A 2017-18-as televíziós sorozatban a biztonsági szolgálat
ezredese küzd az Oroszország ellen szőtt ármány megvalósítására reaktivált
„alvó” ügynökökkel.
Úgy tűnik ellenség nemcsak volt, hanem újra van és még
lesz is egy darabig.
Pedig a 80-as évek vége felé, mintha végleg elhomályosult
volna a filmekben addig tükröződő ellenség képe. Az 1987-ben forgatott 130
filmből például mindössze egynek volt témája a kémkedés. Az ország kezdődő
átalakulásával, a demokrácia lehetőségének felcsillanásával, a „zárt kapu”
kinyitásával a filmesek elvesztették érdeklődésüket a kémtörténetek iránt.
Bikov filmje az állami megrendelésnek megfelelve régi beidegződéseket elevenít
fel.
Tapasztalatokért persze volt hová visszanyúlnia.
1913-ban II. Miklós még „üres, szükségtelen, ráadásul
káros szórakoztatásnak” tartotta a mozit. „Csak a nemnormális ember képes ezt a
vásári mutatványos ipart a művészettel egy szintre állítani. Ez mind ostobaság,
és semmiféle jelentőséget tulajdonítani ezeknek a haszontalanságoknak nem
szabad” – nyilatkoztatta ki a szuverén.
A hatalomra kerülő bolsevikok rögtön felismerték a
filmben rejlő lehetőségeket. Lenin már 1919-ben aláírta a film- és fotógyártás
államosításáról szóló rendeletet, a filmek létrehozása és bérlése állami
ellenőrzés alá került, ettől kezdve Oroszországban csak az új kormány
ideológiáját osztó rendezők dolgozhattak.
A 20-as években új alakok jelentek meg a vásznon - a
fiatal szovjet állam ellenségei. Ellenségnek bizonyultak a fényes jövő
beköszöntét akadályozó kisiparosok, kispolgárok, a harácsoló NEPMAN-figurák, a
rosszindulatú és műveletlen emberek.
 |
| A Nepman |
A diverzánsokról, kémekről és szabotőrökről, a belső
ideológiai ellenségről szóló filmek virágzó évtizede a szovjet moziban a 30-as
évek lett, pontosan tükrözve azt a helyzetet az országban, ahol tömeges
letartóztatások, száműzetések és kivégzések kezdődtek. Az „ellenséget” még a
filmek műfaja sem zavarta, a diverzánsok behatoltak olyan zenei komédiákba is,
mint Alekszandrov „Cirkusz” és „Fényes út” című filmjeibe.
Ezekben az években a kiemelkedő rendezők sem
menekülhettek. A kémeket, diverzánsokat, földalatti terroristákat nem
nélkülözhette Dovzsenko „Aerograd”, Snejderov „Dzsulbarsz”, Barnet „Szeptemberi
éjszakák”, Geraszimov „A komszomolista”, Kalatozov „Bátorság” vagy Pirjev „A
párttagsági könyv” című filmje sem . A kémmánia Nyikolaj Sengelaja
„Szülőföld”-jében még egy grúz kolhozba is elvetett egy ismeretlen eredetű
ellenséges ügynököt.
Számunkra sem tanulság nélküli legalább beleolvasni Olga
Pavlovna Iljuha „A Szovjet határok a sztálini időszak oktatási-nevelési
szövegeiben” című 2008-ban megjelent tanulmányába:
 |
| Egyhatod |
«A szovjet emberek többségének elképzelése a Szovjetunió
határairól, azok realitásai, a mozi, a folyóiratok, az irodalom és a
képzőművészet valamint a dalszövegek által közvetített információk és képek
alapján alakultak ki. Az 1930-as években, a sztálinista vezetés hangsúlyozottan
törekszik megtalálni az alapot a szovjet társadalom egyesítéséhez. A szovjet
identitás erőszakolt létrehozásában különös jelentőséget nyert a mítoszalkotási
munka. Ebben az időszakban a hazáról folyó politikai diskurzusba tartósan
bekerült a „nagycsalád” (a Szovjetunió népei) metaforája, élén a „népek atyjával”
(Sztálinnal) élve a „nagy közös házban” (a Szovjetunió területén). A Szülőföld
szíve Moszkva (a legcsodálatosabb város, amelynél jobb nincs is a világon), a
haza hangja a Kreml harangjainak zúgása. A szülői házat ellenség veszi körül és
olyan, mint egy ostromlott erőd, de az ő „nyugalmát” határőrök vigyázzák. A
zárt kapu képe részben ideológiai konstrukció volt, az „új” Oroszország
nagyszabású monologizált képe. A szocio-politikai szövegekben megerősödik az
ideologéma-klisé „a lezárt határ”.
 |
| Hol rejtőzik az ellenség (diafilm) |
Az 1930-as években a határ témája a gyermekek és fiatalok
hazafias nevelési rendszerének szerves részévé vált. Tökéletesen beilleszkedett
az iskola militarizációjának kontextusába, megnyilvánulva a katonai technikák
tanulmányozásában (Oszoaviahim), a lövészet mesterségének elsajátításában
(Vorosilov nyilai) stb. (…)
Az 1935-ben Moszkvában a társadalomtudományok tanárai
számára kiadott módszertani segédkönyvben, az elemi iskola tantervét megelőzte
egy megjegyzés arról, hogy „az ellenségről nem megfeledkezni minden iskolai
dolgozó elsődleges feladata”. Az ugyanott közzétett óravázlat a szovjet hazának
volt szentelve. A tanároknak előírták minden információ átadását a határokról,
kezdve az ország ellenséges környezetének tézisével: „A kapitalisták gyűlölik a
szovjetek országát, háborúra készülődnek. Hazánk dolgozói készek megvédeni.
Hazánk kapuja szilárdan zárva van (kiemelés tőlem - O. I.)”. (…)
A képzetek az államhatárról részben az
ország területére vonatkozó felfogás hivatalos modelljei voltak. Ez a modell
meglehetősen merev folklór séma szerint épült: a központ - a terület többi
része - határon túl. A
szakrális központot az határozta meg, hogy Moszkva a világ egyetlen szocialista
államának fővárosa, és az, hogy ott található Sztálin, „minden idők és népek
vezetője”. Mágikus tulajdonságokkal rendelkezik és nap-epithetonok jellemzik
(például: „A szovjetek országának gyermekeit a sztálini gondoskodás napsugarai
melegítik”), ezért az ország területe megbízhatóan védve van a gonosz erők
inváziójától.
 |
| Ők és Mi |
A mitológiai modell szerint jelölődik
a tér: a Szovjetunió - a fény, a haladás, a világ többi része - a sötétség. Ez
a másik, a sötét világ, amely a határőr őrsön túl kezdődik - az ellenség
lakóhelye. A földet és a nem földet (ellenséges terület) a térképeken külön
jelöljük. Finnország
térképe a „Punavartio” (Vörös őr) ifjúsági magazinban a szvasztika fekete
pókhálójával fedett. Karélia térképére egy szovjet katona sziluettje piros
színnel van berajzolva. Az ellenségeket úgy jellemzik, mint korcsokat, egy
másik fajhoz tartozókat, egy másik sötét térből és egy másik elmúlt időből
származókat. Ezek nem emberek, hanem farkasok, kutyák, patkányok, rókák,
hidrák, polipok, dögevők, férgek, hollók stb. Természetesen ezek a zoomorfikus
lények meg vannak fosztva az ember egyik meghatározó tulajdonságától - a
beszédtől. Ők nem beszélnek, hanem „vonyítanak”, „csaholnak”, „sziszegnek” és
„kárognak”. Ez a metaforika a háború utáni években alakult ki. Például az
„Idegen hang” (Szojuzmultfilm, 1949) című rajzfilmben a szarka, alig hazarepülve
külföldről, kijelenti, hogy a fülemüle éneke elavult és koncertet ad. Rázúdítja
a meglepett közönségre a rettenetes, éles hangok zuhatagát, amelyben
felismerhető egy „idegen” dzsessz-melódia.»
(A rajzfilm fenn van a YouTube-on, ha jól emlékszem angol
felirattal is.)
Természetes, hogy kiemelten fontos feladattá vált a
határőrizet fontosságának népszerűsítése. Az 1935-ös „Dzsulbarsz” (nálunk
„Pamíri sakálok”), a 36-os „Trinadtcaty” („Sivatagi 13-ak”), a 37-es „Zasztava
na zamke” („Határzár”) vagy a 38-as „Na zamke” („Mandzsu bestiák”) népszerűsége
már jelezte a propaganda sikerességét.
 |
| Játékhatárőr |
Ebből a népszerűsítésből nemcsak a film, hanem az
irodalom, a sajtó, a képző- de még az iparművészet is kivette részét.
Itt kell megemlíteni Nyikolaj Karacupa nevét, aki egyik
megtestesítőjévé vált a hazája biztonsága felett őrködő hősnek. Korai árvasága
(szülei halála után sem nővére, sem bátyja nem törődött vele), az árvaházi élet
(ami elől megszökött és csavargó lett), a pásztorkodás évei (már ifjúkorában a
maga képezte kutyával dolgozott) tökéletesen alkalmassá tették erre a szerepre.
Persze azért a hírnévhez mégiscsak szükség volt egy jótollú újságíróra. Ahogy
Zoja Kozmogyemjanszkaját Pjotr Lidov vagy Mereszjevet Borisz Polevoj, őt
Jevgenyij Rjabcsikov tette ismertté.
 |
| Játékhatárőr |
Rjabcsikovot a „Komszomolszkaja Pravda” küldte a
távol-keletre, hogy tudósítson a határőrök munkájáról. Állítólag maga Bljuher
marsall, a Távol-keleti Hadsereg parancsnoka tett elé egy négy (más forrás
szerint öt) nevet tartalmazó listát, kiválasztandó kiről szeretne írni.
Rjabcsikov Karacupát választotta a listáról, pusztán az érdekesen hangzó név
miatt. Négy hónapig járta a határt hősével és annak kutyájával Ingusszal.
Ingusz kutya neve egyébként eredetileg Indusz (Hindu) volt, de az 50-es évek
közepétől, mikor a Szovjetunió baráti kapcsolatokat alakított ki Indiával az
összes kiadványban az Induszt Inguszra változtatták.
Szóval Rjabcsikov visszatért Moszkvába és a
„Komszomolkában” megjelent cikk után Karacupa arra ébredt, hogy szárnyára vette
az országos hírnév.
Karacupa később maga is írt könyveket „Életem - a határ”
és „Egy nyomolvasó feljegyzései” címmel. Ezekben már saját maga számol be
rendkívüli tetteiről (egyedül fog el kilenc határsértőt vagy mezítláb követ két
napig egy behatolót a tajgában). Az elfogások mellett 129 határsértőt lőtt le
bár az nem lehet tudni, hogy ezek közül hányan próbáltak ellenséges szándékkal
bejutni az országba és hányan voltak azok a szerencsétlenek, akik menekülni
próbáltak a „dolgozók államából”. (1935 június 9-én elfogadtak egy törvényt
mely a tiltott határátlépést, illetve annak kísérletét halállal bünteti.)
Karacupa későbbi tetteiről Rjabcsikov már nem tudott beszámolni, mert a
gulágon, ahonnan csak 1942-ben szabadult nem igazán adódott erre lehetősége.
A Karacupa történetek itthon az 50-es években a
„Határőrök és belső karhatalmisták kiskönyvtára” sorozatban „A nyomolvasó”
címmel jelentek meg, 1960-ban pedig a „Délmagyarország” közölte folytatásokban
„A határőr” címmel Bálint István fordításában. Végtére is ezekben az években
már nem csak a Szovjetunió, hanem a létrejövő keleti blokk örökös hoszpodárjai
is igyekeztek alattvalóikba – mint gondos szülő a gyermekébe – belesulykolni,
hogy bizony az ellenség nem alszik.
 |
| Karacupa és Ingus fenyőfadísz |
A közelgő külső veszély egyre irracionálisabb formát
öltött, és bár a hidegháború szele a nyugati filmművészetet is megcsapta, olyan
szintre talán mégsem sikerült emelni a tébolyt, mint a vasfüggöny innenső
oldalán.
Repülőgépről szórt krumplibogarakkal, a határokon
áthajtott sertéspestises disznókkal, száj- és körömfájással fertőzött
tehenekkel igyekeztek kárt okozni a dolgozók államaiban:
„Feldíszítve már az ország szirommal egészen.
S vele szemben férgek raja, pusztításra készen.
(…)
Amit akkor német szóra, most jenki parancsra
roncsolnak szét. Emelkedik a fenevad mancsa.”
– írta „Önkéntes határőr” című elbeszélő költeményében
Devecseri Gábor.
Ennek megfelelve a filmek bűnüldözői csakis kémekkel és
rezidensekkel, diverzánsokkal és szabotőrökkel vehették fel a harcot, mintha
pusztán a nyereségvágy, a szerelem, a féltékenység vagy egyéb szenvedély
vezérelte tettek elő sem fordultak volna ezekben az épülő-szépülő
társadalmakban.
E korszaknak volt egyik jellegzetes filmje a „Kémek a
Tiszán”.
1958-ban készült Alekszandr Avgyejenko „A Tiszánál” című
elbeszéléséből. Először 1954-ben, a „Komszomolszkaja Pravdában” jelent meg
folytatásokban és állítólag igen népszerű volt a fiatalság körében. Talán ezért
is döntöttek filmre vitele mellett. A forgatókönyvet maga a szerző írta, a
rendező pedig Dmitrij Vasziljev volt.
A történetben Andrej Ivanovics Szmoljarcsuk (Afanaszij
Kocsetkov) tözsőrmester leszerelés előtt áll és szomorúan gondol arra, hogy el
kell hagynia a viszonzatlanul szeretett Terezia Szimak-ot (Tatjana Konyuhova).
A lány ugyanis kikosarazta, mert a Németországi Szovjet Hadseregcsoport
katonáját, a személyesen még soha nem látott Iván Belograjt (Vlagyimir Guszev)
várja Berlinből. Belograj irataival azonban egy külföldi kém, bizonyos Clark
érkezik Kárpátaljára…
A rendező, Dmitrij Ivanovics Vasziljev 1931 óta dolgozott,
bár többnyire Ejzenstejn, Pudovkin, Rajzman és Romm mellett. Ugyan a Sztálin
díjat kétszer is megkapta (1947-ben és 1951-ben), de tulajdonképpen mindkétszer
azért, mert Pudovkin díjnyertes filmjeiben társ- vagy inkább segédrendezőként
dolgozott.
Ez az egyetlen saját filmje, mely sikeresnek volt
mondható, a bemutatót követően 45 millió néző látta. Ezzel az 50-es évek tíz
legnézettebb filmje közé került.
 |
| Viszockij próbafotói |
A főszereplők sem voltak a szovjet filmművészet nagyjai
(most szörnyen igazságtalan vagyok), bár Konyuhova játszott Jancsó
„Csillagosok, katonák-jában”, Szmoljarcsuk pedig hét filmben is alakította
Gorkij szerepét. Egyedül a 30-as évek vége óta számolatlan filmben forgató
Nyikolaj Krjukov volt a rendezők sokat foglalkoztatott és a közönség méltán
népszerű színművésze. A sors fintora, hogy igazán legendás művésszé az a
Vlagyimir Viszockij vált, akit élete első próbafelvételei kötnek ehhez a
filmhez, de a szerepet végül nem ő kapta meg. (Ha igaz. Szinte minden forrás
készpénznek veszi, de van, aki kétségbe vonja ezt, mert a Viszockij által a
fotókon viselt egyenruha nem a korra jellemző. A főszereplő Konyuhova egy
1994-ben készült interjúban azt mondja, nem tud róla, hogy Viszockijjal
próbafelvételek készültek volna, de hát ők személyesen csak 1960-ban ismerkedtek
össze.)
A forgatás Kárpátalján zajlott, de hogy pontosan hol
arról eléggé eltérnek a vélemények.
A képeken látható folyó egyesek szerint a Fekete-Tisza,
mások a Borzsavát (Borzsa), a Fekete-Cseremost vagy a Tereblját (Talabor)
tudják határozottan, vagy vélik felismerni. (Kétségtelen, hogy a régió minden
folyója meglehetősen hasonló és a vízszintingadozás miatt méretük alapján is
nehéz beazonosítani ezeket.) A megjelölt települések között van Csop (Csap),
Szinyevir (Felsőszinevér), Kusnyicja (Kovácsrét), Rahov (Rahó). Még az is
lehet, hogy mindenkinek igaza van és a forgatócsoport az összes említett
helyszínen megfordult.
Biztosnak tűnik viszont a film egy érdekes
betétjelenetének, a faúsztatásnak a helye.
 |
| A gát a 30-as években |
A kockákon látható gát az osztrák mérnök Klause tervei
alapján 1868-ban épült fel a Tereblja (Talabor) folyóba ömlő Fekete, másnéven
Ozerjanka folyóra. A tutajosok a hegyekben kivágott fát itt úsztatták le a
völgybe, indulva hosszú útjukra, hogy eladják azt Magyarországon. A gát az
1960-as években még működött, az utolsó tutaj 1962-ben indult lefelé. 1990
közepén az egyedülálló szerkezetet helyreállították, és a „Szinyevir”
(Szinevér) Nemzeti Természetvédelmi Park részeként létrehoztak egy faúsztató
múzeumot. Azt mondják csak két ilyen múzeum van a világon, az egyik Kanadában,
a másik itt. Sajnos az 1998-as és
2001-es áradások következtében szinte teljesen megsemmisült.
 |
| 1996-ban |
Az útiokmányban mellyel Clark Belograjként igazolja
magát, egy fiktív település, Javor van megjelölve. Bár a szovjet időkben Eszeny
neve Javorove volt, valójában Csapról van szó, amely a könyvben egyértelműen
határmenti vasúti csomópontként van leírva, ahol az áruk átrakodása zajlik a
különböző nyomtávú pályákra.
Ennél többet nem nagyon tudtam kideríteni a filmről,
talán még annyit, hogy a film címében a Tisza mint Tissza szerepel (Nad
Tisszoj), ez a folyó nevének régies írásmódja az oroszban. Ma már ott is egy
sz-szel írják.
Kémek a Tiszán (Над Тиссой)
Moszfilm, 1958
színes, szovjet
Bemutató: 1958. december 23.
Rendezte Dmitrij
Vasziljev
Forgatókönyv Alekszandr
Avgyejenko
Fényképezte Nyikolaj
Bolsakov
Zene Lev
Svarc
Szereplők
Szmoljarcsuk Afanaszij
Kocsetkov
Terezia Tatjana
Konyuhova
Clark Valentyin
Zubkov
Szkiban Nyikolaj
Krjucskov
Marja Vasziljevna Nyina
Nyikityina
Sztyepanov Viktor
Szolomatyin
Dzjuba Sztyepan
Kajukov
Belograj Vlagyimir
Guszev
Letöltés:
A jelszó: kinok55
