Őrs a hegyekben

„Én voltam ott csupán, magamban, —
bárokban éltem, ott nyakaltam
a jenkikkel a dzsin-t.
Beengednek majd titeket is
                                          (no, nem hamarosan),
hogy kápráztassanak a csodák:
addig,
          most,
                    versem varázscsizmáiban,
járjuk be együtt Amerikát!” 

Az orosz közönség azonban, ahelyett, hogy lábára kapta volna Majakovszkij költeményének varázscsizmáit, szívesebben ült be a moziba, amely számára érdekesebb információkat hordozott Amerikáról. A kalandok, a technikai vívmányok, a távoli országok egzotikuma és romantikája mind Amerikához illetve a nyugathoz kapcsolódott. A „forradalmi” filmek veszteségesek voltak, a közönség továbbra is Asta Nielsen, Max Linder, Mary Pickford és Douglas Fairbanks miatt járt moziba.

  Bár a Goszkino 1923-ban bevezette a filmforgalmazás engedélyezési rendszerét, remélve, hogy külföldi filmek csak rajtuk keresztül jutnak be az OSZSZSZK területére, a valós helyzet nem egészen ez volt.

    A 20-as években, különféle csatornákon, a hollywoodi és nyugat-európai filmek továbbra is eljutottak Szovjetoroszországba.

Douglas Fairbanks

Például, a polgárháború idején nyugatról nagyon sok filmet exportáltak a nem szovjetek által ellenőrzött területekre. Ez a több ezer film magánszemélyekhez került, akik a polgárháború után a hadikommunizmust követő NEP lehetőségeivel élve forgalmazták ezeket.

   Aktív csatornát jelentett a Kínán és a távol-keleti őrizetlen határon keresztül zajló csempészet, így is sok film jutott be az országba.

   És persze ezek mellett maga a Goszkino is kénytelen volt vásárolni nyugati filmeket, mert a szovjet filmkínálat nem tudta kielégíteni a nézői igényeket, és mert igyekeztek kiszorítani a magánszektort a piacról. A Goszkino 1923-ban már tömegesen vásárolt külföldi filmeket. 1925-ben, ebből származó nyeresége a filmipar teljes nyereségének közel 80 százalékát tette ki, ugyanakkor a szovjet filmek vetítéséből származó bevétel a teljes jegybevételnek csupán 14-19 százaléka volt.

  Az amerikai filmek a vásznon ellenállhatatlanok voltak, még akkor is, ha a hatalom igyekezett megakadályozni a károsnak vélt filmek nézők elé jutását. A munkát a Szovkino szerkesztősége végezte, amelynek feladatai közé tartozott a külföldről érkező filmek feldolgozása, a szovjet vászon igényeihez való igazítása és újravágása. Ezzel foglalkozott például a főként dokumentumfilmes Eszfir Sub vagy a két Vasziljev akik később a Csapajevet rendezték. A külföldi filmek megcsonkítása miatt nevezték a kollégák a Vasziljeveket, Puskin elbeszélő költeménye nyomán „Rabló fivéreknek”.

  A kevés számú szovjet akciófilm gyakorlatilag az amerikai westernek mintáit követte, a „Vörös ördögfiókák” (Peresztiani, 1923) csak bugyonovkára cserélték a cowboy-kalapokat. Ezek a filmek a nézőszámban már felvették a versenyt amerikai társaikkal, de nem annyira a szovjet kormány, mint inkább az amerikai western presztízse miatt.

Mary Pickford

  1925 márciusa és 1927 októbere között a Szovkino még legalább 3500 külföldi filmet vásárolt.

   „A filmszínházak folyamatos ellátásához – mondta Konsztantyin Svedcsikov a Szovkino vezetője – évente 220 filmre van szükség. A külföldi filmek behozatala ezek miatt rendkívül fontos. Ha a szovjet filmek mellé nem importáljuk a szükséges számú külföldi filmet, akkor a városi mozihálózat fennakadásokkal fog működni, a mozihálózat zsugorodik, és nem fogjuk kinyerni a szovjet filmek gyártásához szükséges pénzt.”

  Az évtized végére azonban megvalósult a külföldi filmek fokozatos kiszorítása az új szovjet moziból. Ennek csak egyik oka volt, hogy teljesült az állam által kitűzött feladat, azaz hogy a forgalmazásban túlsúlyt érjenek el a hazai filmek. Ennél talán fontosabb, hogy a kultúra irányításában a piaci komponens átadta helyét az ideológiai megfontolásoknak.

   1927. május 10-én a Kino című újság büszkén jelentette be: „A külföldi és a hazai filmek közötti imperialista háború a mi teljes győzelmünkkel ért véget!”

    1929-től nem vásárolnak külföldi filmeket, a hazai filmek túlnyomó része agitprop jelleggel készül.

Az oktatófilmszerűen megrendezett epizódok a legfontosabb jelszavakat illusztrálták. Ilyen mű például a „Nincsenek olyan erődök” (1932), amelynek címe egy Sztálin-idézet: „Nincsenek olyan erődök, amelyeket a bolsevikok ne tudnának bevenni”.

    Ezek egész estés játékfilmek voltak. Ám amint a mozi visszatért a szlogenekhez, és a propagandára került a hangsúly, a közönség, nyugati filmek híján, tömegesen kezdte elhagyni a nézőteret.

   A vészesen csökkenő nézőszám és persze a vele együtt csökkenő bevétel nyomán 1932-től kezdődően egyre gyakrabban merült fel, hogy a mozi mégsem hagyhatja figyelmen kívül a szórakoztató funkciót, vagyis lazítani kell azon a szoros gyeplőn, melyre a filmkészítőket fogták az 1930-32-es években.

Tartsuk meg hát a hagyományos zsánereket: a vígjátékot, a melodrámát, a kalandfilmet és ezek köntöse alatt csempésszük a moziba az ideológiát.

   „Mivel az első próbálkozás, az agitprop forma megbukott, most kitalálták a szocialista realizmust” – írta Jevgenyij Margolit filmtörténész.

  1934-től megszülettek az első szovjet közönségfilmek. Elsőként a „Csapajev”, aztán a vígjátékok, mint a „Vidám fickók” vagy a „Cirkusz” amelyekkel újra sikerült becsalogatni a közönséget a mozikba.

Természetesen az ország és a külvilág közötti különbséget, a szovjet vívmányok nagyszerűségét és az ezekre féltékeny, végső soron a szovjet emberekre fenekedő ellenséget tudatosítani kellett mindegyikben.

    Az ellenség pedig a mindenkori politikai széljárás szerint változott.

   A 20-as évek elején például Amerika ábrázolásának hangnemét a két rendszer békés egymás mellett élésének NEP-illúziói határozták meg. Természetesen Lev Kulesov filmjének (Mr. West rendkívüli kalandjai a bolsevikok országában, 1924) is propagandisztikus indítéka volt, de az nem a két ország egymás ellen hangolása vagy az imperializmus elítélése, hanem a bolsevizmus borzalmairól, embertelenségéről szóló hírek megcáfolása.

Mr. West

   A bírálat tárgya később is a tőke, a polgári értékrend, az amerikai külpolitika, a feketék üldözése volt.

 Persze ellenségei bőven vannak a szovjethatalomnak, de ezek inkább a „Nepmanok”, a harácsolók, az élősködő lumpen elemek. Az ellenség, gyakran egy a főhőshöz közel álló személy. A főhős, a becsületes munkás, katona vagy mérnök külföldről hazatérő a fia. Egy volt fehérgárdista, aki fel akarja robbantani akár a hajót, akár a bányát, ahol apja dolgozik, vagy éppen irigységből, haszonlesésből, cinizmusból fel akarja égetni a kolhozt.

   A 30-as évek elejétől aztán az „éberség” csúcsra járatásával, a fenyegetettség érzésének folyamatos fenntartása és az összetartozás erősítése érdekében a „külföld” vált tényezővé. (Erről bővebben a „Kémek a Tiszánál” bejegyzésben már szó esett.)

   Maga Amerika a 30-as évek második felében egy időre eltűnt a szovjet filmekből, még a leleplezés tárgyaként is. Talán az európai háborút tervező Sztálin biztosítani igyekezett a nagyhatalom semlegességét, és nem látta értelmét kötekedni vele, talán más okból. Ekkor az „éberségről” szóló filmekben még csak utalás sincs, hogy a bennük ábrázolt kémeket és szabotőröket az óceánon túlról küldték volna a Szovjetunióba. Az időszak filmjeiben ezek minden esetben németek vagy japánok.

    Aztán persze a Molotov-Ribbentrop paktum után, rövid időre a német ellenségnek is nyoma veszett és csak a Szovjetunió megtámadásával együtt tért vissza.

    A háború alatt az Egyesült Államok és Anglia rendszeresen megjelent a „Bojevoj Kinoszbornyik” (a háború elején készülő filmalmanach) sorozatban, mint derék szövetséges. „A brit flotta uralja a tengert, a brit légierő megvédi hazája légterét, nők a hadseregben” stb. címszavak alatt.

   A szövetségesek a háború után avanzsáltak ismét ellenséggé. Visszatért a 30-as évek gyakorlata, a hidegháború idején minden esetben külföldről, főként az imperialista USA-ból pénzelt emberektől kellett megvédeni a szovjethatalmat.

  Ezeknek a rendkívül népszerű, kalandos, de az ideológiától áthatott filmeknek egyik jellegzetes darabja az 50-es évek elején készült „Őrs a hegyekben”.

Jugyin

 Persze, maga Konsztantyin Jugyin, a rendező is jellegzetes (már-már megszokott) pályát befutó alakja volt a polgárháború előtt induló nemzedéknek.

Apja, egy ötgyermekes molnár halála után volt cseléd, nyerges-inas, lovász, hivatásos zsoké. A polgárháború idején a Kaukázusban harcolt, lovas tudását elismerve, egy vörös oszét században, pedig ezek a nemzetiségi alapon szerveződött egységek csak kivételesen fogadtak be idegeneket. Később Vorosilov és Bugyonnij pártfogoltjaként a híres armavir-i méntelepen a tenyészlovak kiválasztására létrehozott bizottság tagja lett.

 Leszerelése után Moszkvába ment, ahol az egyik bátyja, Nyikolaj, fényképészkedett és filmkészítésről álmodozott. (Nyikolajból operatőr lett, de 1937-ben eszer terrorista szervezkedéssel vádolták, letartóztatták és annak rendje és módja szerint gyorsan ki is végezték.)

  A film Jugyint is érdekelte, így az Oktatási Népbiztosság Összoroszországi Fotó-Kinematográfiai Osztályán helyezkedett el. Itt végigjárta a szamárlétrát, volt reklámügynök és jegyszedő, szállító és mozigépész, kellékes és sminkes, asszisztens és segédrendező. A Filmművészeti Egyetemre 1929-ben került be. A legenda szerint Eizenstein tanítványa volt, de ennek kevés a valószínűsége, mert azokat az éveket Eizenstein Európában és az USA-ban töltötte.

  1932-ben a frissen végzett Jugyin csatlakozott a vígjáték műfajában dolgozó rendezők újsütetű szövetségéhez. Borisz Jurcev rendezőasszisztenseként kezdett. Párosuk jól indult, Előbb leforgatták az „Aljona szerelme” című vígjátékot (az akkor még szinte ismeretlen Ljubov Orlova második filmszerepe), majd a „Labda és szív” címűt, amelyben Jugyin egy futballbíró szerepét is eljátszotta.

A film premierjén Borisz Jurcev már nem volt ott, 1935 novemberében letartóztatták egy Jagodáról mesélt vicc miatt (legalábbis ez az egyik variáció), és kapott egy „troskát” (hármast) – ahogy becézték a kolimai letöltendőt.

   Persze, mint „a nép ellenségének” munkatársa, Jugyin is feketelistára került és 1938-ig nem is kapott számottevő feladatot. Ebben az évben Grigorij Alekszandrov aki a „Volga, Volgát” kezdte forgatni, talán felesége Ljubov Orlova közbenjárására, meghívta a forgatócsoportba.

   A következő évben rendezte első nagy sikerű vígjátékát „Jellemes kislány” (a magyar forgalmazásban „Leány a talpán”) címmel. A nézők sorban álltak a mozi előtt, a főszereplő Valentyina Szerova azonnal sztárrá vált. (Szerova lett később Konsztantyin Szimonov felesége, hozzá írta az író, az egykor nálunk is népszerű „Várj reám” című versét.)

   Második sikeres vígjátéka, ugyancsak Szerovával, az 1941-es „Négy szív”, amelyet azonban Zsdanov nemtetszése miatt csak később mutattak be.

  „A vörös parancsnokokat úgy ábrázolják, mint örömkatonákat, akik udvarlással meg mindenféle szívességtétellel foglalkoznak – henyélés mindenütt. Ilyen a szovjet élet? Miről tanúskodik ez? Ez a valóságtól való veszélyes elszakadásról tanúskodik” – írta a Párt későbbi főideológusa.

1944-ben aztán mégiscsak a mozikba került, és a háborús, lepusztult országban közel 20 millió nézőt vonzott.

  Forgatott még két vígjátékot a háború alatt, az „Antosa Ribkin”-t és az „Ikrek”-et. Zsdanov természetesen az „Ikrek”-et is földbe döngölte, mivel az a Szovjetunió polgárait, szerinte, erkölcsi torzszülötteknek mutatta be.

    Aztán öt év csend következett, és csak 1950-ben filmezett ismét, hátat fordítva a vígjáték műfajának.

Két kalandfilmet forgatott egymás után, előbbit „Bátor emberek”, az utóbbit „Őrs a hegyekben” címmel.

    A „Bátor emberek”-et 1950-ben mutatták be.

Bátor emberek

Úgy tartják, a film ötlete először Sztálin fejéből pattant ki, miután még 1947-ben levetítették neki az egyik hollywoodi westernt. „Nincsenek benne eszmék, de milyen pimaszul csavaros! Nálunk nincs senki, aki ugyanilyen filmet csinálna?” – hangzott el a legenda szerint, az utasítással felérő kérdés.

  A történet megírására Mihail Volpin és Nyikolaj Erdman kapott megbízást. A tapasztalt forgatókönyvírók tisztában voltak vele, hogy a Vezérnek tágas terek, vad és csábító természet és lovasok – jók és rosszak – kellenek, a honvédő háború hátterével. Így lett a helyszín egy méntelep és a főhős egy fiatal lótenyésztő.

   Persze eleinte úgy tűnt, meg sem valósul, ellenérzéseket keltett a „szent” honvédő háború lerántása egy kalandfilm szintjére.

   „A filmről szóló vita botrányos volt. A Pravda szerkesztője kiabált velünk – ki készítette, és kinek a megbízásából, és ki volt a tanácsadó, és ki adott jogot arra, hogy ilyen filmeket készítsenek a háborúról” – emlékezett egy beszélgetésben Volpin.

   Ivan Bolsakovnak, a filmművészeti miniszternek már az első felvételek sem tetszettek, azt szerette volna, hogy Szergej Jutkevics váltsa fel Jugyint a rendezői székben. Szerencsére erről lebeszélték azok, akik tudták, hogy Jugyinnak megvan a szakmai tudása ahhoz, hogy olyan „westernt” készítsen amely pontosan tartja majd a műfaj szabályait, megüti azt a színvonalat melyet vígjátékaival elért.

  Bemutatását követően a film azonnal kasszavezetővé vált. Egy év leforgása alatt több mint negyvenegymillió ember nézte meg. Sztálin megkapta amit akart, az alkotókat a saját magáról elnevezett díjjal jutalmazta.

    A sikert követően szinte természetes volt, hogy a rendező nem a vígjáték műfajához tért vissza.

A határőrökről szóló filmek mindig nagyon népszerűek voltak a Szovjetunióban, és megtöltötték a mozikat, így hát új kalandfilmje témája, a 30-as évek óta folyamatosan sulykolt külső fenyegetettség kapcsán a szovjet határ védelmének fontossága lett.

  A forgatókönyvet ugyanaz a két szerző, Volpin és Erdman írta, és az egyik főszerepet is az ország egyik legtöbbet forgató fiatal színésze Szergej Gurzo kapta.

   A felvételek 1952-ben, Tádzsikisztánban zajlottak, valószínűleg jórészt a Vahs folyó mellett, de erről meglehetősen kevés és bizonytalan információ található.

   Elég nagy képanyag került fel a netre, ám mindenféle kommentár nélkül.

Davidov könyve

   A főszereplő Vladlen Davidov 2004-ben megjelent „Álmaim színháza” címmel írt visszaemlékezéseiben olvasható talán a legtöbb forgatási emlék:

«... Jugyin akkoriban éppen diadalt aratott a „Bátor emberek” című filmjével, amelyet az Észak-Kaukázusban forgatott. És azt gondoltam, hogy a filmet az őrsről a hegyekben ugyanott fogja forgatni, a Kaukázus hegyeiben, ahol gyönyörű a természet és enyhe az éghajlat. De Jugyin igazi realista volt. Azt mondta nekem: Az államhatárt a legnehezebb körülmények között védő bátor határőrökről akarok filmet csinálni, de nem egy üdülőhelyen. Ezért az összes külsőt Közép-Ázsiában fogjuk forgatni, a Pamír lábánál és az Amu-Darja folyónál. Azon kívül - fűzte hozzá már humorosan, - meglesznek a saját nehézségei is: őrnagy után egy főhadnagyot kell alakítania, bár ez nem könnyű...

...A Moszkvából Dusanbéba (akkor még Sztálinabad városa volt) tartó repülővel tizennyolc órát repültünk, három átszállással. Manapság ennyi idő alatt a gép Moszkvából Kubába repül...

Dusanbétól hetven kilométerre, Nurek városában, a zavaros és vad hegyi folyó, a Vahs sziklás partján építették fel a határőr őrs díszletét (ma ezen a helyen épül a nureki vízerőmű). A forgatócsoporthoz határőröket rendeltek ki, élükön egy tiszttel, aki mindennapos és mindenórás konzultánsunk lett. Végül is a film nem annyira az életről, mint inkább a határőrszolgálatról készült.

A forgatás a legmelegebb időben, július elején kezdődött. Nehéz volt dolgozni: katonai egyenruhában, teljes harci felszerelésben kellett forgatnunk, verítéktől habzó lovakon, amelyeket megbolondított a hosszú álldogálás a napon, ahol akár plusz hatvan fok is lehetett... És nekem még naponta lovaglóleckét kellett vennem. Igaz, a „Vidám vásár”-ban, ha nehezen is, de elsajátítottam ezt a dolgot, de ott a nyereg és az ülésmód kozák volt, itt meg a lovassági nyeregben egyenesen kellett tartani a hátat, és vágni a szablyával... Összességében volt elég nehézsége a színészeknek, de akkor még mind fiatalok voltunk, és nem forgattunk mindennap, Konsztantyin Konsztantyinovics viszont 56 éves volt, és ő, valamint az operatőr T.P. Lebesev minden nap a felvevőgépnél ültek.

A nap égetett. A hőség kimerítő volt. Csak éjszakára lett hűvös. Kint aludtunk, de szúnyogháló alatt, különben a szúnyogok nem hagytak volna nyugtot. És még egy váratlan nehézség – az „afgán”. Ez egy déli szél, Afganisztán felől támadt és ködhöz hasonló port hozott. Ez a porfátyol aztán napokig állt a levegőben – lélegezni nehéz volt, forgatni lehetetlen. Egy hónappal később legyengítő betegségektől kezdtünk szenvedni – vérhas és malária. Én amőbás vérhasban betegedtem meg. Két hetet töltöttem a dusanbei kórházban, és készültem, hogy Moszkvába utazzak kezelésre. De az orvosok elmagyarázták, hogy ezt a betegséget ott kell kezelni, ahol megbetegedtél, és hogy Moszkvában nem tudják, hogyan kell kezelni. Így hát maradtam. Egyébként azt mondják, hogy Gerard Philip egy mexikói forgatáson ugyanebben a betegségben betegedett meg, de úgy döntött, hogy hazamegy Párizsba kezelésre, és ott sajnos meghalt.

Egyszercsak naptól feketén, hőségtől kitikkadva, betoppant hozzám a kórházba Konsztantyin Konsztantyinovics, és hosszasan, őszintén elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy a filmmel kapcsolatban váratlan komplikációk merültek fel. Kiderült, hogy az „Egy távoli őrsön” forgatókönyvét, amelyet 1952-ben a „Filmművészet” folyóirat 5. számában közzé tettek, éles kritikák érték, ezért Jugyintól azt követelték, hogy hagyja abba a forgatást, és azonnal térjen vissza Moszkvába, hogy átdolgozzák a forgatókönyvet. Konsztantyin Konsztantyinovics mondta nekem, hogy nem repül Moszkvába, és a forgatás sem áll le, mert a filmnek akkor biztosan vége. És nagyon kért, hogy ne Moszkvába utazzak, hanem Nurekbe a forgatásra. Őszintén és barátilag beszélt velem, megígérte, hogy hoznak nekem a forgatásra Nurekbe orvost és ápolónőt, és ott folytatják a kezelést és az injekciókat... Megértettem, hogy a forgatás folytatása számára is létkérdés.....

Így hát Nurekbe mentem forgatni. A betegség alatt szörnyen lefogytam, remegtem a gyengeségtől, alig tudtam járni, de egy hét múlva forgatnom kellett abban a jelenetben, ami a forgatókönyvben így áll: „... Lunyin lóháton kiadja a parancsot: ’Őrs, vigyázz! Figyelj a parancsra!...’ És Lunyin az osztagával kivágtat az őrs kapuján”...

Nekem ez egy nehéz forgatás volt. De nehéz napok voltak ezek Jugyin életében is...

Megérkezett a forgatásra Moszkvából a film szerkesztője G. B. Marjamov, megérkeztek a forgatókönyv szerzői is, a tehetséges és kedves - M. Volpin és N. Erdman. Ők Jugyinnal elkezdték, ahogy mondani szokás, az addigi gyártást figyelembe vevő munkát. Kiderült, hogy a kifogások között sok van, amelyet a forgatás során már figyelembe vettek. Így Jugyin előrelátását, aki úgy döntött, hogy nem hagyja abba a forgatást, az élet megerősítette. De abban az időben ez egy igazán bátor cselekedet volt.

Aztán a forgatás a hegyekben folyt, ahol sátrakban éltünk. Éjszaka meleg hálózsákokban aludtunk, de mégis fáztunk, és csak napközben melegedtünk fel, amikor a napon forgattunk...

Aztán elmentünk az akkori országunk legforróbb pontjára, Termez városába, ahol az Amu-Darja folyónál a csatajelenetet vettük fel. Itt már igazi határ és igazi őrsök voltak.

És decemberben – forgatás és hangosítás Moszkvában, a zajok és Antonio Spadavecchia csodálatos zenéjének felvétele.»

  A különféle fórumokon sokan igyekeznek pótolni a hiányzó információkat, így aztán számtalan helyszín neve merül fel. Talán forgattak a Kurgan-Tibe hegynél, a folyó neve Atrek esetleg Atren vagy Pjandzs (Pyanj) volt. A 12-es mások szerint a 11-es őrsön forgattak stb.

   Érdekesek a bennfentes vagy annak tűnő hozzászólások:

«Úgy történt, hogy a személyes életem kapcsolódik a „Őrs a hegyekben” című filmhez. Abban az időben, amikor a filmet forgatták, apósom, Dmitrijev Andrej Mihajlovics százados épp ennek a határőr őrsnek a vezetőjeként szolgált. A határőrség napján minden évben vetítették ezt a filmet a televízióban, és a családunk minden évben ott ült a tévé előtt. Kommentálták az eseményeket, s mivel én nem voltam a család tagja a forgatás idején, ezért minden képkockát elmagyaráztak, mert minden érdekelt.

Anyósom, Jekatyerina Petrovna sok mindent mesélt a határőrök és családjaik életéről. Figyelmet fordítottak arra, milyen erkölcsök uralkodnak egy tiszt családjában, az életkörülményekre, egészen odáig, hogy a tiszt hogyan táplálkozik, tiszta ágyban pihen-e, hogyan öltözködik.

Ami a ló kiképzését és idomítását illeti, amely a filmben Orlik a határőrállomás főnökének, apósomnak a lova, a neve valójában Pusok volt, prózaian Valera, a leendő férjem, akkor még gyerek, így akarta elnevezni a csikót, apósom engedett neki. Nyilvánvaló, hogy a filmben egy hangzatosabb nevet kapott. Megragadott az a képkocka, ahol a ló olyan agresszívan reagált a kémre. A férjem elmagyarázta nekem, hogy a határon élő lovak speciálisan arra vannak kiképezve, hogy ne engedjék, hogy idegenek hozzájuk érjenek.

Orlik-Pusok senkit sem engedett a közelébe, kivéve a századost és a tisztiszolgáját. A színész Szergej Gurzohoz a film előtt hozzászoktatták.

A filmet Tádzsikisztánban forgatták. A Pyanj folyónál. Az őrs, ahol a filmet forgatták, talán el lehet ezt ma már mondani, a 12-es határőr őrs. Talán valaki válaszol az apósom Dmitrijev Andrej Mihajlovics beosztottjai közül, talán valaki a férjem, Dmitrijev Valerij Andrejevics barátai közül, akik 1951-től 1959-ig éltek az Őrsön.

Ma, ha csak újra megnéztem ezt a filmet, szomorú leszek – nincs senki életben, de az asztal Verának, az őrs helyettes parancsnoka feleségének szobájában, anyósom – Jekatyerina Petrovna – kék fehér kockás terítőjével van leterítve...»

   Megható emlékek, bár azok néha megcsalnak és én Orlikkal kapcsolatban is hajlok inkább Vladlen Davidov felé:

«A lovak nagy szerepet játszottak a filmünkben. Az egyik főszereplő az Orlik nevű ló volt. Konsztantyin Konsztantyinovics nagyon tisztelte ennek az Orliknak az idomárjait (vagy inkább Orlikoknak – hiszen a filmben három ló szerepelt, egy ló mindazt, ami a forgatókönyvben meg volt írva, nem tudta volna megcsinálni). Az idomárok, Alibekov csoportjának nagyszerű cirkuszművészei, még a „Bátor emberek”-ben forgattakJugyinnal, és akárcsak ott, szédítő mutatványokat végeztek a lovakon és a lovakkal. Világklasszis artisták voltak.»

   A film végül még Sztálin életében elkészült de a kifogások miatt már csak halála után, 1953 november 7-én mutatták be. A kifogások egyike például az volt, hogy a határőrök a szovjet Tádzsikisztán területére betörő baszmacsokkal harcolnak, ami a bírálók szerint „a szerzők és a rendező fantáziájának elképzelhetetlen és megengedhetetlen terméke”.

   A kifogások ellenére, az abban az évben bemutatott filmek között, a harmadik legnézettebb film volt, a forgalmazás egy éve alatt pedig összesen 44,8 millió néző látta. Ezzel a szovjet filmek különféle összesített listáin általában az 50. hely körül tanyázik. (Pontos forgalmazási adatok nincsenek, a legpontosabb információk kartotékjai a Filmforgalmazási Főigazgatóság, a „Glavkinoprokat” felszámolásakor nyomtalanul eltűntek/megsemmisültek.)

   A kritika – a „Pravda” két héttel a bemutató utáni számában maga a neves író, Borisz Polevoj – elég fanyalogva fogadta a filmet. Közönségsikerét azzal magyarázta, hogy a szovjet nézők ki vannak éhezve erre a műfajra.

«Sajnos az utóbbi években szovjet filmművészetünk nem gyakran örvendeztette meg az embereket ilyen lenyűgöző műfajú alkotásokkal. Az „Egy felderítő hőstette”, a „Bátor emberek” és az új film az „Őrs a hegyekben” – ez talán minden, ami ezen a területen készült. Ez részben megmagyarázza, hogy a most bemutatott „Őrs a hegyekben” című új filmet, amely nemcsak a tökéletességtől, hanem a mozink által létrehozott legjobb példáktól is távol áll, miért fogadta jól a közönség. (...) És mégis, miután érdeklődéssel nézte a filmet, elégedetlenül távozik. A forgatókönyvírók esetében lehet rámutatni, hogy számos jelenetben meggondolatlanul használtak a vásznon már nem egyszer, többek között a saját filmjükben, a „Bátor emberek”-ben is látott színpadi technikákat és trükköket. A rendező néha elveszíti arányérzékét, és halmozza a rendkívüli eseményeket – földrengések, sziklaomlások, katasztrófák – az akciófejlődés dinamikájának rovására. A határőrök szerepeit alakító színészeknek – Kuleshov (S. Gurzo), Marcsenko (S. Csekai), Prohorov (A. Scserbakov), Vorobjov (A. Szusznyin), és talán még V. Davidov, aki Lunyin főhadnagy főszerepét játszotta, – joggal tehetnek szemrehányást, hogy még csak meg sem próbálták elmélyíteni figurájukat, élő, jellegzetes vonásokkal felruházni karakterüket.»

   És a végső konklúziója:

«Aki látott már ilyen műfajú nyugati, úgynevezett „cowboy” filmeket, futószalagon készítve Hollywoodban, nem győzött csodálkozni a lehangoló és feltűnő egyhangúságon. Miután megnézted az egyik ilyen filmet, szinte pontosan tudod, hogy a cselekmény hogyan fog kibontakozni a többinél is.

A szovjet kalandfilm, mint minden művészetünk, más, nemes alapokra épül, a békét, a népek közötti barátságot, az alkotás örömét, a hazaszeretet szent eszméit, a szovjet emberek magas erkölcsi tulajdonságait, bátorságát, szilárd jellemét, kollektivizmusát, bajtársiasságát, kölcsönös segítségnyújtását stb. hirdeti. És milyen gazdag tevékenységi területet tár fel a filmművészet e műfajban dolgozó alkotói előtt hősies valóságunk! Milyen gazdag anyagot ad nekik az életünk, amelynek minden napja csordultig tele van a munka és az alkotás pátoszával!»

   Magyarországon már a következő év tavaszán, a március 4. és 17. között megrendezett Szovjet Film Ünnepén bemutatták, példás gyorsasággal szinkronizálva. (Vajon föllelhető még valahol a magyar nyelvű változat?) Állítólag nagy tetszést aratott, az első négy napon 165 ezer néző látta.

   Mai szemmel, többnyire igen mulatságosan hat.

Őrs a hegyekben
Moszfilm
Színes, 1:36:54

Rendezte              Konsztantyin Jugyin
Írta                       Mihail Volpin, Nyikolaj Erdman
Fényképezte        Tyimofej Lebesev
Zene                    AntonioSpadavecchia

Szereplők

Vladlen Davidov
Szergej Gurzo
Marina Kuznyecova
Jelena Satrova
Sztanyiszlav Csekan
Muhammedzsan Kaszimov
Vlagyimir Bjelokurov

Link

https://mega.nz/folder/TGw1RLTY#HDl_tE7Vg5Lue6oeqsCnhw

  

Hastrman

   Úgy tartják, mikor Isten megbüntette a büszke angyalokat és letaszította őket az égből, azokból akik a vízbe potyogtak, vízi ember, vodnik lett. A nevük Csehországban „hastrman” (a német wassermanból), a lengyeleknél „topielec”, az oroszoknál „vodjanoj”, a szlovákoknál „molek”.
   Uralkodik minden felett, ami a vízben van. Kegyes azokkal, akik tisztelik, kedvez nekik a hajózásban, pénzt ad kölcsön, részt vesz az esküvőjükön, gyermekeik keresztapja, de bosszút áll a rajta esett sérelmekért, baleseteket okoz, megrontja a vizek körüli termést, lányokat rabol el, vízbe csalja az embereket, hogy beleveszejtse őket.

   Az elveszejtettek lelkét valamilyen lefedett edénykében tartja fogva, hogy az ne juthasson fel a mennybe, ne üdvözüljön. Aki a fedelet felemeli, az a lelket kiszabadítja, amely így a mennybe jut. A lélek ekkor felszólítja jótevőjét, hogy szabadítson ki más lelkeket is. Mindig hálás lesz kiszabadítójának és egész életében segíti őt.
   A természet feletti erővel felruházott lények sorában talán mégis a „legemberibb”.
   Lehet félénk és sérülékeny, csábító és barátságos, vagy épp vad és kegyetlen. Csalóka, ingatag és változékony, mint az általa megszemélyesített víz.
   Összekötő kapocs az ember és a természet között.

   Mikor az emberek még lassabban jártak, nem vágták ki az erdőket, nem csapolták le vagy mocskolták be a vizeket, gyakran találkoztak vele, és ő is szívesen időzött az emberek társaságában.
   Sokféle alakban mutatkozott.

   Gyakran látták mint vadászt, zöld hajtókás ruhában, vagy mint kis embert zöld kabátban, akinek a bal oldaláról csöpög a víz, vagy a bal oldala nedves. Néha mint kisfiú jelenik meg, zöld kalapban és zöld kabátban, vagy zöld kabátban és piros nadrágban. Máskor nem a kalapja zöld színű, hanem a haja. Szürke ruhában is látták már, amint az akasztófán vagy a zsilipen üldögél, gyöngyöket rakosgat az egyik kezéből a másikba, vagy papucsot varr, vagy a haját fésüli.
   Szívesen járt a vásárokra. Az árusok, különösen a cipészek és a fazekasok örültek, ha ő vásárolt náluk elsőként, mert utána jobban fogyott az árujuk.
   Szerette puszta szórakozásból is ijesztgetni az embereket, s a jól sikerült tréfa után kinevette őket.
   Csempésznek öltözve „feljavított” pálinkát árult, amitől könnyebben be lehetett rúgni.
   Szlatinán is rendszeresen járt a malomba egy hastrman, s az mindenféle istentelenséget művelt a molnárral. Ha mást nem, hát éjszaka mikor nem őröltek, járatni kezdte a kereket. Az üresen járó malom rettenetesen zörgött. A molnár rémülten ugrott ki az ágyból, kiabálva és átkozódva szaladt a malomba, felzavarva a ház apraja-nagyját. Döbbenten nézték, ahogy a kerék fogai egymás után törnek és potyognak ki, de nem tudták megállítani. Egy órai fáradozás után aztán lefeküdtek, dühösen és félve attól, hogyan fognak reggel mindent rendbe hozni. Alig feküdtek le, amikor a malom leállt, mintha végzett volna a munkával. A gazda felkelt, és meg akarta nézni melyik molnárnak sikerült leállítani a malmot. Alighogy belépett a malomépületbe, máris újra pörgött minden, repültek a kerékfogak, és zörgött a malom. Csak ekkor jött rá, hogy a hastrman indította be a malmot, csinált belőle és a házanépéből bolondot és nyugodtan feküdt le, mert tudta, hogy reggelre minden rendben lesz. Ettől kezdve a hastrman gyakran beindította a malmot éjszaka, de a gazda soha többé nem izgatta magát. Aztán jött egy másik tulajdonos, akinek nem tetszett a hastrman tombolása a malomban, és hogy megszabaduljon tőle, építtetett egy kis kápolnát a malom közelében. Azóta a hastrmant nem látták a malomban.

   Valamikor minden folyónak, pataknak, természetes és mesterséges tónak megvolt a maga vodnikja.
   Minden kis pocsolya eltartja a maga vízimanóját – mondták a csehek, és valóban nemcsak folyókba, patakokba, tavakba de kutakba is beköltöztek.

   Állítólag látták őt Nový Bydžovban a Klempířská utcában, amint egy kút mellett üldögélt és sütkérezett a napon. Ezért dobnak még ma is piros szalagot a kútba szenteste, hogy a „hastrman” ne telepedjen oda.
   Arra is megvoltak a praktikák, hogy megvédjék a különösen veszélyeztetett gyerekeket és a fiatal lányokat.
   Brno-Královo Pole-ban, a Rybníčeken, a Pařízek malomnál élt egy hastrman. Akkoriban a malom mellett volt egy nagy tó, a Ponávka azon keresztül folyt Lužánkyba. A hastrmant a parton ülve látták.
A gyerekeknek tilos volt oda járni úszni, a cselédlányok meg azt mondták, hogy jó ellene a kétszer sült fokhagymás kenyér - akkor nincs hatalma az ember felett.
   A régi időkben a kenyeret nagy becsben tartották - úgy hitték, hogy Isten ajándéka, amely megvéd a szellemek ellen. Amikor kiszáradt, újrasütötték, hogy egyetlen darab se vesszen kárba.
   A kétszer sütött kenyér még a kis Aničkát is megmentette, aki kiszaladt a víz melletti rétre, és látta, hogy egy hastrman nyúl utána.
   „Szerencséd van! Ha nem lett volna kétszer sült kenyér a kezedben, az enyém lettél volna!” - mondta a vízi ember és elmerült a vízben. Anička pedig hazaszaladt, és mindent elmesélt.
   A hastrman és a környéken lakók kapcsolatát furcsa kettősség jellemezte. Egyfelől nem szívelték, féltek tőle, mert gonosz tréfákat űzött velük, ha tehette elveszejtette őket, lelküket bezárta, másfelől gyakran részt vett közösségi életükben, kvaterkázott velük a kocsmában, segítette a hajósokat, árvíz előtt figyelmeztette a lakosokat, hogy mentsék értékeiket.
   Brnoban a komíni zsilipnél a vízparti fűzfán üldögélt mindig nyugodtan pipázgatva egy hastrman. Nagyon rendes fickó volt, és az arra járók gyakran beszélgettek vele.

Néha, mikor nagyon fázott a vízben, Krasenskýékhez járt aludni.
Jósolni is tudott, és mindig az történt, amit mondott. Például ha azt mondta, hogy valaki a közeljövőben megfullad, az meg is fulladt.
   Azzal csábította az embereket, hogy szép virágokat ültetett a Svratka folyó mentén, és jaj volt azoknak, akik le akarták szakajtani ezeket - a vízbe rántotta őket.
   Azoknak is vigyázniuk kellett, akik Szent Péter és Szent Pál előtt fürödtek a vízben.
   Néha eljött a zenére táncolni, és a komíni lányok szerettek vele táncolni - azt mondták, jobban táncolt, mint a helyi fiúk.
   A régi Brnoban abban az időben a Rybářská utcában is élt egy vízi ember. A malomzsilipen tanyázott, a Mitrovský pavilon mellett. Az épületet sűrűn benőtte az orgona, az ott folyó patak partján fűzfák és égerfák álltak, ő pedig ezeken üldögélt.
   A nyomdász, aki egy közeli házban lakott, gyakran látta őt éjszaka a nyomdából hazafelé tartva. Egyszer látta, amint békává változva a patakba ugrik.
   Vaverková asszony gyakran járt hozzá beszélgetni. Néha a holdfényben a korláton ült és várta az asszonyt, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok, mi újság a környéken.
   Egyszer még egy lányba is beleszeretett, aki egy Rybářská utcai házban lakott, és feleségül akarta venni.
   A lánynak megtetszett az udvarló, de a szülei hallani sem akartak róla. Nem tudtak azonban megszabadulni tőle, ezért elhatározták, hogy inkább elköltöznek.
   Mikor összepakoltak, hogy induljanak, megjelent a hastrman, és megörült, hogy olyan helyre mehet velük, amit még nem ismer. A szülők le voltak forrázva, de nem tehettek semmit, a házikót már eladták, így kénytelenek voltak útnak indulni. Mikor egy víz mellett haladtak el, a hastrman beugrott a vízbe és nem ment velük tovább. Maradt ott, ahol otthon volt.
   Még a Bauer cukorgyár munkásai is látták - meresztette rájuk a szemét.
   A prágai nép mindennapi életéhez is hozzátartoztak a Moldva vízi emberei.
   Egyikük Vyšehrad alatt lakott a folyóban. Mikor valaki vízbe fulladt, a Vyšehrad-szikla egy mély termébe vonszolta. Ott a vízbefúlt páncélt kapott, odaült a tölgyfa padra Libuše lovagjai közé, és várta, hogy a hercegnő parancsára velük együtt induljon a nép megsegítésére.
   Egy másik vízi ember Podskaliban élt. Szeretett a podskali kocsmába járni, és ott verekedést provokálni.

   A Šítkov malmok vodnikja a Moldva Szláv-szigetnél lévő holtágában lakott, és nagyon morgós volt, de mindig előre figyelmeztette a molnárokat és a becsületes embereket, ha valami rossz dolog készült a folyón.
   Szomszédja, lefelé a folyón, egy kampai hastrman, nagy tréfamester volt és huncut tréfákat űzött.
   A Libeňből Maninyba vezető fahíd felett is lakott egy.
   Szeretett a folyóparti kocsmákba járni: szegfűszeges kabátban és fekete lakkcipőben jött, leült a sarokba, és csak nézte a táncoló fiatalokat. Búcsúkor, mikor minden libeňi kocsmában zenéltek és táncoltak, mindig az U Dajčů-ba járt, ahol a legvidámabb volt a hangulat. A picérnő, bár slágfertig volt, egy szót sem mert szólni hozzá és örült, ha nem látta ott, mert a cipőjéből csöpögött a víz, és neki kellett folyton feltörölnie a padlót. Egyszer aztán mégis hozzávágta a felmosórongyot, hogy most már törölje fel ő maga a mocskot.
   A zene elhallgatott, a táncosok elsápadtak és mindenki várta, hogy mi fog történni, de a vodnik csak bólintott és még mosolygott is egy kicsit. Attól kezdve mindig kért egy rongyot, és soha nem felejtette el feltörölni a pad alatti tócsát.
   Az emberek jókívánságait jó dolgokkal viszonozta: amikor nagy víz volt, vagy jött a jég, körbejárta az összes kocsmát, és figyelmeztette a kocsmárosokat, hogy hozzák fel a sörüket a pincéből. A kocsmárosok mentették a sört, továbbadták a figyelmeztetést, az emberek pedig sietve pakolták ki a cókmókjukat a folyóparti házikókból. Néha, ha nagyon sietős volt a helyzet, a hastrman is előkerült a vizből és segített nekik.
   Az U Dajčů közelében lakott egy fiatal özvegyasszony, Adlička. Nem volt senkije, még gyerekei sem, egyedül volt a világban. Egy nap annyira elkeseredett, hogy a Fekete-pataknál beugrott a folyóba. A hullámok összecsaptak a feje fölött, és sokáig nem látta senki. Megkérdezték a hastrmant, de az csak megvonta a vállát, és megesküdött, hogy nem bántotta a lányt. Egyszer, mikor az asszonyok kimentek a folyóhoz ruhát mosni, meglátták Adličkát amint egy gyermeket vezet kézen fogva a töltésen. A kis teremtmény kissé furcsa volt: úgy billegett, mint egy kacsa, a lábujjai között sár, a szemei kerekek, a haja mint a télizöld. De ünneplőbe volt öltözve: zöld nadrág, piros kabát, piros fényes bőrből készült csizma.
   A nők mindent eldobtak, odaszaladtak, és nem győztek csodálkozni, hogy honnan került elő. Adlicka csak nevetett: „Dehogy fulladtam meg! A hastrmanhoz mentem feleségül, és ez a fiunk.”
   Az asszonyoknak először elakadt a lélegzetük, és szánakozni kezdtek, de Adlička csak legyintett:
   „Jobb nekem ott, mint itt. Nem vagyok éhes, senki sem piszkál, és a férjem a tenyerén hordoz. Csak a kisfiúval foglalkozik reggeltől estig. És gyönyörű a víz alatt, különösen, ha süt a nap vagy telihold van.”
   Csak beszélt és beszélt, a kisfiú meg sokáig szaladgált körbe, egyszercsak megcsúszott egy kövön, és belepottyant a vízbe. Csobbant egyet, az asszonyok felkiáltottak és a folyóhoz rohantak, de Adlička csak mosolygott:
   "Ne aggódjatok, otthon van!"
   A gyűrűző víz lassan kisimult, sehol semmi, az asszonyok szíve összeszorult. Aztán hirtelen egy kis zöld ujj jelent meg a felszínen, és rögtön utána a kis fickó kidugta nedves fejét, és hangosan kacagott.
Az asszonyok szívéről nagy kő esett le. Végül meghívták Adličkát, hogy jöjjön mindig, amikor a vízparton mosnak.
   Örömmel ígérte meg. Néha jött, néha nem. És mindig voltak a parton, nevetett és beszélt, az arca piros almává gömbölyödött. De sosem maradt sokáig, egy idő után kezdett hiányozni neki a vízi ember otthona, és sietve elköszönt.
   A hastrman is már csak ritkán jött a kocsmába. Megjött, leült a sarokba, egy ideig bámult, aztán sóhajtozni kezdett, fészkelődött, végül felállt, feltörölte a tócsát, és sietett a vízhez.
   Honvágya volt.
   Mára mind kikoptak a világból. Talán az emberek untak rájuk, talán ők elégelték meg az embereket, elköltöztek, s most jobb időkre várnak, mint Libuše lovagjai, hogy visszatérhessenek. Eltűntek, mint a holešovicei vízi ember.

   Ennek története pedig így szól:
   A Holešovice és Pelc-Tyrolka közötti komp közelében egykoron egy vízi ember élt. Öreg volt, a lábai már nem voltak a régiek, podagra kínozta, és a hideg víztől fájt a háta. Amikor holdfényes estéken piros cipőket varrt, közel kellett tartania a szeméhez, hogy egyáltalán lássa őket, és egy örökkévalóság volt befűznie a tűt.
   Nyáron, amikor a nap fenékig melegítette a vizet, jól volt, de ahogy közeledett a tél, hasogatni kezdett az oldala, a dereka és az ízületei. Amíg a folyó be nem fagyott, az öreg révész kunyhójába járt melegedni. Régóta ismerték egymást, és a révész örült, hogy valaki eljár hozzá. Leültek a kis kályha mellé, és arról beszélgettek, hol történt valami újdonság Holešovicében vagy Libeňben, emlékeztek a nagy árvizekre és a kemény telekre, és jól érezték magukat együtt.
De az öreg révész ideje lejárt, és egy fiatalember foglalta el a helyét a kompnál. Éppen tél felé járt az idő, hideg szellő fújt a folyó fölött, az első jégdarabok úsztak a vízen, a fagyott nádszálak zörögtek a szélben. A vízi ember kikászálódott a vízből, megborzongott, és botladozó léptekkel elindult a révészkunyhó felé. Kopogtatott, és kérte, hadd melegedjen egy kicsit. Az ifjú nem mondott se bűt, se bát, nem szólt egy szót sem, csak ellenséges pillantásokat vetett felé.
   A vízi ember lekuporodott a kályha mellé, és a régi időkről mesélt. Beszélt és beszélt, de a révész csak komoran nézett, és úgy tűnt, nem is hallja őt. A hastrman azon siránkozott, hogy öreg kora miatt már alig tud partra szállni, nem tud egy csíkot sem fogni a vízben, és a folyó fenekén álló házikója kezd szétesni. Kezét a forró kályhán melengette, és a megélhetését hiányolta.
   Amikor a révész észrevette, hogy a vízi ember olyan, mint a gőz a fazék fölött, és alig bírja tartani magát, felbátorodott, rákiáltott a zöld vendégre és kihajtotta a fagyba.
   Az még csak nem is könyörgött, csak szomorúan nézett a révészre, lehajtotta a fejét, és elvánszorgott a folyó felé. Farkasordító hideg volt, a folyó jegesedni kezdett, és a felszínén köd gomolygott. A hold úgy ragyogott, mint egy hal szeme, és még több hideget ígért. Már jócskán éjszakára járt az idő, amikor valaki kétségbeesetten kopogott a révész kunyhóján, és kiabált:
   "Révész! Révész!"
   A fiatalember morgott, hogy kit hord ide az ördög ilyen későn, de felhúzta a nadrágját, felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón. A holdfényben meglátott egy összegörnyedt alakot a kompon, és elindult a csáklyával:
   "Muszáj ezt épp ilyenkor éjjel? Még aludni sem lehet?"
   Az idegen hallgatott. A révész eloldozta a kompot, mindkét kezével megragadta a csáklyát, és betolta az áramlatba. Ahogy a felszínen recsegett-ropogott a szálkás víz, a révész arra gondolt, hogy a folyó hamarosan teljesen befagy, másnap pedig partra húzza a kompot, és megvárja a tavaszt.
   Éppen a folyó közepén jártak, amikor a kötél a csörlőn megszorult, és a komp megállt, mintha jégbe fagyott volna. A révész káromkodott, felállt a farra, és teljes erejéből a csáklyára támaszkodott, de a komp nem mozdult. Letette a csáklyát, és alaposan megnézte a kötelet. Látta, hogy a csiga beragadt. Babrálni kezdett a kötéllel és a csáklyával, de hiába, a keze gémberedni kezdett.
   A jégdarabok feltorlódtak a komp oldalán, és egyre nagyobb erővel nyomták. A kötél megfeszült, már pengett mint a húr, és ráadásul erősen jegesedett. A révész a csörlőhöz ugrott, megpróbálta engedni a kompot, de a kurbli kicsúszott a kezéből, és úgy homlokon találta, hogy összecsuklott, mint akit levágtak.
   Ahogy esett, még gurgulázást és éles nevetést hallott, de addigra a homály már elborította, és megszűnt körülötte a világ.
   Amikor magához tért, egyedül volt a kompon. Most már tudta, hogy a vízi ember csalta csapdába. Felállt, és újra megpróbálta kiszabadítani a kompot a jégszilánkok közül. Reszketett a hidegtől, a fogai vacogtak, már nem érezte sem a kezét, sem a lábát, a hideg behatolt a kabátja és az inge alá. Kiabált és kiabált, de jeges szél támadt, és a hóviharban senki sem hallotta meg.
   Leült a komp közepére és lassan búcsúzott az élettől, amikor hirtelen csobbanást hallott, és a vízi ember bukkant fel a komp peremén.
   „Jól figyelj arra, amit most mondok. Ha itt maradsz, egy-két órán belül jégcsap leszel, és senki sem tud megmenteni. Csak nézd meg hogy fénylik a víz, reggelre befagy.”
   A révész megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Könyörögni akart, de az álla olyan merev volt, hogy egy szót sem tudott kinyögni.
   „Ne ígérj semmit - folytatta a vízi ember -, úgysem hinnék neked. Itt akartalak hagyni reggelig, hogy megtudd, mi az a hideg, de a lelkiismeretem valahogy nem engedi. Ne feledd, egyszer te is megöregszel, kilencszeres betegség fog kínozni a csípődben, és a kályha melege olyan lesz számodra, mint a világ hetedik csodája. Aztán valaki kikerget téged abból a kis meleg boldogságból a hidegbe, és egy szava sem lesz a számodra, így kívül-belül fázni fogsz. Úgy fogod érezni magad, mint egy karó a sövényben a hideg és a hó közepén. Ne ígérj nekem most semmit, de próbáld meg elképzelni. Csak öregedj meg békében: talán egy nap még emlékezni fogsz az öreg vízi emberre.”
   Azzal elmerült.
   A komp fölött a kötél megpendült, mint a megfeszített húr, és a komp lassan csúszni kezdett vissza a part felé mintha valaki hátrafelé tolná. Enyhe döccenéssel csapódott a partnak. A révész a kunyhóhoz kúszott, bebugyolálta magát a báránybőrbe, és abban a pillanatban elaludt. Amikor reggel felébredt, a kályha pattogott, ahogy a vízi ember befűtötte a tűzhelyet, a kunyhó meleg volt, és az ablakon a zúzmara két ujjnyira vastagodott. Rögtön ezután teljes erővel lecsapott a fagy. A hideg olyan nagy volt, hogy ilyen télre senki sem emlékezett. Először sokáig csak fagyott, és mindenütt állandó volt a csend, hó és csípős szél nélkül; aztán jöttek a hóviharok, a jeges szelek, és annyi hó esett, hogy a völgyekben az utakat és ösvényeket úgy belepték és eltüntették, mintha azok soha nem is lettek volna.
   Végül azonban a hó olvadni kezdett, a jég felszakadt, és eljött a tavasz. A révész kereste a hastrmant, várt nappal és a telihold alatt, de a hastrman nem jött. Talán megfagyott a folyó alján, amely azokon a helyeken szinte fenékig befagyott, talán melegebb vidékekre költözött, mint a füsti- meg a sarlósfecskék.
   Attól a téltől kezdve nem mutatkozott a folyón.

A film Miloš Urban 2001-ben megjelent „zöldregénye” alapján készült. A rendező Ondřej Havelka első munkája. A 2008-ban bemutatott mű, meglehetősen vegyes kritikákat kapott.
Jó, persze nem jár az urbani magasságban, mondhatni hagyományos, váratlan értelmezések nélküli átirata a regénynek, de én hiányosságai ellenére, minden percét élveztem.
A főszereplő, Karel Dobrý Hastrman alakítása méltó párja Klaus Kinski Nosferatujának.

(Miloš Urban könyve magyarul "Hastrman, a vizek fejedelme" címmel jelent meg.)  

Hastrman

cseh, 98 p.

První Verejnoprávní
Bemutató – 2018. április 19.

Rendezte – Ondřej Havelka
Forgatókönyv – Ondřej Havelka, Petr Hudský (Miloš Urban regényéből)
Fényképezte – Diviš Marek
Zene – Petr Wajsar

Szereplők:
Johann Salmon de Caus – Karel Dobrý
Katynka Kolařova – Simona Zmrzlá
Francl – Jiří Lábus
Fidelius tiszteletes – Jan Kolařík
Voves tanító – Jiří Maryško
Jakub – Vladimír Polívka
Kolař – David Novotný

link:

https://mega.nz/file/QwMFTIBa#c7s3yADDtVPbuc9WaMu0eMD0arnkL81goVoOg2BsqJk

Boldog ifjúság (Traktorosok)

    Borisz Sumjackijnak aki 1931 és 38 között irányította a szovjet filmgyártást, 1935-ös Hollywoodi utazása során az az ötlete támadt, hogy a Szovjetunióban is fel kellene építeni egy hatalmas filmvárost, egy „szovjet Hollywoodot”, valahol az ország déli vidékén. Megszerezte Sztálin teljes támogatását is, aki szerint: „Természetesen szükség van egy városra. Az ellenzői nem látnak tovább az orruknál. Épülhet talán a mozink törpe alapokra? Nem pusztán jó filmek kellenek, de mennyiségben, példányszámban is sokkal többre van szükség. Rossz hatást kelt, ha minden moziban hónapokig ugyanaz a film megy.”
    Először Abházia került szóba, később Alusta település a Krím félszigeten.

36 februárjában el is utazott oda a GUKF (a Film- és fotóipari Főigazgatóság) bizottsága, hogy feltérképezze a körülményeket. Az építkezéseknek a következő évben kellett volna elkezdődniük.

Sumjackij Hollywoodban

    Közbeszólt azonban a világpolitika.

Márciusban Hitler megszállta a Rajna-vidéket, nyáron kitört a spanyol polgárháború.
    Sztálin meg volt győződve, hogy a fasizmus elleni háború szó szerint a küszöbön áll, ezért úgy döntött, hogy a „szovjet Hollywoodra” szánt közel 500 millió rubelt a védelmi szükségletekre használják fel (ebbe természetesen beletartozott a Vörös Hadseregről, valamint a Szovjetunióban zajló földalatti kémkedésről és szabotázsról szóló filmek létrehozása is).
    Bár ezeknek az úgynevezett „védelmi” témájú filmeknek a gyártása 1936 után indult meg igazán, de a kezdeményezés már a Szovjet filmmunkások össz-szövetségi alkotói tanácskozásán, 1935 januárjában terítékre került. Alekszandr Dovzsenko, a neves ukrán rendező mondta felszólalásában: „Nem árulok itt el semmiféle katonai titkot, ha kijelentem, hogy néhány éven belül háború lesz. Hatalmas világháború, amelynek feltétlenül résztvevői leszünk (...) Fel kell készíteni fegyvereinket a harcra (...) Mindenekelőtt szükség van idejében való kiképzésre, a háborús ismeretek belső mozgósítására, az anyagok tanulmányozására. Ezért megerősítem, kedves barátaim, hogy mindenkit arra buzdítok, hagyja jóvá a „védelmi” tematikát.”

"Ha holnap háború lesz" (1938)

    Egyszerű filmek voltak ezek, nem bonyolították túl a cselekményt és túlzottan magas művészi színvonalat sem céloztak meg. Feladatukat azonban tökéletesen betöltötték, azaz meggyőzték nézőiket hazájuk társadalmi, gazdasági és katonai sikereiről és ezek megvédésének szükségességéről.
    Akadtak azért olyanok, melyek vagy rendezőjük kvalitásai, vagy a közönség körében rendkívül népszerűvé váló zenéje és azok előadói, vagy mindkettő miatt nem vesztek bele a feledés homályába.
    Az 1938-ban forgatott „Traktorosok” című (a háború utáni magyar forgalmazásban „Boldog ifjúság”-ra keresztelt) film a kolhozéletből vett zenés vígjáték. Tulajdonképpen történelmi dokumentum, amelyben egyaránt tükröződik a szovjet bel- és külpolitika.
Sztálin, aki egyébként is nagy kedvelője volt a zenés vígjátékoknak és csalhatatlanul ismerte fel a számára „hasznos” műveket, nagyra értékelte a filmet. Még a háború után is számon tartotta. 1946 őszén a Kremlben, egy vezető filmesekkel tartott találkozón végigsétálva a sorok előtt, megállt és szemügyre vette az előtte ülőket. Aztán Molotovhoz lépett és megkérdezte: „Melyik a Traktorosok?”
„Elkezdett úgy nézegetni engem, mint valami képet. Hátborzongatóan éreztem magam. Én is ránéztem. Olyan kékes volt. Szürkés, kék erekkel átszőtt arc. Kék tábornoki posztóból készült egyenruha." – emlékezett később a rendező.
    A 30-as, 40-es évek fordulóján két rendező fújta a vígjátékok passzátszelét a szovjet moziban. Egyikük Grigorij Alekszandrov volt, másikuk a „Traktorosok” rendezője Ivan Pirjev.
Mindketten zenés vígjátékokban utaztak, filmjeikben mindketten a feleségükre/feleségeikre osztották a főszerepeket és mindketten Sztálin kedvenceivé váltak.
    Még pályájuk is együtt indult. 1919-ben Szverdlovszkban (Jekatyerinburg) ismerkedtek össze a Cseka klubban, itt szerveztek közösen egy művészeti kört. Aztán 1921 őszén együtt mentek Moszkvába, ahol számos moszkvai stúdiót és színházat végigjárva, végül úgy döntöttek, hogy belépnek az Ermitázs kertben működő Proletkult Első Munkásszínházába. (Ebben nem kevés szerepe volt annak, hogy a színháznál kollégium működött, ráadásul a diákok bár szűkösen, de ingyen ehettek.)

Az ifjú Ivan Pirjev

Persze ide is nehéz volt bejutni, a hatszáz jelentkező közül csak hatot vettek fel, köztük őket.

    „Két osztálytárs. Két barát. Mindkettő szverdlovszki. Az egyik homlokba hulló göndör hajjal. A másik szárazabb, szikár és felnyírt. Mindkettő a frontról. Mindketten köpenyben. Mindkettő hátizsákkal a hátán. Mindketten verseket olvastak fel nekem és a néhai V. Szmisljajevnek. Rögtönöztek valamit és lelkesen befogadtuk őket a csoportba Az egyik kék szemű volt, barátságos és szelíd. Később kifogástalanul egyensúlyozott egy dróton. A másik durva és kibékíthetetlen. Hajlamos Majakovszkij sorainak mennydörgő skandálására és inkább az ökölharcra, mint a bokszra az őt sajnálatosan bilincsbe verő technikai és erkölcsi szabályaival. Most már mindketten kitüntetettek és díjazottak. Az egyik Grigorij Alekszandrov, a másik Ivan Pirjev. Mindketten játszottak a legkorábbi előadásaimban.” – írta róluk Ejzenstejn, válogatott művei 1964-es kiadásában.
Ő ekkor még csak 23 éves diák volt, de Meyerhold tanítványaként már rendelkezett némi tekintéllyel.

Alekszandrov a dróton

    Hamarosan elváltak útjaik. Míg Alekszandrov a következő években Ejzenstejn munkatársa maradt, addig Pirjev folyamatosan kritizálta annak módszereit. Egyszerűen nem volt hajlandó megérteni Ejzenstejnt. Formalizmussal vádolta, „… elegünk lett a céltalan akrobatikus bukfencekből. Különcség és formai trükkök helyett elkezdtük követelni, hogy hősiesség, romantika, realizmus legyen színházunk színpadán..." – írta később. A Proletkult vezetőségéhez fordult azzal a javaslattal, hogy távolítsa el Ejzenstejnt a színház vezetéséből. Természetesen nem járt sikerrel, így távoznia kellett a Proletkultból. Érdekes, Ejzenstejn az említett „válogatott műveiben” nagyon jókat ír Pirjevről és nézeteltérésükről nem tesz említést. (Vagy csak én nem találtam benne nyomát.)
    Ezután Meyerhold színházában kezdett dolgozni. Ez sem volt zökkenőmentes, bár Meyerholdot „nagyszerű mesternek” nevezte, úgy érezte a színészek alárendelt, függő helyzete nem neki való.
    Olvasott egy cikket az újságban, hogy Jurij Tarics rendező (akit manapság a fehérorosz filmművészet megalapítójának tartanak) elkezdte forgatni „Moroka” című új filmjét. Pirjev ,Taricsot a Meyerhold Színházban végzett munkájából ismerte és ingyenes asszisztensnek ajánlkozott nála. Lelkesen vetette bele magát a munkába, minden problémát magára vállalt, statisztákat hajtott fel, díszleteket javított, cipelte a statívot, színészek szakállát ragasztotta és ebédszünetben a pékségbe szaladt kenyérért. Rövidesen a forgatócsoport el sem tudta képzelni a létezését nélküle.
    Egy-kettőre más forgatásokhoz is hívni kezdték, immár fizetésért, így aztán 1925 elején végleg otthagyta a színházat.
    Idővel asszisztensből forgatókönyvíróvá avanzsált és szerencséje volt, szinte az összes forgatókönyvét gyártásba vették. Igaz, ő maga szerette volna leforgatni őket, de rendezni még nem engedték.
    Rendezőként 1929-ben debütált „Az idegen asszony” című vígjátékkal. Ettől kezdve gyakorlatilag évente forgatott hol vígjátékot, hol társadalmi drámát, hol kémtörténetet a különböző filmstúdióknak.
1935-ben Jekatyerina Vinogradszkaja (akkoriban keresett forgatókönyvíró) „Anyka” című művéből készített filmet. Vinogradszkaja ugyan kifejezetten Mihail Romm számára írta, de Rommot még maga Sumjackij a filmfőigazgató sem tudta erre rávenni.

"A párttagsági könyv"

    A film, többek között a Moszfilmnél uralkodó folyamatos produkciós zavarok és technikai állapotok miatt, nehezen készült el. Pirjev többször összetűzésbe került a stúdió vezetőivel. A film, elkészülte után két hónapra dobozba került, mígnem a Moszfilm igazgatóhelyettese, Albert Mojszejevics Szlivkin elintézte, hogy levetítsék a Kremlben. A filmet e vetítés után politikailag korrektnek ismerték el, az „Anyka” címet „A párttagsági könyvre” változtatták és 1936. március 25-én bemutatták.
    Ennek ellenére Pirjevet, az összetűzések miatt, elbocsátották a Moszfilmtől és két évre eltanácsolták a filmrendezéstől.
    Egy szerencsés véletlen viszont összehozta a Kijevi Filmstúdió igazgatójával, Pavel Fjodorovics Nyecsjosszal, aki megtudva, hogy Pirjev munkanélküli, meghívta a stúdió 1936-os produkciós tervében szereplő „Gazdag menyasszony” megrendezésére. A „falusi vígjáték” forgatókönyvét a fiatal Jevgenyij Pomescsikov és barátja Arkagyij Dobrovolszkij, a tehetséges költő írta. Ebben a filmben szerepel először Pirjev új szerelme, később felesége és ettől kezdve egészen 1954-ig, a válásukig filmjei főszereplője Marina Alekszejevna Ladinyina.

Marina Ladinyina

    A forgatás 37 nyarán zajlott, de mint előző filmje ez sem volt botránytól mentes.
    Két központi ukrán újság, a Kommunyiszt és a Proletarszkaja Pravda, ukrán és orosz nyelvű cikkeket jelentetett meg a filmes csoport munkájáról. Szabotálással vádolták a rendezőt és a forgatókönyvírót. A kritikusok nacionalista elfogultsággal vádolták a „Gazdag menyasszonyt” és hogy Pirjev filmjében gúnyolja az ukrán nyelvet. A cikk szerzőinek fő gondolata az volt, hogy elfogadhatatlan kinevetni az ukrán kolhozparasztokat és nem szabad őket komikus formában bemutatni. Mivel a kép készítői eltorzítják a valóságot, a film forgatását a cikkek szerzői szerint azonnal le kellett volna állítani. Ebben az időben a forgatócsoport Kanyev közelében dolgozott az aratási jeleneteken. Amint a kerületi hatóságok megkapták az újságokat, azonnal reagáltak: a helyi bankfiók megtagadta a pénz kiutalását a forgatócsoportnak, az üzemanyagraktár leállította a benzinellátást és az az ukrán művészek egy része is otthagyta a forgatást. A film az összeomlás szélén állt. Végül, bár nagy nehézségek árán, a rendezőnek sikerült minden szükséges anyagot leforgatnia és a kijevi stúdióban is lehetőséget biztosítottak a vágásra, a hangosításra.
    A munka végeztével a rendező Moszkvába vitte a kész filmet. Ahogy az várható volt, az igazgatósági vetítés után Sumjackij mindenféle indoklás nélkül félretetette a filmet és sokáig teljes csend honolt körülötte.
    1937 őszén a filmgyártásban is elkezdődtek a letartóztatások. A 30-as évek elején elindult központosítási folyamat a mozit is elérte. Sumjackij feladata befejeződött. Sztálinnak a vezető posztokon már nem lelkes emberekre, hanem engedelmes utasításvégrehajtókra volt szüksége. Magát Sumjackijt 1938. január 7-én váltották le a Filmművészeti Főigazgatóság vezetői posztjáról és január 17-ről 18-ra virradó éjszaka tartóztatták le. Július 29-én lőtték le és temették el a Kommunarka gyakorlóterén.
    Furcsa módon, bár azt hiszem inkább jellemző módon, kevés filmkészítőt szomorított el a soraikban zajló tisztogatás. Túl sok sérelem halmozódott fel az előző években. Mihail Romm filmrendező így emlékezett erre: „Nos, az igazság az, hogy amikor Sumjackijt letartóztatták, nagy ünneplés volt Moszkvában. Nem igazán szerették. A „Metropolban” Boris Barnet rendező leitta magát. Mindenki vidám volt. Ennél rosszabb, mondták, úgyse lehet.”

Szemjon Dukelszkij

    Sumjackij helyére Szemjon Szemjonovics Dukelszkijt nevezték ki. Dukelszkij kinevezése előtt az NKVD Voronyezsi igazgatóságát vezette. Állítólag személyesen felügyelte Oszip Mandelstamot annak voronyezsi száműzetése alatt.
    1937 nyarán költözött Moszkvába, mert autóbalesetet szenvedett és kénytelen volt elhagyni posztját. Valami köze azért volt a filmhez, fiatal korában zongorakíséretet szolgáltatott egy némafilmmoziban.
    Munkastílusára jellemző, hogy egyszer magához rendelte Mihail Rommot, aki meg is jelent nála. Dukelszkij megkérdezte:
- Ön kicsoda?
- Romm vagyok, filmrendező, ön hívatott.
- Mikorra? – kérdezte ingerülten Dukelszkij.
- Két órára.
- És most mennyi van?
- Két óra.
- Tizennégy! Tizennégy óra van! – kezdett kiabálni Dukelszkij. – A két óra, az éjszaka van. Önök alkotómunkások nem szoktak a rendhez, de nálam majd rend lesz.
    (Ezek a behívatások az elharapódzott szokás szerint éjszaka zajlottak. Az ország teljes vezetése hajnali 3-4 óráig a munkahelyén tartózkodott, arra az esetre, ha szüksége lenne rájuk a Kreml álmatlanságban szenvedő gazdájának.)
    Dukelszkij egyébként nem dolgozott sokáig új posztján, hamarosan átvezényelték a filmművészetből a Szovjetunió Haditengerészetének vezetésébe, de Pirjev „Gazdag menyasszonyának” történetében megmentő szerepet játszott.
    Megbízatása első napjaiban megnézte Pirjev vígjátékát és elragadtatva küldte el a Kremlbe. A már kialakult rend szerint Sztálin az összes új filmet átnézte a megjelenés előtt, lényegében egymaga döntve azok sorsáról. A Vezér és az ország más magasra kapaszkodott vezetője kedvezően fogadta a filmet, így azt március 2-án be is mutatták a nagyközönségnek.
    A siker akkora volt, hogy még abban az évben Pirjev és Ladinyina megkapta a Lenin-rendet.
Természetesen a Moszfilmnél rögtön kiderült, hogy eltávolítása pusztán valami „képtelen félreértés” következménye lehetett és a filmstúdió ajtaját szélesre tárták a rendező előtt. Pirjev azonban ezúttal szívesebben dolgozott volna a kijevi filmstúdióban megismert hasonló gondolkodású és tehetséges emberekkel.

A kijevi filmstúdió 1932-ben

    Kijevben, még 1936-ban, Jevgenyij Pomescsikov és Arkagyij Dobrovolszkij írtak egy forgatókönyvet Poljuska Polje címmel. (Az én korosztályomnak talán még ismerős a dal az iskolai énekórákról.)
Illetve, azt hogy pontosan ki és mit is írt, elég nehéz kibogozni. Egyesek szerint a forgatókönyv Dobrovolszkij munkája és még 1935-ben írta, mások azt állítják együttes munka Pomescsikovval, sőt Dobrovolszkij még egy közös helyszínválasztó úton is részt vett Pirjevékkel. Ez viszont csak az előző film, a „Gazdag menyasszony” forgatása kapcsán történhetett, mivel Dobrovolszkijt 1937 január 15-én letartóztatták ellenforradalmi, nacionalista és terrorista tevékenységgel vádolva és csak 21 évvel később, 1959-ben szabadult. Egyébként is előfordul néhány írásban, hogy keverik a két film forgatása során történt eseményeket. Nem is szólva a „szerelmi szálról” melyet néhány éve szőtt bele a történetbe egy közeli barátnő Ladinyina és Dobrovolszkij kapcsolatáról. Azt mindenki tényként kezeli, hogy Dobrovolszkij, a GULAG-évek alatt valamiféle csatornán üzeneteket juttatott el Ladinyinához, aki rendszeresen könyveket küldött neki.

Arkagyij Dobrovolszkij

    Talán nem véletlenül jegyezte meg egy kommentelő az egyik e témában íródott cikk alatt: „Nem könnyű olvasni. Nincs következetesség. Zűrzavar van a személyekben, az eseményekben, a dátumokban (az események időpontjában)”.
    Persze természetes, hogy Dobrovolszkij eltüntetése után már csak Pomescsikov neve alatt futhatott a forgatókönyv, melyből az akkor igen neves Alekszandr Medvedkin is (ismert filmjei a propagandafilmek mellett a „Boldogság” és „Az új Moszkva”) szívesen forgatott volna vígjátékot. Át is dolgozták közösen a forgatókönyvet, de azon a bizottság további változtatásokat kért. Medvedkin ezen megsértődött és visszalépett, így jutott lehetőséghez Pirjev.
    A cselekmény szerint a kitüntetett kiváló traktoros Marjana Bazsan, hogy megszabaduljon lerázhatatlan csodálóitól, megegyezik a kolhoz egyik brigádvezetőjével, a féktelen és erős Nazarral, hogy az a vőlegény szerepét eljátszva elijeszti udvarlóit. Az álvőlegény gyorsan beleszokik szerepébe és maga is beleszeret a lányba.
    Ekkor jelenik meg a leszerelt harckocsizó, Klim Jarko törzsőrmester. Marjana és Klim első látásra egymásba szeretnek, de hírét véve, hogy Nazar Marjana vőlegénye, Klim ott akarja hagyni a kolhozt. A film végén természetesen Marjana és Klim egymásra találnak és még a hanyag Nazar is a munka hősévé válik.
    A film nem a háborúról szól, hanem a munkáról. Hősei az „új típusú” emberek, akik elsajátították a modern mezőgazdasági gépek kezelését, az új munkamódszereket és tapasztalataik alapján átnevelik a lemaradókat. Természetesen kiemelve, hogy a békés munkások minden pillanatban készen állnak vívmányaik és szülőföldjük védelmére.
    A közelgő háború ténye nem áttételesen, sejtetve, hanem direkt módon a szövegben jelenik meg. („Újra háború közeleg, megint a németek áhítoznak a földünkre…”; „Minden percben álljatok készen átülni a traktorról a tankra!”)
    A forgatókönyv fejlesztése és a forgatás egybeesett a 38-as szovjet-japán határháborúval, a Hasan-tónál vívott csatákkal. Pirjevnek azzal, hogy a férfi főszereplőt e távol-keleti harcokból Ukrajnába visszatérő leszerelt harckocsizó bőrébe bújtatta, sikerült a munkaverseny és a honvédelem témáját egyetlen dramaturgiai koncepcióba összekapcsolnia, így felelve meg az elvárásoknak.

A traktor a mezőn az
ami a tank a háborúban

    Érdekes a filmben megjelenő női traktorosbrigád. Ezek a brigádok ekkoriban jelentek meg először és váltak az egész országban beszédtémává.
    A hősnő, Marjana Bazsan prototípusa Praszkovja Ivanovna Kovardak volt, aki 1931 óta dolgozott traktoron a kanelovszkajai Gépállomáson (Masinno-Traktornaja Sztancija), és munkatársával az 1937-es vetési időszakban 5143 hektáros rekordjával 1. helyezést ért el a traktoros brigádok versenyében. Az alkotók többször találkoztak és konzultáltak vele a forgatókönyv írásakor. Úgy tűnik, még külsőleg is nagyon hasonlított Marina Ladinyinára. A másik modellül a híres Pása Angelina szolgált, aki 1929 óta dolgozott traktoron és 1933-ban egy női traktoros brigádot szervezett Sztaro-Besevszkaja gépállomásán. 1938-ban a „Százezer barátnőt a traktorra!” szlogennel vált híressé.
    Azt mondják, a film sikere nagy lendületet adott a női traktorosok mozgalmának fejlődéséhez.

Praszkovja Kovardak és Ladinyina

    A „Poljuska Polje” irodalmi forgatókönyvét 1938 májusában hagyták jóvá és június végén adta áldását a Filmművészeti Bizottság a rendező fejlesztésére.
    Közben Pirjev összetűzött a Filmfőigazgatóval.
Dukelszkij, elolvasva a forgatókönyvet kijelentette, hogy Ladinyina tökéletesen alkalmatlan Marjana Bazsan szerepére. Egy másik színésznő jelölését követelte, de Pirjev a feleségén kívül senkivel sem volt hajlandó forgatni. Ez a konfliktus néhány hétig elhúzódott és a rendező győzelmével végződött.
    Pirjev egyébként is mindig kiemelt figyelmet fordított filmjei szereplőire. Már az irodalmi forgatókönyv elkészítésének szakaszában igyekezett megtalálni azokat a művészeket, akikre szüksége volt. Fontos volt számára, hogy a színész pontosan illeszkedjen ahhoz a képhez, ami benne már kialakult a hősről.
    Gyakorlatilag a film teljes szereplőgárdája fiatal volt, a forgatási időszakban nem játszott párhuzamosan sehol és nem volt semmilyen színházi kötelezettsége. A színészeknek volt lehetőségük „bedolgozni magukat” az anyagba: kommunikálni hőseik prototípusaival, megtanulni a gépek kezelését, kipróbálni erejüket a munkában a kolhozföldeken. Pirjev ezt a forgatás előfeltételének tartotta: megfigyelések, benyomások és gyakorlati készségek tették meggyőzővé és igazzá a színészek játékát. Tehát Nyikolaj Krjucskov a jelenetekben mindenféle dublőr és filmes trükkök nélkül dolgozott a traktoron, vezette az autót és a motort (ahogy Marina Ladinyina is), valamint személyesen játszott a harmonikán, énekelt és táncolt. Az ilyen univerzális művészeket, mint Krjucskov, Pirjev nagyon szerette és értékelte.
    Krjucskov tanította meg Ladinyinát motorozni, aki egy PMZ-750-es motorkerékpáron száguldozik a sztyeppén. A PMZ-A-750, az első szovjet nehéz motorkerékpár volt, melyet sorozatban gyártottak a Podolszki Mechanikai Üzemben (PMZ) 1934 és 1939 között. Nagyon strapabíró, de szeszélyes és nem túl megbízható jószág volt, emiatt a PMZ rövidítést humorosan „Poprobuj Menja Zavegyi” („Próbálj engem beindítani”) jelentéssel ruházták fel a használók.

A PMZ-750

    Egy 746 köbcentis 15 lóerős négyütemű motorral felszerelt gép volt, nem lehetett könnyű a fiatal Ladinyinának irányítani a 206 kilogrammos motorkerékpárt.
    „Krjucskov mindent vezetett, ő olyan ember volt, én meg féltem. Mása, ne aggódj – mondta nekem – minden rendben lesz. Kolka megtanított, ha nem tudok megállni, le kell állítani a motort, és le kell esni róla. És megtanította, hogyan kell leesni. Egyszer le is estem így. Odahajtott, rám nézett, és azt mondta: Csak nem fekszel, Máska? – Fekszem, Kolja – válaszoltam. Ezzel el volt intézve.”
    Egy helybeli, Jevdokija Kravcsenko, aki akkor 13 éves volt, ott lábatlankodott a forgatás körül: „Emlékszem, hogyan forgatták a jelenetet a film elején, amikor Ladinyina felült a motorkerékpárra, és majdnem nekiment Krjucskovnak. Volt ott nálunk egy bolt, ő meg nagyon gyorsa hajtott elő a sarok mögül, mire a rendező kiabált: nem, mondja, nem így! Ó, hogy hajszolta szegényt...”

A motorozó Ladinyina

    A kortársak visszaemlékezései szerint Pirjev különösebb önuralommal nem rendelkezett, és nem egyszer került összetűzésbe a színészekkel. A forgatáson történt túlkapásait még a szelídségéről és békülékenységéről híres, a filmben Szavkát alakító Pjotr Alejnyikov sem tudta haláláig elfelejteni és megbocsátani.
    „A Traktorosok forgatása a végéhez közeledett, a mi rendezőnk pedig mindinkább ideges és önuralmát vesztett lett. Pirjev kapcsolata a színészekkel egyre feszültebbé vált. És őszintén szólva szívből megsajnáltam a feleségét, a kedves Marina Ladinyinát, amikor Pirjev kényszerítette, hogy egymás után több mint hússzor ismételje meg az utolsó jeleneteket. Talán ő kapta a legtöbbet. És ha nincs a mi közös segítségünk és védelmünk, nem tudom hogyan végződött volna számára az a forgatási időszak.” – mesélte Krjucskov.
    A forgatás egyébként 1938 nyarának végén, a Déli Bug partján, Gurjevka falu gépállomásán zajlott. Bár a filmes csoport július 23-tól ott tartózkodott a technikai gondok miatt az augusztusi és szeptemberi gyártási tervek alig teljesültek. A forgatás kezdetén a színészeknek nem voltak jelmezei. A világosítók, festők, akkumulátorosok egy hónapos késéssel érkeztek a helyszínre. Késtek a díszletek, a lakókocsik. A leforgatott anyagot nem lehetett a helyszínen megnézni. Pirjev megrendelte ugyan a szükséges felszerelést, de ezt az állandó áramkimaradások miatt nem tudták használni. A csoport Ogyesszába ment megnézni a felvételt. Mindezekkel Pirjev mentegette magát a Moszfilm illetékesei előtt, akik a túlforgatást, a túl sok próbafelvételt, a produkciós fegyelmezetlenséget kifogásolták.
    Néhány sikeres forgatási hét után az időjárás hirtelen elromlott és esőzések kezdődtek. A rendező úgy döntött, hogy a forgatást a kijevi filmstúdió műtermeiben fejezik be ahol hatalmas díszletek épültek erre a célra. Míg ők építettek telt az idő és a moszkvai vezetőség táviratokkal bombázta a stábot követelve, hogy forgassák le a filmet a novemberi ünnepekig. Természetesen ez lehetetlen volt.

Nyikolaj Krjucskov

    Mindenesetre elég rövid idő alatt vágták meg az anyagot és december végén benyújtották Dukelszkijnek. Pirjev számított jóváhagyására, hiszen a „Gazdag menyasszony” neki köszönhetően került a mozikba. Ezzel nem is lett volna baj, Dukelszkijnek tetszett a film, csakhogy azt megnézték a pártapparátus más rangos képviselői is. A filmfőigazgatónak nemigen volt affinitása a filmművészet finomságaihoz és mint egykori NKVD-s pártkatona a magas rangú funkcionáriusok megjegyzéseit és javaslatait parancsként értelmezte. Néhány nap elteltével behívatta Pirjevet. Szinte kívülről tudta a filmet és egyértelműen közölte mely jeleneteket és mennyire kell megvágni. A rendező rögtön átlátta, hogy a megtekintéseken olyan vélemények hangzottak el, amelyeket Dukelszkij nem mert kétségbe vonni.
    Persze semmit sem fogadott el és nem volt hajlandó változtatni a kész filmen.
    Dukelszkij beletörődéssel meghallgatta Pirjev ellenérveit és gondolkodási időt hagyott neki, reménykedve, hogy megérti a helyzetet és nem mond ellent a vezetőségnek. Néhány nappal később ismét magához hívatta a rendezőt.
    A filmet ismét megnézték, Dukelszkij ismét előadta az igényeket, Pirjev ismét elutasította a változtatásokat.
Ez így ment több mint egy hónapig. Dukelszkij minden második nap pontosan hajnali két órára behívatta a rendezőt és megpróbálta meggyőzni. Pirjev, felismerve, hogy a filmfőigazgató ki akarja fárasztani, bujkálni kezdett és kerülte a találkozást. Mindenki tudta, hogy Dukelszkijt hamarosan a Haditengerészet Népbiztosságra helyezik, helyére pedig Ivan Bolsakov kerül. Pirjev szerette volna kihúzni a vezetőváltásig, hátha az új főnök majd megvédi a filmjét. Gyorsan elutazott hát Moszkvából Kijevbe.
    A húzás nem jött be. Dukelszkij kihasználva távollétét, az asszisztensekkel elvégeztetve a kívánt változtatásokat 1939. május 29-én aláírta az „átszerkesztett” film forgalmazási engedélyét.
    Pirjev álmában sem gondolta volna, hogy mire visszatér Moszkvába a „Traktorosokat” már be is mutatták.
    De hát az emlékezet furcsa dolog, erre az „álmában sem gondolta volna” kitételre rácáfol a film operatőre Alekszandr Galperin.
    Egy írásában megemlíti, hogy a bemutatót követően megjelenő első recenzióban „… a film készítésének minden résztvevője meg van említve. Példátlanul azonban a rendező nincs megnevezve. Felháborodva a szerkesztőséghez fordulunk. Elmagyarázzák nekünk, Pirjev elutazása előtt átadott egy levelet a szerkesztőségnek, amelyben azt kérte, hogy amennyiben akarata ellenére történik vágás a filmen, a nevét nem szabad megemlíteni.”
    Végül a film nagy szakmai és közönségsikere, ráadásul a Sztálin-díj nekiítélése után mégiscsak elismerte sajátjának a filmet.
    Egyébként a hatalmas közönségsiker kivívásában oroszlánrésze volt a film zenéjének. (No meg a férfi főhősnek.)
    Pirjev filmzenéi mindig a pontosan igyekeztek kifejezni a film tematikáját. (Más sikereihez az inkább operettszerzőnek mondható Dunajevszkij illetve Hrennyikov írta a zenét.) Ezúttal választása a Pokrassz fivérekre esett, akik a kor népszerű dal és főként induló-írói voltak. A két induló: a „Három tankos” és a „Szovjet páncélosok indulója” pillanatok alatt országos népszerűségre tett szert és a mai napig közkedvelt, gyakran előadott dalok.

Sam Pokrass

    A fivérek legidősebbike Szemjon Pokrassz 19-ben megírta a Vörös Hadsereg megrendelésére a „Fehér hadsereg, fekete báró” című híres dalt (Nálunk „Munka hadának a lépte dobog…” kezdettel „Bécsi munkásinduló” címen vált ismerté), később az Egyesült Államokba távozott, ahol Sam Pokrass néven filmzene íróvá vált Hollywoodban. Ő írta „A három testőr” 1939-es amerikai változatának zenéjét (vagy annak egy részét). Vorosilov imádta a filmet, egyszer meg is jegyezte Pokrassz öccseinek címezve: „Jobb lett volna, srácok, ha ti mentek Amerikába és Szemjon marad.” (Ez is egy érdekes történet. Szemjon Pokrassz 24- ben először Berlinbe ment, aztán1925-1927-ben Moulay Yusuf marokkói szultán udvarában szolgált zenészként. Innen, állítólag a hárem őrével való konfliktusa miatt, Franciaországba kellett távoznia. 1927-28-ban Párizsban élt, ezt követően ment az Egyesült Államokba. Filmekhez írt zenét, egy operettet a Cyrano de Bergerac-ból. 1939-ben ennek bemutatójáról akart tárgyalni New York-ban, ahol június 15-én egy étteremben hirtelen összeesett és még aznap a kórházban meghalt. A halál oka megfázásból visszamaradt szívelégtelenség. Mások szerint ételmérgezés. Megint mások szerint Sztálin utasítására mérgezték meg kálium-cianiddal. Itt aztán az elméletek széles tárházát találjuk a bosszúszomjas emigráns fehér tiszteket, a Schellenberg féle Sicherheitsdienst-et, az NKVD-t vagy épp közösen mindhármat jelölve meg tettesként. A Vorosilov anekdotát, a „Jobb lett volna, srácok, ha ti mentek Amerikába…” más forrás Sztálin nevéhez kapcsolja.)

Az otthon maradt fivérek

    Az otthon maradtak, Danyiil és Dmitrij Pokrassz is népszerű darabokat írtak, a „Bugyonnij indulót”, a „Májusi Moszkvát” vagy a „Vörös lovasságot”. (A rossznyelvek szerint Szemjon, távozásakor rengeteg dallamot hagyott ajándékba testvéreinek.)
    A forgatókönyv egy korábbi változatában a film a Távol-Keleten kezdődik, egy páncélos egységben. Az ezredparancsnok kedves szavakkal búcsúzik a szolgálatot befejező, távozó katonákhoz. A szerzők a forgatókönyv fejlesztése során úgy döntöttek, hogy nem ezzel a jelenettel, hanem egy dallal indítják a filmet.
    De nem volt dal.
    Pirjev magához rendelte Borisz Laszkin költőt és elmondta neki, hogy szüksége van egy dalra, amely bemutatja a határok védelmét, a hős tankosok bravúrját, a hasan-i csaták résztvevőit.
    Hozzátette, hogy a dalnak másnap délután egy órára készen kell lennie.
    „Azt mondtam, hogy gondolkodni fogok rajta – emlékezett vissza Laszkin – és kissé zavartan hagytam ott a rendezőt. Soha nem kellett a határon járnom, nem láttam a páncélosok hadműveleteit, de addigra már szolgáltam a hadseregben és ezért volt bizonyos elképzelésem erről a félelmetes csapattípusról. A távol-keleti eseményeket abban az időben minden szovjet ember nagyon élesen megtapasztalta. Rám is hatással voltak.”
    Az elkészült szöveggel Laszkin a Pokrassz fivérekhez sietett.
    „Nehéz elhinni – mondta később –, de a dal 30-40 perc alatt elkészült. Ez volt az a szerencsés eset, amikor a szavak és a dallam azonnal egymásra találtak.”
    Pirjev miután a szerzők előadásában meghallgatta a dalt, kérte játsszák el újra. Aztán megkérdezte: használják-e a harckocsizóknál a „legénység” (ekipazs) kifejezést? Igenlő választ kapva csak annyit mondott, hogy „megfelel”.
    Másnap a „Moszfilm” stúdiójában már fel is vették a „Három tankos” című dalt Nyikolaj Krjucskov, Pjotr Szavin és Arto Kefcsijan.
    Pirjev nem szerette hivatásos énekesekkel felvenni a dalokat, mert úgy tartotta, mindig észrevehető marad a különbség az énekesek és a színészek hangja között. Ráadásul az énekes nem képes úgy énekelni, ahogy a film hőse tenné. Abban az előadásban nincs benne a nélkülözhetetlen szív és őszinteség. Ritka kivételektől eltekintve, filmjeiben az összes énekszámot ugyanazok a színészek adták elő, akik a szerepeket is játszották.

A fiatal Krjucskov

    A „Traktorosok” esetében különösen nagy szerencséje volt a főszereplő Nyikolaj Krjucskovval. Krjucskov kiválóan énekelt, harmonikázott, sokoldalú és természetes volt, mint egy igazi hollywoodi profi.
    Ha valaki egyszer könyvet ír a hollywoodi és a sztálini mozi rokonságáról, valószínűleg külön fejezetet szentel majd Nyikolaj Krjucskovnak. Senki sem tudta volna meggyőzni az országot a jelenlegi és jövőbeli katonai sikerekről úgy, mint Krjucskov mosolya.
    Vaszilij Akszjonov írja: „Krjucskov, Borisz Barnet rendező kolosszális felfedezése, amely csak ahhoz hasonlítható, amit Elia Kazan tett két évtizeddel később, mikor felfedezte Marlon Brandót.”
    Marina Ladinyina, aki egyáltalán nem volt szentimentális típus, ezt mondta róla: „a napsugárember”. (Remélem egy másik film kapcsán írhatok majd többet Nyikolaj Krjucskovról.)
    1964-ben, amikor nagyszabású projekt indult be a régi szovjet filmek helyreállítására, a „Traktorosokat” is átszerkesztették.
    Eltüntették Sztálin és Kaganovics portréit és átírták a dalok azon strófáit ahol a vezér és az első marsall, Vorosilov neve szerepelt. A javuló szovjet-japán kapcsolatok érdekében száműzték a szövegből a „támadó szamurájokat”.
    Még a legendás CsTZ Sz-65-ös (Sztalinyec-65) traktorokról is eltüntették a feliratokat.

 

    A Sztalinyec 65-ös az első sorozatban gyártott dízeltraktor volt. Az amerikai Albert Kahn által tervezett cseljabinszki traktorgyárban gyártották 1937 és 41 között. Mezőgazdasági gépek vontatására és álló gépek meghajtására tervezték. A Nagy Honvédő Háború alatt az első időszak veszteségei miatt a traktorok nagy részét kivonták a mezőgazdaságból és fegyverek vontatására használták azokat.
    Pirjev meg volt győződve, hogy az ő változata sokkal jobb, nagyon sikeres színészi jeleneteket dobtak ki és jó rendezői döntéseket anulláltak. Az 1939-ben eredetileg bemutatott változatot, hosszú szünet után, 2005 februárjában a „Kultúra” csatorna vetítette le. Azóta DVD-n is megjelent.
    A Pirjev által összeállított változatot sajnos már senki sem fogja látni.



Két megjegyzés a végére:
–Valakiben esetleg felmerülhet, hogy a film utolsó jelenetében ki is az a szálas fiatalember aki a menyasszony balján áll, de addig a pillanatig egyszer sem jelenik meg a filmben. Ő nem szerepel a stáblistán, Pjotr Maszohának hívják és a menyasszony öccsét, Pantyusa Bazsant alakítja.
–1992-ben „Traktorosok 2.” címmel az Alejnyikov testvérek forgattak filmet. Az „ironikus újragondolás” forgatókönyvét Renata Litvinova írta.



Boldog ifjúság (Трактористы)

ff., szovjet, 83 p.
Moszfilm, Kijevi Filmstúdió
Bemutató – 1939. július 3.

Rendezte – Ivan Pirjev
Forgatókönyv – Jevgenyij Pomesnyikov (Arkagyij Dobrovolszkij)
Fényképezte – Alekszandr Galperin
Zene – Danyiil és Dmitrij Pokrassz
Dalszövegek – Borisz Laszkin

Szereplők:

Marjana Bazsan – Maria Ladinyina
Klim Jarko – Nyikolaj Krjucskov
Nazar Duma – Borisz Andrejev
Szavka – Pjotr Alejnyikov
Haritosa – Vlagyimir Kolcsin
Franya – Olga Borovikova
Tatjana Markovna – Raisza Dnyeprova

Link:

https://mega.nz/file/6GxS0bzI#tqG2B3uZyMgKzgUbp4ezLASAJpvNp8Ok28WRhMLzvXw

jelszó: kinok55