Uralkodik minden felett, ami a vízben van. Kegyes azokkal, akik tisztelik, kedvez nekik a hajózásban, pénzt ad kölcsön, részt vesz az esküvőjükön, gyermekeik keresztapja, de bosszút áll a rajta esett sérelmekért, baleseteket okoz, megrontja a vizek körüli termést, lányokat rabol el, vízbe csalja az embereket, hogy beleveszejtse őket.
Az elveszejtettek lelkét valamilyen lefedett edénykében tartja fogva, hogy az ne juthasson fel a mennybe, ne üdvözüljön. Aki a fedelet felemeli, az a lelket kiszabadítja, amely így a mennybe jut. A lélek ekkor felszólítja jótevőjét, hogy szabadítson ki más lelkeket is. Mindig hálás lesz kiszabadítójának és egész életében segíti őt.
A természet feletti erővel felruházott lények sorában talán mégis a „legemberibb”.
Lehet félénk és sérülékeny, csábító és barátságos, vagy épp vad és kegyetlen. Csalóka, ingatag és változékony, mint az általa megszemélyesített víz.
Összekötő kapocs az ember és a természet között.
Mikor az emberek még lassabban jártak, nem vágták ki az erdőket, nem csapolták le vagy mocskolták be a vizeket, gyakran találkoztak vele, és ő is szívesen időzött az emberek társaságában. A természet feletti erővel felruházott lények sorában talán mégis a „legemberibb”.
Lehet félénk és sérülékeny, csábító és barátságos, vagy épp vad és kegyetlen. Csalóka, ingatag és változékony, mint az általa megszemélyesített víz.
Összekötő kapocs az ember és a természet között.
Sokféle alakban mutatkozott.
Szívesen járt a vásárokra. Az árusok, különösen a cipészek és a fazekasok örültek, ha ő vásárolt náluk elsőként, mert utána jobban fogyott az árujuk.
Szerette puszta szórakozásból is ijesztgetni az embereket, s a jól sikerült tréfa után kinevette őket.
Csempésznek öltözve „feljavított” pálinkát árult, amitől könnyebben be lehetett rúgni.
Szlatinán is rendszeresen járt a malomba egy hastrman, s az mindenféle istentelenséget művelt a molnárral. Ha mást nem, hát éjszaka mikor nem őröltek, járatni kezdte a kereket. Az üresen járó malom rettenetesen zörgött. A molnár rémülten ugrott ki az ágyból, kiabálva és átkozódva szaladt a malomba, felzavarva a ház apraja-nagyját. Döbbenten nézték, ahogy a kerék fogai egymás után törnek és potyognak ki, de nem tudták megállítani. Egy órai fáradozás után aztán lefeküdtek, dühösen és félve attól, hogyan fognak reggel mindent rendbe hozni. Alig feküdtek le, amikor a malom leállt, mintha végzett volna a munkával. A gazda felkelt, és meg akarta nézni melyik molnárnak sikerült leállítani a malmot. Alighogy belépett a malomépületbe, máris újra pörgött minden, repültek a kerékfogak, és zörgött a malom. Csak ekkor jött rá, hogy a hastrman indította be a malmot, csinált belőle és a házanépéből bolondot és nyugodtan feküdt le, mert tudta, hogy reggelre minden rendben lesz. Ettől kezdve a hastrman gyakran beindította a malmot éjszaka, de a gazda soha többé nem izgatta magát. Aztán jött egy másik tulajdonos, akinek nem tetszett a hastrman tombolása a malomban, és hogy megszabaduljon tőle, építtetett egy kis kápolnát a malom közelében. Azóta a hastrmant nem látták a malomban.
Minden kis pocsolya eltartja a maga vízimanóját – mondták a csehek, és valóban nemcsak folyókba, patakokba, tavakba de kutakba is beköltöztek.
Állítólag látták őt Nový Bydžovban a Klempířská utcában, amint egy kút mellett üldögélt és sütkérezett a napon. Ezért dobnak még ma is piros szalagot a kútba szenteste, hogy a „hastrman” ne telepedjen oda.
Arra is megvoltak a praktikák, hogy megvédjék a különösen veszélyeztetett gyerekeket és a fiatal lányokat.
Brno-Královo Pole-ban, a Rybníčeken, a Pařízek malomnál élt egy hastrman. Akkoriban a malom mellett volt egy nagy tó, a Ponávka azon keresztül folyt Lužánkyba. A hastrmant a parton ülve látták.
A gyerekeknek tilos volt oda járni úszni, a cselédlányok meg azt mondták, hogy jó ellene a kétszer sült fokhagymás kenyér - akkor nincs hatalma az ember felett.
A régi időkben a kenyeret nagy becsben tartották - úgy hitték, hogy Isten ajándéka, amely megvéd a szellemek ellen. Amikor kiszáradt, újrasütötték, hogy egyetlen darab se vesszen kárba.
A kétszer sütött kenyér még a kis Aničkát is megmentette, aki kiszaladt a víz melletti rétre, és látta, hogy egy hastrman nyúl utána.
„Szerencséd van! Ha nem lett volna kétszer sült kenyér a kezedben, az enyém lettél volna!” - mondta a vízi ember és elmerült a vízben. Anička pedig hazaszaladt, és mindent elmesélt.
A hastrman és a környéken lakók kapcsolatát furcsa kettősség jellemezte. Egyfelől nem szívelték, féltek tőle, mert gonosz tréfákat űzött velük, ha tehette elveszejtette őket, lelküket bezárta, másfelől gyakran részt vett közösségi életükben, kvaterkázott velük a kocsmában, segítette a hajósokat, árvíz előtt figyelmeztette a lakosokat, hogy mentsék értékeiket.
Brnoban a komíni zsilipnél a vízparti fűzfán üldögélt mindig nyugodtan pipázgatva egy hastrman. Nagyon rendes fickó volt, és az arra járók gyakran beszélgettek vele.
Néha, mikor nagyon fázott a vízben, Krasenskýékhez járt aludni.
Jósolni is tudott, és mindig az történt, amit mondott. Például ha azt mondta, hogy valaki a közeljövőben megfullad, az meg is fulladt.
Azzal csábította az embereket, hogy szép virágokat ültetett a Svratka folyó mentén, és jaj volt azoknak, akik le akarták szakajtani ezeket - a vízbe rántotta őket.
Azoknak is vigyázniuk kellett, akik Szent Péter és Szent Pál előtt fürödtek a vízben.
Néha eljött a zenére táncolni, és a komíni lányok szerettek vele táncolni - azt mondták, jobban táncolt, mint a helyi fiúk.
A régi Brnoban abban az időben a Rybářská utcában is élt egy vízi ember. A malomzsilipen tanyázott, a Mitrovský pavilon mellett. Az épületet sűrűn benőtte az orgona, az ott folyó patak partján fűzfák és égerfák álltak, ő pedig ezeken üldögélt.
A nyomdász, aki egy közeli házban lakott, gyakran látta őt éjszaka a nyomdából hazafelé tartva. Egyszer látta, amint békává változva a patakba ugrik.
Vaverková asszony gyakran járt hozzá beszélgetni. Néha a holdfényben a korláton ült és várta az asszonyt, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok, mi újság a környéken.
Egyszer még egy lányba is beleszeretett, aki egy Rybářská utcai házban lakott, és feleségül akarta venni.
A lánynak megtetszett az udvarló, de a szülei hallani sem akartak róla. Nem tudtak azonban megszabadulni tőle, ezért elhatározták, hogy inkább elköltöznek.
Mikor összepakoltak, hogy induljanak, megjelent a hastrman, és megörült, hogy olyan helyre mehet velük, amit még nem ismer. A szülők le voltak forrázva, de nem tehettek semmit, a házikót már eladták, így kénytelenek voltak útnak indulni. Mikor egy víz mellett haladtak el, a hastrman beugrott a vízbe és nem ment velük tovább. Maradt ott, ahol otthon volt.
Még a Bauer cukorgyár munkásai is látták - meresztette rájuk a szemét.
A prágai nép mindennapi életéhez is hozzátartoztak a Moldva vízi emberei.
Egyikük Vyšehrad alatt lakott a folyóban. Mikor valaki vízbe fulladt, a Vyšehrad-szikla egy mély termébe vonszolta. Ott a vízbefúlt páncélt kapott, odaült a tölgyfa padra Libuše lovagjai közé, és várta, hogy a hercegnő parancsára velük együtt induljon a nép megsegítésére.
Egy másik vízi ember Podskaliban élt. Szeretett a podskali kocsmába járni, és ott verekedést provokálni.
A Šítkov malmok vodnikja a Moldva Szláv-szigetnél lévő holtágában lakott, és nagyon morgós volt, de mindig előre figyelmeztette a molnárokat és a becsületes embereket, ha valami rossz dolog készült a folyón.
Szomszédja, lefelé a folyón, egy kampai hastrman, nagy tréfamester volt és huncut tréfákat űzött.
A Libeňből Maninyba vezető fahíd felett is lakott egy.
Szeretett a folyóparti kocsmákba járni: szegfűszeges kabátban és fekete lakkcipőben jött, leült a sarokba, és csak nézte a táncoló fiatalokat. Búcsúkor, mikor minden libeňi kocsmában zenéltek és táncoltak, mindig az U Dajčů-ba járt, ahol a legvidámabb volt a hangulat. A picérnő, bár slágfertig volt, egy szót sem mert szólni hozzá és örült, ha nem látta ott, mert a cipőjéből csöpögött a víz, és neki kellett folyton feltörölnie a padlót. Egyszer aztán mégis hozzávágta a felmosórongyot, hogy most már törölje fel ő maga a mocskot.
A zene elhallgatott, a táncosok elsápadtak és mindenki várta, hogy mi fog történni, de a vodnik csak bólintott és még mosolygott is egy kicsit. Attól kezdve mindig kért egy rongyot, és soha nem felejtette el feltörölni a pad alatti tócsát.
Az emberek jókívánságait jó dolgokkal viszonozta: amikor nagy víz volt, vagy jött a jég, körbejárta az összes kocsmát, és figyelmeztette a kocsmárosokat, hogy hozzák fel a sörüket a pincéből. A kocsmárosok mentették a sört, továbbadták a figyelmeztetést, az emberek pedig sietve pakolták ki a cókmókjukat a folyóparti házikókból. Néha, ha nagyon sietős volt a helyzet, a hastrman is előkerült a vizből és segített nekik.
Az U Dajčů közelében lakott egy fiatal özvegyasszony, Adlička. Nem volt senkije, még gyerekei sem, egyedül volt a világban. Egy nap annyira elkeseredett, hogy a Fekete-pataknál beugrott a folyóba. A hullámok összecsaptak a feje fölött, és sokáig nem látta senki. Megkérdezték a hastrmant, de az csak megvonta a vállát, és megesküdött, hogy nem bántotta a lányt. Egyszer, mikor az asszonyok kimentek a folyóhoz ruhát mosni, meglátták Adličkát amint egy gyermeket vezet kézen fogva a töltésen. A kis teremtmény kissé furcsa volt: úgy billegett, mint egy kacsa, a lábujjai között sár, a szemei kerekek, a haja mint a télizöld. De ünneplőbe volt öltözve: zöld nadrág, piros kabát, piros fényes bőrből készült csizma.
A nők mindent eldobtak, odaszaladtak, és nem győztek csodálkozni, hogy honnan került elő. Adlicka csak nevetett: „Dehogy fulladtam meg! A hastrmanhoz mentem feleségül, és ez a fiunk.”
Az asszonyoknak először elakadt a lélegzetük, és szánakozni kezdtek, de Adlička csak legyintett:
„Jobb nekem ott, mint itt. Nem vagyok éhes, senki sem piszkál, és a férjem a tenyerén hordoz. Csak a kisfiúval foglalkozik reggeltől estig. És gyönyörű a víz alatt, különösen, ha süt a nap vagy telihold van.”
Csak beszélt és beszélt, a kisfiú meg sokáig szaladgált körbe, egyszercsak megcsúszott egy kövön, és belepottyant a vízbe. Csobbant egyet, az asszonyok felkiáltottak és a folyóhoz rohantak, de Adlička csak mosolygott:
"Ne aggódjatok, otthon van!"
A gyűrűző víz lassan kisimult, sehol semmi, az asszonyok szíve összeszorult. Aztán hirtelen egy kis zöld ujj jelent meg a felszínen, és rögtön utána a kis fickó kidugta nedves fejét, és hangosan kacagott.
Az asszonyok szívéről nagy kő esett le. Végül meghívták Adličkát, hogy jöjjön mindig, amikor a vízparton mosnak.
Örömmel ígérte meg. Néha jött, néha nem. És mindig voltak a parton, nevetett és beszélt, az arca piros almává gömbölyödött. De sosem maradt sokáig, egy idő után kezdett hiányozni neki a vízi ember otthona, és sietve elköszönt.
A hastrman is már csak ritkán jött a kocsmába. Megjött, leült a sarokba, egy ideig bámult, aztán sóhajtozni kezdett, fészkelődött, végül felállt, feltörölte a tócsát, és sietett a vízhez.
Honvágya volt.
Mára mind kikoptak a világból. Talán az emberek untak rájuk, talán ők elégelték meg az embereket, elköltöztek, s most jobb időkre várnak, mint Libuše lovagjai, hogy visszatérhessenek. Eltűntek, mint a holešovicei vízi ember.
Ennek története pedig így szól:
A Holešovice és Pelc-Tyrolka közötti komp közelében egykoron egy vízi ember élt. Öreg volt, a lábai már nem voltak a régiek, podagra kínozta, és a hideg víztől fájt a háta. Amikor holdfényes estéken piros cipőket varrt, közel kellett tartania a szeméhez, hogy egyáltalán lássa őket, és egy örökkévalóság volt befűznie a tűt.
Nyáron, amikor a nap fenékig melegítette a vizet, jól volt, de ahogy közeledett a tél, hasogatni kezdett az oldala, a dereka és az ízületei. Amíg a folyó be nem fagyott, az öreg révész kunyhójába járt melegedni. Régóta ismerték egymást, és a révész örült, hogy valaki eljár hozzá. Leültek a kis kályha mellé, és arról beszélgettek, hol történt valami újdonság Holešovicében vagy Libeňben, emlékeztek a nagy árvizekre és a kemény telekre, és jól érezték magukat együtt.
De az öreg révész ideje lejárt, és egy fiatalember foglalta el a helyét a kompnál. Éppen tél felé járt az idő, hideg szellő fújt a folyó fölött, az első jégdarabok úsztak a vízen, a fagyott nádszálak zörögtek a szélben. A vízi ember kikászálódott a vízből, megborzongott, és botladozó léptekkel elindult a révészkunyhó felé. Kopogtatott, és kérte, hadd melegedjen egy kicsit. Az ifjú nem mondott se bűt, se bát, nem szólt egy szót sem, csak ellenséges pillantásokat vetett felé.
A vízi ember lekuporodott a kályha mellé, és a régi időkről mesélt. Beszélt és beszélt, de a révész csak komoran nézett, és úgy tűnt, nem is hallja őt. A hastrman azon siránkozott, hogy öreg kora miatt már alig tud partra szállni, nem tud egy csíkot sem fogni a vízben, és a folyó fenekén álló házikója kezd szétesni. Kezét a forró kályhán melengette, és a megélhetését hiányolta.
Amikor a révész észrevette, hogy a vízi ember olyan, mint a gőz a fazék fölött, és alig bírja tartani magát, felbátorodott, rákiáltott a zöld vendégre és kihajtotta a fagyba.
Az még csak nem is könyörgött, csak szomorúan nézett a révészre, lehajtotta a fejét, és elvánszorgott a folyó felé. Farkasordító hideg volt, a folyó jegesedni kezdett, és a felszínén köd gomolygott. A hold úgy ragyogott, mint egy hal szeme, és még több hideget ígért. Már jócskán éjszakára járt az idő, amikor valaki kétségbeesetten kopogott a révész kunyhóján, és kiabált:
"Révész! Révész!"
A fiatalember morgott, hogy kit hord ide az ördög ilyen későn, de felhúzta a nadrágját, felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón. A holdfényben meglátott egy összegörnyedt alakot a kompon, és elindult a csáklyával:
"Muszáj ezt épp ilyenkor éjjel? Még aludni sem lehet?"
Az idegen hallgatott. A révész eloldozta a kompot, mindkét kezével megragadta a csáklyát, és betolta az áramlatba. Ahogy a felszínen recsegett-ropogott a szálkás víz, a révész arra gondolt, hogy a folyó hamarosan teljesen befagy, másnap pedig partra húzza a kompot, és megvárja a tavaszt.
Éppen a folyó közepén jártak, amikor a kötél a csörlőn megszorult, és a komp megállt, mintha jégbe fagyott volna. A révész káromkodott, felállt a farra, és teljes erejéből a csáklyára támaszkodott, de a komp nem mozdult. Letette a csáklyát, és alaposan megnézte a kötelet. Látta, hogy a csiga beragadt. Babrálni kezdett a kötéllel és a csáklyával, de hiába, a keze gémberedni kezdett.
A jégdarabok feltorlódtak a komp oldalán, és egyre nagyobb erővel nyomták. A kötél megfeszült, már pengett mint a húr, és ráadásul erősen jegesedett. A révész a csörlőhöz ugrott, megpróbálta engedni a kompot, de a kurbli kicsúszott a kezéből, és úgy homlokon találta, hogy összecsuklott, mint akit levágtak.
Ahogy esett, még gurgulázást és éles nevetést hallott, de addigra a homály már elborította, és megszűnt körülötte a világ.
Amikor magához tért, egyedül volt a kompon. Most már tudta, hogy a vízi ember csalta csapdába. Felállt, és újra megpróbálta kiszabadítani a kompot a jégszilánkok közül. Reszketett a hidegtől, a fogai vacogtak, már nem érezte sem a kezét, sem a lábát, a hideg behatolt a kabátja és az inge alá. Kiabált és kiabált, de jeges szél támadt, és a hóviharban senki sem hallotta meg.
Leült a komp közepére és lassan búcsúzott az élettől, amikor hirtelen csobbanást hallott, és a vízi ember bukkant fel a komp peremén.
„Jól figyelj arra, amit most mondok. Ha itt maradsz, egy-két órán belül jégcsap leszel, és senki sem tud megmenteni. Csak nézd meg hogy fénylik a víz, reggelre befagy.”
A révész megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Könyörögni akart, de az álla olyan merev volt, hogy egy szót sem tudott kinyögni.
„Ne ígérj semmit - folytatta a vízi ember -, úgysem hinnék neked. Itt akartalak hagyni reggelig, hogy megtudd, mi az a hideg, de a lelkiismeretem valahogy nem engedi. Ne feledd, egyszer te is megöregszel, kilencszeres betegség fog kínozni a csípődben, és a kályha melege olyan lesz számodra, mint a világ hetedik csodája. Aztán valaki kikerget téged abból a kis meleg boldogságból a hidegbe, és egy szava sem lesz a számodra, így kívül-belül fázni fogsz. Úgy fogod érezni magad, mint egy karó a sövényben a hideg és a hó közepén. Ne ígérj nekem most semmit, de próbáld meg elképzelni. Csak öregedj meg békében: talán egy nap még emlékezni fogsz az öreg vízi emberre.”
Azzal elmerült.
A komp fölött a kötél megpendült, mint a megfeszített húr, és a komp lassan csúszni kezdett vissza a part felé mintha valaki hátrafelé tolná. Enyhe döccenéssel csapódott a partnak. A révész a kunyhóhoz kúszott, bebugyolálta magát a báránybőrbe, és abban a pillanatban elaludt. Amikor reggel felébredt, a kályha pattogott, ahogy a vízi ember befűtötte a tűzhelyet, a kunyhó meleg volt, és az ablakon a zúzmara két ujjnyira vastagodott. Rögtön ezután teljes erővel lecsapott a fagy. A hideg olyan nagy volt, hogy ilyen télre senki sem emlékezett. Először sokáig csak fagyott, és mindenütt állandó volt a csend, hó és csípős szél nélkül; aztán jöttek a hóviharok, a jeges szelek, és annyi hó esett, hogy a völgyekben az utakat és ösvényeket úgy belepték és eltüntették, mintha azok soha nem is lettek volna.
Végül azonban a hó olvadni kezdett, a jég felszakadt, és eljött a tavasz. A révész kereste a hastrmant, várt nappal és a telihold alatt, de a hastrman nem jött. Talán megfagyott a folyó alján, amely azokon a helyeken szinte fenékig befagyott, talán melegebb vidékekre költözött, mint a füsti- meg a sarlósfecskék.
Attól a téltől kezdve nem mutatkozott a folyón.
A film Miloš Urban 2001-ben megjelent „zöldregénye” alapján készült. A rendező Ondřej Havelka első munkája. A 2008-ban bemutatott mű, meglehetősen vegyes kritikákat kapott.
Jó, persze nem jár az urbani magasságban, mondhatni hagyományos, váratlan értelmezések nélküli átirata a regénynek, de én hiányosságai ellenére, minden percét élveztem.
A főszereplő, Karel Dobrý Hastrman alakítása méltó párja Klaus Kinski Nosferatujának.
Hastrman
Arra is megvoltak a praktikák, hogy megvédjék a különösen veszélyeztetett gyerekeket és a fiatal lányokat.
Brno-Královo Pole-ban, a Rybníčeken, a Pařízek malomnál élt egy hastrman. Akkoriban a malom mellett volt egy nagy tó, a Ponávka azon keresztül folyt Lužánkyba. A hastrmant a parton ülve látták.
A gyerekeknek tilos volt oda járni úszni, a cselédlányok meg azt mondták, hogy jó ellene a kétszer sült fokhagymás kenyér - akkor nincs hatalma az ember felett.
A régi időkben a kenyeret nagy becsben tartották - úgy hitték, hogy Isten ajándéka, amely megvéd a szellemek ellen. Amikor kiszáradt, újrasütötték, hogy egyetlen darab se vesszen kárba.
A kétszer sütött kenyér még a kis Aničkát is megmentette, aki kiszaladt a víz melletti rétre, és látta, hogy egy hastrman nyúl utána.
„Szerencséd van! Ha nem lett volna kétszer sült kenyér a kezedben, az enyém lettél volna!” - mondta a vízi ember és elmerült a vízben. Anička pedig hazaszaladt, és mindent elmesélt.
A hastrman és a környéken lakók kapcsolatát furcsa kettősség jellemezte. Egyfelől nem szívelték, féltek tőle, mert gonosz tréfákat űzött velük, ha tehette elveszejtette őket, lelküket bezárta, másfelől gyakran részt vett közösségi életükben, kvaterkázott velük a kocsmában, segítette a hajósokat, árvíz előtt figyelmeztette a lakosokat, hogy mentsék értékeiket.
Brnoban a komíni zsilipnél a vízparti fűzfán üldögélt mindig nyugodtan pipázgatva egy hastrman. Nagyon rendes fickó volt, és az arra járók gyakran beszélgettek vele.
Jósolni is tudott, és mindig az történt, amit mondott. Például ha azt mondta, hogy valaki a közeljövőben megfullad, az meg is fulladt.
Azzal csábította az embereket, hogy szép virágokat ültetett a Svratka folyó mentén, és jaj volt azoknak, akik le akarták szakajtani ezeket - a vízbe rántotta őket.
Azoknak is vigyázniuk kellett, akik Szent Péter és Szent Pál előtt fürödtek a vízben.
Néha eljött a zenére táncolni, és a komíni lányok szerettek vele táncolni - azt mondták, jobban táncolt, mint a helyi fiúk.
A régi Brnoban abban az időben a Rybářská utcában is élt egy vízi ember. A malomzsilipen tanyázott, a Mitrovský pavilon mellett. Az épületet sűrűn benőtte az orgona, az ott folyó patak partján fűzfák és égerfák álltak, ő pedig ezeken üldögélt.
A nyomdász, aki egy közeli házban lakott, gyakran látta őt éjszaka a nyomdából hazafelé tartva. Egyszer látta, amint békává változva a patakba ugrik.
Vaverková asszony gyakran járt hozzá beszélgetni. Néha a holdfényben a korláton ült és várta az asszonyt, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok, mi újság a környéken.
Egyszer még egy lányba is beleszeretett, aki egy Rybářská utcai házban lakott, és feleségül akarta venni.
A lánynak megtetszett az udvarló, de a szülei hallani sem akartak róla. Nem tudtak azonban megszabadulni tőle, ezért elhatározták, hogy inkább elköltöznek.
Mikor összepakoltak, hogy induljanak, megjelent a hastrman, és megörült, hogy olyan helyre mehet velük, amit még nem ismer. A szülők le voltak forrázva, de nem tehettek semmit, a házikót már eladták, így kénytelenek voltak útnak indulni. Mikor egy víz mellett haladtak el, a hastrman beugrott a vízbe és nem ment velük tovább. Maradt ott, ahol otthon volt.
Még a Bauer cukorgyár munkásai is látták - meresztette rájuk a szemét.
A prágai nép mindennapi életéhez is hozzátartoztak a Moldva vízi emberei.
Egyikük Vyšehrad alatt lakott a folyóban. Mikor valaki vízbe fulladt, a Vyšehrad-szikla egy mély termébe vonszolta. Ott a vízbefúlt páncélt kapott, odaült a tölgyfa padra Libuše lovagjai közé, és várta, hogy a hercegnő parancsára velük együtt induljon a nép megsegítésére.
Egy másik vízi ember Podskaliban élt. Szeretett a podskali kocsmába járni, és ott verekedést provokálni.
Szomszédja, lefelé a folyón, egy kampai hastrman, nagy tréfamester volt és huncut tréfákat űzött.
A Libeňből Maninyba vezető fahíd felett is lakott egy.
Szeretett a folyóparti kocsmákba járni: szegfűszeges kabátban és fekete lakkcipőben jött, leült a sarokba, és csak nézte a táncoló fiatalokat. Búcsúkor, mikor minden libeňi kocsmában zenéltek és táncoltak, mindig az U Dajčů-ba járt, ahol a legvidámabb volt a hangulat. A picérnő, bár slágfertig volt, egy szót sem mert szólni hozzá és örült, ha nem látta ott, mert a cipőjéből csöpögött a víz, és neki kellett folyton feltörölnie a padlót. Egyszer aztán mégis hozzávágta a felmosórongyot, hogy most már törölje fel ő maga a mocskot.
A zene elhallgatott, a táncosok elsápadtak és mindenki várta, hogy mi fog történni, de a vodnik csak bólintott és még mosolygott is egy kicsit. Attól kezdve mindig kért egy rongyot, és soha nem felejtette el feltörölni a pad alatti tócsát.
Az emberek jókívánságait jó dolgokkal viszonozta: amikor nagy víz volt, vagy jött a jég, körbejárta az összes kocsmát, és figyelmeztette a kocsmárosokat, hogy hozzák fel a sörüket a pincéből. A kocsmárosok mentették a sört, továbbadták a figyelmeztetést, az emberek pedig sietve pakolták ki a cókmókjukat a folyóparti házikókból. Néha, ha nagyon sietős volt a helyzet, a hastrman is előkerült a vizből és segített nekik.
Az U Dajčů közelében lakott egy fiatal özvegyasszony, Adlička. Nem volt senkije, még gyerekei sem, egyedül volt a világban. Egy nap annyira elkeseredett, hogy a Fekete-pataknál beugrott a folyóba. A hullámok összecsaptak a feje fölött, és sokáig nem látta senki. Megkérdezték a hastrmant, de az csak megvonta a vállát, és megesküdött, hogy nem bántotta a lányt. Egyszer, mikor az asszonyok kimentek a folyóhoz ruhát mosni, meglátták Adličkát amint egy gyermeket vezet kézen fogva a töltésen. A kis teremtmény kissé furcsa volt: úgy billegett, mint egy kacsa, a lábujjai között sár, a szemei kerekek, a haja mint a télizöld. De ünneplőbe volt öltözve: zöld nadrág, piros kabát, piros fényes bőrből készült csizma.
A nők mindent eldobtak, odaszaladtak, és nem győztek csodálkozni, hogy honnan került elő. Adlicka csak nevetett: „Dehogy fulladtam meg! A hastrmanhoz mentem feleségül, és ez a fiunk.”
Az asszonyoknak először elakadt a lélegzetük, és szánakozni kezdtek, de Adlička csak legyintett:
„Jobb nekem ott, mint itt. Nem vagyok éhes, senki sem piszkál, és a férjem a tenyerén hordoz. Csak a kisfiúval foglalkozik reggeltől estig. És gyönyörű a víz alatt, különösen, ha süt a nap vagy telihold van.”
Csak beszélt és beszélt, a kisfiú meg sokáig szaladgált körbe, egyszercsak megcsúszott egy kövön, és belepottyant a vízbe. Csobbant egyet, az asszonyok felkiáltottak és a folyóhoz rohantak, de Adlička csak mosolygott:
"Ne aggódjatok, otthon van!"
A gyűrűző víz lassan kisimult, sehol semmi, az asszonyok szíve összeszorult. Aztán hirtelen egy kis zöld ujj jelent meg a felszínen, és rögtön utána a kis fickó kidugta nedves fejét, és hangosan kacagott.
Az asszonyok szívéről nagy kő esett le. Végül meghívták Adličkát, hogy jöjjön mindig, amikor a vízparton mosnak.
Örömmel ígérte meg. Néha jött, néha nem. És mindig voltak a parton, nevetett és beszélt, az arca piros almává gömbölyödött. De sosem maradt sokáig, egy idő után kezdett hiányozni neki a vízi ember otthona, és sietve elköszönt.
A hastrman is már csak ritkán jött a kocsmába. Megjött, leült a sarokba, egy ideig bámult, aztán sóhajtozni kezdett, fészkelődött, végül felállt, feltörölte a tócsát, és sietett a vízhez.
Honvágya volt.
Mára mind kikoptak a világból. Talán az emberek untak rájuk, talán ők elégelték meg az embereket, elköltöztek, s most jobb időkre várnak, mint Libuše lovagjai, hogy visszatérhessenek. Eltűntek, mint a holešovicei vízi ember.
A Holešovice és Pelc-Tyrolka közötti komp közelében egykoron egy vízi ember élt. Öreg volt, a lábai már nem voltak a régiek, podagra kínozta, és a hideg víztől fájt a háta. Amikor holdfényes estéken piros cipőket varrt, közel kellett tartania a szeméhez, hogy egyáltalán lássa őket, és egy örökkévalóság volt befűznie a tűt.
Nyáron, amikor a nap fenékig melegítette a vizet, jól volt, de ahogy közeledett a tél, hasogatni kezdett az oldala, a dereka és az ízületei. Amíg a folyó be nem fagyott, az öreg révész kunyhójába járt melegedni. Régóta ismerték egymást, és a révész örült, hogy valaki eljár hozzá. Leültek a kis kályha mellé, és arról beszélgettek, hol történt valami újdonság Holešovicében vagy Libeňben, emlékeztek a nagy árvizekre és a kemény telekre, és jól érezték magukat együtt.
De az öreg révész ideje lejárt, és egy fiatalember foglalta el a helyét a kompnál. Éppen tél felé járt az idő, hideg szellő fújt a folyó fölött, az első jégdarabok úsztak a vízen, a fagyott nádszálak zörögtek a szélben. A vízi ember kikászálódott a vízből, megborzongott, és botladozó léptekkel elindult a révészkunyhó felé. Kopogtatott, és kérte, hadd melegedjen egy kicsit. Az ifjú nem mondott se bűt, se bát, nem szólt egy szót sem, csak ellenséges pillantásokat vetett felé.
A vízi ember lekuporodott a kályha mellé, és a régi időkről mesélt. Beszélt és beszélt, de a révész csak komoran nézett, és úgy tűnt, nem is hallja őt. A hastrman azon siránkozott, hogy öreg kora miatt már alig tud partra szállni, nem tud egy csíkot sem fogni a vízben, és a folyó fenekén álló házikója kezd szétesni. Kezét a forró kályhán melengette, és a megélhetését hiányolta.
Amikor a révész észrevette, hogy a vízi ember olyan, mint a gőz a fazék fölött, és alig bírja tartani magát, felbátorodott, rákiáltott a zöld vendégre és kihajtotta a fagyba.
Az még csak nem is könyörgött, csak szomorúan nézett a révészre, lehajtotta a fejét, és elvánszorgott a folyó felé. Farkasordító hideg volt, a folyó jegesedni kezdett, és a felszínén köd gomolygott. A hold úgy ragyogott, mint egy hal szeme, és még több hideget ígért. Már jócskán éjszakára járt az idő, amikor valaki kétségbeesetten kopogott a révész kunyhóján, és kiabált:
"Révész! Révész!"
A fiatalember morgott, hogy kit hord ide az ördög ilyen későn, de felhúzta a nadrágját, felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón. A holdfényben meglátott egy összegörnyedt alakot a kompon, és elindult a csáklyával:
"Muszáj ezt épp ilyenkor éjjel? Még aludni sem lehet?"
Az idegen hallgatott. A révész eloldozta a kompot, mindkét kezével megragadta a csáklyát, és betolta az áramlatba. Ahogy a felszínen recsegett-ropogott a szálkás víz, a révész arra gondolt, hogy a folyó hamarosan teljesen befagy, másnap pedig partra húzza a kompot, és megvárja a tavaszt.
Éppen a folyó közepén jártak, amikor a kötél a csörlőn megszorult, és a komp megállt, mintha jégbe fagyott volna. A révész káromkodott, felállt a farra, és teljes erejéből a csáklyára támaszkodott, de a komp nem mozdult. Letette a csáklyát, és alaposan megnézte a kötelet. Látta, hogy a csiga beragadt. Babrálni kezdett a kötéllel és a csáklyával, de hiába, a keze gémberedni kezdett.
A jégdarabok feltorlódtak a komp oldalán, és egyre nagyobb erővel nyomták. A kötél megfeszült, már pengett mint a húr, és ráadásul erősen jegesedett. A révész a csörlőhöz ugrott, megpróbálta engedni a kompot, de a kurbli kicsúszott a kezéből, és úgy homlokon találta, hogy összecsuklott, mint akit levágtak.
Ahogy esett, még gurgulázást és éles nevetést hallott, de addigra a homály már elborította, és megszűnt körülötte a világ.
Amikor magához tért, egyedül volt a kompon. Most már tudta, hogy a vízi ember csalta csapdába. Felállt, és újra megpróbálta kiszabadítani a kompot a jégszilánkok közül. Reszketett a hidegtől, a fogai vacogtak, már nem érezte sem a kezét, sem a lábát, a hideg behatolt a kabátja és az inge alá. Kiabált és kiabált, de jeges szél támadt, és a hóviharban senki sem hallotta meg.
Leült a komp közepére és lassan búcsúzott az élettől, amikor hirtelen csobbanást hallott, és a vízi ember bukkant fel a komp peremén.
„Jól figyelj arra, amit most mondok. Ha itt maradsz, egy-két órán belül jégcsap leszel, és senki sem tud megmenteni. Csak nézd meg hogy fénylik a víz, reggelre befagy.”
A révész megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Könyörögni akart, de az álla olyan merev volt, hogy egy szót sem tudott kinyögni.
„Ne ígérj semmit - folytatta a vízi ember -, úgysem hinnék neked. Itt akartalak hagyni reggelig, hogy megtudd, mi az a hideg, de a lelkiismeretem valahogy nem engedi. Ne feledd, egyszer te is megöregszel, kilencszeres betegség fog kínozni a csípődben, és a kályha melege olyan lesz számodra, mint a világ hetedik csodája. Aztán valaki kikerget téged abból a kis meleg boldogságból a hidegbe, és egy szava sem lesz a számodra, így kívül-belül fázni fogsz. Úgy fogod érezni magad, mint egy karó a sövényben a hideg és a hó közepén. Ne ígérj nekem most semmit, de próbáld meg elképzelni. Csak öregedj meg békében: talán egy nap még emlékezni fogsz az öreg vízi emberre.”
Azzal elmerült.
A komp fölött a kötél megpendült, mint a megfeszített húr, és a komp lassan csúszni kezdett vissza a part felé mintha valaki hátrafelé tolná. Enyhe döccenéssel csapódott a partnak. A révész a kunyhóhoz kúszott, bebugyolálta magát a báránybőrbe, és abban a pillanatban elaludt. Amikor reggel felébredt, a kályha pattogott, ahogy a vízi ember befűtötte a tűzhelyet, a kunyhó meleg volt, és az ablakon a zúzmara két ujjnyira vastagodott. Rögtön ezután teljes erővel lecsapott a fagy. A hideg olyan nagy volt, hogy ilyen télre senki sem emlékezett. Először sokáig csak fagyott, és mindenütt állandó volt a csend, hó és csípős szél nélkül; aztán jöttek a hóviharok, a jeges szelek, és annyi hó esett, hogy a völgyekben az utakat és ösvényeket úgy belepték és eltüntették, mintha azok soha nem is lettek volna.
Végül azonban a hó olvadni kezdett, a jég felszakadt, és eljött a tavasz. A révész kereste a hastrmant, várt nappal és a telihold alatt, de a hastrman nem jött. Talán megfagyott a folyó alján, amely azokon a helyeken szinte fenékig befagyott, talán melegebb vidékekre költözött, mint a füsti- meg a sarlósfecskék.
Attól a téltől kezdve nem mutatkozott a folyón.
A film Miloš Urban 2001-ben megjelent „zöldregénye” alapján készült. A rendező Ondřej Havelka első munkája. A 2008-ban bemutatott mű, meglehetősen vegyes kritikákat kapott.
Jó, persze nem jár az urbani magasságban, mondhatni hagyományos, váratlan értelmezések nélküli átirata a regénynek, de én hiányosságai ellenére, minden percét élveztem.
A főszereplő, Karel Dobrý Hastrman alakítása méltó párja Klaus Kinski Nosferatujának.
(Miloš Urban könyve magyarul "Hastrman, a vizek fejedelme" címmel jelent meg.)
Hastrman
cseh, 98 p.
První Verejnoprávní
Bemutató – 2018. április 19.
Rendezte – Ondřej Havelka
Forgatókönyv – Ondřej Havelka, Petr Hudský (Miloš Urban regényéből)
Fényképezte – Diviš Marek
Zene – Petr Wajsar
Szereplők:
Johann Salmon de Caus – Karel Dobrý
Katynka Kolařova – Simona Zmrzlá
Francl – Jiří Lábus
Fidelius tiszteletes – Jan Kolařík
Voves tanító – Jiří Maryško
Jakub – Vladimír Polívka
Kolař – David Novotný
Bemutató – 2018. április 19.
Rendezte – Ondřej Havelka
Forgatókönyv – Ondřej Havelka, Petr Hudský (Miloš Urban regényéből)
Fényképezte – Diviš Marek
Zene – Petr Wajsar
Szereplők:
Johann Salmon de Caus – Karel Dobrý
Katynka Kolařova – Simona Zmrzlá
Francl – Jiří Lábus
Fidelius tiszteletes – Jan Kolařík
Voves tanító – Jiří Maryško
Jakub – Vladimír Polívka
Kolař – David Novotný
link:
