrikov is.

    Ők decemberre létrehozták az Anadiri forradalmi bizottságot, mely megdöntötte a kolcsakista hatalmat. Aztán beindult a vetésforgó. Negyven nap múlva a kolcsakisták visszaszerezték a hatalmat és az Anadir partján lelőtték a forradalmi bizottság tagjait és tizennyolc kisboltost. Berzin özvegyének és néhány bizottsági tagnak sikerült Amerikába menekülnie. Aztán a következő hajózási idényben, követve őket, ugyanoda menekültek a kolcsakisták is, mert Kamcsatkáról megérkeztek a szovjet állam teljhatalmú képviselői A. Bicskov és G. Rudih. Később a japánok elfoglalták Petropavlovszkot, az Ohotszki tenger partvidékén és a Kolima völgyében pedig kitört Bocskarjov kozákkapitány és Poljakov tábornok felkelése. Ezúttal Bicskov és Rudih volt kénytelen, elvágva sajátjaiktól, menekülni. New Yorkon keresztül vergődtek haza Oroszországba. Bicskov az alsóruhája alatt egy bőrövben hozott 1250 dollárt aranyban és 1400 dollárt ezüstben – az amerikai kereskedőkre és vadászokra kivetett illetéket. Ezt 1922. október 9-én, miután Moszkvába értek, átadta a Pénzügyi Népbiztosságnak.

    Nagyjából ez történt a 20-as évek elején Csukotkán.

    Melnyikov, aki addig csupán dokumentum illetve rövidfilmeket rendezett, a stúdióban összefutott az akkor filmművészeti főiskolás Viktor Rabinoviccsal. Rabinovics mutatta meg neki Irina Volk Alekszej Bicskovról szóló cikkét.

    Benyújtották a film tervezetét a Lenfilmhez, ahol a művészeti tanácsban lezajló hosszú vitákat követően (mindenki igyekezett saját kapcsolatait helyzetbe hozni) elfogadták azt.

    A forgatókönyv megírását Viktor Rabinovicsra (jellemzően Viktor Viktorov néven) és Vlagyimir Valuckijra (őt 1961-ben kirúgták a filmfőiskoláról mert néhány barátjával politikai paródiákat készített, melyekben Lenin, Vorosilov, Brezsnyev is szerepelt), a film rendezését pedig Vitalij Melnyikovra bízták.

Eduard Rozovszkij

    Eduard Rozovszkij lett az operatőr. Vele Melnyikov még a Lennaukfilmnél készített kisfilmeket, így jól ismerték egymást. De nem csak ezért esett rá a választás. Sokak számára, akik nem kedvelték a hideget, már a film címe is ijesztő volt, riasztotta őket a magas északon végzett külső munka. Rozovszkijt mindez nem érdekelte. Szenvedélyes horgász lévén bárhová elment ahol vizet és kifogni való halakat találhatott.

    Markszen Gauhman-Szverdlov díszlettervezővel hármasban indultak a kézenfekvő csukotkai helyszíneket feltérképezni.

    «Csukotkára abban az időben Novoszibirszken, Jakutszkon, Magadanon, Markovon és Anadiron át kellett repülni. – emlékezik a rendező „Élet. Mozi” című 2011-es könyvében. – Minden átrakodó ponton rossz időjárás, átszállások és egyéb kellemetlenségek várták az utast. Már szeptember közepe volt mire elértünk a Gondviselés-öbölbe. A Bering-szorosban romantikusan úsztak a jégtáblák, és fújtattak a bálnák. Olyan volt, mintha az Északi-sarkon lenne. A kifutópálya itt közvetlenül a tengeren nyugszik. Egy régi repülőgép hámló törzsére volt felírva: „Gondviselés Airport”. Talán még Cskalov, Bajdukov és Beljakov is ezen a repülőgépen repültek. Az egykori utasszállító farkában üdítőitalokat árusító büfét alakítottak ki. A legüdítőbb és leggyengébb italnak itt a pezsgő számított. A gyerekek és az öregek, akik saját járatukra vártak, ezzel öblítették le a tablettáikat és az úti elemózsiát. És ez Csukotkán alkoholtilalomnak számított. (…)

Markszen Gauhman-Szverdlov

    Egy nap kinyílt a szobánk ajtaja, és a nyílásban megjelent egy doboz konyak. A doboz mögül csak egy zöld velúrkalap kandikált ki. A kalap tulajdonosa csörömpölve tette az asztalra a dobozt.

   – Ismerkedjünk meg – mondta a vendég – Leonyid Iljics Cseremiszov vagyok, a Szent Lőrinc végrehajtó bizottságának elnöke.

    Látva szemünkben a meglepetést, Leonyid Iljics elmagyarázta, hogy ő a felelőse a Szent Lőrinc-öbölben található területnek. Bizonyos tengeri kartográfiai szabályok alapján nincs joguk a hely átnevezésére.

    – Nem elég, hogy a körzet, de nálunk még a pártbizottság is Szent Lőrinc – panaszkodott Cseremiszov az első palackot felbontva.

    Ledobta a velúr kalapot, a tömött vállú ratiné-kabátot és ott állt előttünk sztálini katonazubbonyban, csizmanadrágban és fehér nemezcsizmában. Itt a főnökök ruhája vagy húsz évvel volt elmaradva a divattól. Elmondtuk Leonyid Iljicsnek a forgatókönyv rövid összefoglalóját, körülírva a lehetőség szerint szóba jöhető helyszíneket. Elfogadta, de kételkedett vajon Csukotkán tudnánk-e forgatni. Nem azért mert van sarki éjszaka, hanem azért, mert sokat isznak. Így aztán az örmény konyak fogyasztása során mindenféle esetet elmondott nekünk, és felsorolta a fokozatokat amelyeken keresztül a lakosság, az ő körzetében, eljut a teljes lerészegedésig.

    A közelmúltban például egy élenjáró vadászt megölt a tulajdon fia. Ő és az apja megünnepelték a díszoklevelet, amelyet maga Cseremiszov adott át az apának. Apa és fia már az első tószt után vitatkozni kezdett: vajon az oklevél megvédené-e az apát a gonosz lelkektől, vagy sem. Az apa állította, hogy megvédi még akár a golyótól is. A modernebb felfogású fiú nem hitte. Tovább ittak.

    – Igaz, szórtak a pohárba szárított légyölő galócát – pontosított Cseremiszov. A harmadik tósztot követően az apa és fia úgy döntött, hogy a gyakorlatban is kipróbálják az oklevél golyóálló erejét. Az apa a fényre állt, a fia célzott és pontosan főbe lőtte az apát.

    – Én mondtam neki, de nem hitte! – magyarázta később a fiú.»

    Maga a helyszínkeresés is kalandos volt ezen a vidéken, ahol az alkoholon kívül egyebek is nehezítették a dolgokat.

    A rossz időjárás miatt késlekedő helikopter helyett hajóval indultak útnak. Hol a változó jégviszonyok miatt rekedtek egy hétre valami szorosban, hol a ködben tévedtek el, sőt egyszer kis híján Alaszkában kötöttek ki, ami nem csak azt bizonyította be, hogy a forgatókönyv igenis életszerű, hanem azt is, hogy Csukotkán nemigen lehet forgatni.

    Búcsúzóul még megtudták, hogy a helyi intelligencia tiszta szeszt iszik és a sarkvidéken egzotikumnak számító kefirrel öblíti le, a bekefirezett Cseremiszov pedig elmesélte, hogy őt, az egykori magadani főügyészt az intrikák és a hülye liberális druszája Leonyid Iljics Brezsnyev juttatta jelenlegi méltatlan helyzetébe.

    A forgatás helyszínét áttették a Kola félszigetre.

Miközben a Kirovszk melletti Roszvumcsor fennsíkon a Csukotkából érkezett hajtók már gyakoroltak a kutyákkal, a Lenfilm ácsai pedig építették a díszleteket, Leningrádban folyt a színészválogatás.

    A próbafelvételeket mindig a Lenfilmnél állományban lévő színészekkel kellett kezdeni. Róluk az évek során kialakult egy állandó megítélés, ki mire képes, ki kit játszhat, vagyis ki milyen szerepkörben jöhet szóba.

    A legrosszabb proletár típusú komisszárok, a legdühödtebb fehérgárdista kinézetű színészek igyekeztek szerephez jutni. Adták a tippeket a rendezőnek, elkezdődtek a sértődések, pletykák indultak, hogy ez a dokufilm-rendező fordítva ül a lovon.

    De ötletei neki is voltak.

    A főszerepre Szemjon Morozov volt a jelölt, akinek játéka nagyon megtetszett neki Rolan Bikov „Hét dada” című filmjében.

Alekszej Gribov

    Hramov szerepére Alekszej Nyikolajevics Gribovot szemelte ki, de kezdetben nem merte felkérni. Úgy gondolta, a Moszkvai Művész Színház népszerű tagja úgysem vállalná el a szerepet, meg aztán a nagy reputációval rendelkező művész már benne van a korban (akkor volt 64 éves), nem neki való a filmezés a hideg északon.

    A rendező félelmeivel ellentétben Gribov lelkesen vállalta a szerepet, Morozovval azonban probléma akadt, az ő nyers vagánysága valahogy nem jött össze a főhős időnként emelkedettebb mondataival. A szerzők „csukotka főnökét” kissé „intellektuálisabbnak” szánták.

    Telt az idő, a próbák húzódtak, vagy inkább Melnyikov húzta őket várva, hogy asszisztensei kapcsolatba lépjenek az újabb jelölttel, Mihail Kononovval. A próbafelvételek elkészültek vele, ez viszont zavart okozott a művészeti tanácsban. Szerintük a hős komisszár görcsösen kapálódzott, a patetikus pillanatokban nyüszögő kutyakölyökként viselkedett. „Ez a komisszár paródiája! Egy Bolondoska-Ivanuska!” – szörnyűlködtek. Megerősítést nyertek a pletykák, hogy ez a dokufilmes fordítva ül a lovon.

Mihail Kononov

    De hát közben az előkészületekre már elfolyt egy csomó pénz, közeledett a tél, a forgatás kezdete.

    „A vezetőség már kész volt forgatni bárkivel – írja Melnyikov – csak a film a lehető leghamarabb kerüljön gyártásra. Kiszeljov hívatott és panaszosan kérte, hogy tegyek valamit. Azt mondtam, én nem látok semmilyen katasztrófát, de az általános nyugalom érdekében megismétlem Kononov próbafelvételeit. Még azon a napon egész egyszerűen kiválasztottam és fölvettem egy jelenetet ahol a hősnek, szerepe szerint, komolyabbnak és visszafogottabbnak kell lennie. Ez az! Így már egész más! – örültek a szerkesztők. Attól kezdve én, ha be kellett mutatnom egy próbafelvételt a feletteseimnek, azt mindig mint valami reklámot vettem fel, megfelelő zenét vágtam alá, ám a valódi terveimet gondosan eltitkoltam. Minden főnök elsősorban néző, tehát úgy is kell velük bánni.”

    A Roszvumcsor fennsík, mint már említettem, a hegyekben volt, nem messze Kirovszk bányászvárostól. Azért esett a választás erre a helyre, mert a magashegyi fennsíkon tovább tartott a hó és az állandóan fújó szél miatt még inkább sarkvidéki táj illúzióját keltette. Amit vesztettek a forgatás nehéz körülményein, megnyerték hitelességben.

    És a körülmények igazán nehezek voltak. Még sötétben kellett kivonulni a helyszínre és a napfelkeltével megkezdeni a forgatást, a nap ugyanis vészesen rövid volt. Az is előfordult, hogy az éjszakai hóvihar szétszórta és hóval lepte be a díszleteket így napközben forgatás helyett hóeltakarítás zajlott. És tekintet nélkül mindenki lapátolt. A műszaki személyzet és a művészek is. Gribov kivételével.

Kép a forgatásról

    Gribovnak heti két alkalommal előadása volt Moszkvában. Az oda-vissza utazások nemcsak az idősödő színészt terhelték meg, de komoly szervezést is igényeltek. A színházi előadás után Gribov felült a „Vörös nyílra” és reggelre megérkezett Leningrádba. A pályaudvaron egy autó várta amely rögtön a Rzsevka repülőtérre, közvetlenül a repülőgéphez vitte. A repülőgép már a kifutópályán állt, és húsz perccel később indult mint kellett volna, csak így tudta Gribov elérni a „nyílról”. Ezután négy vagy öt óra zötykölődés következett egy IL-14-esen, és Gribov megérkezett Kirovszkba. Egy óra a "reanimációra", ahogy Alekszej Nyikolajevics nevezte, és azonnal indult a forgatócsoporthoz, a Roszvumcsorra. Két nappal később fordított sorrendben minden megismétlődött.

    A tavaszi és nyári felvételekhez, mivel akkor a fennsíkot még mindig hó borította, új helyszínre volt szükség. Furcsa módon a Krímben találtak hasonló tájat, Szudak közelében.

    A Krímet Rozovszkij agitálására választották, aki előző filmje a „Kétéltű ember” forgatása miatt jól ismerte a terepet, és hát itt úja lehetősége nyílt szenvedélyére, a horgászatra. Három ember egy csónakban (Melnyikov, Rozovszkij és Gauhman-Szverdlov) járta napokig a szudaki partvidéket, mászták a sziklákat, míg végre ráakadtak az ideális helyre. Kopár, sziklás teljesen kihalt tengerpart. Csak az volt a baj, mint kiderült, hogy a közelben egy titkos rakétatámaszpont volt és a megjelenő határőrök rögtön bevitték a három gyanúsan nézelődő idegent. Ők mentegetőztek, magyarázkodtak, jó időbe telt, mire tisztázták magukat. Ez a tisztázás végül olyan jól sikerült, hogy a meglehetősen unatkozó rakétások beleegyeztek, segítenek a stábnak, forgathatnak a közelükben. Egy feltételük volt, az egész maradjon titokban, gyorsan és csendesen végezzék a munkát.

Kononov és Melnyikov a forgatáson

    Melnyikovék mindent megígértek.

Aztán gyorsan, csendesen és nagy titokban megérkeztek a teherautók az építőanyagokkal és a felszereléssel, dübörögni kezdtek a dízelgenerátorok, az asztalosok felépítették a szálláshelyet, a csukotkai jarangákat, következő éjszaka pedig meghoztak két tucat vonyító bozontos szánhúzó kutyát. A kutyáknak melegük volt a Krímben ezért éjjel nappal vonyítottak.      És hogy a titok még teljesebb legyen, a helyi rádióban a következő felhívást olvasták be:

    – Ázsiai külsővel rendelkező nyaraló polgárok! A Lenfilm Stúdió meghívja önöket a "Csukotka főnöke" c. film felvételeire. Gyülekező a tizenhetes kilométernél, a rakétatámaszpontnál.

    A botrány csak azért maradt el, mert Gribov művészeti találkozót szervezett az összes helyi vezető számára.

    A hőségben nemcsak a kutyák, az emberek is szenvedtek. Hogy enyhítsenek ezen, a közelképeket úgy vették fel, hogy a színész prémes anorákot és sapkát viselt, de úszónadrágban és papuccsal a lábán.

    Az addig forgatást nemigen látó határőrökre mély benyomást tettek ezek a napok. Minden lehetséges módon igyekeztek segíteni, megtapasztalva mibe kerül a filmes látvány minden métere és másodperce.

Gennagyij Danzanov, Alekszej Gribov
és Mihail Kononov

    A filmben viszonylag sok csukcs nyelven elhangzó mondat szerepel, így az utószinkron munkálataiban a csukotkai szereplők is részt vettek. Melnyikovnak feltűnt, hogy bizonyos mondatok, kifejezések „szájra illesztését” követően a fiatalok hangos nevetésben törnek ki. A rendező kérdésére ezt azzal indokolták, hogy nagyon örülnek amiért a munka ilyen jól halad. Melnyikov élt a gyanúperrel és a már hangosított jeleneteket megnézette egy a csukcs nyelvet jól ismerő, kedves aspiráns lánnyal. Ő néhány olyan kifejezést, ami a csukcsokat különösen szórakoztatta, nem volt hajlandó lefordítani. Kiderült, hogy azokban a jelenetekben, ahol a csukcsok Hramovval kerülnek konfliktusba, a fiúk obszcén szavakat és kifejezéseket használtak.

    – Mindig így mondjuk, mikor dühösek vagyunk – magyarázkodtak a rendező felháborodása láttán. (Arról, hogy a trágár csukcs kifejezések benne maradtak-e a filmben, már nem írt a rendező.)

    Az első durva vágás és hangosítás után megnézte a filmet Joszif Hejfic a Lenfilm művészeti igazgatója is.

    „Egy kis vetítőben ültünk ketten. Hejfic elöl ült és nem láttam a reakcióit. Emlékezve a próbafelvételek és a forgatókönyv körüli huzavonákra, meglehetősen aggódtam. A vetítés alatt semmiféle megjegyzés nem hangzott el. A vászon elsötétedett, felgyulladt a lámpa. Hejfic még mindig a vászon előtt ült és hallgatott.

    – Azért sikerült valami? – kérdeztem.

    – Annál több – mondta Hejfic, megrázta a kezemet és kiment a teremből.”

2017. április 24-én a film bemutatásának 50. évfordulójára kiállítás nyílt a Lenfilm filmcentrumban a kapcsolódó dokumentumokból és a megmaradt relikviákból. A kiállítás megnyitóján Melnyikov is részt vett.

Az alkotók többségének már nem volt erre módja.

Rendezte

Vitalij Melnyikov

Forgatókönyv

Vlagyimir Valuckij és Viktor Rabinovics

Fényképezte

Eduard Rozovszkij

Zene

Nagyezsda Szimonjan

Díszlet

Markszen Gauhman-Szverdlov

Szereplők

Mihail Kononov, Alekszej Gribov, Gennagyij Danzanov, Nyikolaj Volkov (idősb.), Joszif Konopackij, Anatolij Abramov, Tito Romalio, Vjacseszlav Romanov  

Lenfilm, ff., 86p.

Bemutató

1967. április 17.

(moziforgalmazás: 1967. április 21.)

Link:

https://mega.nz/#!w88w1IaC!P494ocFOgADHfwtUWz6NewStxh3EkzE6FfjUBLv3Vz0

jelszó:kinok55

A forradalom angyalai

Elfogult vagyok Fjodorcsenko filmjeivel.

Itt a blogon a „Sármányok” és „A mezei marik égi asszonyai” már szerepelt.

Talán ezt is érdemes megnézni.

Okoskodásom helyett olvassátok el Szergej Szicsov 2015-ben a film bemutatása után folytatott beszélgetését a műről annak alkotójával.

Szergej Szicsov

A film a Kazim felkelés valós történetén alapul. Ön, hogyan szerzett erről tudomást, vagyis, hogyan indult a filmje?

Alekszej Fjodorcsenko

Úgy kezdődött, hogy tíz évvel ezelőtt, 2005 januárjában megérkeztem az én első filmfesztiválomra Hanti-Manszijszkba az „Elsőként a Holdon” c. filmemmel. Ott a „Jugra völgy” szálló udvarán állt egy sátor. Ebben hantik szórakoztatták a fesztivál vendégeit - szarvast, fagyott halat készítettek. Én mindegyiket nagyon szeretem és ott maradtam két napig. A vetítésekre nem is mentem, csak ültem ott, ittam a húslevest és ettem a nyers húst. Közben beszélgettem a családdal, Moldanovékkal, ők egy nagyon híres nemzetség Jugrában, és meséltek nekem a nagyapjukról, aki egyike volt a kazimi felkelés szervezőinek. Persze, ahogy az oroszok 99%-a, én sem tudtam erről semmit. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hát hogyne - a sámánok felkelése a szovjethatalom ellen! Elmentem a hanti-manszijszki Ugor Intézetbe. Eltöltöttem ott néhány napot, összeszedtem mindent ami megjelent a témában, bár nagyon keveset találtam. Elhoztam magammal pár tanulmányt, néhány cikket és két könyvet. Ez Tatyjana Moldanova a felkelés utáni időszakról szóló szörnyű könyve a „Magányos fészekben” és Jeremej Ajpin „Szűzanya a véres hóban” című könyve volt. Aztán rémületemre megtudtam, hogy ennek a könyvnek alapján már elkezdtek forgatni egy filmet „Saga a hantikról” címmel.

Ezt elolvasva aztán megnyugodtam, egyáltalán nem az volt amit én akartam csinálni. Nyolc év alatt írtunk néhány forgatókönyvet, a költőitől kezdve - amit Gyenyisz Oszokin írt – a szigorúan vett dokumentumfilmig. Néhányszor eljutottunk a forgatókönyvvel a Goszkinoig, elhajtottak minket, de igazából engem sem elégítettek ki ezek a változatok. Aztán amikor ötletként két nagy pogány civilizáció összeütközése - a szovjet avantgárd civilizációja és a samanisztikus civilizáció – merült fel, minden a helyére került.

Szergej Szicsov

Mikor találkozott azzal a nővel, aki elsőként született a kazimi Kultbázison, és a film végén előadja a "Dal a nyughatatlan ifjúságról"?

Alekszej Fjodorcsenko

A forgatókönyvben ez a jelenet egyáltalán nem szerepelt. Amikor Kazimba mentem arra gondoltam, milyen jó lenne megtalálni ezt a lányt. A születéséről a forgatókönyvben csak említés történt és én találgattam, mi lehet vele most? Kiderült, hogy életben van. Rögtön elmentünk felvételt készíteni, beteg volt, öreg... Akkorra már kapott egy három szobás lakást egy új házban. Népviseletben találkozott velünk, de feszült volt, nehezen jött létre kontaktus. Azt mondtam: lerakunk oda egy kamerát, és ön, ha akar énekel valamit. Biztos voltam benne, hogy a saját nyelvén fog énekelni, hantiul. Aztán hirtelen elindul és Pahmutovát énekel. "Na, kész, nesze nektek mozi" gondoltam. Egész életében orosz tanárként dolgozott. A dalválasztással azonnal pontot tett a két civilizáció kapcsolatára, világossá vált ki nyert ebben a konfrontációban.

Szergej Szicsov

Hogyan viszonyulnak a helyiek a Kazim felkelés történetéhez?

Alekszej Fjodorcsenko

Igyekeznek nem emlékezni rá. Kazimban van egy múzeum, de ott erről a felkelésről szinte semmi sincs. Most, úgy gondolom, a helyzet megváltozik, én otthagytam minden saját rekvizítumomat - iskolapadok, feliratok - mindent, ami volt. És most lesz ott valami „Kazimi felkelés”-sarok szerű, két teremben magáról a Kultbázisról. A felkelés résztvevőit, a kihallgatás során meghalt hercegeket és sámánokat a mai napig nem rehabilitálták. Ők nem számítanak a megtorlás áldozatainak, köztörvényes cikkely alá esnek ahogy a gyilkosok. Ez az oka, hogy a hantik mindig egy kicsit szégyellték ezt a történetet. De, persze, mindenki tud erről a felkelésről. A hantik egyébként kevesen vannak, ám mindenkinek volt valaki a családjában aki részt vett a felkelésben. Magának a felkelésnek során nem öltek meg tíznél több embert, de amikor jöttek a letartóztatások, sokkal többet, mintegy 40 embert öltek meg a kihallgatások során, őket egyszerűen elfelejtették. A Hanti nép számára 60 ember elvesztése nagyon nagy szám. Az egész hatalmas területen Jamalt is belevéve összesen másfél ezren vannak.

Szergej Szicsov

A film legelső jelenete mintha kinyilvánítaná, hogy ez Koncsalovszkij „Az első tanító”-jának, vagy Kozincev és Trauberg „Egyedül”-jének szellemében készült film. Ez tudatos főhajtás vagy csalafintaság, ráhangolás az ismert koordinátarendszerre: "civilizált" tanár, tudatlan lakosok, gyerekek?

Alekszej Fjodorcsenko

Ez bizonyára véletlen analógia. A fejben ott vannak a tények: a lökést a Kazim felkeléshez az adta, hogy a gyerekeket elvitték az internátusból. És ez volt az a jelenet, mint egy történet előtti esemény, amely után minden elkezdődött.

Szergej Szicsov

Jelentenek-e az ön számára valamit a 20-as, 30-as évek filmjei? Mondjuk, ugyanazok a Dziga Vertov vagy Eisenstein metódusok érezhetőek filmje hőseinél...

Alekszej Fjodorcsenko

Hát, nem mondanám, hogy annak a mozinak rajongója vagyok, bár persze, amikor a "Forradalom angyalain" dolgoztam, a kor rengeteg filmjét megnéztem. Sokkal fontosabb az, hogy miután kitaláltuk a történetet és a hősöket, átnéztem körülbelül négyszáz avantgárd művész életrajzát. Minden műfajban - a szobrászoktól és filmesektől kezdve az építészekig és zeneszerzőkig. És a legérdekesebb tényeket az életrajzukból odaadtam a hőseimnek. Mindegyik "angyalnak" valós prototípusa van, és minden ami történik, a valóságos események mozaikja.

Szergej Szicsov

Tényleg volt ilyen osztaga a propagandista-avantgardistáknak? Azt hittem, hogy oda rögtön büntetőosztagokat küldtek.

Alekszej Fjodorcsenko

Nem, először volt a Kultbázis hálózat. Kórházak, múzeumok, állatorvosi állomások, bentlakásos iskolák, ahová elvitték a gyerekeket, na és persze a szőrme átvevőpontok. Vagyis az egész északon felépültek ilyen szigetei a szovjet civilizációnak. És a civilizációk közti félreértés éppen ebben a szakaszban kezdődött. Például a "kul" a hanti nyelvjárások egyikében ördög és ebből következik, hogy a Kultbázis egy olyan hely, ahol ördögök élnek. A vörös sátor, egy bemutató sátor volt (itt alapvető higiéniai, az orosz rendszerben gyökerező életvezetési tanácsokról folyt a szó), de a vörös sátor a hanti és nyenyec mitológiában az a hely, ahol a halottak élnek.

Szergej Szicsov

A Vörösök erről természetesen nem tudtak.

Alekszej Fjodorcsenko

Mindez hasznos céllal történt, el kellett foglalni a területet. Az első lépések rendkívül romantikusak voltak, népfelvilágosítóak. De aztán, amikor a hantikat kezdték adókkal nyomorgatni, mert pénzre és szőrmére volt szükség, ők zúgolódni kezdtek. A felkeléshez vezető okok, végül is, gazdaságiak voltak. Az adók nagymértékben emelkedtek, és valamiért éppen a nomád népeket sújtották. Ismeretes, hogy például a zürjének kevesebbet fizettek. Aztán kezdték elvenni a gyerekeket. Kazimban összegyűltek a szülők, 40 család, és az összes gyermeket elvitték. És akkor, hogy lecsillapítsák ezt a még nem felkelést, hanem lázongást, félreértésből, elindult ez az expedíció Szverdlovszkból, Polina Schneider vezetésével. Nem elfojtani - megbeszélni. Polina Schneider egyébként a krími Közoktatási Népbiztosság vezetője volt, tanárnő.

Szergej Szicsov

Tényleg mesterlövész volt?

Alekszej Fjodorcsenko

A hősök minden előtörténete természetesen kitalált. De létezett az expedíció: Pjotr Vasziljevics Asztrahanycev - a berjozovi kerületi végrehajtó bizottság elnöke; Pjotr Markelovics Szmirnov – a kazimi Kultbázis helyettes vezetője; Nyikolaj Varlamovics Nyesztyerov - a kazimi integrációs partnerség vezetője; Zahar Nyikiforovics Poszohov –az OGPU berjozovi kerületi szervezetének munkatársa, hanti nemzetiségű; és Polina Petrovna Schneider – az ÖsszszövetségiKP(b) uráli területi bizottságának megbízottja. Róluk keveset tudunk, ami ismert, csak a foglalkozásuk. A forgatókönyvben volt egy költői vonal kapcsolódóan a népbiztosságokhoz. Gyenyisz Oszokinnak van egy azonos című könyve, az egyik kedvencem, ahol éppen a Népbiztosságok mutatkoznak varázslatossággal, fantasztikus lényeggel, nagyon szép. Először kitaláltam minden hős számára egy ilyen mesés Népbiztosságot (Narkonyebo, Narkomuzika ...), ahol ők állítólagosan dolgoznak a közös fantazmagória szerint. De mindez fölöslegesnek bizonyult és eltávolítottam. A könyv természetesen lenyűgöző - ez szolgáltatta az egyik kulcsot a forgatókönyvhöz. Minden más: Júdás emlékműve, a krematórium, Ejzenstejn mexikói története, a „Skatuve” a moszkvai lett színház kivégzése - mindez valóban megtörtént. Minden karakter számára kerestem csontvázakat a szekrényben, ezek mind egykorúak a forradalommal, mind egy vérből valóak, ezért úgy tűntek nekem, hogy ezek nagyon fontos és odaillő jelenetek. Egyébként, ami Ejzenstejnt illeti: Ő igazi embereket szerepeltetett a kivégzés jelenet felvételén. Külön érdeklődtem Naum Kleimannál erről, és azt mondta, hogy ennek a történetnek nincs hivatalos forrása, az egész a legenda szintjén mozog. Akkor végignéztem ezt az epizódot kockánként, és alapjában véve teljesen színpadias, de van egyetlen kocka amelyen világosan látható, hogy egy ember meghal, na jó, vagy súlyosan megsérül. Ez az a jelenet, amikor az egyik betemetett emberre egy ló ráesik. Azt hiszem igen valószínű, volt valamilyen baleset, sérülés vagy halál a forgatás során és így születhetett a legenda. Filmünkben tucatnyi ilyen szép legenda van.

A forradalom angyalai (Ангелы революции)

2014. 113p.

Bemutató: 2015. június (Kinotavr filmfesztivál), 2015. november (forgalmazás)

A forradalom angyalai (Ангелы революции)

2014. 113p.

Bemutató: 2015. június (Kinotavr filmfesztivál), 2015. november (forgalmazás)

Rendező                 Alekszej Fjodorcsenko

Forgatókönyv        Gyenyisz Oszokin, Alekszej Fjodorcsenko, Oleg Loevszkij

Fényképezte          Sándor Berkesi

Zene                      Andrej Karaszjov

Szereplők

Darja Jekamaszova          Polina

Georgij Iobadze               Zahar

Oleg Jagogyin                  Iván

Pavel Baszov                   Pjotr

Konsztantyin Balakirjev  Nyikolaj

Alekszej Szoloncsov       Szmirnov

Polina Aug                      Anna

https://mega.nz/#!h4cFnQRb!72QAVzu3p_UFFaZiuJwwopcg7QlRAvPRpeYwjmqK7q0
jelszó: kinok55

Sármányok; A mezei marik mennyei asszonyai

   

   Ezzel a rendhagyó bejegyzéssel pusztán Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet szeretnék kívánni a blogot rendszeres érdeklődésükkel megtisztelő (remélem mondhatom) barátaimnak.

   

   Mindkét filmet nagyon szeretem (különösen a másodikat).

   Nem igazán illenek a blog profiljába (ha egyáltalán van neki olyan), így kivételesen csak néhány szót írok róluk:

   Az első, egy már rég beolvadt finn eredetű népcsoport, a merják (egyesek szerint az író, Oszokin által kitalált) szokásaihoz kapcsolódó (félig-meddig szerelmi háromszög) történet.

   A másikban a mari asszonyok rövid „történetei” elevenednek meg, bár a „történetek” szót jobb híján használom.

   Mari nyelven forgatták le és forgalmazzák, orosz felirattal vetítik (ha vetítik egyáltalán valahol).

Mindkettőt Alekszej Fjodorcsenko rendezte és Gyenyisz Oszokin írta. A másodiknak magyar származású az operatőre, Berkesi Sándor.

   Egyébként most november közepétől látható Oroszországban a Fjodorcsenko - Oszokin - Berkesi trojka új filmje „A forradalom angyalai”. Részben ez is „nemzetiségi” téma, a Proletkult művészei a tajgába utaznak a vogulok és osztyákok közé meggyőzni őket az új kultúra elfogadásának szükségességéről. Azt hiszem a történet 34-ben játszódik, közvetlenül előtte 1931 és 34 között zajlott a nyenyecek és a hantik kazimi (vagy kazim) felkelése. Még nem láttam, de talán ezt is sikerül idővel megosztanom veletek. (Ha ez a kettő tetszik egyáltalán.)

 Sármányok

(Овсянки)

Rendezte – Alekszej Fjodorcsenko

A forgatókönyvet írta – Gyenyisz Oszokin

Fényképezte – Mihail Kricsman

Zenéjét szerezte – Andrej Karaszjov

Bemutató: 2010. október 28. (Oroszország), 2011. május 1.

Szereplők:

Jurij Curiló

Igor Szergejev

Julija Aug

Viktor Szuhorukov

  

A mezei marik mennyei asszonyai

(Небесные жены луговых мари)

(Олык марий-влакын кавасе ватышт)

Rendezte – Alekszej Fjodorcsenko

A forgatókönyvet írta – Gyenyisz Oszokin

Fényképezte – Sándor Berkesi

Zenéjét szerezte – Andrej Karaszjov

Bemutató: 2012 november 11. (a Római Filmfesztiválon)

Szereplők:

Nagyezsda Szmirnova, Jana Jeszipovics, Olga Gyegtjareva, Jana Szekszte, Jaroszlava Pulinovics, Polina Aug, Darja Bogatova, Valentyina Oszipova, Olga Giljeva, Anna Gracsova, Darja Ekamaszova, Julija Aug, Nagyezsda Csetkarjova, Valentyina Jajceva, Olga Dobrina, Nagyezsda Nazarova, Nagyezsda Szokolova, Jekatyerina Szokolova, Jana Trojanova, Diana Ujangulova, Veronika Aktanova, Natalja Jamajeva, Anna Derkacs, Ljudmila Nyikolajeva

Sármányok (2010)

https://mega.nz/#!c0dHECqS!46i8rbn3DNBmFqHn4-6wIAoJwmflUeRDzZDIVpmD4dk

A mezei marik mennyei asszonyai (2012)

https://mega.nz/#!441kRShK!JaE2_nMKzIBgoiWA7FDHp03fsWMI5yU_rkdcs4JnRFA

jelszó: kinok55

Lányok az aknamezőn

„De mást mondok... Számomra a háborúban a legrosszabb dolog volt – férfi alsónadrágot hordani. Az rémes volt. Nekem az valahogy... nem is tudom hogy mondjam... hát, először is, nagyon nem szép... Háborúban vagy, kész meghalni a hazáért, rajtad meg férfi alsónadrág.

Tulajdonképpen nevetségesen nézel ki. Képtelenség.

Akkoriban hosszú férfi alsót viseltek. Bő volt. Szaténből varrták.

A mi fedezékünkben tíz lány volt és mind férfi alsónadrágban. Édes Istenem! Télen-nyáron. Négy éven át...

Átléptük a szovjet határt... a fenevadat – ahogy a komisszár mondta a polfoglalkozásokon – a saját barlangjában zúztuk össze. Az első lengyel falu közelében átöltöztettek. Új egyenruhát adtak, és... És! És! És! Először hoztak női bugyikat és melltartókat. Az egész háború során először. Óóóóh... na, hát... megértük a normál női fehérneműt... Miért nem nevetsz? Sírsz... De hát, miért?”

    A második világháborúban a Vörös Hadsereg soraiban több mint 800 ezer nő teljesített frontszolgálatot. Csak a Komszomol felhívására 500 ezer lány jelentkezett és ezek 70%-a harcoló alakulatnál szolgált. Bár ez, ebben a katonás, vagy inkább katonai társadalomban egyáltalán nem lett volna meglepő, harcoló női alakulatok felállítása mégsem ennek a rendszernek a találmánya volt.

    A 19.században, harcoló csapatoknál jobbára csak nemüket eltitkoló nőkkel találkozunk. A bátyja nevében katonáskodó orosz Alekszandra Tyihomirova vagy a „huszárkisasszony” Nagyezsda Durova mellett Európa más vidékein az olasz Francesca Scanagatta, a porosz Eleonore Prochaska, az ugyancsak porosz Louise Kessenich vagy a magyar(?) Lebstück Mária a legismertebbek.

    A nők tömeges megjelenését a hadseregnél, legalábbis a szakszolgálatok területén, ahogy egész Európában, úgy Oroszországban is az első világháború hozta el. 1916-ban, az orosz hivatalos listák szerint 17 436 nővért küldtek a frontra, akik a Vöröskereszt több mint kétezer tábori és hátországi intézményében szolgáltak: az állandó és mobil kórházakban, a kórház-vonatokon és kórház-hajókon, az egészségügyi szállítóegységeknél, a hadtápnál, a fertőtlenítő állomásokon stb.

Egy tábori kórház nővérei a Krímben

    Megjegyzem, ezekben a tábori és hátországi intézményekben szolgálatot teljesítő irgalmas nővérek nem számítottak katonának és a Vöröskereszt védelme alatt álltak. Katonák a csatatéri sebesülthordók, a lövészárkok mögötti kötözőhelyeken dolgozó felcserek és ápolók, az egészségügyi egységekben szolgálók voltak, annak minden következményével együtt. Szigorúan véve, a nővérek az első vonalban nem tartózkodhattak.

    A katonai vezetés álláspontja szerint nőket tilos volt harcoló alakulathoz vezényelni, ugyanis a fronton fogságba esett nő nem tekinthető hadifogolynak, így mint kémet, a háború törvényei szerint lelövik.

    Azok számára akik mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy fegyverrel a kezükben vegyenek részt a harcokban, két lehetőség kínálkozott.

    Az egyik a 19. századi recept, vagyis haját levágni, férfi ruhát ölteni és így berukkolni valamelyik egységhez, a másik, a cár külön engedélyét megszerezni, ő ugyanis kivételes esetekben lehetővé tehette a frontszolgálatot a kérelmező nők számára.

    Ez a második út (kivételek persze mindig voltak) főként a nemesi származású hölgyek előtt állt nyitva. Egyrészt, nekik általában segítettek a magas rangú katonai és udvari kapcsolatok, – a sport lady és nagy utazó Alekszandra Geraszimovna Kudaseva hercegnő (más vélekedések szerint Georgijevna és nem is hercegnő) a lovasságnál, Jevgenyija Petrovna Tol bárónő egészségügyisként szolgált a fronton – másrészt a felső körökhöz tartozó művelt és gazdag nőknek már korábban több lehetőségük nyílott bizonyos bonyolult és költséges technikai jártasságok elsajátítására.

    Jelena Pavlovna Szamszonova minden bizonnyal az első női gépjárművezető volt a seregben, Sahovszkaja grófnéról az első katonai pilótáról pedig bővebben írtam a „Cskalov” film kapcsán.

    A többiek – lelkesült gimnazista lányok, katonák családtagjai, és nem utolsó sorban a helyzetükből kitörési pontot kereső vidéki értelmiségi nők, parasztlányok, cselédek – a legfelsőbb támogatás híján, továbbra is nemüket eltitkolva próbálkoztak a frontra jutni.

    Hogy hányan lehettek arra nézve még becsléssel sem találkoztam, nevekkel viszont elég szép számban ahhoz képest, hogy kilétükre nyilvánvalóan csak súlyos sebesülésük vagy haláluk esetén derült fény.

    „Tizenkét moszkvai gimnazista haját rövidre nyírta, eljutott Lvovig, és férfi nevet felvéve belépett egy ezredbe. A Kárpátokban zajló harcok során a szökevények egyike a 15 éves Zina Morozova elesett, négy lány pedig megsebesült, akik közül Zoja Szmirnova elmondta barátnőiről, hogy a frontra szökött lányok ismert és jómódú szülők gyerekei. Egyikük, Rita Gerard, egy képviselő, másikuk Rogyionov a híres orosz birkózó lánya, a harmadik pedig, név szerint Sztefanija Ufimceva, egy gazdag gyárosé.”

Antonyina Palsina

    A varrónőként dolgozó Antonyina Tyihonovna Palsina Káma-vidéki parasztok korán elárvult gyermeke volt. Egy hónappal a háború kitörése után spórolt pénzéből lovat, felszerelést vásárolt és Anton Palsin néven a 2. kaukázusi huszárezred 9. századának katonája lett. Megsebesült, kórházba vitték, ott lepleződött le. Másik frontra próbált átszökni, de őrizetbe vették, és szülőhelyére Szarapulba toloncolták vissza. Ott elvégzett egy gyors ápolónői kurzust, és mint nővér a dél-nyugati frontra ment. A frontkórházban ismét uniformisba öltözött, és felderítőnek állt. Második sebesülése után maga Bruszilov tábornok adta át neki a György-keresztet. Az októberi forradalmat követően Bugyonnij lovashadseregében harcolt tovább.

    Klavgyija Alekszejevna Bogacsova is sokgyerekes parasztcsalád gyermeke, az ápolónőképzőbe sem vették fel. Amikor sebesülését követően lelepleződött, mégiscsak elvégezhetett egy ápolónői tanfolyamot és visszatérhetett a frontra. Később a Vörös Hadseregben szolgált.

    Az ellenkezőjére is van példa, az első világháborút végigharcoló, a György-kereszttel elismert Olga Nyikolajevna Kabanova, egy orvosprofesszor lánya, a polgárháborúban a fehérek oldalán harcolt tovább.

    Marija Zaharcsenko-Schultz, egy tiszt özvegyeként döntött úgy, hogy részt vesz a háborúban. Később, már a polgárháborúban Wrangel seregében harcolt, a krími kiürítés után nyugatra ment, de szabotázs feladatokkal többször visszatért a Szovjetunióba. 1927-ben Fehéroroszországban, miután menekülésre nem volt esélye, főbe lőtte magát.

    A nőknek arra, hogy a harcoló sereg tagjaiként legálisan kerülhessenek a frontra, a februári forradalom után nyílt lehetőségük.

Alekszandra Rascsupkina

    (Ennek ellenére még a második világháború idejéből is ismerünk egy történetet bizonyos Alekszandra Mitrofanova Rascsupkináról, aki T-34-es harckocsit vezetett, s csak 1945. februári sebesülése után tudták meg róla ezredtársai, hogy nem csupán „lányos fiú”. Rascsupkina az üzbegisztáni Szamarkandban volt traktoros, két kicsiny gyermeke halála és férje bevonulása után határozta el, hogy maga is a frontra megy. A helyi sorozóbizottság többször is elutasította, mire Alekszandr néven próbálkozott. Így már be is sorozták, Moszkvában pedig a sofőr-tanfolyam orvosa „micsoda egy lány… valóságos Jeanne D’ Arc” felkiáltással szemet hunyt a dolog felett.)

    Visszatérve az első világégésre, a februári forradalmat követően megalakult Ideiglenes Kormány folytatni óhajtotta a háborút. Hogy a vereségek miatt demoralizált, az ellenséggel fraternizáló csapatokba új erőt öntsön, a korábban már sikeres Bruszilovot nevezte ki a hadsereg főparancsnokává. Eközben a petrográdi szovjet felszólította a tengerész- és katonatanácsokat, hogy nem törődve a tisztjeik ellenkezésével vegyék át az alakulatuk irányítását. A meglehetősen zavaros helyzetben az Ideiglenes Kormány igyekezett minden eszközt megragadni, hogy tekintélyét és a csapatok harci kedvét helyreállítsa, amellett csökkentse a nyugati frontra nehezedő nyomást. 1917 áprilisában Mihail Vlagyimirovics Rodzjanko az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának elnöke agitációs útra indult a nyugati frontra, ahol a hivatalos női egységek későbbi felállításának kulcsfigurája Marija Bocskarjova is szolgált.

    Bocskarjováról az utóbbi tízegynéhány évben elég sokan és sokfélét irkáltak össze, idén tavasszal egy (szerintem) meglehetősen felejthető filmet is bemutattak róla „A zászlóalj” címmel. Az írások egy részében maga az orosz Jeanne D’Arc, másokban közönséges bűnözőként tüntetik fel.

    Novgorod helytartósági parasztlány volt aki szüleivel Szibériába költözött valamiféle jobb élet reményében. A szegénységből kitörniük nem sikerült, s a 15 éves Mariját férjhez adták a nála nyolc évvel idősebb Afanyszij Bocskarjovhoz.

Marija Bocskarjova

    Tomszkban éltek, házasságuk állítólag a szokásos okok miatt – a férj erősen ivott – ment tönkre, Bocskarjova pedig Jankel (máshol Jakov) Buk, egy hentes karjaiban vigasztalódott.

    Az talán nem is lett volna akkora baj, hogy Jankel a hentesboltját rablásból vásárolta, de az már igen, hogy továbbra sem hagyott fel ezzel a tevékenységgel. Előbb az irkutszki börtönbe csukták, aztán Jakutszkba került, a fiatalasszony pedig mindenütt ott járt a nyomában. Több forrás szerint még a jakutszki kormányzóval is ágyba bújt (micsoda regényes történet), hogy szerelmét megmentse a kolimai száműzetéstől. Ezen felbőszülve aztán Buk meg akarta volna ölni a kormányzót és a végén mindketten egy távoli jakut faluban Amgában találták magukat. Az ottani rendőri elöljáró jelentése szerint minden folytatódott, rablás, orgazdaság, a vevők becsapása és ha szóvá tették ezt, megverése.

    Hogy ezt követően mi történt Bocskarjovával, nem igazán világos számomra, de 1914-ben a háború kitörésekor már újra Tomszkban volt, ahol azzal a kéréssel fordult a 25. tartalékos zászlóalj parancsnokához, hogy sorozzák be a reguláris hadseregbe. A parancsnok az ápolónővérséget ajánlotta, ám Bocskarjova ragaszkodott a fegyveres szolgálathoz.

    A zászlóaljparancsnok az ilyenkor szóba jöhető lehetőségek közül azt javasolta, hogy próbálkozzon „feljebb”.

    A cár engedélyét megkapta (ennek miértjére nem találtam választ), így aztán beosztották egy frontra induló egységbe.

    A gúnyolódásokkal és a molesztálásokkal „Jaska” (a Jakov becézése, kérte, hogy bajtársai így szólítsák) nem sokat törődött, egy részeges férjtől elszabaduló, száműzött hentessel rablásokból élő embert valószínűleg nehéz volt bármivel is zavarba hozni vagy megijeszteni.

    A fronton aztán nagyon gyorsan kiérdemelte a tiszteletet bátorságával és kitartásával. Kihúzta sebesült bajtársait a csatatérről, szuronyrohamokban vett részt, néhányszor meg is sebesült, és elnyerte a György-keresztet, valamint három medált. 1917-re előléptették szakaszvezetővé. (Bár a cári rendfokozatok mai megfelelőiről megoszlanak a nézetek.)

    Rodzjanko agitációs körútja idején Bocskarjova már meglehetős hírnévvel bírt, így nem csoda, hogy a politikus mindenképp találkozni akart vele. Ennek során egykettőre nyilvánvalóvá vált számára, hogy az altiszt élete fő értelmét a háborúban találta meg. A körülötte végbemenő változásokat és forradalmi mozgolódásokat nem tudta és nem is akarta megérteni, a háború véget vetésére felszólító kiáltványokat, a fraternizálást az ellenséggel pedig mereven elutasította.

    Rodzjanko végül úgy döntött, hogy magával viszi Pétervárra, ahol a nő a pétervári helyőrség csapatainál és a pétervári szovjet kongresszusára delegált katona képviselők között agitált. A kongresszus küldöttei előtti felszólalásában beszélt először nyilvánosan javaslatáról, azaz a női roham „halál zászlóaljak” felállításáról. Ezután lehetőséget kapott, hogy ötletét az Ideiglenes Kormány ülésén is előadja.

    „Azt mondták, hogy az ötletem nagyszerű, de jelenteni kell a Legfelsőbb Parancsnok Bruszilovnak és megbeszélni vele. Rodzjankoval együtt elmentem Bruszilov főhadiszállására (...) Bruszilov az irodában kérdezte tőlem, hogy megbízok-e a nőkben mert hogy a világon először alakul meg egy női zászlóalj. Nem hoznak-e a nők szégyent Oroszországra? Mondtam Bruszilovnak, hogy én magam a nőkben nem vagyok biztos, de ha teljhatalmat ad nekem, garantálom, hogy az én zászlóaljam nem hoz szégyent Oroszországra.”

A bevonulás

    Miután Bruszilov áldását adta, Kerenszkij is engedélyezte az egységek szervezésének megkezdését. Számukra úgy tűnt nyilvánvalónak, hogy a nők, akik önként fegyvert fognak és harcolnak az ellenséggel, okvetlenül emelik a hadseregben a hazafias szellemet, sőt a harcot megtagadó férfiak a példától elszégyellve magukat ismét fegyvert ragadnak.

    „Amikor Kerenszkij az ajtóhoz kísért, pillantása Polovcev tábornokon állapodott meg. Arra kérte őt, hogy adjon meg nekem minden szükséges segítséget. Majd elakadt a lélegzetem a boldogságtól” – emlékezett Bocskarjova.

A zászlóalj kiképzése

    Így aztán, bár a rendelkezést „a női önkéntesekből alakult katonai egységekről” hivatalosan csak június 29-én fogadták el, az avatás már 21-én megtörtént. Az Izsák Székesegyház előtti téren, ünnepélyes keretek között átadták az új katonai egység fehér zászlaját „Marija Bocskarjova első női halálkülönítménye” felirattal.

    Az egységében szigorú fegyelem uralkodott, ébresztő reggel 5-kor, foglalkozások este tízig. Politikai vita és egyéb agitáció szigorúan tilos volt. Bocskarjova a rend megsértőit olykor személyesen verte meg.

    Annak ellenére, hogy a Pétervári Szovjet már július elején minden „női zászlóaljnak” mint „katonai szolgálattételre alkalmatlannak” feloszlatást követelte, ráadásul felállításukat a „burzsoázia titkos manővereként” értékelte a háború folytatására, az ország más városaiban is alakultak ilyen egységek. Ezek legtöbbjének felállítása azonban az állam széthullási folyamatának előrehaladta miatt már nem fejeződött be.

    Az 1917 októberében hivatalosan nyilvántartásban lévő hat női egység közül csak három fordult meg a fronton, (Pétervári Női Halálzászlóalj, Moszkvai Női Halálzászlóalj, Kubányi Női Rohamzászlóalj) harci cselekményekben pedig csak a pétervári vett részt.

    A katonák ellenségesen fogadták a „női halálzászlóaljakat” (mint minden más rohamegységet), a „prosti” még a legenyhébb kifejezés volt, amivel illették őket. Bocskarjova számos alárendeltjét sokkolták a gúnyolódások, sértések és zaklatások.

    Az egységek nem váltották valóra a politikusok vágyait, nem lelkesítették fel a férfiakat, azok nem rohantak utánuk (mint a fentebb említett „A zászlóalj” c. filmben) a tűzbe. A harcok során a pétervári zászlóalj 170 katonájából 30 vesztette életét és 70 sebesült meg. Maga Bocskarjova is kórházba került, s mire visszatérhetett volna egységéhez, az új főparancsnok, Kornyilov, minden női egységet visszarendelt a frontról.

    A Levasovoban állomásozó zászlóaljnak volt még egy szerencsétlen fellépése a Téli Palota védelmében. Október 24-én váratlanul Pétervárra rendelték őket egy katonai parádéra hivatkozva. A parancsnok Loszkov százados, látva a pétervári zavaros helyzetet, megsejtette, hogy zászlóalját a bolsevikok feltételezett támadása ellen akarják bevetni, így azt, a 2. század kivételével visszavezényelte Levasovoba.

    Ez a 2. század (137 fő) vett részt az Ideiglenes Kormány védelmében. Az ostrom korántsem volt olyan heves, mint Ejzenstejn „Október” c. filmjében, a kormányhű csapatok látva a bolsevik túlerőt gyorsan megadták magukat.

A 2. század katonái a Téli Palotánál

    A női század, bár tagjait a támadás során atrocitások érték (három nőt bizonyítottan megerőszakoltak) másnap reggel visszatértek a levasovoi állomáshelyükre.

    Az októberi forradalmat követően ezeket az egységeket feloszlatták. A katonák egy része a fehér illetve a vörös seregben harcolt tovább a polgárháború végéig.

    Maga Bocskarjova visszatért Tomszkba. Későbbi sorsának több változata is kering. Egyesek szerint a fehérek közé állt, mások szerint nem tette, bár erősen kapacitálták.

    Annyi bizonyos, hogy egyszer csak Vlagyivosztokból az Egyesült Államokba hajózott. Itt, majd ezt követően Angliában a fehéreket támogatandó pénzszerző körutakat tett, sőt Isaac Don Levin újságíró, a vele folytatott beszélgetések alapján megjelentetett egy könyvet „Jaska” címmel. („Jaska és csapata” emlegette napjainkban Gajdar Timurjára utalva egy rosszmájú újságíró.)

    Visszatérve Oroszországba Arhangelszkből eljutott Szibériába, ahol Kolcsak felajánlotta neki alakítson női katonai egészségügyi alakulatot. Beleegyezett, de Kolcsak veresége miatt ennek felállítása el sem kezdődött.

    1920 januárjában Tomszkban letartóztatták és 1920 május 15-én a frissen kinevezett CSeKa megbízott, Pavlunovszkij hozott határozatot kivégzéséről.

    Az ügy aktájának borítójára széljegy került, mely szerint az ítélet május 16-án hajtandó végre.

1992-ben azonban, amikor az orosz ügyészség foglalkozott Bocskarjova ügyének felülvizsgálatával, váratlanul kiderült, hogy bizonyíték az ítélet végrehajtásáról nem áll rendelkezésre.

    Egy változat szerint az újságíró Isaac Don Levine, el tudta érni a kiszabadulását és kivitte Harbinba, ahol Bocskarjova hozzáment egy egykori ezredtársához. A családot, vagyis Bocskarjovát, férjét, és annak első házasságából származó gyerekeit e változat szerint 1927-ben erőszakkal a Szovjetunióba (???) deportálták ahol aztán ő élete utolsó éveit töltötte.

Elég valószínűtlennek tűnik.

    A Vörös Hadseregbe beállt katonalányokról természetszerüleg több adat maradt fenn.

    A területi, városi levéltárak iratai mellett az ő alakjukat a regények és a filmszalagok is megőrizték. Őket idézi Anyka, a géppuskáslány (Furmanov: Csapajev), Marjutka (Lavrenyov: A negyvenegyedik) Vavilova (Grossman: Bergyicsev városban), vagy Visnyevszkij komisszárnőjének (Optimista tragédia) alakja. (Visnyevszkij hősnőjét egyébként a forradalmár Larisza Reisner ihlette, állítólag Paszternak is miatta adta a „Zsivágó doktor” főhősnőjének a Larisza nevet.)

    Az új hatalom hivatalosan hitet tett a nők és a férfiak társadalmi helyzetének kiegyenlítéséért. Az 1917. decemberében elfogadott dekrétumokkal biztosították a nőknek az összes polgári és szabadságjogot, egyenlővé téve őket a férfiakkal a törvény előtt.

    Na persze, ezzel egyidejűleg minden független női szervezetet is betiltottak, sikeresen létrehozva ezzel egy különös jelenséget, az „állami feminizmust” melynek során a nők érdekeinek képviseletét (ahogy minden polgár érdekeinek képviseletét) a szovjethatalom vette át.

    Az OK(b)P 1919 márciusában tartott kongresszusán elfogadott programban lefektették, hogy a párt törekszik a nők végre igazi, nem formális egyenlőségére, bevonásukra az új társadalom minden területére, megszabadítva őket a háztartás vezetésétől.

Le a konyhai rabszolgasággal!

    Ez a (legalábbis papíron) kikiáltott egyenlőség automatikusan megerősítette az új jogok és kötelezettségek között a katonai szolgálathoz való jogot is.

    Egy 1920-as adat szerint például abban az évben a hadseregben 73858 nő harcolt, közülük 1854 esett el és 53 kapta meg a Vörös Zászló érdemrendet. (A nők között ezt elsőként a 37. lovassági ezred egészségügyi katonája Darja Krzsanovszkaja kapta meg még 1919-ben).

    Sőt, azok a nők akik már korán bekapcsolódtak a forradalmi mozgalomba, vagy akár annak vezetésében is aktív szerepet játszottak, megjelentek a felső katonai irányításban. (Alekszandra Kollontaj a krími hadsereg, Rozalia Zemljacska a 8. és 13. hadsereg, Glafira Okulov a kelet front politikai osztályát vezette.)

    A polgárháború végére a Vörös Hadseregben 66 ezer nő szolgált, ami az egész személyi állomány mintegy 2 százaléka volt. 

    A legnagyobb számban természetesen továbbra is az egészségügyi szakszolgálatosok, ápolónővérek képviselték a női nemet. Nem véletlen, hogy ezen a területen vezették be először a nők számára a kötelező mozgósítást. (Természetesen máshol maradt az önkéntes belépés)

    A Honvédelmi Tanács 1919 április 14-i ülésén hagyta jóvá a rendeletet a női orvosok, a medikák és más egészségügyi dolgozók sorozásáról. A rendelet minden, az orosz föderáció területén élő szakemberre vonatkozott és az az alóli kibújást a CSeKa és a Katonai Törvényszékek szankcionálták. Az egészségügyiek katonai szolgálatának egy évesnek kellett volna lennie, de valójában a polgárháború végéig minden területen állományban maradtak.

    A nők kötelező sorozásának lehetőségét ezen a területen az 1925-ös törvény is fenntartotta, de kizárólag háború esetén. Békeidőben a törvény rendelkezései szerint kizárólag önkéntes alapon lehetett a 18 és 34 év közötti nőket katonaként alkalmazni.

    Mindazonáltal a férfiak hozzáállása a bajtársnőkhöz megmaradt gyanakvónak, lekezelőnek, sőt megvetőnek. Ezen még a nők személyes bátorságról és hősiességről tett tanúbizonysága sem tudott változtatni. Környezetük továbbra is úgy gondolta, hogy az ellentmondás a hagyományosan elfogadott női szerep és az új tevékenységek között feloldhatatlan. Elfogadhatatlannak tartva igényüket az utóbbiakra, folyamatosan arra emlékeztették őket, hogy „csak” asszonyok. Sok nő pusztán azért ragaszkodott az új „elvtárs” megszólításhoz, hogy hangsúlyozzák jogukat az egyenlő bánásmódhoz.

    Az állam vezetői azonban az új háborúra készültek és a közvélekedéssel szemben úgy gondolták, hogy ehhez „... a dolgozó nőknek felkészültnek kell lenniük nem csak az egészségügyis vagy az ápolónővér szerepére, hanem más jelentősebb kiegészítő és speciális katonai feladatok egész sorára a hadseregben és a hátországban. A női munka növekedése az imperialista háború során megfigyelhető volt a különös jelentőséggel bíró iparágak sorában. (…) Az imperialista és a mi polgárháborúnk tapasztalata ad nekünk példát a nők részvételére a hadseregben. A polgárháború története gazdag példatára a nők politikai és harci részvételének a katonai egységekben.”

    „A legszilárdabban el kell ültetnünk az Unió minden lakosának tudatába azt az elgondolást, hogy a modern háborúkat nem egy hadsereg, hanem az egész ország vívja, hogy a háború megköveteli az egész nép minden erejének és eszközeinek megterhelését, hogy a háború rettenetes lesz, életre-halálra szóló, és ezért van szükség az átfogó alapos kiképzésre békeidőben” – jelentette ki Mihail Vasziljevics Frunze 1925 májusában a Hadtudományi Társaság első találkozóján.

Asszonyt a mozdonyra!

    Persze a nők által elsajátított szakismeretek köre ettől függetlenül már a 20-as évek elejétől folyamatosan bővült (a traktoros, vasúti gépész, nehézgépkezelő, sofőr, pilóta stb. szakmák elsajátítására hívtak fel a plakátok, hirdetések) ám igazi lendületet a 30-as évek nagy kampányaitól kapott.

    Az 1927-ben létrehozott OSZOAVIAHIM (Társaság a honvédelem, a repülési és kémiai építőmunka támogatására) mely már a következő évben kétmillió tagot számlált, a Komszomol szervezetekkel és sportegyesületekkel karöltve, széles körű kampányt indított, hogy a katonai-sport tevékenységeket propagálva felkészítse a fiatalokat a katonai szolgálatra.

    Az aktivisták mindenféle katonai témáról (elsősorban lég- és gázvédelem) tartottak előadásokat a gyárakban, a hivatalokban és az oktatási intézményekben.

    A szervezet országszerte lőtereket, honvédelmi köröket, repülős klubokat és más a fegyverkezelést, gépjárművezetést, ejtőernyőzést, egészségügyi feladatokat oktató csoportokat hozott létre.

1931-ben az OSZOAVIAHIM égisze alatt indult a "Munkára és honvédelemre kész" (GTO) mozgalom. A GTO jelvény elnyeréséhez előírt szinteket kellett teljesíteni futásban, távol- és magasugrásban, úszásban, gránátvetésben stb. Létezett „Vorosilov lövésze”, „Vorosilov lovasa”, „Lég- és gázvédelemre kész” és még ki tudja hányféle jelvény.

GTO jelvény

A 30-as évek közepére az OSZOAVIAHIM egy erős félkatonai szervezetté vált.

    A "Munkára és honvédelemre kész" jelvény 1. és 2. fokozatát csak 1938-39-ben 2,5 millió ember szerezte meg. Összességében a szervezet keretei között 1939-ig 7 millió 923 ezer embert képeztek ki.

    Hogy ennek hány százaléka lehetett nő, azt csak becsülni tudom, a korabeli beszédekben, jelentésekben szereplő adatokba előszeretettel számították bele a tagdíjat fizető, de semmiféle tevékenységben részt nem vevő embereket (meg még ki tudja kiket) is.

    1928 elején a Kalugai Városi Tanács kimutatása szerint az ottani létszám 20%-a volt nő, 1932-ben pedig a Novoszibirszki Városi Tanácsot arra kötelezték, hogy minden tagozatban érje el a nők 40%-os arányát. Ezekhez képest Marija Alekszandrovna Saburova a KB agitációs osztályának vezetője 1934-ben a Párt VII. Kongresszusán már azzal büszkélkedett, hogy az OSZOAVIAHIM tagjainak közel fele nő (már ha igaz a majd nyolcmilliós szám): „Csak az OSZOAVIAHIM-ben van 3.500.000 nő, akik aktívan, nem szavakban, de ténylegesen erősítik a Szovjetunió védelmi képességét”.

Felkészülés az üdülés alatt is.

    A valósághoz talán az az adat áll a legközelebb, mely szerint a két háború között a nők taglétszáma 10 és 20% között ingadozott. Ez 1941-ben a háború kitörésekor 2-2,5 millió nőt jelenthetett.

    A kapitalista országoktól bekerített, az elkerülhetetlen honvédő háborúra készülő ország képének folyamatos sulykolása mellett, az olyan egyéni lelkesítő példák is állandó elemei voltak a kampányoknak, mint Nyina Petrovna Gyemme a világ talán első női sarkkutatója, Anna Ivanovna Scsetyinyina az első női hajóskapitány vagy a Moszkva-távol kelet távot leszállás nélkül teljesítő „Rogyina” repülőgép női legénysége, az Oszipenko – Grizodubova – Raszkova trió. A pilóták különösen népszerűek voltak, a klubok tagjai fáradhatatlanul járták az országot, bizonyítani igyekezve az aviatika elérhetőségét mindenki számára.

    A repülőgépeket nem csak megnézhették, de levegőbe is emelkedhettek velük. S lám, 1927-ben a felszállók 15-20%-a nő volt. Az sem riasztotta el az érdeklődők sokaságát, hogy a sétarepülésért gyakran fizetni is kellett. A „Cseljabinszki munkás” egész riportsorozatot szentelt „Mindenki az OSZOAVIAHIM-be!” címmel a repülőgép ottani látogatásáról. Szinesen írta le a közönség végeláthatatlan özönlését és a tömeg vöröskatonák által alig feltartóztatható nyomását. A repülés nem volt olcsó, 6 rubel, de a pilóta és a szerelő nagyvonalúan sétarepültettek három, sőt egyrubelesért is gyerekeket és cselédlányokat.

Légoltami gyakorlat Moszkvában

    Mindezt azért írom le, mert talán jobban megérthető, hogy az első világháború 20-25 ezer és a polgárháború 66 ezer női résztvevője után, alig húsz évvel később honnan került elő az a 800 ezer frontszolgálatos nő. Hogy mi vitt rá fiatal lányokat 1941-ben, hogy magukat 14 helyett 17 évesnek hazudva a frontra könyörögjék magukat.

(Sajnos nem találtam olyan írást mely a háborút, mint a hátrányos helyzetből való kitörés lehetséges eszköze vizsgálta volna, de ez lehet az én hibám.)

    „Megérkeztem, ott ült a hadbiztos. Azon gondolkoztam, hogyan szólítsam meg? Aztán kitaláltam, hogy azt mondom: Bácsi, küldjön engem a frontra!

Hozzám lépett és megkérdezte: Hány éves vagy, kislány?

A nagyobb nyomaték kedvéért nem azt válaszoltam, hogy 14 és fél, hanem 15.

Nem viszünk gyerekeket a frontra – mondta.

Kirúgott, én meg kinn sírva fakadtam. Csak álltam és sírtam.

Volt ott egy asztal. Bedugtam a fejem alá és elváltoztatott hangon kiabáltam alóla: küldjenek a frontra, 17 éves vagyok!

Odajött, megfogta az államat és azt mondta: te nagyon gyorsan nősz. Reggel 15 voltál, most meg 17. Estére már 20 éves leszel.

Szinte térden állva könyörögtem: vegyen be engem, kérem!

14 éves voltam, mégis bevettek.”

    „Mi nagyon fiatalon mentünk a frontra. Kislányok voltunk. Még nőttem is a háború alatt. Anyám otthon megmérte... nőttem tíz centimétert...”

    „Egyre csak jártunk a hadbiztosságra. A hadbiztos épp csak ki nem hajított:

De hát mihez értenek? Mit fognak csinálni a háborúban?

Mi meg nem értettük. Hát, harcolni akarunk és kész.”

Bevonuló lányok

    És kimentek a frontra, ahol azzal szembesültek, hogy minden másképp történik mint a plakátokon és az OSZOAVIAHIM gyakorlatain, hogy lőni nem furnér céltáblára hanem élő emberre kell.

    „Mikor már tüzeltem, akkor gondoltam: Istenem, megöltem egy élő embert!

A kezem remegni kezdett, hidegség öntött el. Nem tudtam uralkodni rajta, így a fogam elkezdett vacogni. Valamit akartam Másának mondani, de nem tudtam beszélni – annyira megrémültem attól, hogy megöltem egy eleven embert.”

    A fegyelem, a szabályzat, a rangjelzések – különösen azoknak akik nem vettek részt a klubok alaki kiképzésein – nem rögtön adta magát. Őrségben az "Állj, vagy lövök!" helyett gyakran hangzott el az "Elnézést, álljon meg, vagy lövök".

    „Jövök a konyháról két vödör forró vízzel és jön szembe két tiszt.

Egymás mellett jönnek, beszélgetnek. Gondolkodom, mit csináljak, hisz együtt vannak… Ha legalább az egyik lemaradna, a másik meg előrébb lépne… De csak jönnek együtt, én meg nem tudok rájönni hogyan tisztelegjek mindkettőjüknek.

Amikor már csak két méterre voltam tőlük – még csak rám sem pillantottak – letettem a vödröket magam mellé, «vigyázz»-ba vágtam magam,s ahogy odaértek mindkét kezemmel így csináltam (mutatja, hogy mindkét kezével egyszerre tiszteleg) és meghajoltam az egyikük és a másikuk felé is.”

    Ahogy az első világháborúban, a nők most is az egészségügyi szolgálatban vettek részt legnagyobb számban. Annyi változás azonban történt, hogy most már az első vonalban is ők cipelték sebesült bajtársaikat. Fiatal lányok vonszoltak meglett férfiakat, tucatszám menekítve őket golyózáporban és gránáttűzben.

    „Nem győztek minket egyenruhával, mindig véres volt. Az első sebesültem – Bjelov főhadnagy, az utolsó – Szergej Petrovics Trofimov, aknavetős szakaszvezető. A hetvenes években eljött hozzám vendégségbe és a lányaimnak megmutattam a fejét, ahol most is van egy nagy heg. Összesen 481 sebesültet vittem ki a tűz alól. Valamelyik újságíró összeszámolta, egy egész gyalogos zászlóaljat... nálunk kétszer-háromszor nehezebb férfiakat vonszoltunk ki. És sebesülten még nehezebbek. Vonszolod őt magát, a fegyverét, meg a rajta lévő kabátot és csizmát. Magadra veszel nyolcvan kilót és vonszolod. Lerakod... Mész a következőért, az megint 70-80 kg... és ezt öt-hat alkalommal egy támadás alatt. Te meg 48 kiló vagy – balettáncos súly. Ma már hihetetlen...”

    „Amíg hallja... Az utolsó pillanatig mondod neki, hogy nem-nem, nem hal meg. Megcsókolod, megöleled: mi van, mi van? Ő már halott, szeme a mennyezeten, de én még súgok neki valamit... Nyugtatom... A nevek kitörlődtek, kihulltak az emlékezetből, de az arcok maradtak...”

    Sztálin parancsára 1941. október 8-án felállítottak három női, egy vadászrepülő, egy zuhanóbombázó és egy éjszakai bombázó légiezredet. Ezeknek az egységeknek a gerincét az OSZOAVIAHIM repülőklubjainak női kiképzői alkották, akik akkortájt alig néhányszázan voltak.

Az éjszakai bombázók számára még a gépeket is a klubokból szedték össze és alakították át a feladathoz. Ezek kicsi, lassú PO-2-esek voltak, melyek majdhogynem gézzel bevont furnérból készültek és csak kis magasságban tudtak repülni. Néha még egy egyszerű leszállás is tragédiával végződött.

    „A gép mellett fekszik a barátnőm, Lilja Tormoszina. Fekszik kiterítve. Fekszik, fekszik... de úgy tűnik még él, mert a kesztyűje – jól zongorázó moszkvai értelmiségi volt – az egyik kesztyűje valahogy összerándul.

Szóval, még nyilván él. Mindenhol csupa kék, teljesen össze van törve.

Nágya Komagorceva meg beszorult a második kabinba. Kezdtük kicibálni, de már halott volt.

Elég volt egyetlen találat és a PO-2 kigyulladt. A földig sem érve, mint a gyufa égett el a levegőben.

Ha őszinte akarok lenni, nekem a szemem láttára égett el Zsenya Rudnyova, Tánya Makarova, Vera Bjelek. Láttam elégni ezeket a repülősöket.

Ligyija Litvjak

Négy legénységet a Krím felett.

Ismerték ott a mi ezredünket, az éjjeli boszorkányokat, ahogy a németek neveztek minket.

Ahogy mondom, tizenkét embert láttam elégni a géppel együtt.

Éjszakánként öt felszállásom volt. Előfordult, hogy tízet is csináltunk, ha jó éjszaka volt. Akkor az ilyet «maximum éjszakának» neveztük.

Még egy imát is kitaláltunk: «Ki vagy a mennyekben! Hozd el nekünk a maximumot. »

Hogy mit jelentett a maximum éjszaka? Azt, hogy nem ülünk fagyoskodva a fülkében, nem várunk bóbiskolva arra, vajon lesz-e feladat vagy sem. A maximum az, hogy ma éjjel minél több felszállást végezhetünk vagyis egyik felszállás jön a másik után.

És mi ezt akartuk...”

    Szinte nem volt olyan fegyvernem ahol ne szolgáltak volna nők, helyenként nagy létszámban.

Felderítők, mesterlövészek, géppuskások, utászok, harckocsizók. Az ország légvédelmét ellátó katonák közül minden negyedik nő volt.

Még nyelvi probléma is felmerült, hisz a harckocsizó, a gyalogos a géppisztolyos szónak addig nem volt nőnemű megfelelője, hisz ezeket a tevékenységeket addig sohasem végezték nők.

Roza Sanyina

    „Igyekeztünk... Nem akartuk, hogy azt mondják rólunk: «Ó, ezek a nők!» És jobban igyekeztünk mint a férfiak, nekünk be kellett bizonyítanunk, hogy nem vagyunk rosszabbak mint ők. De felénk sokáig nagyon lekezelő magatartást tanúsítottak."

    Mindezek ellenére sem a férfi bajtársak, sem a hátországban maradók között nem igazán változott a katonalányok megítélése.

Eleinte maguk a frontra induló lányok is úgy gondolták, hogy igyekezniük kell férfi katonává válni. Rövidre nyírták a hajukat, megváltoztatták a járásukat.

    Az elöljárók többsége is ezt várta el és csak nehezen látták be, hogy beosztottjaik a kiváló sőt gyakran hősies katonai teljesítményeik mellett nők is.

    Fenyőtobozból, rongyból csináltak maguknak hajcsavarót, konzervdobozból gyűrűt. A maradék gézdarabból gallért is varrtak a gimnasztyorkára.

A piros és fekete ceruza, amivel a pilóták a térképen az irányt jelölték ki, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kifessék magukat.

    „Kaptunk kapcát, ezekből bugyit, melltartót varrtunk. Mikor a parancsnok megtudta, lehordott bennünket.”

    „Ez Kovrovban történt. Egyszer bementünk a városba a fürdőbe és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy igazi fodrászatba. Már nagyon kellett daueroltatni, mi magunknak rongydarabokra csavarva göndörítettük a hajunkat. Csak a főhadnagy nem szerette ezt, szitkozódott, hogy «tiltja a szabályzat». De a kísértés nagy volt! Na, mi lányok ki is használtuk a lehetőséget, hullámokat is csináltattunk, a szemöldökünket és szempillánkat is kifesttettük, még manikűröztettünk is. Ki se értünk a városból, egy katonai járőr megállított minket, « Kik maguk? Hol az egységük?» Mi csak hallgattunk. Nem szabadott elárulni az egységünk elhelyezkedését. A tisztázásig őrizetbe vettek bennünket, seprűt adtak a kezünkbe, bezártak udvart seperni. De csak a kerítésig, ott a seprűt eldobtuk és megszöktünk. Egy sötét erdőben mentünk, féltünk és az is szörnyű volt, hogy tudtuk a parancsnok össze fog szidni. Elértük az egységet ahol már figyelmeztettek, hogy letartóztatás alatt vagyunk. A legrettenetesebb a főhadnagy haragja volt. Kinek borotvát, kinek kést vagy pengét adott és kényszerítette, hogy kaparja le a körömlakkot. Kapartunk és bőgtünk: elpusztítani ilyen szépséget!”

Meleg fürdőt meglehetősen ritkán készítettek (a füstöt megláthatta az ellenség), de már a folyók, tavak, patakok, víztartályok közelsége is megváltást jelentett. Rosszabb esetben még a hideg évszakokban, ősszel és tavasszal is ilyen fürdőt kellett venniük. Amikor mégis sikerült befűteni a fürdőt, hatalmas sor várakozott rá: az egész ezred.

    „Fürdésről álmodoztunk. Mindig csak azt kértük intézzék úgy, hogy az ezredünk meg tudjon mosakodni, mert víz nélkül sehogyse bírjuk.”

    „Örültünk ha adtak egy kanna vizet, hajat mosni. Ha sokat gyalogoltunk puha füvet kerestünk, letéptük és a lábunkat... hát, tudja, fűvel mostuk meg... Nekünk kislányoknak külön sajátosságunk volt, hogy... a hadsereg nem is gondolta volna ... zöld volt a lábunk… Jó ha a törzsőrmester idősebb ember volt és mindent megértett, nem kobozta el a málhazsákból a plusz fehérneműt, de ha fiatal volt, feltétlenül kidobta azokat.”

    „Vatta és géz sem volt nekünk előirányozva, ezért leginkább az elemi női higiénia hiánya gyötört bennünket.”

    „Úgy tartották, szerencsések voltak a nők az ezreddel, ha a parancsnok megengedte feltépdesni a lepedőt a kritikus napokra. De voltak olyanok is akik nem tettek ilyen engedményt, mondván, hogy «mindenki oldja meg, ahogy tudja». Akkor a lányoknak be kellett érni régi rongyokkal és ruhadarabokkal amiket valahol találtak.”

    A seregben a szerelem is szigorú tilalom alatt állt. Ha a parancsnokság tudomást szerzett a kapcsolatról az embereket rövid úton különböző egységekhez helyezték át. De mégis szerettek.

    A románcok egy része pusztán praktikus jelleget viselt. A fronton bármelyik lány céltáblájává válhatott egy nőt már régen látott katonának. A férfiak gyakran nem hagytak nyugtot, zaklattak, erőszakoskodtak. Hogy valahogy megvédje a biztonságát, a katonalányok egy része igyekezett kapcsolatot kezdeni a tiszti állománnyal: kevés olyan katona volt aki bátorkodott megérinteni tiszti pártfogóval rendelkező nőt. Őket kezdték PPZS-nek (pohodno-polevaja zsena; mozgó tábori feleség) vagy tisztibarátnőnek nevezni.

    Bár az is igaz, nem minden nőnek voltak ilyen tapasztalatai a katonatársaival.

    „A fronton a férfiak viszonya hozzám mindig csodálatos volt, vigyáztak rám. A békés életben nem is tapasztaltam, hogy így viszonyultak volna a nőkhöz. Mikor hátravontak, lefeküdtünk pihenni, a föld hideg volt, ők inkább gimnasztyorkában maradtak, de nekünk odaadták a köpenyeiket. «Lányok, lányok, be kell takarózni». Ha valahol találtak egy darab vattát, gézt: «Fogd csak, neked még jól jön».”

    „Valamikor legalább kipróbáltad már?

Mondtam ‒ mit próbáltam ki?

Nem mit, kit! Egy férfit próbáltál már?

Azt mondtam ‒ Bolond vagy te? Eredj már.

Bolond, bolond... ‒ felelte. Nem jutunk ki innen. Holnap úgyis mind meghalunk.

Még én se tudom, mi a szerelem ‒ mondtam.

Rajta – mondta ‒ próbáljuk ki.”

    Abban az esetben ha egy nő terhes lett, leszerelték. Akik ezt nem akarták, azok számára az egyetlen megoldás az abortusz volt, amelyet gyakran szörnyű körülmények között, szakember nélkül kellett elvégezni. Rengeteg volt a sikertelen műtét, jobb esetben súlyos egészségügyi problémákat, rosszabb esetben halált okozva.

    Aztán vége lett a háborúnak és a nők számára elkezdődött egy új háború.

    „Azzal a reménnyel tértünk vissza, hogy végre élhetünk, és büszkék lehetünk, hogy valamennyire mi is segítettünk közelebb hozni a győzelem napját.

De egyáltalán nem így történt. Őszintén mondom: nem így.”

    A katonatársak talán nem azokra vágytak, akiket folyton félretaposott csizmában és férfipufajkában láttak, talán csak a háborús éveket igyekeztek mielőbb elfelejteni, de ezzel elfelejtették lányaikat is. Azok a férfiak akik nem jártak a háborúban megalázónak vélték feleségül venni egy katonanőt, a „békés” nők jelentős része pedig kifejezetten ellenségesen fogadta őket. Ők voltak a prostituáltak, akik kimentek a frontra, hogy elcsábítsák mások férjét és különféle szolgáltatásokat nyújtsanak nekik.

    „Hogyan fogadott minket a szülőföld?

Nem tudok sírás nélkül visszagondolni. Hány év telt el, de a mai napig ég az arcom.

A férfiak hallgattak, az asszonyok pedig... ők kiabáltak rám:

- Tudjuk, mit csináltál ott!.. Katona szuka…

Sértegettek minden módon. Gazdag az orosz nyelv.”

    Sőt, a „gyalázat” kiterjedt az egész családra és a nem katonáskodó húg is nehéz helyzetbe került.

    „Hazatér a frontról de otthon van még három lány.

Két nap múlva az anyja kezébe adja a bőröndjét és azt mondja:

- Menj el, itt a három nővéred, nekik még férjhez kell menni. Hisz te a háborúból jöttél, végül is kurva vagy.

Így aztán ez a kislány, akinek két "Dicsőség" érdemrendje van, elmegy otthonról.”

    Sok nő széttépte az iratokat, amelyek a fronton szerzett sebesüléseket igazolták. Eltagadták a fogyatékosságot, elrejtették a sebeket. Amennyire ez lehetséges volt, beolvadtak a többiek közé.

    „Nagyon rossz szemmel néztek ránk, mi pedig igyekeztünk nem beszélni a sebeinkről, a sérüléseinkről, az összes, összes... hogy engem a légnyomás odavágott és így ki alkalmazott volna engem a gorkiji Komszomolnál?

Rögtön azt mondták volna: mit akarsz, hisz te légnyomást kaptál!

Úgy néztek ránk, mintha feketék lettünk volna, nem fehérbőrű kislányok.”

    „Eleinte titkolóztunk, még a kitüntetéseinket sem viseltük. A férfiak viselték, a nők nem. A férfiak voltak a győztesek. Őszintén mondom, tőlünk elvették a győzelmet. Nem osztották meg velünk. Ez sértő volt és érthetetlen.”

    1945 júliusában Kalinyin beszédet mondott a hadseregtől és a flottától leszerelő frontharcos nők előtt.

    „A női egyenjogúság hazánkban az októberi forradalom első napjai óta létezik. De önök kiterjesztették a nők egyenjogúságát egy másik területre is ‒ hazájuk közvetlen védelmére, fegyverrel a kézben. Elérték a női egyenjogúságot egy olyan területen, amelyen az mindeddig ennyire közvetlenül még nem létezett” – mondta.

    Mondott még sok minden mást is: mit várunk el most önöktől, micsoda mély erkölcsi alapként szolgálnak majd eljövendő munkájukhoz az elmúlt évek (amely munka talán nem lesz oly jelentős, mint a hadsereg)… és így tovább.

    Csak egyet nem mondott, azt, hogy köszönjük.

    Azért a miheztartás végett még hozzáfűzte:

    „De nekem, mint sokat tapasztalt embernek azt kell mondanom önöknek: ne legyenek eltelve maguktól az eljövendő munkájuk során. Ne beszéljenek a saját érdemeikről, beszéljenek önökről inkább az emberek ‒ az jobb.”

A „Lányok az aknamezőn” (orosz címe „Azokról, akikre emlékezem és szeretek”) forgatókönyve Pjotr Zavodcsikov és Szemjon Szamojlov „A lány különítmény” című műve alapján íródott. A félig-meddig dokumentum elbeszélés egy női kutyás tűzszerész csapat mindennapjait örökíti meg.

    A filmet Anatolij Vehotko és Natalja Troscsenko rendezték. Bár külön-külön és közösen rendezett filmjeik az átlagnál mindig kicsit magasabb színvonalat képviseltek, az igazán jelentős film elkészítéséhez szükséges plusz rendre hiányzott.

    Ez a munkájuk sem remekmű, bár én méltatlanul elfeledettnek gondolom.

    Nagyon kevés film vette a bátorságot, hogy a „nők a háborúban” témájához így nyúljon, hogy valamilyen módon helyrebillentse az igazságot akkor, mikor a háborús történetekben tragikussá váló hősök egyértelműen a férfiak voltak.

    A film sorsát minden bizonnyal befolyásolta, hogy előző évben, 1972-ben készült el a hasonló témát tárgyaló „A hajnalok itt csendesek” és Rosztockij remekműve szinte agyonnyomta.

A kurzívval szedett visszaemlékezések többségét Alekszej Kitajcev „A háború női arca. Katyusa” c. dokumentumfilmjében mondják el az emlékezők (2008).

Lányok az aknamezőn (О тех, кого помню и люблю)

Rendezte: Anatolij Vehotko és Natalja Troscsenko

Forgatókönyv: Bugyimir Metalnyikov

Fényképezte: Alekszandr Csecsulin

Zene: Szergej Szlonyimszkij

Gyártó: Lenfilm, 1973

Bemutató: 1974. február 4.

Szereplők:

Vasziljev főhadnagy -           Valerij Zolotuhin

Zina Gorjunova -                   Jekatyerina Vasziljeva

Rita Menysikova -                 Viktorija Fjodorova

Kátya Szomova -                   Jevgenyija Szabelnyikova

Nyina Bulkina -                     Violetta Zsuhimovics

Válja Tyihonova -                  Nagyezsda Karpusina

Ánya -                                    Ludmila Sztaricina

Fjodorov őrnagy -                  Artyom Inozemcev

Dagun Szaidov -                    Dagun Omajev

Link:

https://mega.nz/#!Qs9UGByZ!MQJBzPnqACDvjErkfUF7PLjObycNB5txuQCxXFHnkEA

jelszó: kinok55