kinok55: Parasztok

Sztálin a mozivásznon először 1934-ben jelent meg.

Talán kevesen tudják, hogy erre Fridrih Markovics Ermler „Parasztok” című filmjének animációs betétjében, rajzfilmfiguraként került sor. Ráadásul az animációs betét - a film várandós főhősnőjének álma - idegen test az „osztályharcot”, az „állati ellenségeskedést” komor színekkel lefestő filmben. Sztálin mégis nagyra tartotta, sőt az 1935 decemberében a „különlegesen biztonságos megőrzést” igénylő filmek számára létrehozott (első) filmarchívumba is bekerült. Olyan filmek társaságában, mint a Lenint és Sztálint megörökítő dokumentumfelvételek vagy a Csapajev.

Fridrih Markovics Ermlerre a „Párt művészére” ma már kevesen emlékeznek.

Fridrih Markovics Ermler

Asztalos fiaként egy szegény zsidó településen nőtt föl, az „ermler” felvett név (= szegény ember), eredeti neve Vlagyimir Breszlav. 12 éves korától kifutófiúként dolgozott egy vegyeskereskedésben, aztán egyszercsak betévedt a moziba és beleszerelmesedett. Elhatározta, hogy filmszínész lesz.

Ahogy sokan másoknak a letelepedési zónában számára is a forradalom hozta el a változás lehetőségét.

„Október. Megtapasztaltam a magam módján a nagy eseményt. Az én forradalmam volt.”-írta később. „Három születési dátumom van: 1898 mikor a világra jöttem, 1919 mikor beléptem a pártba és 1923 mikor filmesként kezdtem dolgozni.”

„Talán, ha hallottam volna szimfonikus zenét, azok alatt a sötét évek alatt, nem lenne az életem, a sorsom a mozihoz kötve.” Mindenesetre a később megismert szimfonikus zene a mozi mellett élete végéig a másik szerelme maradt. Írt zenére épülő forgatókönyvet (a „Dal”, 1930, nem valósult meg), tervezett filmet Beethovenről és a Párt vezető szerepéről a zenében. A kor keresett zeneszerzői, Sosztakovics vagy Gavril Popov nagy lelkesedéssel dolgoztak vele, pedig akkortájt gyakran nem volt felhőtlen a zeneszerzők és a filmrendezők kapcsolata. (A zeneszerzők nem mindig tudtak a rendezők által elvárt módon lépést tartani a filmművészet újabb és újabb formanyelvi változásaival.) Fia, Mark Ermler nem véletlenül lett neves karmester, s dolgozott hosszú éveken át a „Balsoj”-ban.

Ermler a hadseregben

Visszatérve a forradalom utáni évekre, Ermler a polgárháborúban csekista volt. „Mikor aláírtam egy dokumentumot mindig gondolkoznom kellet, hogyan is írják: rassztriljaty vagy rossztriljaty (agyonlőni).” Más források szerint munkája a CSEKA-nál semmiféle kapcsolatban nem volt a kivégzésekkel, ez a kijelentés pusztán a későbbi ön-mítoszképzés része. Akár így van akár úgy, mai szemmel ez a kijelentés nem igazán hízelgő ránézve.

1923-ban leszerelt és felvételizett a Petrográdi Filmművészeti Technikumba. A felvételi vizsgán (és életrajza tele ilyen regényes történetekkel) egyenruhában, oldalán mauserrel jelent meg. Minden vita nélkül, ott helyben felvették. Első dolga volt „szovjetizálni” a technikumot, azaz megtisztítani a „nem odavaló elemektől”. Követelte, hogy vegyék be a hallgatók szervezetének vezetőségébe. Miután közölték vele, hogy oda csak akkor kerülhet be ha a tagság beválasztja, mauserét kitéve az asztalra, ennyit mondott: „ő már beválasztott engem”.

A főtárgyat, a színészmesterséget az 1800-as évek végének híres színésznője, Alekszandra Glama-Mescserszkaja tanította. Az akkor már régóta csak oktatással foglalkozó színésznő, aki mint őszintén bevallotta legalább tíz éve nem tette be a lábát „szinema”-ba, egész egyszerűen félt Ermlertől. Ermler minden óra elején kísérletett tett, hogy kezet csókoljon neki és ezt Glama-Mescserszkaja minden óra elején rémülten utasította vissza. Ez a szertartás soha nem maradt el.

Ermler hamarosan úgy döntött, hogy otthagyja a technikumot és önmagát fogja képezni.

1924-ben létrehozta a KEM-et (Kino Ekszperimentalnaja Masztyerszkaja), egy kísérleti filmműhelyt, tulajdonképpen a FEKSZ (Fabrika Ekszcentricseszkava Aktyora) mintájára. Mint már Janina Zsejmo kapcsán szóba került a 20-as években több filmes iskola is nyílt, de igazán fontos csak néhány volt, köztük a Kozincev - Trauberg féle FEKSZ. Ermler nyiltan utánozta és irígyelte őket. Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg szintén a forradalom szelével érkeztek a zónából Petrográdba. Ugyanúgy formális oktatás nélkül csöppentek a filmművészetbe mint Ermler, ám ők más környezetből indultak. Azzal a kulturális háttérrel amivel rendelkeztek, elutasíthatták vagy épp kifordíthatták a hagyományos művészetet, mert tökéletesen ismerték azt. Ermlerben egyelőre csak a romboló indulat munkált. A kor szellemének és más művészeti csoportosulásoknak megfelelően a KEM is előállt egy jelmondattal: „Bármiféle érzelem vagy átalakítás nélkül”, de hogy ezt hogyan is gondolta megvalósítani, arra nem adott választ. Első filmje a „Skarlát”(1924) is egy Kozincev-Trauberg film, az „Oktyabrina kalandjai” (1924) utánzata. Az „egészségügyi oktatófilm” néhány tisztességesen leforgatott dokumentum jellegű jelenet ellenére inkább a meghökkentésre helyezte a hangsúlyt.

Eduard Joganszon

A FEKSZ eredményeinek másolása talán a végtelenségig folytatódott volna, ha nem találkozik Eduard Joganszon filmrendezővel és Fjodor Nyikityin színésszel.

Joganszon - Pjotr Bagrov szerint, akinek alapos írásai szólnak erről a korszakról - Leningrád egyik legkulturáltabb és legintelligensebb rendezője volt, akitől egyformán távol álltak a forradalom előtti mozi sablonjai és az avantgard túlzások. A petrográdi észt-német család sarja banktisztviselőként dolgozott és valószínüleg az is maradt volna élete végéig, ha nem jön az első világháború. 1915-ben behívták, de nem a frontra került, hanem könyvelőnek a hadtáphoz. Ahogy a világháború polgárháborúba váltott, Joganszon őrvezető a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe került, s folytatta ugyanazt a munkát - de most már a CSEKA-nál. Itt találkozott Ermlerrel, aki rábeszélte, hogy jelentkezzenek a Filmművészeti Technikumba. Az Ermler által létrehozott KEM-ben valószínüleg csak mint színész vett részt, legalábbis egyik visszaemlékező sem említi nevét az alapítók között. Első közös filmjük „A vihar gyermekei”, a második a „Katka - a papíralma” volt. Már az első filmnél sem volt teljes egyetértés, de a másodiknál már komoly konfliktus alakult ki. A legtöbb vita a főszereplő Nyikityin körül dúlt. Nyikityint Ermler hívta meg, de aztán teljesen Joganszonra maradt. Ermlert irritálta Nyikityin színészi játéka, ő (mármint Ermler) ugyanis csak Mejerhold módszerét értékelte, Sztanyiszlavszkijét elutasította. (Évekkel késöbb vallotta be, hogy egyetlen előadását sem látta sem Sztanyiszlavszkijnak, sem Mejerholdnak.) Nyikityin összes jelenetét Joganszon vette fel, miközben Ermler és KEM-beli tanítványai ott álltak és nevettek rajta.

Jakov Gudkin Ermler egyik tanítványa így emlékezett vissza: „Mi, régi KEM-esek a műhelyből egyfajta iparosszerű, «a fene se gondolkodik rajta» hozzáállást hoztunk magunkkal. Mint aki megtanult valamit, aztán ha kell nevetek, ha kell, sírok. Meg kell halnom? Tessék. Bukfencezzek? Itt van. Aztán hirtelen megjelenik egy ember, aki őszintén átéli amit csinál és ezt nagy összpontosítással teszi. Aki megpróbál benne lenni valamiben és nem kívülről megmutatni”

Jelenet a "Katkából"

A „Katka” nagy siker lett, első darabjaként azon filmek sorának melyeket a 20-as években komikus melodrámának vagy egyszerűen melodrámának kezdtek nevezni. Olyan filmek tartoztak ide, mint „ A kalapdobozos lány”, a „Ház a Trubnaján” (Borisz Barnet), vagy Abram Room „Mescsanszkaja 3.”-ja. E műfajt aztán a 60-as években fedezték fel újra és teljesítették ki lírai komédia néven. Joganszon emberi humora szerencsésen ötvöződött Ermler társadalmi tematikájával.

Ermler aztán ezt úgy hálálta meg, hogy soha nem ejtette ki Joganszon nevét amikor a filmről beszélt, élete végén pedig kijelentette, hogy teljesen egyedül készítette azt.

Úgy tűnik, mindig szerencséje volt munkatársaival. Feltéve, ha egyáltalán szerencsének lehet ezt nevezni. Mint a szivacs, úgy szívott magába minden újat. Művészeti dolgokban minden kortársánál fogadóképesebb volt. Csak 25-évesen olvasta először Aiszküloszt, Euripidészt, de ahogy elolvasta őket, rögtön írt egy próza-vers darabot egy rabszolgalázadásról. Csak későn találkozott a szimfonikus zenével, de ő volt talán az első szovjet rendező, aki teljesen a zenére épülő forgatókönyvet írt. Filmes pályája kezdetén tanulhatott volna a hagyományos kasszasiker-filmeket rendező Ivanovszkijtól vagy Vitkovszkijtól (játszott is filmjeikben kezdő színészként), mégis a FEKSZ-et kezdte el követni. Pusztán szerencse ez?

Joganszonnal mindenesetre nem dolgozott többet, Nyikityinnel viszont igen. Vele forgatta talán legismertebb filmjét az „Egy birodalom romjai” címűt. Ezt szeretném egyszer itt a blogon megmutatni, így erről most nem írok többet.

1932-ben készült első hangos filmje „ A találkozás”. A film leginkább a benne elhangzó Sosztakovics dalról ismert. Sok nyelven, sokszor énekelték, nálunk „Szép gyermekem jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél” kezdősorokkal.

Ez a dal egy 1996-os átdolgozása, Alekszej Balabanov „Szörnyetegekről és emberekről” c. filmjének jeleneteire.
Benne Szergej Makoveckij, Dinara Drukarova és Viktor Szuhorukov.

Ez után következett a „Parasztok”.

„... a film gondosan és reálisan jeleníti meg a napi életet a szövetkezet szintjén (...) és ez a valóság olyan, amely még a szovjet rendszer lelkes támogatói számára is kényelmetlenné válik.” Ezt ugyan a párizsi emigráns sajtóban írták róla, de otthon is akadtak akikben hasonló benyomásokat keltett és nem értették, hogyan kerülhetett ez a film a szovjet mozikba.

De oda került, mégpedig nagy csinnadrattával.

Sztálinnak nagyon tetszett. Hogy az animáció miatt, vagy sem azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy Sztálin szerette a rajzfilmeket. Nagy kedvence volt Walt Disney, legalább négyszer megnézte Alekszandr Ptusko „Új Gulliverjét”, személyesen támogatta az ország első animációs stúdiójának létrejöttét, a ma is létező „Szojuzmultfilmet”. Eleinte vegyes érzelmekkel fogadta saját animációs megjelenését: „Jól meg van csinálva. De az emberek azt hihetik, hogy az én gyerekem.” – mondta egy beszélgetés során. Csernyak a Lenfilm egyik vezetője megnyugtatta: „Rögtön látszik, hogy ez csak Varvara álma.” Erre még rátromfolt Kaganovics: „Nem, ez nagyon kedvesnek tűnik és jó benyomást kelt.”

Ekkortájt Dizga Vertov már forgatta „Bölcsődal” című filmjét, amely azt bizonyította, hogy a gyerekek, ha nem is szó szerint, de mégiscsak Sztálin gyerekei, hisz ő az „emberek atyja”. Talán ezért is ragaszkodott Ermler, hogy az animáció minden műfajkeveredés ellenére (a beillesztéses animáció a 30-as évekre már nem volt „divatban”) mégis bekerüljön a filmbe. Érzékeltetnie kellett, hogy a főhősnő számára Sztálin földöntúli lény, akit az hétköznapi formában el sem tud és nem is akar képzelni.

Sztálin Ermlert még a Kremlbe, a vetítésre is meghívta és háromnegyed órát beszélgetett vele. Különös, hogy két évvel később Ermler új filmjét „A nagy hazafit” így javasolta módosítani: „El kell tüntetni az összes utalást Sztálinra. Sztálin helyébe a Párt Központi Bizottságát kell beilleszteni.”

Egyébként Sztálin, mint hús-vér szereplő csak három évvel később szerepelt a vásznon, Szemeny Goldstab alakításában. A Bakuban végzett, 1935-től a Kirov Színházban dolgozó színész Mihail Romm „Lenin októberben” c. filmjében játszotta el Sztálint. Szemtanúk szerint, magának Sztálinnak nem tetszett Goldstab, ennek ellenére még három filmben és egy színdarabban is (A Kreml harangjai) ő alakította az első titkárt. Az igazi nagy kedvenc, aki szinte monopoliumot szerzett a vezér eljátszására, Mihail Gelovani volt. Csiaureli 1938-as „A nagy hajnalpír” c. filmjében játszotta először Sztálint és annak sokkal jobban tetszett a délceg grúz nemesi sarj, mint az ismeretlen vidéki színész aki ráadásul még zsidó is volt. Gelovani nem kevesebb, mint 16 filmben játszotta el Sztálint és ez a sorozat csak az anti-kozmopolita kampány idején szakadt meg amikor három film erejéig átadta helyét Alekszej Gyikijnek. Gelovaninak ugyanis grúz akcentusa volt és ezt a „Nagy Oroszország” eszméjének propagálása idején nem találták szerencsésnek. Gyikij viszon aki a moszkvai Művész Színház iskolájának igazgatója és neves színész volt szépen beszélt oroszul. Aztán Gyikij visszatért a színházhoz és Gelovani folytatta diadalmenetét. Minden létező díjat megkapott. Reményei, hogy Sztálin halála után visszatérhet a normális színészi munkához, nem váltak valóra, 1956-ban halt meg. Még egy színész volt aki eljátszotta a vezért, Andro Kobaldze a „Jakov Szverdlov” c. (1940) Jutkevics filmben.

Ejzenstejn, Ermler, Dovzsenko

Mindazonáltal ezek a Sztálin alakítások meglehetősen egysíkúak voltak. Ellentétben Leninnel, aki a kor filmjeiben „Sztálin cimborája”-ként szerepel - aki a mindennapi ügyeket intézi ugyan, de minden komoly politikai kérdésben Sztálin dönt - Sztálin mint egy szent lény, egy „alabástrom szobor” szerepel a vásznon. Ez a fajta Lenin-karakter helyet hagyott a színészeknek az improvizációra, míg Sztálinnal „az istentisztelet tárgyával” nem lehetett és nem is szabadott mit kezdeni. Amikor 1949-ben Mark Donszkoj megkísérelte Lenint is hasonlóképpen ábrázolni Lavrentyij Berija világosan közölte vele: „Ne feledje, Donszkoj elvtárs, nem lehet két nap az égen.”

Hisz ez a nap a 40-es évek végén már régóta ott ragyogott a szovjet filmművészet egén. Sok kéz festette föl, de az első ecsetvonásokat minden bizonnyal Ermler tette oda.

Az 56-os Hruscsov beszéd után ezeket a filmeket már csak megvágva, átszerkesztve láthatta a közönség. A "nagy kormányost" igyekeztek nyomtalanul eltüntetni a filmművészetből. A 90-es évektől időnként kiadnak DVD-ket, melyeken megnézhető a filmek eredeti és átszerkesztett változata is. A "Parasztokról" még nem jelent meg ilyen. Az általam az eredeti helyére beillesztett animációs betét, miután más forrásból származik, némileg gyengébb minőségű mint a film.

Parasztok (Крестьяне)

Rendezte - Fridrih Ermler

Forgatókönyv - Manuil Bolsincov, Fridrih Ermler

Fényképezte - Alekszandr Gincburg

Zene - Venyegyikt Puskov

Lenfilm, 1934

Bemutató - 1935. április 7.

Szereplők:

Jelena Junger - Varvara Nyecsajeva

Borisz Poszlavszkij - Jegor Nyecsajev

Alekszej Petrov - Geraszim Platonovics

Nyikolaj Bogoljubov - Nyikolaj Mironovics