A posta

1927-ben jelent meg Szamuil Marsak és Mihail Cehanovszkij könyve „A posta”.

A könyv hatalmas és valóban megérdemelt népszerűségre tett szert, a sokszorosított művészet kiváló darabja. Cehanovszkij egyik utolsó munkája volt a könyvillusztrálás területén, mielőtt végleg átnyergelt volna a rajzfilmre. A vidám borító, a hatalmas vörös bélyeggel és az ötletes - Leningrád-Raduga-Moszkva - postai bélyegzővel (Raduga a kiadó neve) meghozta Cehanovszkij számára az elismerést. Azok sorába került, akik formálták a 20-as, 30-as évek leningrádi művészeti életének „aranykorát” és e kor erőszakos lezárásával az ő pályája is megtört (ha az egzisztenciális, majd fizikai megsemmisítés sokakkal ellentétben őt el is kerülte).

Hivatalnok családban nőtt fel. Ahogy mondani szokták, az anyja rajzolgatott, apja baráti társaságban zenélgetett, a gyereket színházba járatták. Nem volt gazdag család, de Cehanovszkij 19 éves korában elutazhatott Párizsba. Szobrászműtermekben dolgozott s az ott szerzett tudás elég volt, hogy hazatérve bejusson a szentpétervári Művészeti Akadémiára. Ezzel párhuzamosan az egyetem jogi karán is tanult, de 1914-ben mindkettőt otthagyta. Moszkvában íratkozott be a Festészeti, Szobrászati és Építészeti Szakiskolába, ahol 1918-ban végzett. Behívták katonának, haditengerészeti iskolába került, de ott csak rövid időt töltött. A szovjethatalom ekkortájt kezdte összeszipkázni azokat a fiatal művészeket, akik hajlandónak mutatkoztak egyetérteni elveivel. Cehanovszkij hajlandónak mutatkozott, bár sok kortársával ellentétben nem tartozott azok közé akik a forradalomnak köszönhették kitörésüket környezetükből. A 16. hadsereg politikai osztályára vezényelték, Minszkben, Szmolenszkben, Mogiljovban dolgozott, ahol gyorsan kiderült sokoldalúsága. Plakátokat, portrékat festett, dekorációkat készített a forradalmi ünnepségekre, agitvonatokat állított össze és főként színházban dolgozott. A Nyugati Front Bemutató Színházában minden előadás színpadra állításában részt vett. Ez a polgárháború alatt vagy húsz produkció volt. Részt vett a szmolenszki Vörös Hadsereg Egyetem megszervezésében és1920 szeptemberétől 1922 májusáig tanított is ott. 1923-ban szerelt le és amellett, hogy egy litográfiai műhelyben alkalmazott grafikai munkát végzett (két társával létrehozta a „Propeller” kollektívát), tanított a petrográdi Állami Iparművészeti Főiskolán. 1926-tól dolgozott a „Raduga” kiadónál és a „Lengiz” gyermek-szerkesztőségében.

Az 1920-30-as évek figyelemreméltó időszak az illusztrált gyermekkönyvek oroszországi történetében. Az országban épphogy véget ért a polgárháború, de a hatalom az ínséges időkben is fontosnak tartotta, hogy pénzt fordítson a gyermekek számára írt könyvekre. Az állam, az egyik legfontosabb feladatának gondolta a fiatal polgárok képzését, a régi, forradalom előtti könyvek azonban nem feleltek meg ehhez - létre kellett hozni valami alapvetően újat.

Az „Ébresszétek fel Lenocskát” bejegyzés elején látható fényképen, négy író, egy illusztrátor és egy pártmunkás (valószínüleg a Goszizdat gyermekkönyv-osztályának szerkesztőségében 1928-ban) tekint a kamerába. Hátuk mögött a kiadó gyerekkönyveinek címlapjai. Közülük csak ketten érték meg a 60-as éveket. Jevgenyij Svarc szinte a kegyvesztettségből való kitörés pillanatában, 1958-ban halt meg, hárman pedig a 30-as éveket sem élték túl. Borisz Zsitkov és Zlata Lilina (ő a pártmunkás, az osztály vezetője, Zinovjev felesége akit épp akkor vettek vissza a pártba) tüdőrákban halt meg, Olejnyikovot meg kivégezték. Itt még fontos szereplői a 20-as évek pezsgő művészeti életének. Cehanovszkij pályafutásában a két túlélő játszotta a legfontosabb szerepet. Vlagyimir Lebegyev és Szamuil Marsak. Ők voltak azok, akik a 20-as évek elejétől óriási szervező-szerkesztő-oktató és persze művészi alkotómunkát végezve megteremtették a gyermekkönyv-kiadást.

Marsak-Lebegyev: A poggyász

Lebegyev nevét valószínüleg ma már nem nagyon ismerik nálunk, de akkoriban kevés olyan művész volt, aki együtt dolgozva vele a „Radugánál” vagy a „Lengiznél” ki tudta magát vonni hatása alól.

Munkáikon érezhető a 20-as évek plakátjainak, ipari grafikáinak és reklámjainak vagy akár El Liszickij konstruktivista grafikai eljárásának hatása is.

Nem hozták létre a tér illúzióját, a tárgyat térbeli környezetéből kiemelve helyezték el a fehér lapon. A legjellegzetesebb szögből ábrázolták, így jellemzőik egy pillanat alatt befogadhatóak voltak. Az adott esetben lényegtelen részletekről lemondtak, de ettől a rajz nem lett sematikus, a megmaradt vonások méginkább jellemzővé váltak. A értelmezhető fényforrás kiiktatásával megszűntették a formát torzító árnyékokat, reflexeket. Ez a rendszer lehetővé tette, hogy az illusztráció ne a „kép” elve alapján álljon össze, hanem szabadon társítva az ábrázolás elemeit, a szöveggel összekapcsolódva alkosson gondolati egységet.

A Csicsagova nővérek "Charlie utazásai" c. Chaplinről szóló könyve

A gyerekkönyv kiadás egyik alapvető iránya az un. „termelési könyv” volt.

Ezek a könyvek a kisebb és nagyobb gyerekeknek a szerszámokról és gépekről, a repülőgépekről és gőzösökről, tankokról és háztartási eszközökről meséltek. A kor egyfajta tükreként jelentek meg, amikor a gépek és a technika valami nagyon fontos és különleges dolognak számított. „A gép csodálatos, és épp azért csodálatos mert hasznos. És minél hasznosabb, annál csodálatosabb...” - hirdették az új társadalom építői. A történeteket a tudomány és a technika vívmányairól megfelelő eszköznek vélték az új szovjet ember formálásához is. Annak idején ezeket „pedagógiai célból” jobbnak és a szükségesebbnek tartották mint a szépirodalmat és a meséket. Az ilyen könyvek „aktív stílusukkal, a dolgok mint összetevők megmutatásával - kialakitottak egy sajátos, megformált, megtervezett viszonyt a világhoz”.

Marsak-Lebegyev

Cehanovszkij, mint korának gyermeke, szerette a gépeket. Egyik kedvenc témája a mozdony, amely erős és minden részletében bonyolult, de mégis egy racionális egységgé áll össze. Nem meglepő, hogy illusztrációiban rendszeresen megjelenik és később filmjeiben is visszanyúlt hozzá. Könyvei egyébként is tele voltak mozgással, igyekezett felszámolni a statikus grafikát. A „Postában” is minden mozog, mégpedig balról jobbra. A postások, a léghajó, a hangsúlyos színű autók mind együtt haladnak az olvasóval, a lapok fordításával.

Iljin-Cehanovszkij: A zseb jóbarát

Készített, magyarul talán pörgetős könyvnek (kinoknyizska) nevezett kiadványokat. A jól enyvezett lapok mindegyikére egy-egy fázisrajz kerül s a lapokat ujjaink között végigpörgetve kapjuk a mozgóképet. (Ilyeneket készítettünk gyerekkorunkban, pálcikaemberkéket rajzolva a tankönyv lapjai szélére.) Három ilyen Cehanovszkij könyv is készült: „A labda”, a „Bim-bam” és persze „A mozdony”.

Innen már csak egy lépés volt a rajzfilm. Feleségével Vera Cehanovszkajával rendszeresen látogatták a pétervári Művészetek Házában működő filmes-kört, amit egyébként az „Optimista tragédia” írója, Vszevolod Visnyevszkij apja vezetett. (Visnyevszkij, sikeres drámaíró, a kor jellegzetes figurája, aki miközben harcosan támadja Bulgakovot és Zoscsenkot, pénzt küldözget az üldözött Mandelstamnak. Bulgakov róla mintázta a „Mester és Margarita” Msztyiszlav Lavrovicsát.) Itt ismerkedtek az animációs technikával, bár állítólag, mikor Cehanovszkij megkötötte első szerződését a „Goszkinoval” nem sokkal tudott többet, mint hogy a kamera 16 kockát forgat egy másodperc alatt. Ma talán furcsának tűnik, hogy egy film elkészítését olyan emberre bízzák akinek csak tehetsége és lelkesedése van, de akkortájt ez majdhogynem természetes volt. Így indult a szovjet filmművészet szinte valamennyi nagy rendezője. Tanulni nem volt hol és nem volt kitől. (S ha mégis volt, azt idejétmúltnak tartották.)

Első filmjében a nagy könyvsiker, „A posta” rajzait szabadította ki a lapok közül.

Kockák az 1929-es filmből

A sík marionett technikát választotta, vagyis rajzai alapján csuklós izületekkel elkészítették a sík papírfigurákat, majd ezeket mozgatták az objektiv előtt. Ezzel elkerülték a fázisrajzok készítését, a különböző fázisok beállítását közvetlenül a kamera előtt végezve el. A munka mennyiségében persze amit megnyertek a réven, elvesztették a vámon. Bár e technika leegyszerűsítette a karakterek mozgását, de megőrízte az ábrák grafikai minőségét és lehetővé tette a síkbeli kompozíció átültetését. A színeket sem akarván feláldozni a pozitiv film kockáit kézzel kiszínezték.

A történet új elemekkel bővűlt, hogy érdekesebb és humorosabb legyen az ifjú nézők számára. Megjelent egy uszkár aki végigkíséri a történeten a főhös Borisz Zsitkovot. (Lám, nem újkeletű dolog, hogy az ismert történetek animációs feldolgozásaiba, abban eredetileg nem is szereplő állatokat írnak bele.) Megjelent a levél feladója, egy úttörő, aki hernyót rejt a levélbe, amelyből az út során lepke lesz és kirepűl a levélbontáskor. (Állítólag az ötletet adó kislány Cehanovszkij egyik ifjú levelezőpartnere, bizonyos N. Krupszkaja. Bár a név kissé gyanús.)

1930-ban hangosította a filmet. A hangos mozi akkoriban tette első lépéseit. A készítők eleinte csak a szinkronitás elérésére törekedtek, a vásznon csengőszó, kutyaugatás hangzott, éneklő színészek tűntek fel. Cehanovszkij is „bekapcsolt” zajokat - ropogott a hó a postás lába alatt, ugatott az uszkár, a zeneszerző Vlagyimir Gyesevov pedig kifejezetten a film számára írta a zenét. A verset maga Danyiil Harmsz az „Oberiu” egyik vezető alakja olvasta fel.

„A posta” hangosításán dolgozva kezdett foglalkozni a látvány és a hang szinkronitásában rejlő művészi hatás létrehozásával. Ez ösztönözte egy rövidfilm létrehozására, mely nagy vitát váltott ki. A „Pacific 231”-ben a képek és a zene ritmikus fúzióját igyekezett elérni. A film Honegger szimfonikus költeményére készült, a modern technika egyfajta ódájaként. Öncélú kísérletnek tartották, ahogy következő filmjét a „Mese a pópáról és az ő Balda nevű szolgájáról” címűt is. A Puskin meséjéből készülő film lett volna az első egész estés rajzfilmje, a munkákat 1933-ban kezdték el. Sosztakovics 1933-34-ben elkészült a partitúra nagy részével, de 1936-ban felhagyott vele a „Zene helyett zűrzavar” c. cikk hatására, mely bírálta a „formalizmust” a zeneszerző műveiben. Hasonló problémák támadtak a filmstúdióban is, a kritikusok a fekete-fehér figurák gépies mozgását nem tartották összeegyeztethetőnek a Puskin mese fennkölt stílusával. Végül az anyag ugyan majdnem teljesen elkészült, de a „Lenfilm” raktárába került ahol 1941-ben egy bombatámadás utáni tűzben elpusztult. Az egész filmből mindössze egy hatperces (egyesek szerint három) jelenet maradt meg, Alekszandr Vvegyenszkij (a másik „Oberista”) verseivel és Sosztakovics be nem fejezett és töredékes, Vagyim Bibergan által hozzáillesztett zenéjével.

Az 1925-ös változat

Miközben a filmekkel kisérletezett, 1934-ben már a könyv 11. kiadása jelent meg. Attól eltekintve, hogy a második kiadásban picit határozottabbá tette a szereplők arcvonásait semmi nem változott. 1935-ben aztán (bár csak 37-ben jelent meg) készített egy új változatot az illusztrációkból. A könyv kétszer akkorára nőtt, tágasabb, világosabb lett.
Az eredeti alapeszmét megőrízve új rajzok is készültek, olyan korábban nem illusztrált momentumokról, mint leningrádi tájképe vagy a berlini ill. londoni portás. Érezhető a rajzfilm hatása.

A „Száll a zsitkov gépe...” oldal az első változatban jellegzetes Cehanovszkij kompozíció: egy vagon, alatta két levél, végül egy kis sematikus vonat-rajz.

Az új változatban ez a részlet egymás után vágott rajzok sorozatában jelenik meg: repülőgép → mozdony (távoli) → mozdony (félközeli) → vagon, „kivágott” falában két postás (közeli) → levél (szuperközeli) → mozdony (hirtelen ismét félközeli). Miután Marsak nem változtatott a szövegen, a film forgatókönyvének fordulatai nem kerültek be a könyvbe.

Az 1937-es

1937-ben, miután az NKVD szétverte a„gyermekirodalmat” is, Marsak és Lebegyev Moszkvába távoztak, mások (Olejnyikov, Vvegyenszkij, Harmsz vagy akár Oszip Mandelstam akinek jónéhány gyerekkönyve megjelent) az életüket sem tudták megmenteni. Lebegyev műveit már a 30-as évek elejétől kritizálni kezdték, majd a „Pravda” 1936. március elsejei a „kókler festőkről” írott cikke nyiltan megtámadta őt és Vlagyimir Konasevicset, egy másik igen jelentős könyvillusztrátort. (Egyébként ez a cikk adta meg a jelet a nyilt leszámolások megindítására a leningrádi művészeti életben.) 1951-ben visszatért Leningrádba, de pályafutásának megtörését soha nem heverte ki. Későbbi műveire az édeskés naturalizmus vált jellemzővé.

Tulajdonképpen így tört meg Cehanovszkij pályája is. Öncélú kísérleteknek minősített filmjei után igyekezett megtalálni helyét a rajzfilmes szakmában, amelyben össze tudná egyeztetni saját alkotói igényeit a szovjet esztétikai követelményekkel. Végül a 40-es évek közepén a rotoszkóp (a Szovjetunióban „éclaire”-nek nevezett) technikával kezdett filmeket készíteni. Az eljárás lényege, hogy az élő szereplőkkel készített felvételt kockáról kockára átrajzolják, így téve valósághűbbé a rajzolt figurák mozgását. Meglehetősen érthetetlen lelkesedése  a rotoszkóp technikáért, hisz a leningrádi iskola legjobb festői, grafikusai közé tartozott. 1946-ban újabb filmjét állították le, ami Szergej Mihalkov meséjéből készült volna a „Mámoros (Ittas?) nyúl” címmel. Ez egy újabb kampány, a „harc a közönségességgel” áldozatává vált. Ekkor tüntették el a „Zvjezda” és „Leningrád” c. Újságokat vagy a „Nagy élet” című filmet. A 60-as évek elején óvatosan próbálkozott visszatérni a régi Cehanovszkij „kézjegyekhez”.

1964-ben ismét „A postához” fordult. Nem akarta életre galvanizálni a régi „Postát”, de szakítani sem akart vele. Egy kicsit az első emlékművévé vált, az időé és azoké az embereké akik részt vettek a létrehozásában. Kissé megváltozott a forgatókönyv, hiszen Marsak nem sokkal halála előtt, kifejezetten e film számára új verseket írt. Fordult a kocka, most a költői szöveg követi az eredeti versben nem létező fonalat, pl Tom uszkár kalandjait.

Az idő természetesen óhatatlanul szükségessé tett változásokat. Változott az emberek öltözéke, az autók, repülők, vonatok, lakásbelsők. Az első „Posta” szovjet bélyege vöröskatona helyett most űrhajót ábrázolt, a világ tágasságát a kozmoszig terjesztette ki. Mindezek ellenére a változtatások nem igazán kapcsolták a filmet készítésének korához, nem vitték túl messze elődeitől. Ennek köszönhető, hogy egyáltalán nem tűnt logikátlannak az 1938-ban elhunyt Borisz Zsitkov megjelenése 1964-ben.

A grafika lényegében az 1937-es kiadás rajzain alapszik. A lapos marionett figurákat elterjedtebb rajzfilmtechnikával helyettesítette, de az eredeti mozgás jellege megmaradt.

Természetesen 20-as 30-as évekbeli szerepe a filmművészetben soha nem tért vissza.

„Nekem úgy tűnik, hogy Cehanovszkij nagyon „baloldaliként” kezdte a művészi pályáját, aztán valahogy „megtört”. Sok példa van erre a művészek között. Nem mindenkinek volt bátorsága, hogy önmaga maradjon.” – írta róla egy másik rajzfilmes Lana Azarh.

Ehhez a bejegyzéshez sajnos kevesebb a filmanyag, mint szeretném. Az eredeti „Postából” csak egy 48mp-es töredék van meg, a „Mese a pópáról... ”-ból pedig egy 2p20mp-es. Csatolom hozzá Sosztakovics a filmhez írt zeneművét (szerintem érdemes meghallgatni).

Megvan viszont teljes egészében az 1964-es „Posta”.

A Marsak versnek két magyar műfordítása is létezik, de a mindkettőből kihagyott berlini jelenetnek és az 1964-es pótlólag hozzáírt szakaszoknak nem, ezeket jobb híján kénytelen voltam magam pótolni.

Az idei Kinotavr filmfesztiválon Szocsiban június 7-én levetítették az 1929-es „Postát”. Ezek szerint legalább megvan. Remélem előbb-utóbb hozzám is eljut és akkor erre a blogra is. Talán azért ebből a nyúlfarknyi részletből is kiderül, hogy nem mindennapi filmröl van szó.

Egy érdekesség a sík marionett figurás technikához: Zenon Komisszarenko 1924-es „Bolygóközi forradalom”-ja, amely a korra jellemző agitrajzfilm. Eredetileg Jakov Protazanov „Aelitá”-jába szánták, fel is ajánlották neki az alkotók, de Protazanovnak kísérletezésből valószínűleg a film konstruktivista díszletei és extravagáns kosztümjei is bőven elegendőek voltak. Az animációs betétet visszautasította. Mai szemmel inkább íjesztő, mint lelkesítő (de lehet, hogy annak is szánták).A burzsujok igazi horror figurák. Agyaras, karmos, vérszívók... A kérges kezű proletariátus elűzi őket a Föld bolygóról, de a Marson is szét kell zúzni őket (szó szerint). Van a rajzfilmben „lírai” jelenet is - egy vöröskatona kinyújtja kezét az űrhajó ablakán, megragad egy csillagot és feltűzi a bugyonovkájára.

A posta (Почта)

szovjet, szines, feliratos, 18p. 19mp.

SZOVKINO, 1964

Rendező          Mihail Cehanovszkij, Vera Cehanovszkaja

Forgatókönyv  Mihail Cehanovszkij, Szamuil Marsak, Vera Cehanovszkaja

Animátorok      Viktor Sevkov, Alekszandr Davidov, Jelena Hludova, V. Makszimovics, Tatjána Taranovics, Vlagyimir Balasov, N. Avsztrijszkaja, Valentyin Kusnyerov

Fényképezte    Jelena Petrova

Zene    Vlagyimir Gyesevov

A szereplők hangja      M. Sukin, Klara Rumjanova, Marija Vinogradova, Eraszt Garin

Bolygóközi forradalom (Межпланетная революция)

Szovjet, fekete-fehér, néma, 7p. 33mp.

GTK, MEZSRABPROM-RUSZ, 1924

Rendezte          Zenon Komisszarenko, Jurij Merkulov, Nyikolaj Hodatajev

Forgatókönyv  Nyikolaj Hodatajev, Zenon Komisszarenko, Jurij Merkulov

Fényképezte    V. Alekszejev

Linkek:

A posta

http://www.embedupload.com/?d=6JRYKCMXYW
http://www.embedupload.com/?d=2LZECKEVMV
http://www.embedupload.com/?d=9FIYGNIGGV
http://www.embedupload.com/?d=2JISGFVJV5
http://www.embedupload.com/?d=8UEQBHEHEY

Bolygóközi forradalom

https://mega.nz/folder/KKJXTBab#27wAcqWuGT8gg73AA3Ronw

A breszti erőd

Az erődítmény Holmi kapuja

70 éve, 1941. június 22-én 3 óra 15 perckor a németek támadásával elkezdődött a Szovjetúnió számára a Nagy Honvédő háború. Az egyik legelső epizódok közé tartozott a breszti erődrendszer ostroma. A védők - néhány nap elteltével már messze a németek hátországában - hosszú napokig tartották magukat. A német hírszolgálat június 24-én jelentette be az erőd elestét. Valójában a citadella 25-én elesett ugyan, de a Keleti erődben 28-án még tartotta magát vagy 400 vöröskatona. Az erőd szervezett védelme június 30-án a Keleti erőd elestével zárult le, de kisebb-nagyobb elszigetelt csoportok egészen július végéig harcoltak.

Az ostrom szinte minden órájában elkeseredett véres harcok folytak, a szovjet csapatoknak nem csak az ellenséggel, de a súlyos víz-, gyógyszer-, kötszer- és élelemhiánnyal is küzdeniük kellett. A katonák mellett az erődben rekedtek a tisztek csaldtagjai, nők és gyerekek is.

A támadók kezdettől fogva hihetetlen nehézségekkel küzdöttek. Nem volt lehetséges pl. a tüzérségi előkészítés az erőd kis térségei miatt. „A kézi lőfegyverek hatástalanok az erőd falai ellen, de sem tankok sem rohamlövegek nem állnak rendelkezésre.” (Hadosztálybeszámoló) A Wermacht parancsnoksága kísérletet tett tankok alkalmazására az ellenség leküzdésében, de eredményeket az ellenállási gócok felszámolásában csak az után tudtak elérni, hogy a harcok negyedik napján a Wermacht 45. gyalogos hadosztálya három gyalogezredében utász és gyalogos rohamcsapatokat állítottak fel.

A terv szerint, meg kellett tisztítani az Északi-szigetet és csak ezt követően indítani a végső rohamot a citadella ellen. „Az első naptól kezdve, minden méterért nem csituló, heves harc folyt. A föld szinéig elpusztult szinte minden, kő kövön nem maradt az épületekből. Körös-körül vöröskatonák és lovak tetemei hevertek. A levegőben az égett hús és a bomlás szaga terjengett.”(Lieutenant Schneiderbauer)

Amikor a rohamcsapat elkezdte megtisztítani az ellenséges épületet, egy 50mm-es ágyú nyújtott támogatást, tűz alatt tartva az ablakokat, az ellenség feltételezett tüzelési pontjait. A szovjet mesterlövészek sokak halálát okozták a Wermacht támadó egységeiben. A németek annyira nem fordítottak gondot az óvatosságra, hogy a terepen lőtték le a propaganda szakasz tisztjét is. A legegyszerűbb eszközökkel próbálták megoldani ezt a nagyon bonyolult feladatot, a számukra egyre hosszadalmasabbá és véresebbé váló harcokat. A szanitécek tűz alatt jutottak el hordágyukkal a sebesültekhez, de gyakran maguk is a golyók és repeszek áldozataivá váltak. „Valami hihetetlen módon, egyeseket sikerült nekik kihozni a tűzből.”

A "Nebelwerfwer" rakétavető

Az erőd védőinek makacssága ellen minden eszközt bevetettek: rakétavetőt, lángszórót, könnygázt. „Ezeknél egy különleges reaktiv lövedéket használtak. Hatótávolságuk nem volt nagy, de robbanóképességük hatalmas. Félelmetesebb fegyver talán nem is volt akkor. 3 - 3 és fél méteres sugarú körön belül nem maradt élőlény a vákuum miatt, elvonva a levegőt ember, állat tüdejétől egyaránt. Egyszerűen félelmetes volt. Egy ilyen robbanás után az elpusztultak megdermedtek, akár a bábuk - igen, igen. Ültek mozdulatlanságba dermedve a padon, vagy ahol a hálál épp érte őket. Száz százalékig elpusztult mindenki és azon nyomban. Félelmetes volt!” (Helmut Böttcher)

A lángszórós

A lángszóró is félelmetes fegyver volt. Ez egy puttonyként hordott készülék, a gyúanyaggal és a kompresszorral együtt 21 kg. A gyúanyag könnyen lobbanó keverék, nyomás alá helyezve egy permetezőben. Az égő folyadéksugár azonnal lángoló fáklyává változtatja az áldozatot. A készüléken lehetett a nyomást és a sugár vastagságát is szabályozni, így még nagyobb veszélyt jelentett az ellenség számára. „A lángsugár elérte a 30 méteres hosszúságot, a hőmérséklete a 4000 fokot. Oda kellett lopódzni a futóárokhoz és beleirányítani a tűzsugarat, így ott már senki számára számára nem volt menekülés - nem maradt egy biztonságos zug sem. A legtöbben helyben meghaltak, néhány balszerencsésnek csak a szeme égett ki. Ez persze elég rémes volt.” (...) „...azért azt megjegyzem, hogy lángszóróst fogságba nem ejtettek. Őt a helyszínen agyonlőtték.” (Helmut Böttcher)

A breszti citadella falain a mai napig láthatóak furcsa, sötét foltok, vulkáni lávára emlékeztetően megolvadt téglák. „A németek lángszórókat vetettek be ellenünk. Volt, hogy bedugták a végét a pinceablakon, aztán égettek, ahogy kellett. Ők maguk elkerülték a pincéket. A tégla elolvadt, mint a viasz. Vagy megszórták gránáttal a pincéket, ahol a családok rejtőztek.” (Georgij Karbuk)

A június 27-i támadásnál könnygázt használtak. A védőknek volt elég gázálarcuk, de „túl nagyok voltak a gyerekekre. Mi a fejükre húztuk a gázálarcokat, az aljára meg odakötöttünk valamit, így a gáz nem jutott be a maszk alá. Volt egy nő akinek másfél éves volt a fia. Ott már semmit sem tudtunk tenni, így meg is fulladt.” (Grigorij Makarov)

„Mi egy egész hétig a kaszárnya pincéiben maradtunk, élelem és víz nélkül. Betörve az erődbe, a nácik füstgránátokat kezdtek dobálni a pincébe. A szemem láttára, fuldokolva haltak meg a gyermekek és nem tudtam tenni semmit. A mai napig nem értem, hogyan éltem túl - ez puszta véletlen. A mai napig nem fér a fejembe.” (Darja Dimitrovna)  Az ilyen tragédiák oda vezettek, hogy a vöröskatonák ellenállása csak erősödött.

A Vörös Hadseregben harcolók körülményei egyre elviselhetetlenebbek lettek, de kitartottak.

A rohamcsapat

A Tisztiház épületéből jövő folyamatos tüzelés zavarta az Északi-sziget megtisztításának hadműveletét. A 81. utász rohamzászlóalj kapta az épület megsemmisítésének feladatát. A rohamcsapat felmászott az épület tetejére, a hosszú póznára szerelt robbanótöltetet leengedte az ablak szintjéig és felrobbantotta azt. „Hallottuk a sebesült oroszok kiáltozását és nyöszörgését de a tüzelést folytatták tovább.” (Hadosztálybeszámoló)

A vízhiány katasztrófálissá vált. „A legnehezebb dolog, hogy nincs víz. Víz kell a „makszim” géppuskák hűtéséhez, különben a cső átforrósodik és elakad a fegyver. És ugyanolyan fontosak a sebesültek, akik belepusztulnak a szomjúságba.” (...) „Dönteni kellett, mi a fontosabb. Harckészültségben tartani a fegyvereket, vagy az embereket menteni. Körös-körül sebesültek feküdtek, sokan a halál szélén, hánykolódtak, félrebeszéltek, vízért könyörögtek. Egész családok voltak ott! Gyerekekkel! Hány embert gyötört a szomjúság! És egész közel, mindössze pár lépésnyire, ott volt két folyó is!” ( ... ) „A németek felállítottak egy nagyerejű fényszórót a túlsó parton, hogy egész éjjel megvilágítsa a mi oldalunkat. Ez elől a fény elől senki sem menekülhetett sehová, tűvé tettek minden bokrot. Ha valaki megpróbált közülünk kijutni a folyóhoz, azonnal észrevették. Ott, a parton, sokan meghaltak.” (Georgij Karbuk)

1941. június 28-án reggel a 28. harckocsizó szakasz két épen maradt tankja, erősítésként, kapott néhány sebtiben megjavított rohamlöveget. A Keleti erőd falainak lövése folytatódott, de látható eredmény nélkül. Előrevonták a 88. sz. légvédelmi üteget és közvetlen irányzással tüzet nyitottak. De ez sem segített - senki sem adta meg magát. „Az egyetlen lehetőség az orosz megadás elérésére, hogy erőik az éhséggel és főként a szomjúsággal morzsolódjanak fel. Minden más módszer a folyamat felgyorsítására - beleértve a nehéz aknavetők tüzét, a tankok bevetését, a hangszórók és röplapok felhívásait - kudarcot vallott”. (Hadosztálybeszámoló)

Egy szovjet katonaszökevény elmondta, hogy a védelem központi erői a Keleti erődben a Vörös Hadsereg 42. lövészhadosztálya 393. légvédelmi zászlóaljának 20 tisztjéből valamint 370 katonájából és tiszthelyetteséből állnak. Rendelkeznek egy légvédelmi üteggel, 10 könnyűgéppuskával, 10 gépfegyverrel, 1000 kézigránáttal, sok lőszerrel és élelemmel. Így egyhamar nem adják meg magukat. A víz kevés, de nyernek valamennyit egy ásott kútból. Az erődben nők és gyerekek is vannak.

Fritz Schlieper vezérőrnagy a Wehrmacht 45. hadosztályának parancsnoka a Luftwaffe segítségét kérte a legközelebbi repülőtérről, Malasevicsiből. Ahogy megszületett a döntés, a német katonák parancsot kaptak, hogy azonnal hagyják el az erőd területét és vonuljanak vissza biztonságos távolságba. Az alacsony felhőzet azonban némileg késleltette a Luftwaffe légi hadműveletének kezdetét. A Wehrmacht katonái ismét szorosra zárták a gyűrűt, nehogy lehetővé váljon a védők kitörése.

A Tereszpoli kapu az ostrom után,
balra a 333. lövészezred kaszárnyája

28-án este, fehér zászló alatt, elhagyta az erődöt a nők és a gyerekek nagy része. Az Északi kapun kivonulókat átengedték, de a Tereszpoli kapun át távozókat előbb sorbaállították a parton és fedezékként használva őket, hosszasan lőtték a romokat. A nők és a gyerekek 1942-ig maradtak életben, ekkor az egyre szaporodó partizánakciókra válaszolva, megtorlásképpen, agyonlőtték őket.

29-én reggel a Luftwaffe megkezdte az erőd bombázását. Az 500kg-os légibombák mellett ledobott egy 1800kg-osat is, ami alapjaiban rengette meg az erődöt. A június 30-i általános német támadás után a Keleti erőd elesett, a megmaradt kisebb csoportok a pincékbe húzódtak vissza, a szervezett védelem megszűnt. A pincék falaiba vésett feliratok tanusága szerint július végéig még léteztek magányos harcosok, vagy néhány főt számláló ellenálló csoportok.

1956 előtt egy szó sem esett a breszti védők hősiességéről.

Ajánlatos volt homályban hagyni azokat a napokat, heteket amikor Sztálin, majdhogynem egyedül tette harcképtelenné az egész Vörös Hadsereget.

A túlélők többsége fogságba került, az innen való visszatérés pedig retorziókat vont maga után. „Nekünk nincsenek hadifoglyaink, csak árulóink vannak” - jelentette ki Sztálin. A sírva összeboruló, szibériai táborokból visszatérőben Moszkvában találkozó breszti hősökről készült fényképet a „Lityeraturnaja Gazeta” közölte a hruscsovi időkben, és vált a sztálini brutalitás dokumentumává.

„A mi múzeumunk a hőstettek történetének múzeuma... Ugyan miféle hősiesség volt a nyugati határon? A németek szabadon lépték át és zöld utat kaptak egész Moszkváig. Ön talán nem tudja ezt?” – mondták Szergej Szmirnovnak a Fegyveres Erők Múzeumában, mikor anyagot gyűjtött készülő könyvéhez. A könyv 1957-ben jelent meg és szolgáltatott elégtételt az erőd védőinek. Megjelenését csak néhány hónappal előzte meg a „Halhatatlan helyőrség” című film, mely Konsztantyin Szimonov forgatókönyvéből készült ugyanerről a témáról. (Hamarosan elkészül ennek a feliratat is, érdemes összehasonlítani ezt a filmet és az 1956-os változatot.)

Jelen film az 57-es Szmirnov könyv alapján készült és meglehetősen pontosan követi az akkori eseményeket. Szereplőinek többsége nem a képzelet szülötte, s az őket megszemélyesítő művészek, talán még megjelenésükben is emlékeztetnek rájuk. Idézzük fel néhányuk alakját.

Andrej Mitrofanovics Kizsevatov - (Andrej Merzlikin)

A háború első másodpercétől a 17. breszti határőr alakulat 9. határőr őrsének a parancsnoka. Irányítja a határőrök tevékenységét, majd a 333. lövészezred parancsnokaival együtt résztvevője a védelemnek a Tereszpoli kapunál. Bátor és határozott ember, aki a rohamok első soraiban harcol, lelkesíti társait, erősíti hitüket a győzelemben. Többször megsebesül, de szolgálatban marad. „Ez az én őrsöm, és én vagyok a parancsnoka. Én innen nem megyek sehová.” - emlékeznek szavaira a túlélők. Ott van az erődben családja is - anyja, felesége és három gyermeke, köztük lánya, a tizennégy éves Nyura. 1942 őszén a breszti terület Velikorita falujának közelében családját a hitleristák agyonlövik. Az erődben esik el. 1965 május 6-án megkapja a Szovjetunió Hőse címet, posztumusz.

Pjotr Mihajlovics Gavrilov - (Alekszandr Korsunov)

Polgárháborús múlt után, 1939-ben diplomázik a Frunze Katonai Akadémián. Őrnagyi rangban kinevezik a 44. lövészezred parancsnokává. Részt vesz a szovjet-finn háborúban. A háború után ezredével átkerül Nyugat Belorusziába, 1941 májusában Bresztbe.

A német támadást követően saját ezredének első zászlóaljából és a 333. és125. lövészezredből összeállt egységet vezet, akik élén a Kobrini erőd északi kapujánál harcol a sáncon. Ezt követően a Keleti erőd helyőrségét irányítja, ahol június 24-től összevonja a Kobrini erőd összes védőjét. Összesen körülbelül 400 embere van, két légvédelmi löveggel, néhány 45 mm-es ágyúval és négycsövű légvédelmi géppuskával. A június 30-i általános támadás után melyet a németek indítottak, és végül a Keleti erőd elfoglalását hozza, Gavrilov a a csoport maradványaival (12 fő, négy géppuska), a pincékben rejtőzködik el. Egyedül maradva, július 23-án, súlyos sebesüléssel esik fogságba.

A felszabadulás után rangját megtartva visszahelyezik a hadseregbe, de a pártba nem. 1945 őszén egy japán hadifogoly tábor parancsnoka Szibériában. A 1946-1947-ben szülőföldjén él, majd a hivatalos szovjet adatok szerint átköltözik Krasznodarba. De Krasznodarban valójában csak Sztálin halála (és saját felszabadulása) után telepszik le, ugyanis itt találja meg 1955-ben a háború első napján elvesztett családját. Szmirnov 1957-ban megjelent könyvét követően visszaveszik a pártba és megkapja a Lenin rendet és a Szovjetunió Hőse címet. 1979. január 26-án hal meg, Bresztben temetik el.

Jefim Mojszejevics Fomin - (Pavel Gyerevjanko)

Korán árvaságra jut, előbb fodrász-, majd cipészinas Vityebszkben. 1929-ben pártiskolát végez, pártbizottsági instruktor, majd katonai népbiztos a Vörös Hadseregben. 1938 augusztusától a 23. Harkovi Lenin lövészhadosztály komisszárja. 1939 szeptemberében részt vesz a Nyugat-Ukrajnai bevonulásban. 1940-ben a hadosztály bevonul Lettország területére és ő Daugavpilsben telepszik le. 1941 márciusban vezénylik Bresztbe a 6. orlovi lövészhadosztály 84. ezredéhez, mint a parancsnok politikai helyettese. (Ez a beosztás váltja fel a „komisszár” tisztséget.) A német támadás napján élére áll a Holmi kapunál szerveződő védelemnek. Június 24-én kinevezik az erőd védelmi törzse parancsnokának politikai helyettesévé. Június 30-án esik fogságba és lövik agyon a Holmi kapunál. 1957. január 3-án megkapja a Lenin rendet, posztumusz.

Ivan Nyikolajevics Zubacsov - (Szergej Cepov)

A polgárháború után tovább szolgál a Vörös Hadseregben. A 44. ezred századosaként vesz részt a szovjet-finn háborúban, zászlóaljparancsnoki beosztásban, majd az ezred gazdasági parancsnokának helyettese lesz. Az ezred 1941 májusától a breszti erődben állomásozik. A német támadáskor június 22-én, tekintettel arra, hogy az ezred parancsnokát, Pjotr Gavrilovot elvágták az egységétől, a Kobrini erődben, a védelem élére áll az ezred körzetében. A parancsnokok június 24-i ülésén kinevezik az erőd védelmére összevont csoportok parancsnokává (ténylegesen a Citadella védelmének vezetőjévé), politikai helyettesévé E.M. Fomin ezredkomisszárt nevezik ki, amiről az „1.sz. Parancs” rendelkezik. Ezen a tanácskozáson Zubacsov kategorikusan ellenzi a kitörés tervét, tekintve, hogy a Vörös Hadsereg rövidesen ellentámadásba megy át és visszatér, s a helyőrség feladata addig a pillanatig tartani az erődöt. Június 30-án sebesülten esik fogságba a törzs pincéjének romjai között. Tuberkulózisban hal meg a hammelburgi táborban, 1944. július 24-én.

Pjotr Szergejevics Klipa - (Alekszej Kopalin)

Növendék, a 333. lövészezred zenész szakaszának kürtöse. 1926-ban született Brjanszkban. 1939-től a Vörös Hadsereg tagja. Harcol a citadellában az ezred körzetében. A kitörési kísérletnél fogságba esik. 1945-ben az amerikai csapatok szabadítják fel. 1945 novemberében tartalékos állományba kerül és hazatér a szülővárosába. 1949-ben nem jelent egy a barátja által elkövetett bűncselekményt, ezért 25 (!) évet kap. Kolimán majd Magadanban raboskodik, néhány lábujja lefagy, amputálni kell. Az 50-es évek közepén a könyvéhez anyagot gyűjtő Szmirnov akad nyomára s levelezni kezd vele. Az egykori breszti katonatársaktól írásos tanuvallomásokat szerez Klipa hősiességéről, ezzel Vorosilovhoz fordul és nagynehezen eléri a büntetés elengedését. Klipa 1956-ban szabadul, visszatér Brjanszkba, ahol gyári munkás lesz, megnősül, gyerekei születnek. (Bár a 70-es években még meghurcolják egyszer, „bűnöző” múltja miatt.) A breszti erőd védelmében való részvételéért megkapja a Honvédő Háború érdemrend 1. fokozatát. 1983 decemberében hal meg.

A film a mással nehezen összetéveszthető orosz háborús filmek jellegzetes darabja. Erős érzelmi töltéssel, egyszerűségükkel ható emberi rezdülésekkel, a néha brutális képek ellenére finoman fényképezve. Az Oroszországban is egyre divatosabb hollywoodi alapok helyett az szovjet-orosz kommersz hagyományaira épít.

A megemlített művek:

Halhatatlan helyőrség - Бессмертный гарнизон (1956)

A breszti erőd - Брестская крепость (1957)

A breszti erőd

Брестская крепость, 2010

Rendezte - Alekszander Kott

Fényképezte - Vlagyimir Basta

Zene - Jurij Kraszavin

Szereplők:

Alekszej Kopasov

Andrej Merzilkin

Pavel Gyerevjanko

Alekszandr Korsunov

Szergej cepov

Mihail Pavlik

Veronika Nyikonova

Makszim Kosztromikin

Anna Cukanova-Kott

Linkek:

http://www.embedupload.com/?d=8QYSKRV1DG

http://www.embedupload.com/?d=8RLTGSLYCI

http://www.embedupload.com/?d=0AOXMKQ3GS

http://www.embedupload.com/?d=5RKKWGEMJ0

http://www.embedupload.com/?d=7GZDUUEXC4

http://www.embedupload.com/?d=3YQCFMFIEQ

http://www.embedupload.com/?d=3EYZG0IZAQ

http://www.embedupload.com/?d=74FGEBIXUI

http://www.embedupload.com/?d=4XKCCHEGM3

http://www.embedupload.com/?d=2FNURBCOBD

http://www.embedupload.com/?d=8FZJGSIVMC

http://www.embedupload.com/?d=0ZZ5YDEXG0

http://www.embedupload.com/?d=4TVJESIBYB

http://www.embedupload.com/?d=54Q1HBDYJR

http://www.embedupload.com/?d=3ASZQGBJGD

http://www.embedupload.com/?d=6JGYZMEVKJ

Boldog napok

Ez vagyok én.

A nyíl pálcikaemberre mutat, a gyerekrajzzá átváltozott sivár szentpétervári utca egyik kapualjában. Aztán sötétség.

Ebből a sötétségből „születik meg” hősünk, hogy aztán név, emlékek és kapcsolatok nélkül, szinte gyermekként bolyongjon Pityer utcáin. Lepusztult lépcsőházak lepusztult lakásaihoz kapaszkodik fel, járja végig egy kísértetváros végtelen tereit és mocskos pincéit, s veszít el mindent újra maga körül, hogy visszajusson oda, ahonnan a történet elején elindult. De nincs többé ujjászületés. Marad a gyerekrajz a nyíllal.

Ez vagyok én.

Alekszej Balabanov 2008-ban

A „Boldog napok” Alekszej Balabanov első teljes hosszúságú játékfilmje. Ezt megelőzően már készített néhány rövidjátékfilmet és nem-fikciós filmet Moszkvában, a Felsőfokú Rendezői Tanfolyamon. Ott írta ezt a forgatókönyvet Samuel Beckett művei (elsősorban „A játszma vége”) felhasználásával, amit aztán bevitt az Első filmműhelybe és megkapta vele Alekszej German (az „Ellenőrzés az utakon”, a ”Barátom, Ivan Lapsin”, a „Hrusztaljov, a kocsimat!” és még jónéhány kiváló film rendezője) produceri támogatását.

Balabanov becketti figurákkal népesíti be lepukkant városát. Nemcsak kilátások, hanem a változtatás vágya nélkül élnek, közömbösen saját sorsukkal szemben. Közöttük botladozik, „igyekszik felnőni” a főhős, fejébe húzott kalapjával, kabátja szárnya alatt egyetlen „holmijával”, egy zenedobozzal. Ha azt mondják, menj el - elmegy, ha azt mondják, maradj - akkor marad. Esélye sincs, hogy megvédje magát, hogy túlélje a „nagy áradást”.

Hogy a filmnek mennyi köze van - a néhány átvett mondaton kívül - Becketthez, ha van egyáltalán, megoszlanak a méltatók véleményei.

De nem tudom nézte-e már valaki városfilmként a „Boldog napokat”.

Pedig városfilm ez. Persze nem azokra a film-kolligátumokra gondolok, amelyekben jónevű és kevéssé ismert rendezők próbálják eladni közhelyeiket egy-egy nagyváros pecsétjével hitelesítve, hanem Vertov, Moholy-Nagy, Ruttmann, Cavalcanti vagy akár Fellini, Wenders filmjeire. Azokra a filmekre, ahol a nagyváros, ha nem is mindig fő-, de mindenképpen meghatározó szereplő. A nagyváros, amely szinte egyidőben született a filmművészettel és amely a modern társadalom, a fejlődés, a dinamizmus, a szabadság jelképéből röpke hatvan-hetven év alatt a társas magány, a kilátástalanság, a pusztulás szinonímájává vált.

Szentpétervár éppen a film készítése idején kapja vissza régi nevét és alakul vissza hős városból Pityerré. Szergej Asztahov kamerája egy üres városban követi nyomon hőseit. Nem ragaszkodik ahhoz, hogy a város topográfiája felismerhető legyen, de alkalmanként megmutat egy utcanévtáblát, teret, egy híd ívét.

A leomló falak mögött lakásoknak nem nevezhető huzatos helyiségek, bűzös társbérletek és egykor jobb napokat látott paloták döbbenetes belsői tárulnak fel, ahol még bámulnak ránk a fehér szárnyú angyalok a lépcsőházakban, de az utcák már kihaltak.

Egy nagyváros, amely „már régen megette lakóit és nem csak megette, de sikeresen meg is emésztette őket, míg ők csak álmodtak a levesről galuskával és petrezselyemmel.”

„Ilyen Pityert még nem láttunk a vásznon. Szinte kihalt, majdnem mint a kiürítés, vagy a blokád után, nagyon hasonlít az avantgard korszak képzeletbeli városára - Samuel Beckett városa ez vagy a fiatal Buñuelé. (…) A „Boldog napok” fáradt szomorúsággal beszél a kultúra kiüresedéséről. De nem forradalmi, hanem inkább konzervatív hangon, mint a késői Visconti (elég furcsa ez egy fiatal filmrendezőtől)” – írta Andrej Plahov, kortárs rendezőkkel foglalkozó munkájában.

Ez a város mindent megtagad hőseitől s nekik „nincs többé hová menni”.

Viktor Szuhorukov

Balabanov a főszerepet Viktor Szuhorukovra bízta. A színész 1978-ban végzett a GITISZ-ben, a moszkvai színiakadémián, de egy rövid leningrádi időszak után alkoholproblémái miatt el kellett hagynia a pályát. Csak a 80-as évek közepén tért vissza a színházba, filmen pedig igazán komoly feladatot először 1989-ben kapott, Jurij Mamin „Pakompartosok” c. vígjátékának főszerepét. Kemény ijesztő karaktert játszott, a nézők meglepődtek, honnan került elő ez a kopasz, elálló fülű, őrült tekintetű figura.

Aztán találkozott Balabanovval.

„... bent jártam a Lenfilmben - hívhatja ezt véletlennek, balesetnek, csodának vagy akárhogy - mentem és pont abban a teremben, épp abban a pillanatban, ott ült Belszkaja a casting director, leánykori nevén Szuhorukova (az interjúból nem derült ki miféle kapcsolatban van Szuhorukovval), és mellette egy megnyírt srác, aki úgy nézett ki, mint egy sündisznó. És hirtelen ez a Belszkaja azt mondja: „Gyere már ide!” Odahív engem ehhez a fiatalemberhez, és így szól: „Ő Alekszej Balabanov”.

Balabanov akkor épp valami német támogatású filmkurzuson volt és felajánlotta, hogy kipróbál engem a „Boldog napok” főszerepében. Odaadta a forgatókönyvet, elolvastam, találkoztunk és azt mondtam: „Hűha, Les, egy szót se értettem belőle, de valahogy nagyon izgalmasnak, érdekesnek tűnt.” Úgy látszik, tetszett neki a válasz, mert behívott egy próbafelvételre, és minden sikerült. A találkozóm Alekszej Balabanovval sorsszerű volt. A filmjeivel megcsinált engem én meg segítettem neki.” Később is gyakran szerepelt Balabanov filmjeiben, „A kastély”-ban, a „Szörnyekről és emberekről”-ben vagy a „Fivér”-ben.

Anzselika Nyevolina

A hősnőnek Anzselika Nyevolinának ez volt az első játékfilmje. Hét évvel később szerepelt a „Szörnyekről és emberekről” c. Balabanov filmben is, közben pedig Alekszandr Rogozskin „Élet egy idiótával” c. filmjében. (Rogozskin rendezte a nálunk is vetített „A kakukk”-ot, mely valami számomra érthetetlen okból a „Kiskakukk” magyar címet kapta.) Balabanov 2007-es filmjében, „A 200-as szállítmány”-ban pedig Artyom professzor feleségét alakította.

Egyébként az 1999-ben elhunyt Alekszandr Gyemjanyenko nevelt lánya. Gyemjanyenko igen kedvelt színész volt, ha még valaki emlékszik a 60-as 70-es évek itthon játszott szovjet filmvígjátékaira, őt láthattuk „Az I akció” és „A kaukázusi fogolynő” Surikja, vagy a „Halló, itt Iván cár!” mérnök-feltalálójaként. (Egyébként Bulgakov „Ivan Vasziljevics” című drámája nyomán készült, orosz címe „Ivan vasziljevics foglalkozást vált” és Leonyid Gajdaj rendezte.)

És hát, a rendező:

„Ez az ember vagy nem normális, vagy valami nagyon fontosat akar közölni csak nem sikerül neki” – írta valamelyik filmje kapcsán egy rosszmájú orosz kommentelő.

Talán a leginkább megosztó rendező hazájában. Imádják vagy utálják, de írnak róla, minden új filmje indulatokat kavar.

Ahogy a „szent szörnyetegek”-ről, róla is legendák terjednek, amelyeket szívesen erősít meg interjúiban. Hogy aszociális, semmit sem tud a pénzről, a kortársakról, csak ritkán hagyja el a házat, de ha kimegy, akkor mindig csíkos trikóban és sötét szemüvegben.

Hangzatos, de néha meglehetősen lapos kijelentéseit szeretik idézgetni („A filmet, melyet szavakkal el lehet mondani, nem érdemes leforgatni.”)

Bennem a későbbi filmjei, meglehetősen vegyes érzelmeket keltenek.

De ezt a filmjét szeretem. Azt gondolom, jó.

Boldog napok (Счастливые дни)

Rendezte: Alekszej Balabanov

Forgatókönyv: Alekszej Balabanov

Fényképezte: Szergej Asztahov

Lenfilm, Első és Kísérleti Filmek Stúdiója, „Partner” Ügynökség, 1991

Bemutató: 1992. február

Szereplők:

Viktor Szuhorukov

Anzselika Nyevolina

Jevgenyij Merkurjev

Nyikolaj Lavrov

Alekszej Oljennyikov

A megemlített filmek:

Ellenőrzés az utakon - Проверка на дорогах (1971-85)

Barátom, Ivan Lapsin - Мой друг Иван Лапшин (1984)

Hrusztaljov, a kocsimat! - Хрусталёв, машину! (1998)

Pakompartosok - Бакенбарды (1990)

A kastély - Замок (1994)

Szörnyekről és emberekről - Про уродов и людей (1998)

Fivér - Брат (1997)

Élet egy idiótával - Жизнь с идиотом (1993)

A kakukk - Кукушка (2002)

A 200-as szállítmány - Груз 200 (2007)

Az I akció - Операция «Ы» и другие приключения Шурика (1965)

A kaukázusi fogolynő - Кавказская пленница, или Новые приключения Шурика (1967)

Halló, itt Iván cár! - Иван Васильевич меняет профессию (1973)

A linkek:

http://www.embedupload.com/?d=35B3HYEOHZ
http://www.embedupload.com/?d=7XGNABZAFY
http://www.embedupload.com/?d=4YYSGXU1KJ
http://www.embedupload.com/?d=9BAUEBUWOZ
http://www.embedupload.com/?d=2YJSQ4MHQI
http://www.embedupload.com/?d=0SYYGBLIEX

Integess a mamának!

Csak egy rövid közjáték a következő film előtt.

Ha már egyszer anyák napja van.

A 90-es években „orosz projekt” elnevezés alatt készült televíziós sorozat egy darabja. „Szocialnaja reklama”-ként vetítették. A sorozat darabjaiban a fiatal színészek mellett olyan hírességek is szerepet vállaltak, mint Nonna Morgyukova, Nyikita Mihalkov, Rimma Markova vagy Oleg Jefremov.

Ebben az egy perc, huszonöt másodperces darabban a katonát Alekszej Kravcsenko alakítja, a mamát pedig a „Barátom, Ivan Lapsin” vagy „A muzulmán” nagyszerű színésznője Nyina Uszatova.

A forgatókönyvet Pjotr Lucik írta (a „Peremvidék” rendezője, de Alekszej Szamorjadovval közösen írt forgatókönyveiről is lesz itt még szó), a rendező pedig Denisz Jevsztyignyejev. Ő annak a Jevgenyij Jesztyignyejevnek a fia, akire többek között a „Hurrá nyaralunk!” Dinyin elvtársaként is emlékezhetünk.



Boldog anyák napját!

Parasztok

Sztálin a mozivásznon először 1934-ben jelent meg.

Talán kevesen tudják, hogy erre Fridrih Markovics Ermler „Parasztok” című filmjének animációs betétjében, rajzfilmfiguraként került sor. Ráadásul az animációs betét - a film várandós főhősnőjének álma - idegen test az „osztályharcot”, az „állati ellenségeskedést” komor színekkel lefestő filmben. Sztálin mégis nagyra tartotta, sőt az 1935 decemberében a „különlegesen biztonságos megőrzést” igénylő filmek számára létrehozott (első) filmarchívumba is bekerült. Olyan filmek társaságában, mint a Lenint és Sztálint megörökítő dokumentumfelvételek vagy a Csapajev.

Fridrih Markovics Ermlerre a „Párt művészére” ma már kevesen emlékeznek.

Fridrih Markovics Ermler

Asztalos fiaként egy szegény zsidó településen nőtt föl, az „ermler” felvett név (= szegény ember), eredeti neve Vlagyimir Breszlav. 12 éves korától kifutófiúként dolgozott egy vegyeskereskedésben, aztán egyszercsak betévedt a moziba és beleszerelmesedett. Elhatározta, hogy filmszínész lesz.

Ahogy sokan másoknak a letelepedési zónában számára is a forradalom hozta el a változás lehetőségét.

„Október. Megtapasztaltam a magam módján a nagy eseményt. Az én forradalmam volt.”-írta később. „Három születési dátumom van: 1898 mikor a világra jöttem, 1919 mikor beléptem a pártba és 1923 mikor filmesként kezdtem dolgozni.”

„Talán, ha hallottam volna szimfonikus zenét, azok alatt a sötét évek alatt, nem lenne az életem, a sorsom a mozihoz kötve.” Mindenesetre a később megismert szimfonikus zene a mozi mellett élete végéig a másik szerelme maradt. Írt zenére épülő forgatókönyvet (a „Dal”, 1930, nem valósult meg), tervezett filmet Beethovenről és a Párt vezető szerepéről a zenében. A kor keresett zeneszerzői, Sosztakovics vagy Gavril Popov nagy lelkesedéssel dolgoztak vele, pedig akkortájt gyakran nem volt felhőtlen a zeneszerzők és a filmrendezők kapcsolata. (A zeneszerzők nem mindig tudtak a rendezők által elvárt módon lépést tartani a filmművészet újabb és újabb formanyelvi változásaival.) Fia, Mark Ermler nem véletlenül lett neves karmester, s dolgozott hosszú éveken át a „Balsoj”-ban.

Ermler a hadseregben

Visszatérve a forradalom utáni évekre, Ermler a polgárháborúban csekista volt. „Mikor aláírtam egy dokumentumot mindig gondolkoznom kellet, hogyan is írják: rassztriljaty vagy rossztriljaty (agyonlőni).” Más források szerint munkája a CSEKA-nál semmiféle kapcsolatban nem volt a kivégzésekkel, ez a kijelentés pusztán a későbbi ön-mítoszképzés része. Akár így van akár úgy, mai szemmel ez a kijelentés nem igazán hízelgő ránézve.

1923-ban leszerelt és felvételizett a Petrográdi Filmművészeti Technikumba. A felvételi vizsgán (és életrajza tele ilyen regényes történetekkel) egyenruhában, oldalán mauserrel jelent meg. Minden vita nélkül, ott helyben felvették. Első dolga volt „szovjetizálni” a technikumot, azaz megtisztítani a „nem odavaló elemektől”. Követelte, hogy vegyék be a hallgatók szervezetének vezetőségébe. Miután közölték vele, hogy oda csak akkor kerülhet be ha a tagság beválasztja, mauserét kitéve az asztalra, ennyit mondott: „ő már beválasztott engem”.

A főtárgyat, a színészmesterséget az 1800-as évek végének híres színésznője, Alekszandra Glama-Mescserszkaja tanította. Az akkor már régóta csak oktatással foglalkozó színésznő, aki mint őszintén bevallotta legalább tíz éve nem tette be a lábát „szinema”-ba, egész egyszerűen félt Ermlertől. Ermler minden óra elején kísérletett tett, hogy kezet csókoljon neki és ezt Glama-Mescserszkaja minden óra elején rémülten utasította vissza. Ez a szertartás soha nem maradt el.

Ermler hamarosan úgy döntött, hogy otthagyja a technikumot és önmagát fogja képezni.

1924-ben létrehozta a KEM-et (Kino Ekszperimentalnaja Masztyerszkaja), egy kísérleti filmműhelyt, tulajdonképpen a FEKSZ (Fabrika Ekszcentricseszkava Aktyora) mintájára. Mint már Janina Zsejmo kapcsán szóba került a 20-as években több filmes iskola is nyílt, de igazán fontos csak néhány volt, köztük a Kozincev - Trauberg féle FEKSZ. Ermler nyiltan utánozta és irígyelte őket. Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg szintén a forradalom szelével érkeztek a zónából Petrográdba. Ugyanúgy formális oktatás nélkül csöppentek a filmművészetbe mint Ermler, ám ők más környezetből indultak. Azzal a kulturális háttérrel amivel rendelkeztek, elutasíthatták vagy épp kifordíthatták a hagyományos művészetet, mert tökéletesen ismerték azt. Ermlerben egyelőre csak a romboló indulat munkált. A kor szellemének és más művészeti csoportosulásoknak megfelelően a KEM is előállt egy jelmondattal: „Bármiféle érzelem vagy átalakítás nélkül”, de hogy ezt hogyan is gondolta megvalósítani, arra nem adott választ. Első filmje a „Skarlát”(1924) is egy Kozincev-Trauberg film, az „Oktyabrina kalandjai” (1924) utánzata. Az „egészségügyi oktatófilm” néhány tisztességesen leforgatott dokumentum jellegű jelenet ellenére inkább a meghökkentésre helyezte a hangsúlyt.

Eduard Joganszon

A FEKSZ eredményeinek másolása talán a végtelenségig folytatódott volna, ha nem találkozik Eduard Joganszon filmrendezővel és Fjodor Nyikityin színésszel.

Joganszon - Pjotr Bagrov szerint, akinek alapos írásai szólnak erről a korszakról - Leningrád egyik legkulturáltabb és legintelligensebb rendezője volt, akitől egyformán távol álltak a forradalom előtti mozi sablonjai és az avantgard túlzások. A petrográdi észt-német család sarja banktisztviselőként dolgozott és valószínüleg az is maradt volna élete végéig, ha nem jön az első világháború. 1915-ben behívták, de nem a frontra került, hanem könyvelőnek a hadtáphoz. Ahogy a világháború polgárháborúba váltott, Joganszon őrvezető a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe került, s folytatta ugyanazt a munkát - de most már a CSEKA-nál. Itt találkozott Ermlerrel, aki rábeszélte, hogy jelentkezzenek a Filmművészeti Technikumba. Az Ermler által létrehozott KEM-ben valószínüleg csak mint színész vett részt, legalábbis egyik visszaemlékező sem említi nevét az alapítók között. Első közös filmjük „A vihar gyermekei”, a második a „Katka - a papíralma” volt. Már az első filmnél sem volt teljes egyetértés, de a másodiknál már komoly konfliktus alakult ki. A legtöbb vita a főszereplő Nyikityin körül dúlt. Nyikityint Ermler hívta meg, de aztán teljesen Joganszonra maradt. Ermlert irritálta Nyikityin színészi játéka, ő (mármint Ermler) ugyanis csak Mejerhold módszerét értékelte, Sztanyiszlavszkijét elutasította. (Évekkel késöbb vallotta be, hogy egyetlen előadását sem látta sem Sztanyiszlavszkijnak, sem Mejerholdnak.) Nyikityin összes jelenetét Joganszon vette fel, miközben Ermler és KEM-beli tanítványai ott álltak és nevettek rajta.

Jakov Gudkin Ermler egyik tanítványa így emlékezett vissza: „Mi, régi KEM-esek a műhelyből egyfajta iparosszerű, «a fene se gondolkodik rajta» hozzáállást hoztunk magunkkal. Mint aki megtanult valamit, aztán ha kell nevetek, ha kell, sírok. Meg kell halnom? Tessék. Bukfencezzek? Itt van. Aztán hirtelen megjelenik egy ember, aki őszintén átéli amit csinál és ezt nagy összpontosítással teszi. Aki megpróbál benne lenni valamiben és nem kívülről megmutatni”

Jelenet a "Katkából"

A „Katka” nagy siker lett, első darabjaként azon filmek sorának melyeket a 20-as években komikus melodrámának vagy egyszerűen melodrámának kezdtek nevezni. Olyan filmek tartoztak ide, mint „ A kalapdobozos lány”, a „Ház a Trubnaján” (Borisz Barnet), vagy Abram Room „Mescsanszkaja 3.”-ja. E műfajt aztán a 60-as években fedezték fel újra és teljesítették ki lírai komédia néven. Joganszon emberi humora szerencsésen ötvöződött Ermler társadalmi tematikájával.

Ermler aztán ezt úgy hálálta meg, hogy soha nem ejtette ki Joganszon nevét amikor a filmről beszélt, élete végén pedig kijelentette, hogy teljesen egyedül készítette azt.

Úgy tűnik, mindig szerencséje volt munkatársaival. Feltéve, ha egyáltalán szerencsének lehet ezt nevezni. Mint a szivacs, úgy szívott magába minden újat. Művészeti dolgokban minden kortársánál fogadóképesebb volt. Csak 25-évesen olvasta először Aiszküloszt, Euripidészt, de ahogy elolvasta őket, rögtön írt egy próza-vers darabot egy rabszolgalázadásról. Csak későn találkozott a szimfonikus zenével, de ő volt talán az első szovjet rendező, aki teljesen a zenére épülő forgatókönyvet írt. Filmes pályája kezdetén tanulhatott volna a hagyományos kasszasiker-filmeket rendező Ivanovszkijtól vagy Vitkovszkijtól (játszott is filmjeikben kezdő színészként), mégis a FEKSZ-et kezdte el követni. Pusztán szerencse ez?

Joganszonnal mindenesetre nem dolgozott többet, Nyikityinnel viszont igen. Vele forgatta talán legismertebb filmjét az „Egy birodalom romjai” címűt. Ezt szeretném egyszer itt a blogon megmutatni, így erről most nem írok többet.

1932-ben készült első hangos filmje „ A találkozás”. A film leginkább a benne elhangzó Sosztakovics dalról ismert. Sok nyelven, sokszor énekelték, nálunk „Szép gyermekem jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél” kezdősorokkal.

Ez a dal egy 1996-os átdolgozása, Alekszej Balabanov „Szörnyetegekről és emberekről” c. filmjének jeleneteire.
Benne Szergej Makoveckij, Dinara Drukarova és Viktor Szuhorukov.

Ez után következett a „Parasztok”.

„... a film gondosan és reálisan jeleníti meg a napi életet a szövetkezet szintjén (...) és ez a valóság olyan, amely még a szovjet rendszer lelkes támogatói számára is kényelmetlenné válik.” Ezt ugyan a párizsi emigráns sajtóban írták róla, de otthon is akadtak akikben hasonló benyomásokat keltett és nem értették, hogyan kerülhetett ez a film a szovjet mozikba.

De oda került, mégpedig nagy csinnadrattával.

Sztálinnak nagyon tetszett. Hogy az animáció miatt, vagy sem azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy Sztálin szerette a rajzfilmeket. Nagy kedvence volt Walt Disney, legalább négyszer megnézte Alekszandr Ptusko „Új Gulliverjét”, személyesen támogatta az ország első animációs stúdiójának létrejöttét, a ma is létező „Szojuzmultfilmet”. Eleinte vegyes érzelmekkel fogadta saját animációs megjelenését: „Jól meg van csinálva. De az emberek azt hihetik, hogy az én gyerekem.” – mondta egy beszélgetés során. Csernyak a Lenfilm egyik vezetője megnyugtatta: „Rögtön látszik, hogy ez csak Varvara álma.” Erre még rátromfolt Kaganovics: „Nem, ez nagyon kedvesnek tűnik és jó benyomást kelt.”

Ekkortájt Dizga Vertov már forgatta „Bölcsődal” című filmjét, amely azt bizonyította, hogy a gyerekek, ha nem is szó szerint, de mégiscsak Sztálin gyerekei, hisz ő az „emberek atyja”. Talán ezért is ragaszkodott Ermler, hogy az animáció minden műfajkeveredés ellenére (a beillesztéses animáció a 30-as évekre már nem volt „divatban”) mégis bekerüljön a filmbe. Érzékeltetnie kellett, hogy a főhősnő számára Sztálin földöntúli lény, akit az hétköznapi formában el sem tud és nem is akar képzelni.

Sztálin Ermlert még a Kremlbe, a vetítésre is meghívta és háromnegyed órát beszélgetett vele. Különös, hogy két évvel később Ermler új filmjét „A nagy hazafit” így javasolta módosítani: „El kell tüntetni az összes utalást Sztálinra. Sztálin helyébe a Párt Központi Bizottságát kell beilleszteni.”

Egyébként Sztálin, mint hús-vér szereplő csak három évvel később szerepelt a vásznon, Szemeny Goldstab alakításában. A Bakuban végzett, 1935-től a Kirov Színházban dolgozó színész Mihail Romm „Lenin októberben” c. filmjében játszotta el Sztálint. Szemtanúk szerint, magának Sztálinnak nem tetszett Goldstab, ennek ellenére még három filmben és egy színdarabban is (A Kreml harangjai) ő alakította az első titkárt. Az igazi nagy kedvenc, aki szinte monopoliumot szerzett a vezér eljátszására, Mihail Gelovani volt. Csiaureli 1938-as „A nagy hajnalpír” c. filmjében játszotta először Sztálint és annak sokkal jobban tetszett a délceg grúz nemesi sarj, mint az ismeretlen vidéki színész aki ráadásul még zsidó is volt. Gelovani nem kevesebb, mint 16 filmben játszotta el Sztálint és ez a sorozat csak az anti-kozmopolita kampány idején szakadt meg amikor három film erejéig átadta helyét Alekszej Gyikijnek. Gelovaninak ugyanis grúz akcentusa volt és ezt a „Nagy Oroszország” eszméjének propagálása idején nem találták szerencsésnek. Gyikij viszon aki a moszkvai Művész Színház iskolájának igazgatója és neves színész volt szépen beszélt oroszul. Aztán Gyikij visszatért a színházhoz és Gelovani folytatta diadalmenetét. Minden létező díjat megkapott. Reményei, hogy Sztálin halála után visszatérhet a normális színészi munkához, nem váltak valóra, 1956-ban halt meg. Még egy színész volt aki eljátszotta a vezért, Andro Kobaldze a „Jakov Szverdlov” c. (1940) Jutkevics filmben.

Ejzenstejn, Ermler, Dovzsenko

Mindazonáltal ezek a Sztálin alakítások meglehetősen egysíkúak voltak. Ellentétben Leninnel, aki a kor filmjeiben „Sztálin cimborája”-ként szerepel - aki a mindennapi ügyeket intézi ugyan, de minden komoly politikai kérdésben Sztálin dönt - Sztálin mint egy szent lény, egy „alabástrom szobor” szerepel a vásznon. Ez a fajta Lenin-karakter helyet hagyott a színészeknek az improvizációra, míg Sztálinnal „az istentisztelet tárgyával” nem lehetett és nem is szabadott mit kezdeni. Amikor 1949-ben Mark Donszkoj megkísérelte Lenint is hasonlóképpen ábrázolni Lavrentyij Berija világosan közölte vele: „Ne feledje, Donszkoj elvtárs, nem lehet két nap az égen.”

Hisz ez a nap a 40-es évek végén már régóta ott ragyogott a szovjet filmművészet egén. Sok kéz festette föl, de az első ecsetvonásokat minden bizonnyal Ermler tette oda.

Az 56-os Hruscsov beszéd után ezeket a filmeket már csak megvágva, átszerkesztve láthatta a közönség. A "nagy kormányost" igyekeztek nyomtalanul eltüntetni a filmművészetből. A 90-es évektől időnként kiadnak DVD-ket, melyeken megnézhető a filmek eredeti és átszerkesztett változata is. A "Parasztokról" még nem jelent meg ilyen. Az általam az eredeti helyére beillesztett animációs betét, miután más forrásból származik, némileg gyengébb minőségű mint a film.

Parasztok (Крестьяне)

Rendezte - Fridrih Ermler

Forgatókönyv - Manuil Bolsincov, Fridrih Ermler

Fényképezte - Alekszandr Gincburg

Zene - Venyegyikt Puskov

Lenfilm, 1934

Bemutató - 1935. április 7.

Szereplők:

Jelena Junger - Varvara Nyecsajeva

Borisz Poszlavszkij - Jegor Nyecsajev

Alekszej Petrov - Geraszim Platonovics

Nyikolaj Bogoljubov - Nyikolaj Mironovics

Vlagyimir Gargyin - Anyiszim papa

Jekatyerina Korcsagina-Alekszandrovszkaja - Geraszim anyja

A megemlített művek:

Skarlát - Скарлатина, 1924

Oktyabrina kalandjai - Похождения Октябрины, 1924

A vihar gyermekei - Дети бури, 1926

Katka - a papíralma - Катька - бумажный ранет, 1926

A kalapdobozos lány - Девушка с коробкой, 1927

Ház a Trubnaján - Дом на Трубной, 1928

Mescsanszkaja 3. - Третья Мещанская, 1927

Egy birodalom romjai - Обломок империи,1929

A találkozás - Встречный,1932

Új Gulliver - Новый Гулливер, 1935

Bölcsődal - Колыбельная, 1937

A nagy hazafi - Великий гражданин, 1939

Lenin októberben - Ленин в Октябре, 1937

A Kreml harangjai - Кремлёвские куранты, 1940

A nagy hajnalpír - Великое зарево, 1938

Jakov Szverdlov - Яков Свердлов, 1940

Linkek:

http://www.embedupload.com/?d=7XRZB4GVOA

http://www.embedupload.com/?d=5XYUEIFDFO

http://www.embedupload.com/?d=82RZGYCQA1

http://www.embedupload.com/?d=7WKYIWY1HT

http://www.embedupload.com/?d=1TYBEZYRSB

http://www.embedupload.com/?d=0XMDJZEGWB

http://www.embedupload.com/?d=0KCIQYQYEX