Ez az elfelejtett filmek blogja.

Olyan a rég- és közelmúltban, vagy akár napjainkban készült filmek ezek melyeknek roppant kicsi az esélye arra, hogy belátható időn belül meg- vagy újranézhetőek legyenek nálunk valamely televíziós csatornán vagy magyar nyelvű dvd-n.

Olyan filmeket válogatok, melyeket valamilyen – jóllehet meglehetősen szubjektív – szempontból érdekesnek tartok. Talán mások érdeklődését is fölkeltem irántuk.

A filmeket időnként, muszáj újranézni.
Biztonságosan kell mozognunk abban a közegben is, amely nem a kortárs film nyelvén íródott.
Csak akkor derülhet ki, hogy vannak filmek, amik kimaradtak ugyan a filmtörténeti értékelésekből, de ma is használható információt hordoznak számunkra és vannak filmek melyek elismert mesterművek, mégis reménytelenül eljárt felettük az idő.

Igyekszem havonta egy filmet bemutatni. Mindegyik film letölthető, magyar felirattal.
Ez az én elveszett mozim.
Jó mozizást!



2011. június 27., hétfő

A breszti erőd

Az erődítmény Holmi kapuja
70 éve, 1941. június 22-én 3 óra 15 perckor a németek támadásával elkezdődött a Szovjetúnió számára a Nagy Honvédő háború. Az egyik legelső epizódok közé tartozott a breszti erődrendszer ostroma. A védők - néhány nap elteltével már messze a németek hátországában - hosszú napokig tartották magukat. A német hírszolgálat június 24-én jelentette be az erőd elestét. Valójában a citadella 25-én elesett ugyan, de a Keleti erődben 28-án még tartotta magát vagy 400 vöröskatona. Az erőd szervezett védelme június 30-án a Keleti erőd elestével zárult le, de kisebb-nagyobb elszigetelt csoportok egészen július végéig harcoltak.
Az ostrom szinte minden órájában elkeseredett véres harcok folytak, a szovjet csapatoknak nem csak az ellenséggel, de a súlyos víz-, gyógyszer-, kötszer- és élelemhiánnyal is küzdeniük kellett. A katonák mellett az erődben rekedtek a tisztek csaldtagjai, nők és gyerekek is.
A támadók kezdettől fogva hihetetlen nehézségekkel küzdöttek. Nem volt lehetséges pl. a tüzérségi előkészítés az erőd kis térségei miatt. „A kézi lőfegyverek hatástalanok az erőd falai ellen, de sem tankok sem rohamlövegek nem állnak rendelkezésre.” (Hadosztálybeszámoló) A Wermacht parancsnoksága kísérletet tett tankok alkalmazására az ellenség leküzdésében, de eredményeket az ellenállási gócok felszámolásában csak az után tudtak elérni, hogy a harcok negyedik napján a Wermacht 45. gyalogos hadosztálya három gyalogezredében utász és gyalogos rohamcsapatokat állítottak fel.

A terv szerint, meg kellett tisztítani az Északi-szigetet és csak ezt követően indítani a végső rohamot a citadella ellen. „Az első naptól kezdve, minden méterért nem csituló, heves harc folyt. A föld szinéig elpusztult szinte minden, kő kövön nem maradt az épületekből. Körös-körül vöröskatonák és lovak tetemei hevertek. A levegőben az égett hús és a bomlás szaga terjengett.”(Lieutenant Schneiderbauer)
Amikor a rohamcsapat elkezdte megtisztítani az ellenséges épületet, egy 50mm-es ágyú nyújtott támogatást, tűz alatt tartva az ablakokat, az ellenség feltételezett tüzelési pontjait. A szovjet mesterlövészek sokak halálát okozták a Wermacht támadó egységeiben. A németek annyira nem fordítottak gondot az óvatosságra, hogy a terepen lőtték le a propaganda szakasz tisztjét is. A legegyszerűbb eszközökkel próbálták megoldani ezt a nagyon bonyolult feladatot, a számukra egyre hosszadalmasabbá és véresebbé váló harcokat. A szanitécek tűz alatt jutottak el hordágyukkal a sebesültekhez, de gyakran maguk is a golyók és repeszek áldozataivá váltak. „Valami hihetetlen módon, egyeseket sikerült nekik kihozni a tűzből.”
A "Nebelwerfwer" rakétavető
Az erőd védőinek makacssága ellen minden eszközt bevetettek: rakétavetőt, lángszórót, könnygázt. „Ezeknél egy különleges reaktiv lövedéket használtak. Hatótávolságuk nem volt nagy, de robbanóképességük hatalmas. Félelmetesebb fegyver talán nem is volt akkor. 3 - 3 és fél méteres sugarú körön belül nem maradt élőlény a vákuum miatt, elvonva a levegőt ember, állat tüdejétől egyaránt. Egyszerűen félelmetes volt. Egy ilyen robbanás után az elpusztultak megdermedtek, akár a bábuk - igen, igen. Ültek mozdulatlanságba dermedve a padon, vagy ahol a hálál épp érte őket. Száz százalékig elpusztult mindenki és azon nyomban. Félelmetes volt!” (Helmut Böttcher)

A lángszórós
A lángszóró is félelmetes fegyver volt. Ez egy puttonyként hordott készülék, a gyúanyaggal és a kompresszorral együtt 21 kg. A gyúanyag könnyen lobbanó keverék, nyomás alá helyezve egy permetezőben. Az égő folyadéksugár azonnal lángoló fáklyává változtatja az áldozatot. A készüléken lehetett a nyomást és a sugár vastagságát is szabályozni, így még nagyobb veszélyt jelentett az ellenség számára. „A lángsugár elérte a 30 méteres hosszúságot, a hőmérséklete a 4000 fokot. Oda kellett lopódzni a futóárokhoz és beleirányítani a tűzsugarat, így ott már senki számára számára nem volt menekülés - nem maradt egy biztonságos zug sem. A legtöbben helyben meghaltak, néhány balszerencsésnek csak a szeme égett ki. Ez persze elég rémes volt.” (...) „...azért azt megjegyzem, hogy lángszóróst fogságba nem ejtettek. Őt a helyszínen agyonlőtték.” (Helmut Böttcher)
A breszti citadella falain a mai napig láthatóak furcsa, sötét foltok, vulkáni lávára emlékeztetően megolvadt téglák. „A németek lángszórókat vetettek be ellenünk. Volt, hogy bedugták a végét a pinceablakon, aztán égettek, ahogy kellett. Ők maguk elkerülték a pincéket. A tégla elolvadt, mint a viasz. Vagy megszórták gránáttal a pincéket, ahol a családok rejtőztek.” (Georgij Karbuk)
A június 27-i támadásnál könnygázt használtak. A védőknek volt elég gázálarcuk, de „túl nagyok voltak a gyerekekre. Mi a fejükre húztuk a gázálarcokat, az aljára meg odakötöttünk valamit, így a gáz nem jutott be a maszk alá. Volt egy nő akinek másfél éves volt a fia. Ott már semmit sem tudtunk tenni, így meg is fulladt.” (Grigorij Makarov)
„Mi egy egész hétig a kaszárnya pincéiben maradtunk, élelem és víz nélkül. Betörve az erődbe, a nácik füstgránátokat kezdtek dobálni a pincébe. A szemem láttára, fuldokolva haltak meg a gyermekek és nem tudtam tenni semmit. A mai napig nem értem, hogyan éltem túl - ez puszta véletlen. A mai napig nem fér a fejembe.” (Darja Dimitrovna)  Az ilyen tragédiák oda vezettek, hogy a vöröskatonák ellenállása csak erősödött.
A Vörös Hadseregben harcolók körülményei egyre elviselhetetlenebbek lettek, de kitartottak.

A rohamcsapat

A Tisztiház épületéből jövő folyamatos tüzelés zavarta az Északi-sziget megtisztításának hadműveletét. A 81. utász rohamzászlóalj kapta az épület megsemmisítésének feladatát. A rohamcsapat felmászott az épület tetejére, a hosszú póznára szerelt robbanótöltetet leengedte az ablak szintjéig és felrobbantotta azt. „Hallottuk a sebesült oroszok kiáltozását és nyöszörgését de a tüzelést folytatták tovább.” (Hadosztálybeszámoló)
A vízhiány katasztrófálissá vált. „A legnehezebb dolog, hogy nincs víz. Víz kell a „makszim” géppuskák hűtéséhez, különben a cső átforrósodik és elakad a fegyver. És ugyanolyan fontosak a sebesültek, akik belepusztulnak a szomjúságba.” (...) „Dönteni kellett, mi a fontosabb. Harckészültségben tartani a fegyvereket, vagy az embereket menteni. Körös-körül sebesültek feküdtek, sokan a halál szélén, hánykolódtak, félrebeszéltek, vízért könyörögtek. Egész családok voltak ott! Gyerekekkel! Hány embert gyötört a szomjúság! És egész közel, mindössze pár lépésnyire, ott volt két folyó is!” ( ... ) „A németek felállítottak egy nagyerejű fényszórót a túlsó parton, hogy egész éjjel megvilágítsa a mi oldalunkat. Ez elől a fény elől senki sem menekülhetett sehová, tűvé tettek minden bokrot. Ha valaki megpróbált közülünk kijutni a folyóhoz, azonnal észrevették. Ott, a parton, sokan meghaltak.” (Georgij Karbuk)
1941. június 28-án reggel a 28. harckocsizó szakasz két épen maradt tankja, erősítésként, kapott néhány sebtiben megjavított rohamlöveget. A Keleti erőd falainak lövése folytatódott, de látható eredmény nélkül. Előrevonták a 88. sz. légvédelmi üteget és közvetlen irányzással tüzet nyitottak. De ez sem segített - senki sem adta meg magát. „Az egyetlen lehetőség az orosz megadás elérésére, hogy erőik az éhséggel és főként a szomjúsággal morzsolódjanak fel. Minden más módszer a folyamat felgyorsítására - beleértve a nehéz aknavetők tüzét, a tankok bevetését, a hangszórók és röplapok felhívásait - kudarcot vallott”. (Hadosztálybeszámoló)
Egy szovjet katonaszökevény elmondta, hogy a védelem központi erői a Keleti erődben a Vörös Hadsereg 42. lövészhadosztálya 393. légvédelmi zászlóaljának 20 tisztjéből valamint 370 katonájából és tiszthelyetteséből állnak. Rendelkeznek egy légvédelmi üteggel, 10 könnyűgéppuskával, 10 gépfegyverrel, 1000 kézigránáttal, sok lőszerrel és élelemmel. Így egyhamar nem adják meg magukat. A víz kevés, de nyernek valamennyit egy ásott kútból. Az erődben nők és gyerekek is vannak.
Fritz Schlieper vezérőrnagy a Wehrmacht 45. hadosztályának parancsnoka a Luftwaffe segítségét kérte a legközelebbi repülőtérről, Malasevicsiből. Ahogy megszületett a döntés, a német katonák parancsot kaptak, hogy azonnal hagyják el az erőd területét és vonuljanak vissza biztonságos távolságba. Az alacsony felhőzet azonban némileg késleltette a Luftwaffe légi hadműveletének kezdetét. A Wehrmacht katonái ismét szorosra zárták a gyűrűt, nehogy lehetővé váljon a védők kitörése.
A Tereszpoli kapu az ostrom után,
balra a 333. lövészezred kaszárnyája
28-án este, fehér zászló alatt, elhagyta az erődöt a nők és a gyerekek nagy része. Az Északi kapun kivonulókat átengedték, de a Tereszpoli kapun át távozókat előbb sorbaállították a parton és fedezékként használva őket, hosszasan lőtték a romokat. A nők és a gyerekek 1942-ig maradtak életben, ekkor az egyre szaporodó partizánakciókra válaszolva, megtorlásképpen, agyonlőtték őket.
29-én reggel a Luftwaffe megkezdte az erőd bombázását. Az 500kg-os légibombák mellett ledobott egy 1800kg-osat is, ami alapjaiban rengette meg az erődöt. A június 30-i általános német támadás után a Keleti erőd elesett, a megmaradt kisebb csoportok a pincékbe húzódtak vissza, a szervezett védelem megszűnt. A pincék falaiba vésett feliratok tanusága szerint július végéig még léteztek magányos harcosok, vagy néhány főt számláló ellenálló csoportok.
1956 előtt egy szó sem esett a breszti védők hősiességéről.
Ajánlatos volt homályban hagyni azokat a napokat, heteket amikor Sztálin, majdhogynem egyedül tette harcképtelenné az egész Vörös Hadsereget.
A túlélők többsége fogságba került, az innen való visszatérés pedig retorziókat vont maga után. „Nekünk nincsenek hadifoglyaink, csak árulóink vannak” - jelentette ki Sztálin. A sírva összeboruló, szibériai táborokból visszatérőben Moszkvában találkozó breszti hősökről készült fényképet a „Lityeraturnaja Gazeta” közölte a hruscsovi időkben, és vált a sztálini brutalitás dokumentumává.
„A mi múzeumunk a hőstettek történetének múzeuma... Ugyan miféle hősiesség volt a nyugati határon? A németek szabadon lépték át és zöld utat kaptak egész Moszkváig. Ön talán nem tudja ezt?” – mondták Szergej Szmirnovnak a Fegyveres Erők Múzeumában, mikor anyagot gyűjtött készülő könyvéhez. A könyv 1957-ben jelent meg és szolgáltatott elégtételt az erőd védőinek. Megjelenését csak néhány hónappal előzte meg a „Halhatatlan helyőrség” című film, mely Konsztantyin Szimonov forgatókönyvéből készült ugyanerről a témáról. (Hamarosan elkészül ennek a feliratat is, érdemes összehasonlítani ezt a filmet és az 1956-os változatot.)
Jelen film az 57-es Szmirnov könyv alapján készült és meglehetősen pontosan követi az akkori eseményeket. Szereplőinek többsége nem a képzelet szülötte, s az őket megszemélyesítő művészek, talán még megjelenésükben is emlékeztetnek rájuk. Idézzük fel néhányuk alakját.

Andrej Mitrofanovics Kizsevatov - (Andrej Merzlikin)
A háború első másodpercétől a 17. breszti határőr alakulat 9. határőr őrsének a parancsnoka. Irányítja a határőrök tevékenységét, majd a 333. lövészezred parancsnokaival együtt résztvevője a védelemnek a Tereszpoli kapunál. Bátor és határozott ember, aki a rohamok első soraiban harcol, lelkesíti társait, erősíti hitüket a győzelemben. Többször megsebesül, de szolgálatban marad. „Ez az én őrsöm, és én vagyok a parancsnoka. Én innen nem megyek sehová.” - emlékeznek szavaira a túlélők. Ott van az erődben családja is - anyja, felesége és három gyermeke, köztük lánya, a tizennégy éves Nyura. 1942 őszén a breszti terület Velikorita falujának közelében családját a hitleristák agyonlövik. Az erődben esik el. 1965 május 6-án megkapja a Szovjetunió Hőse címet, posztumusz.

Pjotr Mihajlovics Gavrilov - (Alekszandr Korsunov)
Polgárháborús múlt után, 1939-ben diplomázik a Frunze Katonai Akadémián. Őrnagyi rangban kinevezik a 44. lövészezred parancsnokává. Részt vesz a szovjet-finn háborúban. A háború után ezredével átkerül Nyugat Belorusziába, 1941 májusában Bresztbe.
A német támadást követően saját ezredének első zászlóaljából és a 333. és125. lövészezredből összeállt egységet vezet, akik élén a Kobrini erőd északi kapujánál harcol a sáncon. Ezt követően a Keleti erőd helyőrségét irányítja, ahol június 24-től összevonja a Kobrini erőd összes védőjét. Összesen körülbelül 400 embere van, két légvédelmi löveggel, néhány 45 mm-es ágyúval és négycsövű légvédelmi géppuskával. A június 30-i általános támadás után melyet a németek indítottak, és végül a Keleti erőd elfoglalását hozza, Gavrilov a a csoport maradványaival (12 fő, négy géppuska), a pincékben rejtőzködik el. Egyedül maradva, július 23-án, súlyos sebesüléssel esik fogságba.
A felszabadulás után rangját megtartva visszahelyezik a hadseregbe, de a pártba nem. 1945 őszén egy japán hadifogoly tábor parancsnoka Szibériában. A 1946-1947-ben szülőföldjén él, majd a hivatalos szovjet adatok szerint átköltözik Krasznodarba. De Krasznodarban valójában csak Sztálin halála (és saját felszabadulása) után telepszik le, ugyanis itt találja meg 1955-ben a háború első napján elvesztett családját. Szmirnov 1957-ban megjelent könyvét követően visszaveszik a pártba és megkapja a Lenin rendet és a Szovjetunió Hőse címet. 1979. január 26-án hal meg, Bresztben temetik el.

Jefim Mojszejevics Fomin - (Pavel Gyerevjanko)
Korán árvaságra jut, előbb fodrász-, majd cipészinas Vityebszkben. 1929-ben pártiskolát végez, pártbizottsági instruktor, majd katonai népbiztos a Vörös Hadseregben. 1938 augusztusától a 23. Harkovi Lenin lövészhadosztály komisszárja. 1939 szeptemberében részt vesz a Nyugat-Ukrajnai bevonulásban. 1940-ben a hadosztály bevonul Lettország területére és ő Daugavpilsben telepszik le. 1941 márciusban vezénylik Bresztbe a 6. orlovi lövészhadosztály 84. ezredéhez, mint a parancsnok politikai helyettese. (Ez a beosztás váltja fel a „komisszár” tisztséget.) A német támadás napján élére áll a Holmi kapunál szerveződő védelemnek. Június 24-én kinevezik az erőd védelmi törzse parancsnokának politikai helyettesévé. Június 30-án esik fogságba és lövik agyon a Holmi kapunál. 1957. január 3-án megkapja a Lenin rendet, posztumusz.

Ivan Nyikolajevics Zubacsov - (Szergej Cepov)
A polgárháború után tovább szolgál a Vörös Hadseregben. A 44. ezred századosaként vesz részt a szovjet-finn háborúban, zászlóaljparancsnoki beosztásban, majd az ezred gazdasági parancsnokának helyettese lesz. Az ezred 1941 májusától a breszti erődben állomásozik. A német támadáskor június 22-én, tekintettel arra, hogy az ezred parancsnokát, Pjotr Gavrilovot elvágták az egységétől, a Kobrini erődben, a védelem élére áll az ezred körzetében. A parancsnokok június 24-i ülésén kinevezik az erőd védelmére összevont csoportok parancsnokává (ténylegesen a Citadella védelmének vezetőjévé), politikai helyettesévé E.M. Fomin ezredkomisszárt nevezik ki, amiről az „1.sz. Parancs” rendelkezik. Ezen a tanácskozáson Zubacsov kategorikusan ellenzi a kitörés tervét, tekintve, hogy a Vörös Hadsereg rövidesen ellentámadásba megy át és visszatér, s a helyőrség feladata addig a pillanatig tartani az erődöt. Június 30-án sebesülten esik fogságba a törzs pincéjének romjai között. Tuberkulózisban hal meg a hammelburgi táborban, 1944. július 24-én.

Pjotr Szergejevics Klipa - (Alekszej Kopalin)
Növendék, a 333. lövészezred zenész szakaszának kürtöse. 1926-ban született Brjanszkban. 1939-től a Vörös Hadsereg tagja. Harcol a citadellában az ezred körzetében. A kitörési kísérletnél fogságba esik. 1945-ben az amerikai csapatok szabadítják fel. 1945 novemberében tartalékos állományba kerül és hazatér a szülővárosába. 1949-ben nem jelent egy a barátja által elkövetett bűncselekményt, ezért 25 (!) évet kap. Kolimán majd Magadanban raboskodik, néhány lábujja lefagy, amputálni kell. Az 50-es évek közepén a könyvéhez anyagot gyűjtő Szmirnov akad nyomára s levelezni kezd vele. Az egykori breszti katonatársaktól írásos tanuvallomásokat szerez Klipa hősiességéről, ezzel Vorosilovhoz fordul és nagynehezen eléri a büntetés elengedését. Klipa 1956-ban szabadul, visszatér Brjanszkba, ahol gyári munkás lesz, megnősül, gyerekei születnek. (Bár a 70-es években még meghurcolják egyszer, „bűnöző” múltja miatt.) A breszti erőd védelmében való részvételéért megkapja a Honvédő Háború érdemrend 1. fokozatát. 1983 decemberében hal meg.

A film a mással nehezen összetéveszthető orosz háborús filmek jellegzetes darabja. Erős érzelmi töltéssel, egyszerűségükkel ható emberi rezdülésekkel, a néha brutális képek ellenére finoman fényképezve. Az Oroszországban is egyre divatosabb hollywoodi alapok helyett az szovjet-orosz kommersz hagyományaira épít.

A megemlített művek:
Halhatatlan helyőrség - Бессмертный гарнизон (1956)
A breszti erőd - Брестская крепость (1957)

A breszti erőd
Брестская крепость, 2010

Rendezte - Alekszander Kott
Fényképezte - Vlagyimir Basta
Zene - Jurij Kraszavin

Szereplők:
Alekszej Kopasov
Andrej Merzilkin
Pavel Gyerevjanko
Alekszandr Korsunov
Szergej cepov
Mihail Pavlik
Veronika Nyikonova
Makszim Kosztromikin
Anna Cukanova-Kott

Linkek:





2011. május 14., szombat

Boldog napok

Ez vagyok én.
A nyíl pálcikaemberre mutat, a gyerekrajzzá átváltozott sivár szentpétervári utca egyik kapualjában. Aztán sötétség.
Ebből a sötétségből „születik meg” hősünk, hogy aztán név, emlékek és kapcsolatok nélkül, szinte gyermekként bolyongjon Pityer utcáin. Lepusztult lépcsőházak lepusztult lakásaihoz kapaszkodik fel, járja végig egy kísértetváros végtelen tereit és mocskos pincéit, s veszít el mindent újra maga körül, hogy visszajusson oda, ahonnan a történet elején elindult. De nincs többé ujjászületés. Marad a gyerekrajz a nyíllal.
Ez vagyok én.

Alekszej Balabanov 2008-ban
A „Boldog napok” Alekszej Balabanov első teljes hosszúságú játékfilmje. Ezt megelőzően már készített néhány rövidjátékfilmet és nem-fikciós filmet Moszkvában, a Felsőfokú Rendezői Tanfolyamon. Ott írta ezt a forgatókönyvet Samuel Beckett művei (elsősorban „A játszma vége”) felhasználásával, amit aztán bevitt az Első filmműhelybe és megkapta vele Alekszej German (az „Ellenőrzés az utakon”, a ”Barátom, Ivan Lapsin”, a „Hrusztaljov, a kocsimat!” és még jónéhány kiváló film rendezője) produceri támogatását.
Balabanov becketti figurákkal népesíti be lepukkant városát. Nemcsak kilátások, hanem a változtatás vágya nélkül élnek, közömbösen saját sorsukkal szemben. Közöttük botladozik, „igyekszik felnőni” a főhős, fejébe húzott kalapjával, kabátja szárnya alatt egyetlen „holmijával”, egy zenedobozzal. Ha azt mondják, menj el - elmegy, ha azt mondják, maradj - akkor marad. Esélye sincs, hogy megvédje magát, hogy túlélje a „nagy áradást”.
Hogy a filmnek mennyi köze van - a néhány átvett mondaton kívül - Becketthez, ha van egyáltalán, megoszlanak a méltatók véleményei.
De nem tudom nézte-e már valaki városfilmként a „Boldog napokat”.
Pedig városfilm ez. Persze nem azokra a film-kolligátumokra gondolok, amelyekben jónevű és kevéssé ismert rendezők próbálják eladni közhelyeiket egy-egy nagyváros pecsétjével hitelesítve, hanem Vertov, Moholy-Nagy, Ruttmann, Cavalcanti vagy akár Fellini, Wenders filmjeire. Azokra a filmekre, ahol a nagyváros, ha nem is mindig fő-, de mindenképpen meghatározó szereplő. A nagyváros, amely szinte egyidőben született a filmművészettel és amely a modern társadalom, a fejlődés, a dinamizmus, a szabadság jelképéből röpke hatvan-hetven év alatt a társas magány, a kilátástalanság, a pusztulás szinonímájává vált.

Szentpétervár éppen a film készítése idején kapja vissza régi nevét és alakul vissza hős városból Pityerré. Szergej Asztahov kamerája egy üres városban követi nyomon hőseit. Nem ragaszkodik ahhoz, hogy a város topográfiája felismerhető legyen, de alkalmanként megmutat egy utcanévtáblát, teret, egy híd ívét.
A leomló falak mögött lakásoknak nem nevezhető huzatos helyiségek, bűzös társbérletek és egykor jobb napokat látott paloták döbbenetes belsői tárulnak fel, ahol még bámulnak ránk a fehér szárnyú angyalok a lépcsőházakban, de az utcák már kihaltak.
Egy nagyváros, amely „már régen megette lakóit és nem csak megette, de sikeresen meg is emésztette őket, míg ők csak álmodtak a levesről galuskával és petrezselyemmel.”
„Ilyen Pityert még nem láttunk a vásznon. Szinte kihalt, majdnem mint a kiürítés, vagy a blokád után, nagyon hasonlít az avantgard korszak képzeletbeli városára - Samuel Beckett városa ez vagy a fiatal Buñuelé. (…) A „Boldog napok” fáradt szomorúsággal beszél a kultúra kiüresedéséről. De nem forradalmi, hanem inkább konzervatív hangon, mint a késői Visconti (elég furcsa ez egy fiatal filmrendezőtől)” – írta Andrej Plahov, kortárs rendezőkkel foglalkozó munkájában.
Ez a város mindent megtagad hőseitől s nekik „nincs többé hová menni”.

Viktor Szuhorukov
Balabanov a főszerepet Viktor Szuhorukovra bízta. A színész 1978-ban végzett a GITISZ-ben, a moszkvai színiakadémián, de egy rövid leningrádi időszak után alkoholproblémái miatt el kellett hagynia a pályát. Csak a 80-as évek közepén tért vissza a színházba, filmen pedig igazán komoly feladatot először 1989-ben kapott, Jurij Mamin „Pakompartosok” c. vígjátékának főszerepét. Kemény ijesztő karaktert játszott, a nézők meglepődtek, honnan került elő ez a kopasz, elálló fülű, őrült tekintetű figura.
Aztán találkozott Balabanovval.
„... bent jártam a Lenfilmben - hívhatja ezt véletlennek, balesetnek, csodának vagy akárhogy - mentem és pont abban a teremben, épp abban a pillanatban, ott ült Belszkaja a casting director, leánykori nevén Szuhorukova (az interjúból nem derült ki miféle kapcsolatban van Szuhorukovval), és mellette egy megnyírt srác, aki úgy nézett ki, mint egy sündisznó. És hirtelen ez a Belszkaja azt mondja: „Gyere már ide!” Odahív engem ehhez a fiatalemberhez, és így szól: „Ő Alekszej Balabanov”.
Balabanov akkor épp valami német támogatású filmkurzuson volt és felajánlotta, hogy kipróbál engem a „Boldog napok” főszerepében. Odaadta a forgatókönyvet, elolvastam, találkoztunk és azt mondtam: „Hűha, Les, egy szót se értettem belőle, de valahogy nagyon izgalmasnak, érdekesnek tűnt.” Úgy látszik, tetszett neki a válasz, mert behívott egy próbafelvételre, és minden sikerült. A találkozóm Alekszej Balabanovval sorsszerű volt. A filmjeivel megcsinált engem én meg segítettem neki.” Később is gyakran szerepelt Balabanov filmjeiben, „A kastély”-ban, a „Szörnyekről és emberekről”-ben vagy a „Fivér”-ben.

Anzselika Nyevolina
A hősnőnek Anzselika Nyevolinának ez volt az első játékfilmje. Hét évvel később szerepelt a „Szörnyekről és emberekről” c. Balabanov filmben is, közben pedig Alekszandr Rogozskin „Élet egy idiótával” c. filmjében. (Rogozskin rendezte a nálunk is vetített „A kakukk”-ot, mely valami számomra érthetetlen okból a „Kiskakukk” magyar címet kapta.) Balabanov 2007-es filmjében, „A 200-as szállítmány”-ban pedig Artyom professzor feleségét alakította.
Egyébként az 1999-ben elhunyt Alekszandr Gyemjanyenko nevelt lánya. Gyemjanyenko igen kedvelt színész volt, ha még valaki emlékszik a 60-as 70-es évek itthon játszott szovjet filmvígjátékaira, őt láthattuk „Az I akció” és „A kaukázusi fogolynő” Surikja, vagy a „Halló, itt Iván cár!” mérnök-feltalálójaként. (Egyébként Bulgakov „Ivan Vasziljevics” című drámája nyomán készült, orosz címe „Ivan vasziljevics foglalkozást vált” és Leonyid Gajdaj rendezte.)

És hát, a rendező:
„Ez az ember vagy nem normális, vagy valami nagyon fontosat akar közölni csak nem sikerül neki” – írta valamelyik filmje kapcsán egy rosszmájú orosz kommentelő.
Talán a leginkább megosztó rendező hazájában. Imádják vagy utálják, de írnak róla, minden új filmje indulatokat kavar.
Ahogy a „szent szörnyetegek”-ről, róla is legendák terjednek, amelyeket szívesen erősít meg interjúiban. Hogy aszociális, semmit sem tud a pénzről, a kortársakról, csak ritkán hagyja el a házat, de ha kimegy, akkor mindig csíkos trikóban és sötét szemüvegben.
Hangzatos, de néha meglehetősen lapos kijelentéseit szeretik idézgetni („A filmet, melyet szavakkal el lehet mondani, nem érdemes leforgatni.”)
Bennem a későbbi filmjei, meglehetősen vegyes érzelmeket keltenek.
De ezt a filmjét szeretem. Azt gondolom, jó.


Boldog napok (Счастливые дни)

Rendezte: Alekszej Balabanov
Forgatókönyv: Alekszej Balabanov
Fényképezte: Szergej Asztahov
Lenfilm, Első és Kísérleti Filmek Stúdiója, „Partner” Ügynökség, 1991
Bemutató: 1992. február

Szereplők:
Viktor Szuhorukov
Anzselika Nyevolina
Jevgenyij Merkurjev
Nyikolaj Lavrov
Alekszej Oljennyikov

A megemlített filmek:
Ellenőrzés az utakon - Проверка на дорогах (1971-85)
Barátom, Ivan Lapsin - Мой друг Иван Лапшин (1984)
Hrusztaljov, a kocsimat! - Хрусталёв, машину! (1998)
Pakompartosok - Бакенбарды (1990)
A kastély - Замок (1994)
Szörnyekről és emberekről - Про уродов и людей (1998)
Fivér - Брат (1997)
Élet egy idiótával - Жизнь с идиотом (1993)
A kakukk - Кукушка (2002)
A 200-as szállítmány - Груз 200 (2007)
Az I akció - Операция «Ы» и другие приключения Шурика (1965)
A kaukázusi fogolynő - Кавказская пленница, или Новые приключения Шурика (1967)
Halló, itt Iván cár! - Иван Васильевич меняет профессию (1973)


A linkek:
http://www.embedupload.com/?d=35B3HYEOHZ
http://www.embedupload.com/?d=7XGNABZAFY
http://www.embedupload.com/?d=4YYSGXU1KJ
http://www.embedupload.com/?d=9BAUEBUWOZ
http://www.embedupload.com/?d=2YJSQ4MHQI
http://www.embedupload.com/?d=0SYYGBLIEX

2011. május 1., vasárnap

Integess a mamának!

Csak egy rövid közjáték a következő film előtt.
Ha már egyszer anyák napja van.
A 90-es években „orosz projekt” elnevezés alatt készült televíziós sorozat egy darabja. „Szocialnaja reklama”-ként vetítették. A sorozat darabjaiban a fiatal színészek mellett olyan hírességek is szerepet vállaltak, mint Nonna Morgyukova, Nyikita Mihalkov, Rimma Markova vagy Oleg Jefremov.
Ebben az egy perc, huszonöt másodperces darabban a katonát Alekszej Kravcsenko alakítja, a mamát pedig a „Barátom, Ivan Lapsin” vagy „A muzulmán” nagyszerű színésznője Nyina Uszatova.
A forgatókönyvet Pjotr Lucik írta (a „Peremvidék” rendezője, de Alekszej Szamorjadovval közösen írt forgatókönyveiről is lesz itt még szó), a rendező pedig Denisz Jevsztyignyejev. Ő annak a Jevgenyij Jesztyignyejevnek a fia, akire többek között a „Hurrá nyaralunk!” Dinyin elvtársaként is emlékezhetünk.



Boldog anyák napját!

2011. április 8., péntek

Parasztok

Sztálin a mozivásznon először 1934-ben jelent meg.
Talán kevesen tudják, hogy erre Fridrih Markovics Ermler „Parasztok” című filmjének animációs betétjében, rajzfilmfiguraként került sor. Ráadásul az animációs betét - a film várandós főhősnőjének álma - idegen test az „osztályharcot”, az „állati ellenségeskedést” komor színekkel lefestő filmben. Sztálin mégis nagyra tartotta, sőt az 1935 decemberében a „különlegesen biztonságos megőrzést” igénylő filmek számára létrehozott (első) filmarchívumba is bekerült. Olyan filmek társaságában, mint a Lenint és Sztálint megörökítő dokumentumfelvételek vagy a Csapajev.
Fridrih Markovics Ermlerre a „Párt művészére” ma már kevesen emlékeznek.
Fridrih Markovics Ermler
Asztalos fiaként egy szegény zsidó településen nőtt föl, az „ermler” felvett név (= szegény ember), eredeti neve Vlagyimir Breszlav. 12 éves korától kifutófiúként dolgozott egy vegyeskereskedésben, aztán egyszercsak betévedt a moziba és beleszerelmesedett. Elhatározta, hogy filmszínész lesz.
Ahogy sokan másoknak a letelepedési zónában számára is a forradalom hozta el a változás lehetőségét.
„Október. Megtapasztaltam a magam módján a nagy eseményt. Az én forradalmam volt.”-írta később. „Három születési dátumom van: 1898 mikor a világra jöttem, 1919 mikor beléptem a pártba és 1923 mikor filmesként kezdtem dolgozni.”
„Talán, ha hallottam volna szimfonikus zenét, azok alatt a sötét évek alatt, nem lenne az életem, a sorsom a mozihoz kötve.” Mindenesetre a később megismert szimfonikus zene a mozi mellett élete végéig a másik szerelme maradt. Írt zenére épülő forgatókönyvet (a „Dal”, 1930, nem valósult meg), tervezett filmet Beethovenről és a Párt vezető szerepéről a zenében. A kor keresett zeneszerzői, Sosztakovics vagy Gavril Popov nagy lelkesedéssel dolgoztak vele, pedig akkortájt gyakran nem volt felhőtlen a zeneszerzők és a filmrendezők kapcsolata. (A zeneszerzők nem mindig tudtak a rendezők által elvárt módon lépést tartani a filmművészet újabb és újabb formanyelvi változásaival.) Fia, Mark Ermler nem véletlenül lett neves karmester, s dolgozott hosszú éveken át a „Balsoj”-ban.

Ermler a hadseregben
Visszatérve a forradalom utáni évekre, Ermler a polgárháborúban csekista volt. „Mikor aláírtam egy dokumentumot mindig gondolkoznom kellet, hogyan is írják: rassztriljaty vagy rossztriljaty (agyonlőni).” Más források szerint munkája a CSEKA-nál semmiféle kapcsolatban nem volt a kivégzésekkel, ez a kijelentés pusztán a későbbi ön-mítoszképzés része. Akár így van akár úgy, mai szemmel ez a kijelentés nem igazán hízelgő ránézve.
1923-ban leszerelt és felvételizett a Petrográdi Filmművészeti Technikumba. A felvételi vizsgán (és életrajza tele ilyen regényes történetekkel) egyenruhában, oldalán mauserrel jelent meg. Minden vita nélkül, ott helyben felvették. Első dolga volt „szovjetizálni” a technikumot, azaz megtisztítani a „nem odavaló elemektől”. Követelte, hogy vegyék be a hallgatók szervezetének vezetőségébe. Miután közölték vele, hogy oda csak akkor kerülhet be ha a tagság beválasztja, mauserét kitéve az asztalra, ennyit mondott: „ő már beválasztott engem”.
A főtárgyat, a színészmesterséget az 1800-as évek végének híres színésznője, Alekszandra Glama-Mescserszkaja tanította. Az akkor már régóta csak oktatással foglalkozó színésznő, aki mint őszintén bevallotta legalább tíz éve nem tette be a lábát „szinema”-ba, egész egyszerűen félt Ermlertől. Ermler minden óra elején kísérletett tett, hogy kezet csókoljon neki és ezt Glama-Mescserszkaja minden óra elején rémülten utasította vissza. Ez a szertartás soha nem maradt el.
Ermler hamarosan úgy döntött, hogy otthagyja a technikumot és önmagát fogja képezni.
1924-ben létrehozta a KEM-et (Kino Ekszperimentalnaja Masztyerszkaja), egy kísérleti filmműhelyt, tulajdonképpen a FEKSZ (Fabrika Ekszcentricseszkava Aktyora) mintájára. Mint már Janina Zsejmo kapcsán szóba került a 20-as években több filmes iskola is nyílt, de igazán fontos csak néhány volt, köztük a Kozincev - Trauberg féle FEKSZ. Ermler nyiltan utánozta és irígyelte őket. Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg szintén a forradalom szelével érkeztek a zónából Petrográdba. Ugyanúgy formális oktatás nélkül csöppentek a filmművészetbe mint Ermler, ám ők más környezetből indultak. Azzal a kulturális háttérrel amivel rendelkeztek, elutasíthatták vagy épp kifordíthatták a hagyományos művészetet, mert tökéletesen ismerték azt. Ermlerben egyelőre csak a romboló indulat munkált. A kor szellemének és más művészeti csoportosulásoknak megfelelően a KEM is előállt egy jelmondattal: „Bármiféle érzelem vagy átalakítás nélkül”, de hogy ezt hogyan is gondolta megvalósítani, arra nem adott választ. Első filmje a „Skarlát”(1924) is egy Kozincev-Trauberg film, az „Oktyabrina kalandjai” (1924) utánzata. Az „egészségügyi oktatófilm” néhány tisztességesen leforgatott dokumentum jellegű jelenet ellenére inkább a meghökkentésre helyezte a hangsúlyt.

Eduard Joganszon
A FEKSZ eredményeinek másolása talán a végtelenségig folytatódott volna, ha nem találkozik Eduard Joganszon filmrendezővel és Fjodor Nyikityin színésszel.
Joganszon - Pjotr Bagrov szerint, akinek alapos írásai szólnak erről a korszakról - Leningrád egyik legkulturáltabb és legintelligensebb rendezője volt, akitől egyformán távol álltak a forradalom előtti mozi sablonjai és az avantgard túlzások. A petrográdi észt-német család sarja banktisztviselőként dolgozott és valószínüleg az is maradt volna élete végéig, ha nem jön az első világháború. 1915-ben behívták, de nem a frontra került, hanem könyvelőnek a hadtáphoz. Ahogy a világháború polgárháborúba váltott, Joganszon őrvezető a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe került, s folytatta ugyanazt a munkát - de most már a CSEKA-nál. Itt találkozott Ermlerrel, aki rábeszélte, hogy jelentkezzenek a Filmművészeti Technikumba. Az Ermler által létrehozott KEM-ben valószínüleg csak mint színész vett részt, legalábbis egyik visszaemlékező sem említi nevét az alapítók között. Első közös filmjük „A vihar gyermekei”, a második a „Katka - a papíralma” volt. Már az első filmnél sem volt teljes egyetértés, de a másodiknál már komoly konfliktus alakult ki. A legtöbb vita a főszereplő Nyikityin körül dúlt. Nyikityint Ermler hívta meg, de aztán teljesen Joganszonra maradt. Ermlert irritálta Nyikityin színészi játéka, ő (mármint Ermler) ugyanis csak Mejerhold módszerét értékelte, Sztanyiszlavszkijét elutasította. (Évekkel késöbb vallotta be, hogy egyetlen előadását sem látta sem Sztanyiszlavszkijnak, sem Mejerholdnak.) Nyikityin összes jelenetét Joganszon vette fel, miközben Ermler és KEM-beli tanítványai ott álltak és nevettek rajta.
Jakov Gudkin Ermler egyik tanítványa így emlékezett vissza: „Mi, régi KEM-esek a műhelyből egyfajta iparosszerű, «a fene se gondolkodik rajta» hozzáállást hoztunk magunkkal. Mint aki megtanult valamit, aztán ha kell nevetek, ha kell, sírok. Meg kell halnom? Tessék. Bukfencezzek? Itt van. Aztán hirtelen megjelenik egy ember, aki őszintén átéli amit csinál és ezt nagy összpontosítással teszi. Aki megpróbál benne lenni valamiben és nem kívülről megmutatni”
Jelenet a "Katkából"
A „Katka” nagy siker lett, első darabjaként azon filmek sorának melyeket a 20-as években komikus melodrámának vagy egyszerűen melodrámának kezdtek nevezni. Olyan filmek tartoztak ide, mint „ A kalapdobozos lány”, a „Ház a Trubnaján” (Borisz Barnet), vagy Abram Room „Mescsanszkaja 3.”-ja. E műfajt aztán a 60-as években fedezték fel újra és teljesítették ki lírai komédia néven. Joganszon emberi humora szerencsésen ötvöződött Ermler társadalmi tematikájával.
Ermler aztán ezt úgy hálálta meg, hogy soha nem ejtette ki Joganszon nevét amikor a filmről beszélt, élete végén pedig kijelentette, hogy teljesen egyedül készítette azt.
Úgy tűnik, mindig szerencséje volt munkatársaival. Feltéve, ha egyáltalán szerencsének lehet ezt nevezni. Mint a szivacs, úgy szívott magába minden újat. Művészeti dolgokban minden kortársánál fogadóképesebb volt. Csak 25-évesen olvasta először Aiszküloszt, Euripidészt, de ahogy elolvasta őket, rögtön írt egy próza-vers darabot egy rabszolgalázadásról. Csak későn találkozott a szimfonikus zenével, de ő volt talán az első szovjet rendező, aki teljesen a zenére épülő forgatókönyvet írt. Filmes pályája kezdetén tanulhatott volna a hagyományos kasszasiker-filmeket rendező Ivanovszkijtól vagy Vitkovszkijtól (játszott is filmjeikben kezdő színészként), mégis a FEKSZ-et kezdte el követni. Pusztán szerencse ez?
Joganszonnal mindenesetre nem dolgozott többet, Nyikityinnel viszont igen. Vele forgatta talán legismertebb filmjét az „Egy birodalom romjai” címűt. Ezt szeretném egyszer itt a blogon megmutatni, így erről most nem írok többet.
1932-ben készült első hangos filmje „ A találkozás”. A film leginkább a benne elhangzó Sosztakovics dalról ismert. Sok nyelven, sokszor énekelték, nálunk „Szép gyermekem jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél” kezdősorokkal.

Ez a dal egy 1996-os átdolgozása, Alekszej Balabanov „Szörnyetegekről és emberekről” c. filmjének jeleneteire.
Benne Szergej Makoveckij, Dinara Drukarova és Viktor Szuhorukov.

Ez után következett a „Parasztok”.
„... a film gondosan és reálisan jeleníti meg a napi életet a szövetkezet szintjén (...) és ez a valóság olyan, amely még a szovjet rendszer lelkes támogatói számára is kényelmetlenné válik.” Ezt ugyan a párizsi emigráns sajtóban írták róla, de otthon is akadtak akikben hasonló benyomásokat keltett és nem értették, hogyan kerülhetett ez a film a szovjet mozikba.
De oda került, mégpedig nagy csinnadrattával.
Sztálinnak nagyon tetszett. Hogy az animáció miatt, vagy sem azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy Sztálin szerette a rajzfilmeket. Nagy kedvence volt Walt Disney, legalább négyszer megnézte Alekszandr Ptusko „Új Gulliverjét”, személyesen támogatta az ország első animációs stúdiójának létrejöttét, a ma is létező „Szojuzmultfilmet”. Eleinte vegyes érzelmekkel fogadta saját animációs megjelenését: „Jól meg van csinálva. De az emberek azt hihetik, hogy az én gyerekem.” – mondta egy beszélgetés során. Csernyak a Lenfilm egyik vezetője megnyugtatta: „Rögtön látszik, hogy ez csak Varvara álma.” Erre még rátromfolt Kaganovics: „Nem, ez nagyon kedvesnek tűnik és jó benyomást kelt.”
Ekkortájt Dizga Vertov már forgatta „Bölcsődal” című filmjét, amely azt bizonyította, hogy a gyerekek, ha nem is szó szerint, de mégiscsak Sztálin gyerekei, hisz ő az „emberek atyja”. Talán ezért is ragaszkodott Ermler, hogy az animáció minden műfajkeveredés ellenére (a beillesztéses animáció a 30-as évekre már nem volt „divatban”) mégis bekerüljön a filmbe. Érzékeltetnie kellett, hogy a főhősnő számára Sztálin földöntúli lény, akit az hétköznapi formában el sem tud és nem is akar képzelni.
Sztálin Ermlert még a Kremlbe, a vetítésre is meghívta és háromnegyed órát beszélgetett vele. Különös, hogy két évvel később Ermler új filmjét „A nagy hazafit” így javasolta módosítani: „El kell tüntetni az összes utalást Sztálinra. Sztálin helyébe a Párt Központi Bizottságát kell beilleszteni.”
Egyébként Sztálin, mint hús-vér szereplő csak három évvel később szerepelt a vásznon, Szemeny Goldstab alakításában. A Bakuban végzett, 1935-től a Kirov Színházban dolgozó színész Mihail Romm „Lenin októberben” c. filmjében játszotta el Sztálint. Szemtanúk szerint, magának Sztálinnak nem tetszett Goldstab, ennek ellenére még három filmben és egy színdarabban is (A Kreml harangjai) ő alakította az első titkárt. Az igazi nagy kedvenc, aki szinte monopoliumot szerzett a vezér eljátszására, Mihail Gelovani volt. Csiaureli 1938-as „A nagy hajnalpír” c. filmjében játszotta először Sztálint és annak sokkal jobban tetszett a délceg grúz nemesi sarj, mint az ismeretlen vidéki színész aki ráadásul még zsidó is volt. Gelovani nem kevesebb, mint 16 filmben játszotta el Sztálint és ez a sorozat csak az anti-kozmopolita kampány idején szakadt meg amikor három film erejéig átadta helyét Alekszej Gyikijnek. Gelovaninak ugyanis grúz akcentusa volt és ezt a „Nagy Oroszország” eszméjének propagálása idején nem találták szerencsésnek. Gyikij viszon aki a moszkvai Művész Színház iskolájának igazgatója és neves színész volt szépen beszélt oroszul. Aztán Gyikij visszatért a színházhoz és Gelovani folytatta diadalmenetét. Minden létező díjat megkapott. Reményei, hogy Sztálin halála után visszatérhet a normális színészi munkához, nem váltak valóra, 1956-ban halt meg. Még egy színész volt aki eljátszotta a vezért, Andro Kobaldze a „Jakov Szverdlov” c. (1940) Jutkevics filmben.

Ejzenstejn, Ermler, Dovzsenko
Mindazonáltal ezek a Sztálin alakítások meglehetősen egysíkúak voltak. Ellentétben Leninnel, aki a kor filmjeiben „Sztálin cimborája”-ként szerepel - aki a mindennapi ügyeket intézi ugyan, de minden komoly politikai kérdésben Sztálin dönt - Sztálin mint egy szent lény, egy „alabástrom szobor” szerepel a vásznon. Ez a fajta Lenin-karakter helyet hagyott a színészeknek az improvizációra, míg Sztálinnal „az istentisztelet tárgyával” nem lehetett és nem is szabadott mit kezdeni. Amikor 1949-ben Mark Donszkoj megkísérelte Lenint is hasonlóképpen ábrázolni Lavrentyij Berija világosan közölte vele: „Ne feledje, Donszkoj elvtárs, nem lehet két nap az égen.”
Hisz ez a nap a 40-es évek végén már régóta ott ragyogott a szovjet filmművészet egén. Sok kéz festette föl, de az első ecsetvonásokat minden bizonnyal Ermler tette oda.


Az 56-os Hruscsov beszéd után ezeket a filmeket már csak megvágva, átszerkesztve láthatta a közönség. A "nagy kormányost" igyekeztek nyomtalanul eltüntetni a filmművészetből. A 90-es évektől időnként kiadnak DVD-ket, melyeken megnézhető a filmek eredeti és átszerkesztett változata is. A "Parasztokról" még nem jelent meg ilyen. Az általam az eredeti helyére beillesztett animációs betét, miután más forrásból származik, némileg gyengébb minőségű mint a film.



Parasztok (Крестьяне)

Rendezte - Fridrih Ermler
Forgatókönyv - Manuil Bolsincov, Fridrih Ermler
Fényképezte - Alekszandr Gincburg
Zene - Venyegyikt Puskov
Lenfilm, 1934
Bemutató - 1935. április 7.

Szereplők:
Jelena Junger - Varvara Nyecsajeva
Borisz Poszlavszkij - Jegor Nyecsajev
Alekszej Petrov - Geraszim Platonovics
Nyikolaj Bogoljubov - Nyikolaj Mironovics
Vlagyimir Gargyin - Anyiszim papa
Jekatyerina Korcsagina-Alekszandrovszkaja - Geraszim anyja




A megemlített művek:
Skarlát - Скарлатина, 1924
Oktyabrina kalandjai - Похождения Октябрины, 1924
A vihar gyermekei - Дети бури, 1926
Katka - a papíralma - Катька - бумажный ранет, 1926
A kalapdobozos lány - Девушка с коробкой, 1927
Ház a Trubnaján - Дом на Трубной, 1928
Mescsanszkaja 3. - Третья Мещанская, 1927
Egy birodalom romjai - Обломок империи,1929
A találkozás - Встречный,1932
Új Gulliver - Новый Гулливер, 1935
Bölcsődal - Колыбельная, 1937
A nagy hazafi - Великий гражданин, 1939
Lenin októberben - Ленин в Октябре, 1937
A Kreml harangjai - Кремлёвские куранты, 1940
A nagy hajnalpír - Великое зарево, 1938
Jakov Szverdlov - Яков Свердлов, 1940

Linkek:



2011. március 7., hétfő

Huszárkisasszony

 „ ... a kommersz, a művészet és a giccs közötti határmezsgyén balanszíroz, mindkettő hatáselemeiből merít, anélkül hogy egyik vagy másik oldalra átbillenne. Készítője elég érzékeny ízlésű, hogysem a giccs érzelmi zűrzavarában elmerüljön, s elég óvatos, hogysem a néző fejét ismeretlen összefüggésekkel fájdítsa. (...) A játék színvonala pedig legalább annyira függ a közízlés állapotától, egy nemzeti filmkultúra általános színvonalától, konvencióinak gazdagságától, frisseségétől és életképességétől, mint készítői szakmai fölkészültségétől. Hiszen - és ez fontos! - a közönség is játszik.” - írta 1967-ben B.Nagy László egy olasz film kapcsán ugyan, de írhatta volna Eldar Rjazanov 1962-es „fölényes és tüneményes szakszerűséggel elkészített” zenés komédiájáról a „Huszárkisasszony”-ról is.
Szeptember 7-én mutatták be, 1731 kópiával kezdték forgalmazni és még abban az évben 48 millió 640 ezer néző látta. Az egyik legnépszerűbb szovjet zenés film, manapság is nézők millióit ülteti a tv-készülékek elé. Az 1961 és 1991 között készült szovjet vígjátékok között ezzel a nézőszámmal a 10. helyen áll.

Eldar Rjazanov
Rendezője Eldar Rjazanov, a szovjet-orosz mozi élő legendája. Azoknak a filmeknek a mestere, melyeket - gondolom jobb híján - „lírai komédiának” neveznek, s amelyekben az öröm mellett mindig ott van az a csepp üröm amitől másfél órányi vidámság után csodálkozva vesszük észre, hogy mégiscsak ott marad bennünk valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Olyan filmek ezek, mint az „Irodai regény”, „A sors iróniája”, a „Kétszemélyes pályaudvar”, vagy az „Autót loptam”.
A férfiruhát öltő lány mindig izgatta az írói fantáziát, ki színéről, ki fonákjáról igyekezett a helyzetet több-kevesebb sikerrel kiaknázni. Ha az öltözék történetesen mundér volt, akkor némi hazafias felhangot is bele lehetett csempészni a történetbe. Valószínüleg nem véletlen, hogy Alekszandr Gladkov műve a „Réges-régen” -  amiből a film készült - éppúgy a második viágháború elején íródott, mint pélául Huszka Jenő „Mária főhadnagy” című operettje.
Ahogyan a Huszka - Szilágyi szerzőpáros Lébstück Máriáról, úgy Gladkov is valós személyről, Nagyezsda Durováról mintázta hősét.
Nagyezsda Durova, az orosz hadsereg első női tisztje, 1783. szeptember 21-én született egy huszárkapitány és egy kisorosz földbirtokos lányának házasságából. Nemkívánt gyermek volt, anyja gyűlölte, gyakorlatilag a katonák között nőtt fel. „A nyereg - írta visszaemlékezéseiben - volt az első bölcsőm, a ló, a fegyver és az ezredzenekar - az első gyermekjátékok és szórakozások.” 18 éves korában férjhez adták, gyermeke született (erről ő maga soha nem írt egy szót sem), de 1806-ban úgy döntött, hogy csapot-papot otthagyva katonának áll. Alekszandr Durov, majd Szokolov néven szolgált. Apja - akinek megírta sorsát - feljelentette, vizsgálat indult ellene, végül I. Sándor cár, aki állítólag meghatott a történet, a „nevére vette” s lehetővé tette számára, hogy a hadseregben maradjon Alekszandr Andrejevics Alekszandrov néven. 1816-ban vonult nyugállományba törzs-kapitányi rangban. A polgári életben is férfiként viselkedett, mindig férfiruhában járt, haragudott ha úgy fordultak hozzá mint nőhöz, és általában kitűnt különcségeivel. 1886-ban halt meg, férfiruhában, teljes katonai tiszteletadás mellett temették el.
Hát ebből a nem túl szívderítő történetből kiindulva írt 1940-ben Gladkov egy verses darabot.
Ha ugyan ő írta.
Alekszandr Gladkov
Rjazanov szerint Gladkov kétszer is ült. 1948-ban valahol szerzett egy orosz nyelvű "Mein Kampf"-ot, odaadta valakinek elolvasni, de feljelentették. 5évet kapott „ellenséges ideológia” terjesztéséért, 1954-ben szabadult.
Azonban már korábban, 1940-ben is töltött egy évet börtönben, mert ritka könyveket lopott a Lenin könyvtárból.
Rjazanov szerint ekkor, a börtönben „ ... kapta a darabot egy embertől aki soha nem került ki onnan.”
Gladkov 1929 óta publikált, de se a „Réges-régen” előtt, se utána nem írt le egyetlen verssort, egyetlen rímet sem, rábeszélni sem tudták. Már a darab első színpadra állításakor, 1942-ben, furcsa volt, hogy elzárkózott valamennyi kéréstől a szöveget illetően, még a legjelentéktelenebb változtatásoktól is. „Nekünk akkor Szverdlovszkban, a színházban, a próbák folyamán az volt a benyomásunk, hogy a darabot nem Gladkov írta.”
Amikor a darab filmváltozata készült, Rjazanov megkérte Gladkovot, hogy írjon át néhány kis epizódot. Ő meg is ígérte, hogy megteszi, de aztán több hónapra eltűnt. A hosszas rábeszélés se vezetett az újabb ígéreteken kívül semmire, így a versek forgatókönyvhöz igazítását maga Rjazanov végezte el.
Mindenesetre a darabot bemutatták, először mint rádiójátékot 1941 augusztusában, majd színpadon 1941 november 7-én, az ostromlott Leningrádban.
Tyihon Hrennyikov 1942-ben írt hozzá zenét, így azon a bizonyos Szverdlovszki előadáson már ezzel mutatta be  a Vörös Hadsereg Központi Színháza. Ezt az előadást látva határozta el Eldar Rjazanov, hogy egyszer filmet forgat a darabból.
Erre alkalmat és ürügyet 1962-ben találtak, a Napoleon feletti győzelem 150 éves évfordulóját.
Az „Ismeretlen változat” c. tv-sorozat népszerű szovjet/orosz filmek létrejöttének körülményeiről lebbenti fel a fátylat. A „Huszárkisasszonyról” készült epizódban az egykori szereplők mesélnek a válogatás viszontagságairól is.
Rjazanov sokáig kereste a hősnőt, bár a forgatást megelőző években meg volt győződve, hogy Ljudmila Gurcsenkonál, aki első közös filmjük a „Karneváli éjszaka” után vált országosan ismertté, jobb jelöltet keresnie sem kell. Érezte ugyan, hogy a színésznő túlságosan „finom” ehhez a szerephez - ebben az esetben nem igazán volt előny a darázsderék - de biztos volt benne, hogy Gurcsenko leküzdi ezt a „fogyatékosságot”.
Az első próbafelvételen azonban világossá vált, hogy Gurcsenko nem játszhatja Surocska Azarovát. Nem volt meg benne az a fiatalos lelkesedés, amelyet Rjazanov elképzelt hősnőjének. Csak évekkel később tudta meg a rendező, hogy a próbák idején Ljudmilla Gurcsenkonak súlyos magánéleti problémái voltak. Kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy a szerep helyes megformálásával törődjön
A következő kiszemelt a pétervári Alisza Frejndlih volt. A próbafelvételeken ragyogóan játszott. A forgatócsoportban mindenki biztos volt, hogy megtalálták Surocska Azarovát. Csak Rjazanov meditált. Látta, a színésznőből még huszárnak öltözve és maszkírozva is süt az árulkodó nőiesség. „Alisza, nekem fiúra van szükségem. Sajnos az ön elfedhetetlen nőiessége nem felel meg nekem” - mondta Frejndlihnek. Így lehet bókolva elutasítani valakit.
Túlzott nőiessége miatt nem került a filmbe Szvetlana Nyemoljajeva sem. Azidőtájt a színésznő nem volt igazán karcsú hölgy. „Ilyen csábító fánkból nem lehet huszár” - keserítette el a rendező.
Valentyina Maljavinát a hudszovjet (a művészeti tanács) nem hagyta jóvá. Úgy vélték, a színésznő kissé öreg a szerephez. Nem életkor értelemben. Egyszerűen már tapasztalt nő kinézete volt, a filmben pedig egy lángoló tekintetű szüzre volt szükség.
Sura Azarova szerepére vagy húsz színésznőt próbáltak ki. Valószínüleg Larisza Golubkina tényleg a legjobb választás volt a kiszemeltek közül.

Golubkina a forgatáson
Megjelenése a próbán - ahogy az már lenni szokott az ilyen történetekben - teljesen a véletlennek volt köszönhető. Első filmszerepéért egy évfolyamtársának kell köszönetet mondani. Az évfolyamtársat elhívták statisztálni az új vígjátékba, ott mesélt az asszisztensnek egy színésznőről, aki amellett hogy szép és tehetséges, még énekel is.
Eldar Rjazanov, ahogy meglátta az első próbafelvételeket, rögtön tudta, hogy megtalálta a főszereplőt. Bár „fentről” célozgattak rá, hogy valaki ismertebb kellene mert azzel el lehetne érni, hogy a filmet rögtön a legmagasabb kategóriába sorolják, az pedig kihatna az egész stáb munkabérére. Ám a rendező meg volt győződve, hogy egy ilyen hősnő, mégha az nem is sztár, kedvezően hat a film sorsára. És nem is tévedett.
Larisza Golubkina akkor volt a GITISZ, az Orosz Szíházművészeti Akadémia zenés tagozatának másodéves hallgatója. Apja mindig ellenezte, hogy színésznő legyen, („ a színészet illetlen szakma”) csak a „Huszárkisasszony” sikere után enyhült meg.
A férfi főszereplő kiválasztása valamivel könnyebben ment. Bár készítettek próbafelvételeket Vjacseszlav Tyihonovval („A tavasz tizenhét pillanata” nálunk is ismert Stirlitz őrnagya), Alekszandr Lazarjovval, Szergej Jurszkijjal is, mégis szinte azonnal úgy döntöttek, hogy a férfi főszerepet az akkor már ismert Jurij Jakovlevnek ajánlják fel.
Jó választás volt
Jakovlev pályája nehezen indult, bár kis szerencsével már gyerekkorában filmezhetett volna.

Jurij Jakovlev

„Kisfiú, szeretnél filmben szerepelni?” - kérdezte tőle egy ismeretlen néni. A stúdióban, ahová elhívta, megkérte, hogy harapjon az almába és csak annyit mondjon: „savanyú”. Talán nem elég kifejezően rágott, mert nem hívták vissza. Aztán nem sokkal később a moziban meglátta a „Timur és csapata” almába harapó egyik főhösét.
A második kellemetlenség a VGIK (Összorosz Állami Filmművészeti Főiskola) felvételijén érte az eljövendő csillagot, ahová tulajdonképpen egy intuíció vitte - addig a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe készült. Hirtelen sugallatot kapott: „Neked színésznek kell lenned” A próbafelvételén azonban a tanárok egyöntetűen arra a következtetésre jutottak: „nem fotogén”. Utána a Scsukin Színázi Iskolában próbálkozott, ahol a meghallgatáson kijelentették: „Egyelőre különösebb színészi képességeket nem vettünk észre önben. Ám ha ragaszkodik hozzá …” Ragaszkodott. Cecilia Manszurova (Vahtangov szíházának vezető színésznője) osztályában kezdett.Az első évben az alaptantárgyból - színészi mesterség - kegyelemkettest kapott. A kirúgását ellenző Manszurova azt mondta: „Átengedem, mert látok benne valamit. Dolgozni fogok vele.”
Az iskola után persze a Vahtangovban kezdett játszani. Az első nagy siker Dosztojevszkij „A félkegyelmű”-jének Miskin hercege. Az Ivan Pirjev rendezte film nemzetközi hírnevet szerzett neki, és a sziniiskolából csaknem kirúgott növendéket 1962-ben már kérlelni kellett, hogy vállalja el a „Huszárkiasszony” férfi főszerepét.
„ ... bementem a Moszfilmhez, az első emeleten volt az igazgatónak, Ivan Pirjevnek az irodája. Az ajtótól hosszú vörös szőnyeg vezetett az íróasztalig. Ivan Alekszandrovics felállt mögüle, térdre ereszkedett, térdelve elindult felém, majd amikor találkoztunk mosolyogva felnézett rám és azt mondta - Fil-mez-zen Rja-za-novval!”

Rzsevszkij sörök
Jakovlev azt a huszár figurát hozta a vásznon, aki aztán az összes anekdotában megjelent. Ha Rzsevszkij hadnagy iszik, azt irdatlan pezsgőspohárból teszi, ha harcol, akkor egyedül, maga száll szembe egy egész zászlóaljal. Nem meglepő hogy a figura neve, szinte köznévvé vált. Anekdoták hőse lett, még sört is neveztek el róla,
Ahogy a „Moszfilm” művészeti tanácsának a jelöltekkel kapcsolatban szinte semmi kétsége és kifogása nem volt, úgy léptek fel szó szerint egyöntetűen Igor Iljinszkijnek a filmben való részvétele ellen. Az ok egyszerű: a komikus színész Kutuzov ábrázolása beárnyékolhatja a nagy hadvezér dicső emlékét.
A rendezőnek erről először a Moszfilm akkori vezetője Surin beszélt. „Abban a pillanatban, ahogy meglátják a nézők Iljinszkijt a tábornagyként, nevetésben törnek ki, és Kutuzov emléke kompromittálva lesz." - jelentette ki a fiatal rendezőnek.
Később, mikor Iljinszkij leváltásának óhaját a művészeti tanács szinte valamennyi tagja kimondta, Rjazanov számára világossá vált, hogy vagy másik szereplőt keres, vagy megküzd a saját jelöltjéért.
A nehezebb utat, a másodikat választotta. A helyzetet súlyosbította az a tény, hogy maga Iljinszkij se nagyon akart részt venni a filmben. „Hogy miért? Kicsi a szerep. Azon kívül, én sokkal fiatalabb vagyok, mint Kutuzov volt akkortájt.” - érvelt Iljinszkij. De Rjazanov, ha egyszer valamit eldöntött, más vélemény nem is létezett többé.
Kettős játékot űzött. Becsapta egyrészt Iljinszkijt, másrészt a Moszfilm vezetőségét. Az elsőnek azt mondta, hogy a stúdióban mindenki álma, hogy láthassa a csodálatos komédiást egy ilyen korszakos szerepben. A hudszovjetnek meg azt hazudta, hogy keresi a jelöltet, de sajnos, még mindig nem találta meg a megfelelőt.
Az egész vége az lett, hogy Rjazanov, senkivel sem közölve, a saját szakállára leforgatta azt az epizódot, amelyben Kutuzov elhalad a csapatok előtt. Mivel a munkát az utolsó olyan napokon végezték, amikor még volt hó, később már csak szembesítenie kellett a vezetőket a ténnyel, hogy van egy leforgatott jelenet Kutuzov - Iljinszkijjel. Ha a színészt mégsem fogadják el, akkor azért, hogy ezt az epizódot újra lehessen forgatni, legalább hat hónapot kell várni - a legközelebbi fagyig. A hudszovjetnek el kellett fogadnia Rjazanov választását.
A csapat
A külső felvételek a Moszkva környéki Popovka faluban zajlottak. A stáb lakóhelye az „Ifjú Gárda” kiadó közeli „Nyírfás” üdülője volt. A veszélyes jelenetekben, a lovas trükköknél, nagy segítséget nyújtottak a cirkusz művészei. Mihail Tuganov tanította be és irányította a lovasjeleneteket. Tuganov és „dzsigitjei” híres cirkuszosok voltak, a világ sok cirkuszában megfordultak, mindig nagy sikerük volt a cirkusz porondján vad iramban körbe-körbe száguldozó s eközben akrobatikus mutatványokat bemutató kaukázusi lovasoknak.
A „Szovjet Cirkusz” 1962 szeptemberi számában az Ivánt alakító Nyikolaj Krjucskov a cirkusz- és a színművészek együttműködését méltatva részletesen beszámol a forgatás ezen részleteiről:

„ ... Őszintén szólva meglepődtem, hogy a cirkuszi előadóknak hogyan sikerült megbirkózni rendkívül nehéz feladatukkal anélkül, hogy sérülések és balesetek történnének. Hisz először fordult elő a cirkusz és a film eddigi együttműködésének történetében, hogy külső lovasmutatványokat télen a hóban végeztek. Most mondhatják - hát a „Jégmezők lovagja”? Most fellebentem a titokról a fátylat. Azt a filmet nyáron forgatták. Az „igazi” hó naftalin volt. Mielőtt elkezdik a téli jelenetet, a forgatás helyszínét alaposan átvizsgálják, nincsenek-e árkok, zsombékok, gödrök, megnézik az esés helyét. Ahogy mondják, „megágyaznak”. Tuganov lovasai természetesen szűzhóban dolgoztak, ami rendkívül kockázatos volt. (...) Feltűnő milyen bátran, ügyesen és higgadtan hajtotta végre feladatát a Surocska Azarovát játszó Larisza Golubkina dublőrje, egy fiatal művész, Vászja Rogovoj. Felkapaszkodva egy fára, öt méteres magasságból ugrik le a robogó hintó tetejére. Aztán tüzel, lelöki a bakról a francia kocsist és ráugrik a ló hátára. Látni fogják a jelenetet a filmben. De a jelenet mögött ott vannak a próbák, meg néhány felvett ismétlés. Ennek eredményeként, Vaszilij számára ez már pusztán egy kidolgozott cirkuszi szám maradt. És minden alkalommal, amikor a merész körültekintő művész végrehajtotta, kifogástalan volt. Tuganov legfőképpen Vászja sikerének örült. Magát látta a fiatalban, csak háromszor fiatalabban, amikor még ő állt „őrült dzsigit” hírében.
( ... ) Szeretnék még beszélni filmünk teljes értékű művészeiről, a lovakról. Nem tapasztaltunk sok nehézséget. Mint ismeretes, a cirkuszi lovak zárt térben élnek és dolgoznak. Hozzá kellett őket szoktatni a hóhoz, amit talán soha nem láttak, és a hideghez. De a legnehezebb volt megküzdeni a lovak „hazafiságával”. A négylábú szereplők ki nem állhatták a francia martalócokat. Valószínűleg, ingerelték őket a napoleoni katonák tarka rongyai. Nehezen mondom azt, hogy nem tetszettek nekik, vagy hogy ők is „szerepeltek” és úgy viselkedtek mint az igazi háborúban.
Szeretem a lovakat, és érdeklődéssel figyeltem ezeket az értelmes állatokat. Eszembe jut egy mulatságos jelenet: erdőszél, fegyverropogás, a harcmezőn sok a halott. A lovas nélküli lovak, mivel nincsenek hozzászokva a lövöldözéshez, szétszaladnak. Mindez természetes, így történik az életben is. Berreg a felvevőgép, folyik a felvétel. Aztán a rendező azt kiáltja: „Állj! Felvétel vége!” A „halottak” felélednek, felkelnek. A lovak előbukkannak a fák mögül és kerek, csodálkozó szemekkel figyelmesen nézik ezt az emberi megtévesztést. Erről a látványról, mindig Majakovszkij sora jutott eszembe, hogy „mi mindannyian kicsit lovak vagyunk” - Nem szeretjük a hazugságot.”

Valerij Deniszov
A cirkuszművészek egyike, Valerij Deniszov, nem dublőr volt hanem fontos szereplőként vett részt a játékban. Igaz, hogy ő a Filmakadémián szerzett diplomát és csak később nyergelt át (szó szerint) a másik művészeti ágra. Egyébként David Vasziljevet, a huszárezred parancsnokát alakította. (Ez a figura is valóságos személyre utal, Denisz Vasziljevics Davidovra a napoleoni háborúk katona-költőjére, a gerillahadviselés elméletének egyik kidolgozójára.)
A cirkuszi lovasok csapatának is megvolt a maga „huszárkisasszonya”, Dzerassza Tuganova - Tuganov lánya, Deniszov felesége. Mikor a lovasok tömegében száguldott, egy sorban a férfiakkal a szörnyű vágtában, senki nem gondolta volna, hogy a bajszos, karcsú huszár - egy nő.
Természetesen a színészek is erős fizikai igénybevételnek voltak kitéve. Rendszeresen lovaglóleckéket vettek, hiszen nekik is meg kellett ülniük a lovat.
Jakovlevet isiász gyötörte, állandóan fájdalmakkal küzdött. Az egyik epizód forgatása során, rögtön a „Felvétel!” elhangzása után az egyébként nyugodt ló, amelyiken Rzsevszkij hadnagynak kellett elvágtatnia, valamitől megbokrosodva váratlanul felágaskodott.
„Férfiasan tartottam magam ebben a jelenetben, - emlékezett a színész. - vágtattam és éreztem, hogy csúszok lefelé. A helyzet pontosan olyan volt, mint egy anekdotában. Megértettem, ha feladom - eltaposnak. Elhagytam a csákómat és a ló nyakába kapaszkodtam. Így értem célba. A ló megállt én meg leestem.
Azt a jelenetet, amelyben Golubkina jelentős magasságból leugrik a harcoló huszárok közé, többször is fel kellett venni. A rendező elképzelése szerint, a színésznőnek karddal a kezében könnyedén és természetesen kell leugrania, majd ugyanolyan könnyedén és természetesen bekapcsolódnia a küzdelembe.
„… utasítottam a női főszereplőt, ugorjon le a díszlet emeleti részéről, ám a peremen megtorpant, félt. Hirtelen, nem értve a színésznő gyávaságát ingerülten rákiabáltam: én neked akármikor, minden teketória nélkül leugrom onnan. Dühöngve indultam fölfelé, de mikor kiálltam a díszlet szélére rögtön megértettem mitől félt. Lentről a magasság nem tűnt olyan nagynak. Egy századmásodpercre átvillant az agyamon, hogy ekkora magasságról semmibe sem kerül kitörni a lábamat… de visszakozni nem lehetett. Eh, lesz ami lesz! Behunytam a szemem és leugrottam. A sors kegyes volt hozzám, szerencsésen földet értem. Aztán olyan tónusban dohogtam tovább, mintha nekem az ehhez hasonló mutatványok merő semmiségek lennének: látod, pedig én idősebb is vagyok nálad és sokkal nehezebb is. Biztosíthatlak, egyáltalán nem olyan rémes. A fiatal színésznő követte a példámat és a harmadik ismétlés után bevitték a Moszfilm elsősegélyhelyére lábsérüléssel. De a felvétel már kész volt, és a színésznő sérülése, szerencsére könnyűnek bizonyult.”
Eldar Rjazanov, könyvében visszaemlékezve elég derűsen ír erről, Golubkina azonban állítja, hogy máig érzi a felvétel hatásait. Az elszakadt ínszalagok megéreznek minden időjárásváltozást. A csillaggá válásnak ára van.
A Moszfilm felső vezetése jóindulatúan fogadta a filmet. Csak egy dolog zavarta a tisztviselőket - mégis szerepelt a filmben Igor Iljinszkij. Mit gondolnak majd az emberek, felismerve Kutuzovban a komédiás színészt?

Mihail Orlov a forgatáson
A kegyvesztéstől a filmet a sajtó mentette meg - és ez figyelemre méltó, mert az újságírók, publikációikkal gyakorta tönkretették még a leghíresebb színészek sorsát is!
Szóval, a film szörnyen megtetszett az „Izvesztyija” recenzensének Natella Lordkipanidzének. Közzétett egy olyan csodálatos bírálatot a „Huszárkisasszony”-ról, hogy aztán a film jövőbeni sorsáért nem kellett aggódni. Azokban az években ugyanis, az „Izvesztyija” főszerkesztője Nyikita Hruscsov veje, Alekszej Adzsubej volt. Ezért ennek az újságnak a helyeslése azonnal zöld utat adott bárkinek, még időnként vitatható műveknek is.
A közönség mit sem tudva a háttérben zajló játszmákról, lelkesen fogadta a filmet.
A darabnak azóta is születtek feldolgozásai. 1964-ben Larisza Golubkina színpadon is eljátszotta Surocskát. 1979-ben balett született belőle, Oleg Vinogradov és Dimitrij Brjancev koreográfiájával, melyet abban az évben Leningrádban, a következő évben Moszkvában, a Balsojban is bemutattak.
A zenés komédiát legutóbb 2005-ben állították színpadra, Tatjana Morozova főszereplésével.

Jövőre már ötven éve, hogy a film elkészült.
Larisza Golubkina tavaly volt 70 éves, keveset filmezett, többet szerepelt színpadon. Filmet utoljára 1994-ben forgatott. Lánya Maria Golubkina néven színésznő.
A Louise Germont-t alakító Tatjana Smiga operaénekesnő, ( ha nem számítjuk az 1959-ben filmre vett „A zeneszerző Kálmán Imre” c. színpadi előadást) mint filmszínész szintén ebben a filmben debütált. A moszkvai operettszíház tagja volt, egy hónapja, február 3-án hunyt el.
Jurij Jakovlev 83. Az ő filmes és színházi karrierje a „Huszárkisasszony” után is töretlenül folytatódott. Ismert és sikeres filmek sokaságában szerepelt. (1993-ban Tóth Tamás „Vasisten gyermekei” c. filmjében is.) Utolsó filmje a „Sors iróniája” folytatása volt 2007-ben, amelyet meglepően a félig horror, félig fantasy filmjeiről elhíresült Timur Bekmambetov rendezett, tisztelgésül Rjazanov születésének 80.évfordulójára. (Egyébként tökéletesen.)
Eldar Rjazanov idős kora ellenére még 2009-ben is készített egy zenés-verses videofilmet „Az élet muzsikája” címmel, amelyben maga is szaval (saját verseit), de énekel benne Larisza Golubkina és Alisza Frejndlih is.
1972-ben, mikor a Kabaré című Bob Fosse filmet bemutatták, valaki azt mondta: a film egyik erénye, hogy szakított azokkal az operett és musical hagyományokkal, hogy a szereplők hirtelen dalban folytatják a megkezdett párbeszédet. A dalok ott hangzanak el ahová valók, a kabaréban.
Eldar Rjazanov filmjében már 1962-ben ott hangzottak el a dalok ahová valók. A zongora mellett, a bálban, az este a tűz körül pihenő vagy éppen masírozó katonák között. Mondhatjuk, megelőzte korát.
De azért ne vegyük túlzottan komolyan.


És ne feledkezzünk meg a kiváló magyar szinkronról, amit sajnos már az eredeti VHS kazettán is rengeteg hanghiba kísér. Sajnos ezek egy részével semmit sem tudtam kezdeni. Bocs!

Huszárkisasszony (Гусарская баллада)
mb. szines szovjet film
90 p.
Moszfilm, 1962

Rendezte – Eldar Rjazanov
Írta – Alekszandr Gladkov, Eldar Rjazanov
Zene – Tyihon Hrennyikov
Fényképezte - Leonyid Krajnyenkov

Surocska Azarova – Larisza Golubkina (Domján Edit)
Rzsevszkij hadnagy – Jurij Jakovlev (Láng József)
Iván – Nyikolaj Krjucskov (Basilides Zoltán)
Azarov – Viktor Kolcov (Csákányi László)
Kutuzov – Igor Iljinszkij (Képessy József)
Nurin gróf – Antonyij Hodurszkij (Szendrő József)
Louise Germont – Tatjana Smiga (?)
Pierre Pelimov – Lev Poljakov (?)
David Vasziljev - Valerij Deniszov (Molnár Tibor)
Francia tiszt – Vlagyimir Grave (Bodrogi Gyula)

Magyar szöveg - Szalóky József
Szinkronrendező - Moldoványi József
Pannónia Filmstúdió

Ha valaki fölismer még szinkronhangokat, kérem írjon!

A megemlített művek:
Irodai regény (Служебный роман), 1977, Eldar Rjazanov
A sors iróniája (Ирония судьбы или с легким паром), 1975, Eldar Rjazanov
Kétszemélyes pályaudvar (Вокзал для двоих), 1982, Eldar Rjazanov
Autót loptam (Берегись автомобиля), 1966, Eldar Rjazanov
Réges-régen (Давным давно), 1941, Alekszandr Gladkov
Mária főhadnagy, 1942, Huszka Jenő – Szilágyi László
Ismeretlen változat (Невідома версія )(Неизвестная версия), 2008 - 2010
Karneváli éjszaka (Карнавальная ночь), 1956, Eldar Rjazanov
A tavasz tizenhét pillanata (Семнадцать мгновений весны), 1973, Tatjana Lioznova
A félkegyelmű (Идиот), 1958, Ivan Pirjev
Vasisten gyermekei (Дети чугунных богов), 1993, Tóth Tamás
A sors iróniája 2 (Ирония судьбы или с легким паром. Продолжение), 2007, Timur Bekmambetov
Az élet muzsikája (Музыка жизни), 2009, Eldar Rjazanov
Kabaré (Cabaret), 1972, Bob Fosse

A linkek:

http://www.embedupload.com/?d=8BHKE0MTVU
http://www.embedupload.com/?d=8FDGNNEHGB
http://www.embedupload.com/?d=7UWJZQKZMR
http://www.embedupload.com/?d=7YVTGRFZIV