„Én voltam ott
csupán, magamban, —
bárokban éltem, ott nyakaltam
a jenkikkel a dzsin-t.
Beengednek majd titeket is
(no, nem hamarosan),
hogy kápráztassanak a csodák:
addig,
most,
versem varázscsizmáiban,
járjuk be együtt Amerikát!”
bárokban éltem, ott nyakaltam
a jenkikkel a dzsin-t.
Beengednek majd titeket is
(no, nem hamarosan),
hogy kápráztassanak a csodák:
addig,
most,
versem varázscsizmáiban,
járjuk be együtt Amerikát!”
Az orosz közönség azonban, ahelyett, hogy lábára kapta volna Majakovszkij költeményének varázscsizmáit, szívesebben ült be a moziba, amely számára érdekesebb információkat hordozott Amerikáról. A kalandok, a technikai vívmányok, a távoli országok egzotikuma és romantikája mind Amerikához illetve a nyugathoz kapcsolódott. A „forradalmi” filmek veszteségesek voltak, a közönség továbbra is Asta Nielsen, Max Linder, Mary Pickford és Douglas Fairbanks miatt járt moziba.
Bár a Goszkino 1923-ban bevezette a filmforgalmazás engedélyezési rendszerét, remélve, hogy külföldi filmek csak rajtuk keresztül jutnak be az OSZSZSZK területére, a valós helyzet nem egészen ez volt.
A 20-as években, különféle csatornákon, a hollywoodi és nyugat-európai filmek továbbra is eljutottak Szovjetoroszországba.
 |
| Douglas Fairbanks |
Aktív csatornát jelentett a Kínán és a távol-keleti őrizetlen határon keresztül zajló csempészet, így is sok film jutott be az országba.
És persze ezek mellett maga a Goszkino is kénytelen volt vásárolni nyugati filmeket, mert a szovjet filmkínálat nem tudta kielégíteni a nézői igényeket, és mert igyekeztek kiszorítani a magánszektort a piacról. A Goszkino 1923-ban már tömegesen vásárolt külföldi filmeket. 1925-ben, ebből származó nyeresége a filmipar teljes nyereségének közel 80 százalékát tette ki, ugyanakkor a szovjet filmek vetítéséből származó bevétel a teljes jegybevételnek csupán 14-19 százaléka volt.
Az amerikai filmek a vásznon ellenállhatatlanok voltak, még akkor is, ha a hatalom igyekezett megakadályozni a károsnak vélt filmek nézők elé jutását. A munkát a Szovkino szerkesztősége végezte, amelynek feladatai közé tartozott a külföldről érkező filmek feldolgozása, a szovjet vászon igényeihez való igazítása és újravágása. Ezzel foglalkozott például a főként dokumentumfilmes Eszfir Sub vagy a két Vasziljev akik később a Csapajevet rendezték. A külföldi filmek megcsonkítása miatt nevezték a kollégák a Vasziljeveket, Puskin elbeszélő költeménye nyomán „Rabló fivéreknek”.
A kevés számú szovjet akciófilm gyakorlatilag az amerikai westernek mintáit követte, a „Vörös ördögfiókák” (Peresztiani, 1923) csak bugyonovkára cserélték a cowboy-kalapokat. Ezek a filmek a nézőszámban már felvették a versenyt amerikai társaikkal, de nem annyira a szovjet kormány, mint inkább az amerikai western presztízse miatt.
 |
| Mary Pickford |
„A filmszínházak folyamatos ellátásához – mondta Konsztantyin Svedcsikov a Szovkino vezetője – évente 220 filmre van szükség. A külföldi filmek behozatala ezek miatt rendkívül fontos. Ha a szovjet filmek mellé nem importáljuk a szükséges számú külföldi filmet, akkor a városi mozihálózat fennakadásokkal fog működni, a mozihálózat zsugorodik, és nem fogjuk kinyerni a szovjet filmek gyártásához szükséges pénzt.”
Az évtized végére azonban megvalósult a külföldi filmek fokozatos kiszorítása az új szovjet moziból. Ennek csak egyik oka volt, hogy teljesült az állam által kitűzött feladat, azaz hogy a forgalmazásban túlsúlyt érjenek el a hazai filmek. Ennél talán fontosabb, hogy a kultúra irányításában a piaci komponens átadta helyét az ideológiai megfontolásoknak.
1927. május 10-én a Kino című újság büszkén jelentette be: „A külföldi és a hazai filmek közötti imperialista háború a mi teljes győzelmünkkel ért véget!”
1929-től nem vásárolnak külföldi filmeket, a hazai filmek túlnyomó része agitprop jelleggel készül.
Az oktatófilmszerűen megrendezett epizódok a legfontosabb jelszavakat illusztrálták. Ilyen mű például a „Nincsenek olyan erődök” (1932), amelynek címe egy Sztálin-idézet: „Nincsenek olyan erődök, amelyeket a bolsevikok ne tudnának bevenni”.
Ezek egész estés játékfilmek voltak. Ám amint a mozi visszatért a szlogenekhez, és a propagandára került a hangsúly, a közönség, nyugati filmek híján, tömegesen kezdte elhagyni a nézőteret.
A vészesen csökkenő nézőszám és persze a vele együtt csökkenő bevétel nyomán 1932-től kezdődően egyre gyakrabban merült fel, hogy a mozi mégsem hagyhatja figyelmen kívül a szórakoztató funkciót, vagyis lazítani kell azon a szoros gyeplőn, melyre a filmkészítőket fogták az 1930-32-es években.
Tartsuk meg hát a hagyományos zsánereket: a vígjátékot, a melodrámát, a kalandfilmet és ezek köntöse alatt csempésszük a moziba az ideológiát.
„Mivel az első próbálkozás, az agitprop forma megbukott, most kitalálták a szocialista realizmust” – írta Jevgenyij Margolit filmtörténész.
1934-től megszülettek az első szovjet közönségfilmek. Elsőként a „Csapajev”, aztán a vígjátékok, mint a „Vidám fickók” vagy a „Cirkusz” amelyekkel újra sikerült becsalogatni a közönséget a mozikba.
Természetesen az ország és a külvilág közötti különbséget, a szovjet vívmányok nagyszerűségét és az ezekre féltékeny, végső soron a szovjet emberekre fenekedő ellenséget tudatosítani kellett mindegyikben.
Az ellenség pedig a mindenkori politikai széljárás szerint változott.
A 20-as évek elején például Amerika ábrázolásának hangnemét a két rendszer békés egymás mellett élésének NEP-illúziói határozták meg. Természetesen Lev Kulesov filmjének (Mr. West rendkívüli kalandjai a bolsevikok országában, 1924) is propagandisztikus indítéka volt, de az nem a két ország egymás ellen hangolása vagy az imperializmus elítélése, hanem a bolsevizmus borzalmairól, embertelenségéről szóló hírek megcáfolása.
 |
| Mr. West |
Persze ellenségei bőven vannak a szovjethatalomnak, de ezek inkább a „Nepmanok”, a harácsolók, az élősködő lumpen elemek. Az ellenség, gyakran egy a főhőshöz közel álló személy. A főhős, a becsületes munkás, katona vagy mérnök külföldről hazatérő a fia. Egy volt fehérgárdista, aki fel akarja robbantani akár a hajót, akár a bányát, ahol apja dolgozik, vagy éppen irigységből, haszonlesésből, cinizmusból fel akarja égetni a kolhozt.
A 30-as évek elejétől aztán az „éberség” csúcsra járatásával, a fenyegetettség érzésének folyamatos fenntartása és az összetartozás erősítése érdekében a „külföld” vált tényezővé. (Erről bővebben a „Kémek a Tiszánál” bejegyzésben már szó esett.)
Maga Amerika a 30-as évek második felében egy időre eltűnt a szovjet filmekből, még a leleplezés tárgyaként is. Talán az európai háborút tervező Sztálin biztosítani igyekezett a nagyhatalom semlegességét, és nem látta értelmét kötekedni vele, talán más okból. Ekkor az „éberségről” szóló filmekben még csak utalás sincs, hogy a bennük ábrázolt kémeket és szabotőröket az óceánon túlról küldték volna a Szovjetunióba. Az időszak filmjeiben ezek minden esetben németek vagy japánok.
Aztán persze a Molotov-Ribbentrop paktum után, rövid időre a német ellenségnek is nyoma veszett és csak a Szovjetunió megtámadásával együtt tért vissza.
A háború alatt az Egyesült Államok és Anglia rendszeresen megjelent a „Bojevoj Kinoszbornyik” (a háború elején készülő filmalmanach) sorozatban, mint derék szövetséges. „A brit flotta uralja a tengert, a brit légierő megvédi hazája légterét, nők a hadseregben” stb. címszavak alatt.
A szövetségesek a háború után avanzsáltak ismét ellenséggé. Visszatért a 30-as évek gyakorlata, a hidegháború idején minden esetben külföldről, főként az imperialista USA-ból pénzelt emberektől kellett megvédeni a szovjethatalmat.
Ezeknek a rendkívül népszerű, kalandos, de az ideológiától áthatott filmeknek egyik jellegzetes darabja az 50-es évek elején készült „Őrs a hegyekben”.
 |
| Jugyin |
Apja, egy ötgyermekes molnár halála után volt cseléd, nyerges-inas, lovász, hivatásos zsoké. A polgárháború idején a Kaukázusban harcolt, lovas tudását elismerve, egy vörös oszét században, pedig ezek a nemzetiségi alapon szerveződött egységek csak kivételesen fogadtak be idegeneket. Később Vorosilov és Bugyonnij pártfogoltjaként a híres armavir-i méntelepen a tenyészlovak kiválasztására létrehozott bizottság tagja lett.
Leszerelése után Moszkvába ment, ahol az egyik bátyja, Nyikolaj, fényképészkedett és filmkészítésről álmodozott. (Nyikolajból operatőr lett, de 1937-ben eszer terrorista szervezkedéssel vádolták, letartóztatták és annak rendje és módja szerint gyorsan ki is végezték.)
A film Jugyint is érdekelte, így az Oktatási Népbiztosság Összoroszországi Fotó-Kinematográfiai Osztályán helyezkedett el. Itt végigjárta a szamárlétrát, volt reklámügynök és jegyszedő, szállító és mozigépész, kellékes és sminkes, asszisztens és segédrendező. A Filmművészeti Egyetemre 1929-ben került be. A legenda szerint Eizenstein tanítványa volt, de ennek kevés a valószínűsége, mert azokat az éveket Eizenstein Európában és az USA-ban töltötte.
1932-ben a frissen végzett Jugyin csatlakozott a vígjáték műfajában dolgozó rendezők újsütetű szövetségéhez. Borisz Jurcev rendezőasszisztenseként kezdett. Párosuk jól indult, Előbb leforgatták az „Aljona szerelme” című vígjátékot (az akkor még szinte ismeretlen Ljubov Orlova második filmszerepe), majd a „Labda és szív” címűt, amelyben Jugyin egy futballbíró szerepét is eljátszotta.
A film premierjén Borisz Jurcev már nem volt ott, 1935 novemberében letartóztatták egy Jagodáról mesélt vicc miatt (legalábbis ez az egyik variáció), és kapott egy „troskát” (hármast) – ahogy becézték a kolimai letöltendőt.
Persze, mint „a nép ellenségének” munkatársa, Jugyin is feketelistára került és 1938-ig nem is kapott számottevő feladatot. Ebben az évben Grigorij Alekszandrov aki a „Volga, Volgát” kezdte forgatni, talán felesége Ljubov Orlova közbenjárására, meghívta a forgatócsoportba.
A következő évben rendezte első nagy sikerű vígjátékát „Jellemes kislány” (a magyar forgalmazásban „Leány a talpán”) címmel. A nézők sorban álltak a mozi előtt, a főszereplő Valentyina Szerova azonnal sztárrá vált. (Szerova lett később Konsztantyin Szimonov felesége, hozzá írta az író, az egykor nálunk is népszerű „Várj reám” című versét.)
Második sikeres vígjátéka, ugyancsak Szerovával, az 1941-es „Négy szív”, amelyet azonban Zsdanov nemtetszése miatt csak később mutattak be.
„A vörös parancsnokokat úgy ábrázolják, mint örömkatonákat, akik udvarlással meg mindenféle szívességtétellel foglalkoznak – henyélés mindenütt. Ilyen a szovjet élet? Miről tanúskodik ez? Ez a valóságtól való veszélyes elszakadásról tanúskodik” – írta a Párt későbbi főideológusa.
1944-ben aztán mégiscsak a mozikba került, és a háborús, lepusztult országban közel 20 millió nézőt vonzott.
Forgatott még két vígjátékot a háború alatt, az „Antosa Ribkin”-t és az „Ikrek”-et. Zsdanov természetesen az „Ikrek”-et is földbe döngölte, mivel az a Szovjetunió polgárait, szerinte, erkölcsi torzszülötteknek mutatta be.
Aztán öt év csend következett, és csak 1950-ben filmezett ismét, hátat fordítva a vígjáték műfajának.
Két kalandfilmet forgatott egymás után, előbbit „Bátor emberek”, az utóbbit „Őrs a hegyekben” címmel.
A „Bátor emberek”-et 1950-ben mutatták be.
 |
| Bátor emberek |
A történet megírására Mihail Volpin és Nyikolaj Erdman kapott megbízást. A tapasztalt forgatókönyvírók tisztában voltak vele, hogy a Vezérnek tágas terek, vad és csábító természet és lovasok – jók és rosszak – kellenek, a honvédő háború hátterével. Így lett a helyszín egy méntelep és a főhős egy fiatal lótenyésztő.
Persze eleinte úgy tűnt, meg sem valósul, ellenérzéseket keltett a „szent” honvédő háború lerántása egy kalandfilm szintjére.
„A filmről szóló vita botrányos volt. A Pravda szerkesztője kiabált velünk – ki készítette, és kinek a megbízásából, és ki volt a tanácsadó, és ki adott jogot arra, hogy ilyen filmeket készítsenek a háborúról” – emlékezett egy beszélgetésben Volpin.
Ivan Bolsakovnak, a filmművészeti miniszternek már az első felvételek sem tetszettek, azt szerette volna, hogy Szergej Jutkevics váltsa fel Jugyint a rendezői székben. Szerencsére erről lebeszélték azok, akik tudták, hogy Jugyinnak megvan a szakmai tudása ahhoz, hogy olyan „westernt” készítsen amely pontosan tartja majd a műfaj szabályait, megüti azt a színvonalat melyet vígjátékaival elért.
Bemutatását követően a film azonnal kasszavezetővé vált. Egy év leforgása alatt több mint negyvenegymillió ember nézte meg. Sztálin megkapta amit akart, az alkotókat a saját magáról elnevezett díjjal jutalmazta.
A sikert követően szinte természetes volt, hogy a rendező nem a vígjáték műfajához tért vissza.
A határőrökről szóló filmek mindig nagyon népszerűek voltak a Szovjetunióban, és megtöltötték a mozikat, így hát új kalandfilmje témája, a 30-as évek óta folyamatosan sulykolt külső fenyegetettség kapcsán a szovjet határ védelmének fontossága lett.
A forgatókönyvet ugyanaz a két szerző, Volpin és Erdman írta, és az egyik főszerepet is az ország egyik legtöbbet forgató fiatal színésze Szergej Gurzo kapta.
A felvételek 1952-ben, Tádzsikisztánban zajlottak, valószínűleg jórészt a Vahs folyó mellett, de erről meglehetősen kevés és bizonytalan információ található.
Elég nagy képanyag került fel a netre, ám mindenféle kommentár nélkül.
 |
| Davidov könyve |
«... Jugyin akkoriban éppen diadalt aratott a „Bátor emberek” című filmjével, amelyet az Észak-Kaukázusban forgatott. És azt gondoltam, hogy a filmet az őrsről a hegyekben ugyanott fogja forgatni, a Kaukázus hegyeiben, ahol gyönyörű a természet és enyhe az éghajlat. De Jugyin igazi realista volt. Azt mondta nekem: Az államhatárt a legnehezebb körülmények között védő bátor határőrökről akarok filmet csinálni, de nem egy üdülőhelyen. Ezért az összes külsőt Közép-Ázsiában fogjuk forgatni, a Pamír lábánál és az Amu-Darja folyónál. Azon kívül - fűzte hozzá már humorosan, - meglesznek a saját nehézségei is: őrnagy után egy főhadnagyot kell alakítania, bár ez nem könnyű...
...A Moszkvából Dusanbéba (akkor még Sztálinabad városa volt) tartó repülővel tizennyolc órát repültünk, három átszállással. Manapság ennyi idő alatt a gép Moszkvából Kubába repül...
Dusanbétól hetven kilométerre, Nurek városában, a zavaros és vad hegyi folyó, a Vahs sziklás partján építették fel a határőr őrs díszletét (ma ezen a helyen épül a nureki vízerőmű). A forgatócsoporthoz határőröket rendeltek ki, élükön egy tiszttel, aki mindennapos és mindenórás konzultánsunk lett. Végül is a film nem annyira az életről, mint inkább a határőrszolgálatról készült.
Egyszercsak naptól feketén, hőségtől kitikkadva, betoppant hozzám a kórházba Konsztantyin Konsztantyinovics, és hosszasan, őszintén elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy a filmmel kapcsolatban váratlan komplikációk merültek fel. Kiderült, hogy az „Egy távoli őrsön” forgatókönyvét, amelyet 1952-ben a „Filmművészet” folyóirat 5. számában közzé tettek, éles kritikák érték, ezért Jugyintól azt követelték, hogy hagyja abba a forgatást, és azonnal térjen vissza Moszkvába, hogy átdolgozzák a forgatókönyvet. Konsztantyin Konsztantyinovics mondta nekem, hogy nem repül Moszkvába, és a forgatás sem áll le, mert a filmnek akkor biztosan vége. És nagyon kért, hogy ne Moszkvába utazzak, hanem Nurekbe a forgatásra. Őszintén és barátilag beszélt velem, megígérte, hogy hoznak nekem a forgatásra Nurekbe orvost és ápolónőt, és ott folytatják a kezelést és az injekciókat... Megértettem, hogy a forgatás folytatása számára is létkérdés.....
Nekem ez egy nehéz forgatás volt. De nehéz napok voltak ezek Jugyin életében is...
Megérkezett a forgatásra Moszkvából a film szerkesztője G. B. Marjamov, megérkeztek a forgatókönyv szerzői is, a tehetséges és kedves - M. Volpin és N. Erdman. Ők Jugyinnal elkezdték, ahogy mondani szokás, az addigi gyártást figyelembe vevő munkát. Kiderült, hogy a kifogások között sok van, amelyet a forgatás során már figyelembe vettek. Így Jugyin előrelátását, aki úgy döntött, hogy nem hagyja abba a forgatást, az élet megerősítette. De abban az időben ez egy igazán bátor cselekedet volt.
Aztán a forgatás a hegyekben folyt, ahol sátrakban éltünk. Éjszaka meleg hálózsákokban aludtunk, de mégis fáztunk, és csak napközben melegedtünk fel, amikor a napon forgattunk...
Aztán elmentünk az akkori országunk legforróbb pontjára, Termez városába, ahol az Amu-Darja folyónál a csatajelenetet vettük fel. Itt már igazi határ és igazi őrsök voltak.
És decemberben – forgatás és hangosítás Moszkvában, a zajok és Antonio Spadavecchia csodálatos zenéjének felvétele.»
A különféle fórumokon sokan igyekeznek pótolni a hiányzó információkat, így aztán számtalan helyszín neve merül fel. Talán forgattak a Kurgan-Tibe hegynél, a folyó neve Atrek esetleg Atren vagy Pjandzs (Pyanj) volt. A 12-es mások szerint a 11-es őrsön forgattak stb.
Érdekesek a bennfentes vagy annak tűnő hozzászólások:
«Úgy történt, hogy a személyes életem kapcsolódik a „Őrs a hegyekben” című filmhez. Abban az időben, amikor a filmet forgatták, apósom, Dmitrijev Andrej Mihajlovics százados épp ennek a határőr őrsnek a vezetőjeként szolgált. A határőrség napján minden évben vetítették ezt a filmet a televízióban, és a családunk minden évben ott ült a tévé előtt. Kommentálták az eseményeket, s mivel én nem voltam a család tagja a forgatás idején, ezért minden képkockát elmagyaráztak, mert minden érdekelt.
Anyósom, Jekatyerina Petrovna sok mindent mesélt a határőrök és családjaik életéről. Figyelmet fordítottak arra, milyen erkölcsök uralkodnak egy tiszt családjában, az életkörülményekre, egészen odáig, hogy a tiszt hogyan táplálkozik, tiszta ágyban pihen-e, hogyan öltözködik.
Orlik-Pusok senkit sem engedett a közelébe, kivéve a századost és a tisztiszolgáját. A színész Szergej Gurzohoz a film előtt hozzászoktatták.
A filmet Tádzsikisztánban forgatták. A Pyanj folyónál. Az őrs, ahol a filmet forgatták, talán el lehet ezt ma már mondani, a 12-es határőr őrs. Talán valaki válaszol az apósom Dmitrijev Andrej Mihajlovics beosztottjai közül, talán valaki a férjem, Dmitrijev Valerij Andrejevics barátai közül, akik 1951-től 1959-ig éltek az Őrsön.
Ma, ha csak újra megnéztem ezt a filmet, szomorú leszek – nincs senki életben, de az asztal Verának, az őrs helyettes parancsnoka feleségének szobájában, anyósom – Jekatyerina Petrovna – kék fehér kockás terítőjével van leterítve...»
Megható emlékek, bár azok néha megcsalnak és én Orlikkal kapcsolatban is hajlok inkább Vladlen Davidov felé:
«A lovak nagy szerepet játszottak a filmünkben. Az egyik főszereplő az Orlik nevű ló volt. Konsztantyin Konsztantyinovics nagyon tisztelte ennek az Orliknak az idomárjait (vagy inkább Orlikoknak – hiszen a filmben három ló szerepelt, egy ló mindazt, ami a forgatókönyvben meg volt írva, nem tudta volna megcsinálni). Az idomárok, Alibekov csoportjának nagyszerű cirkuszművészei, még a „Bátor emberek”-ben forgattakJugyinnal, és akárcsak ott, szédítő mutatványokat végeztek a lovakon és a lovakkal. Világklasszis artisták voltak.»
A kifogások ellenére, az abban az évben bemutatott filmek között, a harmadik legnézettebb film volt, a forgalmazás egy éve alatt pedig összesen 44,8 millió néző látta. Ezzel a szovjet filmek különféle összesített listáin általában az 50. hely körül tanyázik. (Pontos forgalmazási adatok nincsenek, a legpontosabb információk kartotékjai a Filmforgalmazási Főigazgatóság, a „Glavkinoprokat” felszámolásakor nyomtalanul eltűntek/megsemmisültek.)
«Sajnos az utóbbi években szovjet filmművészetünk nem gyakran örvendeztette meg az embereket ilyen lenyűgöző műfajú alkotásokkal. Az „Egy felderítő hőstette”, a „Bátor emberek” és az új film az „Őrs a hegyekben” – ez talán minden, ami ezen a területen készült. Ez részben megmagyarázza, hogy a most bemutatott „Őrs a hegyekben” című új filmet, amely nemcsak a tökéletességtől, hanem a mozink által létrehozott legjobb példáktól is távol áll, miért fogadta jól a közönség. (...) És mégis, miután érdeklődéssel nézte a filmet, elégedetlenül távozik. A forgatókönyvírók esetében lehet rámutatni, hogy számos jelenetben meggondolatlanul használtak a vásznon már nem egyszer, többek között a saját filmjükben, a „Bátor emberek”-ben is látott színpadi technikákat és trükköket. A rendező néha elveszíti arányérzékét, és halmozza a rendkívüli eseményeket – földrengések, sziklaomlások, katasztrófák – az akciófejlődés dinamikájának rovására. A határőrök szerepeit alakító színészeknek – Kuleshov (S. Gurzo), Marcsenko (S. Csekai), Prohorov (A. Scserbakov), Vorobjov (A. Szusznyin), és talán még V. Davidov, aki Lunyin főhadnagy főszerepét játszotta, – joggal tehetnek szemrehányást, hogy még csak meg sem próbálták elmélyíteni figurájukat, élő, jellegzetes vonásokkal felruházni karakterüket.»
És a végső konklúziója:
«Aki látott már ilyen műfajú nyugati, úgynevezett „cowboy” filmeket, futószalagon készítve Hollywoodban, nem győzött csodálkozni a lehangoló és feltűnő egyhangúságon. Miután megnézted az egyik ilyen filmet, szinte pontosan tudod, hogy a cselekmény hogyan fog kibontakozni a többinél is.
A szovjet kalandfilm, mint minden művészetünk, más, nemes alapokra épül, a békét, a népek közötti barátságot, az alkotás örömét, a hazaszeretet szent eszméit, a szovjet emberek magas erkölcsi tulajdonságait, bátorságát, szilárd jellemét, kollektivizmusát, bajtársiasságát, kölcsönös segítségnyújtását stb. hirdeti. És milyen gazdag tevékenységi területet tár fel a filmművészet e műfajban dolgozó alkotói előtt hősies valóságunk! Milyen gazdag anyagot ad nekik az életünk, amelynek minden napja csordultig tele van a munka és az alkotás pátoszával!»
Magyarországon már a következő év tavaszán, a március 4. és 17. között megrendezett Szovjet Film Ünnepén bemutatták, példás gyorsasággal szinkronizálva. (Vajon föllelhető még valahol a magyar nyelvű változat?) Állítólag nagy tetszést aratott, az első négy napon 165 ezer néző látta.
Mai szemmel, többnyire igen mulatságosan hat.
Moszfilm
Színes, 1:36:54
Rendezte Konsztantyin Jugyin
Írta Mihail Volpin, Nyikolaj Erdman
Fényképezte Tyimofej Lebesev
Zene AntonioSpadavecchia
Vladlen Davidov
Szergej Gurzo
Marina Kuznyecova
Jelena Satrova
Sztanyiszlav Csekan
Muhammedzsan Kaszimov
Vlagyimir Bjelokurov
Szergej Gurzo
Marina Kuznyecova
Jelena Satrova
Sztanyiszlav Csekan
Muhammedzsan Kaszimov
Vlagyimir Bjelokurov
Link
