Valerij Cskalov

„A boldogság dala száll most, rád büszkén néz fel a város” – zengték a repülőnap büszkén menetelő pilótái Révész György 1954-es „2x2 néha 5” című filmjében.

Pilótáinkra emelt büszke tekintetünk ellenére a repülésnek olyan totális kultusza, mint amilyet a 20-as, 30-as évek Szovjetunójában megvalósítottak – dacára a szovjet tömegmozgalmak meghonosítására tett lankadatlan próbálkozásoknak – nálunk nem alakult ki.

Legalábbis azt hiszem.

És bár Oroszország kissé késve tapasztalta meg a pilóta-léthez fűződő, az európai kultúrában talán utolsó esetben megnyilvánuló hősi romantikát, a forradalmat követő első évtized végére már tökéletes hatékonysággal illesztette ideológiai fegyvertárába.

A „repülőgép korszaka” mely a XX. századdal köszöntött be, az első világháborúval vált visszavonhatatlanná.

A francia Roland Garros volt az első, ahogy nevezni kezdték őket, „ász” vagy „ász-pilóta”, aki egy technikai újítása segítségével 1915 április elején több egymást követő légi csatában is győzedelmeskedni tudott.

Ettől kezdve egyre gyakrabban kerültek pilóták a háború eseményeit követők figyelmének középpontjába. Sőt, romantikus alakokká váltak, akik a róluk készült alkotásokban rendre megvetik a rájuk leselkedő veszélyt, nemcsak bajtársaikért mennek tűzbe, de az ellenséggel is igazi lovagként viselkednek, és csak repülnek „míg ki nem fogy a benzin, míg szemük látja a célt, míg kezük bírja a botkormányt”.

Ezeknek az alkotásoknak váratlan sikere támadt. Németországban például az első világháborúról szóló legjobb hat bestseller közül hármat a pilótákról írtak.

Oroszország ebből a háború első két évében kimaradt. Részben, mert speciálisan felszerelt vadászgépek híján az orosz pilóták nem tudtak légi harcot folytatni, részben pedig az ország kulturális központjai – Európával ellentétben – távol voltak a légi hadműveletektől, így az ezekről kialakult képet főként az újságok, folyóiratok tudósításai formálták. Az ezekben publikáló írók, költők többsége pedig – talán az új „aeroplán korszakot” lelkesen üdvözlő futuristák kivételével – már korábban is gyanakodva fogadta az ember levegőbe emelkedését. Eleinte még az olyan író is mint Alekszej Tolsztoj – aki aztán 1923-ban „Aelita” címmel a világűrben tett utazásról írt kisregényt – az emberiség soron következő tévedését látta a repülésben.

„Közömbösséggel találkozott Oroszországban a repülés, barátságtalansággal, lelkesedés nélkül. Az orosz irodalomról beszélek.” – konstatálta sajnálattal Kornyej Csukovszkij.

Így aztán nem is csoda, hogy miután 1914 decemberében Valerij Brjuszov, mint az „Orosz Közlöny” haditudósítója felháborodott hangú tudósítást, majd verset is írt Varsó bombázásáról (Repülőgépek Varsó felett), a jelentősebb orosz költők, írók, Alekszandr Bloktól Oszip Mandelstamig egyöntetűen fordultak el a repüléstől.

A pilóta egy kegyetlen, erkölcstelen teremtmény, aki gondtalanul repül át a szent csatatér felett, és könnyű szívvel dob bombát mindenre ami él. Még a futurista Vaszilij Kamenszkij is – aki pedig már 1911-ben pilótavizsgát tett, hiszen a költőnek szükségszerűen pilótává kell válnia – így írt:

„Istenem

Irgalmazz nekem

S megbocsáss

Repültem

Egy repülőgépen”

Az elitkultúrában bekövetkezett teljes elutasítás ellenére, a háború előrehaladtával és a cári légierő izmosodásával egyre több, a szélesebb rétegekhez is eljutó újságban, kommersz és propaganda kiadványban jelentek meg másod-, harmadvonalbeli írók, költők művei a pilótákról és a háborúban betöltött szerepükről.

Nyesztyerov hőstette

A gyorsan népszerűvé váló képes kiadványok első és legfőbb hőse Pjotr Nyesztyerov volt, aki a háború első évében tulajdonképpen egyetlen orosz hadipilótaként támadott meg egy ellenséges gépet. Miután pisztolyával sikertelenül próbálta lelőni a gépben ülőket, nekik ütközve semmisítette meg azokat (és természetesen magát is).

A korszak egyébként is bővelkedett regényes figurákban.

Az én kedvencem közülük Jevgenyija Sahovszkaja hercegné. Azt hiszem, az első nő a világon aki ténylegesen katonai pilótaként szolgált egy hadseregben. Számomra rejtély, hogy kalandos sorsa miért nem ihlette meg az írókat vagy a filmkészítőket.

Jevgenyija Mihajlovna nevelését apja, a tekintélyes pétervári kereskedő nem vette félvállról, az ország első női tanintézetében az 1764-ben alapított Szmolnij Intézetben taníttatta, hogy aztán gyorsan és sikeresen férjhez adja Sahovszkoj herceghez. A házasság, bár egy forrás szerint két gyermek is született belőle, nem tartott sokáig. Hősnőnk 1910 tavaszán egy légibemutatón összeismerkedett Nyikolaj Popov pilótával. A románc rövidnek bizonyult, de hatására Jevgenyija elhatározta, ő is a magasba emelkedik. Akkoriban az orosz repülőiskolákba csak katonatiszteket vettek fel, így a németországi Johannesthalig kellett utaznia, itt szerzett 1911-ben pilóta-oklevelet. Oktatója és egyben soron következő szerelme, az akkor már ismert pilóta, Vszevolod Abramovics mellett maga is oktatóskodott a Berlin közeli repülőtéren.

Sahovszkaja és Abramovics

1913-ban visszatértek Szentpétervárra. Itt egy közös repülésük tragédiába torkollott, a kétfedelű „Wright”-ot vezető Sahovszkaja leszállás közben hibát vétett és a gép lezuhant. Szeva Abramovics meghalt, míg szerelme enyhe zúzódásokkal megúszta az esetet. „Soha többé nem szállok fel” – jelentette ki.

Egy időre Raszputyin környezetéhez csapódott. Mint a „Sztarec” viselt dolgait vizsgáló, az Ideiglenes Kormány által felállított bizottság jelentéséből valamint saját naplójából kiderül, kapcsolatuk korántsem volt plátói.

Azt mondták, Raszputyin kapatta rá a kokainra.

A háború kitörésekor sikertelenül próbálta elérni, hogy pilótaként a harcoló sereghez kerüljön, így ápolónő lett az Anasztázia Nyikolajevna nagyhercegnőről elnevezett kórházvonaton. Végül II.Miklós – talán Raszputyin közbenjárására – mégis elfogadta jelentkezését és zászlós rangban a frontra vezényelte. Többnyire felderítő, a tüzérségi célt pontosító repüléseket végzett, szabad idejében meg – a rossznyelvek szerint – bajtársaival bonyolódott szerelmi kapcsolatokba. Nem sokáig pilótáskodott, megvádolták, hogy németországi tartózkodása alatt a német hírszerzés beszervezte és a fronton fontos információkkal látta el az ellenséget. Erről többet tudni nem lehet, mert az irattár ezen része leégett a februári forradalom alatt. A hercegnét minden esetre halálra ítélték, de a cár kolostorban (van aki szerint börtönben) letöltendő életfogytig tartó elzárásra enyhítette az ítéletet. 1917 februárjában mint a „cári rendszer foglya” (mint kém nem kaphatott volna amnesztiát az Ideiglenes Kormánytól) szabadult és hamarosan ismét megjelent Péterváron. Új pártfogót is talált, Valentyin Zubov grófot.

A gróf alapította meg az orosz Művészettörténeti Intézetet, az új hatóságok pedig kinevezték I. Pál uralkodó rezidenciája, a Gatcsinai Palota és a benne őrzött gyűjtemény felügyelőjévé.

Elnyerve Anatolij Lunacsarszkij, a közoktatási népbiztos bizalmát az októberi forradalmat követően a palota-múzeum igazgatója, Sahovszkaja pedig a köztársaság vagyonát kezelő bizottság felelős titkára lett.

Jevgenyija Sahovszkaja

A hercegné ekkortájt ismerkedett meg Nyikolaj Pokrovszkijjal, a Téli Palota vezetőjével, aki szintén Lunacsarszkij bizalmát élvezte. Pokrovszkij tetteit a neten keringő különféle információk alapján még időrendbe szednem sem sikerült. Műkincsek elsíbolójaként, az ellenforradalmi szervezeteknek fegyverszállítójaként, a Cseka besúgójaként emlegetik.

Annyi bizonyos, hogy 1918 szeptemberében a Finn Pályaudvaron, mikor a Cseka az egyik ládában fegyvereket talált, az akció során Pokrovszkij és Sahovszkaja is a letartóztatottak közé került. Lunacsarszkij akkor személyesen táviratozott Gleb Bokijnak a petrográdi Cseka vezetőjének:

„Tegnap este letartóztatták Jevgenyija Mihajlovna Sahovszkaját, a köztársasági vagyont kezelő ügyosztály energikus és tevékeny munkatársát. Ő jól ismert számunkra. Ha bármely tevékenységét illetően megnyilvánulása a szovjet hatalommal szemben elítélendő, és ez alapja lehet az ő letartóztatásának, ahogyan ez előfordulhatott a jelenlegi helyzetben is, biztosítom elvtárs, hogy ez könnyen és gyorsan megelőzhető egy nekem küldött egyszerű emlékeztetővel. Elvtársi üdvözlettel, Lunacsarszkij”. Így szólt az üzenet, Bokij pedig nem ellenkezett.

Több legenda is kering arról, hogyan végezte a hercegné. A legvalószínűtlenebb változat szerint a Vörös Hadsereg pilótája lett, de miután lelőtte hibát vétő szerelőjét, a hadbíróság halálra ítélte és kivégezték.

Sahovszkaja a hadseregben

Egy másik változat szerint, Lunacsarszkij segítségével a kijevi Csekához helyezték és 1919-20-ban itt szolgált nyomozóként. Ebben az időszakban igyekezett bosszút állni azokon, akik a kémkedési ügyet indították ellene. 1920 őszén halt meg egy részeg mulatozás során, a kollégáival folytatott lövöldözésben.

A harmadik változatban a letartóztatására érkező csekistákat pisztolylövésekkel fogadta, és a velük vívott tűzharcban vesztette életét. Utolsó szavai e szerint ezek lettek volna: „Vörös golyó, de az én hercegi kacsómból.”

Visszatérve a cári légierőre, 1916 nyarától kezdtek minden orosz légiegység mellé, két (később több) vadászgépből álló alegységet szervezni. Ekkor már Oroszországban is megjelentek az öt vagy annál több ellenséges repülőgépet lelőtt pilóták, az ászok, ahogyan a háború alatt Franciaországban nevezték őket. 1917 novemberében – Oroszország ekkor fejezte be a háborúban a légi hadműveleteket – hivatalosan 18 (egyes források szerint 19) orosz ász volt.

Ugyanebben a hónapban megbukott az Ideiglenes Kormány és a bolsevikok vették át a hatalmat. A propagandisták új, osztálytartalom alapján kiválasztott, kollektív hősöket (munkás, paraszt, katona, matróz) állítottak előtérbe. A pilótákból, akik többnyire tisztek voltak és a társadalom felsőbb rétegeit képviselték – ráadásul többnyire kiváltságos helyzetben voltak a többi katonához képest – osztályellenség vált.

Ennek eredményeként az októberi forradalmat követő első hónapban a bolsevik vezetők között az a vélemény alakult ki, hogy az aviatikát, mint a cári rendszer részét okvetlenül el kell törölni. Még egy dekrétum-tervezet is készült a repülőgépgyárak átalakításáról bútorgyárakká, de aztán decemberben mégis úgy döntöttek, hogy a saját oldalukon tartott pilótákból vörös légialakulatokat szerveznek.

1918 tavaszán Trockijt nevezték ki hadügyi népbiztosnak.

Trockij az új hatalom azon kevés vezetője közé tartozott, aki tisztán látta milyen forradalmi jelentőségűnek bizonyult az első világháború a repülés fejlődésére és ez milyen távlatokat nyitott meg.

A moszkvai repülőiskola 1919-20

A polgárháború idején a bolsevik hatalom erőforrások híján nem volt képes komolyan foglalkozni a repüléssel, bár tisztában volt döntő a jelentőségével a modern hadviselésben.

Trockij 1922 őszén látta elérkezettnek az időt a Vörös Légiflotta megteremtésének és a repülés kiépítésének az országban. Úgy gondolta a cél csak az egész nemzet mozgósításával érhető el.

1923 februárjában javaslatot tett a Légiflotta Barátainak Egyesülete (ODVF, Obscsesztvo Druzej Vozdusnava Flota) létrehozására, és talán nem meglepő, hogy a javaslatot a saját maga által vezetett Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsa el is fogadta. A következő hónapban, március 8-án megalakul az ODVF a Szovjetunió első társadalmi szervezete. Az egyesület fő feladatai: a repülőgépgyártás számára szükséges eszközök össznépi összegyűjtése, valamint széles körű agitáció és propaganda kifejtése a repülés ügyében.

„Az éhes, félig romba dőlt, félanalfabéta országot felszólították, hogy hozzon hősies áldozatot a repülés megteremtése érdekében és az ehhez szükséges propaganda eszközeivel emelje a repülést egy ilyen áldozathoz méltó szellemi magasságokba” – jegyzi meg Jelena Zseltova „A repülés kulturális mítoszai Oroszországban a XX. század első harmadában” c. tanulmányában.

1923 tavaszától aztán beindult a kampány.

Az ODVF sejteket hozott létre számos régióban és az ország városaiban. Megszervezte saját havilapja a „Repülőgép” kiadását, de az egyesület helyi szervezetei is adtak ki saját folyóiratokat „Vörös pilóta”, „Vörös szárnyakat Szibériának”, „Hajrá motor!”, „Légitárs” címmel.

Agitrepüléseket szerveztek az ország távoli zugaiban, plakátok készültek, filmeket forgattak, sőt cigaretta, keksz, karamell jelent meg az ODVF felhívásaival és szimbólumaival díszítve.

„Dolgozó nép, építsd a légiflottát!”, „Proletár – repülőre!”, „Éljenek a világ közösségének szárnyai – Vörös Légiflotta!”, „A Vörös Légiflotta – Október védőbástyája!”, „Vörösrepülőgép – minden dolgozó védelmezője!”, „Diktatúra a földön után, diktatúra a levegőben!” – kiabálták a jelmondatok.

1925 április 6-án Akadémiai Nagyszínházban ünnepelték az ODVF megalakulásának második évfordulóját. Az ünnepélyes ülés végén Vlagyimir Majakovszkij felolvasta „A repülő proletár” című versének első részét:

Munkás!

     Paraszt!

          Tapasztald meg,

Hogy

       az ég is

                 tiéd!

Igyekeztek az emberek lelkébe csepegtetni a büszkeség érzését, a lelkesedést, a hódolatot a szovjethatalom szinte természetfeletti ereje iránt, amely az ellenséget immár nem csak a szárazföldön és a tengeren, hanem az égbolton is legyőzi, és elküldi követeit a világ legtávolabbi zugaiba is.

De maguk a vezetők is úgy tekintettek a repülésre, mint egy eljövendő csodálatos korszak előfutárára. Trockij, Lunacsarszkij és sok más politikus, az ODVF propagandistái és maguk a pilóták is hittek abban, hogy a repülés új korszakot nyit, és e korszak embere jobbá, csodálatosabbá válik.

"Acél forradalmárokat alkottunk, repülőgépek képében" - üdvözölte költői lélekkel Rikov a 19 repülőgépből álló „Lenin” század átadását 1924 június 1-én.

A 20-as évek végére, a 30-as évek elejére a pilóták és ejtőernyősök kultikus figurákká váltak.

Egyesítették magukban a technikai fejlődés legmagasabb eredményeit, a látványosságot, a kockázatot, az esztétikát. Szorosan kapcsolódtak az ország védelméhez és a vezető légi hatalmakkal – az Egyesült Államokkal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Németországgal – vívott versenyhez. Ráadásul egy összetartó kollektíva egymásért felelős tagjaiként kiválóan példázták a korszak igazi hősét, a közösséget, bár ez a közösség a 30-as évek közepéig viszonylag szűk körű volt.

Igazi tömegmozgalommá 1935-36-ra vált. Ennek alapjait egyfajta politikai-kulturális váltás teremtette meg, mely szerint a szocialista építés hőse már nem a kollektíva, hanem az egyén.

Az egyén aki fegyelmezetten, technikai jártassággal, általános kulturáltsággal végzi munkáját.

Jól példázza ezt a korszak másik nagy mozgalma amely Alekszej Sztahanovról kapta nevét. Sztahanov (két áccsal, akik a dúcolást végezték) 1935. augusztus 31-ről szeptember 1-re virradó éjszaka rekordot állított fel 102 tonna szenet kitermelve, amely a normának 14-szerese volt. Kezdetben a mozgalom célja valóban a pusztán fizikai erőkifejtéssel elért norma-túlteljesítés volt, de a sztahanovisták első összszövetségi konferenciáján 1935 decemberében Sztálin már mást hangsúlyoz: „A sztahanovisták, ezek a kultúrát és a technikát ismerő emberek, példáját adják a precizitásnak és a pontosságnak a munkában, képesek értékelni az időtényezőt és megtanulják számolni az időt nem csak a percekben, de másodpercekben is.”

„Szigorú fegyelem, a lazaság megszüntetése jellemzik az igazi Sztahanovistát, akinek a tisztaság, a pedánsság és a kulturáltság példájának kell lennie a munkahelyén és otthon is” – sulykolja a sajtó.

Míg a Sztahanov-mozgalom a „nagy” hősök tetteinek és hősiességének megismétlésére adott lehetőséget a „kisember” szintjén, a repülésbe bekapcsolódók esélyt kaptak maguk is „nagy” hősökké válni.

A polgári repülés a nőkre vár

1936-ban az országban már 150 repülőklub volt (1930-ban csak 4), 240 vitorlázórepülő-tér 2000 vitorlázógéppel és 1200 oktatóval. Az ejtőernyőstornyok száma 600. Becsült adatok szerint 1935-ig több mint egy millió ember ugrott ejtőernyővel. Az 1936-os évben összesen – talán túlzó becslések szerint – több mint 1,3 millió. A "Repülőgép" és a "Légiközlekedés" lapok minden számában akadtak hirdetések a pilóták, vitorlázó pilóták és ejtőernyősök képzéséről a gyárakban és gépállomásokon.

Tömegesen tervezték a vitorlázógépeket és folyamatos összszövetségi verseny zajlott a legjobb műrepülő- vagy vitorlázógép címért. Terjedt az ejtőernyős tornyok építése, részletes utasításokkal segítették azok felállítását. „Az ejtőernyős torony céljára alkalmazni lehet bármely építményt: templomok harangtornyát, minareteket, várfalak bástyáit, gyárkéményeket”.

Egy folyóiratban tudósítás található arról, hogy Kljazma városban két haranglábat átalakítottak ejtőernyős toronnyá. A Krím a távolsági vitorlázórepülő-verseny fő helyszínévé vált. A légtér meghódítása lett az egyik alapvető témája a regényeknek, filmeknek, daloknak, a képzőművészetnek és más műfajoknak.

A legjobbak pedig megkapták az őket megillető figyelmet, ők váltak a pilóta-hősök galériájának országosan ismert alakjaivá.

A "Szülőföld" legénysége

Az Északi sarkra repülő Mihail Vodopjanov, a sztratoszférát elérő Vlagyimir Kokkinaki, a távolsági repülő Mihail Gromov, vagy a „Szülőföld” nevű ANT-37-esen leszállás nélkül a Távol-keletre repülő trió, Valentyina Grizodubova, Polina Oszipenko és Marina Raszkova.

Valerij Cskalov

E társaságból Valerij Cskalov vergődött a legnagyobb hírnévre, aki két társával Georgij Bajdukovval és Alekszandr Beljakovval előbb a Sztálin-útvonal elnevezésű távot teljesítette, azaz Moszkvából 1936. július 20-án startolva 56 óra múlva landolt Udd szigetének homokján az Ohotszki-tenger partján, majd a következő évben ugyancsak Moszkvából, ugyancsak leszállás nélkül az Északi-sarkon keresztül Amerikába repült.

Az eredetileg vadászpilóta Cskalovról sok legenda kering. Bátor, sőt vakmerő pilóta hírében állt, aki gyakran kapott büntetést kockázatosnak ítélt repülései vagy részeg verekedései miatt. Egyszer mélyrepülést hajt végre a vasúti sínek fölött és a szembejövő vonatot „átugorva” az állomásépületen töri össze a gépét, máskor a Troickij híd alatt repül át, bár ezt a bravúrt egyesek szerint nem ő, hanem Jevgenyij Boriszenko hajtotta végre 1940-ben, kizárólag a „Cskalov” film forgatása kedvéért.

A 20-as évek végétől hol leszerelték, hol visszavették a hadseregbe, végül 1933-ban tesztpilóta lett a leningrádi 39-es számú (Mezsinszkijről elnevezett) repülőgépgyárban. Olyan új műrepülő figurák fűződnek nevéhez, mint az emelkedő dugóhúzó vagy a késleltetett orsó. (Legalábbis valami ilyesminek fordítom, de mivel nem értek hozzá, talán így nincs is semmi értelmük.)

Cskalov és Sztálin

Első találkozására Sztálinnal 1935. május 2-án került sor a „Frunze” repülőtéren. A pilóta műrepülését követően beszélgetett vele a parádéra kilátogató vezér.

„A találkozás után az életem tartalmasabbá vált, fegyelmezettebben kezdtem repülni mint korábban, úgy tűnt hatalmas új erők áramoltak belém, hogy szolgáljam a mi csodálatos hazánkat” – írta később erről Cskalov.

A repülősöket kitüntetett figyelemmel kísérő Sztálin („Szeretem a pilótákat. És őszintén meg kell mondanom, ki kell állnunk értük. Nekem fáj a szívem, amikor valamelyik pilótát megsértik. Akiket én mindenek előtt tisztelek, azok a polgárháború hősei, az idősebb nemzedék, és a pilóták, az új nemzedék képviselői.”) más pilóták számára is maga volt a fegyelmező erő, a bölcs iránymutatás, minden tudás forrása. Akár mulathatnánk is Beljakov emlékein amelyeket hármójuk Szocsiban, Sztálinnál tett látogatása után vetett papírra. A pedagógus családban nevelkedett, repülőakadémiát végzett navigátor, mintha az iskolákat teljesen feleslegesen végezte volna, mintha mindent most a „bölcs vezértől” tanulna meg:

„Sztálin elmagyarázta nekünk, hogy korábban itt tölgy nőtt, de mivel a fenyő kiválóan tisztítja a levegőt, úgy döntött a tölgyet fenyőre cseréli. Azt mondták a fenyő itt nem él meg, de Sztálin mégsem hallgatott rájuk és ragaszkodott a cseréhez.

– Láthatják, gyönyörűen növekszik – mosolygott Joszif Visszarionovics.

– Nyilvánvaló, Sztálin elvtárs, mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell – mondta Cskalov.

– Igen – válaszolta Sztálin – csak nem kell elcsüggedni. Ha elsőre nem sikerül, meg kell újra próbálni, ha megint nem sikerül, más oldalról kell nekifogni. A bolsevikok mindig így csinálják Erre még Lenin tanított minket!..

A beszélgetés arra terelődött, hogy éjszaka ezen a dombon melegebb van, mint közvetlenül a tengerparton. Sztálin elmagyarázta nekünk, hogy éjszaka a hegy lábánál lecsapódó hideg levegő ott nyirkosságot okoz. Ezért kell a szanatóriumot magasabban építeni, nem lenn, közvetlenül a parton. (…)

A fenyőkön kívül nőttek a kertben valamiféle ezüst levelű ismeretlen fák is. Sztálin elmondta, hogy ez az eukaliptusz. Letépett néhány levelet, összemorzsolta a kezében és megszagoltatta velünk. Sajátos, a terpentinre emlékeztető illatot árasztottak. Sztálin mesélte, hogy az eukaliptusz elűzi a maláriaszúnyogokat és hogy az amerikaiak felhasználták a malária elleni küzdelemben a Panama-csatorna építésénél. (…)

Beszélgetve mentünk a tekepályához. Sztálin megmutatta nekünk hogyan kell elgurítani a golyókat a gurítódeszkán, hogy ne menjenek félre. Fogott egy golyót és nagyon ügyes mozdulattal elgurította. A golyó simán gurult végig a keskeny deszkán és rögtön feldöntött néhány bábut. Nekünk viszont egyáltalán nem ment jól. Sztálinnak ismét meg kellett mutatnia hogyan kell játszani...”

Cskalovot különösen kedvelte.

Vagy talán csak különösen alkalmasnak tartotta a propaganda céljaira.

A hős, akivel ország-világ előtt lehet büszkélkedni, aki bizonyíték a szovjet ember felsőbbrendűségére.

A Szovjetunió Hőse

A Szovjetunió Hőse, dandárparancsnok, a Legfelsőbb Tanács Nemzetiségi tanácsának tagja, Vasziljov települést a tiszteletére Cskalovszkra keresztelik. Írásos nyoma nincs, ám felesége emlékei szerint a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egyik posztját is felajánlották neki, de ő visszautasította. Maradt annál, amihez értett.

1938 decemberében egy próbarepülés során vesztette életét.

A tragédia körülményeit két bizottság is vizsgálta 1938-ban illetve 1955-ben, de mindkét esetben a gép hibáját állapították meg. Ahogy azonban ilyenkor lenni szokott ma is tartja magát a bűncselekmény gyanúja, melynek újra és újra tápot adtak a családtagok nyilatkozatai.

„Georgij Bajdukov, a papa barátja és legénységének másodpilótája mesélte anyámnak, hogy a Kremlbeli kitüntetés átvételekor apám tegeződve fordulva Sztálinhoz, átadott neki egy pohár vodkát és javasolta igyanak pertut. Minden résztvevőnek elállt a lélegzete. Cskalov fenékig ürítette a poharat, de Sztálin csak belekortyolt. Azt hiszem, ez volt a végzetes hibája apámnak. Sztálin és Cskalov viszonyát nagyon pontosan jellemzi egy anekdota.

Sztálin Puskint olvas: „Egy sas fel az ég üde kékje felé száll, // itt fönt, ahol én vagyok, áll lebegőn.” majd felhívja Beriját és azt mondja: „Lavrentyij, tüntesse el a sast!”. Lám, a sast el is tüntették. El kellett nekik számolni bármivel is? Az egyik mindenható vezér, a másik egyszerű pilóta, aki egy időre ismertté vált.

Cskalov lezuhant gépének roncsai

Miért csukták le Tupoljevet? Bizonyára az ő szemében is önérzet látszott, hisz épp az ő gépein hajtottak végre ilyen sikeres repüléseket” – mondta egy újságírónak már halála után született lánya, Olga Cskalova.

Végül néhány szót magáról a filmről:

Természetesen a repülősök a filmesek érdeklődését is felkeltették. 1935-ben Julij Rajzman („Pilóták”), 1939-ben Eduard Penclin („Vadászrepülők”) rendezett róluk filmet. 1940-ben, Mihail Konsztantyinovics Kalatozov (a „Szállnak a darvak” későbbi rendezője) a leningrádi filmstúdióban kezdett neki egy film forgatásának a „sztálini sólyomról” ahogy akkoriban Cskalovot nevezték. A sarki pilóták emléke még nagyon frissen élt az emberekben (csak 5 év telt el az amerikai út és három a hős tragikus halála óta), így a film a közönségre lelkesítően hatott a háború előestéjén.

A főhőst Vlagyimir Bjelokurov alakította, aki a moszkvai művészeti akadémia színházának tagja volt. E szerepén kívül talán a „Vadállatok a fedélzeten” fedélzetmestere és a „Holt lelkek” Csicsikova miatt emlékeznek rá a nézők. Később rendezett is és tanított a Színházművészeti Egyetemen (GITISZ).

Az Olgát játszó Kszenyija Taraszova elsősorban a moszkvai Kis Színház művészeként volt ismert.

Mihail Gelovaniról, mint Sztálin állandó megformálójáról a „Parasztok” című Ermler film kapcsán már bőségesen írtam, így azt itt nem ismétlem el. (2011. áprilisi bejegyzés)

A 60-as évek elején természetesen ezt a filmet is átvágták, gondosan kigyomlálva belőle mindent ami Sztálinra, illetve a korszakra utal. Az 1941-es eredeti változat 2007-ben lett hozzáférhető DVD-n, amit a televízióban először csak 2014. februárjában vetítettek le.

Számomra talán a legérdekesebb egy ifjú színész villanása a film vége felé. Még a stáblistára sem került fel a szovjet színművészet későbbi zseniális alakja, az amerikai újságírót játszó Arkagyij Iszaakovics Rajkin.

Valerij Cskalov (Валерий Чкалов)

Rendezte – Mihail Kalatozov

Forgatókönyv – Georgij Bajdukov, Dmitrij Taraszov, Borisz Csirszkov

Fényképezte – Alekszandr Gincburg

Zene – Venyegyikt Puskov

ff, szovjet, 97 p.

Lenfilm, 1941

Bemutató – 1941. március 12.

Szereplők:

Cskalov – Vlagyimir Bjelokurov

Olga – Kszenyija Taraszova

Pal Palics – Vaszilij Vanyin

Aljosin – Borisz Zsukovszkij

link:

https://mega.co.nz/#!Fs90DB5R!6-AOh0cDTb0YSNR43Rte-7IntPuNOMAsLU4vuiUxmek

(jelszó: kinok55)

Vidám fickók

„Szörnyűség!

A moziban a »Viva Villát« vetítik, a peonok felkelésének tragikus képsorai peregnek, a fesztivál közönsége meg nevet!

Zajonganak az átkozottak!

Tapsolnak a nyomorultak!

Mi van?

Hogy is?

Miért?

Én nem nevettem.

Nem zajongtam.

Nem is tapsoltam abban a pillanatban.

Bűncselekményt követtek el a szemem láttára.

Rendkívülit.

Titánit.

A szív megkövül.

A kar széttárva.

A haj égnek áll.

Segítség!

Rablók!”

A „Lityeraturnaja Gazeta” 1935. február 28-i számában indítja így „Segítség! Rablók!” címmel megjelent glosszáját az akkoriban (azt mondják) ismert költő, Alekszandr Bezimenszkij.

Kissé hatásvadász kirohanását az előző év decemberében bemutatott „Vidám fickók” című zenés, úgynevezett „dzsessz-komédia” ellen intézte.

A szovjet sajtó szinte egyöntetűen sorakozott fel a kritika mögé, kifogásoltak majd mindent a filmmel kapcsolatban. Hogy a rendező, aki hosszabb ideig tartózkodott az Egyesült Államokban, lemásolt egy másodrendű hollywoodi revüt; hogy a főszereplőnek nincs hangja; hogy a viccek ízléstelenek; hogy az egyetlen jó dolog a filmben a zene, de azt meg lopták a „Viva Villából”. (Ezt az amerikai filmet épp akkor mutatták be az első moszkvai filmfesztiválon.)

Az elutasító recenziók száma egyre nőtt, annak ellenére, hogy a rendező már januárban megkapta a filmért a Vörös Csillag katonai érdemrendet. Mint írták: „a filmkomédia nehézségei felett aratott győzelemben tanúsított vitézségéért”.

Aztán Sztálin úgy döntött, véget vet a heves indulatokat kiváltó alkotás körüli vitáknak. Március 12-én a Pravdában megjelent egy békülékeny, a filmet jóindulattal kezelő írás, mely elismeri, hogy az ugyan nem mentes a hiányosságoktól, de...

De nyilvánvaló volt, hogy a „Nagy kormányos” számára fontos a film.

A 30-as évek elején a NEP végleg kimúlt és Sztálin belekezdett (vagy már javában benne is volt) grandiózus tervei megvalósításába.

A filmgyártásban egyelőre szélcsend honolt, de nyilvánvaló volt, hogy ez csak átmeneti jelenség, afféle vihar előtti csend. 1932-ben ugyan a filmművészet a Könnyűipari Népbiztosság irányítása alá került, ám a szakmában mindenki tudta, ez csak addig tart míg a Vezérnek ideje nem lesz velük is „foglalkozni”.

Erre 1933. februárjában került sor, amikor a Népbiztosok Tanácsán belül létrehozták a Mozgóképipari Főigazgatóságot (GUKF).

Jóllehet ennek feladata először csak a filmek munkálatainak felügyelete volt, azonban már májusban kiterjesztették hatáskörét és ettől kezdve felelős lett minden szövetségi és köztársasági stúdióban készülő film tartalmáért is.

A filmek tartalmáról pedig a Vezér azt gondolta, hogy a szocializmus építésén inaszakadtukig dolgozó embereknek olyan filmművészetre van szükségük, amely nemcsak új hőstettekre serkenti, de kikapcsolódni is segíti őket a pihenés szűkre szabott perceiben. A filmkészítők ne „okoskodjanak”. Készítsenek olyan filmet, amely az arany középúthoz tartja magát. Megfelelő mértékben értelmes és megfelelő mértékben közérthető.

A komédia műfajában az első ezeknek a követelményeknek tökéletesen megfelelő film a „Vidám fickók” lett.

Vígjátékok persze készültek a 20-as években is (majd’ félévente egy), de ezek túlnyomó többsége meglehetősen silány Chaplin-, Buster Keaton-, Max Linder-, Harold Lloyd-utánzat volt. A sokkal szerényebb számban forgatott jó vígjáték, Borisz Barnet vagy Jakov Protazanov komédiái pedig líraiságukkal szöges ellentétben álltak az új elvárásokkal.

Ezek a vígjátékok még „... egy másik, összetettebb, változóbb korszakot képviselnek. Még éppúgy magukon viselik a NEP hatását, mint ahogy a háborúét is, a pusztulást, a munkanélküliséget. Ezeknek a vígjátékoknak a hősei hétköznapi emberek. A villamosok utasai, a járókelők, a sorban állók, a társbérletek és a veteményeskertes kis házak lakói, akik a maguk módján vonzóak, de egyáltalán nem követelnek maguknak különleges helyet a történelemben. Nekik még nem sikerült megérteniük az új idők eszméit, megérezni annak romantikus pátoszát. Élnek a peremvidékeken, a külvárosokban, a közösségi lét zsúfoltságában – őket nem várja a Nagyszínház, vagy a Mezőgazdasági Kiállítás pompás pavilonjai, vagy a sportünnepély a Vörös téren...” – jellemzi e filmeket a filmtörténész, Mark Kusnyirov.

Borisz Sumjackij

Az „átalakítás” levezénylésére Sztálin a régi pártkatonát Borisz Sumjackijt szemelte ki. Még az illegalitásból ismerték egymást, Sumjackij vezette a fegyveres harcokat Szibériában és a távol-keleten, volt a rövid életű Távol-keleti Köztársaság külügyminisztere és szovjet nagykövet Perzsiában. Egyszóval otthon volt a terrorban és a diplomáciában is, így valóban alkalmasnak tűnt a filmes szakma átszervezésére.

A végső cél, az amerikai tapasztalatokat felhasználva megújítani a hazai filmipart, létrehozni egy „szovjet álomgyárat” a Krímben.

Kapóra jött a tervekhez a nyugati tanulmányútról ezidőtájt visszatérő (vagy talán épp e célból hazarendelt) rendezők, Szergej Ejzenstejn és Grigorij Alekszandrov, valamint az operatőr Eduard Tissze.

Ők még 1929-ben Lunacsarszkij a Közoktatási Népbiztosság vezetőjének engedélyével (javaslatára?) indultak szolgálati útra Nyugat-Európába és Amerikába. Hogy tapasztalatok szerzése, vagy inkább a szovjet mozi propagálása volt a cél (talán is-is) nem nagyon derül ki számomra, minden esetre ekkor már túl voltak klasszikus némafilmjeiken, „A Patyomkin páncéloson”, az „Októberen”, a „Régi és újon” így legalább szakmai körökben ismerték nevüket nyugaton.

Alekszandrov és Ejzenstejn

Alekszandrov és Ejzenstejn még 1921-ben ismerkedtek össze Moszkvában a Meyerhold-műhelyben. Állítólag összeverekedtek egy darab kenyér miatt, amit a két napja éhező Alekszandrov lopott el Ejzenstejntől. A két fiatalember a verekedést követően nemcsak baráti, hanem később munkakapcsolatba is került, és Alekszandrov segéd- vagy társrendezőjévé vált Ejzenstejn több filmjének.

Barátságuk olyannyira szoros volt, hogy filmes körökben homoszexuális kapcsolatról beszéltek.

(„Épp e verekedés nyomán tárult fel Eijzenstejn számára a fiatalember fizikai varázsa, kísértés, állati vonzerő áradva belőle” – legalábbis egyik életrajzírója Marie Seton szerint.)

A pletykák ellenére Alekszandrov 24-ben megnősült és elvette a társulat (Kék zubbony) egyik színésznőjét Olga Ivanovát. (Fiukat az akkortájt Moszkvában járó Douglas Fairbanks tiszteletére Douglas-nak keresztelték amelyet aztán az idők fordultával Vaszilijra változtattak. Manpság ismét Douglas-ként ír róla mindenki.)

Szóval 29-ben nyugatra utaztak, de a tapasztalatszerzés mellett (forgattak az Egyesült államokban és Mexikóban is) a szovjet életforma propagálására már nem nagyon maradt idejük.

Tissze, Chaplin, Alekszandrov

Alekszandr Dobrovszkij (aki jelenleg, az örököstől megvásárolván, az Alekszandrov-Orlova házaspár archívumának tulajdonosa) szavaival: „a társaság végigjárta az összes züllött lebujt és Cocteau még egy szabadkőműves páholyba is elvitte őket, mivel ő maga egyike volt az utolsó vagy utolsó előtti Merovingoknak. Találkoztak a Fehér emigránsokkal, forgattak egy naiv filmet is az emigrációról. (...) Az erkölcsök ebben a társaságban egyáltalán nem voltak kommunisták: Ejzenstejn erotomán volt és homoszexuális, Alekszandrovról és Tisszéről a rossz nyelvek mindig azt mondták, hogy biszexuálisok. Jean Cocteau-nak viszonya volt Ejzenstejnnel, de a közvetett bizonyítékok alapján inkább a jóképű Grigorij Alekszandrovba volt szerelmes. Van az archívumban egy fotográfia Cocteau-ról – a Cannes-i Filmfesztiválon, az »Orfeusz« bemutatóján – ezzel a felirattal: »Az én szeretett Grigorij Alekszandrovomnak«. Alekszandrovot viszont az éppencsak ismertté váló Marlene Dietrich-hez fűzték gyengéd szálak.”

Legalábbis Dobrovszkij ezt hámozta ki a pillanatnyilag csak általa kutatható dokumentumokból. (Hát, lelke rajta.)

A három utazó Walt Disney-vel

Sumjackij szándékai szerint Ejzenstejn lett volna, aki valóra váltja a „Népek Atyja” elképzeléseit az új típusú szovjet komédiáról, de a rendező túlságosan „öntörvényű” volt ehhez a feladathoz. Meg aztán le is nézte Sumjackijt, gyakran nyilvánosan gúnyolódott felettese tudatlanságán. Egyszer azt ajánlotta neki, hogy az új vígjátékot Barkov költeménye a Luka Mudiscsov alapján forgassák le, persze a címben szereplő illetlen családnevet (muda – a szlengben férfi nemi szerv) nem említette. Agyba-főbe dicsérte a mű ideológiai következetességét, s mivel Sumjackijnak fogalma sem volt miről beszél, kérte a könyvet. A titkárnők nem merték közölni a főnökkel miről szól a történet és inkább eltüntették a sikamlós opuszt.

A GUKF vezetője végül lemondott a közös munkáról Ejzenstejnnel, Alekszandrov pedig felismerve a rendező kegyvesztettségét, azonnal szakított vele és felvette a kapcsolatot Sumjackijjal. (aztán mikor Ejzenstejn visszakerült a „pixisbe”, persze újra átértékelte kapcsolatukat.)

1932 augusztusában Alekszandrov meglátogatta Gorkijt, akinek lakásán „véletlenül” épp ott volt Sztálin. Beszélgetés kezdődött a rendező külföldi tapasztalatairól, aminek végén Sztálin megjegyezte, hogy a művészet leragadt a tegnapnál és nem akar azzal a nyilvánvaló dologgal számolni, hogy az emberek szeretik a friss, életvidám műveket.

Aztán Gorkijhoz fordult:

„Alekszandr Makszimovics, ha önnek nincs ellenére a vidámság, a nevetés, segítsen felébreszteni a tehetséges literátorokat, a nevetés mestereit…”

Gorkij megígérte és már ősszel összehívták az ország vezető rendezőit és forgatókönyvíróit, sürgetve őket, hogy lássanak hozzá azoknak a vígjátékoknak az elkészítéséhez, amelyeket „már úgy várnak a szovjet emberek”.

A Sztálinnal való találkozás aztán végleg meggyőzte Alekszandrovot, hogy komédiát kell forgatnia.

A forgatókönyvet két hónap alatt írták meg Vlagyimir Masszal és Nyikolaj Erdmannal.

Alekszandrov később igyekezett úgy beállítani a dolgokat, mintha mindent ő talált volna ki, mindenben ő döntött volna, de a többiek visszaemlékezései nem ezt tükrözik. Valójában inkább Sumjackij mozgatta a szálakat. Ő választotta Nyikolaj Erdmant és kérte tőle, hogy kifejezetten Leonyid Utyoszov és az akkoriban roppant népszerű „dzsessz-zenekara” körül bonyolódjon a történet.

Nyikolaj Erdman

Egyébként Erdmant és Masszt a film forgatásáról vitték el, letartóztatásuk oka bizonyos kéziratban lévő politikai élű paródiák voltak. Nem is szerepelt nevük a stáblistán. Erdman 3 évet kapott, Jenyiszejszkbe száműzték. Egy meglehetősen közeli ismerőse (talán még barátnője is), a színésznő Angelina Sztyepanova – aki később az író Fagyejev felesége lett – közbenjárására azonban a következő évben átkerült Tomszkba. Közben továbbra is írt forgatókönyveket és 1941-ben a „Volga-Volgáért”, miközben továbbra sem lakhatott a fővárosban és a nagyobb városokban, megkapta a Sztálin díjat. A fővárosba csak 1941 végén térhetett vissza, mikor Lavrentyij Berija az NKVD klubjának ének és táncegyütteséhez helyeztette.

Visszatérve Utyoszovhoz, ő igazi őstehetség volt.

Lazar Vaszbejnként született Ogyesszában, már 15 évesen több hangszeren játszott és énekelt a zsinagógában meg mindenféle esküvőn.

A középiskolát sem fejezte be, kicsapása után cirkuszosnak állt, gyűrű és trapéz-artista, sőt még bohóc is volt. A polgárháború után került Moszkvába, majd Leningrádba. Az akkortájt divatos „miniatűr” színházakban lépett fel. Ezeken a varieté-, és kamaraszínpad-szerű helyeken kuplékkal, monológokkal, rövid jelenetekkel léptek fel a művészek, de néha divatbemutatót, filmvetítést is beiktattak. Egy ilyen helyen tartotta az Utyoszov-zenekar első fellépését 1929 március 8-án.

Utyoszov és együttese 1929-ben

„... közérthető, dallamos, érzelmes, jazz muzsikát [játszott],közelítve azt a népdal hagyományaihoz. Nemcsak eredeti jazz-zenekart hozott ezzel létre, hanem esztrádművészek közösségét is. A kiváló zenészek, akik kotta nélkül játszottak, előadtak bármilyen jelenetet a zene nyelvét kiegészítve a színház nyelvével.”

A 30-as évek elején már valóban országszerte ismert és kedvelt muzsikus volt, hatalmas rajongótáborral.

A női főszereplőt kicsit nehezebben találták meg.

Még amatőrökkel is próbálkoztak. Az egyik esetre Alekszandrov így emlékezett:

„Moszkváig jutott a híre, hogy a Ramenszkij körzetben van egy lány, egy traktoros, megdöbbentő ének- és tánctudással. Manapság biztos megnyerné a köztársasági versenyt, még a szövetségit is, de akkoriban...

Elmentünk Ramenszkojéba, szerveztek nekünk valami falusi amatőr előadás-félét. Fellépett a kolhoz együttese, ez a lány meg énekelt és táncolt. A képességei valóban kiválóak voltak és úgy döntöttem, hogy elhívom Moszkvába próbafelvételre. A gépállomás vezetője azonban nem engedte el Moszkvába, így indokolva: »Fölösleges neki óbégatnia, dolgozzon csak a traktoron. Nekem így is művésznő!«”

Aztán 33 tavaszán a díszlettervező és grafikus Pjotr Williams elhívta Alekszandrovot a Moszkvai Művész Színházba, ahol Offenbach „La Perichole” c. operettjének címszerepét a 30 éves Ljubov Orlova játszotta.

A rendező megnézte és már másnap este együtt mentek a Bolsojba a Szobinov ünnepségre. (Leonyid Szobinov operaénekes 60 éves korában, 1933-ban vonult vissza a színpadtól.)

Utána hajnalig bolyongtak Moszkvában és a végén Alekszandrov felajánlotta Orlovának a „Vidám fickók” főszerepét. Ő sokáig szabódott, de végül igent mondott.

Ez Alekszandrov regényes változata arról, hogyan ismerkedett össze későbbi feleségével.

Mások szerint maga Orlova volt a kezdeményező fél. Egyszerűen bement a stúdióba és felajánlotta magát a szerepre. A próbafelvételen azonban gyenge teljesítményt nyújtott, így nem nyerte meg a rendező tetszését. De Orlovát nem lehetett megállítani. Egyik barátnője, a dokumentumfilmek stúdiójának igazgatója, Ligyija Sztyepanova közeli ismerőse volt Alekszandrovnak. Egy nap meghívta magához a rendezőt egy csésze teára, ahová „váratlanul” betoppant Orlova is. Mit tesz isten, Sztyepanovának hirtelen el kellett mennie valahová és otthagyta kettesben Alekszandrovot és Orlovát. Néhány nappal később aztán Orlova megkapta Anyuta szerepét.

A történet mögött talán meghúzódik egy kis rosszindulat, de az kétségtelen, hogy az anyai ágon nemesi családból származó, hadmérnök apával büszkélkedő színésznő rendelkezett némi tapasztalattal a megfelelő partnerek kiválasztásában.

A fiatal Ljubov Orlova

A zongorázni, balettozni tanuló fiatal lány családja nehéz körülmények közé került a polgárháború alatt és után. Orlova szabad idejében moziban zongorázott, táncolt, hogy segítse őket. A konzervatórium és a Moszkvai Művészeti Technikum elvégzése után felvették a Művész Színház Zenei Stúdiójába kóristának. Még ugyanebben az évben egy előadás után valaki bemutatta neki a prominens párthivatalnokot, Andrej Berzint.

Az Orlov család a társbérletből hamarosan önálló lakásba költözhetett, Orlova pedig a házasságkötés után férjéhez. Berzint azonban nemcsak a fiatal kóristalány érdekelte, hanem a politika is. Ebben azonban már nem volt olyan szerencsés. A 20-as évek végére helyettes népbiztos lett belőle, a pártellenzék egyik fontos alakja. 1930 elején letartóztatták az un. „Csajanov-ügyben” és ezzel kilépett a kóristalány életéből.

(Kazahsztánba száműzték, ahol a „Szojuzpromkorm”, a Szövetségi Élelmiszeripari Egyesülésnél dolgozott 1938-as újabb letartóztatásáig. Ekkor már a GULAG-ra került ahonnan csak a háború után szabadult. 1951-ben halt meg Lettországi rokonainál, rákban. Ezt csak azért jegyzem meg, mert Orlova, mikor a film bemutatása után megkapva az Érdemes Művész címet Sztálinnál járt, érdeklődött a Vezérnél első férje után. Sztálin meglepődött, de megígérte, hogy segít. Orlovát nemsokára behívatták a Lubjankára ahol az egyik KGB vezető közölte vele, hogy a volt férje még él, és ha az az óhaja, akár már ma csatlakozhat hozzá. Orlova egy szót sem szólt, felállt, és csendben elhagyta a szobát.)

Visszatérve a Művész Színházhoz, a kóristalányból viszonylag rövid idő alatt lett primadonna.

1926-ban vált ki a színházból a Zenei stúdió és lett önálló Zenés Színház mely akkori vezetőjének nevét, Vlagyimir Nyemirov-Dancsenkóét vette fel. Az addig vezető színésznő Olga Baklanova (állítólag Nyemirov-Dancsenko szeretője) egy turnét követően Hollywoodban maradt. Őt a primadonna szerepkörben Nagyezsda (más források szerint Anna) Kemarszkaja követte, de már 32-ben Orlova volt a nagy sikereket arató új üdvöske, köszönhetően tehetségének és talán közeli barátjának is, aki Vlagyimir Nyemirov-Dancsenko fia, a szintén a színházban dolgozó Mihail volt. A barátság annyira közeli volt, hogy mindenki közelgő házasságukról beszélt ám az mégis füstbe ment. Új rajongó tűnt fel, egy osztrák impresszárió (máshol diplomata, vagy üzletember) személyében. Nem lehet tudni, hogy a színésznő mit remélt ettől a kapcsolattól, talán külföldre vágyott, talán a mozihoz remélt valami összeköttetést, ugyanis a színházat egyre szűkebbnek érezve, a filmezés felé kezdett kacsingatni. Szerepelt is két filmben („Aljona szerelme” és a „Pétervári éjszaka”) de színpadi sikerei ellenére a filmeket sem a szakma sem a közönség nem vette észre.

Ekkor kapta (vagy szerezte meg) Alekszandrov ajánlatát.

És meg is ragadta.

Alexandrov és Orlova a forgatáson

Bár a forgatásra Alekszandrov a feleségével és a kisfiával, Orlova pedig osztrák élettársával érkezett, sőt az operatőr Vlagyimir Nilszen is megpróbált közeledni a színésznőhöz, de az és a rendező csak egymással voltak elfoglalva. (Egyébként Nilszen is Borisz Sumjackij ajánlására lett a film operatőre, korábban Ejzenstejn két filmjében is Eduard Tissze kameramanja volt, 1935-ben pedig ő fényképezte Ejzenstejn szerencsétlen sorsú „A bezsini rét” című filmjét. Nilszen éppen száműzetését töltötte a Fehér-tengernél, onnan hozatta el Sumjackij, aki úgy tűnik a szakmaiságot azért fontosabbnak gondolta mint a makulátlan előéletet.)

Alekszandrov mindent megtett, hogy a színésznő ne kezdőnek, hanem a forgatás nagyasszonyának érezze magát. Még a forgatókönyvön is változtatott, hogy Orlovának több jelenete legyen. A stáb érdeklődéssel figyelte lesz-e új párja a szovjet filmművészetnek.

Lett.

Először az osztrák elégelte meg, hogy asszisztáljon a szerelem szárba szökkenéséhez, aztán Alekszandrov családja is visszatért Moszkvába.

A forgatáson

A forgatás részben Gagrában zajlott, Szergej Petrovics Fjodorov sebészprofesszor („az orosz urológia atyja”) nyaralójában, bár az ehhez kapcsolódó történetre azért nem mernék mérget venni:

„A professzor ebben az időben Moszkvában tartózkodott. A filmes stáb megkereste a házra felügyelő olaszt és rábeszélte, hogy engedélyezze a forgatást a dácsában. A gyanútlan olasz azt gondolva, hogy egy ilyen gyönyörű helyen csak csodálatos szerelmi jeleneteket lehet forgatni, beleegyezett. Nyugodtan figyelte a felső erkélyen ülve a stáb előkészületeit, a kék ingben, mexikói nadrágban és trópusi sisakban megjelenő Alekszandrovot. Aztán felhangzott a jel, a díszes lépcsőkön pedig az abházok vad kiáltásai közepette vágtatni kezdett egy felbőszült tehéncsorda. Mindent elsöpörtek ami az útjukba került. Az állatok öklelve, lépcsőket törve, a banánfákat gyökerestől kiforgatva rohantak fel. A szerencsétlen olasz látva a pusztítást, a saját nyelvén kezdett hangos kiabálásba. Ám a filmesek nem álltak le. Négy órán át tartott a forgatás, négy órán át jajveszékelt az olasz, Alekszandrov pedig négy órán át mosolygott derűsen.”

A résztvevők számára emlékezetes forgatás volt, izgalmakkal, kellemetlenségekkel, sőt balesetekkel tűzdelve.

Utyoszov és Mar' Ivan'na

A megvadult bika hátán, a forgatókönyv szerint Utyoszovnak kellett volna „rodeóznia”, ám ő ezt kerek perec megtagadta. Akkor Orlovát ültették fel rá (mármint a bikára), akit aztán a megvadult állat annak rendje és módja szerint le is dobott magáról. A színésznő egy egész hónapig feküdt a kórházban.

Az állatok is megsínylették a forgatást, de nekik nem volt választási lehetőségük.

Két tehén összecsuklott a hőségtől, egy harmadik pedig legurulva egy magas lejtőn az útra zuhant, „szörnyen megrémítve a strandról visszatérő hölgyeket”.

Az ebédlői jelenetben szereplő malackával egy tál konyakot itattak meg, hogy tántorogjon a felvételen, a bika pedig tíz liter vodka után vált kellőképpen részeggé. Mivel ez túl jól sikerült és a bika kötelét elszakítva üldözni kezdte a stáb tagjait, egy állatorvos javaslatára a vodkához brómot kevertek. A bika részeg lett, de nyugodt. És hogy emellett még „mosolyogjon” is, tubákot szórtak szét körülötte.

A 30-as években még senki sem törődött azzal, amit napjainkban szinte mindig tudomásunkra hoznak a filmek készítői. Mármint, hogy a filmben szereplő állatok semmiféle bántalmazást nem szenvedtek.

Azért abban ne legyünk olyan biztosak, hogy ez így is van.

(Hallottam olyan – manapság zajlott – forgatásról, ahol a bikát elektromos sokkolóval „vadították”. A szerencsétlen állat rögvest összecsinálta magát kínjában.)

A film 34 őszére állt össze teljesen, de már nyáron „tesztelték” hosszabb-rövidebb részleteit.

A sorsát befolyásolók közül talán Gorkij volt az első aki látta a még nem teljesen elkészült alkotást. Különösen a zenészek verekedése tetszett neki: „a magunk módján verekednek, nem amerikai módra” – mondta. (Hogy ezen pontosan mit értett nem tudom, de a jelenet valóban elég mozgalmasra sikeredett. A tíz napig forgatott jelenetet végül négy percre vágták össze, igaz, vágását nem az alkotók, hanem Ejzenstejn végezte.) A film keresztapja is a „forradalom viharmadara” volt, a „Dzsessz komédia” és „Az abrau-dursoi pásztor” helyett ő találta ki a „Vidám fickókat”.

Forgatási jelenet

Sztálin július közepén látta a filmet, az eseményről maga Sumjackij tudósít, aki rendszeresen készített feljegyzéseket a Kreml vetítőtermében lezajlott eseményekről. A vetítés 1934. július 13-ról 14-re virradó éjszaka történt, a Vezéren és Sumjackijon kívül Molotov, Vorosilov, Kujbisev, Kaganovics, Zsdanov, Ordzsonikidze és Jenukidze vett részt rajta.

„Sztálin:

- Na, mit nézünk még meg? (Előtte a »Cseljuszkin« c. Dokumentumfilmet látták.)

Vorosilov:

- Nézzük meg, a »Vidám fickókat«!

Sztálin:

- Az meg miféle film?

Vorosilov:

- Egy érdekes, vidám, zenés film Utyoszovval meg a dzsessz-zenekarával.

Sumjackij:

- De még nincs nálam az egész, csak mostanában készül el. Csak az első (három) részt tudom megmutatni.

Sztálin:

- Kíváncsivá tesz bennünket. Hát akkor legalább az elejét.

Kaganovics:

- Hisz Utyoszovnak nincs is hangja.

Zsdanov:

- Ráadásul mindig csak züllött dalokat énekel.

Vorosilov:

- Nem, majd meglátják, nagyon tehetséges művész. Nagy tréfacsináló és remekül énekel a filmben. Nagyszerű film.

Sumjackij:

- Elértük, hogy úgy istenigazából játsszon és énekeljen.

Kaganovics:

- És hogy érték el?

Sumjackij: Beszéltem a hangosfilm technikai lehetőségeiről.

Sztálin:

- Hát, ha egyszer jó, akkor lássuk!

Utyoszov és Marija Sztrelkova

A »Vidám fickók« első részeinek vetítése homéroszi hahota közepette zajlott. Különösen tetszett (Joszif Visszarionovicsnak, Klimentyij Jefremovicsnak, Lazar Mojszejevicsnak és Zsdanovnak) a jelenet a strandon a hallal, és a következő párbeszéd: »- Ön olyan fiatal és már zseni. Hogyan lehet ez? – Szokás dolga.« Nagyon tetszett a masírozás, a gőzhajó (?!), a csorda névsorolvasása stb. Érdeklődni kezdtek ki forgatta és hol.

Sumjackij: Elmondtam.

Kaganovics:

- Ez tényleg nálunk Moszkvában készült? Merthogy igen magas színvonalú munka, közben meg azt mondják, hogy az önök moszkvai üzeme nem is üzem, hanem inkább temető. A sajtóban is gyakran szóba kerül.

Sumjackij:

- Ezt csak a szkeptikusok, a pesszimisták mondják nálunk, azok az emberek, akik maguk nem igazán dolgoznak.

Sztálin:

- Mondjuk ki nyíltan – a dologtalan mizantrópok. Még nem kevesen vannak ilyenek, mindenféle ügy körül. Ahelyett, hogy kemény munkával igyekeznének javítani a dolgokon, csak morgolódni tudnak és megjósolni a sikertelenséget…”

Július 21-én Sumjackij levetítette az egész filmet, mégpedig Sztálin kifejezett kérésére. („És az a »Vidám fickók«, aminek már megnéztük az elejét?”) Vorosilov eljátszotta a strébert: „Én már láttam az egészet. Betegre nevettem magam. Nagyon jó film.” Mire Sztálin leintette: „Katona módra cselekedett, sebesen. De a filmet majd akkor értékeljük, amikor mind együtt megnéztük.”

Orlova és Utyoszov

A Vezérnek egyébként tetszett a film, vetítés közben nagyokat nevetett, kommentálta a többieknek a cselekményt, a filmtrükköket. A névsorolvasás jeleneténél Vorosilovhoz fordult: „Tessék, ez egy jó ötlet. Nálunk meg okoskodnak és borongós »újjáépítési« meg »átnevelési« történetekben keresik az újat. Nekem nincs ellenemre ezeknek a problémáknak a művészi feldolgozása. Épp ellenkezőleg. De tegyék úgy, hogy derűs, élénk és vidám legyen.”

Úgy érezzük magunkat, mint egy szabadnap után, jegyezte meg a végén.

Egy jelenetet azért mégiscsak ki kellett hagyni a filmből, de hogy ez Sztálin, vagy a film – mint „ellenforradalmi és huligán” mű – betiltására kísérletet tevő Andrej Bubnov (közoktatási népbiztos) és Alekszej Szteckij (1935-től az SZKP KB agitprop osztályának vezetője) kezdeményezésére történt-e, arra nem találtam utalást.

A kivágott jelenetben a kolhoztagok ítélkeznek a főhős felett, akinek felelőtlen magatartása következtében kerültek az állatok a „Fekete Hattyú” panzióba. A későbbi kiváló komikus, Eraszt Garin volt a vádló:

„Csak gondolják meg, elvtársak, micsoda züllésbe taszította Potyehin elvtárs a rábízott csordát. Két külföldi különlegességünk, Zoja a svájci és Eszter Van Dongen a holland tehén nem éjszakáztak a kolhozban, és reggel rúzsnyomokkal a tőgyükön jelentek meg a legelőn!”

Az év végi bemutató egy pillanatra még veszélybe került a december elsején történt leningrádi Kirov-gyilkosság és az azt követő országos gyász miatt, de aztán a Kreml úgy döntött, hogy a népnek még az év vége előtt megfelelő szórakozást kell nyújtani. A Sumjackij által eredetileg Leningrádba tervezett bemutatót december 25-én a moszkvai „Udarnyik” (Élmunkás) filmszínházban tartották meg.

Ahogyan maga a film, annak reklámja is igyekezett a hollywoodi tapasztalatokból meríteni. A film dalai megjelentek hanglemezen, kiadták a dalok kottáit, dalszövegeit, árusították a főszereplők fényképeit. A hölgyek „Vidám fickók” csokoládét, a férfiak „Vidám fickók” cigarettát vásárolhattak az üzletekben. Mozgó reklámhordozóként még egy halottaskocsi is megjelent az utcán.

Külföldön „Moszkva nevet” címmel vetítették a filmet. „A Vidám fickók előtt az amerikaiak csak Dosztojevszkij Oroszországát ismerték. Most hatalmas előrelépést láthattak az emberi lélektanban – az emberek harsányan és vidáman nevetnek.” – mondta Chaplin.

Leonyid Utyoszov

Röviddel a premier után, 1935 januárjában ünnepelte a szovjet mozi 15 éves fennállását. A nagy „csillaghullásból” nem maradtak ki a „Vidám fickók” alkotói sem. Ekkor kapta Alekszandrov a már említett katonai kitüntetést, Sumjackij a Lenin-rendet, Orlova pedig a Szovjetunió Érdemes művésze címet.

Az Alekszandrovval és Orlovával a forgatáson meglehetősen rossz viszonyba került Utyoszov ebből kimaradt.

Az ellenségeskedés kiváltó oka talán Utyoszov forgatáson tett megjegyzése volt. Amikor először látta a harmincévesen egy fiatal lány szerepére készülő Orlovát, odafordult Alekszandrovhoz és megkérdezte: „Hol találtad ezt a régi kalocsnit?”

Így aztán Utyoszovnak kitüntetés helyett be kellett érnie egy hazai gyártmányú „Fet” fényképezőgéppel.

Igaz, járhatott volna rosszabbul is.

Mint írtuk, Erdmant és Masszt már a forgatáson „begyűjtötték”.

Az operatőrt, Vlagyimir Nilszent, 1937-ben a „Volga-Volga” forgatását követően tartóztatták le (az év elején még megkapta a szovjet Becsületrendet).

Nilszen, a börtönben

„Azt találtam furcsának, – mesélte egy beszélgetésben özvegye, Ida Penzo – hogy a szálloda adminisztrátora (akkor a Metropol szállóban laktak) kétszer is érdeklődött telefonon este hat óra után, otthon van-e Vlagyimir Szemjonovics illetve hamarosan megjön-e. Épphogy leültünk az asztalhoz, a folyosón felhangzottak valakinek a sietős léptei, aztán váratlanul a második emeleti 276-os szobánkba kopogás nélkül besétált két civil ruhás férfi. Egyikük csendben megállt az ajtónál, a másik revolvert fogott Nilszenre és számomra érthetetlenül dühösen azt kiáltotta: »Fel a kezekkel! Itt a letartóztatási parancs.« A férjem, teljesen nyugodtan letette az asztalra a kést és a villát, felállt és halkan azt mondta: »Miért fel a kezekkel? Nincs fegyverem.« Felvette a kalapját, kabátját, és búcsúzóul azt mondta nekem: »Ne aggódj... néhány nap múlva megjövök, mint régen... Engem az NKVD-ben ismernek.«”

Az operatőrt szinte minden barát sietett megtagadni. Újra Ida Penzo:

„Eduard Tissze azt válaszolta nekem a telefonban, hogy kéri, ne számítsam őt a baráti körömhöz. Alekszandrov meg, megtudva tőlem a férjem letartóztatását annyira megrémült, hogy azonnal elveszítette a beszélőképességét.”

Ellenforradalmi tevékenységgel és kémkedéssel vádolták. A kérdésre, hogy a kémkedés mellett miben nyilvánult meg ellenforradalmi tevékenysége, azt válaszolta: „Filmhíradós munkára kaptam ajánlatot, hogy a Vörös téri parádé forgatása közben terrorista cselekményt kövessek el. Bár elfogadtam az ajánlatot, de nem voltam terrorista hangulatban.”

1938. január 20-án lőtték agyon. Még nem volt 33 éves. Ejzenstejn zseninek tartotta, ha Hollywoodban él bizonyára megkapta volna az „Oscart” – mondta róla.

Bár félreállításában nyilvánvalóan Sumjackijhoz fűződő kapcsolata volt a döntő, talán nem meglepő, hogy neki is volt egy összezördülése Orlovával és Alekszandrovval.

Értékelte Orlova tehetségét, lenyűgözte temperamentuma, de észrevette a színésznő arcán szaporodó ráncokat is.

„Egy nap, 1936 őszén – meséli Szaul Mihajlovics Gofman – Nilszen odajött hozzám és izgatottan azt mondta: »A következő filmben, amit Alekszandrovval csinálok, Sztrelkát a postásnőt, egy másik fiatal színésznő fogja játszani. Szóltam Grisának.« Szolidáris volt vele Nyikolaj Erdman is. Amikor Nilszen beszélt erről Alekszandrovnak, a szerelmes rendező nagyon felindult, és azt mondta neki: »Orlovát az egész ország imádja, és mint színésznőt, szereti őt Sztálin elvtárs is.« Vologya engedett neki, de nekem mint mindig, félig tréfásan félig komolyan azt mondta: »Aki Ljubát filmezni akarja, annak zseninek kell lennie.« Maga a színésznő (aki akkor volt a 35. évében ) megkérdezte Nilszent: »Murzilka, ez veled az utolsó filmem, vagy ez az utolsó fiatal szerepem?« (...)

A »Cirkuszban« Rajecska szerepét játszó Melnyikova mesélte nekem: »Egy a rendezővel történt kisebb veszekedés után Nilszen nem jött ki az egyik fontos jelenethez és Grigorij azt mondta a forgatócsoportnak, hogy javasoltak neki már egy másik főoperatőrt, de még meggondolja.«”

A hazatérés Amerikából. Bal szélen Sumjackij, jobbról a
második Nilszen

Borisz Sumjackij a filmfejlesztési program kidolgozója, a film bemutatását követően egy delegációval (Nilszen is tagja volt) Amerikába indult, tanulmányozandó a filmipar ottani tapasztalatait. Visszatérve láttak neki a szovjet „álomgyár” megteremtésének. Sztálin jóváhagyta a tervet, de sajnálkozott, hogy Mussolini megelőzhette a Szovjetuniót, mert már két évvel korábban létrehozta saját „Hollywoodját”.

Aztán fordult a szél.

Talán Sztálin vesztette el érdeklődését a krími filmváros iránt, talán Sumjackij vált túlságosan „önjáróvá” és lett tüske sokak körme alatt, talán mindkettő.

Az újságok kisvártatva piszkálni kezdték fellengzős és ellentmondást nem tűrő stílusáért, majd később feljelentették a Párt KB-nál. A feljelentők élén az „emberi lélek mérnökei”, az írók és a filmes személyiségek álltak.

Az 1937-es év folyamán a filmirányítás összes helyettes vezetőjét ellenséggé nyilvánították és eltüntették.

Magát Sumjackijt 1938 elején tartóztatták le és a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai kollégiuma júliusban ítélte halálra. Az ítéletet csak hat hónappal később hajtották végre. A vizsgálat során bevallott mindent. Kiderült, hogy kinevezése legelső pillanatától bomlasztotta a mozit, elnyomta a fiatal kádereket. Különösen a könnyű műfajnak igyekezett károkat okozni. Az általa létrehozott ellenforradalmi szervezet tönkretette a szalagokat, megrongálta a kamerákat. 1937 januárjában a Politikai Bizottság tagjainak megmérgezése céljából összetört egy higannyal teli lombikot a Kreml vetítőtermében.

A „Vidám fickók” születésénél bábáskodók közül talán csak Orlova és Alekszandrov karrierje ívelt töretlenül felfelé.

A színésznő a 30-as évek végére az ország ünnepelt sztárja lett. Férje egymás után forgatta vele a zenés filmeket. 1936-ban elkészült a „Cirkusz”, 1938-ban a „Volga-Volga”.

Sztálin továbbra is lelkesedett érte.

Kettejük kapcsolata egyébként is meglehetősen furcsán alakult. Sztálin, elfoglaltságai ellenére képes volt egy álló órán át beszélgetni vele telefonon. Egyszer, hazatérve a Kreml egyik fogadásáról Orlova felfedezte, hogy a György-teremben elveszítette a brossát. Fogta a telefont, Joszif Visszarionovics pedig elrendelte, hogy kapcsolják be a teremben a fényeket és keressék meg az elveszett ékszert. „Vigyázzon Orlovára, csak egy van nekünk belőle” – mondta egy alkalommal Alekszandrovnak.

De még a „Nagy Kormányos” barátsága sem akadályozhatta meg, hogy a sajtó kikezdje a művésznőt. Ennek oka persze saját maga volt.

A problémák talán az ivással kezdődtek. Annyira elvesztette a mértéket, hogy Alekszandrov, hazatérve a munkából rendszeresen részegen találta. A rendező aztán valahogy – talán az Orlova számára legfontosabbal, a karrierje elvesztésével fenyegetőzve – rávette, hogy leszámoljon az italozással, ám hamarosan újabb „zűr” támadt körülötte.

A vnukovoi dácsa, a teraszon a pár

A “Vidám fickókért” a házaspár kapott egy hektár földterületet Vnukovoban. (Dunajevszkij is.) 1938 nyarán aztán a pár úgy döntött, nyaralót épít rajta.

Fjodor Razzakov változatában:

„…az építkezés sok pénzbe került. A lehető leggyorsabban kellett a pénzt előteremteni és Orlova megtalálta a kiutat.

A fellépti díja, más művészekhez viszonyítva elég magas volt – 750 rubel. A fennálló probléma miatt azonban ez a pénz nem volt elég, ezért szervezett magának áprilisban Kijevbe egy vendégszereplést, amiért 3300 rubelt kért. Az összeg csillagászati volt, de Orlovával előzékenyen bántak.

Vérszemet is kapott.

A következő hónapban Ogyesszában kellett koncerteznie, az új ár pedig előadásonként 3000 rubel lett. Nem beleértve természetesen az utazás költségét, a napidíjat stb. Ám itt csalódnia kellett. Az Ogyesszai Filharmonikusok vezetősége, hivatkozva szűkös anyagi lehetőségeire, ilyen feltételek mellett nem vállalta a közös munkát Orlovával.

Ő azonban ebből a helyzetből is megtalálta a kiutat.

Megkereste a filharmonikusok helyi pártbizottságának elnökét és vele állapodott meg a koncertek díjazásáról. Ennek eredményeként az Ogyesszaiaknak mégis ki kellett fizetniük a nyolc koncertért 24 000 rubelt.

Orlova, minden eszközt megragadván a dácsa felépítéséhez, láthatóan meg volt győződve arról, hogy ezt a fajta »ügyeskedést« is megússza. De nem volt szerencséje.

Vendégekkel a dácsában

Az eset a Központi Bizottságig jutott és az úgy döntött, hogy a híres színésznőt meg kell zabolázni. A »Szovjet Művészet« június 10-i számában megjelent egy cikk »Elfogadhatatlan viselkedés« címmel.

Ezt követően Orlova egy időre háttérbe szorult és Alekszandrovnak, kapcsolatai ellenére komoly erőfeszítésébe került megvédenie feleségét a további támadásoktól.

Végül az eset szerencsésen feledésbe merült.”

Egy évvel később a „Fényes út” bemutatóján már a kutya se emlékezett rá. A film eredetileg a „Hamupipőke” címet viselte volna, de Sztálinnak nem tetszett és összeállított egy tizenkettes listát a számára elfogadhatóakból. Ezt aztán elküldte Alekszandrovnak. Ő a „Fényes utat” választotta, a Filmforgalmazási Főigazgatóság nagy bánatára, hiszen már legyártatták a „Hamupipőke” parfümöt, melynek piacra dobását a premierre időzítették, hiszen Orlova nevével mindent el lehetett adni.

Hatására a szovjet nők körében járványosan terjedt a haj hidrogénezése és a szemöldök kiszedése. Az orvosok Orlova szindrómaként kezdték emlegetni azt a tünetegyüttest, amely egyeseknél a megszállottságig fokozódó hasonlítani-vágyásban nyilvánult meg. Ezek a hölgyek a külsőségek mellett úton-útfélen állítgatták, hogy közeli hozzátartozói (testvére, lánya) a színésznőnek.

Egy rajongó rendszeresen hívogatta telefonon, utánozta a hangját, egész monológokat adott elő a szerepeiből, sőt dalra is fakadt.

Közben Alekszandrov is építgette a maga karrierjét. Felesége Sztálinhoz fűződő kapcsolatát is kihasználva, igyekezett közel kerülni imádott Vezéréhez.

„Elbűvölő, mosolygós ember benyomását keltette, megérezte a politikai konjunktúrát. Kollégáinál sokkal gyakrabban érintkezett a filmes vezetőkkel és a magas rangú pártfunkcionáriusokkal, ügyesen megteremtve saját hírnevét. Művészileg fogékony, muzikális ember volt, de nagyon szeretett kérkedni, festeni magát, kihangsúlyozni valós és képzelt érdemeit, és jóindulatúan elmosolyodott, ha időnként bírálták Nilszent, Lebegyev-Kumacsot, Erdmant, Utyoszovot vagy Dunajevszkijt.”

„Miről ír ez? Mikor lesz már vége ennek az alekszandrovi kitalációnak! Az ő baja egyértelműen a nagyzási mánia” – mondta Utyoszov, Alekszandrov 1976-ban megjelent visszaemlékezéseiről. Igaz ők nagyon nem szerették egymást, de az operatőr, Nilszen özvegye is hasonló emlékeket őriz a rendezővel kapcsolatban.

Geraldin és Charles Chaplin Orlovával

A házaspár szerencsecsillaga a háború után sem áldozott le.

Sokat utaztak együtt szerte a világban, mindenkinek demonstrálva a szovjet demokrácia diadalát.

A személyes barátok között filmszínészek, köztük sok híresség, különösen Charlie Chaplin.

Ugyanakkor a Szovjetunió filmes sokadalmában, ennek a „sztár-párnak” gyakorlatilag nem volt igazi barátja, ellenséget viszont jócskán szereztek maguknak.

1964-ben például, az egyik fesztiválra készülve, Grigorij Alekszandrov úgy döntött, újra hangosítja a „Vidám fickókat”. A rendező Vlagyimir Trosint kérte fel, hogy kölcsönözze hangját Utyoszov szövegéhez és dalaihoz. A munka el is készült Utyoszov pedig tudomást szerezve róla, dühös hangú levélben vonta felelősségre Trosint. Trosin, hogy tisztázza magát, Alekszandrovot hibáztatta. Alekszandrov végül elismerte, hogy megtévesztette a fiatal színészt azzal, hogy Utyoszov nem akarja vállalni az újrahangosítást. Utyoszov nem hagyta annyiban, Alekszandrov pedig kénytelen volt meghagyni az eredeti hangot. (Más források szerint a filmet vetítették az új hangosítással, de a közönségnek nem tetszett.)

Ljubov Orlova más ellenséggel is küzdött, az öregedéssel.

A megjelenésére mindig gondosan ügyelő színésznő, már-már mániákusan próbálta eltüntetni ráncait, pánikba esett a fényképezés és minden olyan nyilvános megjelenés miatt, ahol úgy gondolta nem tudja elrejteni valódi korát.

A filmekben férje különböző trükkökhöz folyamodott, például emelvényre állította a székét, hogy az arca a kamera magasságába kerüljön, speciális megvilágítással igyekezett simítani a ráncokat.

A külföldi utazásokról „csodakrémekkel” megrakodva tértek haza. Amikor már ezek sem segítettek, Orlova (talán elsőként a szovjet filmszínésznők közül) a plasztikai sebészettel próbálkozott. (Bár a már említett Alekszandr Dobrovszkij, a hagyaték tulajdonosa ezt kitalációnak tartja.)

A lényeg azonban, hogy mint minden halandó, öregedett és az új Anyuta-szerepekben nevetségessé vált.

Utolsó (dobozban maradt) filmjét a 74-es „Szkvorec i Lira” (Seregély és Lant) címűt, háta mögött a Moszfilmnél „Szklerózis és Klimax”-ként emlegették.

Az utolsó, (dobozban maradt) filmben

Még életükben sokan állították, hogy az ő házasságuk olyan erős és tökéletes volt, hogy a legkisebb pletyka sem tapadt hozzájuk. Közben már akkor is beszélt a filmes közösség arról, hogy a nagy szerelem Orlova és Alekszandrov között nem más mint egy legenda, amelyet ők fáradhatatlanul ápolnak.

Kétségtelen, hogy kapcsolatuk nem szűkölködött furcsaságokban. Soha nem beszélgettek. Sok évtizedet leéltek együtt és soha nem mondtak egymásnak egy szót se. Leveleztek. A kommunikáció ezen módjához állítólag Orlova ragaszkodott. („Nálunk az irodában tonnaszámra hevernek ezek a levélkék” – mondja Dobrovszkij) Persze, az emberek előtt, vendégségben, igaz szigorúan magázódva,de beszélgettek. Ám egyedül – csak írásban.

(Orlova nem szerette volna, hogy férje bevallja neki saját korábbi kapcsolatait. És akkor megegyezett vele, hogy játsszák ezt a „tréfából nem beszélünk” játékot – magyarázza a bennfentes. Hááát…?!)

A vnukovoi villában az emeleten eleve két lakrészt alakítottak ki, egy nőit és egy férfit. Orlova első férjét szinte a hitvesi ágyból hurcolta el a Cseka, attól kezdve soha többé nem tudott együtt aludni senkivel. (Ez megint Dobrovszkij indoklása.)

És akkor már meg sem kell lepődnünk azon, hogy bár pályája során számtalan filmben, számtalan szerelmes jelenetben játszott, ezek között nem volt egy film sem, melyben az általa megformált hősnő valakivel csókolózott volna.

Ljubov Orlova 1975-ben halt meg, hasnyálmirigy rákban. 1978-ban meghalt Alekszandrov fia, Douglas. A rendező, fia halála után feleségül vette annak özvegyét, Galina Krilovát, mondván, hogy a hagyaték ne kerüljön idegen kézre. 1983-ban elhunyt Grigorij Alexandrov is. A hagyatékot unokája, Douglas fia, szőröstül-bőröstül eladta.

Douglas a fiú, Grigorij az apa
és az unoka a 60-as években

 És mi van, ha egyszerűen fogom, és az ünnepre kiszínezem „A tavasz 17 pillanatát”? – fejezi be ezzel a mondattal Dmitrij Gluhovszkij egyik novelláját.

A sorozatot valóban az ünnepre színezték ki, 2009 május 4-től kezdték újra vetíteni a „Rosszija” csatornán. Ahogy aztán követte a többi film (már május 9-én a „Csak az öregek mennek a csatába”, majd a „Hamupipőke”, a „Lelenc”, a „Volga-Volga”) úgy lángoltak fel Oroszországban is azok a viták, melyek az Egyesült Államokban és Európában már a 80-as évek elején elkezdődtek. A kiszínezés ellenzői hollywoodi barbárságot emlegetnek, a filmtörténet meghamisítását, az alkotók szándékainak semmibevételét. Hogy az alkotók a színes film mindennapossá válása előtt szükségből vagy művészi indíttatásból dolgoztak fekete-fehér nyersanyagra azt ma már valószínűleg nehéz lenne eldönteni. Ejzenstejn állítólag saját kezűleg festette pirosra a „Patyomkin páncélos” utolsó kockáin magasba kúszó zászlót, de az ifjúkorunkban fekete-fehér filmként megismert expresszionista remek, a „Dr. Caligari”  is eredetileg színezett és színes tónusú fekete-fehér képsorokból állt. Zavar-e bennünket, hogy a „néma” korszak klasszikusait önkényesen kiválasztott zenei kísérettel látjuk, vagy hogy az ifjúsági irodalom remekeit a „Bőrharisnyától” kezdve a „Gulliveren” keresztül egészen a „Moby Dickig” az ifjúság számára átdolgozott és fogyaszthatóvá tett változatokon keresztül ismertük meg.

Bár kevéssé tudom elképzelni, hogy szívesen nézném kiszínezve Ruttman „Berlinjét”, de nem gondolom, hogy a „Vidám fickóknak” ártott volna ez a változás. Sőt.

Fogadjuk el ezeket a színezett változatokat érdekes kalandnak, valamiféle „mi lett volna, ha…” játéknak. Elvégre az eredeti filmek nem semmisültek meg, bárki számára hozzáférhetőek ma is.

Helyezkedjünk el hát kényelmesen és élvezzük a színes „Vidám fickókat”.

Azért ez mégiscsak egy vidám film.

Vidám fickók (Весёлые ребята)

Rendezte – Grigorij Alekszandrov

Forgatókönyv – Nyikolaj Erdman, Vlagyimir Massz, Grigorij Alekszandrov

Fényképezte – Vlagyimir Nilszen

Zene – Iszaak Dunajevszkij

színes (eredetileg ff), szovjet, 90 p.

Moszkvai Filmművek, 1934

Bemutató – 1934. december 25. (színezett változat: 2010. március 14.)

Szereplők:

Kosztya Potyehin – Leonyid Utyoszov

Anyuta – Ljubov Orlova

Jelena – Marija Sztrelkova

Jelena anyja – Jelena Tyapkina

A kocsis – Fjodor Kurihin

Karl Ivanovics – Robert Erdman

http://www.embedupload.com/?d=32IJDJFWU5

http://www.embedupload.com/?d=4IGWIAIXFQ

http://www.embedupload.com/?d=6GGGZRLXEA

http://www.embedupload.com/?d=3PFHKWGXBQ

http://www.embedupload.com/?d=7XAQLIGYDV

http://www.embedupload.com/?d=4BMANKI3WE

vagy:

https://mega.co.nz/#!AwcFmQhA!T31nLTAME1HTcPqYVkUHmEnn9yfIXramJkFdz2jcw84
(jelszó: kinok55)